Ajándék,Hány évesnek saccol?,Tisztelet,Kecskés Beatrix Alicia,Kiss Judit Ágnes,Szőke István Atilla, Fantasztikusan indult a magyaroknak a riói olimpia ,XXXI. Nyári olimpia - Megnyitó,Rio 2016,Kovács Erika , - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Albert Einstein,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika ,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A./,Bálintffy Etelka,Balla Zsuzsanna,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

2/3 oldal

Bejegyzések száma: 24

Ajándék

2016-08-15 19:15:47, hétfő

	AJÁNDÉK 3 férfi ül egy bárban és a feleségeiknek vett születésnapi ajándékokról beszélgetnek. Azt mondja az első: - Olyan ajándékot vettem neki, ami 6 másodperc alatt 0-ról 100-ra felmegy. A másik kettő nem tudja mire gondolt, ezért elmondja, hogy egy fehér Porschét vett. - Ez jól megy a szőke hajához. A második azt mondja, olyat vett, ami 4 másodperc alatt 0-ról 100-ra felmegy. - Ez csak egy Ferrari lehet. - Talált", mondja a férfi, - mivel vörös haja van. - De mit vettél te? - kérdezik a harmadik férfit. - Nem akarlak túllicitálni titeket, de olyat vettem a feleségemnek, ami 2 másodperc alatt 0-ról 100-ra felmegy. - Ez lehetetlen, - mondta a másik kettő, - a Ferrari a leggyorsabb". Erre a harmadik: - Nem autót vettem. SlidePlayer Link

0 komment , kategória: Pajzán történetek&mondák

Hány évesnek saccol?

2016-08-15 18:45:35, hétfő

	HÁNY ÉVESNEK SACCOL? Egy 46 éves asszony elhatározta, hogy 47. szülinapjára megoperáltatja az arcát és a melleit. Elvégeztette az operációt egy klinikán. Boldogan hagyta el a kórházat az új arcával és kebleivel. Megállt egy újságos kioszknál és vásárolt egy színes magazint. Mondja az eladónak: - Elnézést! Kíváncsi vagyok, hány évesnek saccol meg Ön? Az eladó jól megnézi, és mondja: - Hmmm. Nem tudom.... ...olyan 30-32 éves. Az asszony örül, és mondja: - 47 éves vagyok! Az asszony boldogan megy tovább egy McDonaldsig. Rendel egy hamburgert, és itt is felteszi az előbbi kérdést a kasszánál ülő hölgynek. Az ezt mondja: - Na, igen! 29 éves! Az asszony még elégedettebben nevet, és mondja: - Nem! 47 éves vagyok! Hazáig buszon utazik tovább. Egy öreg úr ül mellette. Tőle is megkérdezi: - Elnézést! Hány évesnek gondol Ön? Az öreg úr sokáig nézte, vizsgálgatta, pásztázta szemeivel, majd így szólt: - Nézze, kedves gyermekem! Én már 85 éves vagyok, és nem is látok jól. Azonban, amikor fiatal voltam, volt egy biztos módszerem! Kiváncsian kérdezi a hölgy: - Na, és mi volt ez a módszer? A nagyapó elgondolkodott, majd így szólt: - A kezemet a blúzába és a bugyijába teszem, majd megmondom, hány éves! A hölgy először meghökkent, de mivel csak ketten voltak utasok, végül is így gondolkodott: - Na jól van. - A férfi idős, nem számít, ha megtapogat" Tehát így szólt: - Rendben van Az idős úr, ahogy mondta, úgy is cselekedett. Először betette a kezét a nő melltartójába, kezével óvatosan simogatta. Majd a bugyiban végzett felderítést. Kb. 5percig tartott a vizsgálódás, majd így szólt: - Asszonyom!Ön 47 éves! A nő meghökkent, elállt a lélegzete is. - De hát ez lehetetlen! Hogy csinálta ezt, mondja kérem! Az idős bácsi nevetve mondta: - Asszonyom! Én maga mögött álltam a McDonaldsban! Hány évesnek saccol? Link SlidePlayer Link

