|
 2/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 24
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:27:44, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f., 25. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Magyar fiatalok külföldön
A következő nyáron ismét egy külföldi út segített át érzelmi válságomon. Ekkor már a vállalat KISZ irodáján dolgoztam. Először, mint gyors- és gépíró, majd mint a szervezet pénzügyeit intéző - választott - gazdaságisa.
Ismét sikerült befizetni egy külföldi útra, az akkori NDK-ba. A testvér-vállalat Szász-Svájcban lévő üdülőjében már vártak minket.
Vonattal indultunk a Nyugati Pályaudvarról. ,,Szüleim" ismét kikísértek a vonathoz. (Ugye milyen érdekes, hogy gyerekkoromban soha nem kísérgettek, pedig de szerettem volna!)
A négy srác közül három egy brigádban dolgozott és kikísérte őket a brigádvezetőjük. Az volt az érzésem, hogy ezt a lányos arcú- csinos fiút már láttam valahol. Amikor kiderült, hogy ő nem tart(hat)* velünk, csalódottságom - mint egy kéretlen útitárs - mellém-szegődött az odafelé úton.
*(Csak mostanság jöttem arra rá, hogy még nem telt le az öt év ahhoz, hogy külföldre utazhasson. Ugyanis, mint sorköteles katonai szolgálatát teljesítő magyar állampolgár ő is át lett vezényelve a ,,Prágai Tavasz" leverésére.)
A vonatút rettenetesen hosszúnak tűnt. Fáradt voltam, mert már egy hete nem aludtam az előrehozott vizsgáim miatt. Hogy elutazhassak erre az útra, éjjel-nappal tanultam. Olyan felfokozottságban éltem már hetek óta, hogy kialvatlanságom ellenére nem tudtam a vonaton aludni. Az út egyhangú volt, mert a lányokkal nem tudtam beszélgetni, a fiúk, pedig külön vonultak.
Négy-öt évvel voltam idősebb náluk. Elfogott a félelem, hogy így fog eltelni a tíz nap(?) és, hogy most már ez mindig így lesz?
Soha nem tapasztalt pánik tört rám.
Kétségbe esve gondoltam arra, hogy ezek a hosszú-hajú srácok a trapéz gatyájukban (rajtam is világoskék trapéznadrág volt) és a karcsúsított ingeikben már azt sem tudják, hogy kik a Beatlesek(?). Fogalmuk sincs arról, hogy milyen ,,őrülten" jó érzés egy nagyot rockizni, vagy összesimulva lassúzni...
Felismertem, hogy már soha többé nem lesz benne részem, mert ami elmúlt, soha többé nem tér vissza! ,,Soha többé nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba!"
Rám szakadt a keserű érzés, hogy eltelt az ifjúságom úgy, hogy kimaradtam mindenből, amitől jó lett volna fiatalnak lenni! Éreztem, hogy évek óta elment mellettem az élet.
*
Megérkeztünk a közkedvelt német nyaralóhelyre. A testvérvállalat vezetője fogadott bennünket. Az üdülőben a fiúkat egy négyágyas szobában, a lányokat két kétágyas szobában szállásolták el. Még eléggé szezonkezdeti volt a hangulat, vagy a németek éppen Magyarországon nyaraltak(?), de az volt az érzésem, hogy rajtunk kívül alig volt vendég.
Az ebédlőben a fiúk és a lányok elkülönülve alkottak egy-egy asztaltársaságot. Míg a lányok ,,savanyú pofával" ültek az asztalnál, addig a fiúk harsányan nevetve.
Az oldalamat majd kifúrta a kíváncsiság, annyira szerettem volna hallani, hogy mi olyan nevetséges?!
Annyira szerettem volna végre én is egy jót nevetni, hogy legszívesebben odamentem volna az asztalukhoz - hívatlanul is.
Türtőztettem magamat. Először azért, mert az illem ezt kívánta.
Másodszor: féltem az elutasítástól. Meg attól is féltem, hogy csak zavarnám őket. Harmadszor: az sem volt mindegy számomra, hogy a németek mit gondolnak rólunk. Úgy éreztem, hogy az egész magyarság vizsgázik most előttük. Legfőképpen ezért sem lehettem tolakodó.
A figyelmemet egyre-inkább a terített asztalon lévő étkek kötötték le. Reggelinél és vacsoránál olyan hidegtál volt az asztalra téve, amelyen legalább hétféle kenyérhez-való finomság volt szervírozva. Vastagkolbász háromféle, felvágott és sajtok, krémtúró kétféle halmocskában.
Itt, és ekkor láttam először barnakenyeret. Az újdonság erejével hatott rám. Megkentem - vastagon - az első szeletet, majd megpakoltam a sok finomsággal. Míg én a bőség zavarával ,,küszködtem", addig a többiek fanyalogva háborogtak a barna-kenyér, meg a túrós halmocskák miatt.
Ez is zavart, de az még-jobban, hogy pont azzal a lánnyal kerültem egy szobába, aki állandóan jegyzetelt egy kis noteszba. Sajnos, éppen ő volt az egyetlen, aki állítólag, tudott németül. Nem sok hasznát vettük a nyelvtudásának, mert magyarul sem volt beszédes.
Az ismerkedési esten odáig fajultam, hogy kikaptam a szótárt a kezéből és villámgyorsan forgatva a lapokat keresgéltem a szavakat. Mert annyi mondandóm- és főleg kérdezni valóm volt, hogy nem tudtam beérni a gyér fordítással. Arra lettem figyelmes, hogy a - külön erre az alkalomra meghívott - német fiatalokkal úgy beszélgetünk, mintha egy nyelven beszélnénk!
Legnagyobb örömömre volt zene is. Beatles, rocki meg lassú. És, talán a mi tiszteletünkre(?): Koncz Zsuzsa...
A német felszolgálók fáradhatatlanul hordták elénk a ,,beer"-t. Jóízűen poharazgattam a sörből. Itt jöttem rá az ízére. Arra, hogy lehet úgy is inni, hogy ízlelgetve...
Örömmel tapasztaltam, hogy a magyar fiúk nem zárkóznak el a lányok közeledésétől. Sőt, még táncolni is hajlandók voltak némi kérlelés után. Elhatároztam, hogy a legsoványabb srácot megtanítom rockizni. Ő, meg megtanított shékelni.
Nagyon jól éreztem magam!
Hát ilyen az a bizonyos ,,szórakozás"? Erre mondogatták idősebb kollégáim, oly gyakran: ,,Szórakozz kisanyám! Ne törődj semmivel! Egyszer fiatal az ember!"
Késő este kerültem az ágyba. Szobatársam még javában jegyzetelt a noteszába, amikor én álomba zuhantam.
Másnap reggel nehezen ébredtem föl. Mihelyt kitisztult a tudatom, azonnal elfogott a vágy az új élmények befogadására. Sietve összekaptam magam és mentem reggelizni. A hidegtál ismét káprázatos volt. Szerettem volna sokat enni, de képtelen voltam. Az otthonról hozott, összeszűkült gyomrom nem engedett még ki...
Reggeli után, a másik szobában elszállásolt lányokhoz bementünk megbeszélésre, programegyeztetésre.
A két lány az ágyon heverészett. Nem értettem a dolgot. Erről én úgy tudtam, hogy: ,,vendégek előtt nem illik lefeküdni" csak akkor, ha beteg az ember.
Szobatársam az egyetlen fotelban ült, három fiú az ágyak szélén, a sovány srác, pedig az egyetlen széken.
Első zavaromban az egyik lábamról a másikra álldigáltam. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Bántóan kívülállónak éreztem magamat. Már-már azon voltam, hogy kimegyek a szobából, amikor a sovány fiú a combjára csapva felajánlotta, hogy:
- Gyere ülj ide!
"Üljek oda? Vagyis, üljek az ölébe! De, hát ki ez a fiú, hogy így közvetlenkedik? Az illendőség szerint át kellett volna adnia a helyét!"
Míg ezt, így átgondoltam, közben a lábam elindult a srác felé és leültem(!) a térdére.
Olyan zavart voltam, hogy azt sem tudtam miről esik szó körülöttem.
- Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani.
