Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/7 oldal   Bejegyzések száma: 63 
Komáromi János
  2016-01-25 18:02:10, hétfő
 
 
















KOMÁROMI JÁNOS


Komáromi János, Paks, 1959.08.13 -
Komáromi Jánosnak (koma) már több verseskötete jelent meg és az interneten meglehetős népszerűségnek örvend verseivel. Honlapját minden nap sokan meglátogatják és saját kötetein kívül a Verselő Antológiák szerkesztője is.

Link

Link.







ADJ


egy keveset adj!
most még csak kérek
ha nem adod
elvenni nem félek

már elmúltak a szégyenlős idők
tudom mit akarok
már nem futok el
magamhoz is őszinte vagyok

megnyíltak a rejtegetett titkok
egyáltalán nem is sötétek
amiről sóvárogva álmodtam
az mind az enyém lett

egy keveset adj!
számodra akár sok is lehet
mindent akarok mindig
különben az óhaj eltemet

nem őrizgetem féltőn
elhazudott szavaim
már bátran szólnak
sokáig néma ajkaim

minden kezdődik valahol
érezni, vágyni kell nagyon
de csendben várni nem szabad
szólni, tenni: ez a hatalom

egy keveset adj!
- vágyam le nem tagadom -
ha jól szolgálsz
százszor visszaadom







AKKOR MAJD...


Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré...

Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...

Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...

Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....

Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.

Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...

Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...













ANYAKÖSZÖNTŐ 1. 2. 3.


1.

Milyen tágas a végtelen út
mennyi csodát rejtenek a távoli csillagok
és mégis a legnagyobb csoda
hogy még vagy nekem
hogy a gyermeked vagyok...

2.

valahova eltűntek az évek
elhervadtak
mint a rózsák színes szirmai

csendes sétáim során
lefoszlanak rólam
gyermekkorom tündöklő álmai

valami mégis megmarad nekem
talán az angyalok üzenete...
Édesanyám szeretete

3.

elmúlik minden
elrohan az élet
a csillag is egyszer megsemmisül

változik a Mindenség
változik a lélek
és talán semmit se hagy örökül

állandó egy van csupán
ez nem változik soha:
a gyermekét szerető Édesanya mosolya







ANYÁM KEZE


anyám kezét
még most is érzem
hányszor simogatott
bár nem is kértem

sohasem tudtam elmondani szeretetem
még nem késő
most is megtehetem







ÁGYAMRA LEDŐLT


tiszta-fényű holdsugár
ágyamra ledőlt egyik este
elveszett álmait
hűvös párnámon kereste

mit talált ott, nem tudom
mintha elmosolyodott volna
égi ragyogása
mintha derűsebb lett volna

soká nem maradhatott
vitték csillagos szövedékek
jég-fényébe bújtak
forró éji-szenvedélyek

most is vissza-visszatér
megbújik kicsit az ágyamon
felgyűri takaróm
hozzám simul és én hagyom







ÁLDALAK


miért változott meg minden
miért lett más a nappalom
miért számoltam újra a perceket
miért repültem volna szabadon

miért vált zavaros lelkem
újra tiszta tóvá
miért vált félelmes jövőm
ismét bíztatóvá

miért akartam megint
élni az életet
miért hittem el,
hogy "újraélni" még lehet

mi adott erőt
már elgyengült hitemnek
mi vitt előre
lendített a végtelennek

nemrég még tudtam
vagy csak tudni véltem,
ma ismét bizonytalanná
vált a léptem

homályossá lett
újra előttem az út
haldoklik a szikra
mely bennem kigyúlt

örökké áldom
a két kezed
amely irányt mutatni
próbált nekem

fülemben csengnek
a féltő-szidó szavak
boldog vagyok
mert egyszer láthattalak

életet adtál
mert észre vettél
önzetlen voltál
szentté lettél

rohantam hozzád
sebeim mutattam
neked mi fáj
nem is nagyon kutattam

önző létem
hozzád akartam kapcsolni
pedig csak lábad nyomát
kellett volna csókolni

mohó voltam
tán meg is bántottalak
mindent félre értettem
mert annyira akartalak

szívembe égett
minden mondatod
legyen legalább
Neked szép a holnapod!







BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!


B ékés álmainkba ne csalódjunk soha
O ltalmazzon minket angyalok mosolya
L elkünkben béke és szeretet virítson
D üh és gaz álnokság meg ne szomorítson
O stoba szólamra ne hajoljon szívünk
G azdagság kísérje minden vidám léptünk

Ú tjaink vigyenek igaz célunk felé
J övendőnk munkája ne váljon kereszté

É jszaka pompásan ragyogjon csillagod
V eled lehessek amikor csak akarod
E gymásra találjon most minden kereső
T ársával éljen minden egymást szerető

K özösen tegyük szebbé ezt a világot
Í zleljünk már most mennyei boldogságot
V áljon minden titkos, szép álmunk valóra
Á ldott legyen minden együtt töltött óra
N evetni tudjunk és őszintén örűlni
O dvas idő fogát messze elkerülni
K eveset mondok végül, de szépet: Kívánok Boldog Új Évet!







BŐRÖDBE VÉSETT SZERELEM


belevésem bőrödbe
a szerelmet
elveszted önmagad
amikor szeretlek

semmivé oldódsz
ölelő karjaim között
felszabadulsz
miközben vágyad megkötöz

alélt lázadás
minden pillanat
csak a test rab
az érzés szabad

egyetlen rezgés vagy csupán
egyetlen örvény
tombol a szerelem
nem számít emberi törvény

szétáradsz az űrben
a teljesség oly közel kerül
lebegsz és zuhansz
lényed vaddá szelídül







BÚÉK!


B oldogan visít az Újévnek malaca,
Ú gy látszik még neki sincsen panasza.
É rdes törzsű fákon is nőnek majd levelek,
K ísérjen az Újévben béke és szeretet!







CSÓKOLLAK ÉDESEM


csókollak édesen
és kedvesen becéz a szám
ha álmomban
testedre
rátalál

szavakat írok
bársony bőrödre
nyelvem lesz tollam
mindörökre
s szerelmem formál
minden betűt

tested keresem,
ha kezem tétován
álmok után kutat
míg az éjben
csak szívem
mutat utat

szemed látom
amikor fáradt
éjszakámon
sápadt-Hold magányban
nyugtom
nem találom

ölellek kedvesem
ölellek csendesen...







ELOLVADOK




Karcsú tested ölelem
derengő hajnalon.
Az első napsugár
már meg csillan hajadon.

Lágy csókom nyakad
finom bőrén játszik.
Szemeidben édes,
szerelmes álmod látszik.

Forró a tested,
elégek benned.
Mintha lángoló
tűz ölelne.

Elolvadok karjaid között.







EMLÉKEK


Szerettem a csendes napokat,
Amikor lustán folyt az idő.
Szerettem bámulni merre megy
Kék vándor útján a felhő.

Szerettem feküdni a hátamon,
Érezni a hűvös, zöld füvet.
Szerettem hallgatni a szellőt,
Amint falevelekkel üzen.

Szerettem gyümölcsöt enni
A fáról, mosatlan.
Szerettem bámulni csendben
A tüzet, ha lobban.

Szerettem mezőn tépni
Vadvirágot.
Szerettem messze elkerülni
A vad világot.

Szerettem a csendben
Leszálló estét.
Szerettem nézni a csillagokat,
Ahogy a Földet lesték.

Szerettem amikor kacéran
Nevettek a lányok.
Szerettem minden gyorsan tovatűnő
Ifjúkori álmot.







EMLÉKEZZ RÁM...


emlékezz rám
amikor vérző felhőktől
búcsúzik az alkony
és a fáradt ráncok
árkokká mélyülnek az arcon

emlékezz rám
amikor a szív dobbanása
már a csendbe akar veszni
ha a lángoló szenvedély
már csak szelíden tud szeretni

emlékezz rám
amikor szemedben utoljára lobban fel
a derű fénysugara
ha egyre sűrűbben érzed
már indulnod kell Haza

emlékezz rám
némán merengő utazásaid
állandó állomása legyek
nem állhatják utadat
folyók és hegyek
benned szülessek meg
újra meg újra
engem ölelj majd
üres ágyadra borulva

emlékezz rám
éjszakáidban én legyek a sötét
nappalaidban hordozzam a szerelem hitét
álmodban én adjam a boldog perceket
ébren Te legyél... aki megint eltemet







EZT JELENTED


Szem fénye sötét éjszakában,
szív hangja csönd udvarában,
mosoly a kín kapujában.

Ezt jelented nekem.

Vízcseppek cserepes ajkakon,
hűs kéz gyöngyöző homlokon,
Nap fénye fagyos csúcsokon.

Ezt jelented nekem.







ÉBREDJ KEDVESEM


Szelíd szóval rebbentem
eszmélő szemedből az álmod
reggel van kedvesem
reggel van, s kedvesen
csókol újra a szám

mosolyommal fejtem fel
fátyolos álmok szövetét
ébredj fel kedvesem
ébredj, s édesen
nevessen két szemed felém

simogató kezem letörli
az álom sápasztó porát
köszöntlek kedvesem
köszöntlek, s kedvesen
köszön vissza a szád

ölelő karom ad biztonságot
az elszálló álmok helyett
szeretlek kedvesem
szeretlek, s szerelmem
minden álmom után rád talál...







ÉDES ÁLMOK


édes álmok
fáklya lángok
melegét hogy feledném

alvó vágyak
kedves árnyak
honát miért keresném

csorgó könnyek
zúgó tölgyek
csendbe bukott tegnapok

vérző szívek
fakó színek
elfeledem hol vagyok

vihar tombol
szellő csókol
jól tudod, hogy várok Rád

madár dalból
fénysugárból
készítem el új ruhád

lüktet az ér
tüzes a vér
suttogom a nevedet

múló napok
bús holnapok
elfelejted nevemet







ÉJI MAGÁNY


Mit ér az éj
nélküled?
Hervaszt a csupasz,
néma csend.

Pattan a húr,
az ideg feszül.
Az éj átkarol,
magány csókkal ölbe zár.

Fülembe súg,
kacag, nevet.
Visszhangként
pattantja neved.

Hangod üti
süket fülemnek.
Dobhártyám mintha
érezne téged.

Szemem kitágul,
keresi arcodat.
Gonosz képek
rontják az álmokat.







ÉLET - ÚT

volt bánat
volt élet
valami felfénylett

volt hited
volt remény
simogató költemény

megtorpantál néha
kétségbe esve
körbe néztél
útmutatást keresve

egyedül voltál akkor is
ha melletted álltak
talán nem is kerestek
csak azért nem találtak

most is rejtőzöl
csak én látlak igazán
hallom, ahogy suttogod:
... soha már...

még egy érintés kell
még egy ölelés talán
életed múlik el
egy hamvadó érzés parazsán

tudod
egy pillanat az egész
tudod
nincs könnyű és nehéz
tudod
ami lángra kap elég
tudod
halál jár az életért

de csak tűzben élni érdemes
csak izzani egyre
nem várni semmi szánalmas
ostoba kegyre
csak büszkén
felemelt fejjel
nem kell hírnév
pénz vagy rendjel

mit ér hogy ember vagy?
mit ér hogy élsz?
ha nem adtál mindent oda
ha még most is félsz

bátran légy áldozat
önmagadé talán
hiszen aki keres
változásra talál

bátran nézz magadba
égj semmivé ha kell
az új élethez
új fájdalom vezet el







ÉN VÁROK RÁD


Mikor már elfogyott
az agyadból minden gondolat.
Mikor a fejed
csak üresen bólogat.

Én várok rád!

Mikor vad árnyak
várnak az utca sarkokon.
Mikor már mosoly
sincs az arcodon.

Én várok rád!

Mikor fekete lesz
minden ami színes volt.
Mikor már leírtad
az utolsó sort.

Én várok rád!

És elmúlnak majd
a lidérces évek.
Könnyes percek helyébe
boldog órák lépnek.







GYERTYAFÉNY


Sötét van, a gyertya lángja
bóbiskolva lengedez
könnyű illat száll szobámban
alvó vágyam ébredez
lágy dallamok, láng-árnyékként
mámorosan zengenek
káprázat kél, nádszál-kígyó
mint édes füst tekereg
nem is kígyó, karcsú leány
teremtette képzelet
vágyat keltve ring a teste
messzi földről érkezett
rám talált most, nem megy tovább
ma még nem is vétkezett
nyakam köré simogató
könnyű kezet képzelek
simogatás ,édes csókok
mind csak hamis érzetek
álom ez is, ábránd csupán
vagy talán
a végzetem...







HA INDULNOM KELL


Csak bennem zeng folyton a dal,
Csak én tudom mit is akar,
Ha szól a dallam már indulnom kell,
Soha többé nem érhetsz el.

Hát szoríts erősen,
szoríts magadhoz,
érezd még itt vagyok!

Hát simulj karomba,
ringass álomba,
érzem, hogy akarod!

Csak bennünk zeng most már a dal,
Csak mi tudjuk mit is akar.
Ha szól a dallam már indulnom kell,
Soha többé ne eressz el

Hát szoríts erősen,
szoríts magadhoz,
érezd még itt vagyok!

Hát simulj karomba,
ringass álomba,
érzem, hogy akarod!

Ez az élet volt az álmom,
ez a világ a hazám,
Ezt a jövőt nem találom,
ezt a múltat elhagynám.

Csak bennem ég folyton a tűz,
Csak én tudom merre űz.
Ha szól a dallam már indulnom kell,
Soha többé nem érhetsz el.

Hát szoríts erősen,
szoríts magadhoz,
érezd még itt vagyok!

Hát simulj karomba,
ringass álomba,
érzem, hogy akarod!

Csak bennünk lobognak a lángok,
Csak mi tudjuk: érted kiáltok.
Ha szól a dallam már indulnom kell,
Soha többé ne eressz el!

Hát szoríts erősen,
szoríts magadhoz,
érezd még itt vagyok!

Hát simulj karomba,
ringass álomba,
érzem, hogy akarod.







HAZÁM

Ha azt mondom Hazám...
...mit mondok akkor?
Mondom az ég sosem volt kékjét,
füvek édesen zöld illatát.
Mondom a levegő anyatej ízét,
földek szülői bánatát.
Elmondom a kalászok rengetegében
megbúvó búzavirágot.
Elmondom a hólepel alól
csontvázként kibukkanó akácot.

Ha azt kiáltom Hazám...
...mit kiáltok akkor?
Kiáltom harcokban megfáradt
nomád népek nyugalmát.
Kiáltom bezúduló még vad
hadak pusztító dúlását.
Kikiáltom a szabadságunkért
életüket adók néma sikolyát.
Kikiáltom a fehér, a vörös és
minden más színű terror iszonyát.

Ha azt súgom Hazám...
...mit súgok akkor?
Súgom szeretettel ölelő folyók
égszínű, lankás habjait.
Súgom mosolygó dombok, hegyek
útra csábító hangjait.
Belesúgom a sötét barlangok
nedves-csendjébe titkaim.
Belesúgom gyógyító hőforrások
gőzölgő mélyébe bánataim.

Ha azt hallom Hazám...
...mit hallok akkor?
Hallom gyermeküket altató anyák
lágyan-mosolygó dalát.
Hallom ártatlanokat pusztító
harcokba indulók sóhaját.
Meghallom, ha ismerős csillagok fényét
nézni hívnak kristályfényű esték.
Meghallom, ha egymásnak égi-titkokat
súgnak a villám röptű fecskék.

Ha azt játszom Hazám...
...mit játszok akkor?
Játszom napsugarat arany koronánk
ferde keresztjén.
Játszom véres harapást parasztvezér
megsütött testén.
Eljátszom, hogy csak itt élhetek
annyira szeretlek.
Eljátszom, hogy érted élek
sohasem temetlek.

Ha azt álmodom Hazám...
...mit álmodok akkor?
Álmodok dicső és hitvány urat,
szép jövőt és büszke múltat.
Álmodok nyugodt éjszakát, boldog nappalt
és esküket, amelyek megfakultak.
Megálmodok elesett bevehetetlen
büszke várakat.
Megálmodok komoly felnőtté silányodó
tervekkel teli srácokat.

Ha azt látom Hazám...
...mit látok akkor?
Látom a mesék hőseit
Csillagszeműt és Fehérlófiát.
Látom a csillagösvényen érkező
Csabát, Attila fiát.
Meglátom mennyi nyomort és szenvedést
viselt el népem.
Meglátom mennyi náció alkotja
összeolvadva lázadó vérem.

Ha azt vallom Hazám...
...mit vallok akkor?
Vallom az édes gyermekkort,
eperízű fákat, hatalmas teleket.
Vallom az angyali lányokat,
édes csókokat, szép szerelmeket.
Megvallom minden jó tettemet
és jutalmam elől elfutok.
Megvallom minden vétlen vétkemet
és a büntetést elfogadom.

Ha azt hiszem Hazám...
...mit hiszek akkor?
Hiszem a lehullott gyümölcsöt,
az érett gabonát.
Hiszem a paraszt könnyét,
a munkás bánatát.
Elhiszem a sírokon égő gyertyák
emléket őrző lángjait.
Elhiszem a gyermekek jövőt-ígérő
gondtalan kacajait.

Ha azt érzem Hazám...
...mit érzek én akkor?
Érzem, hogy élek,
érzem, hogy ember vagyok!
Megérzem, hogy ide,
hozzátok tartozom!







HIGGY NEKEM


Higgy nekem Kedves,
most virág vagyok.
Hajolj csak hozzám
érezd az illatot.

Gyenge száram meg ne törd,
óvatos legyél.
Egy virágnak fontos
minden kis levél.

Higgy nekem Kedves,
most meg szél vagyok.
Ne bújj előlem
hallgasd a dalom.

Futásomat meg ne törd,
óvatos legyél.
Csak szabadon élhetek...
mert ilyen a szél.

Higgy nekem Kedves,
most napfény vagyok.
Homlokodra lángoló
csillagot csókolok.

Sugaramat meg ne törd
óvatos legyél.
Míg egyenes a napsugár
csak is addig él.

Higgy nekem Kedves,
most mosoly vagyok.
Ott ülök vidáman
lágy-tüzű ajkadon.

Jó kedvemet meg ne törd
óvatos legyél.
Egy mosolyból fakad
minden csöpp remény.

Higgy nekem Kedves,
most könnycsepp vagyok.
Lassan legördülök
márvány arcodon.

Tisztaságom meg ne törd
óvatos legyél.
Boldogsággal fizetek
minden könnyedért.

Higgy nekem Kedves,
ez most én vagyok.
Nem hordom már
az ósdi álarcot.

Életemet meg ne törd
óvatos legyél.
Míg önmagam vagyok
lelkem csak addig él.







JÁTSSZ VELEM


játssz velem szerelmet
nem kérek kegyelmet

játssz velem csókokat
súgok majd bókokat

játssz velem érintést
érzéki repülést

játssz velem ölelést
mámort és lebegést

játssz velem álmokat
gondolat simogat

játssz velem vágyakat
szelídet, vadakat

játssz velem vétkeket
fájókat, szépeket

játssz velem gyermeket
őszintén szeretek

játssz velem ünnepet
mosolygót, könnyeset

játssz velem csodákat
...
játssz velem







JÓ ÉJSZAKÁT!


Az éj terítsen sátrat
reszkető álmod fölé
s fonjon meleg takarót
nyugtalan tested köré.

Szelíd csillagok
vigyázzanak rád,
suttogják helyettem

"Szebb és jobb éjszakát!"