0 komment , kategória: Pajzán történetek&mondák

Tisztelet

2016-08-15 12:45:38, hétfő

	Szőke István Attila: TISZTELET

0 komment , kategória: Szőke István Attila

Kecskés Beatrix Alicia

2016-08-12 21:45:05, péntek

	KECSKÉS BEATRIX ALICIA /B. B. Nala/ versei - Válogatás Kecskés Beatrix Alicia Sátoraljaújhely, 1978. február 17 - 2006-tól ír lírai verseket, verseit B. B. Nala néven publikálja. Eddig 6 verseskötete jelent meg, és egy online kötet. 2010-ben lett a Batsányi-Cserhát Művész Kör tagja. Elért díjai: 2010. Cserhát Art-Arany díj, 2011. Cserhát Aranydiploma, Cserhát Emlék-plakett. Versei a Délibáb Antológiában és folyóiratban jelennek meg. Link AMIKOR DALOM ÚJRAÉLED Amikor dalom újraéled Titka a perzselő szenvedélynek Te vagy a Nap, ha rád találok, A szívem égő, hisz gyönyörre várok Kúszó borostyán meséli csendben Te vagy a csillag a harmatcseppben Álmom titkos, mint a borostyán Tündércsipkét sző a vágy tornyán Amikor a hangszer újra játszik Te vagy, kit a karomba zárnék A kelő Nap mesél terólad, Vágyam titka lett a toronynak Rád gondolok én minden órán Örök vágyam kúszó borostyán Melyen a harmat csillagnak látszik Szívem szüntelen suttogja; várj még Csillag-harmata vagy minden percnek Szerelmes dallama a hangszernek Álmok hajnala szövi a csipkét, A lázas, perzselő Nap szenvedélyét ARANYSZÍNŰ HÚROK VALLOMÁSA Varázsigém dallama a sóhaj Érted csendül éjszakákon át Olvadok az aranyszínű húrral Átélve a gyönyör mámorát Egyetlen szó, dallama a szívnek A te neved a varázsigém Mit mesél a csönd a messzeségnek? Hold tükre az aranyhúr színén Imádatom éj arany gitárja Dal, mely győz a messzeség fölött Ám a titkos szót magába zárja Az éj, melyet száz csillag szövött Aranyszínű húrok vallomása Tündérmesék a holdfényen át Ezüst köd a vágyam némasága Egy szív, mely a messzeségbe lát Mit mesél a csönd a messzeségnek? A szerelem arany húrjain Engemet a gyönyör láza éget Rózsák a vágy szökőkútjain Szökőkút, mely némaságban csendül Aranyhal, mely csillagokba lát Tündércsipke lesz az éji csendből Sóhajom csendít fel egy gitárt ARANYSZÍNŰ SIVATAGI HOMOKVIHAR Aranyszínű sivatagi homokvihar Olyan, mint a tűz tánca a széllel Napfény tánca főnixmadár szárnyaival Rád gondolok égő szenvedéllyel Homokvihar varázsa a tánc heve Szerelmes szárny a Nap sugarán át Vágyamat nem győzi le a vihar szele Hisz a szenvedély élteti lángját Sivatagnak viharában csendes szavam Tűz kristályán át napsugarak tánca Forró szívem olyan, mint az olvadt arany A szenvedély örök viharába Aranyszínű sivatagi homokvihar Egy érzés, mely megbűvölte lelkem Úgy hatott rám, mint legédesebb bájital Lázas szél sodor magával engem Homokvihar varázsában suttog a szél A főnixmadár csőrében álmot hoz Szárnyával az aranyszínű homokhoz ér Nap tüze hatja át az Égboltot ARANY TALIZMÁN A NAPBAN Te vagy nekem az a szó, mely átrepít a gyönyör dallamán Álmot ringat a hajó egy csöndes, varázstükrű éjszakán Álmok hajója sodródik, az én szerelmem örök, végtelen Elvarázsolod a holdfényt, csillag lennék én a tengeren Csillag lennék, hogy egyesítsem, Hold fényében a hullámokat Teérted dobban a szívem, az iránytű a Nap felé mutat Merengésem tűnő hajnal, álmot sodor a hullámon át Egybeszőném száz csillaggal a lázas, tűnő órákon át Te vagy nekem az a szél, mely átrepít a gyönyör tengerén A szerelem csillagait Hold fényében egyesíteném Az én vágyam, hogy elmondhassam az elsodródó hullámon át Arany talizmán a Napban, az álmok tengerét hajózom át ÁLMAID TENGERÉN Tündércsipke lett a teliholdon Hajnalokon édes ébredés Imádatom a szívembe fojtom Hisz minden vágyam az ölelés Gyönyöre a kárhozat tüzének A bálványom, kit elrejt a szívem Pálmafák közt szerelmes az ének Az ezüstkupolák fényében Elixírcsepp az álom kelyhében Elbűvölőek e hajnalok Mint telihold a tündércsipkés Égen Olyan vágyam és a sóhajok Ezüstkupolák a csillagok közt Ki nem ürül az álom-kehely Én őérte szállok két világ közt Szívemre az éj tüzet lehel ÁLMOK HAJÓJÁN CSENDÜL FEL DALOM Szerelmem folyója, a végtelen A vágyálom mélykék tengerébe ömlik Elsuttogom a csendben, Életem Teérted a napsugárba szöknék Szent folyó, mely sodorja az álmot A szívemet bűvöli szépséged Napsugár szőtte a némaságot A szerelmes vallomás egy ének Vágyam csendül szerelmem hajóján Már látom a tenger mélykék öblét Mely napfényt tükröz egy forró, déli órán Varázslatod átjár engem tűzként Szerelmem folyóján vágyam szellője Felkavarja a csillogó vizet Égő lelkem napsugárba szökve Varázsa a tenger tükrének Tenger álma a szemednek titka Mit szívem rejt gyöngy kagylójaként Eldalolnám a sugaraidba A szerelmes vágyak énekét Szerelmem folyója a te fényedben csillog Álmok hajóján csendül fel dalom Egy dal, mely elmeséli a titkot Mely Nap tüzeként ég az ajkamon ÁLMOK HENNA-SZÍVE A szerelem istennői tenyerükön hennával Tüzet gyújtanak szívemben lázas, kísértő lánggal Láng, melynek örök tüzét a szelek el nem oltják Az ezüstös baldachinra a henna-szívet rajzolják Én is a szerelem istennője vagyok Kiben egy pillanat kelt örök csodálatot Mit mondhatnék neked vágyaim hevében Imádatom csillag lett a henna-szívben Titokzatos jóslat az istennők tenyerén Ezüst baldachin száll az álmok képzeletén Az én Sorsom titka vágyak henna-szíve A szenvedély áldásként száll a szerelem istennőire AZ ÁLMOK VIRÁGA Ezüstösen fénylik a tó, a Hold álom-tükre Hulláma rávetődik a homokba írt betűkre Eltűnnek a betűk, s a Hold tovább fénylik Elvarázsolt szívemet az álmok kísérik Ezüstös lesz a tó vize, s a hajnali álom Homokba van írva rejtett kívánságom Tündérrózsa a tó vizén, az álmok virága Szerelmesen nyílik ki selymes hullámába Tó vízén nyíló tündérrózsa, csoda lesz az álom Az ezüstös csillogásban én könnycseppnek látszom Tónak selymes hullámában eltűnik a könnycsepp Szívemben van csak nyoma a homokba írt betűknek Nyíló virág a habokban, a tó álmosan fénylik Átvirrasztott éjszakámat az álmok kísérik Szerelmes vágy kelti fel a Napot és a hajnalt Minden szava rólad szól a szívbe rejtett dalnak Nyíló gyönyör lesz a hajnal, mit szikrázó fény nyit Ébredésem perceiben a te arcod fénylik Aranyszínben fénylik a tó, a Nap csodatükre Minden cseppje szenvedély, a tündérrózsa könnye BŰVÖLJ EL A KÁRHOZAT TÜZÉVEL Bűvölj el a kárhozat tüzével Elfojtott vágyakon át kísértő szenvedéllyel Amikor az éj hullat csillagot, százat Álmom gyönyörében karomba zárlak Vágyakozva élem át a flamenco dalát Te jelented az én Sorsom fénylő csillagát Elfojtott vágyakon át lelkedhez érek Éji dal titka, hogy örökre megkísértesz Amikor az éj hullat csillagot, százat Suttogok egy szót, titkát a holdvilágnak CSILLAGFÁTYOL SELYEM-BALDACHINJA Szerelmes vágy álom-elixírje Édes, mint az aranyszínű méz Elfojtott tűz lobban fel a szívbe Újra s újra a lelkemhez érsz Ezüstszínű éji csillagfátyol Az én dalom olyan, mint a csend Hogy mondjam el, hogy folyton hiányzol Ha Hold fénye kél a Föld felett Csillagfátyol, selymedet borítsd rám Örök vágyaimra esküszöm Csendes szélként az éj baldachinján A szenvedély folyton rámköszön Megízleltem én a vágy-elixírt Átjárta a lelkemet a dal Ajkaimra aranyszínű mézként Csöppent rá az édes bájital Csillagfátyol selyem baldachinja Szél dalában hallom eskümet Álmot küldjél az én napjaimba Hálóként szőve ezüstödet CSILLAGOK MESÉJE Imádatom Hold tükre a csöndes Níluson Rabul ejt az éj, terólad álmodom Csillagok meséje lesz az énekem, Tiltott a gyönyör, ám mégis kell nekem Álmodó szívem rabul ejti az éj Végtelen álmomról tündérrózsa mesél Szirmaiba rejti a Sors csöndes szavát, A csillagok meséjét, a gyönyört és a lázt Áthatod lelkem, mint Hold a Nílus vizét Teérted suttogom a titkos varázsigét A vágy folyója csöndes, akár a sóhajom Túl az éj meséin, s száz és száz csillagon Imádlak Szívem, mint éj a Hold sugarát, Álmodozó lelkem egy perc gyönyörre várt A tündérrózsákat rabul ejti az éj Suttogó szavak közt ujjam bőrödhöz ér Átélem a gyönyört, a halk simogatást, Mint a kelő hajnalt a tündérrózsa-tánc A CSÖND ÉBREDÉSE Egész éjen át a szél csak rólad dalolt Csipkebokrok között ezüst fényt szórt a Hold Hajnali harmat ébresztette vágyam Rád gondoltam én csöndes imában Könny simogatott végig bőrömön Olyan volt, mint harmat az ezüstfüggönyön Sóhajom ébresztette a Csillag-birodalmat A csipkebokron álommá vált a hajnali harmat Érted hangzott fel szívem imája A kelő Nap fényt szórt a nyíló virágra Szerelmes álmom ébresztette a csöndet Arcomon arannyá változott a könnycsepp Ezer évet adtam volna, hogy megérintsem ujjaidat Tenyered bársonyán érezhesd a csókjaimat Ezer évet adtam volna, hogy letöröld könnyem Ám csak imát mondhattam érted a csöndben Nem ölelhetlek, Sorsom mégis áldom Szívemet áthatja a csöndes álom Álom, mely virágként nyílt ki sugaradba Elixír cseppje lennék én a poharadba Érted áldozom életem minden percét Az imát, a sóhajt, a hajnal csendjét Érezd Szerelmem, hogy csak érted élek Szenvedélyes vágyak utamon kísérnek Titkos a szavam, csöndes az álmom Mi engem éget, neked ne fájjon Szerelmes vágyam szívembe fojtott Semmi sem számít, csak a te Sorsod Féltő gyönyörbe téved a lelkem Nevedet suttogom elfojtott csendben Ezer évet adnék, hogy megvallhassam A sors varázsgömbjét kezemben tartsam Szemedbe mondhassam az örök vágyam Mely virágként nyílt ki a fénysugárban EZÜSTKUPOLÁK A CSILLAGOK KÖZT Elixírcsepp az álom kelyhében Ajkam tűzzé váló sóhaja Egyre jobban bűvöl engem, érzem Csillagocskám éjsötét haja Éj bársonya simogatja szívem Pálmafák közt ezüstkupolák Minden percben a csodát átélem A szél is érzi ajkam sóhaját GYÖNGYHÁZ ÉS HOLDFÉNY Álomként csillog a gyöngyház és holdfény Szívem elrejt egy szót, mit csak neked suttognék Szerelmes szívem sóhajtozása Szépséged akár száz csillag varázsa Nézem a Holdat, mely gyöngyháznak fénye Táncolnék veled az álmatlan éjbe Álmatlan éjnek csendje megszédít Csillagok lelke szívemben máglyát szít Szerelmem álom, mit elrejt a gyöngyház Szívemben lobban az elfojtott tűzláng Álmodok rólad az éji fénybe Csillagot számol a csönd igéje Szerelmes dalnak örök varázsa Láthatatlan a csillagok lánca Gyöngyház a medál, közel a hajnal Holdfény tánca a fénylő smaragddal Napfénnyé válik a csillagok