Mondta a fiú, szinte súgva a fülembe. Nem is sejtette, hogy viccesnek szánt megjegyzése mennyire eltalálta pillanatnyi érzelmeimet. Ugyanis, szinte irtóztam a férfiak testközelségétől. Félelemmel vegyes, leküzdhetetlennek tűnő ellenállással fogadtam minden férfi-érintést a házasságom és a válásom óta.
Most, pedig itt ülök egy srác ölében és jóleső melegség áradt szét egész testemben, amint belesuttogta a fülembe, hogy nem akar bántani.
Ettől kezdve hagytam, hogy érzékszerveim irányítsák mozdulataimat.
Átkaroltam a fiú nyakát és jóleső érzéssel odabújtam hozzá. A srác átfogta a derekamat és éreztem, hogy abban a pillanatban ő sem tudta, hogy éppen miről esik szó körülöttünk. Szinte megszűnt a világ számunkra! Mintha csak mi ketten lettünk volna és az a semmihez sem hasonlatos jó érzés, ami szétáradt egész testünkben, lelkünkben!
Egy alkalommal bementünk Drezdába, megnézni a Képtárat. No, nemcsak úgy kívülről, hanem a világhírű képgyűjteményét. Elvarázsolva jártunk teremről-teremre, képről-képre.
Pancsi átölelte a vállamat és úgy járkáltunk ettől fogva.
Észre sem vettem, hogy mikor maradtunk magunkra. Mikor tűntek el mellőlünk társaink. A monumentális, színes, bibliai történeteket, alakokat ábrázoló képek előtt döbbentem arra rá, hogy mennyire nem tudhatja az alkotó ,,üzenetét" megérteni az, aki nem ismeri a Bibliát, a keresztény kultúrát.
Nagyon irigyeltem a németeket, mint minden, nem magyar nációt. Most azonban - hogy Pancsi átölelt és türelmes érdeklődéssel meg-megállt velem a képek előtt - már nem annyira...Azt azonban lehetett érezni a németeken - még itt, a keleti féltekén is - hogy ők egy keresztény, európai kultúrára építik nemzetállamukat.
Erről a feltételezésemről másnap megbizonyosodhattam.
De, előbb elmondanám, hogyan végződött a képtárnézés.
Megnehezteltek új barátomra társai, amiért a vállamat átfogva, mellettem maradt és ,,rendesen" végigjártuk az összes termet. Addig, a többiek kint unatkoztak az utcán szomjasan(!), éhesen. Este, a szálláshelyre érve nekitámadtak. Mindenfélének lehordtak előtte a barátai. Ő meg védelmébe vett engem. A legjobb barátja ettől úgy megbántódott, hogy kiviharzott a szobájukból és nekivágott az erdőnek.
Megéreztem, hogy baj van és leküzdve gátlásomat, benyitottam a fiúk szobájába. Az én kedvesem az ágyán feküdt, és amikor odamentem hozzá, bebújva a párnájába, elfordult tőlem.
- Miért nem jöttetek vacsorázni? Mi a probléma?
Kérdeztem rosszat sejtve. A két fiú elkezdett - lehajtott fejjel, egymással heherészve - mellébeszélni. Nagy-nehezen kivettem a szavaikból, hogy az én kis ,,lovagomat" azzal vádolják, hogy - miattam(!) - elárulta a barátságukat!
Sőt, a legjobb barátját, aki most kint szomorkodik valahol a sötét erdőben!
- Hát ennek fele sem tréfa!
Mondtam, majd leültem a fiú ágyára, aki ettől felkapta a fejét és kiabálva mondta:
- Menj innen! Csak bajt hozol rám!
- Én? Mi rosszat tettem? Mondd meg, mert semmit nem értek!
- Te csak szórakozol velem. Miattad összevesztem a legjobb barátommal, pedig nőt még találhatok, de igaz barát csak egy van az életben! Most elveszítettem az igaz barátomat - miattad!
- Nem akartam ezt! Hidd el! Gyere, menjünk, keressük meg együtt a barátodat és beszéljük meg vele, hogy senki nem akar senkitől elszakítani!
Mondtam kérlelve, miközben anyai gyengédséggel megsimogattam a fejét. Erre, előbújt a párnájából. Csupa könny volt az arca.
,,Istenem! Ennek az ifjúnak érzelmei vannak! Ez csodálatos!" Gondoltam magamban. Őszinte tiszteletet éreztem iránta és még valamit: felelősséget.
Amint sikerült meggyőznöm minderről, a fejét az ölembe hajtotta. Én, meg letöröltem a könnyeit a zsebkendőmmel. Ezt látva a fiúk, kiosontak a szobából. Hamarosan visszajöttek az ,,elbujdosó" barátjukkal, akinek kerek-perec megmondtam:
- Nagyon nagyszerű dolognak tartom az ilyen ,,férfibarátságot"! Örülök neki, hogy manapság ilyen ritka ,,kincsre" akad az ember. Eszem ágában sincs ,,Pancsit" elszakítani tőled, tőletek! Nem lehetne arról szó, hogy engem is befogadjatok, hiszen olyan jó fejek vagytok? ,,Pancsival", pedig nagyon szeretek együtt lenni, de ha zavarok, elmegyek!
- Te csak ne menj sehova!
Mondta új kedvesem, aki gyermeki öleléssel ott-tartott az ágyán ülve.
Szívesen maradtam. Nem is tudom, hogy kibírtam volna-e, ha enged elmenni? Szerencsém volt, mert győzött a ,,Szeretet"!
A nagy tisztázást rögvest megünnepelte az egész társaság a ,,Malom" nevezetű fogadóban. Számos korsó sört megittunk. Nem is tudom, hogy ki fizette, mert nekem nem volt pénzem. Már a hangulat kezdett a tetőfokára hágni, amikor a fiúk szkanderozva mérték össze erejüket. Nekem is kedvem szottyant arra, hogy kipróbáljam az erőmet. Eleinte szabódtak, hogy ,,gyönge nővel nem állnak össze". Erre én megmutattam nekik a ,,muszklimat".
Még engem is meglepett, hogy milyen izmos lettem az elmúlt évek során! Már nem emlékszem, hogy melyik fiút izzasztottam meg, mert bizony nem tudta a kezemet lenyomni.
Sehogy nem bírtunk egymással. Egy idő után föladta, mondván:
- Nem szeretném, ha megerőltetnéd magadat!
Ezután újabb, hosszúkás korsóban sört tett elénk a pincér.
Erről meg az jutott az eszükbe, hogy ,,ki tudja úgy kiinni, hogy kézzel nem ér hozzá"?
Volt, aki a pohárban lévő maradék sört úgy itta ki, hogy a fogsorával a szájába vette a poharat.
- Ezt én is meg tudom csinálni! felkiáltással számba vettem a teli korsót. Igen ám, csakhogy a pohár eltörött. A benne lévő ital súlyát nem bírta ki az üveg. A rengeteg sör, meg szétömlött az asztalon és a mellettem ülő kedvesem nadrágján!
- Mit műveltél az egyetlen nadrágommal? Egy havi fizetésemből csináltattam, direkt erre az útra!
Óriási röhögés, hangzavar közepette a felszolgáló feltakarította a pancsot. Mi, pedig mentegetőzve távoztunk.
Először megrémültem attól, amit tettem. Majd, kigondoltam hogyan tehetném jóvá.
Az üdülőbe érve megkértem ,,Pancsit":
- Vedd le a nadrágodat! Majd kimosom, és ha megszárad, kivasalom! Hidd el: meg sem fog látszani!
- Nem létezik! Ez szövetnadrág! Nem tréningruha, amit lehet mosni! Ezt csak tisztítani lehet.
Amint a kezembe vettem a nadrágot, kerestem benne a kis cédulát, de nem találtam. Ezt Pancsi valóban szabónál csináltatta. Ezért aztán, az ipari iskolában, anyagismeret órán tanult módon - ,,megvizsgáltam", hogy milyen alapanyagból készült a szövet. Szerencsére, az akkor divatos terilénből volt, amit lehetett mosni. Magamnak is abból varrtam nadrágot és szoknyát. Ezeket aztán rendszeresen mostam, vasaltam évekig. Bátran láttam hozzá a nagy feladatnak.
Új kedvesem még hónapok múlva is büszkén emlegette:
- Még új korában sem volt ilyen éle ennek a nadrágnak, mint most!
