|
 2/21 oldal 
|
Bejegyzések száma: 204
|
|
|
|
|
|
2009-06-29 06:02:11, hétfő
|
| |
| |
A mai napodat Családiasság hatja át
Tűz - Őselem. A pusztító, és meghajtó energia. Légy óvatos, törekedj az önuralomra. Eredetiség és fellobbanó értelem, ötletek jellemzőek a tűz energiájára. Vigyázz, mert ami kiég, az megsemmisül. Csak ami lángol, az létezik energiája teljében. Ez a lap arra figyelmeztet, hogy a lángoknak táplálásra van szükségük. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Napi harmoniakártyáim |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-28 13:20:32, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. Borsodba a dögök a hetvenes években települtek, az árnyékvilág a szipusokkal, hajléktalan ciszternás lakóival a '90-es években kezdett megjönni, ezek már saját bankbetétekkel rendelkeznek a városban, folyamatosan történik emelésük, elhelyezésük, élelmezésük.)
Családi és törzsi kéglik: A haighti hippivilág élete a (nem rokoni kapcsolatra épülő) nagycsaládokban, törzsekben, kommunákban és az "óvóhelyeken" zajlik. Ezek a szállások több mérföldes körzetben behálózzák egész Haight-Ahsburyt. A kéglikben hol "kommunának", "családnak", "törzsnek", hol pedig "testvériségnek", vaegy "a beatzene testvériségének" nevezett csoportok élnek. Ezek a formációk meglehetősen állandóak, bár a tagok cserélődnek. A sziklát jelentik, amelyen a Haight felépült.
Az a kégli, amelyben körülbelül hatszor jártam, eléggé jellegzetes hely volt. Körülbelül nyolc állandó lakóval, akik lehetőségeikhez mérten valamennyien részt vállaltak a havi százötven dolláros lakbérből. Az állandó lakók közé tartozott Bill, aki egyebek mellett marihuánát és savat árult, Marta, a kicsit dundi, de különben nagyon szép lány, Bud és Nancy, akik állandó pár voltak, és "lehet", hogy egyszer majd összeházasodnak, egy Gerry nevű fiú és mások. A lakás ezenkívül "óvóhelyül" is szolgált. Ezért a nyolc "állandó" lakón kívül mindig legalább négy, de olykor tíz átutazó szállóvendége volt a kéglinek. Feleségemet, engem és a lányokat is szívesen befogadtak hálótársnak. Mindenki nagyon szívesen látott bennünket, meginvitáltak, hogy osztozzunk velük ennivalójukban és a kégli nyújtotta egyéb előnyökben. Ez mindenekelőtt marihuánát és egy bizonyos mennyiségű LSD-t jelentett.
Gerry azelőtt Marta kéglijében volt állandó lakótárs, de kidobták, mert "valami hülye állat azt hazudta, hogy ellopta a pénzét". Magas, harminc év körüli fiatalember volt és a legcinikusabb hippi, akivel találkoztam. Gerry jellegzetes képviselője volt annak a jelentékeny számú hippinek, akinek az útja a bűnözéssel határos heroinvilágból a börtönön át vezetett a Haightre. Legalább hússzor ült börtönben, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményektől kezdve erőszakos nemi közösülésig mindenféle váddal.
Igazi "részeg és szobafestő volt, ebben a sorrendben", anyja "szent hempergő, prédikátor, tudja, olyan, aki széttárja a karját és hallelujjázik, meg dicsőség-neked-Jézusozik - meg más ilyen marhaságokat csinál". Gerry mostohaapja életfogytiglani büntetését töltötte egy állami börtönben.
Felelős közösség: A Haight nemcsak törzsekből, tarka látványból, hangzavarból, love-inekből és bizarr hippiuniformisokból áll. Közvetlenül a felszín latt ott munkálkodik a hippiközösség vezetőinek és tagjainak egyre növekvő számú csoportja. Ők nem a külső társadalom "jólét lelkei", hanem maguk is tagjai az új közösségnek.
A helyzet alakulása szükségessé tette, hogy a hippik szervezeteket alakítsanak. A csoportok legfontosabbika a diggerek, akik egy XVII. századi angol altruista, földművelő, vallási társaság nevét vették fel. A haighti diggerek ingyenélelmet, szállást nyújtanak a rászoruló hippiknek és ezenkívül ingyen szállítják őket egyik helyről a másikra. (A San Franciscó-i csoporthoz hasonló független szervezetek működnek Los Angelesben és a New York-i Est Village-ben is.) Hasonló szervezet a HAJSZ, a HIP Munkaközvetítő, mely hatezer félállásról vezet jegyzéket, meg a Huckleberry's, amely szökevényeknek nyújt otthont. Természetesen továbbiak vannak alakulóban.
A diggerek ingyenboltjaikat (fehéreknek és feketéknek) azért tartják fenn, hogy ily módon fejthessék ki nézeteiket szeretetről, pénzről, kereskedelemről, árucseréről.
Azt tartják a legfontosabbnak, hogy minden nekik juttatott adományt szeretettel adjanak az adakozók. Közszájon forog közöttük a történet egy gazdag özvegyről, aki egy tízdollárost nyújtott át a digger közösségek alapítóinak, de úgy, mintha valami nagy kegyet gyakorolna.
Erre az egyik digger állítólag meggyújtotta a pénzt, mondván, hogy "csak szeretettel adott adományokat fogadhatunk el."
A diggerek sok ingyenélelem-osztásán vettem részt a Golden Gate Park kiszögellésében. A nagy kannákból sok száz embernek kimért étel ízletes és tápláló volt. A hippiközösségben sokan rendszeresen a diggerek konyhájáról élnek.
A másik jelentős szervezet a HAJSZ. Célja, hogy jogi védelmet nyújtson a hippiknek. Mindazok közül, akikkel utazásaim közben találkoztam, legalább a felének volt folyamatban valamiféle bírósági ügye.
Többnyire kábítószerek birtoklásának vádjával tartóztatták le őket.
Nyilvánvalóan hasznos szervezet a Kapcsolótábla is. A csoport főhadiszállása több háztömbnyire van Haight-Ashburytől és mindennel foglalkozik, aminek valami köze van a Haiight életéhez. Ottjártamkor éppen iskolát akartak szervezni a hippigyerekeknek, további óvóhelyeket és élelmet próbáltak biztosítani az újonnan érkezetteknek, ezenkívül segítettek a diggereknek az ingyenélelem megszerzésében és a HAJSZ-hoz hasonló jogi védelmet is nyújtottak, ahol ez szükséges és lehetséges volt...."
(Bart István fordítása) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-28 12:52:42, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. Az ötvenes évek végén Csoki nevű kutyájuk volt nagyapáméknak, nagyapa tüdőrákban való meghalása után a kutya patkánymérget evett és elpusztult.Állítólag Shuszter Lóránt patkánynak mondott önszaporodó mozgósította a Pokol Angyalait a többi közösséggel együtt. A motoros hippik e könyv ismétlésekor felvonultak a Balaton körül. Orbán Viktor a patkós pokol jelű kormányával is vásárolt motort, de kiöltözötten, megtisztultan ült fel motorjára. Lényegében a magyar értelmiséget jelentik ezek a kezdetek.)
Olykor rendkívüli love-ineket rendeznek. Amikor én a Haightben folytattam kutatásaimat, Csokoládé George temetésének alkalmából tartottak a szokástól eltérő love-int. Csokoládé a Pokol Angyalai közé tartozott és egy bennszülött szerint a Haightben "mindenki ismerte és szerette". Egy Teddy Beare nevű hippi (bizonyára azért hívják így, mert rendszerint semmi sem fedte hatalmas, szőrös mellkasát) éppen akkor tért vissza könnyezve a parkbéli "temetési szertartás"ról. Ő mesélte nekem, hogy "milyen gyönyörű fickó volt Csokoládé."
"Tudja, Csokoládét élete virágjában vitte el a halál. A kanján (motorkerékpár) kocogott a Haight Sreeten, amikor egy nyavalyás turista elütötte az autójával. Az eset lesújtotta az egész hippitársadalmat...
Most éppen gógyis vagyok a savtól, de azért megmondhatom magának, hogy Csokoládé gyönyöreűséges fej volt. Isteni temetési szertartást rendeztünk neki! Mindenki begógyizott és feldobtuk magunkat. De biztosan maga Csokoládé is így szerette volna."
A ravatalozóban rendezett hivatalos szertartáson csak a Pokol Angyalai jelentek meg. De a nagy szertartást, a love-in temetést a Golden Gate Parkban tartották. A "temetésen" legalább két-háromezer hippi és több száz Angyal vett részt.
A Pokol Angyalai a hatalmas tömeg közepén helyezkedtek el, a közönséges hippiktől elkülönülve. Ők voltak az esemény elit résztvevői.
A szertartás körülbelül déli egy órakor kezdődött, hatalmas mennyiségű bor és sör elfogyasztásával. Nem sokkal később a tömeg nagy része már marihuánát szívott és savat csöpögtetett. A tömeg közepén csoportusuló Angyaloknak és hippiknek jutott a marihuána, a sav, a sör és a bor nagy része - bár a körülöttük nyüzsgők is jócskán kivették részüket a szertartásból. Annyira nyíltan fogyasztották a kábítószereket, hogy hangosbeszélőkön mondták be, hová menjen, aki ingyen kábítószert akar.
A Big Brother and the Holding Company, a környék egyik legjobb pszichedelikus zenekara, izgató zenét játszott. A zenekar nagy slágerétől, a Bye, Bye, Baby, Bye, Bye-tól őrjöngött legjobban a gyásznép.
Minden számtól, minden elszívott mariihuánás cigarettától, minden LSD-tablettától egyre vadabb és szertelenebb lette a gyászhappening. Zajos és féktelen volt a temetési love-in és mindenki nagyszerűen érezte magát. Aztán később nemcsak Teddy Bearetól, hanem több más Angyaltól is hallottam, hogy "Csokoládé George maga is így szerette volna."
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-28 11:00:24, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával)
...Mint mozgalom és mind irodalom (zenében a beat mást, időrendileg is, tartalmilag is tágabbat és bizonytalanabbul meghatározhatót jelent, taglalása nem tartozik tárgyunkhoz.) A mozgalom születési helye San Francisco, születési ideje 1957. Elszórt kezdeményezések után itt és ekkor tette közzé a költő-kritikus Kenneth Rexroth az Evergreen Review című folyóiratban néhány fiatal lírikus verseit, köztük Allen Ginsberg nagy költeményét, a mozgalom programversét, az Üvöltést. Ugyanez évben jelent meg a beatirodalom alapregénye, Jack Kerouac Útonja. Az irányzat a hatvanas évek elején keltette a legnagyobb érdeklődést, a hatvanas évek második felére elenyészett ,utódcsoportokra bomlott, magányos írókban folytatódott, vagy apadt el.
Mint áramlat, a beat helyét a hippi foglalta el. Elődétől eltérően reprezentatív írók, sőt bármilyen írók nélkül. Kreouac meghalt, William S. Borroughs a maga társtalan útját járja, egyre különösebb, esztétikailag mind kétségbeesettebben megfogalmazott tapasztalatokkal. A beatnemzedék három vezérköltője - akarták, nem akarták - nem maradt egy kívülálló szubkultúra írója, újabb könyveik a "hivatalos" amerikai irodalom eseményei. Corso és Ferlinghetti végső teljesítménye még felmérhetetlen, de íróságuk vitathatatlanul "intézményesült". Ginsberg korunk egyik nagy költőjévé emelkedett, s lírai eredmények holdudvarában másodlagos, mellékes szerep, hogy - mint könyvünk is tanúsítja - a hippimozgalom rangos vezéralakja, kerekasztalviták, sokszemélyes interjúk részese és intellektuális tanácsadója.
A hippiket - egyebek mellett - az különíti el a beatnikektől, hogy nem teremtettek művészetet. Szervezetlen mozgalmukat fontosabb teljesítménynek, a gyakorlati önmagvalósítás példájának szánták.