lelke Tűz jár át lázként rólad merengve Szívembe rejtem a gyöngyház meséjét S a vallomások álmatlan éjét Napfénybe téved a szerelmes álom Száz levél smaragdként csillog a fákon Szerelmem csodája álom és gyöngyház Áthatja szívemet a fojtó, örök láz A HEGY BÁRSONYA A szerelem völgyében, ha a tavasz ölt bársonyos ruhát Szívem ég vágyódó gyönyörében, amikor várom a csodát Virágnyílás lesz a perc, melytől a vágy édene illatozik Rád gondolok Szívem, most is, az én lelkem folyton álmodozik Nem ölelhetlek, mégse sírok, esőként hullatja vágyamat a tavasz Álmomban lágy szellővé válok, ki csókkal érinti ajkadat Lennék én virág, mely bársonyos gyönyörében öleli a hegyet Fák közt szálldosó madárként csak neked dalolnám énekemet Mit tegyek, ha a napfény virágot bont a sziklákon át? Szívem elfojtott dalának nem élhetem át a mámorát Eldalolnám könnyek között, hogy égő szívem csak neked él Kibontod Sorsom virágát, hisz megérintesz Nap heveként Virág, mely nyíló, bársonyos gyönyörében öleli át a hegyet Illatos, tavaszi szellőként érinteném a lelkedet Sziklák virága az álom, az én szerelmem olyan, mint egy csoda Tavasz játszadozó tűz-fényében nyílik ki a hegy bársonya A HOLDAS ÉJ FLAMENCÓJA Flamencót táncol a szerelem-tündér, amikor varázslat szövi álmát Imádatom forróbb a tűznél, vágy pengeti az éj gitárját Aranyszínű a holdfény csipkéje, csillagok közt a tűz világít Rózsákkal díszített kapu az éjbe, melyen a tündér szárnyon átvitt A vágy oly tüzes, mint a flamenco, amikor csillagfény szövi álmom Szerelmem rózsája az éjben alvó, összecsukódó szirma bársony Ám kinyílik a gitárszóra, ha a holdfényben tűz világít Elbűvöl engem az éji óra, szerelmes dallama szélbe játszik Tündér röppen a vágy kapuján át, ám a szívemben lassú tűz ég Megérintem az éjnek álmát, a csönd lelkemmel játékot űz még Hiszen a vágyak felszökő tüzét a feltámadó szél sem oltja Te adod nekem a játszadozó fényt, te vagy a holdas éj flamencója Te vagy a rózsák csillag-játéka, áttáncolnék én minden órát Dallamként csendülsz, ha az éj néma, áthatod a vágyak flamencóját KÉKLŐ SZIROM Te vagy számomra a vágy és az álom Nap-talizmán gyönyörében nyíló virágom Virág, melynek kéklő a szirma Ám elhalkuló merengésben szívem tüzét szítja Vágyálmokon át elhalkulnak a dalok Szerelmem zálogául neked egy talizmánt adok Mely vágyam tüzét tükrözi az álmokon át Elhalkul a dal, ám kísértő a láng Kéklő szirom, ne csukódj be, suttogd el mesém Kísértő lángok közt csönd üzeneteként Vágyam kísértő láng a talizmánon át Úgy adom neked Sorsom, mint gyönyör zálogát MINT A LÁGY SZIROM Úgy nézek az arcodra, mint virág a Napra Álmodozó lelkemet a gyönyör fogva tartja Neked adom szívemet s a halványsárga rózsát, Szerelmes vágyak dala szól az ajkamon át Álom táncaként élem át a bűvöletet Olyan vagy, mint szivárvány a vízesés felett Halványsárga rózsák között rólad álmodom, Lágy szirmok peregnek az aranyfátyolon Az én szerelmem oly csöndes, mint a rózsaág Egyetlen perc dallá vált a szivárványon át Szivárvány titka, hogy álmot kergetek, Álom táncaként kísérti a dal lelkemet Álmok virága nyílik, ha nézem arcodat A szerelem kibontja a rózsaszirmokat Vízesés titka, hogy az arcod tükrözöm Oly édes az illat, mely áthat bűvölőn Örök vágy dalain át álmot kergetek, A Nap aranyfátyolán lágy szirom pereg Az én szerelmem oly csöndes, mint a lágy szirom Egyetlen perc dallá válik az álmaimon MINT VIRÁGNAK A MÉH Álom könnye egyesíti a virágok aranyszín porát A szél gyönyörbe repíti a szerelem selyem fátyolát Olyan a csend, akár a hajnal, amikor a Föld felforrósodik Mit álom könnye hordoz dallal, hisz a szívem rólad álmodik Átjárja lelkemet a szó, a tiltott gyönyör édes mámora A méh virággal játszadozó, szirmokból hull aranyszín pora Ébredésem édes illat, te vagy az én felkelő Napom Gyönyöre az álmaimnak, mely szívemben kél minden hajnalon. Illatos a virág pora, mint a napfény, oly aranyszínű Az én szerelmem, mint egy csoda, a vágy démona álmodó szívű Számára az álmodozás olyan, mint a virágnak a méh Szüntelen várja a csodát, sóhajtozva egyetlen dalért Ezer év is egy pillanat, mit álomként egyesít a szó Virág nyílik a hegy alatt, arany porát a szél hordozó NYÍLÓ VIRÁG TITKA Átadom az éjszakám a csöndnek Szív formájú tükrön át lelkemet bűvöld meg Csak én érthetem titkát a lángnak Hajnal bontja szirmát a nyíló virágnak Elmerengve élem át a hajnalt Mit fellobbant a tűz egyetlen pillanattal Egy vágy, mely a szívembe tévedt Nyíló virág titka, hogy teérted égek Csak én érthetem titkát a lángnak Szív formájú tükrön át csak téged látlak SZÁRNYAK A HOLD TALIZMÁNJÁBAN Smaragdszín zápor lesz a vízesés, talizmán a Hold Eldalolnám egy éjen át, amit most halkan suttogok Hisz amikor a vízesésben elvesznek könnyeim Megvallanám szerelmes vágyam dalolva, könnyedén Egy vágy, mely teljesen átjár, érzem, megfojt a csendben Az éltető gyönyör te vagy az elfojtott könnycseppben Smaragdszín zápor zuhan lefelé a hegyláncról Behálóz engem az éj, ha áthat a csend százszor Könnyesen, dalolva suttogom el szerelmes vágyam Az én szerelmem örök, mint szárnyak a Hold talizmánjában Szívem nem alszik, tovább dalol, ha áthatja a csend A vízesés smaragd záporként zuhan lefelé a sziklás hegyen Tűzforró a szív, akár a szerelem szárnya a Holdban Örök időkön át ölelnélek téged, vágytól áthatottan SZENVEDÉLLYEL ÁLDOTT MEG ÍZISZ Mit mesél a lassú fáklya-tűz S a csillagfénybe öltöző sziklák? Mélységébe a gyönyör játszva űz Elfojtott lángok keltik a szikrát Szerelmes szikra, mit az éj szétszórt Álmod lennék, ha szél dalol rólad Fáklya tüzében izzik a félhold Arany lángján csillagok táncolnak Szenvedéllyel áldott meg Ízisz A fényben látni arany ruháját Démon, kit a szépséged izzít Szívében érzi a tűz örök lángját Csönd varázsában tűnő a félhold Megérinti a csillag-eső Tűz, mit nem olt a könnyező égbolt Szerelmes tánc, lázas, merengő Imádatom az éj meséje Szenvedéllyel áldott meg Ízisz Démon, kinek parázs a vére Olyan vagyok, ha sugarad érint A SZERELEM CSERESZNYEVIRÁGA A szerelem cseresznyevirága Tenyerembe hullik tavaszon Amikor a nyár eljöttét várva Felhők közé szökik a dalom Örök szerelmem virágzó ágát Halk gyönyörben ringatja a szél Madár száll a gyönyör kapuján át Elröppen, ám folyton visszatér Neved hangzik csendülő dalába Túl a mesén, túl a tavaszon A szerelem cseresznyevirága Csak neked nyílik ki a Napon Madárdal az illatozó völgyben Álmodozó szívem járja át Nap sugara vagy az aranyködben Szél hordozza a nyár illatát Te vagy nekem a cseresznyeérés Illat hatja át a völgyeket Akár a dal égő szívem mélyét Napsugár kél a felhők felett Vágyam titka a dalosmadárnak A pagoda csipkés tetején Képzeletben karjaimba zárlak Ám csak a pillanat az enyém Számomra te vagy a völgy meséje Felhők közé szökik a dalom Elvarázsol az illat a szélbe Lágy szirom a napsugarakon A SZERELEM DALOSMADARA Vágy virága egyesíti a felkelő Nap tüzes aranyát Neked adom életemnek szüntelenül virágzó nyarát Hisz amikor a dalosmadár a szerelem fáján énekel Szívemben virágot bont a nyár, illatozó, mint álom-kehely Szerelmem dalát a völgyek egy perc gyönyörben egyesítik Imádatom csodák fája, melyen az ág örökké virít Égő szívem neked suttog, amikor az Égre kél a Nap Illatos virágot bontott selyembe borítva utadat Hisz álmom virága selyem, öleli az ébredő hegyet Dalosmadár szálldos velem, egyesít órát és perceket Óra s perc, szerelmes varázs, felkelő Nap tüzes aranya Az én virágzó fámra talált a szerelem dalos madara Nyár gyönyörében kelő hajnal kibontja a virág szirmait Szerelmes madár kelti dallal szívem elrejtett vágyálmait A SZERELEM KÖRHINTÁJA Szív formájú tükör titka, mit üzen a Sors Szív-virágú ágak közt rejtőzik a Hold Hiszen álmodó lelkem a mesékbe jár, A szerelem körhintája soha meg nem áll Titokzatosan forog az ezüst Hold körül Csillagoknak játéka lett a szív-tükör Szívvirágokból varázsol éji mandalát Oly jó lenne Szerelmem, ha te is hallanád A szót, mely dalként csendíti az éj üzenetét A szerelmes vágy szele a mesékbe repít Minden egyes percben rólad álmodok, Csillagok játékában a körhinta forog Neked adom Szerelmem a szívvirágokat Hiszen csak te jelented éji álmomat Csak terólad mesélnek az éji szelek A csillagok játékai felébresztenek Szív formájú tükrön át csak gyönyörködök Az én Sorsom körhinta a csillagok között Szívvirágok rejtik a csendes jóslatot, Vágy körhintája egyesít Holdat és Napot A SZERELEM TENGERE Mélyvörös tenger a csillagok alatt Szívemben a vágy örök vulkán maradt Ne kérdezd soha, mitől vörös a tenger Hiszen a mélye szenvedélyt rejt el Szenvedély, melyet érted élek át Magamban hordozom örök viharát E vihar nem csillapszik, tombol szüntelenül S a lángoló szív a tengerbe merül Szerelmét a vize soha el nem oltja Terólad szól a perc s minden egyes óra Lángoló tűzzé válik a tenger Érted ég szívem s harcol a végtelennel Mégis gyönyörű, hogy teérted élek Csak én látom mélységét a szerelem tengerének SZERELMES KÖNNYEK AZ ORGONAFÁKON Szerelem démona ültet a völgybe álmok közt illatozó orgonafát Én a nevedet hallom a csöndbe, ha égő szívemben lobban a láng Elmondom százszor, suttogva, halkan, olyan a vágyam, mint májusi éj Démoni szárny a Hajnalcsillagban, minden percben terólad mesél Orgona virága te vagy a völgyben, szívem megdobban egy nyár éjszakán Szerelmes könny, mely zápor a csöndben, az ébredésem te vagy talán Orgonafák közt démoni szárnyak, Hajnalcsillag a vágyak Egén Álmodó könnyek terád találnak, oly édes illat száll énfelém Hajnalcsillagnak démoni tükre elvarázsolja az éjszakát Selymes virágon az eső könnye, álmodó lelkemet csönd járja át Terólad dalol egy démon halkan, miközben vágyamat elsuttogom Neved csengjen a szerelmes dalban, fénysugár vagy a könny-záporon Szerelmes könnyek az orgonafákon, te vagy a Nap a hajnal Egén Minden percben a szemedet látom, szenvedély szárnya száll énfelém Olyan vagy, mint az orgonák völgye, aranyszínű a varázstükör Szerelmes lelkem álomba szökve sugaraidban gyönyörbe merül SZIKLÁK BÁRSONYOS VIRÁGA Mit tehetnék Szerelmem, ha elhalkulnak a szavak Alvó sziklák közt máglyaként éled a Nap Mesélnék neked, ha a sziklák virága lehull Elsodródik