KERESTELEK


kerestem arcodat
minden hópehelyben
szitakötő szárnyakon
csak azt kerestem

kerestem tekinteted
kelő Nap örömben
Hold-ezüstjében
csak azt kerestem

kerestem vigaszod
ha zokogva sírtam
nem értem ma sem
nélküled hogy bírtam

kerestem megnyugvást
fájdalmat ha hívtam
sebeim égettek
nélküled nem bírtam

kerestem illatod
virágok kelyhében
méz-csordulásban
csak azt kerestem

kerestem mosolyod
csengő nevetésben
vidámságok mögött
csak azt kerestem

kerestem lelkedet
sötét önmagamban
bánatom legmélyén
soha nem találtam

kerestem szavadat
lemondó magányban
egyedül utamon
soha nem találtam

kerestem magamat
nélküled nem leltem
kettészelt életem
eggyé nem tehettem

kerestem jövőmet
múltamat se tudtam
nem láttam utamat
de feléd fordultam







LÁTNOM KELL


nekem látnom kell a vágyat
ha szemedben lobognak tüzek
ha kicsordulnak a könnyek
nekem látnom kell

nekem hallanom kell a hangod
ha megrezdülnek a sóhajok
ha felszakadnak a sikolyok
nekem hallanom kell

nekem érintenem kell a bőröd
ha simogatástól rezdül
ha fájdalomtól feszül
nekem érintenem kell

nekem ízlelnem kell a csókod
ha vad a kívánságtól
ha lágy az alázattól
nekem ízlelnem kell

nekem éreznem kell a tested
ha megteszed amit akarok
ha elfogadod amit én adok
nekem éreznem kell







MAGÁNY


Magányos éjszakák börtönében
dobog elárvult szivem.
Halkan suttogom a falaknak.
Mennyire szeretem!

Sötét árnyak kezét fogom.
Fázik, vacog a szivem.
Felemelt fejjel futok
és keresem őt a semmiben.







MA VALAHOGY


ma valahogy nem csillan a fény
ma valahogy minden kőkemény
ma valami eltűnt
valami elveszett
ma nem találom a kezedet

ma valahogy nem csendül a dal
ma valahogy minden megzavar
ma valami nincs itt
valami üressé vált
ma megtalálom a bús magányt

ma valahogy nem fényes a Nap
ma valahogy a szó is megakad
ma valami hideg lett
valami reszketett
ma felgyújtottam a szívemet

ma valahogy nem nyugodt az éj
ma valahogy semmit nem mesél
ma valami kialudt
valami elégett
ma feledni kéne az egészet

ma valahogy nem megy semmi
ma valahogy mást jó volna tenni
ma valami más lett
valami érintett
ma emléked kísértett







MARÉK - HOMOK


egy marék homok
csak ennyit sodor feléd a szél
csupán egy marék homok
de minden szemcse csodákról mesél

az Időről suttog az egyik
másik a Múltról regél
egy porszem a Jövőről
egy az Álmaidról beszél

mindenik egy rész belőlem
e marék homok én vagyok
csak vágy voltam egykor
csak por leszek ha meghalok

a mérhetetlen sóvárgás szült
befogadott az érzékelhető
parányok rejtik most életem
összeterelt a Sors, a nagy Tervező

tenyeredben megtarthatod
szél sodorta anyag-létem
láthatod csak ennyi vagyok
Semmiség a Mindenségben







MÁS LETT ...


Más lett a nappal
és más lett az éj.
Más hangok hívnak
és más dal kísér.

Más vágyak gyúlnak
és más vagyok már.
Más utakon járok,
hiszen megváltottál.

Már remélek újra,
a hitem visszatér.
Már áramlik ereimben
újra az alvadt vér.

Már ébren álmodom
igaz álmokat.
Már merem látni
a csillagokat.

...mert a ködből hírtelen
a napfénybe értem.
...mert volt aki megállt
és lehajolt értem.

...mert újra szerető
szemekbe nézhetek.
...mert érinteni vélem
bársonyos kezed.

...mert...mert...
...és miért még?...
...kérdezel...

...mert létezel







MERT ÍGY AKAROM...


Kezemben tartalak,
rabom vagy Kismadár!
Éledő vágyad, sóhajok
kalitkájába zár.
Végig símítalak
és bár még ellenállsz,
a ruhád alatt lüktet már a tested,
érzed "elested".
Mikor bőrödhöz érek
és nem kérek, de
követelek, kicsit harcolsz,
de gyorsan megadod magad.
Fejed hátra hanyatlik
és én lágyan csókolom végig
márvány-ívű pelyhes nyakad.
Ruháid engedelmesen hagynak el
mint a hólepel tavasszal
a földeket.
Folyó a karom és tested
ívelő hidat épít fölé.

...mert így akarom...

Nincsenek már titkaid
az enyém minden gondolatod.
Fátyolos szemeid mögé
rejtem el az időt.
Ziháló lélegzeted,
már mindent betölt.
Bőröd pórusai
mohón isszák magukba
símogató leheletem.
Már mozdulnál,
már csókolnál
de nem engedem.
Arcodra vágyak
pírját gyújtom,
már tombol az élvezet,
de tovább nyújtom.

...mert így akarom...

Szempilláid megremegnek,
testeden hullámok futnak át,
ajkaim fent is lent is
nyitják a kéj kapuját.
Kitárod magad nekem,
enyém már mindened.
Nincs rejtett részed
mit nem birtokoltam.
Úgy érzed a csúcson vagy
és már zuhanni vágysz...
De én még nem engedem!
Még nem lehet!
Még nem akarom!
Még szállj tovább,
Angyalom!

Egyre csak beszél
szemérmeddel a szám.
Még tovább kutatok.
Már a bőröd alá is befolyok,
én vagyok testedben a vágy.
Már nem vagy ura magadnak.
Én viszlek tovább!
Emellek, repítelek!
Minden sejted átjárom,
egész lényed kéjjel itatom át.
Izmaid összerántom,
majd elernyesztem.
Testedben a gyönyör
hullámait gerjesztem.
Lassan magadba öleled
a végtelen teret,
múltat és jövőt tagad meg
vonagló jelened.
Testedből források fakadnak
zuhognak és magukkal ragadnak.
Hegyek születnek
és korlátok szakadnak át.
Szemedből könnycsepp indul útra,
sikoly szakad fel újra, meg újra.
Kiálltasz lázba, könnybe fúlva.
A kéj elönt,
tehetetlen vagy.
Szorosan tartalak,
hiába vergődsz
vágyad szítom tovább.
Kegyetlen vagyok!
Csak élvezd!
Látni és érezni akarom!
Hírtelen egyetlen
ponttá zuhansz,
majd kitárulsz
és mindent magadba fogadsz.
Lüktetsz, mint a
születő világegyetem.
Akár a teremtő Ősrobbanás,
szakad ki belőled sóhajod.
Újra és újra megszületsz.

S mikor elcsitulsz,
lágyan takar be karom.

...mert így akarom...







MERT LÉTEZEL


Más lett a nappal
és más lett az éj.
Más hangok hívnak
és más dal kísér.

Más vágyak gyúlnak
és más vagyok már.
Más utakon járok,
hiszen megváltottál.

Már remélek újra,
a hitem visszatér.
Már áramlik ereimben
újra az alvadt vér.

Már ébren álmodom
igaz álmokat.
Már merem látni
a csillagokat.

...mert a ködből hírtelen
a napfénybe értem.
...mert volt aki megállt
és lehajolt értem.

...mert újra szerető
szemekbe nézhetek.
...mert érinteni vélem
bársonyos kezed.

...mert...mert...
...és miért még?...
...kérdezel...

...mert létezel!







MONDD CSAK


mondd csak mi lesz
ha elfogy majd az álom
új álmokat álmodni
lesz még valóságom?

lesz-e majd ki újra
kezemet fogja és vezet
velem jön
átölel és kérdés nélkül
egyszerűen szeret

mondd csak mi lesz
ha fuldoklik majd küszködő létem
küzdelmek nyomait viselem
vörös sebeim csak lassan gyógyulnak
és már nincs hely egy újabbnak

lesz-e majd ki újra
letörli rólam a vért
a verejtéket és a könnyeket
és rólam írja majd
a legszentebb könyveket?

mondd csak mi lesz
ha már önmagamra nézni sem bírok
amikor nevetni szeretnék
akkor is csak sírok

kegyelmet nem kérek
a szánalom feldühít
csak motyogom a szeretet
eltitkolt szavait

lesz-e majd ki újra
rám talál bárhova bújok is
mellém ül és sír velem
gyengébb lesz mint én
hogy újra erőm legyen

mondd csak mi lesz
ha elfogy majd a valóság
új csodákat szülni
elég lesz a jóság?







NE MONDJ SEMMIT ...


Ha erre jársz
és sírni látsz,
ne mondj semmit,
hisz nem tudod mi bánt.

Ha földön fekszem
s Te rám találsz,
ne mondj semmit,
nem tudud mi fáj.

Ha szárnyszegetten
melletted zuhanok alá,
ne mondj semmit,
csak menj tovább.

Ha szívedbe nézel
és megtalálsz,
ne mondj semmit,
várj reám.







A NEVEDDEL ALSZOM EL


amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
. . . a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
. . . a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
. . . a neveddel alszom el

zárt szemhéjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
. . . a neveddel alszom el

csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
. . . a neveddel alszom el

az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
. . . a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
. . . a neveddel alszom el


Neveddel Alszom el... /Elmondja: Ujvári Zsuzsanna - Luca/

Link







NYÁRVÉG


száraz levelet lök odébb néha az őszi szél
fordul egyet-kettőt, majd billenve megáll a kis levél
nyárutó-fénye pihen meg bágyadtan rajta
tudja, hogy vége már mindennek, de elfogadni nem akarja

még zöld-mosolyú tavaszra emlékezik
még ereiben áramlani érzi az erőt
még tagadni próbálja a hideg szeleket
de már magába szívja a nyirkos levegőt

nedves lesz és szinte elfolyik az esőben
nem tehet már semmit, a Tél van születőben
igyekszik a földre simulni és feloldódni benne
úgy érzi, mintha az új tavasz az Ő újjászületése is lenne







ÖLELÉS


Nem volt már fiatal az este.
Lelkünk egymást kereste.
Szemünk a test mélyére látott,
Kitagadtuk magunkból a világot.

Örvénylett, vibrált a levegő,
Vonzott és taszított egy végtelen erő.
Lángolt a lelkünk, a vágyunk égetett,
Magunkban éreztük az izzó fényeket.

Lassan eggyé olvadt a testünk.
Ez volt mit évmilliók óta kerestünk!
Ölelni, csak ölelni akartunk egyre,
Vágytunk a kettőből eggyé vált testre.

Magunkba olvasztottuk a végtelent,
Zártunk szeretetburokba éveket.
Kavargó, izzó gömbbé lettünk hírtelen,
S lebegtünk, forogtunk,szivárvány színeken.

Hittük sohasem lesz vége,
De az est átúszott az éjbe.
Majd a reggel is ránk köszönt,
Elhozta az éltető-pusztító fényözönt.







ŐSZBŐL A TÉLBE


Őszi zöldek vörösbe,
Sárgába vegyülnek.
Levelek az ágakról
A fák tövébe ülnek
Párás sötét felhők
A magasban úsznak,
Az ég csatornái
Meg-meg csordulnak
Szél zöget kopaszodó
Fa-csontvázakat,
V betű vonul az égen
Távozó madárcsapat.
A fények fátyolosak,
Opálos-mélabúsak,
A virágos kertek
Tej-nedves ködbe burkolódznak
A Napkorong nem izzik,
Csak fáradtan parázslik.
Fénye gyakran nehéz,
Sűrű párákon át látszik.
Dér csípte meg
A barna naspolyát,
Reggelente hó nélkül
Hófehér a határ.
A Nyár heve messze,
Az ősz szendereg.
Minden a télre vár,
Pedig már megérkezett.







SUTTOGÓ ÉJSZAKA


bánatos szavú most az éjszaka
emlékfoszlányok itatják át a levegőt
besüt az ablakon keserű-hold világa
halotti-kékbe vonja az ágyon heverőt

az égbolt mélységeibe süppedve
pitypang-csillagok dalolnak
feltámadt vándor-vágyaim sora
csavargó ábrándok magukkal vonszolnak

bármerre fordultam csak feléd néztem
bármerre jártam mindig kerestelek
szívet facsaró éjszakai fények
suttogják lelkemben: sohasem felejtelek







SZEMED MÉLYÉN


szemed mélyén ott lobog a Tűz
én látom a lángokat
hogy fel tudnám szítani őket
ébreszteném a vad álmokat

hogy lobognának
hogy szikrázna a zsarát
hogy éleszteném lankadatlan
vágyad izzó parazsát

én nem félek a lángjaidtól
de Te félsz talán
ezért nem engeded hogy tovább nézzem
azt reméled nem látok át szemhéjad falán

vágyad átsejlik bőrödön
hiába minden szemérem
akárhogy is rejtenéd
én bárhol elérem

félsz a szapora szívveréstől
nem érted mit akar
hűvösnek szánt hangod remegése
már semmit nem takar

csak csendben nézlek
és látom reszket benned a Nő
szétfoszlik lassan régi éned
főnix vagy - újjászülető

elrejtőztél a világtól
nem kellettek hozzá falak
de én addig kerestelek
míg szemed mélyén megtaláltalak







SZENVEDÉLY


Nem érdekel
mit álmodsz rózsaszín szobádban.
Engem a Vörös érdekel.

Nem érdekel
szerelmes, suttogó szavad.
Engem a Kéj sóhaja érdekel.

Nem érdekel gyengéd,
finom simogatásod.
Engem vad Ölelésed érdekel.

Nem érdekel
versekbe írt szerelmed.
Engem reszkető Vágyad érdekel.

Nem érdekel
ajkad lágy érintése.
Engem vad Csókod érdekel.

Nem érdekel
ki vagy!

Nem érdekel
ki voltál!

Engem csak az érdekel
amivé teszlek,
amivé értem leszel.







SZERETLEK...


szeretlek...
csak ennyi...
és ez mégis mennyi
mindent jelent
a múltat és a jelent
és a jövőt
mindig biztos kikötőt
menedéket
boldog verejtéket
szelídséget
és vadságot
az egész világot
ami szebbé válik
általad
és általam
hogy vagyunk
egymásnak
egymásért...

szeretlek...
csak ennyi...







A SZIRTEKEN


szirtekre ül a gondolat
messzire csak a tekintet repül
hullámok simítanak partokat
ami távol volt most közelebb kerül

sós szellő gyűri össze a végtelen vizeket
felszínre fagynak kék ragyogások
sóhajod sirály röptével érkezett
melléd ültek feléledt vágyódások

azt sem tudod mi történik veled
mardosó sebeket képzelsz magadra
ernyedten lóg ököllé száradt kezed
lábad nem enged utadra

valami ott mélyen bent kesereg
bizonyos érzések nem csitulnak soha
fáj a múlt és sajognak a sebek
mindegyik egy-egy édes csók nyoma







TALÁN


talán vad vagyok
talán szelíd
talán elhamvasztom
az emlékeid

talán tudom
miről álmodsz
talán én vagyok
izgató álmod

talán remény vagyok
ezen a Földön
talán a szabadság
talán a börtön

talán láttalak
talán vártál
talán kerestél
de nem találtál

talán sodor
téged is az élet
talán én is
kereslek téged

talán hit vagyok
szelíd és kitartó
talán az ablak
talán az ajtó

talán érezlek
talán érzel
talán nekem is fáj
amikor vérzel

talán a vágyam
valóra váltod
talán csók leszel
kéjszomjas számon

talán öröm leszek
talán a bánat
talán sírok
ha hiába várlak

talán ölelsz
talán ölellek
talán követsz
talán követlek

talán a múlt vagyok
talán a jelen
talán a jövő
ami nincs jelen

talán vége lesz egyszer
talán sohasem
talán elmerengsz
apró versemen







TAVASZI TÁNC - HÚSVÉTKOR


léptem dobban
lassan-gyorsan
talpam alól
ritmus dobban
járjuk együtt
mind a ketten
zöld fű rezzen
madár rebben
lüktess vérem
tombolj vadul
lám hajnal kel
bealkonyul
rohanj felhő
kövess Napot
könnyeid majd
hátra hagyod
csillagpásztor
Hold az égre
így kerül éj
fény helyébe
léptem dobban
lassan-gyorsan
ajkaimról
dallam lobban
száll az égre
hegy fölébe
Tejút készül
fény ösvénye
csillagpor száll
sárga fátyol
meleg fészek
áll a sátor
amerre a
táncom repít
hívom a múlt
vendégeit
jelen-forgás
jövő-álom
vágyaidat
megtalálom
beburkol a
dobok hangja
testem, lelkem
megragadja
léptem dobban
lassan-gyorsan
élet, halál
tova suhan

Komáromi János:Tavaszi tánc - Húsvétkor

Link







TÁVOLSÁG


A kettőnk közti távolságot
csak kínjaimmal mérhetem
hisz szüntelenül jajgat bennem
a karnyújtásnyi végtelen.

Közel, és mégis messze minden,
szenved a feléd rebbenő
vágy, míg gúnyosan kacagja
vergődését a gyors idő.

A közöttünk lévő távolságban
benne reszket a félelem:
Marad vajon, mi áthidalhat
az utolsó pár méteren?







TÖRŐDJ VELEM


törődj velem...
nézd
rám kérgesedett álmaim
már alig bírom
gyakran sírnom kellene
de nem emlékszem a könnyekre

törődj velem...
elfognak
falhoz állítanak
a lesből támadó félelmek
a múltból érkező
jövőt-ölő kétségek

törődj velem...
halld meg
a némaság mögé bújt sóhajokat
a porladó percek szétszóródó hangjait
amint szitálva hullanak körénk
és elfednek mindent ami szép

törődj velem...
érezd
amikor összeszoruló lelkem
szűkölve bújik bensőm legrejtettebb zugába
hogy ne lásd fájdalmát
inkább eltűnik önmagába

törődj velem...
megbénítanak
ezer lakatot aggatnak rám
a szégyellt vágyak
és a meg nem értett érzések
évek alatt közönnyé válnak

törődj velem...
tárd szélesre
ki nem mondható titkaim nehéz ajtaját
ismerd meg áldott és átkozott énem
elhazudott igazságaim
lásd hogyan kellett és hogyan kell élnem

törődj velem...
öleld át
fájdalmakat üzenő sóhajom
nehéz lelkem hangtalan vergődését
most nem értem a szavakat
csak egy őszinte test ölelését

törődj velem...
fogadj magadba
engedj eltűnni benned
had oldódjak csendes lélegzetté
váljak egyszerű társból
a Mindeneddé

törődj velem...
válj semmivé
ezután csak bennem élj tovább
a külön-külön most megsemmisül
csak az Együtt létezik ezután
...és a Világ elcsendesül







TÉLI ÉJ


milyen más a világ
amikor fagyott könnyeit
sírja szét a szél
és fehér álmot alszik
a kihalt utca, a fák és a tér

zörögve hullanak
a kopár földre
merevvé fagyott gondolatok
puha, hideg semmiben tűnnek el
álmok, vágyak, mondatok

dérlepte árnyak osonnak
egyhangú, szürke felhők alatt
dermedt, magányos sóhajok
vacogva támasztanak
égbe nyúló ködfalakat

mint a kárhozat borul rám
ez a téli éjszaka
szinte elnyel, elemészt
felold, magába szív a semmi
és minden olyan ostoba

de valami furcsa fény gyúl
szivárvány halott égen
távoli derengés csupán
ám ennyi is elég nekem
hogy reményem tovább éljen







TUDOD...


szeress gyengéden és vadul
tudod...
a test soha nem tanul

csak érez és folyton kíván
tudod...
mennyire fájdalmas a hiány

amikor halványulnak az emlékek
tudod...
hogy meggyötörnek a remények

várakozás az új örömre
tudod...
jaj a telefon csak csörögne

simogatna legalább a hangja
tudod...
amit kívánsz Ő megadja

csak hozzád érne bárhogyan
tudod...
vállalnál mindent boldogan

nem számít mit tenne Veled
tudod...
csak ragyogna boldogan a szemed

hisz játék az élet és a szerelem
tudod...
nem a fájdalom bánt hanem a félelem

a test néha kín és folytonos gyönyör
tudod...
a lélek ami felemel és meggyötör

a test érez és élvez vágyakat
tudod...
a lélek kergeti az örök álmokat







ÚGY KELL A NŐ


mint rétnek a virágok
bársony szirmoknak a színek
mint éjszakának az álmok
nyelveknek az ízek

...úgy kell a Nő...

mint felhőknek lágy fodrai
súlytalanságnak a lebegés
mint hóban a Kedves nyomai
hajnalnak a derengés

...úgy kell a Nő...

mint viharnak a tombolás
nyárnak hűs zivatar cseppjei
mint télnek a fagyos szelek
bánatnak szem sós könnyei

...úgy kell a Nő...

mint szájnak szelíd mosolyok
gyermek nevetése szülői szívnek
mint érintésnek a borzongás
simogatás megfáradt kéznek

...úgy kell a Nő...

félből egésszé Vele együtt lehetünk
teljes Vele lehet csak az életünk
neki köszönjük hogy élhetünk
és azt ha boldog az életünk

...úgy kell a Nő...