Meghatározások és adatok
Kezdjük az elnevezéssel: mint a beat, a hippi is nehezen fordítható magyarra. Keletkezését illetően többfjta magyarázatot olvashatunk, közülük kettő hangzik a leghitelesebben.
Berry Nicholson szociológus szerint a hippi eredetileg a néger dzsessz műszava: "bölcs", "tapasztalt", "előrelátó". Az amerikai néger időtlen önvigaszát ezúttal egy fehér kisebbség kölcsönözte ki. "Én vagyok az okosabb, a többet tudó-sejtő, az idő nekem dolgozik."
Lewis Yablonsky szociológus szerint: "A harmincas-negyvenes években "hep"-nek, vagy "hep-at"-nek hívták (valamely okból) a "menőket", akik "svingerek" voltak, azaz ismerték a kor népszerű szving- és dzsesszzenéjét. A "hep" szó valamikor az ötvenes években "hip"-re változott. "Hip"-nek lenni azt jelentette (és most is azt jelenti), hogy az lllető "benne " van, hogy "menő", hogy ösztönösen a lelke mélyén érzi, hogy voltaképpen mi is történik egy érzéki szinten. Az ötvenes években, ha valaki azt mondta "hep", nyárspolgárnak számított, de ha azt mondta, "hip", akkor mindenki tudta, hogy "benne van" (azaz tudja) és "menő".
Továbbá feltételezem, hogy a hippi szó széles körű használata a rádióban, televízióban, sajtóban a Ramparts c. folyóirat A hippik társadalomtörténete (1967. márciusi szám) című cikkétől számítható.
Ettől kezdve a tömeghírközlő szervek léptennyomon ezzel a szóval jelölik az új mozgalom tagjait. Bár a mozgalom sok vezetője tiltakozik az elnevezés ellen (Haight-Ashburyben még afféle gyászszertartást is rendeztek, amelyben eltemették a fogalmat), szerintem ez a név most már rájuk ragadt és rajtuk is marad mindaddig, amíg a mozgalom jelenlegi szerkezete nem változik meg."
Az első hippiközösségek a hatvanas évek első felében jelentek meg Amerika területén szétszórva, leginkább New Yorkban és a nyugati tengerparton. San Francisco egyik kerülete, Haight-Ashbury lett a mozgalom központja, modellje, mintatelepe, az érvényesebb hippibeszámolók kikerülhetetlen tája. A fénykor a hatvanas évek második fele, 1966 és 1969 között virágzott Haight-Ashbury, a mozgalom ekkor terjedt át Európára, szinte minden nyugati nagyvárosban megteremtve a bevándorolt, vagy bennszülött hippiközösségeket, a magányos, páros, kiscsoportos, falkányi hippisejtek ekkor indultak ázsiai zarándokútra, Afganisztánba, Nepálba, Indiába, váratlanul megérkeztek, bizonytalan időre megtelepedtek, hirtelen felkerekedtek, célirány nélkül továbbvánvodoroltak, hirdették és átélték az idő lassú múlását, tanultak és tanítottak, világlátásukat szelíd, de nyomatékos jelenlétükkel terjesztették.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a hippiség mint egységes irányzat bomlásnak indult, ágakra szakadozott, a "földalatti", underground-ifjúság világmozgalmába olvadt be. Múlt az idő, a hetvenes évek első fele nem kedvezett az ifjúsági ellenzék kihívásának. A gyűlölt, tagadott establishment - a Rendszer , a Létesítmény, a Szerkezet - egyelőre erősebbnek bizonyult, hatalmi szóval, csábítással visszahívta magába a bizonytalan habozókat, felmorzsolta vagy számkivetésbe hajszolta az ellenállókat. A hetvenes évek második felére a hippik tömegmozgalma nincs, eltűnt.
Még elég közel vagyunk időben, hogy hiteles benyomásaink lehessenek. Már távolodóban, hogy a közvetlen élmény a remélhetőleg tárgyilagos elemzésnek adja át a helyét.
Előbb azonban néhány- elégszer nem ismételhető - tehát fontos - közhelyre kell felhívnunk a figyelmet.
Ki és mi nem hippi?
A következőkben más nem teszünk, mint a hippiség fogalmát és gyakorlatát igyekszünk alkotóelemeire bontani.
Könnyebb szűkíteni a kört: ki és mi nem hippi?
Nem hippi az, aki - Amerikában, Nyugat-Európában, Kelet-Európában, a világ bármely pontján - a hippiség némely külső jegyeit magáévá teszi. Nem jelez hippit a (mosott, vagy mosatlan) lapockáig érő haj, az afrofrizura, öv, saru, egyenruhája, a melltartó mellőzése. Mindez senkit sem avat vagy bélyegez hippivé. Azért nem, mert a hippilét a társadalmiság státusállapotába, s nem a külső jelvények függvénye.
Továbbá:a hippiségnek semmi köze a fiatalkorú gazázdasághoz. Az elmúlt években a nemzetközi bulvársajtó előszeretettel nevezte ki hippiknek a munkakerülő, randalírozó, torzonborz hajú, mosatlan fülő fiatalkorút, különösen, ha csoportosan fordult elő, vízparton, köztereken, mozibejáratnál, aluljáróban lődörgött, szájával, zsebrádiójával, magnójával a megengedettnél nagyobb zajt csapott, a személyazonossági igazolványa hiányos volt és szemérmetlen választ adott az igazoltató rendőrnek.
A garázda, vagy garázdagyanús fiatalkorú nem hippi. Még kevésbé a bizonyított bűnöző. Néhány éev Sharon Tate filmszínésznőnek és társaságának brutális legyilkolása szerte Amerikában kiváló ürügyet szolgáltatott a mozgalom denunciálására, egymást követték a házkutatások, letartóztatások, őrizetbe vételek a hippiközösségekben. Pusztán azért, mert a gyilkos Charles Manson és "családja" kétségtelenül hippinek nevezte magát, kommunában élt, s a burzsujelölésig terjeszkedő vallási tébolyukba a keleti filozófiák iránti érdeklődés is belefért.
Szerep és feladat
A beatet, amint kilépett belőle, nem érdekelte többé a világ, csak önmaga. A tevékeny ráhatás, az aktív változtatni akarás értelmében a hippit sem érdekli a rajta kívüli világ, épp ezért lép ki belőle, mert javíthatatlannak ítéli. Mégis, szemben a beattel, a hippi példát kíván adni a megtagadott és elhagyott társadalomnak. Önmaga megtalált harmóniáját, létezésének emelkedettebb szintjét folytonosan kinyilvánítja. Ezért van az, hogy a szüntelen és egyetemes tagadás tételein túl a hippiszövegekben - különféle megfogalmazásokban, eltérő tudatszinteken, de állandóan - felhangzik az önpéldamutatás.
Az ideológiátlan hippiideológia talán legfontosabb eleméből, a passzív aktivitásból érthető meg leginkább a hippi világkép különlegessége, a fogalmiságot elvető, érzelmes ösztönösség, a gondolatszegény, mégis szuggesztív gyermekiség. A hippi tudja, hogy kisebbségben van, helye, szava és szerepe a törpe minoritásé. Tudja, hogy összemérhetetlenül erőtlenebb, mint a vele szemben álló, általa elhagyott világ. Tudja, vállalja, átéli, hogy a világ szemében ő - a tagadó, a lemondó, kivonult, normaszegő emberparány - jó esetben közöny, gorombább esetben gúny, megvetés, üldözés tárgya.
A hippi magatartásának legfontosabb eleme mégis a csöndes, de megátalkodott hit, hogy létezésének puszta ténye belátásra int és ígéretes, követendő példát kínál.
Mi a hippi?
A mozgalom az ifjúság nemzetközi lázadássorozatának egyik fontos, jellegzetes tünete a hatvanas években. A hippi megtagadja, elhárítja a késő kapitalista társadalom - és államszerkezetet, annak öszes határterületein, a gazdaságban, a politikában, a kultúrában, a mindennapi életben. A hippi elutasítja mindazt, amit a világ felkínál a szerkezetébe idomulni hajlandónak: az egyezményes státussal és anyagi csereértékkel jutalmazott munkát, a teljesítményt, a tulajdont, az intézményes értéklétrákat, a létrák sikeres megmászásának lehetőségét, a részleges hatalmat, a bármilyen hatalmat. A hippiktiltakozást az ifjúsági lázadás egyéb protestmozgalmaitól elkülönníti viszont, hogy béke- és szereteteszményük jegyében csak elhárítani törekszenek, rombolni soha. Eszmevilágukban nem szerepel az új baloldal sokféle irányzatának romantikus-anarchikus elképzelése (és lehetőség szerinti gyakorlata) az egyéni és kollektív terrorról, a nagyvárosi, fegyveres gerillaharcról, az uralkodó rendszer erőszakos megdöntéséről, a hatalomátvételről. Az érzelmi alapozású hippimozgalom az egyéni és közösségi szabadság végpontjai között a csoport, a kis kollektíva lehetséges üdvözülési módját hirdette és valósította meg.
Tevékenység
Hogy a hippik gyakorlatilag mit csinálnak, a hippiközösség élete napról napra, nulla órától huszonnégy óráig mivel telik el: a legnehezebb szabatosan rögzíteni. Akkor is, ha a beltagok dokumentumaiból, a kívülállók elemzéseiből ismerni véljük a részleteket. A hippi köznapi tervékenységét nemcsak a kívülről figyelő lesheti ki nehezen. Gyanítható, azért tudunk keveset, mert a bentlakó hippi sem tudatosítja létezésének részleteit. Az idő nem szerepel a hippiszótárban, a hippi sosem siet, az idő megállt, múlása sehova sem hajt, semmire sem sürget. És ebben a mozdulatlan, lényegtelen időközegben nehéz az időegységekre bontott tevékenységet rögzíteni.
Kétségtelen, a hippi valamelyest dolgozik. Annyi munkát vállal és végez, amennyi anyagi juttatásra az ellenséges külvilágtól bekerített hippiközösségnek az elemi létfenntartására szüksége lehet. Ez az önfenntartásra szorítkozó munka a hippiközösség önálló földművelése, konyhakertészete, állattenyésztése is lehet, amint néhány film - a Zabriskie Point és a Szelíd moorosok, az Eper és vér - hippibetétjeiben a magyar néző is láthatta. De többnyire segédmunka, alkalmi munka, a fogalmak eredeti értelmében. Alárendelt, másokat szolgáló munka, nem önálló, alkotó tevékenység. A hippi, ha másvalaki helyette kiüríti a kukákat, ha másvalakinek trógerol, ha másvalaki villakertjében a füvet nyírja, mindezt abban a boldogító tudatban teszi, hogy (nem túl hosszú) kényszerű munkája nyomán pénzt kap, s a pénz birtokában eredeti tevékenységéhez láthat.
A hippi tetemes szabad idő birtokosa.
Mire fordítja tetemes szabad idejét?
A beatniktől megint csak eltérően, a hippi időfölöslegét nemcsak magányos elmélkedésre, öntökéletesítésre szánja, hanem csoportos tevékenységgel tölti ki. Ennek a társas létnek a közege a páros vagy kollektív séta és beszélgetés, az ürügyet mindig találó tánc, a megunhatatlan gitárzene, a kábítószeres "utazás", az összebújás csendje. Együtt vannak. A kimondott véleménycserénél fontosabb egymás létezésének tapasztalása, a szüntelen bizonyosság együttes jelenlétükről, azonos rangú testvérközösségükről. A hippimozgalom - néhány év távlatából így látszik - valóban gyakorlati életmóddá alakította azt, ami naiv világképük antifogalmiságban ellenőrizhetetlen: a szeretetet. Szeretni egymást, a jól ismert és szeretetre vágyó csoporttársakat, szeretni a (még) vakon tévelygő világot, röviden ennyi a hippikódex. Úgy élni, hogy az emberközi kapcsolatokban ne maradjon nyoma a manipulatív külvilág gazdasági, politikai, etikai, esztétikai álságainak. E külvilágot passzív aktivitással kell meggyőzni, a békés tiltakozás eszközeivel jobb belátásra kényszeríteni. Innen érthető a - mint látni fogjuk, korántsem keresztényi alapozású - hippimozgalom szerepe az amerikai protestmegnyilatkozások békés változataiban, a szelíd ülő-és állósztrájkokban,táblás felvonulásokban, a néhai Martin Luther King békemeneteiben, egyebekben.