a széllel, ám a vágy soha nem csitul Suttogd el nekem Szerelmem, ami bánt Hisz te élteted lelkem, akár a húr a gitárt Sziklák bársonyos virága tenyerembe hull Elhalkul a szó, csak a gitár hangja szól Csendes a szél, örök a dal, ha a kísértést élem át Az álmok szele elsodort, a vágy végtelenbe járt Végtelenben jártam én a vágyálmok között Szerelem nyila hatotta át a fénylő aranyködöt Felkélt a Nap, a sziklán elolvadt a jég Örökkévalóság a szó, mit egyetlen perc dalba írt Egyetlen perc, mely az aranyködön áthat Széllel sodort virágok közt napsugárnak látlak Vágyam dala járta át a völgy-utak csendjét Máglyaként éleszted bennem az örök merengést Mit mondhatnék Szerelmem, ha szól a gitár? A vágyakozás a sziklákra esőt szitál Mit mondhatnék Szerelmem, ha a völgy dalol? Szívembe az örök vágy nyila beléhatol Egyetlenegy perc varázsa a csöndbe vesző Megérinti a sziklákat az álom-eső Bársonyos virágok nyílnak ki szerelmesen Fénylő aranyködön át az arcod lesem SZÍVEM HÚRJAI Álmok varázsszőnyege száll az éjen át Égő lelkem virrasztva a mesékbe járt Mesékbe járt, hogy elvigye neked szívemet Csillagok közt röpítve a varázsszőnyeget Vágy dala az ajkamon, mely mesékbe szól Minden percem a szerelem hangszerébe húr Eldalolja vágyamat hosszú éjeken Sokszor úgy érzem, Szívem, a Hold mesél nekem Alvó virág illata száll suttogva felém Vallomásom varázsszőnyeg lett az éj szelén Varázsszőnyeg, jázminillat, szívem húrjai Csillagok közt vezetnek a vágyak útjai Hogyan valljam meg szerelmem én az éjeken? Amikor a holdfényben a csend dalol nekem Álmok varázsszőnyege a meséken át Álomként bontja a nyár a jázmin illatát Te vagy a fény álmaim virágzó bokrain Vallomásom felcsendül szívem húrjain Alvó virág ébred, ha rólad álmodom Az éj ezüstös fényében neved suttogom Átvirrasztva az órákat lázas éjjelen Sokszor úgy érzem, Szívem, a Hold mesél nekem SZÍVEM TITKA Szívem titka a fékezhetetlen szenvedély Imádom a Szerelmemet, ki gyönyörűbb mindennél Tündöklőbb a Napnál, édesebb a méznél Többet jelent számomra a világon minden kincsnél Szívem oly édes titkot rejt magába Nem bánom, hogy felemészt teljesen a szenvedély rabsága A szenvedély aranyhálójában édes a létezés Gyötör a vágy egyfolytában, de nem kell az ébredés A SZÍV HANGSZERE Amikor a rózsafák édes illata száll Völgyek csendes útjain csak neked mesél a nyár Szerelmes dallam, olyan, akár a tűz heve Neked adom álmomat, ha csendül a szív hangszere Hangszer, mely dalában egyesít minden pillanatot Tűzként varázsolod el a hűvös alkonyatot Te vagy álmom, ha illatokat hordoz a szél Mit mondhatnék én, hisz a nyár rólad mesél Hisz te vagy a vágyak csendje, ha a rózsák alszanak Te vagy a tűz forrósága, ha hegy mögé bújik a Nap Egy pillanat gyönyör, mely illatként egyesít minden álmot Rád gondolva Szerelmem a szív hangszerén játszok Szív hangszerén játszok én, hogy átéljem a dalt Hisz tudom, hogy álmomat az éj meséli majd Imádatom csendülő dalként száll a völgyek útján A percek csöndben váltakoznak a szív csöndes húrján Egyetlen Szerelmem, terólad mesélnek a szerelmes húrok A Nap tűzsugarában a hegy mögé bújok Hegy mögé bújok, hogy megvallhassam vágyam Az én szerelmem örök tűz a végtelen nyárban Neked adom Szerelmem a vágy örök hangszerét Mely titkos vágyálomként elvarázsolja az éjt Amikor a rózsák völgye ébredésre vár Álmodó szívem hangszerén csak neked mesél a nyár SZÍV A MANDALÁN Terólad mesélnek a lágy szirmú rózsák Örök vágyaimat tündérek dalolják A Nap fénye áthatja a boltíves kaput Szerelmemet felkeltik a lázas hajnalok Mit mesél az aranyszív a boltíven át Megérintem az álom-szentély tündöklő falát Miért bűn szerelmem, s hogy érted lángolok? Amikor a boltíves kapun átjutok Vágyam álom-szentély a gyönyör hajnalán Szenvedélyem tiltott, ám én megvallanám Mandala egyesít száz aranyszívet Áldozata lettem én a Nap szentélyének Mit mesél a harmatkönny a rózsaszirmokon? Én a gyönyör hajnalán veled álmodom Minden egyes vallomás szív a mandalán Örök vágy tükröződik a Nap-szentély falán SZÍV-MANDALÁBAN ARANYHOLD Amikor eljön a csendes, álmos éji óra Szív-mandalában ébred a vágy arany Holdja Aranyholdnak gyönyörében nyílik ki virágom Vágyam, hogy az éj szívemre csillagot szitáljon Csillagok a mandalában, álmodó szív tükre Álmosan csillog a harmat az elvarázsolt ködbe Vágyak virága a csend, ha szirmok simogatnak Rád gondolok Szerelmem, s az Aranyhold elaltat Oly hosszú az éjszaka, s végtelen a vágyam Az örök időt egyesíti csillag-sugarában Csillagoknak varázsa ébredő gyönyörben Szív-mandala az én vágyam az örök időben Ki értheti vágyamat, mit megírt a sorsom? Hennával írt titkos betű lett az Aranyholdon Egyetlen betű az éjben a csönd vallomása Sugarakon repít át a szerelem varázsa Hosszan tartó éj gyönyöre lett a csöndnek titka Örök tüzet lobbant bennem egyetlenegy szikra Aranyhold a mandalában, érted dobban szívem Csillagot szitál a vágy a néma szenvedélyben Hisz a vágyam végtelen, én sem értem titkát Szívem titkos betűjét az Aranyholdra írták Egyetlen perc varázslat a végtelen időben Csillagoknak sugarából tündércsipkét szőttem Tündércsipke varázsa az éj baldachinján Egyetlenegy pillanat könny a virág szirmán Virág szirma meséli, hogy szívem érted ébred Szív-mandalában Aranyhold, a lassú tűz feléled SZÍVVIRÁGOK MESÉI AZ ÉJ DALAIN ÁT Szívvirágba zárta a Sors szenvedélyemet Mely hét átvirrasztott éjen át lázként égetett Hold-tükörben egyesítve éji álmokat Neked küldöm dalomat s a szívvirágokat Imádlak, s vágyaimra százszor esküszöm Olyan vagy, mint csillagok az ezüstfüggönyön Szívvirágok meséi az éj dalain át Te jelented lelkemben az örök lavinát Álom, mit a szenvedély szívvirága bont Szerelmesen suttogok, vágy tükre a Hold Sugarában egyesíti minden szavamat El-elmerengő lelkem lavinája vagy Mely csillagként szórja szét a múló perceket TEVEKARAVÁN A VÁGYAK ÚTJÁN Tevekaraván a Hold fényében Álmok útja lesz a sivatag Titkokat sző száz csillag az égen Oly messze van még a virradat Hold és csillag éji találkozása Álmaimat küldöm el neked S ha elfárad a tevék karavánja Égő szívem lázasan mereng Álmodó szív merengő gyönyörben Rád gondolok egész éjszakán Baldachin-sátor a messzi csöndben Elindul a tevekaraván Álom tündököl a hold fényében Érted várom a virradatot Tűzsugárként bűvölöd a szívem Te jelented nekem a Napot Szívem és a fény találkozása Hajnali varázsban egyesül Olyan vagy, mint Napkorong varázsa Mit tűzsugárként szór a szív-tükör Tevekaraván a vágyak útján Szívem megérinti a Napot Mely álomként sugarakat szór rám Elárasztva a sivatagot TÜNDÉRKÖNNY A SZIKLÁN Tündérkönny a sziklán, éji harmat Álomként a vízesésbe hull Lágy csengés, mely mély gyönyörben altat Amikor a hárfa hangja szól Varázslat vagy a tündér könnyében Ha az éj hullat harmatcseppeket Álmaimban száz csodát átélek Mit száz dalként küldök el neked Tündérkönny az éj varázslatában A titkos, kék szárny a sziklákhoz ér Lágy csengés vagy a hárfa hangjában Mit lágy szélként hordoz szét az éj Varázslat a néma csillagok közt Fellobbantod égő lelkemet Sziklákon száz szerelmes tündérkönny Dallammá teszi az éjeket Tündérkönny a sziklán, éji harmat Kék szárnyak, álmodó csillagok A szél útja a titkos hárfa-hangnak Hisz csak álmomban dalolhatok A VÁGY EZÜSTTÜKRE Arany csipkévé változik az Ég, ezüsttükörré a Hold Egyetlen Szerelmem, mit tehetnék, hisz szüntelen csak rólad álmodok Terólad álmodok, amikor a csend a csillagokat egyesíti Égő szívemet egyetlen perc a végtelenbe repíti Imádlak Szerelmem, a vágy ezüst tükrében arany a csillag Vallomásom érezd a csendben, az éj dalában egyfolytában hívlak Neked adnám én a percet, mint éji láng örök kísértését Csillag-hálónak érzem a csendet, ezüsttükrön át látom a fényét Szívembe zárt titok a vágyam, hogy érted az éjt daloljam át Gyönyör vagy a virrasztásban, feláldozom a kertek illatát Rózsák illatozó kertje, szívem eleven láng az ezüsttükörben Kísértés az éjnek csendje, az örök szenvedély hálójába kerültem Sok-sok csillag közt, virrasztásban telik minden órám Gyönyöre vagy álmaimnak, az éj könnye harmat lesz a rózsán VIRÁGZÓ NARANCSFA Amikor egy tavaszon virágozni kezdett az álom Imádatom csillagként tündökölt a narancsfákon A virágzó narancsfáról a hajnal könnye hullt A szerelem madara egy ágon a vágyaimról dalolt Dalok szóltak imádatomról a fán S hogy miért is virrasztottam egész éjszakán Virrasztottam, hisz csak képzeletben lehetek veled Vágyaimról sóhajtoztak a harmatkönnyes levelek Mint a szerelem, úgy ért a gyümölcs a fán Egy hajnalon csillagként hullt a harmat könnye rám Én szüntelen csak sóhajtoztam, hallgatva, mit mesél a szél Korai nyár gyönyöre, ha a fák gyümölcse ér Hisz imádatom örök és édes, mint a narancs A szél meséjében nevedet suttogta a hang Te vagy a Nap, te vagy, kinek sugarában narancsfa ér Te vagy a dal, s az álom, mit a sorsom ígér Szívembe rejtem én örökre az ígéretet Vágyaimról suttognak a harmatkönnyes levelek Nem hallok mást Szerelmem, csak az éjszaka hangját Te vagy a nyári Nap, mely élteti a virágzó narancsfát VÉRVÖRÖS HAJNAL ARANY SZITÁJA Gyönyör hajnalán madárdal keltett Akár a napsugár a függőkertet Dal járta át a szívemet százszor, Rózsák hullottak Szemirámisz teraszáról Csöndes álomként éltem át a hajnalt Vágy függőkertjébe szöktem én a virradattal Gyönyörködve néztem a rózsafákat Illat andalított, madár dalai szálltak Napsugarak között virágzó terasz, Szenvedélyes álom, mit nekem te adsz Egy érzés, mely szívemet kelti álmából Rózsák hullanak Szemirámisz teraszáról Madár dala a szerelmes ígéret, Mely egy hajnalon a függőkertbe tévedt Azóta Sorsomat kíséri végtelen dalán át Rózsaágak bontják ki Szemirámisz álmát Madár dalol a végtelen vágyról Szerelmet vallva a gyönyör hajnalán túl Vérvörös hajnal arany szitája, Napsugarat szór az álmok teraszára Rózsaágak bontják ki a perc csodáit Rózsák közt éli át álmát Szemirámisz VIDEÓK Halkan csengő szavak a gitárban - B. B. Nala Link Mint virágnak a méh BB Nala verse zenei aláfestéssel - Andre Rieu: Plasir Damour Link B.B. Nala képesversei Szív1 Link Dalosmadár meséje az álmodozás - B. B. Nala Link Vágy szelében játszadozó orgonák - B. B. Nala Link