VAD VÁGYAK


vad vágyak
kúsznak
bőröd alá
bújnak
testedhez simulnak
soha el nem múlnak

ölel az éjszaka
távolok sóhaja
csendül
a szív szava
felzeng
a kéj dala







VALAHOL ITT


valahol itt voltunk már régen is
valahol ott lakott bennünk a sóvárgás
valahol az álmaink már találkoztak
valahol folyton hívott a kóborlás

egymásra néztünk már többször
szemeinkbe hatolt tekintetünk
nem mertük elhinni mégsem
hogy időn és életen túl is szeretünk

év milliók hogyan rohantak el
epekedésünk mégsem apadt
tudtuk nincs szebb annál
ha egy másik testben megtalálod önmagad

valaha itt voltunk már annyiszor
valaha ott égett bennünk a tűz
valaha ugyan ez a vágy éltett
valaha nem tudtam mi hajt, mi űz

körbe jártam folyton
és Te talán lépni sem tudtál
annyi út volt előttünk
de mégis rám találtál

összefűznek az időtlen Idő tengerei
együtt megyünk amíg a Sors megengedi







VÁGYAM A VÁGYAD


hajadba túrok és keményen markolom
szemeidben a Vágy tüzeit lobbantom

érzed ahogy perzsel?
kipirul tőle a bőröd
duzzad az ajkad...
füledbe súgom a vágyam
hogy a testedben "halljad"

csókolsz mert a csókodat kívánom
ível a tested mert én csodálom

érzed a kezem?
beleborzong a bőröd
nyílik a szád...
engedelmes tested játék karjaimban
égő-vörös vágyat rajzolok Rád

már nem a gyengéd érintést kívánod
a vad és kegyetlen szenvedélyt várod

érzed ahogy semmivé válsz?
elszakadsz önmagadtól...
könnyű felhőként lebeg a tested
most megérted végre
hogy ezt az érzést kerested

nincs már akaratod
ahogy én akarom Te is úgy akarod

nincs más vágyad mint engem szolgálni
nincs más boldogság mint boldognak látni

bármit tehetek már
hiszen most Veled vagyok
bármit kívánhatok
Te meg nem tagadod

bennem élsz csupán
csak velem létezel
nem fájdalom
és nem alázat amit élvezel

nem értheti más
csak mi és a Létezés maga
ha van Lélek
ez az együttlét a hajnala







VÁROK RÁD


Feleletet vár a kérdés
Szavakat vár a csend
Bizonyságot a kétség
Lázadást a rend

Én várok rád

Szemedet várja szemem
Szádat várja szám
Várom mikor találsz rám

Csillagokat vár az este
Holdfényt vár az éj
Férfire vár a lányok teste
Csókokra vár a kéj

Én várok rád

Kezedet várja kezem
Szádat várja szám
Várom mikor találsz rám







VELED


Érintés mely összekapcsol,
elválaszt, burokba zár.
Megvéd a világ zajától,
s egy percre börtönbe zár.

Ölelés, mely eggyé olvaszt,
emészt s alkot egyaránt.
Múlt és jövő elenyészik
a jelennek parazsán.

Szikra pattan, s láng lobban,
a szerelem újra él!
A futó perc fontosabb lesz
a világon mindennél!







VOLTAM


voltam fehér a feketében
voltam sötét árnyalat a fehérben

voltam gonosz, vár a kárhozat
voltam ártatlan, égő áldozat

voltam kiáltás, mit senki se hallott
voltam sóhaj, mi hegyeket omlasztott

voltam földbe vájt árok
voltam kő, amin jártok

voltam füst s felszálltam
voltam fa és messze vágytam

voltam tábortűz pattanó parazsa
voltam utazó, akit nem vártak haza

voltam sikeres a bukottak között
voltam lebegő kard trónszékek fölött

voltam sírás, ha mások nevettek
voltam gúnykacaj, ha engem temettek

voltam szempillák rebbenése
voltam szeretők ölelése

voltam gyengéd csók, vad vágyakban
voltam kegyetlen, szelíd ágyakban

voltam reszketve hulló falevél
voltam esengve kinyújtott tenyér

voltam csendes estén, mámoros álom
voltam fájó valóságom

voltam születő vers, a szűz papíron
voltam felismerés, hogy nem én írom

voltam kit rajongva szerettek
voltam kit élve eltemettek

voltam öröknek hitt boldog pillanat
voltam ami eltűnt, de mégis itt maradt
















 
 
0 komment , kategória:  Komáromi János   
Nincs időd...
  2016-01-24 22:00:31, vasárnap
 
 




Szádeczky-Kardos György: NINCS IDŐD...


Szoktál-e néha meg-megállni,
és néhány percre megcsodálni
a zöld mezőt, a sok virágot,
az ezerszínű szép világot?
A dús erdőt, a zúgó fákat,
a csillagfényes éjszakákat,
a völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
sajgó sebekre enyhet adni,
hulló könnyeket letörölni,
más boldogságán is örülni?


Meghallgatni, akinek ajka
bánatra nyílik és panaszra,
vigasztalni a szenvedőt?
Nem, neked erre nincs időd!

S ha majd est borul a késő mára,
készülni kell a számadásra,
mérlegre tenni egész élted,
tettél-e jót, láttál-e szépet?
És nincs más vágyad, csupán ennyi:
nem rohanni, csak ember lenni,
hiszen már látod a temetőt!
De most már késő!... Nincs időd!







A gyógyitó természet. /Zene Titanic - Pánsip /

Link


A természet színei...
/Csodálatos képek szép zenével... /Ennio Morricone//

Link


Erdők Hangjai - Relaxation

Link


















  
 
0 komment , kategória:  Szép versek és idézetek  
Koltay Gergely
  2016-01-24 20:00:18, vasárnap
 
 







Koltay Gergely: DALSZÖVEGEK


Koltay Gergely / 1952 június 2. - / -zenekarvezető, hangszeres szólista (fuvola, furulya, töröksíp, duda) zenetanár és dalszövegíró

1972-76-ig a Sebő együttesben muzsikál, 1976-ban alapítja a Kormoránt. Dokumentum filmekben operatőrként és rendezőként is megnyilvánul. Játékfilmjei: Elektra mindörökké, Titkos szeretők.


Dalszövegek







CSAK EGYSZER ÚGY LEGYEN


Úgy szeretni, hogy nem tudod,
s nem mondhatom, mit gondolok.
Az olyan, mint a fák,
ha nem nőnek tovább.

Úgy élni, hogy nem láthatod,
s nem érzed, csak tiéd vagyok.
Az olyan, mint a szó,
a ki nem mondható.

Úgy szeretni, hogy nem tudod,
s mondjam, soha nem várhatod.
Az olyan, mint egy ág,
mely szívünk fonja át.

Úgy várni valakit,
hogy érzed, soha nem jön el -
és ölelni már többé nincs kivel ....

Csak egyszer úgy legyen!
- ahogy én elképzelem.
Mindkettőnknek jó legyen!
Az ajtó nyitva áll,
ha hív egy új világ
- érezd úgy, hogy jó neked velem!
hogy jó legyen velem!


Szulák Andrea : Csak egyszer úgy legyen

Link







EGY CSEPP EMBERSÉG


Ahol egy kisleány fut át a szivárvány alatt.
Ahol az ifjak alkonyatkor szerelmet vallanak.
Ahol az erdőben két öreg tölgy egymásnak bólogat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szobrászvéső márványon magától szalad.
Ahol felhők fölött a repülők egymásnak kacsintanak.
Ahol a konyhában a kisgyereké a legjobb falat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a Királyok mindig igazat mondanak.
Ahol gazdagok szegénynek kenyeret osztanak.
Ahol az utolsó ölelésben őszinte a vigasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol megszűnik a világon a gyűlölet, s harag.
Ahol egy akkord nyomán a falak végleg leomlanak.
Ahol reggel a Rádiótól jókedvű lesz a nap.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol érezni, a kimondott szó nem röpke pillanat.
Ahol az élet érték, s mögötte ezernyi áldozat.
Ahol az orvos, a fizikus, a tanár szava, nem csupán panasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a publikum, s a színész együtt várja a tavaszt.
Ahol a költő tudja, a kő marad, s a víz szalad.
Ahol utolsó esélyünk a kimondott gondolat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a kereskedő ajándékként könyveket ad.
Ahol van még marék föld - s lesz, ki majd arat.
Ahol nyelved, neved értik, ahol lehetsz önmagad.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szeretet hídja hozzád vezet, soha le nem szakad.
Ahol szavak szállnak az Égbe. Ahol a lélek szabad.
Ahol mécsesek égnek a szellemért, ahol őszinték a szavak.
Ott lesz a mi temetőnk, hol egy csepp emberség marad.


Kormorán-Egy Csepp Emberség

Link


SlidePlayer - 15 kép

Link







BENKŐ PÉTER - GYÖNYÖRŰ SZERELMEM

Link







HA MOST KÉRDEZNÉL


Ha most kérdeznél, elmondanám,
volt egyszer egy este,
mikor mint csillagok gyúltak ki
alattunk a város fényei.
Tudtam, téged kereslek.

Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
és egy pincér meg a sötétség puha teste,
s a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.

Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.

Most már szinte mindegy mit írtam akkor,
mit éreztem éppen.
Már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom,
felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.

Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk mi jön még,
meddig tart a meddig.

Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek
olyannak, mint a kép, amit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer, jó reggelt,
az éjszakánknak vége,
s megkapod az életet az életért cserébe.

Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég,
felállni nem lesz könnyű.
Hallgassunk most még.


Benkő Péter - Ha most kérdeznél...

Link







ISTEN UJJA MEGÉRINTETT


Volt valamikor egy régi világ.
Akkor élt apám, dédapám, nagyapám.
Tették a dolgukat nem kérdeztek semmit.
Tudták az életet. Jó volt magyarnak lenni!

Jött valamikor egy másik világ.
Jött a zöld szemű Rózsa, jött a Kormorán.
Lett egy nagy család, / hát / lesz mit elmesélni:
volt valahol egy hely, hol jó volt magyarnak lenni!

Van nekünk egy zászlónk, mit nem téphetnek szét!
A színek maradnak akármilyen a szél.
Álmaimban álmodtam: jó lenne szeretni!
Legyen olyan hely, hol jó magyarnak lenni!

Legyen végre egy ország hol a szavakat kimondhatják.
Legyen végre egy nép, mely elmondhatja kínját.
Legyen végre sok ember, kik tudják hol a Mennyország!
Az lesz az a hely, mit úgy hívnak Magyarország!

A csillagok messze, a Föld szívébe látnak.
Kik hosszú úton vándoroltak, itt hazát találtak.
Ha elvették, mi tiéd volt, vissza kell azt venni!
Isten ujja megérintett, jó lesz magyarnak lenni!...


Kormorán - Isten ujja megérintett

Link







ITT VÁROK RÁD!


Ahol a szél pihenni tér -
ott lesz a végső menedék.
Ott várok rád, ott lesz hazád -
ott találsz újra rám.
A fényen át, lépj hozzám,
s érezz egy új csodát.
Más itt a lét - itt szép, mi szép
nincs miért félni még!

Itt kőre kő egymásra nő,
nem fertőző a jövő.
Sül a kenyér és csak azért
mert gyermekünk : enni kér.
A fényen át, lépj hozzám,
érezd az új csodát.
Itt nemzet él - itt élni szép
Adj életet - az életért!
Legyél,
legyél,
legyél velem -
mert hinnem kell,
hogy van hitem.
Mert enyém a múlt,
s enyém a jövő -
Minden a fény alatt
megszülető!
Jöttem
itt vagyok,
Jöttem
élni akarok.
Veled,
veled,
veled együtt -
százezer éven át!
A vér szavát,
a vér szavát,
senki nem írhatja át.
Itt várok rád,
hol van hazád -
itt találsz újra rám.
Várok rád - várok rád!
Építhetsz újra, építhetsz újra
erdőt, folyót, élő hazát -
Építsd fel újra, építsed újra
a reménység templomát.
A fényen át, lépj hozzám -
érezd az új csodát.
Érezz jövőt, érezz időt -
Érezz még erőt!







KI SZÍVÉT OSZTJA SZÉT


Nincs szó, nincs jel,
nincs rajzolt virág.
Nem szállhat az égen
szárnya tört madár.

Nincs jó, ami jó,
nincs már, aki felel.
Nincs hely, ahová visszatér,
ki útra indul el.

Hol az arc, hol a kéz ?
Akiért, s csak azért ?
Hol a tér, ahol a fény
hozzád még elér ?

Kell, te legyél,
ki Nap lesz Éj után -
te légy, aki megtalál
egy régi balladát.

Ki szívét osztja szét,
ő lesz a remény -
Ki szívét osztja szét,
az élet, csak övé -
Ki szívét osztja szét,
követik merre jár,
hegyeken és tengereken túl
értik majd szavát.

Így légy te a jel,
ki új útra talál,
ki elmeséli valamikor
egy lázas éjszakán.

Ami volt, s amiért :
- az minden a miénk ! -
de szava lesz a megbocsátás,
szava a szenvedély.

Az légy, ki sose fél,
ki a szívek melegét
összegyűjti két karjába,
mit nem téphet senki szét

Választott, ki a múltat,
magában oldja fel,
őrző, ki érzi a hajnalt,
tudja ébredni kell.

Ha félsz, gyere állj mellém -
szívem, szívedhez ér...


Kormorán - Ki szívét osztja szét

Link







MARADUNK


Jó reggelt kis virág
kis gyopár a Hargitán!
A sötét éjnek lassan vége
köszönt a napsugár.

Jó reggelt tiszta víz,
kicsiny tó az erdő szélén.
Oltsd el a szarvas szomjúságát,
vándorlása végén.

Akár merre fordul a Föld,
mi mindig maradunk.
Akár merre fordul a Föld
mi mindig itthon vagyunk.

Jó reggelt öreg fák
hegycsúcsok tetején.
Kik büszkén álltok a széllel szemben
a gondolat telén.

Jó reggelt kicsi ember,
hegyeken túl - túl a völgyön.
Épül már az iskolád,
az élet ne legyen kölcsön.

Akár merre fordul a Föld,
mi mindig maradunk.
Akár merre fordul a Föld
mi mindig itthon vagyunk.


Kormorán - Maradunk

Link










MIELŐTT BÁRMI


Nem tudok mindent, s amit tudok, azt sem értem.
Meghalt a mesemondó bennem, rövidre szabott időben.
Pedig a végtelenbe születtünk, hol galambok szállnak az égben.
Amiért könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod...
A fél krajcárt sem érő bölcsességet.
Nem veszed fel a telefont. Ez az istálló kiégett.
A paripák messze futottak, ki a szabad térbe.
Vakon botorkálsz utánuk, lenézel a mélybe,
Csak egy lépés hiányzik, az utolsó.
Egy kéz hiányzik, pedig száz nyúlna érted.
Új kunyhót építeni félsz, fészked eddig védett.
Csodákról szólnak álmaid, a semmiről írsz meséket.
Azt hitted tudsz mindent, s most mégsem érted.
Meghalt a mesemondó benned, rövidre szabott idejében.
Pedig aznap este hullott az első hó.
Jégkristályok készítettek koronát neked.
A forralt bor, a kenyeres lángos illata,
A vásár forgataga volt az áldás. Veled...
Aztán a csend. Aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
És nem hallod azóta cipőd alatt a ropogó havat.
És nem látod azóta a rügyező fákat, az ölelő napsugarat.
Nem ismered fel azóta a belső hangokat.
Csend van, félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
Nem vetted észre, angyal szállt válladra,
Szárnyával suhintott, -Nézz messzire!
Csak pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.
Csend van, félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
Egy nap döntöttél, ne parancsoljon a mélybe a sátán szava.
Megpróbáltál élni, házad bevakolni, hová hazatérhetsz,
Mi otthon, mi haza.
Aztán újra csend lett.
Újra a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.


Benkő Péter - Mielőtt bármi

Link







MONDD GONDOLSZ-E RÁM?


Mikor egy este otthon egyedül talál,
Az ablakon kinézel, de semmit sem látsz.
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog,
és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza.
Mondd gondolsz e rám?
Megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél,
órádra nem nézel elrohansz mielőtt sírásra görbülne szád.
Mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza.
Imád az égbe, hallgatásod a földre száll.
Mondd gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok,
magadat a tükörben oly öregnek látod
Mondd gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod,
és napról napra árulod el titkaid másnak.
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben,
Te egyedül gömbölyödsz fészkedben.
Mond gondolsz-e rám?


Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon,
de legbensőbb titkaid nem érti új barátod.
Mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd tudod szép lesz újra minden,
nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben.
Igaz lesz minden szó a csókok szívhez érnek,
s madarak messzi Délről lassan hazatérnek.
S én várni fogok, mert várni kell arra aki nem jön el.
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
de hajnalban a derengés új reményt üzen.
Éhes madár a reggel az emlék megpihen
Akit az éjjel vártam nem jön ma sem el...

Benkő Péter - Mondd, gondolsz-e rám ???

Link







MOST MÉG...


Most még ne mondj semmit, majd akkor, ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit, csak akkor, ha döntöttél.
Még ne mondj semmit addig, míg nem érted, mit tettél,
ne mondj semmit még, mert nem vagy, nem jöttél.
Most még nem létezünk, csak játszunk, csak játszuk, hogy élünk,
mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk, attól félünk.
Most még ne add nekem, mit mástól elvettél,
most még ne mondd: már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad.
Majd ha megszültük egymást nagy vajúdás után
akkor mondd, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarják a roncsokat, mit látni nem akartunk,
lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyonganak,
akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az, mi megmaradt,
most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár,
légy Te a vándor, ki végül hazatalál.
De én hadd mondjam azt: szeretlek, s ezért én elmegyek,
hogy ne bántsalak, ne legyen több bűn, mert szeretni így nem lehet.
ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd, hogy nincs többé,
értelmet kap mi volt a volt, s mi volt, miért.
Egyet megtudsz majd biztosan: lesz egy üzenet,
volt valaki, ki Téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek, ne bántsalak többé.
Elmegyek, mert szeretlek.
Szeretlek
Örökké.