A modell: Haight-Ashbury, fénykorában
Mint már jeleztük, Haight-Ashbury volt a hippimozgalom modellje,mintája, a későbbi, szétszórt kommunák látványos előképe. Nemcsak a szájtáti turisták ezreit vonzotta, hanem a mozgalom kutatóit is, szociológusokat, pszichológusokat, antropológusokat, írókat. A szociológus Lewis Yablonsky A hippiutazás (The Hippi Trip, 1969.) című könyve talán a legérzékletesebben és legpontosabban rögzíti a Haight-Ashbury jelenséget. Nemcsak a hippiközösség rikító színeit, de a felszín alatti összefüggéseket is Így jellemi a "színhelyet":
"Abban az időben a turisták inváziója szervezetlen volt, pedig a Haight kialakulásának korai szakaszában a Gray Line Company rendszeres városnéző buszjáratot indított, amelyet prospektusában úgy hirdetett, hogy "ez az egyetlen külföldi út az Egyesült Államok kontinentális határai között" . Az idegenvezető konzervszövege, melyet a turistáknak lejátszottak, miközben a busz bejárta a negyedet, azóta klasszikusnak számít:
- Most belépünk a világ legnagyobb hippitelepére, mely szíve és egyben forrása is az egész hippi szubkultúrának. Most áthaladunk a Szakállas Függönyön és elindulunk a Haight Streeten, amely valóságos ideggóca a városnak e városban.
....A marihuána természetesen a leghétköznapibb dolgok közé tartozik errefelé és a bennszülöttek érzékeik felkorbácsolására fogyasztják. ... A kábítószerek fogyasztásán kívül a hippik másik kedvenc időtöltése a felvonulás, a parádézás, tüntetés: szemináriumokat és csoportos vitákat tartanak arról, hogy mi az, ami rossz a jelen Amerikájában, semmittevéssel töltik napjaikat, örökké a lélekkel, a valósággal foglalkoznak és nyekergő gitárokon, visító fuvolákon és kongó gongokon próbálják kifejezni énjüket.
San Francisco állandó lakosai vegyes érzelmekkel viseltetnek a Haight iránt. Egy népszerű ralragasz találóan így határozta meg a hippicivilizációnak ezt a bonyolult együttesét: "A Haight - a szeretet. " Sab Francisco általában nem túlságosan szigorú erkölcsű város, hiszen a nagy aranyláz napjaiban született és mindenkit szívesen lát. Végtére is itt volt a Nemzetközi Kolónia otthona és eredetileg innen indult el a toplesőrület is. Mindazonáltal érezhetően jelen van egy ki nem mondott, bár olykor hangosan is megszólaló óhaj: hogy a hippik távozzanak. Ám még a rendőrségi és más hatósági zaklatások ellenére is valószínűtlen, hogy ez a közeli jövőben bekövetkezzék.
A haight-ahsburyi hippicivilizációnak számos, egymástól elkülönülő, ám mégis összefüggő színhelye van:
1. Az első a haight-ashburyi utcák és a környező parkok képe, hol a love-inek zajlanak. Ezeken a helyeken a legszembeötlőbb a Haight hippivilágának élete.
2. A hippik életének másik jellemző színtere a törzs, a kommuna, a nagycsalád és mindenfelé fellelhető kéglik. A haighti és a claytoni új település földrajzi középpontjából húzott mérföldes átmérőjű körben szó szerint több ezernyi hippikégli és - lakás tömörül.
Legtöbbnek öt-nyolc állandó lakója van. A többi hálótárs, olykor akár 25 ember is, csak átutazó, akik az ő szóhasználatuk szerint "óvóhelynek" használják lakást. A hippik fölöttébb vendégszeretők, és az "óvóhely" fontos intézménye életformájuknak.
További fontos vonása a hippiéletnek az a közös törekvés, hogy valamiféle öntudatot és csoporttudatot teremtsenek a hippik között. Számos haightbeli főpap és filozófus néhány nem hippi szakember társaságában vállalta azt a feladatot, hogy megteremti ezt az összetartó erőt, ezt a közösségi érzést és ily módon megoldja a kialakulóban levő "új közösség" társadalmi, érzelmi, egészségügyi és jóléti gondjait is.
Az utca és a park. A hippiélet legszembetűnőbb színhelye az utca,világuk az utcán előtáruló látvány- és hangegyveleg. Emellett a szomszédos park, az év bármely napján keressük is fel, a hippitanya - és szinte kizárólag az új közösség hippi lakói uralják. A Golden Gate Park egy jókora része, amelyet érzelmesen "Hippi-dombnak" hívnak, a folytatólagos love-in színhelye.
A parkban tartott love-in a hippik egyik törzsi szertartása, melynek van néhány elengedhetetlen kelléke. Mindenképpen jelen van néhány meglehetősen szilaj gongjátékos. Némelyikük négy-nyolc órát is játszik egyfolytában. A pengő tamburák és dobok mindig előcsalnak egy lányt, aki a zenére kígyótáncba kezd. Aztán egy félmeztelen ifjú jelenik meg és hosszú évődés után a közösülés mozdulatait utánozzák.
Az egyszerűsített hétköznapi szertartáshoz és a teljes pompával lezajló szertartáshoz egyaránt hozzátartozik a marihuánás cigaretta és egyre növekvő mértékben a sav "csepegtetése" is. Az ünnepségek résztvevőinek zöme fogyaszt vagy marihuánát, vagy savat a love-inek alkalmával.
Nyilvánvalóan nem mindenki szívja egyformán bátran a marihuánát. A New York-i hippik nem olyan könnyedek, mint a San Francisco-iak. A Golden Gate parki love-ineken az egyenruhás rendőr vagy a kábítószer-üldöző csoport detektívjének szeme láttára szívják a marihuánát és nem félnek a letartóztatástól.
Valahány love-inen részt vettem, egyetlenegyről sem hiányoztak a tömjénrudacskák és a marihuána csípős füstjének felszálló oszlopai. A hippivilág központjának lakói, úgy látszik, egyre kevésbé tartanak a rendőrségtől és teljesen nyíltan élnek a kábítószerekkel.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-28 07:47:21, vasárnap
|
| |
| |
A mai napodat Barátság hatja át
-
Alma - Éva anyánk óta a tudás, a görög Heléna mítosz óta a szépség jelképe. A tiltott gyümölcs megkóstolásával a világra hárult feladatra, az édenkertből való kiűzetésre figyelmeztet. A jelkép a koronázási ékszerek között a hatalomhoz is kapcsolódik. Sorsfordító jelkép. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Napi harmoniakártyáim |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 18:26:12, szombat
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával)
Közönyösen őröl az idő közönyös foga, tárgyilagosan darálnak a történelem malmai. Úgy forgatom az Üvöltés harmadik magyar kiadását (Európa Kiadó 1982.) - benne a magam szerény keze nyomát -, mint a tengerből kifogott palackpostát. A palackot vastag kövület borítja, kalapáccsal kell leverni a nyakát. Olvasható, olvasásra érdemes-e még a palackba zárt üzenet?
A magyar nyelvű Üvöltés 1967-ben jelent meg, két kiadása fogyott el hetek alatt, körülményeink között igen magas példányszámban. Szerénytelenül állíthatom, hogy a hatvanas évek végén roppant sikert aratott, s nemcsak a fentebb műélvezők szűk rétegeiben. Azóta már a harmadik ifjúsági évjárat kezében látom az agyonjegyzetelt, a szó értelmében rongyosra olvasott, ragasztóval egybetákolt köteteket meg a kötetekről készült gépirat- és xeroxmásolatokat. Amatőr versmondók éveken át szavalták a beatköltőket: a Egyetemi színpadon, föld alatti pinceklubbokban, vidéki művelődési otthonokban. A sikerből a magyar kötet összeállítójának is kijutott: az Üvöltés tette (már amennyire) ismertté a nevemet, beattanulmányomat feltehetően többen olvasták, mint egyéb műveimet összesen. A tény nem boldogít, de szégyenkezésre sem késztet. Így alakult a helyzet.
A helyzet alakulását azonban valamelyest a tárgyilagos történelem irányozta elő és szabta meg. Már akkor, a magyar Üvöltés szupersikere idején sejtettem, hogy az olvasók szociológiai nyeresége több és fontosabb, mint az esztétikai nyereség. Ezt a tényt ma biztosra veszem. Nosztalgikus szeretettel és hidegen elidegenedve olvasom ezt a hajdani antológiát. Az egyszemélyes múltam, a közösségi múltunk történelmivé hűlt dokumentumát.
Hajdani antológia?
Csakhogy e tizennégy év során arcát változtatta a történelem. Magyarországon is. Amerikában még inkább.
A magyar Üvöltés sikerét (feltehető esztétikai értékei mellett) a többszörösen paradox történelmi helyzet és időpont határozta meg. 1967-ben látott napvilágot: az amerikai és nyugat-európai baloldali diákmozgalmak hullámhegyének csúcsán, a párizsi május előestéjén. Ugyanez az időpont Magyarországon: a gazdasági-mechanizmus-reform születésének, az oktatásügy megújítása szükségletének, a Lukács György álmodta és hirdette marxista reneszánsz és a vissza Marxhoz jelszavának korszaka.
A diadalmas hatvanas évek tehát. Ahogy megszépítő emlékezetünk mostanában mind többször elénk vetíti, nosztalgikus ürügyként a gorombán kijózanító hetvenes évek ellenében. Hogy a nyolcvanas évek eddigi, testközeli történéseiről ne is beszéljünk: azok csak fokozzák visszavágyódásunkat.
Holott a hatvanas éveket illető nosztalgiák nem teljesen érvényesek. Általában sem, az Üvöltést illetően sem.
Az antológia a hatvanas évek második felében jelent meg, de anyaga - a válogatás, szerkesztés, kinyomtatás időigénye okából - korábbról való. A magyar Üvöltés ezért nem annyira az amerikai hatvanas éveket tükrözi, inkább az amerikai ötvenes évek második felét és az ötvenes-hatvanas évek fordulóját.
A hidegháború, a koreai háború, a McCarthy-korszak fináléját meg az erre következő, lassú enyhülést. Amikor a magyar Üvöltés gimnazista-egyetemista olvasója Budapesten beült a moziba, azt hihette, a beatantológia eseménytörténete a Szelíd motorosok, az Eper és vér filmkockáiról tekint vissza rá. Holott a beatantológia egykori eseménytörténetét más amerikai filmek rögzítették: Az ok nélkül lázadó, Az utolsó mozielőadás.
Magyarországon- akkor, 1967-ben, -összeért ez a két amerikai korszak. És azóta, ha jól tapasztalom, a fiatal és még fiatalabb olvasóközönség vélekedésében még inkább egybekúszik. A legfiatalabbak, a mai tizenévesek feltehetően nem is tudják, mennyire véget ért Amerikában a beatkorszak.
Holott véget ért, mindenestül és elég régen.
Nem sokkal azután, hogy a magyar Üvöltés megjelent.
Az amúgy is laza, sok ágból eredt beatmozgalom a hetvenes évek elejére elenyészett, utódirányzatokra bomlott, magányos írókban folytatódott, vagy apadt el. Mint áramlat - látni fogjuk - a beat helyét a hippi foglalta el. Elődétől eltérően reprezentatív író, sőt bármilyen írók nélkül. Aztán a hetvenes évek közepére a hippimozgalom is megszűnt társadalmi irányzatnak lenni, maradék tagjai az amerikai társadalom peremére szorultak vissza. Amikor 1977-ben kijutottam az USA-ba, sorra elzarándokoltam a nevezetes színterekre. New Yorkban megkerestem a Greendwich Village beatkocsmáit és beatbérleményeit. Sann Franciscoban a Haight-Ashbury negyedet, a valahai hippi-központot. Még a kaliforniai Big Surt is kikerestem, megtaláltam a térképen: Kerouac egyik regényének címét és színterét.