0 komment , kategória: Kecskés Beatrix

Kiss Judit Ágnes

2016-08-11 20:00:38, csütörtök

	KISS JUDIT ÁGNES Kiss Judit Ágnes (Budapest, 1973. május 11. -) magyar költő, író, oboista és drámatanár. Az írás mellett színházcsináló, jelenleg a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában tanít. P o r t f o l i ó Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon. Test, lélek egy. Tudd, ritka e pillanat. Hogy mindig így maradjon, semmi Nem bizonyulna elég nagy árnak. Itt már zenészként lógok a hangszeren. Látod, zavar még mindig a pódium. Jó vicces lett, ahol tanítok mesterien szigorú pofával. Láthatsz szinésznek, mert az is én vagyok más bőrbe kötve. Ott meg, a másikon épp verset írok bamba képpel. Jól retusált, de hazug fotó mind. Vágyat sugárzom? Védelemért eseng kisgyermek énem? Ostoba álca csak. így játszik az, ki megtanulta: meztelen önmaga úgyse kéne. Link DALSZÖVEG A HŰTLENSÉGRŐL A hűtlenséget meg ne bánd, Ha több mint részeg pillanat. Hagyd meglebbenni néhanap Az elvarratlan szálakat. Legyen talonban mindig egy-két Mindenre kapható régi szerető, De hogyha nem akad új kaland, Őket csak akkor szedd elő. Trallaléra, trallatiritomm, Mindenre kapható régi szerető, Trallaléra, trallatiritomm, Őket csak akkor szedd elő. Ha csábítasz, csak légy erős, Ne torpantson meg a bűntudat, S ha érzed, hogy csábítanak, Csak sóhajts, és add meg magad. A hűtlenség oly jólesik, Mint jéghideg sör egy nyári nap, A hűtlenség oly fűszeres, Az íze napokig megmarad. Trallaléra, trallatiritomm Mint jéghideg sör egy nyári nap, Trallaléra, trallatiritomm, Az íze napokig megmarad. A biztonság csodás dolog, De sokkal jobb az izgalom, Csiklandozd véle meg magad, Mihelyt adódik alkalom. S ha végleg elkerült a vágy, Nem találsz rá se ott, se itt, Mint drága kincset, dédelgesd A hűtlenséged perceit. Trallaléra, trallatiritomm Nem találsz rá se ott, se itt, Trallaléra, trallatiritomm Őrizd a hűtlenség perceit. A FÁJDALOM A fájdalom hogy mért tesz nemesebbé, azt majd valaki magyarázza meg. Csak azt tudom, hogy válok én is azzá, ha egyre elviselhetetlenebb. A tudat, mit mindennél jobban őrzök, a fényes érzék ilyenkor teher, és megalkudnék szánalmasan, gyáván, csak múljon el, bármikor bárkivel. A fájdalom hogy lehet áldozat, hogy lehet szép, azt sajnos nem hiszem. Csak bűnbe visz: a nyöszörgés nyomában az édenkerti kísértő sziszeg. Nem volnék jó hősnek, se vértanúnak, porban pondróvá tesz a fájdalom, és bevallok és megtagadok bármit, és ha kell, kínzóm csizmáját nyalom. A fájdalom a test végső győzelme, a fájdalomnak sem hite, sem elve, a fájdalomban másnak nincs esélye - Istenem, ne vígy ilyen kísértésbe! GEOMETRIA Az vagy nekem, mi magadnak sosem, és én benned magamnak idegen alakként tükröződöm. Szüntelen felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, mit érzel, az te és nem én vagyok. Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, és nem veled, magammal harcolok. Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe, mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete. GYEREKFÉRFIAK BALLADÁJA Ha nő vagy, férfiként szerethetsz macsót, lovagot, szépfiút, végül úgyis a gyermeked lesz, öledbe vágyik, s nincs kiút ebből a kényszer-anyaságból, szívedből szívja a tejet, és mint vak kismacska, nyivákol - a férfi mind csak kisgyerek. Mint óvodás a homokvárat, épít izmot vagy karriert, de kérj egy apróságot, fáradt, unott lesz rögtön és ijedt. Nem lesz társad és nem lesz hősöd, magad vagy csatába menet utóvéded és előőrsöd, a férfi mind csak kisgyerek. Most rád hasal, harapja nyelved, magáról úrként álmodik, ha nedve kiömlött, elernyed, s már alszik, nyála is folyik. Mert nő vagyok, oltalmat vágynék, de megtanultam, nem lehet, hiába szerelem, jó szándék, a férfi mind csak kisgyerek. Herceg, ha sértő, amit mondtam, hajtsd az ölembe a fejed, csak altató volt, mit daloltam, hogy minden férfi kisgyerek. HALÁLOS VILLANELLA "Hogyan létezhet ennyi fájdalom?" A négy szó, mint a csikk, bőrömbe égett, mi elhangzott azon a hajnalon. Mit ér a test? Az ócska-drága rom, mit oly soká építgettek az évek? Hogyan létezhet ennyi fájdalom? Csak kérdés van, de nincsen válaszom, csak Isten ellen súlyos vádbeszédem, mi elhangzott azon a hajnalon, mert nem vagyunk több: hulló, sárga lomb, áramütés alatt vonagló féreg, hogyha létezhet ennyi fájdalom. A kártyák mind kiosztva, nincs talon, Semmim se volt, de megadtam a tétet, mi elhangzott azon a hajnalon, és vesztettem. Túl sok volt egy lapon, anya, nem tudlak megmenteni téged. (hogyan létezhet ennyi fájdalom?) Lehámlott rólad ölelő karom, ahogy arcodról mállott le az élet. Mi hangzott el azon a hajnalon? Hogy nem létezhet ennyi fájdalom. HOGYHA A SZERELEM ELKERÜL Hogyha a szerelem elkerül, többé nincs hova menned, a látszat muszlinfüggönyei kőfallá merevednek. Rád bogozódva a ráncaid is, vénasszonyra a kendő, ébred a szörnyed, utánad ered, az árnya mögötted megnő. Hogyha a szerelem elkerül, ronggyá bénul a lábad, úgy bújsz önmagad árkaiba, mint vackára az állat. Vedleni vágysz, de a bőröd alatt nincs, ami képes az újra, vergődsz csak, de törött üvegen, felsebzed magad újra. Hogyha a szerelem elkerül, a napok rád kövesednek, fűrészporral az éjszaka jön, kínálgat: nesze, edd meg! Néz a tükörből a maszkod, az arc, nincs aki már leszeresse, hogyha a szerelem elkerül, hóval vagy betemetve. HULLADÉK pár vacak vers és egy-két rossz kamaty, úgy hamvad el, hogy nem is vet lobot, de mégis, mint a halom ócskavas, értékké válik, mihelyst eldobod, s belőle újraöntheted magad: éveket a kicsorbultak helyett, s a vérért, ami bőrödhöz tapad, önthetsz irgalmasabb ítéletet. semmid sincs már, sem arcod, sem neved, az isten emléke is megkopott, pucér testedre fázón öleled néhány éjszakád, hitvány verssorod. ILLATOK Tán egy-két illat, ami ismerős. Leginkább a tavaszi éjszakáké, és ott a kávé vagy a csokoládé, mit nagymama vasárnap délre főz, mert elhitették, hogy otthon vagyok, és megrettenek, mikor föleszmélek, a kétely rág rajtam, almafán a féreg, mutatnak-e utat az illatok? megtartanak-e miben bízom, abban? átvisznek-e a végső, mély vízen oda, ahol e világ előtt laktam? Ők vezetnének, nem kell kérni sem, elindulhatok minden pillanatban, de hogy hazajutok, már nem hiszem. IRGALMASVÉRNŐ VISSZATEKINT Voltam már elhagyatva, meg persze én is fájtam, próbáltam az egyensúlyt tartani a világban. Lehullott, elrothadt már vagy harminchárom évem, egész művészi lettem a csinált szenvedésben, s egészen profi abban, hogy úgy nézzek magamra, ahogy a gyűjtő tekint a preparált rovarra, ahogy a tudós néz egy boncolt patkány agyára, okosan, részvét nélkül, a végeredményt várva. Voltam alul és felül a harcban és a szexben, kit magam alá gyűrtem, másnap lenyomott engem. Jó voltam szeretőnek, És hitvány minden másra, lassacskán berekedtem a kéj után kiáltva. Elpazaroltam mindent, s nincs kinek számot adnom, hogy többre voltam szánva, mégis hiszem és vallom. Óvszerre nem költök már, csak néha altatóra, nézem a hintaszéket, hol nagymama lettem volna. ITTMARADÓ Hét éve őrizlek, Hét évig nem látlak. Hét év után, ha visszajössz, Két karomba zárlak. Kezembe vennélek, Számban tartanálak, Mégsem kérlek, hogy itt maradj, Nézek csak utánad. Kék egek elvisznek, Zöld vizek elzárnak, Sosem vettél az öledbe, Mégis visszavárlak. KESERŰ WHISKYDAL Ó, fiatalság! Még amikor hittünk az egészben: Úgy Pegazus szárnyában, mint az örök szerelemben, Meg hogy a Parnasszus csúcsát majd egyszer elérjük. Ültünk mestereink lábánál, s éltek a holtak, Mert megidéztük finnyás szellemüket szavainkkal. Tiszteltünk mindent, ami vers volt, mint pap az oltárt, S tudtunk írni hibátlanul egy-egy hexametert is. Esténként a lepukkant kocsmák pultjai mellett Kérdések tutaján hánykódó hősi szivünket Ringatták lassú mámorba a bölcs borozások. Itthon ülünk most, házunkból, amit összevakartunk Megzápult szavainkkal, régesrég ki se lépünk. Mestereink koszorús fényképe tekint le a falról Feddőn, míg a Chivas Regalos poharat nyalogatjuk, S megbotlik a tollunk mindegyik hexameterben. Kolbászt töltöttünk Pegazusból, azt falatozzuk, S elhittük, hogy a Parnasszusra lanovka repít föl. Nem kell már szerelem, csak a franciaágyban a kqrás, S mint kültelki vagány, aki mással látja a nőjét, Régi dicsőségünk késel csak az éji homályban. MACSKA TÉLIRE Vegyél egy macskát. Vagy fogadj örökbe. Egy félvak, lekoszvadt is megteszi, vagy egy tépázott fülű csatakandúr, ki éppen hitvány zsákmányát eszi egy belvárosi, sötét kapualjban, vagy egy autó alól pislog ki rád, vagy elnyúlik az őszi napsütésben - csak az a fontos, hogy legyen cicád. Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka, öklömnyi szőrgombóc, még kékszemű. Akár ajándékba is kérhetsz egyet, macskához jutni roppant egyszerű. Mert tél jön mindjárt, és hideg, és mi lesz veled, ha nincs cicád? Ki bújik be, hogy melengessen, melléd a takaró alá? Ki dorombol füledbe éjjel? (mancsát arcodra fekteti) Ki kelt hajnalban nyávogással, hogy rögtön enni adj neki? Ki kaparja a bezárt ajtót, mikor hazaérsz, ki örül? Kunkorodó farkkal ki rajzol nyolcasokat bokád körül? Legyen egy macskád. Míg kávézol reggel, öledbe mászik, éles karmai behúzva, puha tappancsokon sétál az életedben. Alig hallani. Bundájából kipattognak a szikrák, ágyadra gömbölyödik és dagaszt. Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle, ketten könnyebb kivárni a tavaszt. MIMIKRI Hová hívtál el, Istenem? Miféle különös szeánszra, mely szentebb, mint egy nászmise és sötétebb, mint a sátán bálja? Hová dobtál ki, Istenem, mint egy ejtőernyős ügynököt? Tudtad-e, amikor kilöktél, hol szállunk, milyen föld fölött? Most itt vagyok, nem kérdezek már semmit, ami a múltról szólna, elvégzem mindazt, amit rám bíztál, vagy szolgaként, vagy uralkodva, csak tudnám, mi az. Most jó volna emlékezni, mit is kell tennem. Hallgatok addig, és próbálok túlélni rejtőszínekben. NEGYVEN UTÁN Hogyha eléred a negyvenet, ember, gyűlnek a ráncok a homlokodon. Túl a kudarcokon, annyi szerelmen, túl haveron, túl vérrokonon jól tudod azt, hogy mennyi az annyi, a szembejövőről, mennyit is ér, s nem tudsz már könnyekre fakadni, mert egy nagyfőnök kikísér. Hogyha kirúgnak, már nem akadsz ki, lelsz más társat, más kenyeret, orrod alatt szaporodna a ,,baszki" de mert gyereked van, visszanyeled. Megtanulod használni az Excelt, rajta beosztani pénzt és időt, nem vacakolsz, csak olykor a szexszel, aztán, mint a fa törzse, kidőlsz. Negyven után még bírod a tempót, már ha a térded nem reumás, nagy sikerekre legyintesz: ,,E' megvót!" Csökken a becsvágy, nő a tudás. Mind gyakrabban lát a fogorvos, kardiológus, majd a szemész, végül rájössz, túl sok a dolgod, s mind leszarod: jó így az egész. Negyven után minden nap ajándék, hát örömödben fogj madarat! Van mese is, csoda is, mire várj még, tán száz évre való is akad! ÖREGES Az éveket már érzik pusztulásra váró sejtjeim, odvasul fogam a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól, vastagszik méhem, nehezen fogan, a mész gyűlik orvul az érfalon, gyomrom finnyás lett ételre és szóra, egyre ritkábban pezsdíti fel vérem a testi vágy, mint ócska bort a szóda, a várandósságnak csak kínját érzem, "nem kellett volna időben egy küret?" fut át rajtam, míg félpercnyi szünet áll be két fájás közt a vérző térben. Kit mégis százszor újra megszülök, ne hagyj el, vers, mikor megvénülök. RÁOLVASÁS a lélek vékony pókfonál a testet lassan átszövi az őrizetlen sarkokat aztán az ajtót-ablakot míg lassan minden szürke lesz tapadós fényes és puha míg nem lesz olyan mozdulat, mitől a háló nem remeg akármit kérdez már a test úgyis a lélek válaszol öröklét csöndes zsarnoka a test körötte csak fogoly. RINGATÓ Nem nyugalom, nem küzdelem, Nem meredek, rögös út, Én a halált úgy képzelem, Mint egy nagy takarót. Lágy puha tollból van, meleg, Elfeledett anyaöl, Rád borul, elringat, befed, Megvéd bármi elől. Szárnyai vannak, az égbe ragad, Szállj vele, szállni ne félj, Karjából kitépni magad Nincsen, nincsen esély. SZÓ Hazádból, hogyha még bírod, Ne menj el, ó, magyar. Hogy menekülj, lesz mindig ok, És mindig, hogy maradj. Itt áldozat, s vajon mi ott? Bevándorló lehetsz, Nem tudhatod, végül melyik A súlyosabb kereszt. Ez a föld régóta ugar, Terméketlen, sivár, De van még, ki zenét szerez, És színházat csinál, Szeret és harcol semmiért, Mert másként nem tehet. Hogy itt vagy, erőt ad nekik, S ők itt vannak veled. Lehet, hogy nem jön jobb soha, Ki itt él, mélyrepül. Megúszhatják a vétkesek, S te bűnhődsz vétlenül, Míg annyi jóval van tele A másik serpenyő, Ha baj van, ki ne mentené, Ami még menthető? De itt van szükség rád nagyon, Sötétben lenni fény, Hogy fölemeld, ki megrogyott, És bátorítsd, ki fél. Maradj, mert meg kell védeni, Kinek nincs is hova, Legyen szegény, hajléktalan, Zsidó, meleg, roma, Vagy bárki más, aki alól Kihúzták a talajt. Légy fül, ha semmit nem tehetsz, Ki hallja még a jajt. Ez frontvonal, ez harcmező, S még így is otthonod, Rád simul minden rég bejárt Tered, kamaszkorod. Taposhatnak röhögve mind Az összes elveden, De szétolvadnak a szavak Az anyanyelveden. Ne hidd, hogy semmi eszközöd, Fegyver vagy te magad, Mind különleges ügynök az, Ki mégis itt marad Maradj tövisnek, bőr alatt, Ha bírod még, magyar, Légy viszkető seb, mit a kéz Álmában is vakar. Itt áldás is, másutt csak egy Bevándorló lehetsz. Ki mondja meg, végül melyik A súlyosabb kereszt? TÜKÖR ELŐTT Már nem hiányzol. Tornacipőd nyomát hó befújta bennem, a hangod is zörejjé torzult, ócska magnó játssza le mindig a régi számot: "Tartson halálig! Én soha nem fogom" - így szól a refrén - "önt elereszteni!" A versszakokról nem beszélek, "végzetem, angyalom" és hasonlók, mikből kitelt pár lírai szösszenet, bakfisnak emlékkönyvbe való sorok. De hogy nekik bedőltem én is ennyi idősen, az egy kicsit gáz. Leszek harmincas, negyvenes is talán, mint kiskamasznak, egy hülye szó elég, hogy lépre csaljon. Hidd el, édes, itt ülök, és röhögök magamban.