Azt hiszem, akkor fogadtak be igazán, amikor ,,Pancsi" először fölvette a ,,helyrehozott" nadrágját. Nem győztek a remeklésemen csodálkozni. Én, meg büszkén mosolyogtam, mint akinek ,,édes titka" van. Azt hiszem olyan rövid ideig tartott a kapcsolatunk, nem is volt alkalom arra, hogy eldicsekedjek a szabó-varró szaktudásommal.
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:23:21, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f., 23. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A kétségbeesés méltósága
Anya megszüntette a munkaviszonyát, majd leszázalékolták. Az volt az érzésem, hogy mielőtt távozott volna, a munkahelyemen megtette azokat a rosszindulatú megjegyzéseit, amitől ott is olyan fagyossá váltak kollégáim és kolléganőim, hogy majd belehaltam a hirtelen pálfordulásukba!
Berczét is fogadták anyáék, és volt egy olyan érzésem, hogy ismét biztatták, hogy ne hagyjon békén!
*
Az iskolában egyik csoporttársnőm felajánlotta a munkahelyén az egyik gépírói állást, amit el is fogadtam. Az új évet úgy kezdtem, hogy az új munkahellyel új életet is kezdtem. (Itt sajnos nem támogatták a továbbtanulásomat, mert nem ők iskoláztak be.)
Miután letelt a próbaidő és véglegesítettek, úgy jártam be új munkahelyemre, mintha "haza"jártam volna.
Beléptem mindenféle szervezetbe (csak a ,,Párt"-ba nem, mert elutasították a felvételi kérelmemet) és annyit "társadalmi munkáztam", amennyit csak lehetett.
Mindent elkövettem, hogy hasznossá tegyem magam és a lehető legkevesebbet legyek "otthon".
Most meg ez volt a baj. Györgyi és vőlegénye, amikor esténként "haza"-jöttek, anya zsémbeskedett, hogy:
- Nem lesz ám ez így jó, hogy ilyen későn jár a lány haza!
A vőlegény emelt hangon lenyanyázta és közölte vele, hogy:
- Majd, ha a másik lánya is minden este itthon lesz nyolc előtt, akkor majd mi is...
Nem szóltam bele a vitába, mert nem akartam veszekedést. Annyira nyilvánvaló volt: Györgyi nem tudta elviselni, hogy munka mellett továbbtanulok. Neki szenvedések, kudarcok színhelye volt az iskola. Semmiképp nem akarta ismét kitenni magát annak a sok rossznak. Ezért arra hivatkozott, - mintha magyarázkodnia kellett volna(?):
- Én dolgozok a munkahelyemen és elfáradok. Nem úgy, mint egyesek, akik a picsájukat meresztik egész nap az irodában!
Majd tüntetően lefeküdt aludni, csak a vőlegényét felejtette el előtte kikísérni...
Ott maradtam a válasszal a torkomban és, mint egy gombóc, ami fönnakad úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. Remegtem minden porcikámban és ilyen lelkiállapotban megpróbáltam tanulni.
Volt a háznak egy verandája. Ide húzódtam. Télen, (a legnagyobb vizsgaidőszakban) ezt a verandát nem fűtötték. Ilyenkor meg kellett várnom, hogy anya kimenjen a konyhából, hogy elfoglalhassam a konyhaasztalt. Erre ő rászokott a késő esti mosogatásra, miközben egyre csak panaszkodott, hogy nincs segítsége.
- A kisasszony nem csinál semmit, de meg fogja bánni!
Ez a "kisasszony" én voltam és hiába vártam arra, hogy abbahagyja. Kénytelen voltam a verandára kimenni és nagykabátban (a humán tárgyakból) tanulni. Majd éjszaka, a közben felszabadult konyhaasztalon könyvviteleztem, matekoztam.
Három-négy órákat aludtam. Szerencsére fiatal voltam és - ha leszámítjuk a gyakori, migrénes fejfájásokat - egészséges.
És nagyon elszánt.
Györgyi és vőlegénye hamarosan stratégiát változtatott, és amikor apa elment este kilenckor az éjszakai műszakba, a vőlegény ott maradt a verandán.
Anya és Györgyi tüntetve lefeküdt aludni. Köszönés helyett - Györgyi - ismét elmondta a "picsameresztés"-t, meg: "bezzeg ő mennyit dolgozik" szöveget és nagy dirrel-durral elvonult. Anyuka, pedig ott felejtette a mosatlan edényt a mosogatótállal a konyhaasztalon.
A vőlegény, pedig leült velem szemben és ismét úgy nézett rám, mint az eljegyzésükön. Tessék így tanulni!
Amikor elfordultam, fölállt és odajött mellém. Bizalmaskodva beletúrt a hajamba és azt mondta:
- Mi van te egészen kis minimális emberke? Nem félsz, hogy a sok tanulástól egyszer szétdurran a fejed?
Már pofonra lendült a kezem, amikor eszembe jutott Bercze, aki mindig nagyobbat ütött vissza és megalázottan lehajtottam a fejemet. Ettől a férfiérintéstől rám tört a jól ismert irtózat. Kivert a hidegverejték és szerettem volna elszaladni, de nem volt hova. Megkértem nagyon határozottan:
- Hagyj békén, mert elég bajom van e-nélkül is! Nem önszántamból tanulok munka mellett. Én valójában nappalin szerettem volna, de anyuék nem engedték. Így az a legkevesebb, hogy tudomásul veszitek, és nem akadályoztok!
Válasz nélkül hagyva - egy darabig úgy tett, mintha csak azért maradna, hogy átnézze apa újságjait - köszönés nélkül távozott.
Annyira rosszul esett a viselkedése, hogy másnap megemlítettem anyának a "húgom"-vőlegénye-bizalmaskodást. Nem csalódtam, mert azt mondta:
- Mit be nem képzelsz magadnak? Bolond vagy te, csak nem keringélsz!
Egyik hétvégén, meglátogatott minket az az idős bácsi, akit anya csak "Henrik tyatya"-ként emlegetett. Gyerekkoromban, időről-időre megjelent, és kikérdezte anyáékat. Ilyenkor még apa is kedves volt velem egy pár napig. Föltűnt, hogy mindig szidták "Henrik-tyatyát" a háta mögött, de a szemében kedveskedtek. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ha rajtuk múlna, soha nem találkoznának a bácsival. Valami miatt el kellett viselniük.
(1998-ban tudtam csak meg, hogy "Henrik tyatya" ügyvéd, és a becsületes neve Dr. Romhányi Henrik volt.)
Ejött a ,,szüleimhez" utoljára. Már ekkor nagyon öreg és beteg volt, meg nagyothalló. Nem számítottak rá, mert egyetlen kérdésére sem tudtak válaszolni és csak hangosan lehetett vele kommunikálni - nem úgy, mint mikor kicsi voltam... Amikor elment, anya és apa megpróbált a bizalmamba férkőzve kikérdezni, hogy most hol dolgozom, mit- és hol tanulok? Én hülye! Úgy örültem az "anyai", "atyai" érdeklődésnek, hogy mindent: címet, telefonszámot készségesen leírtam egy darab papírra.
Henrik tyatya hamarosan meghalt. Anyáék - úgy tűnt, mintha nagy nyomás alól szabadulnának föl.
A lelki terror velem szemben újult erővel folytatódott, amibe apa is bekapcsolódott. Egy napon megjelent egy velem hasonló korú lánnyal, akit úgy mutatott be anyának, hogy: ... Henrietta. Apa körbehordozta a házban és meg akarta győzni anyát, milyen nagyon jól járnának vele, mert ő biztosan hálás lenne, öregségükben a támaszuk, nem úgy, mint "az"! És itt felém intett a fejével. Anya lehajtotta a fejét és csak sóhajtott:
- Te tudod... mondta halkan.
Nem tudom elmondani azt a fájdalmat, amit akkor éreztem...! Akkor már felnőtt ember voltam, még csak Istenhez sem fordulhattam feltűnés nélkül, pedig üvölteni tudtam volna, hogy meghallja! Hogy lehet egy gyereket csak úgy lecserélni? Milyen emberek azok, akiknek ez megfordulhat a fejükben? Ők nem lehetnek az én szüleim! És miért nem merült ez föl bennük soha "Györgyivel" kapcsolatban? Miért?