Benkő Péter: Még ne mondj semmit

Link







NEKED JÁTÉK, NEKEM SZERELEM


Neked játék, neked szerelem, neked a fény és a végtelen.
Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.
Arcul csapott magányunkra rászáradt illúziókkal, kétsornyi hír lett az életem.
S ami szép, azt csak képzelem.
Neked eső, neked havazás, neked maradt a tisztaság, fehér lepedőn.
De záporverte homlokodra jeleket karcolt az idő,
mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne, mert nem lehet,
mert nem lehet,
mert amit nem lehet, az az élet, mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz.
Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak sohasem lesz vége.
Neked játék, neked szerelem, neked a fény és a végtelen.
Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.
Csak tovább roncsol a vágy, az eltévedt boldogság.
Kit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk, s ránk gyújtotta házunk.
De nem, nekem szép így is, nekem szép a volt, s a lesz is,
még ha a bűnnel házasságot kötsz is.
Hajnali házak csendjét ma még titokban zárjuk,
a kulcs halott fémtestként postaládánkba koppan,
mint startpisztoly dörren a meneküléshez,
mert futni kell, magam, magad ellen,
mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,
s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét.
De itt ez csak per, itt ez csak büntetés.
Neked játék, neked szerelem, neked fény, nekem a végtelen
A közös bűn, a hiányzó értelem.
Mi neked küzdelem, nekem a félelem.
Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak.
De most ami volt, s ami lesz odaadod másnak.
Ez most a búcsú és a kezdet is.
Ez most fájni fog, még ha tudjuk is.


Koltai Gergely & Benkő Péter: Neked játék, nekem szerelem

Link







A REMÉNYSÉG TEMPLOMA


Dalszöveg

Ahol a szél pihenni tér -
ott lesz a végső menedék.
Ott várok rád, ott lesz hazád -
ott találsz újra rám.
A fényen át, lépj hozzám,
s érezz egy új csodát.
Más itt a lét - itt szép, mi szép
nincs miért félni még !

Itt kőre kő egymásra nő,
nem fertőző a jövő.
Sül a kenyér és csak azért
mert gyermekünk : enni kér.
A fényen át, lépj hozzám,
érezd az új csodát.
Itt nemzet él - itt élni szép
Adj életet - az életért !

Legyél,
legyél,
legyél velem -
mert hinnem kell,
hogy van hitem.
Mert enyém a múlt,
s enyém a jövő -
Minden a fény alatt
megszülető !
Jöttem
itt vagyok,
Jöttem
élni akarok.
Veled,
veled,
veled együtt -
százezer éven át !

A vér szavát,
a vér szavát,
senki nem írhatja át.
Itt várok rád,
hol van hazád -
itt találsz újra rám.

Várok rád - várok rád !

Építhetsz újra, építhetsz újra
erdőt, folyót, élő hazát -
Építsd fel újra, építsed újra
a reménység templomát.

A fényen át, lépj hozzám -
érezd az új csodát.
Érezz jövőt, érezz időt -
Érezz még erőt!


Demjén Ferenc - Várok rád

Link







SZERETLEK


Szeretlek. Csak szeretlek.
A mennyben és a földön is legyen szent a Te neved.
Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem
most és máskor is.
Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek Téged,
hiába szeretsz mást, s Ő is akar Téged.
Legyen meg az akaratom itt lent a Földön,
mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért,
ha már nem kell senki kölcsön.
Ha már tudják, ha már tudhatják mások is,
én belehalok, tudom, de mégis, de még akkor is,
mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva,
összekulcsolt testek izzadt nyomorával.
Pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én,
jó volna úgy, ahogy szeretnéd még.
Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba,
ne álljunk a gödör szélén tehetetlen, sírva.
Pedig meg fogok halni, s Te nem értettél semmit,
meg fogok halni, mert nem tudtam adni!
Nem tudtam adni, csak ennyit...
Nem tudtam mondani, amit kellett volna,
csak akartam élni,
Neked játszani - játszani, nem félni.
Játszani Neked a reggelt a Nap első sugarával,
a reggelivel, amit ágyba hozok annak, ki kedvesem eljátssza.
Ahogy a Földön, úgy a Mennyben is.
Te szeretsz mást, én szeretlek Téged.
Hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted.
Te nekem vagy, de ugyanúgy másnak.
Krisztusnak jó vagyok,
de bohócnak gyáva,
messze megyek, de legyek bárhol is
szeretlek, csak szeretlek akkor is,
még akkor is...
Szeress vigyázva, ne szeress bántva,
szeress, mert a látszatnak könny lesz egyszer ára.
Borzas szerelmünket ki fésüli újra,
hogyan jutunk a semmiből a mindeneken túlra?
Ámen...


SZERETLEK (Vers: Koltay Gergely, elmondja: Benkő Péter)

Link







SZERETLEK AKKOR IS


Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...
Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.
Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...
Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...
Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.
Valami kéne még, valamit kéne tenni.
De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.
Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.
Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenet hordoz: még minden lehet.
Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne vétkezz önmagad ellen!
Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!
S játssz nekem is boldogságot!
Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat
szeress kicsit jobban!
Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,
mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is mikor alszol...
Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...
Szeretlek...
Szeretlek...















  
 
0 komment , kategória:  Koltay Gergely  
Karinthy Frigyes
  2016-01-24 17:00:37, vasárnap
 
 







KARINTHY FRIGYES


Karinthy Frigyes (Budapest, 1887. június 25. - Siófok, 1938. augusztus 29.) magyar író, költő, műfordító. Családnevük eredetileg Kohn volt, amit 1874-ben édesapja magyarosított Karinthira.

Karinthy maga mondta, hogy minden műfajban alkotott maradandót. Az olvasóközönség többnyire irodalmi karikatúráit ismeri, az Így írtok tit, valamint a kisdiák életéből megírt képeket tartalmazó Tanár úr kéremet. De Karinthy életműve ennél jóval tartalmasabb és sokrétűbb.

Bár magát sokszor költőnek vallotta, viszonylag kevés verset írt, ezeknek kisebb része a lírai jellegű (pl. a Lecke, a Kudarc, az Ősz) - többségük szabadvers: hosszú, központozás nélküli gondolatkitörés.







KARINTHY FRIGYES [A MAGYAR IRODALOM ARCKÉPCSARNOKA

Link


Karinthy Frigyes összes költeménye

Link


Karinthy Frigyes novellái

Link


Karinthy Frigyes: Így írtok ti (válogatás)

Link







DERENGÉS

Vak voltam - látom a szemed
Süket voltam - hallom a hangod
Néma voltam - gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?

Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély
- Hogy sír! Mi az?

Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.










NEM MONDHATOM EL SENKINEK

ELŐSZÓ


Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek


Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.







HESS, MADÁR!


Vijjog fölöttem iszonyú szárnyain
A tátott csőrű, fekete fejű,
Csattogó, vijjogó keselyű.

Csattog és vijjog fészkem fölött,
Zuhog le tüzes nyelve:
Repülni akar, reggelre kelve.

És noszogat, gyere már, nosza már,
Így kell, meg így, bontani szárnyat.
Gyere már, nosza már, várnak.

Így kell bontani, emelni, kitárni;
Ne oly gyáván, ügyetlen-csacskán -
Ugorj már, ugorj ki, fiacskám.

Csapong nagy ívekben, mutatja, tanítja,
De követni nem merem én
S állok a fészek peremén.

Úgy teszek, mintha akarnék;
Ugrom és visszaesem -
Mert nem megyek szivesen.

Hunyorgok pisla szemekkel,
Tollam borzadva dermed,
Vakaródzva didergek.

Tudtam, te vagy az, láttalak jönni,
Messziről fekete pont:


Alkonyuló horizont.

Hallod-e, már nem vártalak én,
Reggeli kiáltás a bérceken át,
Süket sikoly, keresi fiát.

Én már jól érzem magam itt
Az oduba, amibe tettél,
Mert szerettél, vagy mert nem szerettél.

Ó, édes a lágy sárból rakott ágy,
S a giliszta jó eledel -
Jaj, nem megyek, anyám, veled el!

Majd ugrom, ne félj, de csak lefelé,
Ha kihül a fészek alattam:
Zárt szárnnyal, pihébe-ragadtan.

Fekete párom, borzas bogaram,
Testvérek, csitri csibék,
Bujjatok idébb kicsikét.

Valami denevér röpköd a szélben,
Csapjatok lármát, zenebonát -
Hess, madár!
Kergessétek az ablakon át!

Csapkod messziről, tünő szárnyain:
Alkonyuló horizont,
Fekete pont -
Jobb lenne nem látni viszont.







LECKE


Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted,

bő könnyeim, a könnyü bért,
mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -
mindössze ennyi volt a lecke,

mindössze ennyi a titok,
de jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
szabály és példa kárbavész -

Jobb lett volna meg sem születni
nékünk, mint egymást nem szeretni.


Karinthy Frigyes: A lecke /Tahi Tóth László/

Link







ŐSZ


Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.







DAL
/Így irtok Ti - Szép Ernő paródia // Az "Ajaj, nehéz kereset ez a neo-primitivizmus" ciklusból/


Mint egy szép, aj, szűz kisasszony,
Ajaj, szép fehér kisasszony,
Fehérkisasszony, szép kisasszony,
kisasszonyka, kisasszonyka,
Olyan az én éltem dolga.

Én, kérem szépen, nem vagyok már
Kicsi fiuka, nem vagyok már
Pedig, de jó volna
De jó volna, de jó volna,
Ha én kicsi fiu volna.

Ha én kicsi fiu volna
Csilingelne, lovagolna,
Ujságokba, sose írna,
Sose, írna, sose írna,
Télen-nyáron csilingelna.

Gyermekkorom, fehér bárány,
Jaj, mint tiszta, havas márvány,
Csilingelve elment messze,
Elment messze, elment messze,
És már nem tér soha vissze.

Csilingelne gyermekkorom
Kicsi kocsim, kis vasutom
Kicsi lábam csilingolna
Csilingolna, csilingolna
Volt réz-halam, réz-angolna.

Én már mostan ám nem játszom
Én már nagy fiunak látszom
Mostan nekem nincs játékom
Nincs játékom, nincs játékom
De még akkor volt játékom.

Mostan már nincsen játékom
De még akkor volt játékom
Volt játékom, csilingeltem
Csilingeltem, csilingeltem
De most nincs játékom nekem.

Nincs játékom, isten bácsi
Azért mondom: bácsi, bácsi.
Ajaj, kicsi fiu voltam
Csilingeltem, csilingoltam
Nincs játékom nekem mostan.







MINDEN MÁSKÉPP VAN


Hetvenéves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük - én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámítsa, mennyivel görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár művészetben, akár politikában: az gonosz vagy ostoba; jóhiszemű, akkor ostoba, és rosszhiszemű, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is, aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel - holott bizonyos, hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igaz ember, az legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe tükörben, és a kép hazugság volna, mert rögtön elmúlik, és nincsen, mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt, amíg nem tudnak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez hasonlítom, aki alszik, s álmában tudja, hogy csak álmodik, s ezt bevallja magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom eltorzította a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de tisztában van eggyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt, és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő embert? A becsületes gondolkodó úgy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi magának, amit látott, hallott és érzett, s megnyugvással hisz benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, ugye, nem az álomképeket kezdi figyelni, s nem azokkal foglalkozik, mert csak jobban belegabalyodnék, s még mélyebben süllyedne az álom vizébe, hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfeszíti elméjét, küszködik kifelé, s e határozatlan valamit így foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, míg ez, sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképp nem lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Így jött létre a Logika, a törvényszerűségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta, mint a sakk. Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt, s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény, és másképpen van a Darwin-féle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel, mint ahogy mi hisszük, és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik. Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jó barát, mint ahogy másképp gyűlöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És - hihetetlen, de így van - másképpen vannak az események is, mint ahogy a hírlapok megírják.)

Minden másképp van.


Karinthy Frigyes - Minden másképp van /Kerekes Andrea/

Link







EGY FÉRJ NAPLÓJÁBÓL


Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús...

Egy férj naplójából


Nov. 1.
Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák; hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

Febr. 15.
De nekem mégiscsak gyanús a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem megmagyarázta, hogy biztosan ikreknek akartak születni, aztán meggondolták, és összementek, mégis, de siettükben az egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.

Márc. 2.
Nem tudom, de nekem roppant gyanús a feleségem mégis. Ma megyek az utcán, hát életlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem, kibontott hajjal csókolódzik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban, és kérdeztem tőle, mit keres ebbe a házba, erre pofon vágott, mondta, hát egy új unokafivérem született marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt; hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni.

Jún. 14.
Mégiscsak gyanús nekem a feleségem, tudja isten. Haza jövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a díványon, és a házmester is feküdt a díványon; eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak szöget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál' istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.

Aug. 3.
Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanús volt a feleségem; éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig, és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú gombolyagról, mer' az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsalja. Így most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer' én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a spárgát, és visszahúzom a feleségem.

Aug. 10.
De mégiscsak gyanús nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta maga után a spárgát, és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán gyanús nekem a feleségem. Egy óra múlva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak furcsa, kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb volt húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte, és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanús nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.

Okt. 31.
Már régebben akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús a feleségem. Ma este hazajövök, és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már valaki fekszik az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? De az nem lehet, mert hiszen még fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyújtsak gyertyát, és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyújtottam a gyertyát, és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán azt mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanús a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

Nov.7.
Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a feleségem. Este mindig rágondolok, és nagyon fáj a szívem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanú lappang a lelkem fenekén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az asszony lassan elhidegül a férje iránt, és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

Dec. 25. karácsony
Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ó utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem; biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jöjjek be hozzá, és még szép embernek is nevezett. Bementem, és a feleségem rögtön karjaimba omlott - mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanúm alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát zavarják

Forrás: MEK - Karinthy Frigyes: Viccelnek velem


Karinthy - Egy férj naplójából

Link







A TANULSÁG

1

Hetvennyolc esztendős koromban rájöttem, hogy a feleségem ötvennégy év óta csal engem egy fiatalemberrel. Elmentem a Margit hídra, és egy szép fejest ugrottam, amivel megnyertem a B. T. C. műugróbajnokságát. Azonkívül rekordot csináltam búvárúszásban, két és fél napig maradtam a víz alatt, verve Kankovszkyt, aki csak két perc, húsz másodpercig bírta ki az atlétikai versenyen.

2

Szent Péter a vetítőkészülék előtt ült, és az életem filmjét csavarta föl a korongra. Mikor odajöttem, éppen annál a jelenetnél tartott, amint ugrom bele a Dunába. A különböző szentekből és angyalokból álló közönség jót röhögött, hogy olyan furcsán kalimpázok. Dühös lettem, és megrántottam az öregnek a karját. Erre elszakadt a film.

- Marha! - kiabált Péter -, most hogy szedem le a korongról? Le kell forgatni az egészet, hátulról visszafelé. Ez jól fog festeni! Menjen vissza, ahonnan jött!

És ezzel elkezdte forgatni az életem filmjét, hátulról visszafelé.

3

A következő percben lábbal fölfelé kibuktam a Dunából, és felugrottam a Margit hídra. Arccal Buda felé, szépen hazamentem Pestre, háttal fölmentem a harmadik emeletre, bezártam az ajtót, mire az kinyílt, végighátráltam az előszobán, és visszaültem a díványra.

4

Egy percre távoztam. Visszahátráltam a szobába, és emészteni kezdtem. Csakhamar készen volt az ebéd, az inasom hátrafelé behozta a piszkos tányérokat, én visszaültem a székre, és a gyomromból a már elkészült jóféle túrós tésztát villával és késsel beleraktam a tányérba. Összeragasztottam a hússzeleteket, ami nagyon jó volt. Miután a levest is kikanalaztam a szájamból, felálltam és megnéztem az órámat. Fél egy volt, tizenkettőre a hivatalba kellett lennem, gyorsan kihátráltam a szobából. A szájamba dugott cigarettavég mindig nagyobb lett, végre rágyújtottam, és beletettem a zsebembe.

5

Tíz év múlva feketedni kezdett a hajam, és a fogaim lassan belehulltak a szájamba. A nyugdíjamat megvonták tőlem, kezdődött a munka, és én megint odaültem a hivatalba, róhattam a betűket, míg az utolsó sortól az elsőig el nem készültem. Főnökeim nagy jóindulattal voltak irántam, de aztán már nem ismertek olyan jól és huszonöt évi becsületes munka után fölvettek háromszáz forint fizetéssel, teljes lakdíjjal. Itt álltam tehát, hátrafelé, a legnagyobb nyomorban, hivatal nélkül, feleségemmel, aki egyre szebb lett, és egyre jobban szeretett.

Ekkor azonban már huszonöt éves voltam, visszaszöktettem feleségem az apjához és beleszerettem. Egy bűnös, lobogó éjszakán háromszor egymáselőtt karjaimba omlott, enyém lett, mire én egyre félénkebb lettem, megfogtam a kezét, de ő visszahúzta, végre megismerkedtünk és én bemutatkoztam. Azontúl nem láttam többé.

6

Megkaptam doktori oklevelemet, és kezdetét vette a kedves, vidám diákélet. Fiatal voltam és boldog, szerettem tanulni s így mindig kevesebbet tudtam. Fiatalságommal azonban kissé odaéltem (első életemben ugyanis visszaéltem vele), s így csakhamar minden erőmet visszanyertem. Tizennyolc éves voltam, mikor leérettségiztem, bajuszom szépen visszafejlődött, belenőttem ruháimba, és szorgalmasan felejtettem. Tizennégy éves koromban egyszer kigyógyultam a kolerából, mely csaknem végzetessé válhatott volna, de csakhamar elkövetkezett a fertőzés, és én túl voltam a veszélyen. Ettől kezdve csöndesen folyt életem, selypíteni kezdtem, majd elfelejtettem beszélni, s mikor már elég kicsi voltam, négykézláb másztam vissza a bölcsőbe, hogy szoptatós dajkámat ellássam tejjel. Hogy ezután mi történt, nem tudom, csak egy sötét helyiségre emlékszem még, ahova engem valaki erőszakkal betuszkolt.

7

Szent Péter, amint visszakerültem elébe, éppen készen volt a koronggal, és mosolyogva emelte föl szentséges kezeit.

- Te, aki kétszer éltél - mondotta nékem, hogy bölcs példázattal oktatná az összegyűlt szenteket -, te, aki kétszer éltél, s minden dolgokat megfordítva, mélyébe láttál az élet teljességének - mondjad el tehát minekünk: micsoda tanulságot merítettél amaz úton, melyen közönséges halandónak csak egyszer adatott áthaladni, s amelyet te kétszer esmértél meg az Úr végtelen kegyelméből.

Orromra tettem mutatóujjamat, s rövid megfontolás után így válaszoltam Szent Péternek:

- Minden tanulság, amit tettem, egy megfigyelésre szorítkozik, szent atyám.

- S mi ez?

- Hogy Kassák Lajos verseinek hátulról visszafelé olvasva éppen úgy nincs értelme, mint elölről hátrafelé.