0 komment , kategória: KisJenő,József,Judit,Irma,Rea

Szőke István Atilla

2016-08-07 21:00:47, vasárnap

	SZŐKE ISTVÁN ATTILA Szőke István Atilla versíró, aki verseiben, dalszövegeiben a magyar múlt tiszteletét, a műveltség, a lélek, a megmaradás fontosságát, a nemzettudat építését, ősi örökségünk megóvását és a magyar nyelv kiapadhatatlan forrásának tisztaságát hirdeti. Szívemben nagy érzülettel, Ősi szittya szeretettel, Kezemben a tollam tartom, Eképpen vívám a harcom, Igazam égig kiáltoz, Sorsomban vajon ki átkoz? Törvényem magyarul élni, Véreimnek ne kelljen félni, Álmom fényes úton járjon, Nemzetem fölötte szálljon, Arany Nap reánk ragyogjon, Turulmadár hitet adjon, Igazságunk kiderüljön, Lóra millió magyar üljön, Lábnyom szép szarvast idézzen, Aki hisz, szemembe nézzen! Link AHOL-OTT ahol hajnalt köszönt sok kistorok ahol őrzik a sárgult képet ahol faragott bölcső nyikorog ahol szóból szövik a szépet ahol késsel friss kenyeret szelnek ahol rezeg harmatcsepp a hálón ahol a csodás hegyek ölelnek ahol a csók csattan a szájon ahol tüzes lesz a hit a vérben ahol hullámoz három tenger ahol tűnik az Idő a Térben ahol levegőt vesz az ember ahol lüktet a nyárnak melege ahol barnul az erdők lombja ahol enyhül a télnek hidege ahol könnyül a tavasz gondja ahol sarjad a magnak ereje ahol szárba szökkenve megnő ahol leng dús kalászok teteje ahol öntözi habos felhő ahol forog vén malmok kereke ahol zsákba öntik a lisztet ahol szent földet hasít az eke ahol őrzik e magyar kincset ahol nyílik a bimbó színesen ahol lebben sok tündér szárnya ahol szökken a szarvas szívesen ahol követi madár árnya ahol futnak a folyók lefelé ahol nőnek a fák az égig ahol fordul a lélek befelé ott jutunk el mi is a Fényig ANYANYELVÜNK ÖLELÉSE szavak dunyhájával takarózom éjjel puha mondat-párnán nyugszom édes kéjjel párnámban a tollak mind betűből vannak el-elvarázsolnak végül elaltatnak lepedőmet halkan álmok simogatják ha összegyűrődik meg-megigazgatják így aluszom mindig tiszta szerelemmel összeölelkezve a szép anyanyelvvel AZ ARADI VÁR FALÁNÁL Édesapám, kik állanak az aradi várfalánál? Édesapám, mért van puska annál a sok katonánál? Édesapám, mért esküsznek büszke arccal tizenhárman? Édesapám, mért sír a szél az aradi nagyhatárban? Holtak csendje, néma árnyék zuhant le az anyaföldre, de a lelkük szállt az égbe, igazságként tündökölve! Esküt-tartó, nagy hitüket foglaljuk egy szent imába, visszatérnek majd az égből szabad-lelkű szép hazánkba! ÁLDÁS Áldom a Holdat és áldom az éjt, Áldom a Napot és áldom a fényt. Áldom a lelket és áldom a jót, Áldom a nyelvet és áldom a szót. Áldom a csendet és áldom a dalt, Áldom a kezet, amely betakart. Áldom Anyámat és áldom a Nőt, Áldom a Pilist, mely álmokat szőtt. Áldom Apámat, 'ki fentről figyel, Áldom hazámat, ezer ősi jel. Áldom földemet, az ősök hitét, Áldom a zöldet a remény színét. Áldom e Népet, belőle növök, Áldalak Téged, mert vársz, ha jövök. ÁLDJA MEG AZ ISTEN... Áldja meg az Isten szép Magyarországát, Őrizzük és védjük hitét, hagyományát, Vigyázzunk múltjára, őseink szavára, Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra! Életünkre ellen sohase törhessen, Földünkre az Isten, termő magot vessen, Nyíljon, virágozzék jövőnknek virága, Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra! Nemzetünknek álmát elvégeztethessük, Szívünket, lelkünket magyar színre fessük, Figyeljünk a mára, apánkra, anyánkra, Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra! Áldja meg az Isten szép Magyarországot, Örökkön örökké tápláljuk a lángot, Gondosan ügyeljünk a szent szabadságra, Süssön fényes Napunk drága, jó hazánkra! ÁRPÁD SÍRJÁNÁL Holdvilág-árokban száll az ősi ének, Magasztosan áldoz Árpád szellemének. Lelke beivódott a rögökbe mélyen, Tovább él majd vélünk a Nagy Mindenségben! Reménység világít a pilisi tájon, Örök csillag ragyog magyar éjszakákon. Egymást öleli a valóság és álom, Árpád hős alakját fényesedve látom. Ő volt, aki nékünk e földet szerezte, Turulmadár röpte idáig vezette. Atilla honába, őseink földjére, Jó hun-magyar múltú Kárpát-medencénkbe. Bátor harcosival sok csatát megvívott, Segítségül mindig égi erőt hívott. Zengte-zúgta nevét puszta, Pilis, Kárpát: ,,Atilla rokona, Álmos fia, Árpád!" Eme szép, szent helyen mikor eltemették, Sírjára az Örök Fogadalmat tették: ,,Árpád fejedelem, neved nem felejtjük, Veres-ezüst zászlód magasba emeljük!" Holdvilág-árokban száll az ősi ének, Magasztosan áldoz Árpád szellemének. Összeölelkezett valóság és álom, Árpád üzenetét fényesedve látom! BELESIMULOK Belesimulok a tájba csöndet vigyázva nyáron napsütésben ősszel bőrig ázva tavasszal vígan-vidáman télen hűs lázban szélfútta felhőben csíkos csigaházban átváltozom fűnek-fának vad agyarának szépszárnyú lepkének ágas-bogas ágnak napraforgó leszek szálló párát eszek Pilis bíborából könnyű gúnyát veszek kis dombként heverek út-port felkeverek gombák kalapjára nagy pettyeket verek mint fény-nyaláb állok alkonyatkor szállok földi békességben harmatcseppé válok karomba véve az időt úgy vigyázom őt hogy véle lelkem már örökre összenőtt. CSABA KIRÁLYFI ÜZENETE Nap és a Hold az ég éke, csillagok közt jó a béke. Éljetek jól ott a földön, emléketek megőrzöm. Vigyázzátok az országot, tápláljátok az őslángot! Őrtűzként égjen sok hegyen, mellette kopjafa legyen! Légyen mindig friss az étek, asszonyt, leányt szeressétek! Búzakalász sokasodjék, gyermekzsivaj hangosodjék! Kemencékben kenyér süljön, fiatal, mind lóra üljön! Dalok, versek rímeljenek, rovásbotok készüljenek! Az öregek tanítsanak, székely zászlók lobogjanak. Ragyogjanak a szép szemek, az emlékek ne vesszenek! A múltat jól vigyázzátok, ne fogjon rajtatok átok! A jelent jól megéljétek, kerüljön el minden vétek! A jövőt csak építsétek, a világot szépítsétek! Akárhogy is ütnek-vernek, maradjatok meg embernek! Maradjatok meg székelynek!!! CSILLAGOK KÖZT JÓ A BÉKE Csillagok közt jó a béke - sötétselyem az éj kékje. Kevés időm van a földön - bús büntetésemet töltöm. Nem bántottam soha embert - lám a Nagyúr mégis megvert. Földi börtönébe zárt be - nem firtatta rossz-e, fáj-e? Életkor-kalodát kaptam - alig éltem belehaltam. Csillagok közt jó a béke - gondolatok menedéke. Itt lebeg a lelkem lágyan - pihe-puha felhőágyban. Verslantomat itt pengetem - itt zeng vélem a végtelen. Haj! nem érzek távolságot - innen nézem a világot. Bölcs nyugodalomban élek - szabadon szárnyal a lélek. Minden ragyog, minden tiszta - szemem a fényeket issza. Gyűlölködést sose hallok - kérdezés nélkül is vallok. Nem sújt sok ostoba átok - nem léteznek álbarátok. Ellennek se híre-hamva - nem éhezem talmi halra. Élvezek zengő zenéket - őstáltosom nem tűr féket! Meg-megugrunk néha ketten - szavunktól senki sem retten. Mesénk nem hamis ígéret - minden mondat magyar méret! Vágtatunk újra a térben - látásunk nem marad éhen. Remek a mennybéli éden - paripám sörénye ében. Bosszankodjon, aki mérges - itt nincs gyümölcs, ami férges. Ülök a végtelen végen - életemnek szűk szegélyén. A lábamat lelógatom - jó boromat kortyolgatom. Szél borzolja hajtincsemet - mért mondanék erre nemet? Ugye, hogy a csillagok közt jó a béke? A CSODASZARVAS Zeng a nóta, zeng az ének, indulnak már a vitézek, Hunor, Magyar elöl vágtat, mögöttük nagy felhő támad, távolban a csodaszarvas, az agancsa mily' hatalmas, fején süt a Napnak fénye, ősapáink ősreménye, Hold karéja villog szügyén, követi őt a két legény, Hajnalcsillag a homlokán, száguld a mindenség nyomán, szőrén-szálán tüzek égnek, föltartja fejét az égnek, az orrából égi pára, a két legény csak utána, sok-sok idő így eltelik, a két testvér csak követik, bőg a szarvas, pezseg vére, így érnek az út végére, az út végén van egy ország, úgy hívják, hogy Kárpát-ország, Hunor, Magyar megtelepszik, ősi népük itt növekszik, a szép szarvas már lepihent, átöleli a végtelent, óvja, őrzi szép álmunkat, jó Hun-magyar országunkat. A CSUDÁLATOS KARD A Teremtő arca csillog életünknek ősi fáján. Hajnal-öröm harmatcseppje pásztorgyermek furulyáján. Selyem mező közepében fényben izzik Isten kardja. Veres-ezüst lángnyelvekkel a gyermeket hívogatja. Odarohan, mozdítaná, segítségért tekint körbe. Érkeznek is a segítők, néznek, néznek le a földre. Nekiveselkednek rögvest, kivennék a földből gyorsan. Húzzák jobbra, húzzák balra, de a kard az meg se moccan. Nagy nehezen csak kirántják, viszik, viszik görnyedezve. Isten kardja láttán megjő Atillának harci kedve. Megemelé jobb kezével, vág véle négy égtáj felé. Hun vitézek tornyosulnak százezren a király elé. Csillag esik, a föld remeg, ilyen csudát vajh' ki látott? Atillának indul népe, s legyőzik a nagyvilágot! ESKÜSZÜNK! Esküszünk a nemzet magyar Istenére, Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre, Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta: Ősi országunkat együtt vesszük vissza! Büszke szemmel nézzük Nimród király fényét, Az égen győzi le örök ellenségét. Csodaszarvasunknak követjük futását, Hunort s Magyart hívó égi vágtatását. Attila kardjáról csodákat mesélünk, Ha e kard kezünkben, senkitől se félünk! Csaba, ifjú király, meghajlunk előtted, Fényes csillagösvényt az égre te szőtted. Esztergomi falra festett oroszlánok, Mint apáink régen: törjük szét a láncot! Figyeljük a turulmadár érkezését: A Tudás Népének újjászületését. Szeretett hazánkat körbeveszi Kárpát, Ide tértek vissza Álmos s fia Árpád. Áhítjuk óvó, szent magyar koronánkat, Ha királyunk fején, ránk senki sem támad. Nagy-Magyarország, te sosem maradsz árva, Mindig szívünkben élsz szeretetbe zárva, Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta, Ősi országunkat együtt vesszük vissza! Esküszünk a nemzet magyar Istenére, Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre, Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta: Ősi országunkat együtt vesszük vissza! Új Magyar Himnusz - Szőke István Atilla - Esküszünk Link EZREK FÉNYBE NŐTT TÁNCA Hogyan ropja a legény? Ugrik hajló jegenyén! Hogyan ropja a leány? Minden lépte tűz-talány! Hogyan pihen a legény? Mellén alszik a remény! Hogyan pihen a leány? Szendereg az oldalán! Hogyan ölel a legény? Szorítása oly' kemény! Hogyan ölel a leány? Vágy ragyog a derekán! Hogyan csókol a legény? Ajka sűrű lelemény! Hogyan csókol a leány? Béhunyt szemmel úgy bíz' ám! Hej, így ropják ezren ők! így pihennek ezren ők! így ölelnek ezren ők! így csókolnak ezren ők! Nézd, alakjuk fénybe nőtt! AZ ÉGI CSÓK Anyák napjára Anyák napjára, jó anyám, mondok egy igaz-mesét, hogy simogatta az álom boldogsága Emesét. Ráterült az est a tájra, csöndben várt a pusztaság. Minden fűszál aprót rezdült, muzsikált a némaság. Tűzcsillagok bóbiskoltak az ég ezüst abroszán Áldott állapotban aludt Emese, a nyoszolyán. Nyugvó kezét keblén tartva gyermekéről álmodott. Sóhaj-selymű takaróján az áhítat csillogott. Zöld zsarátnok lobbant