Csend, némaság, jól fésült hétköznapok. A koszos beatkocsmák helyén illedelmes sörbárok. A hippitanyák helyén portalanított garzonlakások. Haj, bajusz, szakáll egybeburjánzó bozótja helyén naponta borotvált arc és kefefrizura.
Nincs kétség: lezárult, félmúlttá, történelemmé lett a beatnemzedék, a beatkorszak.
(Magyarországon a merjünk nagyok lenni keretében Mindhalálig Beatlesként ismételték többször is az Üvöltésben leírtakat)
Róluk szólva mégsem csupán amerikai társadalom-történetről kell beszélnünk. Hanem amerikai irodalomról is.
Abban a régi tanulmányban, az Üvöltés előszavában a tanulmányíró (minden bizonnyal) kevesebbet tudott és pontatlanabbul fogalmazott, mint ma, tizennégy évvel később. Egészében mégis igaza lehetett. Leginkább abban a tételben, amely a beatnemzedék szociológiai jelenségét legalább egyenrangúnak vélta a beatirodalom esztétikai eredményeivel.
Mi történt azóta a beatirodalommal, mi változott a beatírók helyét, szerepét, értékét illetően?
Körülbelül az történt, mi az egyetemes irodalomtörténet csoportalakzatainak esetében történni szokott. A laza szekértábor közösségi védőgátja vagy közösségi túlsúlya nélkül.
A magyar Üvöltés egykori szerzői ma tanulságosan vizsgáznak. Némi túlzással azt mondhatnánk, ahány író, annyi egyedi életút, a közösen meghatározó beat csoportlét után. Sokan eltűntek, lemorzsolódtak.
A magyar Üvöltés szerzőinek csaknem a feléről vagy semmit sem hallottunk az elmúlt tizennégy év során, vagy csak annyit, hogy az óriás létszámú amerikai átlagirodalom átlagszínvonalán vesztegelnek.
A többiek?
Kerouac meghalt. Viszonylag nagyon fiatalon, de - kegyetlen tételezés - nem biztos, hogy időnek előtte. Könyveit, még a nevezetes Útont is ma olvasva bizonyossággá erősödik feltevésünk, ahogy azt e kötet hajdani előszavában megfogalmaztuk: ez a próza szociológiai dokumentumainak jelentékenyebb, mint regényszövegnek. Túl sok a rögtönzés, az akart-akaratlan ösztönösség, rengeteg az önismétlés és túl kevés a tervszerű műhelymunka.
William S. Burroughs. Annak idején már A meztelen ebédtől sem voltunk elragadtatva. Későbbi regényeitől még kevésbé. Nem kábítószeres víziók, a víziókban egymás lába nyomába lépő egyéni és csoportos, szexuális, homoszexuális, biszexuális közösülések mérhetetlen mennyisége miatt. Hanem a töredezett regényszerkezet és fegyelmezetlenül áradó regénynyelv hiányosságai okából.
Lehet, hogy túl sok kitűnő amerikai regényt olvashattunk az utóbbi másfél évtizedben. Annyi bizonyos, hogy Bellow, Malamud, Capote, Styron, Philip Roth és a többiek mellett William S. Burroughs regényírása legfeljebb a társadalmi dokumentum fontosságának szintjén marad.
Ferlinghetti. A hőskorban is csak laza szálakkal kapcsolódott a beatmozgalomhoz. Azóta írt versei és prózája egyre inkább az amerikai hagyományoktól való távolodást, az európai szűrrealizmushoz való közeledést bizonyítják.
Gregory Corso. A magyar Üvöltésben közölt versei óta világképe és eszköztára keveset változott, csak mélyült és tökéletesedett. Ő aztán amerikai maradt, az Államok szerelmese, az Államok gyűlölője. De Az utolsó gengszter romantikájától, a marginális létezés fenegyerekgesztusaitól eljutott az amerikaiság léelméleti átgondolásáig és a beat szabadvers - lehetséges - klasszicizálásáig.
A beatnemzedék névsorolasásakor ő a második, akit jelentékeny írónak minősíthetünk.
Az első - persze - Ginsberg.
Ötvennegyedik évében járt, amikor Magyarországon Budapesten, 1980-ban megjelent. Külsőre is különbözött a beat aranykor három világrész polgárait pukkasztó szörnyetegétől. Borotvált arc a szakállbozót helyén, magas homlokáról elfésülve a pusztuló haj, a csupaszodó, boltozatos koponya már az öröklétnek kínálta magát. Zakót és fehér inget viselt, nyakkendőt kötött, nem tornacipőben járt, nem hivalkodott - mint korábban szokta - a nemi szervével. A tiszteletére adott Hobo Blues Band-hangversenyen még felidézte egykori szerepváltozatait, emelt karral vezényelte a zenakart, a számok előtt, a számok közben elégedetten és elégedetlenül ordibált. De négyszemközt vagy szakemberekkel többszemközt egy okos, józan értelmiségi beszélt. A mai amerikai vers szabályairól általábanés az ő, Ginsberg versei szabályáról különösen. Arról, hogy a vers - általában - fordítható, lefordítható-e. Meg arról, hogy Vietnám és Watergate-ügy után mit jelentett Carter elnöksége és Reagen elnökjelöltsége Amerikának (Reagen akkor még csak jelölt volt - a debreceni Biblia szerint választási beszédében arról szólt, hogy el kell jönnie az Armageddonnak - ). És Afganisztán. És az iráni-iraki háború.
Mindenről lehetett beszélgetni vele. Tájékozott volt, halk, szerény és kiváncsi, érdeklődő és érdekelt. Mintha ősidőktől ismertük volna egymást, szemben ülő a szemben ülőt.
Ennyit a költői személyiségről. Most egy pillantás a költői személyiség tárgyiasult költői eredményére.
Ginsberg lassan, fokozatosan, de nyilvánvalóan lett a kezdetektől, első versei betiltásától máig korunk egyik nagy költője. Korai, diadalmas korszakának öles versszerkezeteit, a Üvöltést, a Kaddist mostanáig nem múlta felül. Azóta másféle, de aligha csekélyebb értékű verseket ír: a terjedelem rövidebb, a szemlélet megértőbb, a szabadversben átütő belső rímelés érzékelhetőbb. Meditatív líra, Ginsberg módján. A költő - gyalog, autóból, vonatablakból, repülőgépből, tehát igen sok szögből - megunhatatlan témáját, Aerikát figyeli, Amerika életegységeit széljegyzeteli. Ezeknek a verseknek a kötelező iskolamesterei már nemcsak az Ótestemantum és Walt Whitman, ezeknek a verseknek a költészettechnikáját Ginsberg közvetlen amerikai elődei és kortársai, Ezra Pound, William Carlos Williams, mások is ihletik. Érzékletes tapasztalat és tűnődő életfilozófia egységéből születik a Ginsberg-vers a hetvenes években.
Búcsúzóul rövid idézet az Üvöltés magyarra fordító Orbán Ottó jelentékeny verséből, a Ginsberg Budapesten címűből:
viszlát Allen viszlát zavaros üdvösségünk
fiatalságom nagyhangu versétől búcsúzom
a hatvanas évek illúzióitól amikor az értelmiségit
reformtervei páncéljában pompázó lovagnak láttuk
aki szíve helyén egy kézzel rajzolt virágot visel
semmi közünk egymáshoz
de jó tudni, hogy lényegünk közös
Erről, ilyesmiről lehet szó, gondolom Orbán versét olvasva, a magyar Üvöltést tizennégy év távolságából szemügyre véve, a beatnemzedék irodalmi és társadalomtörténeti szerepét újragondolva.
"Jó tudni, hogy lényegünk közös." Így gondolja Orbán Ottó, így sejti e sorok írója, remélhetően így képzeli Allen Ginsberg is. Végszóként nincs, nem lehet más kívánságunk: a magyar Üvöltés mostani, harmadik kiadását olvassák el és gondolják át legalább annyian, mint a korábbiakat. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 16:36:55, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Menthetetlen volt a fiatalon elhunyt Nagy Karola
Népújság Brassó, március 3.
Amint megírtuk, Nagy Karolát, a fiatalon elhunyt kolléganőnket betegsége jelentkezésekor kórházba szállították, de már nem lehetett rajta segíteni.
A halál okára vonatkozólag kérdést intéztünk dr. Campeanuhoz, a kitűnő operatőrhöz, aki a következő felvilágosítást adta:
Nagy Karola "tromboflebitis mesenterialis"-ban szenvedett, amely egy régi petefészek gyulladásból indult ki. Ezt a betegséget nem lehet sem megelőzni, sem megoperálni. Ha a betegség oly nehéz formában jelenik meg, mint Nagy Karolánál, akkor ez a betegség, mely magyarra lefordítva a hasi véredények gyullatásos eltömülését jelenti, - föltétlen halálos. A hashártyagyulladást meg lehet operálnli, - ezt a betegséget nem.
Kezdetben a tüneteknek van némi hasonlatosságuk, de a betegség kifejlődésével nagy különbségek keletkeznek.
Ránk, orvosokra, nagyon lesújtó, amikor majdnem tétlenül - tehetetlenül,- végig kell néznünk a szervezet összeroskadását.
Ilyen szomorúan múlt ki a nagyon drága Nagy Karola is.
Itt említjük meg, hogy ma is tömegesen érkeznek a részvétlevelek, amelyek közül kiemeljük az alábbit:
Igen tisztelt Szerkesztőség!
Nagy Karola kolléganőjük hirtelen elhalálozása alkalmából fogadják őszinte részvétemet.
Különféle közéletű munkásságom rendjén többször volt alkalmam tapasztalni az elhunyt munkakészségét és a köz érdekében végzett purifikáló munkásságának kifejtését.
Egy-egy ilyen munkára kész egyénnek a sorból való kidőlése súlyos veszteséget jelent az emberiség azon rétege számára, kik becsülettel dolgoznak egy, a mainál jobb kor megteremtésén.
A gyászolóknak vigasztalódást, az elhunytnak pedig csendes pihenést kívánva, vagyok
részvétteljes tisztelettel:
SZABÓ BÉNI
parlamenti képviselő |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 16:27:44, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Brassói Lapok 1933. március 3.
Hírek
Eltemették Nagy Karolát
Brassó, március 2.
Nagy Karola, a Brassói Lapok és a Népújság tehetséges, fiatal munkatársa végső célhoz ért: a finomszellemű, nemestollú írónőt, akinél kegyetlenebbb hirtelenséggel alig ragadott el még valakit a halál, szerdán délután négy órakor hantolták el Brassóban, a római katholikus egyház szertartása szerint. Nagy Karola temetése Brassó egyetemes részvéte közepette zajlott le. A gyászháznál tömegesen jelent meg a váreos magyar és román lakossága egyaránt. A magyar újságírók testületileg vettek részt a temetésen, míg a román írók és újságírók nevében Cincinat Pavelescu táblai főügyész, az országosan ismert nevű költő jelent meg.
A nyitott sírnál az erdélyi magyar újságírók nevében Kőrösi-Krizsán Sándor, a Népújság felelős szerkesztője búcsúztatta azt a kivételesen emelkedett egyéniséget és lelkes kollégát, aki Nagy Karola volt: "Az erdélyi magyar újságírás nevében búcsúzunk tőled, Nagy Karola! -mondotta. - Az Igazságot, a Jóságot, a Szépséget szeretted. A művészet értője, a szebb, tisztább világ szerelmese voltál. Szerény, kedves. Mint újságíró, a szegények, szerencsétlenek, elesettek sorsa ragadott meg, azokat karoltad fel, akik az élet útján megbotlottak. Ezeknek egész lelkedet meg tudtad nyitni, a lelkedet, amely telve volt finomsággal, részvéttel és a védtelenek, névtelenek tragédiáival való közösség érzetével. Talán a Gondviselés különös akarata, hogy a Te érzékeny emberséged ne szenvedjen e bús idők viharaitól.