Faludy mulatságos történetet mesélt el Karinthy Frigyesről. Karinthy második feleségét, Arankát az első világháború idején ismerte meg, kinek férje orvosként a fronton harcolt, ám 1918-ban nem érkezett haza. Egy év múlva a magyar parlament a férjet holtnak nyilvánította, így nem volt akadálya, hogy az író feleségül vegye a nőt. Mit tesz Isten, a férj egy évre rá, Japánon keresztül, fél lábát elveszítve hazaérkezett a szibériai hadifogságból. A kellemetlen helyzetben roppant gáláns módon viselkedett, ugyanis lemondott Karinthy javára Arankáról. Ennek ellenére Karinthy roppant módon szégyellte a történteket, és éveken keresztül kerülte az orvos társaságát. Ám egyszer a végzet mégis karjaiba sodorta: már belépett a New York Kávéház egyirányú forgóajtajába, amikor észrevette, hogy az orvos odakint vár rá. A nyomorék férfi mankóját eldobva átkarolta, megölelte, megcsókolta, és hálásan ezt rebegte a fülébe: ,,Fricikém, drágám, a másik lábamról is lemondtam volna, hogy megszabadulhassak Arankától!"

Aranka házasságuk során meglehetősen bővérű teremtésnek mutatkozott. Kedvencei a bolti segédek, festőlegények és cselédlányainak szeretői voltak - akkortájt éppen egy nyakigláb, s szinte még kamasz szépség. Karinthy csupán annyit kért tőlük, hogy maradék jó hírét ne tegyék kockára, s akármit is csinálnak, diszkréten csinálják. Ezt mindketten megígérték néki, s ennek szellemében minden délután három órakor felszálltak a 4-es villamosra az Oktogonnál, amelynek hátsó, nyitott peronján - amely olyan volt, mint egy mozgó terasz - egészen a Margitszigetig csókolóztak. Bemenvén a szigetre, kiválasztották a leggyérebb lombozatú bokrot, ott hemperegtek, és még pont sötétedés előtt, nehogy a természetes világítás elhalványuljon, visszaszálltak a mozgó teraszra, már ott belekezdve a búcsúcsókokba. Karinthy fortyogva tűrte a gyalázatot.

Néhány héttel később az írót nagyobb előadásra hívták meg egy előkelő pesti klubba, ahol sok száz ember előtt a nemi élet időskori vidámságairól beszélt, mely szerint mennyivel izgalmasabb most a szeretkezés, ugyanis fiatal korában mindég sikerült, most meg hol sikerül, hol nem. Amikor ezeket a mondatokat kimondta, Aranka - ki az első sorban ült, kéz-a-kézben a szőkeséggel - kivette a kezét a fiatalember kezéből, tölcsért formált a szája elé, és odakiáltott Karinthynak: ,,Azért a potens sem kutya, Frici!" A pillanat leforrázó volt Karinthynak. Néhány másodpercig csöndben állt, s a közönség azt gondolta, már nem is folytatja az előadást. De aztán újra belekezdett, s már-már úgy tűnt, hogy adós marad a visszavágóval. Az előadás utolsó perceiben azonban - mikor már ismét kiült a kamaszos vigyor az arcára -, így szólt hallgatóságához: ,,Búcsúzóul szeretném egy minapi álmomat elmesélni önöknek, mikoris testileg fölvitettem a mennyországba, s ott álltam az Úristen trónja előtt, kitől jobbra Jézus Krisztus, balra pedig a Szentlélek ült.

- Ki vagy te? - kérdezte az Jóisten.
- Karinthy Frigyesnek hívnak.
- És mivel foglalkozol?
- Magyar író vagyok.
A Jóisten sopánkodva a szájához emelte kezét:
- Ó, te szegény Karinthy Frigyes! És melyik újsághoz írsz?
- Az Est munkatársa vagyok.
A Jóisten még hangosabban sopánkodott:
- Ó, ó, te szegény Karinthy Frigyes! És ki a feleséged?
- Hát...Aranka.
Mire a Jóisten odafordult Jézus Krisztushoz és így szólt:
- Te jampec, tűnsz innen a fenébe! Karinthy, ülj a helyére!"







IDÉZETEK


Link


Forrás nélküli idézetek:

Sokan halnak meg manapság, akik azelőtt soha.

Ha hinni akarom, hogy a művészet tükörképe az életnek, hinnem kell, hogy az élet is művész. Történeteit megszerkeszti, történeteivel célja van...

A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, s így lehetségesnek tartjuk őket. Minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti.

Csak ott vagyok gyöngéd, ahol tudják, hogy nem vagyok gyönge.

Kifogytam minden mondanivalómból. Hát kénytelen voltam megmondani az igazat.

Egy nő mindent megér, csak az árát nem.

A hisztéria veszedelmes betegség - csak a nők kaphatják meg, és csak a férfiak halnak bele.

A jó tulajdonságokat szeretjük. A rossz tulajdonságokba szerelmesek vagyunk.







HUMOR:


Lelkiismeretes humorista humorban nem ismer tréfát.

Mire olyan szerény ez a fiatalember?

Szeretnék egy kicsit nevetni is. És nem tudok nevetni, ha röhögtetnek.

A diktatúra és a demokrácia között az a különbség, hogy a diktatúrában az egyik ember legyőzi, megalázza és kizsákmányolja a másikat. A demokráciában a másik ember teszi ugyanezt az egyikkel.

Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.

Jobb egy mentő ötlet, mint öt mentő egylet.

Álmomban két macska voltam és játszottam egymással.


Karinthy Frigyes - Tanár úr kérem 01 - Reggel hétkor













  
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes   
Kányádi Sándor
  2016-01-23 19:00:13, szombat
 
 







KÁNYÁDI SÁNDOR


Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. - 2018. június 20 ) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

A mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja.


Link

Link







Kányádi Sándor: ,,Egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv"

Link







AKI FÁZIK...


Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!

Burkolódzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!







ÁLMODÓ


Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.










ÁPRILIS HÓNAPJA


Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet;
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.



Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.

Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.










BALLAG MÁR


Ballag már az esztendő
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet


legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
S mikor éjfél eljő
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő..







BÁNTANI ÉN NEM AKARLAK


Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,


és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.







BETEMETETT A NAGY HÓ


Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.


Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.







CSENDES POHÁRKÖSZÖNTŐ


Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe', hitbe', kedvbe',
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk...
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. -
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe'!







EGYSZER MAJD SZÉP LESZ MINDEN


Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.







ELMENT A NYÁR..


Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.
Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.
Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél. ...







ELNÉMULT A KISPATAK


Elnémult a kis patak,
elakadt a hangja,
jég födte be s a jeget
öles hó takarja.

Azt se tudnád, hol lehet,
merre volt a medre,
partja közét a nagy hó
színültig befedte.

De a füzek, az öreg
girbe-gurba strázsák,
az elnémult patakot
télen is vigyázzák.

Ösvény is fut rajta friss,
naponta-vert ösvény,
hogyha volna korcsolyám,
magam is felkötném.

Beállnék a gyermekek
vidám seregébe,
s tavaszt-hozó verseket
karcolnék a jégre.







ELŐHANG


vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül







ERDEI VIRRADAT


A tisztás fölött csillagok,
és lemenőben hold ragyog.
Ébredeznek a kis patak
bokraiban a madarak.
Derengeni kezd a fák hegye,
és már ellátni messzire.
A legnagyobb hegy tetején
most veti lábát meg a fény.
Kapaszkodik a virradat
vitézeként a nyári nap.

A tisztás fölött nyári kék.
A tisztáson már őzikék
ízlelgetik a csillagok
s a hold hullatta harmatot.
Köztük egy suta két fülét
antennaképpen tárja szét.
Fülel, szimatol: nincs-e vész;
még a nappal is szembenéz.
őrködik, hogy a többiek
békében legelhessenek







FA AZ ÁGAT FÖLDRE HAJTJA


Fa az ágát földre hajtja,
kínálja magát az alma.

Sárgán nevet rád a körte,
lepottyan, ha nem nyúlsz érte.

Ásót, kapát fogj marokra:
leszáradt a krumpli bokra.

Ha nem ügyelsz, reggel, este,
dió koppan a fejedre.

Foszló kertjei az ősznek,
ökörnyálak kergetőznek.

Virradattól napnyugtáig
dombok hátán traktor mászik,

füstöt is vet, csoda-kéket,
s húz vagy három vetőgépet.







FECSKE NÉLKÜL SZÁLLÓ ALKONYATBAN


Elsüllyedt a jegenyék árnyéka is már.
Ó, éjszakába feneklő kajakok!
Gyalog kell menned, fogd ezt a pislán
hunyorgó-füstölgő csillagot,

vezessen és, ha kialszik, dobd a tóba,
- sötétben is megleszek reggelig -
iszapba, hínárba burkolózva
odalent majd gyöngyöt könnyezik.

Sóhajt a víz, a jegenyék megborzongnak,
szitálni kezd a bánat s tán az eső;
míg keresgélem a marasztaló szókat,
sarjad a csönd és eget-földet benő.

Már a fecske nélkül szálló alkonyatban
éreztem, kedves, hogy nélküled maradtam.







FEKETERIGÓ


Ablakomban nagy a hó, halihó! -
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! -
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.







FELEMÁS ŐSZI ÉNEK


Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak







GYERMEKKOR


Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.







HULLDOGÁL, FÚJDOGÁL


Hulldogál, hulldogál, hull a hó,
lesz belőle vastag takaró.
Egy arasz, két arasz. Növöget.
Tart a búzának jó meleget.
Fújdogál, fújdogál, fúj a szél.
Szimatol, kotorász, keresgél.
De vajon talál-e egyebet,
három-négy megfagyott levelet.







IGE-IDŐK


- Az én időmben,
- A mi időnkben:
Múltban és mában,
a jövendőben.

- Tízezer éve.
- Tízezer év múlva.
Mondották, mondjuk
s mondják majd újra:

volt,
vala,
lesz,
van.
Kifogyhatatlan.
S elfér e három
igealakban.







JÖN AZ ŐSZ


Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.


Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.







KÁNIKULA


Kutyameleg, kánikula,
nyelvét kiveti a kutya,
budákol, a tűző, heves
nap elől árnyékot keres.

De alighogy hűvösre lel
s leheverne, költözni kell:
falja az árnyékot a nap,
s az ebbe is beleharap.

Pillognak a récék, libák,
nem csinálnak most galibát;
kiapadt a kicsi patak,
mint a cérna, kettészakadt.

Itt-ott ha még van is, ami
víznek mondható valami,
odamennek a bivalyok,
s kimártják a kis patakot.

Egyedül egy árva csacsi
hangját lehet csak hallani,
megereszt egy bátor iá-t,
esőért az égre kiált







KELJ FÖL, NAP


Ébredj, sugaras nap,
kelj föl, aranyos nap:
hóvirág, ibolya
mutatkoznak.

Zsendülő határra,
rügyezgető ágra,
süss fel, aranyos nap,


a világra.

Kelj föl, aranyos nap,
ragyogj, sugaras nap,
édesanyám arcát
simogassad.







KÉT NYÁRFA


Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te,
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.







KÉTSZER KELT FÖL...


Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.

Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.

Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.







MÁRCIUSI VERSIKE


Tavaszt csörög a szarka, tavaszt.
Zöldülni kezd a barna haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge határ.
Erőre kap a gyönge bogár.

Szelídülnek az ordas szelek.
Barkákat hány a bokros berek.

Bukfencet vet a játszi patak.
Már csak a hegyen látni havat







MÁJUSI MONDÓKA


Kőről kőre bukfencezik
a patak.
Ágról ágra röppennek a
madarak.

Dombról dombra száll a szellő
szaporán.
Nyáj kolompol a szelíd domb
Oldalán.

Benépesül. Zeng, zsibong a
nagy határ,
kapaélen jár táncot a
napsugár.

Ég a munka. Mindenkinek
dolga van.
Csak a juhász s a pacsirta
furulyázik gondtalan.










MÁJUSI SZELLŐ


Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.







MEGROZZANT AZ ÖREG MALOM


Megrozzant az öreg malom,
lassan a víz ellopkodja:
elúszik a Nagyküküllőn
első csókom szemtanúja.

Viszi a víz a vén malmot,
az a lány is már rég asszony,
engemet is másnak kell majd,
más asszony kell elsirasson.

Korhadóban a malomláb,
melynél annyit várakozott
fehér lovam, kit azóta
rég megettek a farkasok.

De más, de más, de más minden!
A víz is más medret ásott.
De a csókom megőrizték,
őrzik szelíd csobbanások.







MINT ÖREG FÁT AZ ŐSZI NAP


mint öreg fát az őszi nap
lemenőben még beragyog
és elköszön a szerelem

jöhetnek újabb tavaszok
hajthat még rügyet lombokat
gyümölcsöt többé nem terem

felejtgeti a titkokat
miket senki sem tudhatott
őrajta kívül senki sem

fészke is üresen maradt
elhagyták kiket ringatott
üresen ing-leng üresen

de boldogan föl-fölsusog
ha valaki még néhanap
gyér árnyékában megpihen


Kányádi Sándor Mint öreg fát az őszi nap

Link







NAGYANYÓ KENYÉR




Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!







NAPSUGÁR - HÍVOGATÓ!


Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,


bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!







NE FÉLJ!


Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.

A nap, a nap
lassan erőre kap.

Remény, remény
ragyog az ág hegyén.

De még, de még
tartja magát a jég.

De már, de már ripeg-ropog,
akár az ablak üvege,

ha labda töri be.










NÉGY ÉVSZAK


Ősz




vásott holdsarló
keleten rizset nálunk
búzát arattál
*
sír a hegedűd
mint a nyers fa a tűzön
eláztál tücsök
*
ködben a torony
megnyirkul a harangszó
mire ideér


Tél




fehér a világ
mint a lelkiismeret
rossz a hasonlat
*
halott kovácsok
üllőitek hallom az
öles hó alól
*
ezt a telet csak
ezt éljük túl - tavaly is
ezt hajtogattuk


Tavasz




füttyent a rigó
virágba borul egyből
minden sombokor
*
virágba borul
a sombokor fütyülni
kezd minden rigó
*
hallgatózik a
csönd is - zsolozsmáznak a
májusi méhek


Nyár




mondd meg kakukk de
mégse - már kezdenének
elfelejteni
*
takard takard el
súgta a lány takard el
a teleholdat
*
árnyas diófa
mit meg nem adnék fele
királyságodért







NOVEMBERI VERSELŐ


Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan
fújni tud November,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák s a varjak.







ÖREG ÉNEK


omladó falú cinterem
repedt harangú torony
korhadó hársfán zümmögő
gyermekkorom
kidőlt-bedőlt idő
süppedt sír mohos kövek
egyszer mindenkit
elfelejtenek

vár volt vár
de még milyen vár
tatár elől török elől
bújtunk mi a kántor elől
alagút is volt alatta
attila király rakatta
ha nem ő hát akkor istván
képében a megyés ispán
ha nem lászló ha nem kálmán
minden köve tiszta márvány
úgy bizony galambom
elszolgált budvárig
de látod-e kincsem
hogy elporlad minden

bim-bam bim-bam
mindenütt csak sír van







ÖREG KÚT AZ UTCA SZÁDÁN...


Öreg kút az utca szádán,
öreg asszony ül a káván.
Mint a botja, olyan görbe,
beleréved a vödörbe.

Nézi magát, motyog, motyog.
Mosolyt próbál be nagy dolog! ,
de a mosoly nem sikerül,
abbahagyja kedvetlenül.

Jaj, mert az a félvödör víz
égeti, mint eleven tűz.
Ég a karja, ég a háta,
azért ült le a kávára.

Én istenem, hányadik is!
Nincs a kútban most annyi víz,
amennyit ő eddigelé
húzott reggel s estefelé.

Ha az a víz egybefolyna,
fél falunak elég volna.
Nagy tó lenne, talán tenger,
elsírt, lenyelt könnyeivel.

Talán ezen, talán máson
tűnődik az elmúláson.
Sokáig élt, nincs más bűne...
S ottfelejti magát ülve.







ŐSZ VOLNA MÉG


Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.

Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.

Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.

Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.. .







ŐSZI BIZTATÓ


Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.







ŐSZVÉGI JÁTÉK


kopár
határ
zörgő
erdő
rojtos
bojtos
ide-
oda
lengő
felhő
síró
rívó
dúló
fúló
morgo-
lódó
rideg
szél


fejre
kucsmát
lábra
csizmát
hátra
bundát
ágyba
dunyhát
jön a
jön a
hideg
tél.







SÁRGA KANKALIN


Fekete pohárban
sárga kankalin.

Sokasodnak
a halottaim.

Anyám volt az első
sárga kankalin.

Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. -

Nem fér a pohárba
már a kankalin.







SZARVAS ITATÓ


Ahol a szarvas inni jár,
moccanatlan a nyír s a nyár?
Még a fűszál is tiszteleg,
mikor a szarvas inni megy
megáll akkor a patak is
egy pillanatig áll a víz:
s ő lépked, ringatja magát,
agancsa égő, ékes ág.







SZEMED




Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,

mérgeződtek tengerek tőle,
hamvadtak lábon dzsungelek;
csak én állom még egyelőre
s csalok belőle könnyeket.







SZEMERKÉL AZ ŐSZI ESŐ


Szemerkél az őszi eső,
szomorkodik a diófa,
nem búsulna, ha a nyári
viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél
pompázatos szép ruháját,
pedig azt még a zuhogó
záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között


nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,
csak egy öreg, mindig álmos
varjú maradt hűséges a
lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
jól tudja, hogy nemsokára
lesz az öreg diófának
gyönyörűszép hósubája.







SZERETNÉLEK


Szeretnélek a tenyerembe venni,
a naphoz egy kicsit közelebb vinni,
hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak,
s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.

Garabonciásod szeretnék lenni;
szárazság idején hosszúszárú esőt
vinnék langyos záport, gabonanövelőt,
fölfognám viharod bő köpenyegemmel.

Mindened én szeretnék lenni,
s lennék is, ha volna reá mód:
mérnököd, orvosod, tanítód,
mindenkid, aki csak javadat akarja.

De nézd, annyi minden vállamra nehezül,
segíts meg Szülőföld, nem bírom egyedül.







TÉL DEREKÁN


Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek volna kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára







TÉLI FÁK


Elhullatta leveleit
kertek, erdők minden fája,
Szélnek, télnek vad szigorát
egyedül a fenyő állja.

Egyedül a fenyőerdő
nem hódol meg hónak, fagynak:
zöldell akkor is, ha a nap
sugarai meghervadnak.

Fölfogja a hulló havat,
a szeleket megakasztja.
Sátra alatt menedéket
lel az erdő minden vadja.

Hunyorgó nap, pislogó ég
gyújt az ágakon gyertyákat.
Szarvas, farkas s a szelíd őz
mind egy-egy szép télifát kap







TUDOD...


Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,


Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.







ÚJ ESZTENDŐ


Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.

Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.

Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.

Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.







ÜL A TÉL A HEGY TETEJÉN


Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.







VAGYUNK AMÍG


vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak

ki-kinyitnak
be-becsuknak
berendeznek
kirakatnak

hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak

ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek

kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak

de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak

se kint se bent
rajtunk részeg
tekintettel
átalnéznek

/Kolozsvár, 1969./







VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN


valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994







VALAMI KÉSZÜL


Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,


bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.







ÚTRAVALÓ ÉNEK


Tavasz jöttén a kis patak
akár egy kis egérke
kikukkint s nyomban kiszalad
a jég alól a jégre
Cincogat szaglál szimatol
és azt mondja no végre
kijutottam a jég alól
a sötétből a fényre.