Már hetek óta jártam a várost. Egyik kedves kollégám - ő szállón lakott, neki járt, mert vidéki volt - még a saját címeit is átadta nekem, majd egyik alkalommal elkísért albérletet keresni. Szem- és fültanúja volt, hogy engem senki nem akart befogadni. Én is hibás voltam, mert nem voltam képes azt hazudni, hogy vidéki vagyok. Megmondtam az igazat:
- Nem tudok a szüleimmel kijönni!.
- Na nem! Nekünk rendes lány kell, aki nem tagadja meg az anyját, apját!
Meg: - "Nem jó a lány, mert az főz, mos és még föl is csinálhatják. Aztán tehetjük ki a kölkével együtt!"
Majd: - "Ide sem lehet fölhordani, ám a férfiakat!"
- "Nekünk rendes lány kell, aki jóban van a szüleivel, vagy árva."
- "Én is árva vagyok!" szakadt ki belőlem a kétségbeesés!
Azután eszembe jutott, hogy a Dunacsárdában is megtaláltak. Utánam jöttek mindenhova, hogy lejárassanak. Miért? Miért?
*
Mint egy lufi, ha leereszt, úgy mentem mindig "haza".
Egy alkalommal, amint ilyen letargikus állapotban hazaértem, csak "húgom" volt "otthon". Nem szerettem vele kettesben lenni, mert nem tudta soha megbocsátani, ha nem-et mondtam neki. Hónapokig, évekig a revanson törte a fejét és nem hiába, mert nagyon választékos módon tudott sértegetni, bántani. Ha idegen lett volna, föl sem értek volna hozzám mélyről jövő, kicsinyes, közönséges intrikái. Így, hogy "testvérhúgom"-nak tudta mindenki, még ki sem térhettem az útjából.
Szóval, csak ketten voltunk "otthon". Átadott egy esküvői értesítő- meghívót egy közeli dátummal.
Ekkor már hónapok óta fizettem a részleteket egy csoportos turistaútra. Az esküvő időpontja beleesett az útba. Ha lemondom, elveszett volna az addig befizetett pénz. Megpróbálhattam volna magam helyett valakit beszervezni, de a "csoportos útlevel"-et már megkérték a nevemmel, ezért ez értelmetlen próbálkozás lett volna.
Amint így, hangosan tanakodtam, "testvérem" kifakadt. Mindenféle aljas, szemétnek lehordott. Megvádolt azzal, hogy a "vőlegényét" is el akartam venni tőle, mert "amióta elváltál az agyadra ment a hiányérzet és irigyeled, hogy én most férjhez megyek..." És így tovább, és így tovább.
Dőlt belőle a rosszhiszemű butaság, mint a csőtörésnél a víz.
Hogy hatásosabb legyen a dolog, kinyitotta a veranda utcára néző ajtaját és az ajtóban állva sorolta, hogy hogyan akarom aljas módon elvenni az ő vőlegényét.
Hiába kértem szépen:
- "Hagyd abba, mert nincs igazad!"
annál inkább mondta, mondta...
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nekiugrottam a tizenöt kilogrammal nehezebb és körülbelül húsz centiméterrel magasabb nőszemélynek.
Lehet, hogy a húsz év alatt fölhalmozódott indulat tört utat magának, ami megsokszorozta erőmet? De úgy vágtam Györgyit a sublótra, hogy csak úgy nyekkent.
Ő még ekkor is mondta a magáét, ezért el akartam érni a nyakát, vagy a száját, hogy ,,becsukjam" a mocsokáradatot.
Ekkor olyan riadalmat láttam a szemében, hogy gyorsan elengedtem.
Olyan nagyon megrémült, hogy már szinte sajnáltam. (Ő tudhatta azt is, amit én nem? Ismerhette a gyűlölet -szította félelmetes, pusztító energiákat, amit most nálam is megtapasztalni vélt? Egészen eddig, soha nem tudtam annyira haragudni senkire, hogy bármi módon megtámadjam. Györgyivel szemben, azonban örökös, önvédelemi közelharcra kényszerültem. Általában, igyekeztem kitérni előle. Most, ezt éppen ő tette lehetetlenné.)
Úgy látszik, minden áron le akart velem számolni, mert visszajött a vőlegényével, meg a szomszédban lakó nagybátyánkkal. A két férfi tolmácsolásában, ott akarta folytatni, ahol abbahagyattam vele a vádaskodást. Nyugalmat akartam végre. Másnap vizsgám volt három tantárgyból. Fáradt is voltam. Szerettem volna tőlük rövid úton megszabadulni. Bezártam a lakásajtót és kikiabáltam:
- Kés van nálam, aki be akar jönni, bele talál szaladni!
Persze, eszem ágában sem volt kést venni a kezembe, de éreztem, hogy valami drasztikus dologgal tudom csak őket elijeszteni.
Ettől fogva nem bántottak(?).
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:19:07, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f., 22. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Az átok
Bercze János is fizette a "lelépés" részleteit, amit azonmód betettem a takarékba, vagyis a bankba.
Már-már kezdtem magam majdnem "otthon" érezni...
Még költeni is mertem magamra, mert elfogadtam egyik kolléganőm meghívását, aki egy Balaton-parti településen élt szüleivel.
Meghívott egy hétre, hogy töltsem ott a szabadságom. Mentünk strandra, szabadtéri moziba, esti sétára a partra és táncolni.
Megismerkedtem nagyszerű srácokkal, akik négy-öt évvel voltak nálam fiatalabbak. A felfedező izgalmával jöttem arra rá, hogy léteznek olyan emberek is, akik tudnak beszélgetni, akikkel lehet gondolatot cserélni!
Az egyik fiúval évekig leveleztem, és néha találkoztunk is. Nagyon jó barátom volt. Elkényeztetett a hosszú leveleivel. Azt hittem, hogy a kölcsönös kíváncsiság és szimpátia egymás iránt, alapja lehet a barátságunknak, amit örökre megtarthatok!
Kár, hogy az én nemzedékemnek nem lehetett magánélete, mert nem is volt divatban a társasági élet, főleg azokban a körökben, ahol én addig megfordultam!
"Otthon" sem fogadhattam senkit, főleg hímnemű egyedeket, mert anya azt hitte, hogy már másnap visz is el a háztól - "végre" - az illető. Különben is, ahhoz legalább vőlegénynek kellett volna lennie a delikvensnek, hogy engedélyt kapjak a bebocsáttatására!
Ezért azután, teljes megértéssel fogadtam Györgyi bejelentését, hogy barátja megkérte a kezét és a család szeretné, ha az eljegyzési ünnepi ebéd a menyasszonyos háznál lenne.
Közben, az ősszel együtt megkezdődött az új tanév. Nagyon elszánt és eltökélt voltam. Megfogadtam magamnak, hogy ezt az iskolát csak akkor hagyom abba, ha leérettségizek, vagy meghalok!
Lehet, hogy ezért, de az eljegyzési előkészületekben nem vettem részt, meg valahogy nem is kértek rá. El voltam foglalva új osztálytársaimmal. Valósággal lubickoltam a barátkozásban.
Amikor egy hétvégén sorra érkeztek a ,,menyasszonyos ház"-hoz az idegen emberek, jöttem arra rá, hogy itt eljegyzés lesz.
Gyorsan lecseréltem a szabadidőruhám egy elmenősre és megpróbáltam hasznossá tenni magam.
Györgyi azonban, mindent kivett a kezemből és gorombán rám förmedt: - - "Ez az én eljegyzésem és nem engedem, hogy elrontsd, mint a sajátod!"
Nagyon fájt, hogy ezt mondta, mert nekem nem is volt eljegyzésem soha és az esküvőm is ripsz-ropsz, csak egyszerűen megtörtént...
Ezután már nagyon nehezemre esett még a jelenlét is.
Mégis legyőztem haragomat és próbáltam összeismerkedni "testvérem" leendő rokonaival. Úgymond: foglalkoztam a vendégekkel, vagyis csak akartam, mert minden bemutatkozásnál úgy fogtak velem kezet, mintha szaros lettem volna! Mintha a költött rosszhírem megelőzött volna. Nyeldestem a könnyeimet befelé, amikor rájöttem, hogy anya is szövetségese lányának az én kiutáltatásomban.