fénye pír-parázzsá reszketett. Szemérmes, szép, szűzi szellő halk örömmel nevetett. Szoknyájában perdült egyet, foszladozott a homály. Kitárult az álomkapu, s odaszállt egy Fénymadár. Csőre csattant, csókja csurrant, erre várt már réges-rég. Megáldotta égi ékkel tündérszemű kedvesét. ,,Anya legyél, magyar anya, óvjon Isten, aki egy. Őrizze a valóságot, eme égből jövő kegy. Ha útjára indul fiad, kövesse őt millió. Légyen népe mindig szabad, s szeretettel szárnyaló!" Az álomnak buborékja elpattant nagy-hirtelen. Felébredt Emese, s így szólt: ,,Vezér leszel, gyermekem!" Mikor aztán megszületett, az ősálom teljesült. Álmos népének a híre Örök Létre fényesült. Anyák napjára, jó anyám, mondtam egy igaz-mesét. Így csókolták meg az égből, mindünk anyját, Emesét. Pomáz, 2000. május 5. ÉGŐ HAGYOMÁNY Gyertyán tulipán Fényes csudalány Lángja virága Élő hagyomány Tánca hevében Olvadt-tünékeny Viasz cipője Forró törékeny Cseppje vigasztal Csókja marasztal Őrzöm örökre Égi malaszttal Reppen ruhája Bűvös bokája Tündér dalokkal Cseng-bong a szája Hajlik merészen Mozdul mesésen Szirmos szoknyája Libben egészen Gyöngyös nyakában Csurgó hajában Fény-vágy szemérme Minden szavában Gyertyán tulipán Boldog csudalány Lángja virága Égő hagyomány AZ ÉN SZÍVEM, MIKOR DOBBAN... Az én szívem mikor dobban, Fönn járok a csillagokban, Ott keresem a hazámat, Ég-ölelő életfámat. Életfának száz termése, Csillagoknak fényessége, A kék eget beragyogja, A lelkemet tartja, fogja. A hazámat fönn meglelem, Megcsókolom, megölelem, Hazafelé megindulok, Csillagként a földre hullok. De a fényem nem aluszik, Magyar lelkem nem alkuszik, Nem eladó hazám földje, Sem egészben, sem széttörve. De még egyszer összerakjuk, Isten-hittel összevarrjuk, Úgy lesz, ahogyan volt régen, Úgy, ahogyan fönn az égben. Mikor dobban az én szívem, Fönn lebegek a Pilisben, Megtalálom a hazámat, Örök-rügyű életfámat. FÁJ, FÁJ, MINT MIKOR... Fáj, fáj, mint mikor sót szórnak élő sebre, vagy húzzák kínzatásul szélesebbre, vagy égő, parazsas fát nyomnak belé tövig, hogy beletörik. Fáj, fáj, mint mikor a sebbe keményedett rongyot kitépik, hogy kínod földuzzad az égig, vagy üvegreszeléket szórnak bele, s a nyers hús tűz-szilánkkal lesz tele. Fáj, fáj, mint mikor éles késsel, rozsdás pengével vakarják a vart. Fáj, fáj mikor bántják a magyart! Fáj, mikor nem tudják e Honban, hogy mi történt Trianonban, és alázkodva köpik szembe önmagukat, s bennük rothad a holnap, s a múlt is mellé roskad, eltörölve, ölve, bántva, meggyalázva, örökké a semmit magyarázva, mert itt már nem értik a szót, amely mondaná az igazát, hogy óvni kell a hazát, s óvni kell a nemzetet, mert a Fény felé csak az vezet, nem vakon kell botorkálni azok között, akikbe a magyargyűlölet beleköltözött, 'kik elzárják a lélekcsapot, gyaláznak tegnapot, mát, holnapot, mert nékik nem volt olyan, hogy ,,még", mert náluk nem létezik a ,,rég", s nincs, mint nékünk olyan ősgyökerük, és Istennel van folyton-folyvást perük, de véle sem szemközt állnak, csak néki háttal kiabálnak, s nem merik a lelkét megidézni, nem mernek a szemébe nézni, mert a szem a tükre a léleknek, s a lélek a magva az életnek, s ez a MAG, mely a nevünkben hordatik, élni fog még évszázadokig, sőt, még annál is tovább, addig, amíg Isten szeme lát, addig, míg lesz a világ. Lám már nem fáj, ha reám bármit mondanak, az összképen semmit sem rontanak, s akármilyen rosszat akarnak, mi megmaradunk magyarnak! FEHÉR-FEKETE Az első hó leesett, idén biz' nem sietett. Fehér lett a bokor s fa, kastély, kisbolt, iskola. Erdő, mező, hegytető, udvar, cinkeetető. Sövény, autó teteje, madárijesztő feje. A tűzpiros cserepek, lépcső, az ablakkeret. A ház előtt a járda, fenyőfáknak az ága. Vajh, mi maradt fekete? A füst, mely száll felfele. Kéményből száll felfele, hujj, de nagyon fekete! A FÉNY SZÜLETÉSE karácsonyi-kerecsenyi történet Csillag ragyog madárszárnyon, várakozás leng a tájon. Bevilágítja az utat, a vágyaknak irányt mutat. Madár repül fönn az égen, ezüstösen, szép-fehéren. A valóság jólélekkel, követi nagy szeretettel. Az idő csak vonul szépen, fürdik hajnal s alkony-fényben. Útja vezet tovább, tovább, követi a rég várt csodát. Csillag s madár megérkeznek, csendben összeölelkeznek. Kerecsenykor, ősidőben, világ fénye születőben. Ősi tűznek lángja lobban, a föld szíve nagyot dobban. Megérkezett, megszületett, az új Fény és a Szeretet. FÖLDED ILLATA, FÖLDED SZAGA Akkor érted meg nagyapád igazát, ha érzed a föld szagát, illatát, a földnek, melybe búzamagot ő vetett, s ha szárba szökkent, nevetett. ha táncolt, hajladozott, nézte azt, mert ember volt Ő, magyar paraszt, ki értette a fájón búgó szeleket, a fába vésett, karcolt igaz jeleket, ki az állatokhoz is beszélt, kerülte okosan a szembeszélt, s megbecsülte a szent rögöt, az anyait, a zsírosat, az örököt, s mikor otthon kenyér sült, kezet mosott, s az asztalhoz ült, s érezte a sülő kenyér illatát, s Ő is megértette nagyapja szavát, mert a vér nem válik vízzé, csak cselekedjél, bízzál, s higgyél, mert vannak még nagyapák, kiknek nem roppanthatták derekát, kik a múltat őrzik ott legbelül csak hallgasd őket csendben, emberül, s mikor a lelked a beszédben elmerül, s a múlt szava halkan rád terül, akkor vidd tovább a hírt, a tudást, s ne csak nézzed, de lásd, érezd, és tedd, és akard, mert lehet a kezedben kantár, kasza, kard ekevas, pálca, vagy sercegő toll, s lehetsz bárhol és bármikor, jussodat, mit kaptál ne feledd, óvd, mint lelkedet, létedet, lélegzetedet mert nélküle élni szánalom, sajgó keresés, torzult vágy kudarchalom, s csak fénye-vesztett utakat látsz, s lassan mindegy már, hogy kivel hálsz, múltad, jelened, jövőd elveszett, vakon botorkálsz...élvezed? ezért vigyázz mindig az ősi szóra, a mindent óvó tanítóra, és legyen benned méltóság, büszkeség, tartás, jóság, mint őseidben egykoron, mely átívelt korokon s határokon, és te is veted majd a magot, és nézed a messze-szemű csillagot, az égen ragyogó csodát, mely millió érzést fon át, s ha fentről meghallod nagyapád szavát, te is örökre érezni fogod földed illatát, földed szagát, És EMBER maradsz. FÖLD ÖLÉBŐL ISTEN FELÉ föld öléből halkan csendben megbízva az ősi rendben fénypettyekhez csillagrétre szél szavára odaérve föld öléből szárba szökve nyújtózkodni mindörökre Hold anyához sóvár-vággyal égi harmat hullásával föld öléből gyümölcsözve felhő-könnyel megöntözve Nap atyához áhítattal mint akit a fény vigasztal föld öléből sóhajtozón friss-hamvasan, illatozón Isten felé örök hittel Pilis lelkét néki vidd el FÖLDRE SZÁLLT AZ ÉGI LÉLEK karácsonyi-kerecsenyi dal Éji égen gyémántkendő, fogantatik a jövendő. Fogantatik jóság-szellem, világos a sötét ellen. Világ szárnya némán repdes, Holdnak arca könnytől nedves. Kerecsenykor madár szálla, fehér fénybe tollát mártja. Röpte jelez új világot, csőrében tart tiszta lángot. Égi tudás örök fényét, magyaroknak ős-reményét. Éji égen gyémántkendő, megszületett a jövendő. Megszületett a bölcs élet. földre szállt az égi lélek. HAGYATÉK patanyomban, nyeregkápán igric ősöm tarisznyáján kifaragott pipafejen varrott párnán, szép süvegen cserzett csizmán, fokos nyelén övek csatján, nyilak hegyén pörgő szoknyán, fonott hajon faladikban, nádon, tavon hegyen-völgyön, görnyedt hátban erdőn-mezőn, vászonzsákban szavainkban, vén dalokban elsuttogott mondatokban kaszán, kardon, ködben, füstben szarukürtben, ősi üstben életforgós Napkeresztben tücsökzenés csábos estben zekén, gatyán, ingem gombján szkíta halmok füves dombján sóhajtásos nagy örömben morzsolódó anyarögben szakajtóban, sok ajtóban eke elé kötött lóban hűs hajnalkor, alkonyatban tizenhárom almamagban szarvast-űző szellő szárnyán sólyommadár áldott árnyán zászlóm rúdján, anyám szemén pedert bajszon apám kezén éledő magyar falukban képességes csillagokban titkos, tornyos templomokban szélfutta, öreg romokban kiáltásban, néma csendben küzdni képes jelenemben lenn a földben, fönn az égben veres-ezüst reménységben Atillának hun honában Álmos vezér lábnyomában Árpád apánk paripáján Kárpát-hazánk koronáján zöld Pilisnek koszorúján hagyatékot őrzők útján pásztorboton, rovásjelen ragyog múltam, az életem ragyog múltam, az életem ragyog múltam, az életem ragyog múltam, az életem ragyog múltam, az életem... IGAZ MESE 56-RÓL Egyszer vót, hol nem vót, A világ közepén, Állt ott egy életfa, Gaz körülölelte. Alig sütött rá Nap, Az eső csapdosta, Vihar tépte ágát, Szél tépte virágát. Szomorún állt a fa, Gyom burjánzott rajta, Odament egy ember És leszakíjtotta. Aztán még több is jött, Gazt és gyomot szedni, Ne hagyjuk szép fánkat, Halálig senyvedni. Egyszer csak lövések Hangosan dördültek, Puskákkal, tankokkal, Vörös csőszök jöttek. De sokan nem féltek, Fa köré húzódtak, Egymást átölelve, A testükkel védték. Óvón rájok borult, Fa ötvenhat ága, Így őrződött szépen, Magyarok világa. Egyszer vót, hol nem vót, Magyarországon vót, Világon először, Forradalom itt vót. Ha itt nem lett vóna, Mesém tovább menne, Őrizzük emlékét, Örökkön örökre! INDULJ EL... indulj el egy úton én is egy másikon te balra én jobbra egy irányba megyünk mikor távolodunk akkor közeledünk mikor közeledünk akkor távolodunk amikor meglátlak csukva van a szemem kinyitom a szemem eltűntél mellőlem ha újra lehunyom lelkemben megjelensz ha újra meglellek elmegyek melletted indulj el egy úton én is egy másikon ha egymást találjuk akkor távolodunk amikor elmentél én is elindulok idő mellett lépve örök kört így járunk KALAPEMELŐ Omlik az alkony, az este jő, szél furulyázik, álmokat sző, Nap apám lassan szenderedő, homlokán borzong enyhe redő, ragyog az égbolt, az ég dalol, csillag az égen fényt csomagol, Holdnak karéján ősanya áll, a Pilis fölött reménye száll, szárnyas csönd bújik a föld alól, a szirmos éjfél szellőt szagol, távoli tájnak illata jó, halk csobogással lüktet a tó, ember és állat teste pihen, ami fönn van, az van idelenn, én csak mosolygok, szívem nyugodt, Isten előtt emelek kalapot. KOCCINTÁS AZ ŐSI MAGYAR NEVEK TISZTELETÉRE! (vidám anyanyelv-vigyázó és névmentő mondóka) Csongrádi Csongor - csodákat csókol Bokrosi Bottyán - boldogan bókol Dabasi Déva - dalokat dúdol Békési Bese - bankákat búbol Tavaszi Tündér - tavakon táncol Légéndi Lehel - lovakat láncol Rejtelmes Réka - ruhákat ráncol Véle Vidorka - vadul viháncol Nyárádi Nyakas - nyilat nyalábol Törteli Torda - topog-téblábol Lepsényi Lilla - lebegve landol Gömöri Gejza - gombákra gondol Bihari Bódog - békákat boncol Galgai Gerle - görcsöt gubancol Hídvégi Huba - hevesen harcol Kálnoki Keszi - kőrisfát karcol Becsei Bíbor - bérceket bájol Tolnai Táltos - titkokat tájol Tokaji Tomaj - tüneményt tárol Áldásos Árpád - álmokat ápol Tárnoki Taksony - tetőkön tombol Rádai Regős - rútságot rombol Galambos Gerjén - gombokat gombol Dudás Devecser - délig dorombol Harmatos Haláp - hangosan horkol Hargitai