És elindul megy mendegél
cincogat mondikálgat
és fölbiggyeszt - hamár egér -
bajszul egy szénaszálat
Térül-fordul s már szembejön
és egyre azt zenéli:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni

Elzirrenti a szúnyog és
a szúnyogtól a szellő
és tőle megfújja szél
az a semmirekellő
és azt se mondja köszönöm
világgá fütyörészi:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni

Vigyázba állnak a határ-
sorompók égre néznek
a tetejükbe gólyapár
épít magának fészket
és azt keleplik odafönn
s még a béka se kétli:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni

Zengik fütyülik huzalok
a szerelő s a pózna
cinkék cinegék víg rigók
ereszen a csatorna
Zengi lanka és hegytető
s fújja ahogy csak bírja
az éppen égre röppenő
parányi kis pacsirta

Megáll a nap a delelőn
s dúdolja döngicséli
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni
és ontja ontja sugarát
hogy jutna bár egy résnyi
oda is ahol nem lehet
félelem nélkül élni

oda is ahol nem lehet
félelem nélkül élni







VILÁGGÁ MENT A NYÁR


Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.

Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
- Bikmakk, bikmakk! - ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
- Bikmakk, cseremakk, mogyoró! - ujjongták a mókusok.
S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
- Mi történt, szomszéd? - szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
- Világgá ment a nyár - felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
- Világgá, világgá ment - sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt.
Bizonyára a diószüretre sietett.










  
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Végső búcsú Tőkés Istvántól
  2016-01-23 11:00:12, szombat
 
 




VÉGSŐ BÚCSÚ TŐKÉS ISTVÁNTÓL


Végső búcsú - Tőkés István temetése


Életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében pénteken elhunyt Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese


Link


Egy évszázad példamutató tanújaként búcsúztatták Kolozsváron Tőkés Istvánt
2016. január 21. 15:52

Egy évszázad példamutató tanújaként búcsúztatták a kolozsvári Farkas utcai templomban az élete századik évében meghalt Tőkés István református lelkészt, egyházi írót, teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettesét, Tőkés László édesapját.

Orbán Viktor miniszterelnök búcsúbeszédében egy nemzedék utolsó képviselőjeként említette a professzort, "akinek élete ott kezdődött el, ahol a történelmi Magyarország véget ért". Mint felidézte, az a sors jutott nekik osztályrészül, hogy a részeire hullott nemzet számára megőrizzék az egészet, az összetartozást. "Nekik kellett továbbadni a magyarság megmaradásának az evangéliumát a családban, az iskolában, a templomban és a közéletben" - fogalmazott Orbán Viktor.

A miniszterelnök szerint Tőkés István "a szellem és a lélek fegyverével" harcolt a népéért és az igazságért, és hitte, hogy az igazság szabaddá tesz. Hozzátette, ez a meggyőződés tette őt szabad emberré a háborúban, a diktatúrában és a demokráciában egyaránt. Orbán Viktor azt is kiemelte, hogy úgy élt és alkotott, hogy a hely, amelyhez küldetése köti, nem feledtette vele az egész világ iránt érzett felelősséget. Úgy vélte, az ilyen élet a választottak kiváltsága.

"Azok nevében búcsúzom most tőle, akik hálával és köszönettel tartozunk életéért, hitéért, hűségéért, bátorságáért, tanításáért és tudományáért. Azok nevében, akiknek az a felelőssége, hogy ne merüljön feledésbe, ne tűnjön el értelmetlenül az, amit ő adott nekünk, magyaroknak. Szolgáljon tanulságul egész életútja mindazoknak, akik a közéletben - ahogyan ő fogalmazott egyik utolsó levelében - védeni hivatottak, ami védhető. Védeni, ami védhető, és építeni, ami építhető" - fogalmazott a miniszterelnök.

Orbán Viktor hozzátette, lehet és kell is építkezni abból a szellemből, amelyet a Házsongárdi temetőben nyugvó magyarok hagytak hátra. Azt is megemlítette: a koporsó, amelyet ilyen sokan állnak körül, nem a reménytelenséget sugározza, hanem a reményt, a hit erejét, az élet erejét.
Fotó: facebook.com/orbanviktor

Az évszázad tanújaként emlékezett Tőkés Istvánra Kató Béla erdélyi református püspök is, aki a professzor harcos szellemét emelte ki. Mint felidézte, Tőkés István számára a keresztény alázat nem a meghunyászkodást, nem a beletörődést, hanem a kiállást jelentette.

"Ha mindnyájan követnénk őt gyermekvállalásban, bátorságban és az igazságért való kiállásban, akkor megmaradásunk biztosítva lenne az idők végezetéig" - jelentette ki a püspök. Arra utalt, hogy Tőkés István koporsóját nyolc gyermeke és 27 unokája állta körül.

Tőkés István gyászszertartásán közel ezren vettek részt a kolozsvári Farkas utcai templomban, ahonnan a halottat a Házsongárdi temetőbe kísérték.

A miniszterelnök beszédének leirata itt olvasható: Link

(MTI)



A Házsongárdi temetőben eltemették Tőkés Istvánt

Link


Képgaléria

Link













  
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Móra Ferenc
  2016-01-22 19:00:13, péntek
 
 










MÓRA FERENC


Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. - Szeged, 1934. február 8.) író, újságíró, muzeológus. Apja foltozó szűcslegény, majd mester, anyja kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait - a család szegénysége miatt - nehéz körülmények között végezte.

Móra Ferenc a magyar próza mestere, aki a gyerekekhez, fiatalokhoz és a felnőttekhez is tudott szólni - ékes magyar nyelven, gördülékeny, megkapó stílusban, természetes hangnemben.

Móra Ferenc, akinek szinte minden sor írása azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a tanya népét a városi emberhez, értelmileg messze kiemelkedik nemcsak saját osztályából, hanem a magyar írói világból is. Az írás mellett könyvtár- és múzeumigazgató. A kortársak szerint ténykedése idején Európában nincsen olyan múzeum, ahol a feliratokra annyi gondot és leleményességet fordítottak volna, mint az övében.

Mórának talán a hűség a leguralkodóbb erkölcsi sajátossága. Hűség a maga kis és nagy családjához, azokhoz, akiktől származott és akik tőle származtak, hű ahhoz a városhoz, amely először adott neki kenyeret és hű ahhoz az olvasóközönséghez, amely előtt először kaptak nyilvánosságot írásai.

Móra Ferenc életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; nyolcvankét évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság - márpedig ez is irodalmi érték lehet -, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van. És talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író.

"Homoki palánta volt, akár az akác, de a koronája belenőtt az európai kultúra egébe. Termő erejét a hazai talajból szívta és ami rajta lombosodott, azt pazar kedvében lerázta magáról, megint elszórta a szegedi földön."
Herczeg Ferenc






Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégis csak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget...
A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csakoly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak sem látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyenlőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és a reszketést érezzük...

A komor hegytorlaszok, amely közöttünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztőek, de egy-egy repedésükön átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendő napsütötte vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők az igazság, valóság és maradandóság az ami mögöttük van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: Hiszek az emberben!
Móra Ferenc







ANYA


Éjfél felé hozták a sürgönyt,
Hét éles tőr volt hét szava:
- Anyánkat megöli a szive
Reggelre. Jöjj haza!

Zordon, zimankós éjszakában
Zúgva repült a gyorsvonat,
De még szárnnyal se érheté be
Gyötrelmes vágyamat.

A kisajtóban nagyzokogva
A szomszédasszony fogadott:
- Már harmadnapja a galambom
Egy hangot se adott!

A tornác oszlopának dőlve
Csöndesen sirdogált apám:
- Hiába biztatom. Nem érti.
Nem ismer már reám.

Az ajtóban hugom borult rám:
- Elkéstél már. Se hall, se lát,
Alig lélegzik. Tán azóta
A szive is megállt.

S amikor ágyához rohantam
S előtte térdre hulltam - ó,
Kezét fejemre tette s ajkán
Suttogva kélt a szó:

- Szaladj csak... Julkám... a padlásra...
Hozz egy... kötés... lugast neki...
De válogass... Ferink... tudod jól,
Csak a... ropogóst... szereti...

(1910)







ANYÁNAK


Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.

Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.







APÁM


Kis temetőnkben tudok egy zugot:
Az öreg remekes szűcs nyugszik ott.
Híres, amit varrt, ködmön és suba,
Neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat elemlegetem,
Számon mosollyal, könnyel lelkemen,
S ilyenkor ifjú bimbóm, gyermekem

Szívemre melegebben ölelem.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
A szeles éj, amelyen elaludt
S valahányszor hörögve sír a szél,
Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelyt sírja vissza tán,
Fáj a sötétség néki s a magány,
A hideg ellen hallat tán panaszt -
Mi fáj a holtnak, isten tudja azt.

Ám megjött a tél tegnap délelőtt,
Beszitálta hóval a temetőt,
S az öreg szűcs már nem panaszkodik,
Az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha,
Úgy takarja be, mint meleg suba
S a télizöld, mely hegyig belevész,
Az rajta zöld irhábul a szegés.







AMIKOR A FÖLDÖN...


Amikor a földön
Gyermekek zokognak,
Az ég angyalkái
Mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
Megszegül a szárnya,
Felhőt borítanak
Az ég ablakára,
Bánatos szemükből
Könnyek harmatoznak,
Amikor a földön
Gyermekek zokognak.

Amikor a földön
Gyermekek nevetnek,
Nagy az öröm kéklő
Mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
Le-lekukucskálnak,
Fellegek nyílásán
Csókokat dobálnak,
Szivárványszalagból
Csokrot kötögetnek,
Amikor a földön
Gyermekek nevetnek.







ARANYKOPORSÓ - Részlet /Idézet/


Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e
Világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed
Kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó
életednek...










A CINEGE CIPŐJE


Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,


mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.







A CINEGEKIRÁLY


Nekem kisgyerek koromban volt egy rossz szokásom, téli mulatságom: a cinegefogás. Persze nekem nem az orrom fogta a cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Sütni való tökből csináltam a cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:

- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!

Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis madarat, s vittem lelkendezve az öreg udvarosunkhoz.

- Nézze, Matyi bácsi, milyen cinegém van nekem!

- Milyen ugyan? - neszelt ki Matyi bácsi a nagy báránybőr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni. Ez csak olyan parasztcinege. A cinegekirályt kellene megfogni, gyerekem. Az hozza a szerencsét a házhoz.

No, erre én úgy elszomorodtam, hogy tüstént kiröpítettem a markomból a cinegét.

- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! - kiabálta vissza hálásan a sövény ágai közül, de engem ugyan meg nem vigasztalt vele. Nekem eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már akkor.

- Hát aztán milyen az a cinegekirály? - faggattam Matyi bácsit. - Van neki koronája is?

- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja, fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben megismered a fekete bársonyszakálláról. A kerek világon egy madárnak sincs olyan!

Attól fogva aztán mindig lestem én a cinegekirályt, de sohase került elő. Hallani se hallott róla senki, csak Matyi bácsi. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.

- Nem mese az, uram - erősítgette az öreg. - Láttam én egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy: csitt, csitt!

- Álmodta kend azt, bátya - nevetett apám, s magam se hittem többet a cinegekirályban.

No, hát azért is megjött egyszer a cinegekirály. Tél vége felé járt az idő, s én a nyitott ablaknál álldogáltam, mikor egyszer csak látom, hogy valami hosszúfarkú madárkára csapódik rá a cinegefogóm ajtaja.

- Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant nagyot a szívem, s hajadonfővel szaladtam ki az udvarra.

Az volt az, csakugyan. Kék a feje, fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek a Matyi bácsi mondta. Még a szava is az.

- Csitt, csitt! - nézett rám ijedten az aranyszínű szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan mondta ezt, hanem nagyon félénken. Úgy, hogy megfájósodott bele a szívem, és egyszerre szétnyitottam a markomat.

- Eredj haza, cinegekirály, az országodba!

A madárka kirebbent a kezemből, de nem surrant el mindjárt. Körülrepkedett háromszor-négyszer, mintha mondani akarna valamit.

- Csin, csin, csin - csengett a hangja, mint valami kis ezüstcsengő.

Engem hirtelen végigborzongatott a hideg. Szaladtam be a szobába, s aközben arra gondoltam, amit Matyi bácsi mondott: "No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsémet?"

El biz azt. Átfázatott a hűvös esti szél, míg a cinegekirállyal barátkoztam. Másnap ágynak estem, harmadnap elővett a láz, s attól fogva hetekig nem tudtam magamról semmit.

Csak arra emlékszem, hogy egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.

- Jaj, kergessétek el! - sikoltottam el magamat.

Nagy riadalom támadt erre a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a kis húgom, a doktor bácsi - mind a madarat hajszolta. Nem ért semmit. A madár fölröppent, keringett fölöttem, s mikor leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Éreztem, hogy ott van, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni. S akkor egyszerre valami halk csittegés hallik a szobában:

- Csitt, csitt, csitt, csitt!

- Hiszen ez a cinegekirály! - nyitottam ki a szememet bátorságra kapva.

Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csőre csattogott, mint valami kard.

- Csitt, csitt, csitt, csitt! - vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.

- Segítsetek neki! - néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ültek mereven mindnyájan, és kisírt szemmel néztek maguk elé.

De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy otromba madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy, lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.

- Csin, csin, csin, csin - csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban, és elnevettem magamat.

- Elment, elment a csúf jószág!

Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan kérdezték:

- Ki ment el, gyermekem? Hiszen nem volt itt senki.

- Hát az a nagy fekete madár. Kikergette ez a kis cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a szekrény szélére szállt pihenni.

- Nini, észre se vettük - tekintett oda az édesapám. - Bizonyosan az előbb repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis madár, szakállas cinegének hívják.

Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és tudtam, hogy az kergette el mellőlem a halál fekete madarát.







A CSÓKAI CSÓKA


Csókai csókának
Mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
Öltözni fehérbe.
Unta szegény jámbor,
Hogy ő télen-nyáron,
Örökkön-örökké
Feketében járjon.

Ahogy így tűnődik
Ághegyen a csóka,
Arra ballag éppen
Csalavér, a róka.
Attól kér tanácsot,
Mit kellene tenni,
Hófehér galambbá
Hogy kellene lenni.

"Nincsen annál könnyebb -
Neveti a róka -
Fürödj meg a hóban,
Te fekete csóka!
Olyan fehér galamb
Lesz rögtön belőled,
Hogy magam sem tudom,
Mit higgyek felőled.

Nagyeszű rókának
Szót fogad a csóka,
Nagy vigan leugrik
Az ágról a hóba.
Az orra hegye se
Látszik ki belőle,
Kérdi is a rókát,
Mit hisz most felőle?

"Azt hiszem, galamb vagy" -
Csípte meg a róka,
S csapott nagy ozsonnát
Belőle a hóba.
Róka csípte csóka,
Csóka csípte róka -
Így lett fehér galamb
A csókai csóka.







A DIDERGŐ KIRÁLY


Mese, mese, mátka, pillangós batárba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
- Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fujtak minden ablak alatt:
Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
- Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond,
Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp,
Mókázna a jámbor, serdűl, perdűl, fordul,
De a király rája haragosan mordul:
- Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.
- Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyujtass be csak, komám - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
- Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya,
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
- Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!

Nyöszörög a fűtő: - Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
Nekibúsul erre a didergő király.
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
- Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amig erdőt láttok,
Kandallóm kihülni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
- Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
- Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi!
Megfordul a király: - Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak.
Mért haragszol reám? sohse bántottalak! -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
- Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szivének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
- Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Biborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője! -
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi,
Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi!
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
- Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
- Asztalt terigetni, ökröt sütögetni.
Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy meseországban...







ESTE


Este van, este van,
édesapa fáradt -
aranyhajú lányom,
te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd
puhára a vánkost,
ágyam szélire is,
te ülj ide mármost.

Homlokomon a bú
nagyon elborongott,
kicsi száddal róla
leheld el a gondot.

Virágfejecskédet
hajtsd szívem fölébe,
nevess éjszakára
csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet
szegény apukádnak,
úgy mintha mesélnél
a hajasbabának:

"Volt egy szegény ember
nagy Meseországban,
nem volt mása csak egy
aranyhajú lánya..."







ÉNEK A BÚZAMEZŐKRŐL - részlet


Otthon, az én hazámban, szikkadt és száraz a föld, nem álmodik a paradicsomról, és elérhetetlen magasságban boltozódik fölötte a félénken kékülő ég. Otthon, az én hazámban nem virágzanak kaméliafák, nem nevezik el a tereket a megváltásról, és nincsenek megváltott emberek, akik kacagva csókolódzanak az élettel, - csak lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberek vannak.

Otthon, az én hazámban csak a búzamezők mernek még harsogón zöldülni, a szélesen kiterített bársonyszobrok a teremtő Isten asztalán, betakarói és elsimogatói a sebeknek, amiket ember ekéje vágott a földeken és Isten ekéje az embereken.

Otthon, az én hazámban,az alvó akácok, a kipattant szemű jegenyék alatt, az aranyszőke vadvizek mentén ma nagy ünnepük van a lehajtott fejű, szomorú és fáradt embereknek. A pusztai harang szavára előbogárzanak a piros cserepes házakból és nádtetejes viskókból a Ferencek és Mátyások, az Etelek és Rozák, kézen fogják a Péterkéket és Marikákat, és föláradt homokon, tocsogós semlyékeken keresztül lassan topognak a szűzmáriakék és szentjózsefsárga lobogók után a búzamezők koszorújában, lehajtott fejjel, szomorúan és fáradtan.

...Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.

Itthon, az én hazámban, az aranyszemű homokon, ahol a végét dúdoltam el az éneknek, amely nem lehet másforma, mint az énekese, fürjröptű és vadgalamb-melódiájú, - mi van itt az én hazámban, amiről érdemes éneket mondani?

Az aranyszemű homok, amely majd a nyáron beleömleszti aranyát a búzaszembe, az őszön a szőlőszembe? De az énekesnek már most is megtermi a búzavirágot, a pipitért, a pipacsot, a szarkalábat, amik első pajtásai voltak tipegő gyerek korában és amikről ma is azt hiszi, amit akkor gondolt: hogy ezekkel a Ferencek és Etelek szíve küld föl üzeneteket a föld alól.

Igen, a föld, bölcsője és koporsója Ferencnek és Etelnek, Rozának és Mátyásnak, - a föld megmarad, és őróla dúdolom én ezt az éneket.







ÉVFORDULÓN


Gyere, édes feleségem,
Simogasd meg a hajam -
Több fehér szál van már benne,
Mint amennyi barna van!
Tarkulok, mint deres őszön
A kifosztott almafa -
Pedig még a kapuban áll
Életemnek tavasza.

Ó, de nincs mért visszahivnom!
Adta, amit adhatott:
Bút, borongást bő kezekkel,
Fukarabban a napot!
Ó, de nem baj, hogy szeszélye
Behavazta szöghajam:
Csak a tiéd, az maradjon,
Mint a szived, szinarany!

Csak maradj te, aki eddig:
Gondtalan kis gerlice,
Ki nem hallja, hogy mi jajgat
Bent az erdő mélyibe.
Csak maradj te, aki eddig:
Játszi napsugár, amely
Örvényén a mély vizeknek
Mosolyogva siklik el.

Ó, ne nézd te, lent a mélyben
Mily sötét a forgatag:
Te csak azt lásd, fent a színen
Mily szelíd és lágy a hab!
Ó, ne nézd, az erdőmélynek
Mennyi fája összetört:
Te csak azt lásd, a te gallyad
Ma is milyen üde-zöld!

Gyere, édes feleségem,
Simogasd meg a hajam
S áldjon Isten annyiszor meg,
Mint amennyi szála van!
Csak ne tünődj soha rajta,
Szine, fénye hova lett -
Csak örülj, hogy együtt értünk
Hét nyarat és hét telet!







FECSKEHÍVOGATÓ





Villásfarkú fecskemadár,
jaj de régen várunk!
Kis ibolya, szép hóvirág,
kinyílott már nálunk!

Fátyolszárnyú kis méhecskék
zúgva-döngve szállnak.
Cifra lepkék, kék legyecskék
ide-oda járnak.