Akik ismertek, akiket kitüntettél bizalmaddal, azok hittel vallják: nagyrahivatott élet múlt el veled. Csodálatos érzéked volt, hogy mindenben, művészetben, irodalomban és emberben az álértéket az igazi értéktől, a silányságot a magasrendűtől meg tudjad különböztetni.
A napfény, a világosság, a jobb jövő imádója és harcosa voltál. Embernek, munkatársnak egyaránt nemes és derék. A halál túlkorán jött. De az emlékezésen nem fog az enyészet. Kipótolja majd azt, amit a végzet oly hamar és oly könyörtelenül rabolt el.
Nem felejtünk el!"
Ezután a családtagok, ismerősök és tisztelők megrázó fájdalomkitörései közepette, aláeresztették a koporsót s a göröngyök végképpen l lezárták annak a még alig-alig nekiinduló életnek az útját, amely még messze és nagyszerű távlatokban végezhette volna. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 16:16:02, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Csáky Rózsa később Rubletzky Géza szobrászművész felesége, "Az anya" c. erdélyi folyóirat szerkesztőnője, Brassóban ugyanabban a házban, a Hosszú utca 9. szám alatt, az emeleten lakott. Így írja le Nagy Karola utolsó óráit:
"1933. február 25-én vitték be a Marzescu kórházba. Harmadnap, vasárnap, bent voltam nála. Kétágyas szobában feküdt, a másik ágy üres. Hideg volt. Lábára egy fekete kabát volt vetve, a kórháznak úgy látszik, nem volt elég takarója.
Sosem felejtem el, ahogy, épp vizit lévén, bejöttek az orvosok és csak utólag eszméltem, milyen tehetetlenül, mint egy fal, álltak néhány lépésnyire az ágytól. Nem szóltak semmit, csak némán, kétségbeesetten nézték a nagy beteget.
Kínzó fájdalmai lehettek és egyre azt hajtogatta, hogy meghal. Mutatta, hogy a körmei feketednek és már nem lát engem jól. Éjféltájt tiszta hálóinget adtak rá. Azt mondta: "Rózsi, ugye mennyi baj van egy haldoklóval?" Hajnali félhárom felé beállt az agónia, de eszméletét egy percre sem veszítette el. Egyszer, mintha elaludt volna és akkor összebeszéltünk a férjével, hogy haza kellene vinni, ne a kórházban haljon meg, ne engedjük felboncolni.
Kinyitotta szemét, akkor férje odahajolt hozzá, megkérdezte, vigyük-e haza és ő egy árnyalatnyi türelmetlenséggel azt mondta: "Egál". Nem értettem jól és megkérdeztem férjétől, mit mondott, de akkor ő már, nyugodtabban felémfordulva, megismételte: "Mindegy".
Papért siettem. A legközelebb lakó plébános kelletlenül kelt fel és jött. A gyónást, az utolsó kenetet mindig brutálisnak tartottam, de mintha enyhítőleg hatott volna Rá.
Ettől az időtől kezdte félötig nagyon szenvedett. Az orvos még injekciót adott és azt mondta, van még egy órája.
Lovaskocsis mentőkkel hazavitettük. (Öccse, Jani, akinek az első autótaxija volt Brassóban, később elmondta, hogy épp akkor a kórház felé járt és hallotta nővére jajgatását.)
A mentőkocsiban kért, mossam meg otthon és ahogy ez megtörtént, elbcsúzott:
"Szervusztok", mondta és meghalt. Hajnali fél hat volt." |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 15:02:29, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
(E könyv összefügg Bistey Zsuzsa Vízöntőkori újjászületés című könyvével és az Anna neveken végrehajtott és megírott Vörös Oroszlánnal, mely Johannás mexikói apokalipszissel kezdődött Mezőkövesden születésemkor, majd jött az Ébredő játszótér Bródy századfordító liberális sorozatában Andrássy Katalin néven a Katalinnak megírott pusztai helyszíneken és cigányságnál, Katalinka piros ász kártya alapján. A Vörös Oroszlán lépcsőfokokkal kezdődött, kisembereknek megírott lényekkel Szomorúszemű Johanna című misztikus regény szerint. Szereplői Anna neveken, mint teremtett világ be lettek rendezve a többi pusztai teremtménnyel együtt, neveik könyvekben ki lettek adva. Bistey Zsuzsáék rezidenciájukat Szombathely melletti Ispánkon rendezték be, ahol a gerincen való energia átvezetés következményeivel is foglalkoztak.Nagy Karola Ne nézz utánam! című könyvéből Lutherán Sándor borsodi Kiilián telepi népét emelte az egészségügy, vagyis a cigány bűnözőket és az alkoholisták leszármazottait az elmeosztályokkal együtt. Most itt a Hunyadi palotában alma jeles jehovák élnek tökéletes, hófehér fogsorukat mutogatóak, lévén ott van a fogtechnikai rendelőjük is.)
"Mi történt velem? Hát örökre
elmúltam és már csak halott vagyok?
Mindig is örökké csak halott
és semmi más?"
(Lawrence)
Mi az, ami ezt a hagyatékot érdemessé tette arra, hogy az utókor számára megőriztessék? Két dolog is.
Az egyik az, hogy Nagy Karola posthumus oevrujében késő évtizedek is fel fogják ismerni azt a válaszutat, amely elé az első világháború utáni ifjúság került. Ha elolvassuk Bandi és Claire történetét, látjuk ezt az idegességben meghajszolt generációt a világgal szembeni állásfoglalás parancsa előtt. A régi ifjúságnak könnyű dolga volt: élt a mával. A felcseperedő háborús nemzedék azonban a mával még csak el sem tudott semmit sem kezdeni, - a holnapról pedig tudta, hogy csak akkor lesz az övé, ha megszerzi magának. Mivel tudja megszerezni? Nem egyéni karrier-ambícióval. Az egész világ irányításával. Nagy Karola művészetének komolyságát jelenti, hogy a színpad még így sem válik pódiummá alattaaa. Egyetlen szóval nem mond többet, mint amennyit a művészi anyag enged, látszólag inkább homályban hagyja a két fiatal lény színpadontúli útját. És, letéve kezünkből ezt a könyvet, tulajdonképpen soha nem is tudjuk meg: ki volt ez a Bandi? ki volt ez a Claire? Éppenúgy ne, minthogy akármelyik akkori kortársunkkal állítottak bennünket szembe: ránéztünk, de nem tudtuk ki. Lehetett hitlerista, kommunista, egyszerűen csak vonatrobbantó, vagy éppen csak egy meghasonlott, kora-vén lélek. Minden lehetett. Nagy Karola örök érdeme marad, hogy ezt a higanyszerű generációt megrögzítette.
De az idők árja felett fogja tartani Nagy Karola kevés megmaradt munkáját: egyéniségének rendkívüli varázsa is. Egy magyar Baskircsev Mária bontakozik ki jegyzeteiből, naplójából. Hogyan? - mondhatja valaki - hiszen nem volt magas-arisztokrata, sőt a környezet, amelyben napjai teltek, egyenesen nyomasztó volt. Ez igaz. Éppen azért tör fel még sokkal elragadóbban Szépség,, Tisztaság, Művészet utáni áhitata. A Kárpátok alatt élt és - húszéves korában már! - Európa-nyitogató témákra ébredt.
Művészileg sajátos vergődője volt átmeneti századunknak. Erős szociális lelkiismeret, - mégis társulásra, de még barátkozásra is csaknem képtelen. Egyéniségét féltve őrizte, sőt tökéletesíteni vágyta. Testének tornyában a szuverén Én volt éber. Jelzői, mondatfűzései: súlyosak, komorak, de - köztük aranybarna lángok cikáznak. Halálsejtelmek és Végtelenbe érő szerelmi nosztalgia gyötrik iskoláslány kora óta.
Egy-egy sora, tizenhat-tizennyolcadik évéből: ."...És sírnék, hogy ha volna könnyem, de nincs csak folyó szerelmem"... "Nagy, nehéz tenger", ... Meglepőek hirtelen fordulatai, amelyekkel egy-egyszer lelkiállapotát festi: "A fejemben szédítő nehézség volt, lábam ájultan vitt a forró kövön. A szakadt cipőtalpon keresztül sütött az út. Vagy talán nem is tudom, milyen idő volt." Éhezik és közben a bukaresti korzó hullámzik körülötte:"Olyan messziről jötetk ezek az emberek mind, hogy egyik se éert el hozzám." Ugyaninnen: "Bukarest, kis rettenetes bútorozott szobák, kikopott bútorokkal és színehagyott terítőkkel. És az arc egy szék! És az ágyra-ülés!"... Eszébe jut, mert hiszen minden eszében van, Budapest: "Eegy üzenetet küldök Pest uccáinak...a fénynek, az erőnek...melynek ott van a mélye". Az íróasztalát így látja: "...hol barna méltósággal bágyad a sok okos könyv". Van egy serdülőkori apró verse. "Csak hazudtam!" a szerelmi háborgásnak remekbefoglalt darabja. Kis diáklány volt, amikor írta, talán egy kevés Petőfi-hatás érződik rajta, de fő-eleme a tehetetlenségnek az a durcássága, amely már írásaiban is ott fészkel, mint a tragikum szigonya. Vagy amikor fiatalon fellázad Sors Uram ellen: "...Mondja csak hamar, tegezni nem merem, - Miért üldöz? Vétettem Ön ellen? - Úgy hát kérem, bocsásson meg nekem." És rögtön a kínzó gondolat: "Sors üldözz! Ősszel ugyis halnom kell!" Ebben az időben sok ilyen haláltsejtő verset ír: "A lágy csend zsong - Alszik a kín - Mulik a gyötrelem - Szép a halál."
Szerelmeiben a felszabadult léleknek is olyan tisztaságtávlata nyílik meg, amely felé zavartan csodálkozhat el a mai szabados fiatalság: "Nem az, hogy hol., hogyan találkoztunk, hanem az érzéseinktől függ, nem tartatunk-e méltatlannak." Tiszta, magasrendű ember volt, aki a legszebbet, legnemesebbet akarta mindig: "Jaj, szabadulni! Más, szebb életet adj, Uram! Szépség ege, óság hatalma fogadj be engem!" A test megnyilatkozásainak értelmi jelentését kereste: "Istenkém, Istenkém! Átölelt. Mit akart ezzel mondani?" És íme érzékeinek elragadtatottsága: "Szeretnék beleomlani egy kézfogásba."
Minden útjának végén a Munka tündöklött, mindig afelé ment, arra tartott, azon volt a szeme, bármerre vitték és bármilyen kerülőkkel: "Dolgozni fogok. Semmi nem elégített ki soha. Hiányzott a plusz - a munka". ..."Ó, csak már dolgozni tudnék megint!.".."Nem lehet így. Változtatni kell. Narkotikum kell. Az élet ellen. A halál ellen. És ez - a munka"..."Tudom, azért vagyok ilyen szomorú, mert nem tudom kiírni magamból, amit érzek."
Pedig milyen biztosan látott, mennyire megülték kifejezései az anyagot. Az anyjáról írja: "Már egyéve nem láttam az anyám!... Most belémnyilallott. Sárgásbarna arcbőre, súlyos, koromfekete haja, elfénytelenedett és elszíntelenedett szeme. Girbe-gurba orra, - ó de más a fiatalkori képén! De odaadta a tizenhárom gyermekének minden szépségét!"