Az összetolt asztaloknál ugyanis nem volt helyem, majd amikor anya és sógornője, meg Györgyi fölszolgált, derült ki, hogy ennivaló sem jutott. Sőt, igen határozottan tudtomra adták, hogy nekem nem is jár, mert rám "nem számítottak".
Az ebédlőnek átrendezett szoba egyik sarkában volt anya varrógépe, előtte egy hokedli. Arra leülve hallgattam végig a vőlegény apukájának beszédét. Ahogy megkérte "Apukától" és "Anyukától" lányuk kezét - miközben egekig magasztalta azt, hogy: "...milyen nagyszerű embert neveltek", meg: "hálás szívvel köszönték az önfeláldozó szülői szeretetüket, amivel felnevelték gyermeküket"(!) - egyik ámulatból a másikba estem. Mintha nem is ugyanazokról az emberekről lett volna szó, hanem számomra ismeretlenekről!
Amint ez megtörtént, egy rövid pohárköszöntőt mondtak és mindenki koccintott mindenkivel és mindenki megpuszilt mindenkit. Én is szerettem volna koccintani, ezért kimentem a konyhába pohárért, de nem találtam. Nem is volt baj, mert mire visszamentem, már hozzáláttak az első fogáshoz. Ott ültem, mint egy Hamupipőke és hang nélkül megeredt a könnyem. Már majdnem megfulladtam az elfojtott zokogástól, amikor észrevettem, hogy a vőlegény úgy néz, olyan mereven, ahogy a kígyók nézik az áldozatukat, mielőtt elkapják és szőröstül-bőröstül lenyelik azokat.
Segítségkérőn néztem apát és anyát, akik az én szüleim is állítólag, de olyan vidámak voltak, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna!
Azt hiszem senki nem vette észre, amikor kimentem a sufniba.
A kínos csak az volt, amikor a bagósok kijöttek a sufni elé, az udvarra cigizni. Én meg ott ültem a favágó tuskón a fölhalmozott tüzelő mellett és még udvariasságból sem néztek rám, mintha levegő lettem volna.
Milyen elvetemült nőszemély lehettem a szemükben! Vajon mivel érte el Györgyi mindezt?
Azóta sem tudtam meg, ugyanis Györgyi csak akkor állt szóba velem, ha pénzt kért kölcsön. Akkor még köszönt is előtte. Ezek után már biztos voltam abban, hogy ez a veszély sem fenyeget.
Tévedtem! Bizony megtörtént a nagy kölcsönkérés, de hogyan?
Bercze postán megküldte az utolsó részletet, amikor Györgyi előállt azzal a kéréssel, hogy vőlegényével össze tudnának házasodni, ha lenne pénzük arra a házrészre, amit kinéztek jövendő otthonuknak. Azután az eljegyzés után egészen egyszerűen nem értettem hogy mi közöm van nekem ehhez? Úgy gondoltam, hogy majd új rokonai, meg jövendő férje meg is lennének sértődve az én pénzemtől.
Rosszul gondoltam.
Anya is hadba indult a pénzért. Védekezésül próbáltam velük tisztázni, és egyeztetni elképzeléseinket a jövőmet illetően. Mivel többször is, és elég kíméletlen egyértelműséggel adták a tudtomra hogy sem a jelenben sem a jövőben nem számíthatok senki másra, csakis önmagamra, kénytelen voltam velük megosztani otthonteremtési "lehetőségeiimről" az elképzeléseimet.
- Próbáljátok megérteni: ahhoz, hogy én valaha is elkerüljek "itthonról", sok pénzre lenne szükségem! A gépírónői fizetésemből, ha egy fillérig takarékba tudnám tenni, és közben nem kellene lakbérre, élelemre, közüzemi díjra, iskolára, tanszerekre, ruhára, cipőre, stb. költeni, akkor is csak hatvankét éves koromra lenne annyi, hogy egy kicsi lakást, vagy házrészt tudjak venni. Én viszont gyerekeket, családot szeretnék, és az is köztudott, hogy a gyerekszülésre ötvenen felül nem sok esélye van egy nőnek és nem is ajánlott! Így, takarékoskodok, ahogy tudok, majdcsak megtalálom a páromat is még időben!
Erre kitalálták, hogy nekik "nem kell albérlő gyerek", vagy haza adom az összes keresetem, vagy: "le is út, meg fel is út!".
*
Közben, a középiskolában is beindult a "nagyüzem". Kiderült, hogy a könyvvitel, számvitel, tervezés, gazdaságtan nem olyan könnyű, mint ahogy gondoltam. Főleg a matematika és a könyvvitel vett rengeteg időmet igénybe.
Sajnos, az otthoni tanulásra a család nem volt berendezkedve, mert nem volt egy íróasztal sem a háznál. Amikor, pedig venni akartam egyet, anya határozottan kijelentette:
- Te itt ne rendezkedj! Ide te nem veszel semmit! Ez nem a te lakásod! Majd a tiédbe azt veszel, amit akarsz! A pénzed megvan hozzá!
- De anya, az a pénz semmire sem elég. Legalább még egyszer annyi kellene hozzá, hogy egy lakásra a beugrót le tudjuk perkálni.
- Fogj magadnak, akkor egy pénzes palit, úgyis olyan nagyra vagy a tanulásoddal!
- Én nem megyek többé férjhez szerelem nélkül.
- Nem vagy már tizenhat éves, neked már nem a szerelmen kellene az eszednek járni! Neked azt kell nézni, hogy vagyonos legyen!
- Anya! Hol élsz? Ma már nincsenek vagyonos fiatalok!
Ennél a mondatnál apa is bekapcsolódott a vitába, mert közben bejött a galambházból. Persze ő már a szövőgyári hangerejével.
- Ha most neked nem kell a pénz, miért nem adod, akkor oda a testvérednek? Megmondom, hogy miért nem, mert zsugori vagy! Annyit érsz csak, amennyi a pénzed!
- Hogy adjam oda, amikor lehet, hogy soha nem tudná visszafizetni? És mit csinálok, ha mégis összehoz a sors egy rendes fiatalemberrel? Ti tudnátok engem támogatni?
Anya erre egy végső rohammal közölte velem:
- Miből támogatnánk? Még mit nem? Elvárnád, hogy földönfutókká váljunk, hogy neked legyen lakásod? Kiüldöznéd a szüleidet a drága anyámnak a pénzén, utolsó fillérén vett házból?
Apuka kontrázott még egy utolsót:
- Ilyen ez, Pokornyik-vér van benne! Képes ez mindenre! Maholnap még megéljük, hogy földönfutókká tesz bennünket!
Mindezt olyan hangerővel ordították, hogy lehetett hallani, amint az ablaküvegek megremegnek. A kutya is rákezdte az ugatást, majd sorra a környék összes kutyái. Nem is tudom, hogy az, amit kiabáltak, vagy az ahogy kiabálták volt-e méltatlanabb és bántóbb? Ebből a felém áradó gyűlöletből megértettem, hogy a rossz lelkiismeretük igazolásául van szükségük erre az erkölcsi hitelrontásra, mert ezzel zsarolhattak, lelki terror alatt tarthattak.
Még két évvel korábban - ilyen helyzetben - reflexszerűen működött a bűntudatom és olyankor, hogy kiengeszteljem őket - bármit kérhettek tőlem, igyekeztem teljesíteni.
Huszonöt éves koromra, a sok szenvedés miatt rákényszerültem arra, hogy tudatosabban szemléljem önmagamat. Éreztem, hogy a sok próbatétel után, melyekből sikerrel tudtam kiverekedni magam, át kell értékelnem az önmagamról kialakított képet. Ez sehogy nem egyezett azzal, amiről anyáék próbáltak meggyőzni.
Most is olyan vérlázító aljasságot tulajdonítottak nekem, hogy nem hagyhattam szó nélkül.
- Hogy hihettek rólam ennyi gonoszságot? Ez csak úgy lehetséges, hogy ti vagytok ilyen gonoszok!
Mondtam, miközben elindultam az ajtó felé, mert "bekattant" a Bercze mellett kialakult menekülési reflexem.
- Ne bántsd a szüleimet!
Kiabálta ekkor már Györgyi is. Nem is kellett több anyának! Elvágódott az ággyal párhuzamos szőnyegen. Leánya teátrálisan, zokogva ráborult és úgy mondta:
- Édesanyukám! Térj magadhoz! Édesanyukám! Ne haljál meg!