Rózsa, rózsa, piros rózsa
nyitogatja kelyhét;
itt a tavasz, lessük, várjuk







A FURULYA


Tápiószele ma sem valami nagy faluja Pest-megyének, a szabadságharc idején pedig még kisebb volt. Nem a háza volt kevesebb, hanem a népe. Aki magabíró ember volt, az beállt honvédnak. Asszonyokon, gyerekeken, öreg embereken kívül senki se maradt otthon a bogárhátú házacskákban.

Annál nagyobb volt az ijedtség, mikor egy reggel azzal szaladtak haza a kanász-gyerekek a mezőről:
- Jön az ellenség! A vezérüknek rettentő nagy szakálla van. Úgy lobog a szélben, mint a zászló.
Az asszonyok jajveszékelve tördelték a kezüket s bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik az ellenséget, ha az öreg bíró rájuk nem parancsol:
- Nem ürgeöntés lészen itt most, asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot, sulykot fogjon a kezébe, avval köszöntse a kisajtóban a németet.

Maga az öreg bíró is leakasztotta a szögrül a kaszát s kegyetlen haraggal vagdosta vele az orgonabokrokat, mikor egyszerre csak megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu, mákos! - rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen ezek a mieink!

Nem németek voltak azok, hanem a Damjanich vörös sapkásai. Lobogó szakálló vezérük maga Damjanich tábornok. Útban voltak Bicske felé. Oda várták vacsorára az osztrákot s ugyan igyekeztek, hogy le ne maradjanak a nagy dinom-dánomról, ahol acélgombócokkal, karddal muzsikálnak.

Azaz csak igyekeztek volna, ha a szeleiek útjukat nem állják. De útjukat állták ám tyúkokkal, kaláccsal. A templom-tér zöld pázsitján terítettek nekik. Ott telepedett le maga a tábornok is egy fölfordított hordón, valami kőszentnek a lábánál. Ott fogadta a szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos dologban járultak eléje. A szelei bíró például arra kért engedelmet Damjanichtól, hogy odaadhassa az apai örökségét az osztráknak.

- Micsoda kelmednek az apai öröksége? - nézett nagyot Damjanich a különös kérésre.
- Német Andrásnak hívnak. De én mától fogva Magyar Andrásnak szeretném magamat hívatni.
Damjanich jót nevetett a furcsa ötleten s oda fordult egy öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott körülötte:
- Mi járatban van, szülém?
Az meg nem egyebet kívánt, mint hogy közelről megnézhetné, igaz-e az, hogy a Damjanich köpenyegét rostává lyuggatták már a golyók?
- Biz igaz, lelkem - mosolygott a tábornok s aporos kerek köpenyét szétterítette a földön. Csakugyan több volt azon a lyuk, mint a posztó.

Nem telt bele félóra, vagyont ért az a rossz köpenyeg. Teleszórták a szelei asszonyok nyakbavaló gyönggyel, ezüst fülbevalókkal, aranygyűrűkkel. Kinek mi drágasága volt, mind odahányta rakásra.
- A hazának adjuk, fegyverre, katonára!
Az öreg emberek ritkaságképpen tartogatott ezüst huszasokat, a gyermekek krajcárkákat dobáltak a köpenyegre.
- Van már hadi kincstárunk is - mosolygott a tábornok s érezte, hogy könnybelábad a szeme. S bizony, még sírva fakad a háborúk kemény hőse, ha egyszerre meg nem nevetteti valami.

Öreg vak koldus botorkált hozzája a templom sarka felől. Egyik kezében bot, avval tapogatta az utat. A szájában furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével. Rongyos szűre sarkát egy lompos kutya ráncigálta előre, belekapaszkodva a fogával.

- Nini, az öreg Csiha be akar állni vörös sapkásnak - mondogatták a falubeliek.
A vak ember szomorúan mosolygott, kivette a szájából a furulyát és előrenyújtott kézzel megállott Damjanich előtt:
- Szegény koldus vagyok - kezdte halk, fájdalmas hangon, mire a tábornok egy ezüstpénzt dobott a tenyerébe.
- Isten megáldja kendet!
Az öreg Csiha fakó orcája tűzbe borult. Szétnyitotta a tenyerét s ujjai közül az ezüstpénz csengve hullott a köpönyegre. De most már a koldus hangja is úgy csengett, mint az ezüst.
- Nem alamizsnáért panaszkodtam, uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én semmit sem adhatok a hazámnak. Legalább tábornok úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el tőlem a kutyámat. A Guruj kutyát.

Az emberek kacagtak, a Guruj kutya neve hallatára gyanakodva hegyezte a fülét, Damjanich maga is elmosolyodott:
- Jó ember, mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a háborúban?
- Ő a legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyeben nincs - motyogta zavarodottan Csiha s kibotorkált az emberek közül. A Guruj kutya nem sértődött meg a visszautasításra, inkább örült neki. Víg csaholással ugrándozta körül a gazdáját.

A tábornok pedig fölkelt és körüljárta pihenő hadát. Ahogy kerül-fordul egyet, megint előtte áll a vak koldus.
- Tábornok úr - mondta reszkető hangon - legalább a botomat fogadja el. Nagyon szép bot. Farkasfej van a végire faragva.
Azzal odanyújtotta a farkasfejes botot, amit Damjanich szelíden hárított el magától.
- Nem fogadhatom el, jó öreg. Mire támaszkodnék azután, szegény világtalan? Nekem lesz mire támaszkodnom, míg élek: jó kardom.

Ráütött kardjára s a kardcsörrenésre a vak ember ijedten rezzent össze.
- Pedig oly szép farkasfej. Érzem a kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább szomorúan.
Hanem azért harmadszor is csak visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
- Tábornok úr, legalább a furulyámat fogadja el. Valódi kőrisfa. Csontnyaka van neki. A vége egy kicsit meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a kezével, nagyon szépen szól.

Abban a percben megdördült Bicske felől az ágyú. Damjanich kigyulladt arccal pattant a lovára. A furulyát siettében a dolmánya alá dugta, éppen a szíve fölé. S egy-két perc múlva már Bicske felé robogott serege élén. Vak Csiha boldogságtól ragyogó arccal integetett utána:
- Adjon neki szerencsét a magyarok istene!

Adott is. A bicskei csatában az ellenség golyója Damjanich tábornokot találta. A csaták hőse hátrazökkent a nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtatott előre.
- Nincs baj, fiúk! - nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. - Csak megütött az az ostoba golyó, de egyéb kárt nem csinálhatott. Megakadt valamiben.

Egy óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fűbe harapott, vagy elinalt, mint a nyúl. A piros sapkások kergették őket a tábori tüzek világánál egy darabon.

Maga Damjanich fáradtan heveredett le a tűz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy valami töri az oldalát.
- Ugyan mi lehet ez? - gombolta ki nagy kíváncsian a dolmányát.

Vak Csiha furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg aznap a hadak oroszlánjának életét.


Móra Ferenc - A furulya / hangoskönyv

Link










HAJNALI DAL


Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.

Lezárt szemmel bolyongtam
Egy kertbe valahol,
Az isten tudja, merre,
Az isten tudja, hol.

Lezárt szemem szelíden
Csókolta valaki,
Az isten tudja, hányszor,
Az isten tudja, ki.

S ahányszor karja átfont,
Ahányszor csókja ért:
Mindég egy könnye hullott,
Az isten tudja, mért.







A HEGEDŰ


Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.
Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.

Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kínosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan


A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.

Sohse hallottam,
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...

Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom







KERTEM ALJÁN


Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.

Ha szükellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!

Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet-
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.







KÉT EGYTESTVÉR


Két egy testvér a könyű és a dal,
Soká vajúdó fájdalomnak ikre,
S ahogy kibuggyant, a megenyhülés
Veti színes sugárát mindegyikre.
S az a legfájóbb könnyem, amelyik
Csak fojtogat, de nem birom kisírni,
S az a legszebb dalom, amely csupán
Szivembe zsong, de nem birom megírni.







A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK


A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.

A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.

— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.







A KOLTÓI CIGÁNYLÁNY


Méla tücsök vagyok én
Gyalogösvény szélén -
Pacsirtákkal szállani,
Hogy merészelnék én?

Mig ők himnuszt zengnek az
Örökkévalóról,
Én e halk dalt cirpelem
Pila Anikóról.

Nem volt hattyú, hófehér,
Sem királyi kócsag,
A szerelem bújdosó
Gerlicéje volt csak.
Nyárest volt, hogy megpihent
A Petőfi vállán,
Piros rózsát kacagó
Fekete cigánylány.

Erdőd felül feketült
Haragos napszállat...
"Fellegeknél feketébb
Szivemen a bánat!
Várkisasszony habkeze
Teritette rája,
Gyere ide, kacagd szét,
Puszták rózsaszála!"

Puszták rózsaszála volt:
Nyomtalan lepergő.
Erdők gerlicéje volt:
Elhivta az erdő.
Felcikázó fénybogár:
Belehunyt az éjbe.
Rőzsé lobbant hegytetőn:
Hamva szállt a szélbe.

Soha mirtuszt nem viselt,
Se az özvegy fátylát:
De soha nem feledé
Vadgerlice-gyászát.
Ő a költő porait
Legtovább kereste -
Míg le nem szállt rája is
Az örök napeste.

Sirja halmát valahol
Vadszegfű benőtte,
Porló szive megeredt,
Rózsa lett belőle.
Hazajáró csalogány
Sokat sirt e síron -
Selyemkendőül reá
Én e dalt borítom.










KÖSZÖNÖM, HOGY TE VAGY


Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e
Világtalan világ,

Köszönöm, hogy kezed
Kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó
életednek...

Móra Ferenc: Aranykoporsó







A MAGYAROK ÚTRA KELNEK


Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat arra, hogy Attila örökét meghódítsák.

Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani.

Hét törzsből állt akkor a magyarság. Mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik se avatkozott a másik dolgába. Bizony, ez nem volt jó olyan nemzetnek, amely harccal, háborúval akart új hazát szerezni.

A darumadarak is vezért választanak maguknak, mikor útra kelnek, mondták a nép bölcsei, nekünk is egy fejedelem kell, akinek mindenki szót fogadjon. - A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. A hét vezér aztán megvágta karját, és vérét egy serlegbe folyatta, annak jeléül, hogy amit fogadnak, vérükkel, életükkel is megvédelmezik.

Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, s el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek a négykerekű ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek tejjel és hússal látták el a vándorló népet.

Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.

Így értek el a sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei-szorosig.

A rege szerint, mikor odáig értek, seregestül csaptak le rájuk a táborukat kísérő turulmadarak, s karmaikkal, csőrükkel vagdalkozva, kényszerítették őket, hogy ne kanyarodjanak észak felé, hanem a hegyszoroson át nyomuljanak be mai hazájukba. Árpád seregei Munkács váránál ereszkedtek le a síkra, ott tartottak pihenőt. Álmos itt meghalt, eltemették; Árpád fejedelem pedig megkezdte a honfoglalás nagy munkáját. Rendbe szedte seregét és népét, erről nevezték a helyet Munkácsnak.







MENYASSZONYOMNAK


Édes galambom, jut-e még eszedbe
Az a mosolygós nyári alkonyat,
Amikor szép fejed szivemre hajtva,
Elárulád te titkos álmodat?
Öt éve már s im én eljöttem érted
A régi szóval lázas ajkamon,
Te álmodod-e még a régi álmot,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

Koldús vagyok, a költöző rigónál
Egy árva fillérrel se gazdagabb,
Puha pompa és cifra szolganépség
Nem vár az ócska nádfödél alatt.
Csak két galamb búg rád a tiszta dúcból,
Pintyőke szól a jázminágakon
S csak én fogadlak egy könnyel szememben,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

Szépségednek se lesz sok bámulója,
Betakar holmi névtelen zugoly,
Hová nem hallik a világ morajja,
Síró kacaj és kacagó sikoly.
Ifjúságod nekem virítva hervad,
Mint vadszegfű sívó domboldalon,
Nem lesz, ki érted írigyeljen engem -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

De nékem szentebb lészel, mint a szentek
És drágább lelkem üdvösséginél
S köréd szerelmem olyan glóriát fon,
Mint semmi gyémánt, semmi égi fény.
Virágait szépséged erdejének
Szivembül csendült dalba foglalom
S bár engem elfelednek, mindig élsz te -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?



S hűséges szívednek jutalmaképpen
Mást néhány dalnál nem is adhatok,
Hiszen tudod, hogy napszámos szülémtől
Örökül én csak jókedvet kapok.
S amig majd engem tüske, kő kivérez,
Te sem pihensz ám bársonypamlagon -
Eljegyzett társa küszködéseimnek,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

De hogyha a nap szárnyait behúzva,
Kék tengerek vizében elpihen,
Ujult erővel én ölembe veszlek
S megnyúgoszunk a tüzhely enyhiben.
Szedve a boldogság virágait, míg
Álomba ringat lágyan két karom
S virrasztalak, mint fösvény drága kincsét -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

S ha alkonyúló napja életünknek
A sírhalomnak szélein pihen,
Megifjulunk a csöndes, tiszta multnak
Ránk visszahulló fényin, enyhiben.
És együtt hagyjuk itt e szürke földet,
És együtt föd be jeltelen halom.
Madárdalos, selyemfűs, vadvirágos -
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

Édes galambom, jut-e még eszedbe
Az a mosolygós nyári alkonyat,
Amikor szép fejed szivemre hajtva,
Elárulád te titkos álmodat?
Öt éve már. S im én eljöttem érted
A régi szóval lázas ajkamon:
Te álmodod-e még a régi álmot,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?







ÖREG EMBER, ÖREG FA


Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.







RÓZSÁK MELLÉ




Ha én lehetnék az idő,
De jó is lenne néked!
Én téged, szépséges szivem,
Szépséged teljességiben
Jaj, hogy megőrzenélek!

Ha én lehetnék az idő,
Fejed fölött megállnák,
Hogy nyarad sohse múljon el,


Hogy hozzád sohse jusson el
Az ősz, a tél, az árnyék.

Ha én lehetnék az idő,
Virág virágra kelne,
Ahol a lábad földet ér
S az örök ifjúságodér'
Mind téged írigyelne.

Ha én lehetnék az idő,
Ó, éltem rózsaszála,
Tisztán, fehéren és üdén
Röpítenélek által én
A halhatatlanságba!







A SZÁNKÓ


"Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzá foghatót. Fenékig befagyott a patak. A verebek megdermedve hullottak le a fákról. A háztetőkről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni.

Legkülönb mulatságunk mégiscsak a szánkázás volt. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja. Az ülése lószőr vánkos, beterítve bársonyposztóval. A lábtakarója bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra. Tán a kötele is selyemből volt.

Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be meg egy másik szegény gyereket, Favágó
Jánoskát.

Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Fújt a szél kegyetlen', sodorta a tetőkről az arcunkba a havat; de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kiserdőig; ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!

Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. Kati néni kutyája, a szegény Morzsa ott nyöszörgött a küszöbön.

- Megállj, Ferkó - mondta Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege! Az öregasszony bizonyosan alszik.

Belöktük az ajtót, Morzsa csaholva szaladt előre.

Kati néni ott gubbasztott a vackán elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.

- Nem égett abban tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám; majd' megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.

Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment; csattogott-pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót. Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi
szánkónk, amelyikbe egyszer sem ültünk bele.

A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jólesik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jólesik jót tenni a szegényekkel.







A SZELEK


Szeretem nagyon a déli szelet,
Ha fák hegyén szökellve integet.
A természet pajkos suhanca ő,
Csupa vidámság és csupa erő,
Piros palástos herceg, jó barát,
Tisztára söpri az ég udvarát,
Ki danolgat rá derűt, meleget -
Szeretem nagyon a déli szelet.

A keleti szellőt is szeretem,
Ha elbeszélget szelíden velem.
A harmatos hajnal leánya ő,
Ablakot tárok néki, hogyha jő:
Megfrissül minden, mire rálehel,
A tar gallyon is virágot nevel,
Könnyem letörli, mint a lágy selyem -
A keleti szellőt is szeretem.

A nyugati szelet is szívlelem,
Ki sírdogál álmatlan éjeken,
A tengereknek méla vándorát,
Ki elterítve felhőfátyolát,
Aludni küldi a sok csillagot,
Megitat erdőt, rétet, patakot,
Szomjú virágot úton, útfélen -
A nyugati szelet is szívlelem.

De lelkem fázik, szívem szomorú,
Amikor észak zordon szele fú,
Röpködve bősz sűvöltözés között,
Mint óriás sas a világ fölött.
Olyankor egy repedt falú tanyán
Sokat didereg az édes anyám,
Pereg a könnye, szíve csupa bú,
Amikor észak zordon szele fú.







SZEPTEMBERI EMLÉK - Lásd Link





Link







SZERESD A GYERMEKET!


Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok közt vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva-
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.

Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan
S kitárja vidorán a mennyek ajtaját.
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán
az öröm kertje zsendül,


Bimbónyi kis keze áldással van tele
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.

Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyam a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!







SZERETEM ÉN NAGYON...


Szeretem én nagyon
A bárányfelhőket,
Csöndes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.

Mikor a nap hunytát
Siratja a harmat,
Terelgetik őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.

Lassan ezüstgyapjuk
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna
Sugarakból fonva.

Mire besötétül,
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Telihold világa
Aranyos subába.







A SZERETET AZ ÉLET


Ha majd az ige bételik,
S az igért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.

Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Ujra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!

A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy számüzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.

De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!







A SZÍV . . . . . . . . . . .




A szív a legfurcsább csavargó,
vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
de mindig kész van útra kélni,
ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
a tolvaj-utat kedveli,
hiába tiltja tilalomfa,
nem hajt veszélyre, tilalomra,
még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
minden lépése új talány:
onnan szalad, hol rája várnak,


s hívatlanul oson be másnap
pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
hívhatják vissza bár ezerszer,
nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
dölyfös kacajjal elszalad,
hogy megalázva, elgyötörve
visszalopódzék a küszöbre,
hol csupa dacból megszakad.

Móra Ferenc: A Szív /Sándor Mátyás film zene./

Link


Móra Ferenc: A Szív
ZENE: RICHARD CLAYDERMAN - MOONLIGHT SONATA

Link


Móra Ferenc: A Szív

Link







VAN MINDEN SZÍVNEK...


Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Átaltörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sirnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.







A VÁSÁR




Édesapám szűcsmester volt. Hat legénnyel, két inassal varrta a sok szép subát, tulipántos ködmönt. Én gyerekeszemmel föl nem tudtam érni, minek az a tenger sok suba, az a tömérdek ködmön. El nem bírjuk mi azt szaggatni, ha mindennap másikat veszünk is magunkra.

- Nem is nekünk készül az, fiam - okosított föl az édesapám.

- Hát ugyan kinek?

- Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akad ennek mindnyájának gazdája a vásárban. Azért megy az ember a vásárba, hogy túladjon azon, amije van, és vegyen helyette olyant, amije nincs.

Másnap reggel, mire kidörgöltem szememből az álmot, se egy árva subát, se egy fia ködmönt nem láttam a házunknál.

- Mind kivitték azt a vásárba még hajnalkor - mondta édesanyám. - Odakint van édesapád is, árulja. Gyerünk ki mi is, szerencsét próbálni.

Ki is mentünk, hanem én egy kicsit megcsalatkoztam a vásárban.

- Nini, édesanyám, hiszen ez a vásár csak olyan, mint a piac.

- Olyan, fiam. Csakhogy ahány száz ember van a piacon, annyi ezer ember van a vásárban. Mindenki abban bizakodik, hogy ahol ilyen sokan vannak, ott könnyebb adni-venni.