Vagy a hegyiváros egyik őszi alkonyatáról:
"A hegyek ormán leszalad a napsugár, vérszegényen és csak langyosan. Alant sulyosan, hidegen fut a megfeketedett ezüstpatak." A gyermeki szerelemről: "Játsszunk kagylókkal, szerelmes szavakkal, csigahéjakkal, csókkal." Megejtő báj van ezekben az egészen fiatalkori élményeiben: "Jött valaki. Magosan, szépen, szemüveggel." "Én le akartam tépni egy gesztenyét, ő megelőzött. Ily apróság!" "Gondolatban sokszor kísértsz még, ilyenkor megszaporázom a lépteimet, kicsit mosolygok..." Valami olyan tragikum árad mindebből! Japános, cseresznyevirágszerű, az elképzelt Végzet bágyadt mosolygása.
Életrajzát igyekeztünk világossá tenni okokban, okozatokban. Ha egyszerűek akarnánk lenni, kijelenthetnénk: íme, egy magyar leány, egy magyar tehetség, amint a régi határokkal együtt az új urak magukkal ragadják. De, minthogy nincsen biztosítékunk arra, hogy ha Budapestre kerül, itt szebb élet felé nyílik-e útja és nem fojtódik-e meg ugyanúgy a gazdasági hurokban, - az ilyen ítélkezés túl kényelmes volna. De bizonyos, hogy tragédiáját a történelem kerekének e fordulása hajtotta.
Hihetetlenül gyorsan olvasott, szinte átúszta a könyveket. Két-három könyv volt a legkevesebb napi fogyasztása. Teljes éjszakákon át olvasott. És nem felületesen. Gyors csapásokkal, mélyen szelte a betűtengert, valakivel kapcsolatban, aki időnként mellette olvasott, jegyezte fel: "Ő grafikailag olvas, én belülről."
Szerelme a színház volt, de moziba járt, mert a kisvárosokban, ahol lakott, nem volt színház. Emeleten ült, hogy ne zavarják. Szemét mindig valahonnan felülről nyitotta rá a dolgokra. Igazi, vágyott életét, mint egy hártyán lebegtette maga előtt, vitte a feje felett, mint egy süteményestálat. A sötétben sokszor görcsösen fogta a karfát: "Művészietlen vagy, halj meg!" sziszegte valamelyik szereplő felé, aki nem tetszett neki. De legtöbbször az egész kép nem tetszett. Rendkívül, testileg is, szenvedett a művészietlenektől Néha színházat is látott, vendégszereplőkkel.
Telítve volt e sűrű, sötét elemmel. Folyt benne folyton. Különösen ilyenkor, amikor színházat látott szenvedett. Elsápadt a sötétben, arcvonásai beroppantak. "Ó, Istenem... úgy feszít...belül..." Terhes volt, áldott a művészettel. Kínlódott vele. És érezte a nagy veszedelmet: "A lélek közölhetetlen:"
Militarista filmeket nem bírt látni. Felállt és kiment. Ha pedig bent maradt, vigasztalanul, az egészet nem értve és mint aki nem hisz a szemének, nézett felnőtt, komoly emberek e vonulásaira. Világháború, egy gyermekkorban átélt menekülés - és most újra előlről. Nem tudta szívlelni.
Csendes, analitikus figyelő volt. Ahogy bejött egy szobába és szétnézett,- abban benne volt megfellebbezhetetlen ítélete. A szemét felvetette, különös mosollyal, mint aki egész más világot lát és onnan, nagy távlatokból néz minket.
Álma az üvegház volt, üveg falak, feltolható üveg tető. Az uccákon az építkezéseknél megállt. Elnézte, ahogy a téglákat akolják. "Sár és kavicsok között lakunk. Borzalmas! Nem is lehet ez rendes élet!"..
Ilyenkor is szenvedett, észrevehetően. Tekintetében harag, kétségbeesés jelentkezett. Tehetetlenül, valóban e "sártekéhez" rögzötten gyökerezett meg - és újra azzal a föntről hozott nézéssel, ahogy a fehérjére leusztatta valahonnan a fekete pontot és azután rémülten visszavontatta. Mérnök-ismerőseeit erre használta: beszélgetett velük külföldi építési folyóiratokról és az eszményéhez eddig legközelebb ért épületekről. Lakni vágyott, - ez volt fő-álma rövid életének. Nem érezte magát sehol otthon. Fürdőszoba helyett egészségszobára gondolt, különféle csapokkal, villamos gyógylámpákkal, tornaszerekkel, téli napgyüjtő- erősítő - és elosztókoronggal. Ezt a korongot lakása tetején képzelte el, a hall mennyezetén. És onnan kapcsolókkal akarta decemberben beterelni a sugarakat abba a szobába, hová éppen jól esett volna. És a szobák üvegfalai is öntötték vagy szigetelték volna a Napot.
Nem szeretett táncolni. Pedig gyönyörű jelenség volt, mozgásában is csupa finom vonal. De értelmi lényének szuverenitása tiltakozott az ellen, hogy valaki jöjjön, férfi, bárban, estélyen - énjétől távolálló, idegen - és átfogja a derekát. Azt mondta erről mindiig: "Hogy jön hozzá!" Kivételeseknek engedte meg, egynek, kettőnek, akikről tudta, milyen lelkek is.
Forró vizet, a legforróbb vizet öntötte minden reggel magára és így naponta megújhodott. A bőre olyan volt, mint a nagyon halványbarna bársony. Kétéven keresztül - ősszel és télen még sötétben - hajnalban kellett szerkesztőségbe járnia. Hatra már bent kellett lennie. A fürdőt nem engedte el. Négykor már forralták neki, vagy, ha ezt elaludták, akkor délelőtt, redakció végeztével sietett haza.
Ez az esztétikai lény, közvetlenül halála előtt pár pillanattal is még, nem hogy a szépet tartotta magára kötelezőnek, mert hiszen lényege volt, - de e már lassuló és mindjárt megálló szervezetből is valami hallatlanul szép fakadt. A kórházban konyhasóoldatot fecskendeztek belé, hogy - ne kelljen a morgueba szállítani és még éljen, amikor hazaviszik. Február 27-re virradó hajnalon hívták ki érte a mentőket, akik visszaszállították lakására. Ezen az utolsó úton, melyet élve megtett, azt kérte, főzzenek neki otthon foreró feketekávét. Lába már kihűlt. A mentők csak az ajtóig vitték, onnan maga ment a diványáig. Végigfeküdt a felvetett ágyneműek között. Férje és egy házbeli asszony voltak csak mellette, az órát nézték, tudván, most már mindjárt mindennek vége. És ekkor az örökre elpihenni készülő testből feltört a sok folyadék. Féloldalra fordította a fejét. Utolsó gondolata az volt, hogy tisztán maradjon a párnája és a takarója. Utána ezt suttogta: "Szervusztok". És többé nem élt. Félhat volt, még sötét. Virrasztói később elmondták: "Olyan volt e pillanatban, mint egy halálra sebzett őz." Másodnap, a ravatalon ahogy feküdt, "a szájánál egy fájdalmas vonás volt." Három napig volt beteg. A legkülönbözőbb körülmények a legkegyetlenebbül taszították le a halálba.
Írtózott a zajtól, a lármától. Borzongott a veszekedéstől. Hét ideges, szerencsétlen testvér,- egy volt hivatalnoknő, egy tanítónő, egy kalaposnő, egy rajzolónő, egy háztartásbeli, egy sofőr, egy fényképészinas,, - egy idős, káprázatokban élő nevelőanya, egy talajnélküli, néha-csupa-szív nevelőapa, - az igazi anyját, akit pedig nagyon szeretett és akivel egy városban lakott, az utolsó évben egyetlenegyszer látta, - egy vérségi apa, aki puszta létezésével hegynyi rémként nehezedett rá... és végül szélsőséges indulatokkal küzdő férje,- mindezek hol a kedély magaslatán, hol legmélyén, hol soha-nemtudni mit suttogva, hol keresűségüket viharban kiöntve, a legfiatalabb leánytestvére festőkészséggel megáldva, mind a lányok verselve és naplókat írva, mégis - kívüle egy sem hevítve a művészet hőfokáig, épp ezért legtöbbje vásárian és rikítóan, legtöbbször elbírhatatlanul hatva idegeire, - olyan környezet volt, amely, szétdobottságában és néha ijedt összeszaladásában, évenként változtatott udvari lakásukban - minden volt, csak az nem, amire olyan szomjasan, éhesen, mindig, éjjel, nappal, minél jobban hajszolva, siketítve, annál könyörgőbb, kitártabb karrral, hol Jézust szólítva, hol a legelszántabb dacokra elhatározva, kétségbeesettt hallgatással, vagy hirtelen felszakadt áhitozással vágyott: - otthonos csend, hűvös kultúra.
Keveset aludt. Ez a hajszálfinom szervezet szinte állandó álmatlanságban is roncsolódott.Éjfél után három-négy órakor aludt el. És, akkor se mélyen - ezt nem merte, - várt a félhatra, amikor fel kellett kelnie. A déli órákban próbálta néha pótolni. És mégis, legtöbbször friss volt. "Őt nem lehet elfelejteni" - mondta róla valaki. - "annyira eleven élet volt". Aki azonban közelről figyelte, döbbenten látta percekre, sokszor órákra lebukni a halálos sápadtság állapotába.
Képzeljünk el egy agyvelőt, amely folytonos rezgésben volt, amely mindig dolgozott. Képzeljünk egy keskeny, hosszukás kezet, amely szüntelen igyekezett munkát találni magának. És egy fénylő, barna szemet, amely a nézést úgy gyakorolta, hogy az egyenlő volt szintén a legnehezebb munkával: a tárgyakat, embereket elemeire bontotta, megértékelte, elraktározta. És mindzet: - látszólag a legteljesebb passzivítással.
Minden ember kisugárzásának van valamennyi színe. Az egyiké szürke, ezek az ónarcúak, a másiké sárga, ezek a halál-arcúak. Ő meleg, aranybarna fényt ontott. Az élet kigyúlt körülötte.
A lapnál, amelynek szerkesztőségébe került, eleinte kliséket kellett rendeznie, borítékba tennie és megszámoznia. Később bizalmatlanul bíztak rá egy ifjúsági rovatot. De rövidesen ebbe is belevitte egyéniségét, amely nem tűrt sablont. Olvasni kell szerkesztői üzeneteit: "F.F. Nagyvárad. Én nem akarom az ifjú poéták szárnyát levágni, még csak megvagdosni sem. Csak arra kérem, egyénien, egészen saját érzésük, ritmusuk, vérük lüktetése szerint írják le azt, amit nagyon éreznek. Ne a rím ócska keretével tatarozzák mondanivalóikat, hanem a mondanivalók mélységével, az eredeti és zengő, lobogó szavakkal pótolják a keretnélküliséget, azaz a rímhiányt ("Brassói Lapok" 1931. nov. 14.)...M. József. Tanulni! Olvasni! Kritikai érzékre szert tenni! (1932. febr. 22.)...B.B. Udvarhely. Friss, közvetlen, megtörtént eseményeket írj le, vagy, ha elképzelt is, ne hasson kiagyaltnak, túlzottnak. )1931. április 23.) Egész sora a fiatal erdélyi íróknak é írónőknek viseli kialakulásában az ő biztos ujjmutatásának nyomát. Mert ezek az ujjak biztosak és megtéveszhetetlenek voltak. Az irodalom anyagát fölényes orvosként tapintották. Hivatott volt erre, még akkor is, ha a maga teljes kialakulására nem jutott ideje. De, hogy a művészet micsoda, hogy annak törvényei milyenek,- azt tudta születésével, érezte születésével. Organizmusa az örök Művészet organizmusával egybekapcsolva kezdett lüktetni azzal a szerves összenövésben élt és arról szakadt le, amikor meghalt.