Ezt már nem bírtam tétlenül nézni. Amikor Bercze Jana mellett annyi testi-lelki szenvedést kellett "mosolyogva" eltűrnöm - megfogadtam, hogy: soha többet nem hagyom magam ilyen mű-rosszullétekkel, műájulásokkal zsarolni!
Szerettem volna "húgomat" is megnyugtatni, ezért anya fölé hajolva megnéztem az arcszínét, megfogtam a csuklóját, miközben éreztem az egészséges egyenletességgel és erősséggel lüktető pulzusát.
- Tökéletes, megnyugodhattok! Nincs semmi baja! Ezt úgy nevezik, hogy hisztéria.
Majd nyugalmat színlelve ki akartam végre menni a szobából.
Anya erre, mint egy "Keljfeljancsi" hirtelen felült és valami rettenetes, mélyről jövő hangon azt kiabálta:
- Légy átkozott!
és visszahanyatlott a szőnyegre.
Apa egy szökkenéssel utolért, miközben fojtott rekedtséggel mondta:
- Ne bántsd az én feleségem!
majd hatalmas tenyere - a jól ismert erővel - csattant a bal arcomon.
(Most, hogy e sorokat írom, ugyanúgy fáj, mint akkor és az arcom ismét elzsibbadva földagad. Azóta tudom, hogy nekem az a két ember nem lehet a szülőm! De, ha nem ők, akkor ki? És miért nem tudhatom meg az igazat? Olyan nagyon nem tudtak elfogadni, elviselni, hogy éreztem, amint szenvednek a puszta létemtől, jelenlétemtől! És amennyire szenvedtek, olyan határtalanul gyűlöltek és kínoztak.)
Ettől a naptól fogva úgy éltem, mint egy árva, akinek csak önmaga, vagy a Jó Isten lehet a "gyámolítója". Soha többé nem vártam tőlük és senkitől semmit! Céltudatosan, célratörőn, összeszorított fogakkal elkezdtem megvalósítani az újragondolt, újraépített életemet.
Azt is tudtam, hogy addig nem bújhatok ki az "ANYUKA"-"APUKA"-GYEREKE szerepből, míg ők nem engedik, vagy nem akarják!
Nagyon-nagyon nehéz szerep volt és még nagyon sokáig el kellett játszani! Erről az életjátszmáról szól ez a történet.
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-09 19:17:00, hétfő
|
| |
| |
Szabad teremtmény, kis Madár!
Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!
Tudom: sohajtasz sorsodon,
S várod naponként a szerencsét;
Még alszik a Hajnal, s te már
Vered kalitkád szárnyaiddal.
Oh mondd ki nékem, kis Madár!
Örűlsz-e vagy nem álmaidnak?
Ha hallja gazdád éneked,
Gondolja: hálálod kölessét.
Nem vélem én azt, s nem hiszem;
Te átkokat zenegsz fejére.
Ha látja, hogy bé van fejed
Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:
Azt mondja: már megfáradott
S elnyúgodott az én Madárkám.
Nem! Nem! Te bús óráidat
Bánkodva számlálod magadban,
S hogy jobb reményed nem lehet,
Utálod a napnak világát.
Ha vagy veréb hozzád röpűl,
S akar kicsípni étkeidből,
S te addig állasz ellene,
Míg messze tőled el nem űzted;
A gazda rátok néz, nevet,
S örűl az ártatlan csatának;
Nem tudja, hogy barátja vagy
Annak, kit elversz a veszélytől.
Ha csípkeded rostélyidat,
Vagy újait tréfás Uradnak;
Azt véli, hogy játszol vele,
S hogy elfelejtetted, mi voltál.
Én azt hiszem, hogy mérgedet
Szívére kívánod kiadni.
(Virág Benedek) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-09 14:43:06, hétfő
|
| |
| |
Erről akkor bizonyosodhattam meg, amikor kiderült a D-209-es tsz-ügynökről, ami...?
Az emberek is elkezdtek kombinálni és jogosan! Sokan emlegettek egy bizonyos paktumot, amiről Boross Péter így nyilatkozik: http://furaila.xfree.hu/212714
"...Ezért kötötte meg az ismert paktumot és nem tette lehetővé, hogy a tudatlanság, vagy félismeretek ezt lehetetlenné tegyék."
Köszönöm a visszaemlékező Boross Péternek az MDF-Fórum 2003. december 5-i számában megjelenő mondatot! Ez az egy mondat adott magyarázatot egy sor, azóta is érthetetlen történésre!
Kik akadályozhatták meg az ország és a benne élők sorsának jobbrafordulásáért küzdők kompetenciához jutását?
Kinek állt érdekében, hogy a jobbító és változtató szándékúak ne tudják érvényesíteni elképzeléseiket?
Elsősorban a kádári suttyom-terrort megvalósító spicli hálózatot működtető titkosszolgálati vezetőknek. Nekik volt a legfőbb okuk arra, hogy ne legyenek elszámoltatva, mint a németeknél pl. a Stázi...
Így fordulhatott elő, hogy a titkos-szolgálatokat működtető vezetők megtarthatták hatalmukat és az 1990 előtti "TUDÁS", valamint az "ISMERETEK" birtokában, sikerrel privatizálják át a társadalmi (állami) vagyonokat a magánvagyonukat gyarapítandó magánvállalkozásaikba ELÁRULVA A MUNKÁSOSZTÁLYT és a PARASZTSÁGOT.
http://furaila.xfree.hu/253201
Ugyanakkor, részben illegalitásba vonulva - továbbra is (vissza)élhettek és (vissza)élhetnek az előzőleg elraktározott információk és "tudás" adta előnyeikkel!
Ők azok, akik mindenkinél jobban tudják, hogy ki az, akit el "kell" lehetetleníteni, aki elől - saját magánvagyonuk és hatalmi kompetenciájuk megtartásának érdekében - el "kell" zárni minden lehetőséget!
Mindebből következik, hogy nem is annyira a "kis" MEGBíZOTTAK ártalmasak, hanem a MEGBÍZÓIK az olyan milliárdossá vált egyének, mint pl. Kapolyi László és társai.
Mert, bizony a megbízók továbbra is "szolgálatban" tarthatták és tartják a jól bevált - zsarolással és minden más aljas - módszerekkel a megbízottakat. Ugyan, nem hivatalosan, hanem mindenféle bújtatott un. fedő- állásokban elhelyezve az élet minden szintjén és területén őket.
Napjainkban is jelen vannak még a családokban is és rátelepedhetnek magánéletünkre... minden tevékenységünkre. Van, ahol olyan mértékben, hogy még magánélete sem lehet annak, aki szembe mer helyezkedni velük...
A LELEPLEZÉSRE és az ELSZÁMOLTATÁSRA olyankor van szükség, ha valaki(k) önmaga, vagy mások számára ártó szándékkal cselekszik és ezért őt/őket soha nem vonja senki felelősségre. Ezért, mindaddig fennáll a VESZÉLYEZTETETTSÉG helyzete, míg a felelősségre-vonás meg nem történik.
Ha az ÁRTÓ SZÁNDÉKOT és CSELEKEDETET tetten érjük, LELEPLEZZÜK az NEM BOSSZÚ, hanem JOGOS ÖNVÉDELEM!
Ha erre a LELEPLEZÉSRE és ELSZÁMOLTATÁSRA egy társadalmi berendezkedésben - ha csak egyetlen-egy személynek, akinek ÁRTANAK - nincs lehetősége, akkor az NEM DEMOKRÁCIA, hanem az ártó szándékúak diktatúrája!!!
(Folyt. köv.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-09 14:37:11, hétfő
|
| |
| |
És mennyi vért folyt a pesti utcán akkor és utána is a kazamata-börtönökben
http://www.youtube.com/watch?v=5-JSNaLTZ6g
a máig tartó megtorlások idején!?!
Ajánlom mindenki figyelmébe a filmet: az 58. perctől! De különösképpen az 59. percben felbukkanó KOVÁCS LÁSZLÓT!
Ő mint a család házibarátja - mint egy sötét árnyék - követte kislánykorom óta sorsomat.