Csakugyan, annyi volt ott az ember, hogy csak úgy nyüzsgött, mint varjúsereg a mezőn. A mi városunk népének is kint sürgött-forgott kicsije-nagyja. A pajtásaim is mind itt hizlalták a szemüket. Ki az állatseregletes bódé előtt ácsorgott, ki a bicskahányást nézegette, ki meg a mézeskalácsos sátrak körül tátotta a száját. Legjobban irigyeltem Jani cimborámat: az a forgó komédiában lovagolt valami furcsa lovon, amelyiknek a farka helyén is feje volt. Odarikkantott nekem is nagy büszkén:

- Gyere, öcsém, huszárnak!

Előbb édesapámat kellett megkeresni. Alig találtuk meg a nagy sokadalomban, a sok mindenféle mesterember közt. Ott álltak hosszú sorban a rostások, a kádárok, a szappanosok; takácsok kínálták a hófehér vásznat, kalaposok a pörge kalapokat, csizmadiák a csikorgós csizmákat, szabók a sok szép ruhát.

Édesapám egy híján mind eladta már a sok subát, arra az egyre is éppen alkudott egy nagy bajuszú juhász. Valami szép pávaszemes, tulipántos, selyemmel kivarrott suba volt. Ahhoz való volt az ára is: kerek száz pengő.

- Így van ez - mondta a juhász, ahogy beleolvasgatta a pénzt az édesapám markába. - Az elébb huszonöt birkát adtam el száz pengőért, most meg öt birkának a bőréért oda a száz pengő.

- Az ám, atyámfia - azt mondja erre az édesapám -, csakhogy két hétig dolgoztam ám harmad­magammal azon az öt bőrön, míg suba lett belőlük. Ehol-e, még a fiam is segített benne. Ő nyögött helyettem, mikor nagyon elfáradtam a bőrtörésben.

- Nagyra nőj, öcsém - ütött a vállamra a juhász, s markomba nyomott egy szörnyen penészes krajcárt. - Végy rajta vásárfiát.

- Nini - nevetett édesapám -, hazakerült a krajcárom. Reggel kaptam a helypénzszedőtől, aztán itt a karimáján lekapartam róla a penészt: azt néztem, jó pénz-e.

- Jó ez, csak volna belőle egy tarisznyával - mondta a juhász -, én az előbb kaptam valami kovácslegénytől. Sajtot vett tőlem.

- No lám - csodálkozott édesapám -, pedig én egy bosnyáknak adtam reggel a penészes krajcárt, mikor botot vettem tőle.

Ilyen gyorsan forog a vásárban a pénz. Énnálam se ért rá megmelegedni a penészes krajcár. Lovat nem adtak érte, vettem rajta cukor-fütyülőt. S úgy mentem haza a vásárból, mint a gőzös: fütyülve.










ZENGŐ ABC


Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengős csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az Isten, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Suhog a sok sas madár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.







CÍMTELEN KÖNYV - részlet Móra titkos szerelmes verseiből
/ "lám kiderül, hogy nem csak az írásba és régészetbe, hanem alkalomadtán más nők szoknyája alá is elbújt Móra" - Weiner Sennyey Tibor/


XI.

Hogy rokonok vagyunk, az bizonyos,
De olyan különös a rokonságunk,
Az Uristen maga se tudja tán,
Hogy mi egymással hogy is állunk.
Korom szerint apád lehetnék,
S ha húgomul nem védenélek,
Mikor nyakkendőimre gondolsz,
Tarthatnálak kis nénikémnek.
S a lapúbokrok a tanúk rá,
Hogy ma délben kis fiad lettem...
Kis szűzem, ebben az a legszebb,
Hogy más nem érti, csak mi ketten.

1932. VII. 2.


XIV.

Tücsökkirálynő, zöld szemű Titem,
Gavallér voltam hozzád, azt hiszem.
Főm ezüst koronáját neked adtam,
A Balatont a szemedre irattam,
A fecskéimet véled megfeleztem,
A rétpokrócot eléd teritettem,
Az ürgéim mind neked szalutáltak,
A gyíkjaim mind a farkukra álltak,
Szolgáid lettek a nap és szelek,
Vadgerlicék, fűszálak, levelek,
Egészen tétlen magam sem maradtam:
Szám piócáit kis melledre raktam,
Maradék eszem az öledbe tettem...

Tücsökkirálynő, mit nevetsz felettem?


XXI.

Asszony meg nem csalt soha engem,
Se untalan félre nem vetett, -
De én megöltem valamennyit,
Ki engem szeretett.

Volt, akit gyors statáriummal,
Volt, kit kinvallatás után,
Vérpadra vittem valamennyit
Szivem várudvarán.

Az egyikkel bürköt itattam,
Könnyeim méregitalát,
Másiknak fojtogató csókkal
Szivit haraptam át.

Kit így, kit úgy. A szerelemben
Egyiknek meg kell halnia.
S én öltem, nehogy énbelőlem
Legyen halál fia.

Kis Tit, aranyfény, bosszuálló,
Immár a hóhér van soron:
Most már te fogsz elhagyni engem,
Ártatlan gyilkosom!


XXXV.

Cimtelen könyv


Ez a kis könyv cimtelen,
Mint akinek szentelem.
Mid vagyok, te sem tudod:
Sem szeretőd, sem urad.

És te se vagy énnekem
Mindenemnél egyebem.
,,Akkor jó" ...Kis gyíkdalok,
Rejtektekbe fussatok!

S addig ott aludjatok,
A míg én meg nem halok.
S ki csak akkor jőjjetek,
Mikor én már nem leszek.

Ámde akkor sorra mind:
Ametiszt, smaragd, rubint!
Gyöngy, berill, topáz, zafir,
Vérrel irt sok kis papír!


Piros mise

Kis Tit, most én imádkozom:
Szerelmi olvasómat morzsolom.

*
Szentélyem a ránk zárt szobád,
Misézni vár szétnyilt ruhád.

Egészen el, irígy lepel,
Csodáimat mit rejted el?

Két büszke melled két havas orom:
Az üdvözlégyet arra csókolom.

A Miatyánkomtól se félj:
Szád attól nyitja szét a kéj.

Parázsló nyelvecskéd fülembe
Mint gyónás titkát úgy veszem be.

A hét főbűn, hét főerény:
Reszketnek ujjam hegyén.

Míg végre az aranykaszálón
Az igaz útat megtalálom:

Útmutatóm egy kis eperszem,
Csókommal arra rátelepszem.

Innét az út az égbe megy, -
Hallod-e, hogy sóhajt a hiszekegy?

Hiszek... forró kezed kutat, -
Meg is találja az Urat...

Vérünk virága a borunk,
Egymás kelyhéből áldozunk.

Villám cikázik a velőn keresztül,
Tört hangok örök orgonája zendül.

És feküszünk hosszan egymás szivén,
Megüdvözülvén a piros misén.


Link







MÓRA FERENC OLDALA - AHOL MINDENT MEGTALÁLSZ A KÖLTŐVEL KAPCSOLATBAN; KLIKK IDE!

Link


Móra Ferenc - Kincskereső kisködmön 6. fejezet / hangoskönyv

Link















  
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc  
Kölcsey Ferenc
  2016-01-21 22:00:43, csütörtök
 
 














KÖLCSEY FERENC


Kölcsei Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. - Szatmárcseke, 1838. augusztus 23.). Magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Kisfaludy-társaság alapító tagja volt.

Százkilencvenhárom éve, 1823. január 22-én tisztázta le Kölcsey Ferenc Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett; e napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük.

A Magyar Kultúra Napja - A Himnusz születésnapja január 22.







BÁR RÓZSA VOLNÉK...
Töredék


Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szellő,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!

Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hová röpűlni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.

Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.

Menj lángtekintet, ah röpűlj,
Röpűlj felé hév gondolat,
Tinéktek útat semmi nem zár.

1831







BORDAL


Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet.
Kedved a jó bor
Jobban éleszti,
Búdat a jó bor
Messze széleszti,
S elmúlat véled.

Minden por, álom,
S füst e világon;
Mi haszna gázol
A boldogságon
A hír barátja?
Ha dob riadt a
Harc reggelére,
Patakban omlik
Hullámzó vére,
S bérét más látja.

Békételen, bús,
Senyved magába,
Kétség s remény közt
Vár s fél a kába
Percet s esztendőt.
Miért törődöl
Szűk életeddel?
Napod ma mit nyújt
Köszönve tedd el,
S hagyd a jövendőt.

Reggel vagy estve,
Szélben vagy csenddel,
Eljön magától
Sorsod mit rendel:
Miként nyár és tél.
Ernyőt keress, ha
Készűl borúlni,
Szenvedj, ha nem tudsz
Hová vonulni,
Fordulhat a szél.

Éld a jelenlét
Percét s óráját,
Együtt lefutja
Jó s rossz pályáját,
S együtt húny véled.
Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet!

Cseke, 1822. december 7.







BÚSAN CSÖRÖG ...


Búsan csörög a lomb,
Mert fú szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled szerelem jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lyány
Csillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Hajh rózsa, piroslik
Lángorcád,
Jer, könnye szememnek
Forrjon rád!
Hervadva hevétől,
Mely áltfut,
Majd adsz temetőmre halottkoszorút!

1831










Kölcsey Ferenc: EMLÉKLAPRA


"Négy szócskát üzenek,
vésd jól kebeledbe, s fiadnak
hagyd örökűl ha kihúnysz:
A haza minden előtt."

Pozsony, 1833. június 14.







HAVAZÁS


Utcákra és terekre
szálldos a könnyű, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.













HIMNUSZ

A magyar nép zivataros századaiból


Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedv­vel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Meg­bűnhődte már e nép
A múl­tat s jövendőt!

Ősein­ket felhozád
Kár­pát szent bércére,
Álta­lad nyert szép hazát
Ben­deg­úz­nak vére.
S merre zúg­nak habjai
Tiszá­nak, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Fel­vi­rá­go­zá­nak.

Értünk Kun­ság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlő­vesszein
Nek­tárt csepegtettél.
Zász­lónk gyak­ran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécs­nek büszke vára.

Hajh, de bűne­ink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsúj­tád villamidat
Dörgő fel­le­ged­ben,
Most rabló mon­gol nyilát
Zúgat­tad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vál­la­inkra vettünk.

Hány­szor zen­gett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győ­ze­delmi ének!
Hány­szor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S let­tél mag­za­tod miatt
Mag­za­tod hamvvedre!

Bújt az üldö­zött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Hon­ját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s két­ség mellette,
Vér­özön lábainál,
S láng­ten­ger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halál­hör­gés, siralom
Zaj­lik már helyettek.
S ah, sza­bad­ság nem virúl
A holt­nak véréből,
Kínzó rab­ság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Ten­ge­rén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Meg­bűnhődte már e nép
A múl­tat s jövendőt!

/Cseke, 1823. január 22./


Kölcsey Ferenc - Himnusz /Bessenyei Ferenc/

Link







HOLDHOZ


Hold, szelíd hold, felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sohajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hő keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah de halhatatlan gyötrelmemre
A hevűlő megcsalatva állt!

Vágyaimtól gerjedő reményem
Őt nyomozza most is, szüntelen,
Ah de ködben elborúlt ösvényem
Tévedeztet kínos éjjelen!
Ismeretlen messze föld vidékin
Kísér s hurcol titkos érzetem;
Rengetegben, sziklák omladékin,
S vad pusztákon árnyát kergetem.

Élsz-e tündérberkek szent homályán?
Ohajtásim ott is rengenek;
Túl az égen, túl a csillagpályán
Gondolattal messze röppenek.
Képzetemben száll egy édes álom,
Lángvonással egy kép bennem ég,
Folyton érzem, és mégsem találom,
Itt közel leng e bús messzeség.

Szív, örvényed zajgó hullámában
Árad és forr mély hevűleted;
Ah magaddal küzdesz e hiában?
S tennen álmod képét kergeted?
Érzem innen kelni rejtekedből
E borút, mely titkosan hervaszt;
Szív, derűlj ki lassan fellegedből,
Vagy dobogva szaggasd széjjel azt!







HUSZT


Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Cseke, 1831. december 29.







A KEDVES SÍRJA


Ki sírja ez hűs bükknek éjjelében,
Melyet lengő fű s kék virág fedez?
O vándor, űlj le bükkem enyhelyében,
Kedvesnek sírja ez!

Bús könny remeg leányka kék szemedből
Ki fogja e könnyűt letörleni,
Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedből
Mint Paphos isteni?

Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja,
Nem fogja tenni jéggé keblemet,
Csendes keserv csak ami őt fakasztja,
És hív emlékezet!

(1811. augusztus 13.)







A KÖLTŐ


Két istenasszony, amidőn születtem,
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.

Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.

Amannak oltárt nyögdelő szelek,
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.

Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hajadba rózsalombokat.

Sződemeter, 1811. szeptember 7-e után







MINDEN ÓRÁM...


Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!







Nincs szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem barátainkban leltük fel az egész világot.

Kölcsey Ferenc: Forrás: levél Kállay Ferenchez, Álmosd, 1814. december 17.







REBELLIS VERS


Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt;
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.







A REMÉNYHEZ


Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.







A SZABADSÁGHOZ


Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,
Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,
Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,
Ints, zajos habként dagadozva várom
Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja
Fenndicsőséged ragyogó világát,
S megszokott rabság' kezein tudatlan
Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,
Mert gyakor szélvész kavarog föletted,
Mert halálhörgés diadalmi pályád
Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint
Villogó szélvész dörög is körűlem,
S zöld borostyánod noha fürteid közt
Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,
Csókodat várom szerelemben égve,
Csókodat szomjún epedő ajakkal,
Jer, ne tagadd meg!







SZERELEMHEZ


Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
Hű karod vitt mint vezér,
Most ím égető napjában
Híves árnyat tőled kér!

Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezgő fényében
Nincs egy enyhítő sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S tőle bérűl húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.








SZÉP ERDÉLY...
Töredék


Szép Erdély barna fürtű
Leánya, hű anyám,
Tekints az égi lakból
Még egyszer vissza rám.
Im elhagyott hazádon
Pusztúlat átka leng;
Erdély ledőlt, s fölötte
Fiad keserve zeng.

1838







TÖREDÉK


Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.
Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti béknek,
Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti,
S színe varázs súgáraiban szállítja fel ismét
Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,
Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor
Don hullámi körűl, a Hét magyar eggyike, hős Ond,
Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.
Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,
S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr,
Mígnem az elkomorúlt sorsnak nyila dúlva lecsattant
S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben,
S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén,
Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor...







VÁNDOR REMÉNY...


Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.

Tenéked, ó bús Szerelem,
E rózsabimbót szentelem;
Nyájas, piros, s illatja szép,
De hajh tövíse szívet tép!

Föld-e lakod vagy fenn az ég?
Ragyogj felém örök Hüség!
S virágra mint harmat ha húll,
Enyhítsd e kínt mely bennem dúl!







VÁGY


Volnék csak kis madár,
Röpűlnék szárnyakon,
El, szép hazám felé,
Hű szívem merre von;
Túl erdőn, túl hegyen,
Merről a nap felkél,
Virúló part felett
Lyánykám hol búban él.

Lassan szállonganék
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képem víradna fel.

Látnám, mint gyúl felém
Hullámzó kebele,
Hév ajkán, hallanám,
Nevem mint zengi le;
S az álomkép után
Felnyitván karjait,
Örömcsepp fénylené
Végig lángarcait.

Mint lepke harmatot
A rózsa bájölén:
O reszkető könycsepp
Felszívlak téged én!
S erőd balzsam gyanánt
Átfolyva mellemet,
Megenyhűl majd sebem,
Mely most kínnal temet.

Pest, 1826. november 1.







ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE


Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

1838










  
 
0 komment , kategória:  Kölcsey Ferenc  
Ahogy a madár, vagy a drón látja
  2016-01-21 13:30:10, csütörtök
 
 




AHOGY A MADÁR, VAGY A DRÓN LÁTJA


Láss a drón szemével...

Drón - így nevezik a pilóta nélküli, távirányítással működő repülőeszközöket. A drónok az utóbbi évtizedben robbanásszerű fejlődésen mentek keresztül - köszönhetően annak, hogy az akkumulátorok mérete lecsökkent - kapacitásuk ugyanakkor megnőtt.

A legmodernebb amerikai drónok segítségével professzionális légifotók és videók készíthetők. Az új kisméretű drónok segítségével, eddig elképzelhetetlen szögből és magasságból válik láthatóvá a 140°-os látószögű, 14 megapixeles fényképek és Full HD/4K felvételek rögzítésére képes integrált drónkamerán keresztül, mindaz amit szeretnénk felülről is látni, de azt a domborzati viszonyok vagy egy magasabb épület eddig nem tették lehetővé.


Érdemes megnézni az alábbi videókat! Csodálatosak, egy érdekes világ tárul elénk!

CSODÁLATOS - EZT LÁTNI KELL MINDENKINEK!


Kína, ahogyan egy madár vagy drón látja!
/Drón felvétel Kínában! Egy érdekes világ - egy csodás természet Kinában!/





Link







Persze mi sem panaszkodhatunk:


Kedvcsinálóként: Budapest fényei 5:47





Link

Link


Budapest, ahogyan egy madár vagy drón látja - 4K
/Budapest, videó, Hősök tere, Szabadság híd, Szabadság-szobor, Művészetek Palotája, Nemzeti Színház, Erzsébet híd, Budai Vár, Clark Ádám tér, Parlament, Citadella, Gellért Szálló, légifelvétel, Gellért-hegy.
Négyrotoros, távirányításos helikopterrel forgatott videót a fővárosról a Quadcopter.hu csapata. A végeredmény egy lélegzetállító két és fél perces felvétel, ahogyan valószínűleg még senki nem látta Budapestet a madarakon kívül./





Link

Link


Magyarország madártávlatból - Budapest 55:34
/A Magyarország Madártávlatból az Origo és az OzoneNetwork TV egyedülálló sorozata, hiszen kizárólag drónokkal még nem készült dokumentumfilm Magyarországról. Sorozatunk első epizódjában a dunai sirályok perspektívájából mutatjuk meg Budapestet. A Duna mentén repülünk a Gellért-hegy boszorkányos legendái és törései nyomában, a budai fürdők múltbéli, titkos történeteiről fújjuk arrébb a gőzt, a Lánchíd rejtelmei mentén érkezünk a Sándor-palota bolondos történeteihez. Kiderítjük, milyen csontvázak bújnak meg a várhegy gyomrában és mi mindent láttak már a Mátyás-templom falai.
Európa első távfűtéses épületének, a Parlament titkainak körberepülése mellett véres események után nyomozunk a Batthyány téren és törvénytelen svindliket leplezünk le a Tőzsdepalotánál. Megtudhatják, hogyan lett a Szent István tér állatviadalaiból gyönyörű Bazilika. Végül a számtalan érdekességet rejtő zsinagóga után az Andrássy út felett repülünk a Hősök teréig./





Link


Mint előző // Képernyő méretben

Link


Magyarország madártávlatból - Dunakanyar

Link












Szép napot Budapest, Szép napot Magyarország!





  
 
0 komment , kategória:  Világjárók  
Csodák csodája
  2016-01-21 12:01:04, csütörtök
 
 







Várnai Zseni: CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!







Várnai Zseni: Csodák csodája...

Link

Link

Link

























































  
 
0 komment , kategória:  Várnai Zseni   
     2/7 oldal   Bejegyzések száma: 63 
2015.12 2016. Január 2016.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 63 db bejegyzés
e év: 415 db bejegyzés
Összes: 4844 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1817
  • e Hét: 10272
  • e Hónap: 50093
  • e Év: 227968
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.