És ez a nagy lélek arra szolgált itt e földön, hogy testével egy mérleg nyelvecskéje legyen, összetartson egy családot, amely, nélküle, széthullott volna. Mindennapos életében feleség volt és így, férjén keresztül, táplálója egy családi konyhának, amelyben az ő álmaival tüzeltek. És - ami a legoldhatatlanabbnak látszott - ennek a körnek elkötelezettje volt, mert kislánykorában ezt nevelte, tanítatta. A két szegénység megfogta egymást, a múlt és a jelen, - a jövő pedig, amelyben ő üvegházat és nagy regénytrilógiát akart építeni, e két fogaskerék között morzsolódott. A halál azután végleg szétporlaszlatta. "Úgy fel vagyok zaklatva", panaszkodott az utolsó hetekben. Diványán feküdt és fájdalmas, lázas, zavart tekintettel nézett felfelé. "Mindig benyitnak a szobámba, hiába mondom, hogy dolgozom. És folyton lármáznak, kiabálnak." ..."Hát zárja be kulccsal az ajtót!".... Mindegy, nem tudják megérteni."
Az ura sokszor nagyon büszke volt rá. Írógépet vett neki, igyekezett kedvében járni. De megtették ezt gyakran a többiek is. Pillanatok múlva azonban, a napi élet kicsinyességei feletti vitáikkal - ami őt legjobban sértette - mindent lerontottak. Pár ilyen perc - és tönkretették egész napját.
Mindemellett nagyon jól sejtette, hogy az irodalommal nem kell elszakadni az élet elől és hogy a művészet egyik ága sem esik túl az élet körén. Ti csak csináljatok, amit csináltok, veszekedjetek - én abból pompásan dolgozom, megélek. ...De nem juthatott még el addig a nyugvópontig sem, hogy ezt, összeszorított foggal, céltudatosan belássa. Legalább a munkához vonulhatott volna vissza a jegyzeteivel. Segesvárról elhívta magához nevelőanyját és húgát, azt gondolván, hogy ezzel helyreáll házi élete egyensúlya és jobb lesz. Amikor azután ott voltak, úgy érezte, hogy most miattuk nem dolgozhat. Halála napján költözött volna megint külön tőlük és bútorait egyidőben vitték el őt a temetőbe és bútorait egy új lakásba.
Nemes volt, magyar nemes. "Hunyadi". Soha nem használta. Volt koronája is. Csupasz névjegye volt. Egyetlen nemességet ismert: a szellemi kiválasztottságot. Kényes volt, szinte kielégítethetetlenségig. Emberben, anyagban mindig azt a transzcendentálisat kereste, amit a hús, a szövetek olyan ritkán és nehezen engednek át, még azokban is, akikben bennük van. Mégsem volt soha igazságtalan ítéletében. Csaknem mindenütt, csaknem mindenkinél talált valami kis aljat: pár érdes szemcse kellett csak, hogy feljöjjön ebből - megzavarososította előtte az egész felületet. Ismerősök, dolgok százai váltak így számára használhatatlanná.
Ha valami sértette, bántotta - a szeme hirtelen elhomályosodott, tele lett könnyel. Pillanat alatt, átmenet nélkül. Egyszerre csak tele lett könnyel. Mintha állandóan ott ültek volna könnyei a szeme küszöbe alatt,még akkor is, amikor jókedvű volt. De soha nem öntötték el arcát, megálltak a szemében és ott csillogtak. Ennyi volt a sírása, sokkal borzalmasabb, mintha kizokogta volna magát, mert így minden egyes könnycseppén átütött a kimondhatatlan tekintete. Csak aki ismeri "a szem kimondhatatlan fájdalmát, amelyet a megvetendő, örökké áldatlan, a szépség szerelmeseiben kelt" - benne igazán felismerhette.
A halotti tor után férje is, aki pénzügyi hivatalnok volt és a pénz durva feszítései között élt, így tudta csak legjobban kifejezni veszteségét: ..."A lelkét szerettem."...Az ember azt hihetné, csúnya volt. Nem. Gyönyörű volt, de a testét úgy használta, mintha lélek lett volna.
Látni kellett volna, hogyan eszik. Mintha hosszú, finom ujjainak hegyével csipegetett volna, pedig kést és villát tartott a kezében, de ezek elvesztek saját vékony vonalai és leheletnyi mozdulatai alatt. Az étkekben is öntudatlanul a ritkaságokhoz vonzódott, - úgy vásárolta, mintha nem elfogyasztásra, hanem megőrzésre, elképzelt lakásának szépítésére szánná. Utolsó félévében anyagilag gondtalan élete volt, talán egyetlen félévében életének. Egyébként, szinte törvényszerűleg, így váltakoztak az időszakai: amikor neki volt állása, az urának nem volt, amikor az urának volt, neki nem volt.
Rab volt. Ott élt a hegyek között, a Cenk alatt és - soha nem mehetett kirándulni. Vasárnaponként őriznie kellett a házat, éjszakai dorbézolások nappali süket alvását. Egyízben mégis kintjárt az egyik hegytetőn. Megnémult, megrészegült, majd egész lelke felszakadt a szabadságtól. Ehelyett legtöbbnyire a kártya, borgőz csapódott, sűrűlt körülötte. Sokan egy ércpénzért elárulták.
Költözött városról-városra,de csak egyetlen féltett kincse volt: folyóiratai, könyvei, naplófüzetei, másolt versei, amiket, ruhák közé dugdosva, mindenüvé magával vitt. Ha valami megtetszett neki, rögtön kiírta, még ha meg is maradhatott nála az a könyv, vagy újság. Egész füzeteket másolt így tele, a költészet megszentségesítésének e régi, nemes módján.
Dala az "avant de mourir" volt, virága az augusztusban nyíló sárgavirág, cigarettája a bordóvégű "Primeurs", illata ötből-hatból kevert névnélküli, csodálatosan fanyar, finom - csak az övé! Filmszínésze: Gösta Eckman, - aki egy régi fájdalmas szerelmére emlékeztette, - színésznője: Brigitte Helm, - mert ez is arra a szerelmére emlékeztette. Szavai sohasem szokványosak. Csak kevesek előtt tudott beszélni. Leginkább hallgatott, mint akinek a külső világ, a más emberek - torkára fojtják a szót.
Németül jól beszélt, nem tökéletesen, de tökéletes hangsúlyozással. Minthogy lénye volt az összefüggések megérzése, a nyelvből is rögtön beléömlött annak belső fluiduma. A román nyelv azonban egyenesen dalolt az ajkán. Legutoljára egy gyümölcskereskedésben mondta: "Proaspete-" Valami frisset kéret, talán narancsot. Az "o"t és az "a"-t olyan ívvel kötötte össze, mintha egy légies hidat építene: lendült a hangja, szinte utána kellett nézni, hogy mindjárt leesik a magasból, mint egy sirály, leszállt. Egy-egy miniszter, akivel interjút csinált, örökre emlékezetébe zárta ezt a csodálatos "magyarkát" - akivel pedig soha nem lehetett bizalmaskodni - és nyáron külföldi fürdőhelyekről, télen diplomáciai konferenciák színhelyeiről hozott tőlük üdvözletet neki a posta. Nagy, nemzetközi riporterek között is ő jutott eszükbe, a kis, brassói újságírónő.
Bukarestben is kellett élnie, pedig a vágya Budapest volt. A nemzeti elfogultságot mégsem ismerte. Sorsában azonban tisztán jelentkezik az első világháború utáni erdélyi művész-sors, amelyet kényszerű erők odakötnek, érvényesülést azonban mégis régi hazájában keres. Nagy színészi erők voltak benne. Még csak kezdeni sem akarta ott. Kolozsvárott se. Tökéletesre áhítozott, mindenben - félművészet, rendezési, stílusbeli hiányok már elviselhetetlenné tették számára a részvétel gondolatát. Egy kiváló színész, aki mégis meghallgatta, így nyilatkozott róla: "Valami különös, egészen eredeti felfogásban adja elő a dolgokat."
Egy szavalatával egyszer végigremegtetett egy egész termet, betokosodott polgárok hajoltak feléje a Költő elemi ereje alatt, amellyel, - mint kezében egy ostorral - végigsuhintott rajtuk. Éppen ezért soha nem lehetett rábírni, még legszűkebb baráti körének sem, hogy társaságban, szórakoztatásul, szavaljon. A teljes átélés transzára volt szüksége és ez csak magányosan egy szobában, fiatalabb éveiben egyedül kiállva a segesvári hegyekre-, vagy csak tömeg előtt tört rá. Élete utolsó pillanatáig küzdött az alkotás és a reprodukálás démonával, őrlődött köztük.
Egész élete hányódás volt. Zimmermann udvar, - itt élt, bádogos nevelőszüleivel, legtovább segesvári gyermekkorában, alakjait őrizte, egy süket kovácsot, egy sánta lakatost, az erős házi nénit és még sokakat - meg hátul a Küköllő folyót, amelyet Kukujának hívott és amely az árvíz rémével fenyegette zsenge alvását. Hányszor menekültek! Ült kis ingben a fán és tetőn és szökött hozzátartozóival éj idején messze, más, magasabb uccákba. A gimnázium felsőbb osztályaiba Brassóba ment, zárdába. Az egyik apáca itt haragudott rá, mert reggelenként derékig vetkőzve mosakodott. Egyszer beteg volt és a zárda kis földszintes betegszobájában, sűrűn rácsolt ablak mögött feküdt. A zárdában lakott, de a nagy gimnáziumba járt, a Grafpatak mellé. Waszilkievits! Ennek az egy tanárának nevét szívébe véste. Ahogy azóta elhalt alakját idézte, úgy jött az a messziből, mint egy nemes, nagy abbé. Kedvencei voltak egymásnak. Ez a paptanár az irodalmat tanította.
Ezek voltak a legszebb évei. Önképzőkör, néhány csicsergő barátnő, az utolsók. Később soha nem volt barátnéja. Az életben megértetlenül állt és többé nem közölte magát.
Közben szülei és nevelőszülei elvándoroltak, előbbiek a sok gyerekkel, városból faluba, sehol se laktak sokáig. Nyaranta kiment hozzájuk, de csak a nevelőszüleihez, mert igazi apjától, e robosztus, vad embertől írtózott. Még anyja látásáért sem bírta elszenvedni. Egyszer, sokkal később, mégis meglátogatta őket, Bránban. De magával vitte az urát.
Hét gimnáziumot végzett, a nyolcadikra már nem telt nevelőinek. Itt a parkban olvasott. Verseket másolt. Érezte a közelben porladó Költő szellemét a városka felett. Aztán egy fiatalembertől románul kezdett tanulni, hogy esetleg valami állásba juthasson. Megkezdődött álmai lassú temetése, szép, lelkes lányságának vége lett. A fiatalember egyszerre elutazott. Az első ütést kapta az élettől. Otthon szemrehányások özöne zúdult rá. Szégyen, kétségbeesés sápasztotta. Egy este vonatrae kényszerült és utánament. Kálváriajárás Bukarestben, ahol most van először. Egy felső ablak kinyílik, onnan szól le hozzá, utána az ablak rögtön becsukódik. Ismeretlen városban, ismeretlen éjszakában megy. Csak másnap, vagy harmadnap fogadja eléje és még későbben fogadja el is. Ez az ókirályságbeli fiatalember idegenkedett attól a nőtől, akit tartózkodásában, szirmai finom összehajlásában, még nem ismerhetett meg. (Évek múlva már összehordott számára ruhákat, ajándékokat. Aminthogy szülei, nevelőszülei, testvérei előtt is bár a veszteség különös nagysága nyílt meg a sír mélyével, de hogy tulajdonképpen ki halt meg, azt alig valaki tudta.)