Gondolom: amiatt, amit láttam 1956 nyarán még a forradalom kirobbantása előtt!
Sajnos, ez a titkos szolgálati főhadnagy még 1998-ban, anya halálakor is alázhatott rajtam egy óriásit... És ha már ő nem is tud személyesen, azért megvan az utódja(i), aki(k) gondoskodnak arról, hogy soha semmilyen módon ne szabadulhassak ki az alól az ellenőrzöttség alól, amiben részem van a mai napig!!! És, hogy soha, semmiféle szervezkedésem, vagy kitörési kísérletem ne járhasson sikerrel!
(Folyt.köv.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-09 14:33:03, hétfő
|
| |
| |
Nagyon sajnálom, hogy értelmes emberek ilyesmivel próbálkoznak! 1956-ban is ÜRÜGY kellett arra, hogy az Ausztriából kivonandó szovjet hadsereg Magyarországra jöhessen. Már nyáron terjesztette a Néphadsereg azokat a röpcédulákat, melyek sokszorosításáért és terjesztéséért a "pesti srácokat" felakasztották...
http://furaila.xfree.hu/146399
Sajnos láttam a repülőt és a bálákat - már augusztusban. Az egyik kiszakadt és a cédulák szanaszét repültek. Egyet elkaptam és el is olvastam... Majd megírtam és azóta le lett minden tevékenységem tiltva...Még az élhető élet is tilos volt, amit kiterjesztettek már a nehéz-sorsúakra is. Azokra, akiket nincstelenként ért a rendszerváltozás nevezetű felfordulás... Nem úgy, mint a kádári időkben jómódúvá váló, a mindenkori kétharmados szavazati többséghez tartozó "középosztályt" képviselők!!
(Folyt. köv.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-09 14:31:24, hétfő
|
| |
| |
3.) És, amit a Magyarok Országos Gyűlésén is valóságos uszításként KÖZLEMÉNY-ben hangoztattak és hangoztatnak?!
http://nemzeti.net/l.php?u=1308881
(Azóta elhatárolódott a Magyarok Szövetsége ettől a közleménytől.)
Vélemény:
Ezen Közlemény utolsó bekezdésének utolsó mondatában megfogalmazottak és azok esetleges megvalósulására való törekvők miatt nagy veszélyforrás leselkedik Magyarországra és a benne élő NÉP-re! Mert, pontosan erre, mint ÜRÜGY-re várnak 2008 óta a NATO-nál és a mögé elbújni szándékozó, NATO-imádó
http://furaila.xfree.hu/242747
politikusok a LELEPLEZŐDÉS és ELSZÁMOLTATÁS elől.
Arra az ÜRÜGYRE, hogy végre legyen okuk arra, hogy a parlament által megszavazott területfejlesztési törvénybe bújtatott, 11 logisztikai kp-ra osztása hazánknak megtörténjen....
ELDÖNTÖTTÉK tehát, hogy Bajnait visszahozzák a hatalomba és ő majd szépen megvalósítja...
http://www.nemzetihirhalo.hu/index.php?lap=public&iro=bmi&cikk=71#cikk
(Folyt. köv.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-09 14:26:07, hétfő
|
| |
| |
Ha marad a PAKTUM
http://furaila.xfree.hu/212714
szerinti országlás és visszakerülhetnek a hatalomba azok a pártkatonák, akik mindenféle paktumokat kötöttek hazánk belső és külső ellenségeivel és ellenfeleivel, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nincs is olyan ország Európa szívében, hogy Magyarország.
Indoklás:
Vegyük alapul a Nemzeti Kerekasztal Nyilatkozatát egy ,,paradigma" (eszme) váltás szükségességéről.
1.) Legutóbb, 2008. április 5-re összehívott Nemzeti Kerekasztal (NK) tanácskozásán hangzott el hogy "rendszerváltásra, vagy paradigmaváltásra van szükség".
Vélemény: A kettő nem mindegy, ezért nem "rendszerváltás" vagy "paradigmaváltás", hanem és...! Méghozzá a sorrendet is meg kell fordítani, mert valóban előbb paradigmaváltásra van szükség, vagyis: jövőnk tudományos világképét kell megfogalmazni, hogy azután - annak jegyében - lehessen végre rendszert váltani!
2.) A 2008 áprilisa óta eltelt öt évben sokféle paradigma-megfogalmazással találkoztam. Ezek közül a legveszélyesebb az, amelyik által az ősi magyar múltba próbálják meg visszakényszeríteni a magyarságot. Lehazugozva a Bibliát, főleg az Ó-szövetség c. fejezetét... eljutva odáig a "kutatásokban" (Papp Gábor, Orosházi Ferenc...) hogy ""Jézus krisztus maga az Ördög és karácsonykor is az "Ördögfióka" születését ünnepeljük"".
Vélemény:
Rettenetesen nagy káoszt okoznak ezekkel a ,,paradigmákkal" az emberek fejében! Arról nem is beszélve, hogy úgy terjesztik ezen ,,apostolok" régi-új tanaikat, mintha azzal el lehetne kezdeni egy újfajta társadalmi építmény alapjainak lerakását. István és királyságát megelőzően apja: Géza fejedelem kiirtotta egy európai(!) őskeresztyéni magyar vallásnak a gyökereit- és annak minden kulturális kincsét... Meghozva ezt a rettenetes nagy áldozatot a magyarok maradékai ... és elfogadva a nyugati- római keresztényi egyházhoz való tartozást, mert megmaradásunk záloga volt ez...- ma meg arra kapacitálják őket (minket) hogy tagadjuk ezt is meg!
Ezt a megtagadást senki nem várhatja el tőlünk! Főleg NEM KÖVETELHETI senki, mert tekintettel kell arra lennünk, hogy nemzedékek sora nőtt ezen a hazugnak tartott Ó-szövetségi tanokon föl - és a mai napig ezt tanítják és oktatják az iskolákban, a kereszténynek mondott templomokban...
Elhallgatva az igazságot, hogy a MAGYAR NÉP MINDIG IS A TUDÁS NÉPE VOLT már ISTVÁN KIRÁLYSÁGA ELŐTT!
Ezért, nagyon-nagy szükség lenne végre arra, hogy az IGAZSÁGOT TANÍTSÁK ott, ahova TANULNI JÁRNAK UTÓDAINK!!! De könyörgöm: ne akarja senki elkövetni azt az újabb agymosást - paradigmaváltás címén - amit ezen a nemzeti kerekasztal néven nevezett összejövetelen és az MSZ-en belül Pap Gábor... Orosházi Ferenc...-ék) kinyilatkoztak és oly nagy elánnal hangoztatnak!
(Folyt köv.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-07 09:52:51, szombat
|
| |
| |
AZ ÚJ TANÉV KEZDETE
http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=1841&n=furaila&blog
Ez az időszak úgy kezdődött, hogy míg én a munkahelyi iskolai elsősökben gyönyörködtem, összeszoruló torokkal gondoltam kicsi fiamra, aki ugyanakkor ott ült élete első tanévnyitóján - nélkülem, mert természetesen, egy időpontban volt az összes iskola tanévnyitója a kerületben.
Nándika ekkor kezdte a harmadik osztályt - októberi születésű lévén, csak mindig két évvel járt Misi előtt; Orsolya, pedig a hatodikat. Éppen ezért nála már gondolni kellett a pályaorientációra, ami nem volt nehéz feladat, mert már kicsi korában ezer jelét adta annak, hogy neki is nagyszerű "pedagógiai vénája" van. Csak jó lett volna megtudni, hogy mihez van még tehetsége, mert mindig ott bujkált bennem a kétség: talán csak kivetítem rá a saját vágyaimat? Szerettem volna elkerülni, hogy kislányom azt hihesse: neki kell majd beteljesítenie az én megvalósulatlan álmaimat!
Nagyon jól megtanultam a saját példámon: az önmegvalósítási törekvéseket nem szabad megtörni szülői kényszerrel, hatalmi szóval!
A harmadik-negyedik osztálytól egész jól tanult. Sokat segített jó beszédkészsége, azonban az a rettenetes szorongás, ami gyötörte a lakótelepi óvoda óta, csökkentette teljesítményét.
Orsi gyakran bejött péntekenként a napközis foglalkozásokra az iskolámba, ahol már működött egy karate csoport. Lányom meglátta az edzésekre hívogató plakátot és azonnal bejelentette, hogy ő szeretne eljárni ezekre az edzésekre.
Először csak ő járt, de később, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a keleti küzdő sportok mennyire jók arra is, hogy a szétszórt, szorongó gyerek megtanuljon koncentrálni, az érzékein uralkodni, egyáltalán az egész testét, izomzatát használni, akkor Nándika és még Misike is követte őt.
Bíztam benne, hogy a sporttal olyan erőnlétre tesznek szert, hogy még az asztmájuk is elmúlik. Sajnos nem így történt...
Rettenetesen aggódtam gyermekeimért, kortársaikért, jövőjükért akkor, amikor tudomást szereztem a csernobili atomerőmű katasztrófájáról!
Ki is használtam, hogy éppen tanítottam, mert minden alkalmat megragadtam, hogy elmondjam: - "...az emberiség pusztulását okozhatja, ha a tanulatlan, műveletlen emberek kezébe kerül az a technika, amit tudós emberek találtak fel, fejlesztettek ki embertársaik boldogulására..." (Albert Schweitzer után szabadon.)
*
Az iskolában 23 fős harmadikos napközis csoportot kaptam. Nehéz helyzetben voltam, amikor hozzáfogtam a szociometria elkészítéséhez, mert az iskolai szokásrend beállítódását nem tapasztaltam az elsőtől egy osztályba járó gyerekeknél.
Nem értettem a dolgot, majd szép lassan megismertem a két év történetét. Első osztályos tanítójuk az első tanévben, évközben veszélyeztetett terhes lett és betegállományba került.
A helyettesítést elvállalta egy tanítónő, aki egyébként a kerület korrekciós oktatásának, nevelésének volt a felügyelő szakértője.
A magánéletében nagymama volt, aki a tizennyolc évesen férjhez menő lányának, férjének és születendő gyermeküknek - szinte két kezével úgy építette át a családi házukat, hogy a fiataloknak külön lakrészük lett.
Férje, szintén értelmiségi lévén - az összes kortünetet produkálva - elidegenedve saját családfői "szerepétől", mindig másoktól várta a kezdeményezést: "csináljunk már végre valamit, oldjuk már meg végre a saját problémánkat!".
Vitalitással teli felesége ápolta gyermekágyas lányát, gondozta kis-unokáját; ebédet főzött gyomorbeteg férjének és a megnövekedett családnak, valamint az éppen náluk dolgozó kőművesnek.
Közben képtelen volt nyugodtan lenyelni egy falatot is! Miután a nehezebb szakmunkával elkészültek a szakemberek, hozzáfogott csempézni.
A "tíz körmével" fugázott, és mosta le mindenről a malter- mész- és festék plecsniket.
Az iskolában is csak egyre nőtt a terhelése, mert ráadásnak megkapta az elárvult osztályt évközben a sajátja mellé. Napközis nevelőjük egy képesítés nélküliként még a képzőbe járó pályakezdő fiatalasszony volt.
És akkor jöttem én, mit sem sejtve, be akartam bizonyítani, hogy milyen nagyon "tudok" és felmértem, majd leírtam mindent, hogy: "nincs attitűd, hogy mennyire visszamaradt a tanulók szociális fejlődése, stb..." és elkészítettem ezek alapján a kötelező munkatervet, hogy milyen módszerekkel és hogyan kell majd kis tanítványaimat megnevelni...
Egyik kolléganőről - nevezzük Annának - jött a hír december elején, hogy infarktust kapott!
Annát január hatodikán temették, negyvenkilenc éves volt.
Én is kimentem a temetésére. Végig egyedül voltam. A tantestület úgy keresztülnézett rajtam, mintha levegő lettem volna. Ettől-e, vagy mástól(?) úgy zokogtam, mintha örökre eltemettem volna önmagamból is valamit.
Megsirattam Annát és vele együtt egész nemzedékét.
Akkor még nem tudtam, mert senki nem mondta meg, hogy Anna volt az, aki helyettesített másfél évig, csoportom osztályában!
Csak később, amikor a tanév vége-felé sikerült közelebb kerülnöm egy-két fiatalabb kollégához, tudtam meg az igazat.
Ekkor értettem meg, hogy miért olyan elzárkózók velem szemben. Nem elég, hogy "negyven éves pályakezdő", ráadásul valami "nagyfejesnek a nakája", akkor még ilyen kis "stréber" is(!-) gondolhatták rólam, joggal.
Iszonyú lelkiismeret furdalást éreztem.
Talán ezért is, meg azért is, hogy bebizonyítsam jó szándékomat, minden helyettesítést elvállaltam.
Volt olyan, hogy reggeli ügyelettel kezdtem, majd első osztályban írás-olvasást tanítottam, majd harmadik-negyedikben ének-zenét és testnevelést, technikát, matematikát.
A nyolcadikosoknak irodalom órán (az irodalom tanárnő agytumor-eltávolítási műtét után betegállományban volt) meséltem arról, hogy: "a műélvező, műértő ember számára legalább kétféle közelítés lehetséges a műalkotáshoz és alkotójához.
Egyszer: az alapján, amit és ahogy tanítanak róla, másodszor: amit közvetlen az alkotásról önmagának fedez fel és ismer meg az ember, saját gyönyörűségére..."
Napköziseimmel nehezen boldogultam. Megpróbáltam őket "szelíd erőszakkal" megregulázni - a házirendhez igazodva.
Majd rohantam első osztályos kisfiam elé, hogy együtt menjünk haza, útközben az elmaradhatatlan bevásárlással egybekötve.
Esténként ebédet főztem az éppen otthon lévő beteg gyerekemnek másnapra.
Éjszakánként fölkészültem a következő napra. Saját gyerekeim készítették el a mintadarabokat a napközis kézimunka foglalkozásokhoz.
Majd sorra látogattam napköziseimet, mert előírás volt, hogy a létminimumon élőket meg kell látogatni "környezettanulmány" címén.
(Az én csoportomban, szinte mindenki létminimumról szóló keresetigazolást hozott a szülők munkahelyéről.)
Az így megismert jövedelmek alapján kellett megállapítanom, hogy a "tanuló" melyik térítési díj-kategóriába sorolható.
Ezek a környezettanulmányok sok-sok információval szolgáltak. Bizony, ugyanazt tapasztaltam, ami miatt az én családom is szenvedett évek óta!
Kommentárok:
Ági (#1) 2013-09-07 08:46:41
Kedves Blog író!
Sajnálom, hogy még nem sokan reagáltak írásodra, mert érdekes és tanulságos. Nagyon együttérzek veled és sok erőt és kitartást kívánok, mert manapság az ilyen odaadáshoz arra van szükség!
Bóna Mária Ilona (#2) 2013-09-07 09:16:23
Köszönöm a megtisztelő figyelmet és a kommentárt. Ez eredetileg a Tudósítás Magyarországról c. szociográfiának a részlete. Abból emeltem át. Ezzel a szociográfiával középdíjat nyertem a Magyar Írószövetség lapjában a Magyar Naplóban meghirdetett "MAGYARSÁG ÖNKÉPE AZ EZREDFORDULÓN" c. pályázaton. A díjkiosztó a média teljes kizárásával történt, mert kiderült a több, mint 2000 pályaműből, hogy Magyarország mennyire beteg! Hogy mekkora a gond nem véletlenül - mindezt azóta is eltitkolják és a pályaműveket agyonhallgatják!!! Sőt, letiltják. Mert az a kiadó, amelyik vállalta a megjelentetését és forgalmazását, olyan magas árat kalkulált, hogy nincs ember, aki megvenne 6000 forintért egy szociográfiát! Arról nem is beszélve, hogy az így megmaradó 100 példány megvásárlására engem fognak kötelezni! A havi nyugdíjam 60 ezer Ft!!! És, azok a könyvesboltok (Líra) amelyek vállalták a terjesztését, nem teszik ki a polcra, hanem csak a pult alól, megrendelésre lehet megvásárolni! Az internetes értékesítéskor meg lefagy a program, amikor valaki a kosárba akarja tenni...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 24
|
|
|
|
2013. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
24 db bejegyzés |
| e év: |
107 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 158
- e Hét: 995
- e Hónap: 9599
- e Év: 45540
|
|
|
Offline