...Csak most következett azonban az igazi ide-oda dobódás - egy kezdő állami hivatalnok feleségének élete. Folytonos áthelyezések és mindig naegy szegénység. Bukarestből Szatmárra, itt születik meg a kórházban gyermeke, Bébyke, akiért élete végéig némán rajongott. Közben és utána pénzt kell keresnie. A férj még mindig valami kényszerízt érez szájában, ingerlékeny feldúlt, az éjszakákat alig tölti odahaza. Először hivatalnoknő a városházán, innen elkerül és ekkor egy régiségüzletben alkalmazzák. De már rögtön fújja őket a szél vissza. Az urát Bukarestbe, őt a gyermekkel Segesvárra. És a gyermek itt meghal. A második mély ütés, amely soha be nem gyógyult. A lelket, annyira, amennyire két szatmári bizalmasa Pakocs Károly költő-pap és Vincentina nővér tartják benne leveleikkel, amelyekben alázatra, lemondásra buzdítják. Zavartan, megnemértetten gubbaszt e tanácsok alatt. Hirtelen felkapja magát és lemegy Bukarestbe, most már hosszabb időre. A Calea Victoriei egyik bankjában lesz hivatalnoknő. Éjszakákat virraszt és fél magárahagyottan egy deszkás, padlásszerű manzárdoduban, hol, végig a tető alatt, titokzatos szomszédok kísértik sötét életükkel. Sokat éhezik és egy elkeseredett este öngyilkosságot kísérel meg veronállal. Ideges házasélet itt is, amelyet ritkán tör át a rokonszenv egy-egy sugara valamelyik véletlenül útjába került ember iránt. Legtöbbször romlott, üres ismerősök utálata rázkódtatja meg, lefogy, nézését ellepi a szomorúság. Tekintetének messzi pontja most is Budapest, fáradt, kínzott fiatalságának korai vágya már is a csend. Az egyik bukaresti kórházban orvosi beavatkozás. Társadalmi, gazdasági törvényszerűség? Nem többé, nem kevésbé, mint más esetekben.
Rossz szájízzel hagyta el a fővárost, - új állomásuk Medgyes. Itt egy éjszaka majdnem végez velük a földgáz. Utolsó pillanatban nyitnak ki ajtót, ablakot, rohannak ki a szabadba. Anyagilag most valamivel jobb a sorsa, vágyaival, terveivel azonban még jobban vajúdik, még szűkebb zsákuccában van. Kilátástalannak látja a jövőjét, fejében újra meg-megfordul az öngyilkosság gondolata. Másodszor próbálja meg: borotvapengével vágja fel itt az erét. Megmentik, de nyomát, egy hajszálvékony sávot, haláláig viseli csuklóján...Itt is rengeteget olvas. Ösztönei mélyén a legvilágosabb, legabszolútabb művészetet követeli, de a felszínen még egyideig behálózza az iskolás, majd a fiatal-lányos ál-irodalom, nála kivételesen fanyar szentimentalizmus, pap-ismerőseinek és a zárdának kötött szempontú befolyása, amikben azonban - még mindig nem több huszonegy évesnél és már közel négy éve asszony! - mindenki keresztül esik, mint gyermekéveiben a himlőn. Medgyesen most huzamosabb ideig laknak.
Utolsó pár esztendejét Brassóban tölti, itt tisztul ki, - látása, világszemlélete itt erősödik, önállóvá, majd ömlik be az örökkön igaz, örökkön egyetlen Művészet és egyszersmind a társadalmi Újítás szükségérzetének előrehömpölygő hatalmas folyamába. Brassói elsős évében is még hivatalnoknő, előbb egy filmkölcsönző-vállalatnál, majd egy textilgyár lerakatánál. 1930 szeptember 17-én lép be, mint rendőrségi és törvényszéki tudósító a Brassói Lapokhoz, ahonnan az ugyanennek a vállalatnak kiadásában megjelenő "Népújság" megindulásakor annak szerkesztőségébe osztják be. Itt borzalmas gyilkosságok, vérfertőzések, szerelmi drámák, rablások, betörések, vasúti elgázolások,árvizek kiszínezése tartozik a munkakörébe.
Brassóban a Hosszú utcca 9-ik számú emeletes bérház udvarán halt meg, fejénél és lábánál egy-egy politúrozott, csigaalakban csavarodó, roskadásig rakott könyvállvány között. A plafonról japános lámpa szórt rá sárga fényt. Egy ezüstporos vaskályha, egy rövid hintaszék, egy drapp toalettasztalka, egy ugyanilyen színű komód volt még a szobában. És egy kis rádió. A két ablakon a szürke vászonfüggöny le volt eresztve. Az egész ház aludt.
Mint ijedt, meghajszolt őz szaladt át az életen. 1930 körül élt, de legalább 2000-nél tartott. Nagy szív volt, aki semmiféle emberi érzelmet nem tudott kizárni magából, így a vallást sem. A múlt halvány holdja vetődött vele a jövő elektromos tereire. Halála után tudódott ki, hogy - már újságírókorában - néha eljárt a Szent János utcai kis templomba gyónni. Halottas ágyánál a virrasztó asszony nem tudta az imát, amit a pap feloldozásra, előírt. Ő tudta és elsuttogta. Tenyerét megadóan tárta fel az utolsó kenetre. És csak azt kérte még, nyissák ki egy percre a kórházi ablakot, hogy lássa az eget. Hideg, csillagos, téli mennyboltozatot látott. Milliárd csillagot, amelyek összefolyhattak szeme előtt. Mert a látása gyengült el legelőször. "Jaj, nem látlak, jer közelebb!" szólította utolsó órái őrzőjét. A lakásából a kórházba szállították, a kórházból vissza a lakására. Rázós, vidéki uccákon "Tromboflebitis mesentarialis." Ennek a halottja, közvetlenül. Felperzselte, azután megfagyasztotta. Életének sötétjében visszatapogatva azonban ott találjuk meglapulva mindama átkokat, amelyeket emberi együttélésünk borzalmas kezdetlegességeivel, forralt agygőzeivel zúdítunk és amelyeknek tegnap ő volt a halottja, ma más és holnap a következő.
De az alapcímke ez volt: "Cancer". Már előtte hosszú ideig: rádiumbesugárzás. "Hárman is vizsgálnak."
Temetésén pillanatra kisütött a nap, zúgtak a harangok. A Postarét lejtős oldalán, a kis római katolikus temetőben, az egyik legmagasabb sírhelyet kapta. Mialatt a szertartás folyt, a domb tetején ott álltak a magyar gimnázium leánynövendékei. Előzőleg keresztülvitték a városon, elhaladtak vele volt szerkesztősége homlokzatánál. Néhány méterrel azelőtt eszébe jutott valakinek, hogy nincs kint a fekete zászló, de már késő volt, a zászlót hirtelen nem találták. Olvadó, sáros hó cuppogott a kísérők otromba gumicipői alatt.
A koporsóban bordó ruhájában fekszik, amelyet darabja bemutatójára tervezett. Egyik karja alatt kis sárga mackó, másik karja alatt baba. A mellén mimóza.
Másnap hajnalban misét mondtak lelkiüdvéért. Férje és egy házbeli asszony voltak jelen. Testvérei - pedig bizonyosan igyekeztek a hideg téli hajnalon felkelni - elkéstek.
Délben szétvitték holmijait. Kétségbeesetten kapaszkodott mindenki élete tanúságának egy-egy darabjába. Ami lényeges volt számára, azt senkire sem hagyhatta: jövendő életét. Ez visszafutott abba a fájdalmas árokba a szája körül.
Az utolsó színdarab, amit látott: Gerhárdt Hauptmann Naplementéje volt. Az utolsó könyv, amit olvasott: Sinclaier Lewis: Ann Vickerse. Szászok, magyarok, románok, zsidók között élt. Ideges sietéssel, idegenül járt köztük. Hogy mennyire nem ismerték, még bent a lapnál sem, - elbocsátása után az egyik nyerses hivatalnoknő ezzel fogadta: "Polgári tyúk lettél?" Szeme fájdalmasan, kérdően felcsillogott. Nézett, szinte maga előtt is meglepetten. Válaszolni sem tudott. A legfinomabb, a legmagasabb rendű, aki e völgykatlanban élt! Nagyvonalú életre teremtődött. Magasodó, hullámos alakjával nemzetközi hajókon, vonatokon kellett volna utaznia. Joga volt az élet minden szépségéhez. És meghalt anélkül, hogy valójában láthatta volna a világot, amely mégis élt benne, egészen. Segesvárról kétóra az út Brassóig. Ez a két város életének kezdő és végző állomása. Közben jelentéktelen, rövid kitérések. És, bár e kurta úton is szabályszerűen felfűzte fonalára a "sors", - mily hazug szó, amely nincs! - mégis tüneményszerűen halt meg, mint ahogy tüneményszerű volt az élete.
Pedig itt volt, köztünk. 1906. május 17. és 133. február 27-ike között.
Szerény és tartózkodó volt. A művészetet művészetnek érezte, a megnyilatkozást művészietlennek. Nevét, még cikkei alá is, mindig másnak kellett odaírnia.
Egy nagy biztosítéka művészi hitelességének a kezünk között van: soha nem talált ki történeteket, mindig belülről akart írni.
És mindig inkább kevesebbet, mint többet.
Tudta, hogy csak gyöngéden kell érintenie, - az irodalom igazi értőiben a megütött hang sokkal hosszabban felel. Hatalmas regénykompozícióra készült. Életét akarta megírni. Anyaga készen állt benne. Már feltette a címeket is: Az első köteté: "A Zimmermann udvar". A második köteté: "Amíg egy asszony dolgozni kezd". A harmadikét nem tudjuk. Tele volt készülődéssel. Életre és munkára.
Nehéz egy ilyen erőszakosan megszakadt élet adalékaiból bármit is kihagyni. Egy őt túlélt kéz erőfeszítése, hogy e darabokból összerakja alakját, amely azóta a föld alatt szétesett. Munka, amely azzal a messzi óhajtással indult, hogy ne reprodukció legyen, hanem újjá teremtés.
(B. S.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/21 oldal
|
Bejegyzések száma: 204
|
|
|
|
2009. Június
| | |
|
|
| ma: |
1 db bejegyzés |
| e hónap: |
204 db bejegyzés |
| e év: |
1940 db bejegyzés |
| Összes: |
7244 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1223)
- Belső kör (6)
- Család (6)
- Munka (10)
- Haverok (2)
- Iskola (4)
- "Darabokra hullik a Biblia..:" (25)
- A lélek rajza (12)
- A Nagy Karola-rejtély (18)
- A sánta Jézus -Edom Talmud (30)
- Állaatokról (54)
- Beat, Hippi, Punk, Rock (21)
- Dalok (92)
- Egészség, betegség (155)
- Éjszakáim, álmaim (124)
- Élők, vigyázzatok (2)
- Emberi bölcsesség és ami marad (646)
- Érzelmek (102)
- Esti, Jó éjszakát versek (23)
- Fejezetek a szexualitás ... (1)
- Filmajánló (60)
- Füzes László (53)
- Földönkívüliek (7)
- Gyermekeknek (25)
- Halottak napja (8)
- Horoszkópok (9)
- Hozzátok szólok, magyarok! (18)
- Idézetek (398)
- Időjelek - Leplezés (76)
- Ismeretterjesztő (141)
- Játék a tűzzel (advent) (17)
- Karácsonyi versek (33)
- Kelet örökségek (181)
- Kéz analízis (1)
- Kínzások és büntetések (1)
- Kodály Zoltán: Forr a világ (1)
- Kohut Katalin (1636)
- Könyvajánló (35)
- Köztársaság tér 1956 (21)
- Le nem fordított versek (7)
- Lélekemelő írások (216)
- Magyar nyelv (24)
- Magyarország harmoniakártyája (37)
- Marketing (16)
- Meditációk (4)
- Napi harmoniakártyáim (369)
- Napi jóslás (87)
- Névnapok eredete, versek (18)
- Nyugati örökségek (10)
- Otthoni munka (4)
- Receptek (160)
- Rock Évkönyv 1981. (37)
- Számmisztikai elemzések (12)
- Szépség, fitness (45)
- Szólások, mondások (1)
- Szórakozás (13)
- Történetek, novellák (58)
- Újévi köszöntők (19)
- Vas-Forgószél 1945-től (65)
- Versek (356)
- Viccek (249)
- Viselkedés kultúra (10)
- Ünnepek (121)
- Zirkuli Péter: Katalin (29)
|
|
|
| |
- Ma: 178
- e Hét: 336
- e Hónap: 2695
- e Év: 54961
|
|
|
Offline