Hős - hurkokat hurkol Bujáki Bulcsú - bundába burkol Szőke Szilárdka - szelíden szurkol Hernádi Horka - hunoknak hódol Jelesi Jutas - jövendőt jósol Ártándi Ákos - áltetőt ácsol Vitézes Vászoly - vércsét varázsol Dicső Délibáb - dombot darabol Romhányi Rova - réteket rabol Miskei Mátka - magvakat markol Padányi Pungur - Pilisben parkol Lelkes Levente - lovon lovagol Csillagos Csilla - csendben csomagol Monori Marcal - mérgesen magol Szatmári Szellő - szirmokat szagol Putnoki Pintyő - pontyokat pucol Pozsonyi Pöszke - pisztrángot pácol Petendi Póka - pityókát párol Pomázon Pisti - pajeszost páhol... ...Karsai Kincső - kedvesen korhol s az ősi magyar nevek tiszteletére kortyolunk a borból! KONGAT HÍVÓ ZENÉT A kommunizmus áldozatainak emlékére Harangok borús érc-hangja sikongat hívőt hívó mámor-szirmú ó-zenét, mely foszlányokra szelve száll szerteszét, hallják az élők s meghallják a holtak. A történelem megretten, vészt kongat s könny-fényesen hunyja szomorú szemét, magába olvasztva a rég-várt reményt s a félelem falai leomolnak. Milliónyi embert vigyáz a harang, égből száll szava és égbe száll a hang, a remény húzza a harangkötelet. Álmainkat valósággal ötvözi, sorsunkat öröklétbe öltözteti, így védi a hittel-teli Életet. KÖSZÖNTEM IS HETVENHÉTSZER Láttam élni láttam félni mindörökre fényt remélni láttam rendben láttam csendben bujdosni a rengetegben láttam adni láttam kapni a ,,kor"-úton áthaladni láttam szállni láttam állni hajló búzát lekaszálni láttam ülni láttam szülni fehér hajjal megőszülni férfiakat láttam s nőket egymás mellett láttam őket láttam egyszer láttam kétszer köszöntem is hetvenhétszer KÜLDETÉSES NÉP A MIÉNK... Érezni kell azt az érzést, 'mit az Ég küldött nekünk, mikor s miképp cselekedjék, küldetéses nemzetünk. Mert e népnek feladata, a Világot menteni, érezni kell minden nap, hogy a feladat isteni. Babba Mária koronáján, lélek-óvó Fény ragyog, megvilágítják a földet, csend-őriző csillagok. Isten bízta ránk e földet, s mindent, ami rajta van, magyarul hangzik legszebben: "Éljetek jól s boldogan!" Hinni kell a szépben, jóban, mert a lelkünk mélyén él, felemelni a Fény felé, azt, aki már nem remél! Reményt adni, hitet adni, és mondani százszor azt: "Küldetéses nép a magyar, s a Világnak nyújt vigaszt!" Áldozatot is kell hozni, mindenkiért, Istenért, mikoron ezt cselekedjük, rájövünk, hogy Isten ért. Mert akkor kell cselekedni, mikor ideje vagyon, biz' akkor kell segíteni, mikor van rá alkalom. Küldetéses nép a miénk, s megmenti a Világot, felemeli s égre tartja, mindörökre a lángot! LÁGY-CSÖNDŰ SZAVAKKAL lágy-csöndű szavakkal becézted a lelkem karjaid közt édes nyugodalmat leltem kialuszik a tűz hogyha rá nem raknak testem, lelkem, szívem mind téged akarnak úgy akarnak éjjel mint akarnak nappal szemérmetes fénnyel hites hódolattal úgy akarnak nappal mint akarnak éjjel elreppenni vágyó szelíd szenvedéllyel rakjunk hát a tűzre lengjenek a lángok utazzunk bé együtt ezer új világot A LELKEMET, SZÁMŰZNI INNEN NEM LEHET! A lelkemet, tudjátok a lelkemet, száműzni innen nem lehet, mert ott van minden fűszálban, gyümölcsben, bokorban, fában, a házak piros tetejében, az édesanyák fénytejében, víg gyermekek zsivajában, búzakalász szakállában, az izgatott méherajban, a kiszűrődő báli zajban, arczordító téli szélben, falra kitett oklevélben. Ott van a vad ősménesben, elmélázó vadászlesben, a rotyogó húslevesben, szerelem-csillagos estben, a szilajul, szép pusztában, halkan szóló orgonában, rést reccsentő rianásban, álmos bagolyhuhogásban. S benne van a szürke ködben, ahogyan a szarvas szökken, a mámoros pillantásban, száguldásban, rohanásban, bússzavú tárogatóban, pikkely-kincsű kicsiny tóban, fadobozban, bicskatokban, a megszentelt népdalokban. S benne van sok pohár borban, mikor kortyolgatod sorban, a hosszúhaj-fésülésben, fészekrakó ölelésben, a végtelen vágyódásban, hiszen reggel kertet ástam, ott van bíz' a héthatárba', ahogy a MAG szökken szárba... A lelkemet, tudjátok a magyar lelkemet, száműzni a Kárpát Hazából nem lehet, soha nem lehet! LETÉRDELEK ÉS MEGCSÓKOLOM Letérdelek és megcsókolom a Kárpát-medencét, ezt a friss-kenyér illatú kemencét, gyönyörűségből vésett szelencét, mely köré a Nap bíbor koszorút kerített, és selyemsugárból fölé finom felhőszőnyeget terített. Könnyem rácsorog Atilla földjére, miként csorgott egykor az elődök vére. Kedves kínok közé szorít a Lét, mellemet ösztön-örömök feszítik szét. Lassan felállok, és a felhők fölé nézek, ott szikráznak hét gyémánthegycsúcsán a magyar csillag-vitézek. Aztán két kezemmel tartom a bársonyos eget, feszesen állok, nem remegek! Nem remegek! A Föld vélem fohászkodik engesztelő-halkan, percek múlva már nem érzi talpam. Mesés táltos-paripámon ülök, nem szédülök, megrészegülök, sebesen szárnyalok, repülök! 'Hol az imént álltam már csak egy apró rög, lelkem, mint szilaj ménes dübörög. Sárga-arany esőcseppek hullanak rám, egyre forróbb lesz lila lángruhám. Elvágtatok a Nap mellett, gerincemen melege, előttem a végtelenség mámorító tág tere. A titokzatos Idő köröttem kereng, s távol őseim szabad, üdvözült lelke leng. Megkerülöm a Napot, és szemből csodálom, szívem zakatol: ,,Valóság ez, mert álom!" Boldog jövőt csókol homlokomra a remény, igaz hajnal van, újjászületett a Fény. Ragyog az égi tűz, zúgnak óriás harangok, majd elcsendesedik minden, nem hallatszanak hangok. Az áhított csönd teljesen átölel, simogat, simogat millió ősi jel! S ekkor látom, száll felém, - csőrében Élet-ággal -, áldást-hozó szent madarunk a Turul. S megszólal az Isten - anyanyelvemen beszél - magyarul. A LÉLEK ÚTJÁN Bölcső vagyok, ringatózó, Fakoporsó, holtat-óvó, Élet vagyok, rezgő ruhás, Halál vagyok, dévaj dudás. Bús Ősz vagyok, barna vállú, Morc Tél vagyok, hó-szakállú, Tavasz vagyok, rügyet rázó, Víg Nyár vagyok, fényt vigyázó. Szarvas vagyok, pír-agancsú, Medve vagyok, lomha mancsú, Sólyom vagyok, érző szárnyú, Bagoly vagyok, éji árnyú. Hajnal vagyok, madárfüttyös, Lombos tölgyfa, ága bütykös, Hordó vagyok, donga-butykos, Pipa vagyok, tajték-szutykos. Tenger vagyok, vad verésű, Szikla vagyok, csipke-fésű, Apály vagyok, szelídültem, Dagály vagyok, sose tűrtem. Rőt Nap vagyok, sugárontó, Ezüst Hold, a haját bontó, Csillag vagyok, kép-óhajtó, Kék Ég vagyok, felleg-tartó. Hűs Víz vagyok, csepp-sokaság, Tűz vagyok én, veres virág, Nagy Szél vagyok, ős-nyikorgó, Vén Föld, amely körbe-forgó. Torony vagyok, vihart álló, Harangszó, mely messze szálló, Fohász vagyok, népet védő, Ihlet, amely folyton égő. Szikra vagyok, szétröpülök, Mélység vagyok, de fönt ülök, Csoda vagyok, valóságos, Álom vagyok, kívánságos. Zene vagyok, táncra hívó, Hagyomány, mely sosem síró, Dallam vagyok, ősi ének, Ünnep vagyok, felednétek? Csizma vagyok, keményszárú, Kancsó vagyok, öblös szájú, Derű vagyok, sosem ború, Jó bor vagyok, gyöngy-homlokú. Búza vagyok, elvetettek, Kenyér vagyok, megsütöttek, Karéj vagyok, mert leszeltek, Új ház vagyok, kimeszeltek. Ember vagyok, Istent látó, Ösvény vagyok, vágykiáltó, Remény vagyok, törhetetlen, Szeretet, mely 'győzhetetlen. Szép Múlt vagyok, hitet adó, Jelen vagyok, szétáradó, Jövő vagyok, lélek-szőttes, Magyar vagyok, örök győztes! Magyar vagyok, örök győztes! MAGYAROK MADARA Magyarok madara Segítsed e népet Simogasd a Hittel Ki utadra lépett Ne légyen az úton Múlt-veszejtő homály Ragyogjon a Fényed Repülj Turulmadár Szárnyaiddal érintsd Érintsd meg az eget Óvjad és vezessed Magyar nemzetedet Úgy sarjad a növény Ha időben vetünk Véled légyen boldog S termő az életünk Magyarok madara Segítsed e népet Simogasd a Hittel Ki utadra lépett Ne légyen az úton Múlt-veszejtő homály Ragyogjon a Fényed Repülj Turulmadár MAGYAR MESEBESZÉD Ha a mesék találkoznak, Szerencsét, jókedvet hoznak. Örül gyermek, örül öreg, Csacsognak a csodakövek. Csendben csobog a kispatak, Hunor s Magyar arra szalad. Fény-agancsot ünnepelnek, Hajnal-fohászt énekelnek. Rőt sugár a fákra feszül, Nagy griffmadár ottan repül. Hátán hasal ifjú vitéz, Lángok gyúlnak, amerre néz. Jól látom?...Fehérlófia! Büszke minden mozdulata. Szőnyegen száll a varázsló, Pírsipkája, mily parázsló! Fodor bárány jő az égből, Láthatatlan messzeségből. Gyulladt gyertyák körben égnek, Hunyt szemmel is látom szépnek. Hun Csaba faíjat feszít, Vén boszorkány seprűt veszít. Világszép Ilonka nevet, Talán piros szőlőt evett? Aranyhajszál tekerőzik, A királylányt heten őrzik. Megmenti a bátor herceg, Illannak a csábos percek. A palota kacsalábon, Kacsalábon, köröm három. Hej, úgy forog oly sebesen, Tátott szájjal csendben lesem. Nap ül a smaragd-szekéren, Úgy ragyog a bársonyszéken. Varázs-vessző felleget fúr, Vadkan-agyar ősföldet túr. Jertek, jertek mesehősök, Réges-régi ismerősök. Itt nyílik az örök virág, Itt vígad az egész világ! Fészekben gólya kelepel, Suhog sárga selyem lepel. Fa odvában kincs rejtőzik, Üstben a lebbencset főzik. Lidércek vadkörtét esznek, Leve cseppen, összevesznek. Manók s koboldok lármáznak, Bűvös ujjak szélhárfáznak. Méhecskék gyűjtik a mézet, Zümmögésük lágy igézet. Zöld gombák kalapot fognak, Lila lepkék mosolyognak. Terebélyes fa! Mit rejthet? Éhes madár étket sejthet, Szellő szökken csókra várva, Színek szivárványba zárva. Gyémánt-kígyó siklik amott, Ló nyerítve köszön zabot, Öreg pásztor bajuszt peder, Felborul egy üres veder. Jertek, jertek mesehősök, Réges-régi ismerősök. Itt nyílik az örök virág, Itt vígad az egész világ! Délceg vitéz titkot kutat, Bíbor erdőben tör utat. Kívánságok álmot szőnek, Szerelmek az égig nőnek. Bohóc-sipkán csengettyű cseng, Remeg a föld, s nagyokat reng. Az óriás megérkezett, Hogyan fogunk véle kezet? A hétfejű sárkány szerint: "Kinő a fejem már megint! Mit kezdjek én ennyi fejjel, Hogy etessem anyatejjel?" Jertek, jertek mesehősök, Réges-régi ismerősök. Itt nyílik az örök virág, Itt vígad az egész világ! Délibáb magyar dalt dalol, Csörsz király arra lovagol. Hosszú haját megcsodálja, Ölelését mindig várja. A távolban vajh' mi béget? Kapálókat hőség éget. Mátyás király ott jár éppen, Igazságot hord szívében. A kis gömböc gurul tovább Mi nyomhatja az oldalát? "Hamm bekaplak, hamm bekaplak, Hó, a bendőm nem pukkanhat!" Gallyat sodor az őszi szél, A hóesés halkan beszél, A tavasz a rügyeken él, Nyár van, villan a kaszaél. Táncolnak vízi-tündérek, "Csókjaikból sokat kérek", Az Üveghegy illog-villog, Minden szem huncutul csillog. A Hold növő, a Hold fogyó, Csillagfürtön érett bogyó. Hátán az Égi Bikának, Fényangyalok muzsikálnak. Otthon vagyunk minden házban, Éjjel-nappal meselázban, Eme lázban élünk-égünk, Legyél te is a vendégünk. Jertek, jertek mesehősök, Réges-régi ismerősök. Vár rátok a Csodavilág, Itt mesél az egész világ! A MAGYAR SZAVAK LELKÉT KERESEM... A szavak értelmét keresem és nem nyugszom, amíg nem lelem, mert elrepít, visz a végtelenbe, színt varázsol ,,percnyi" életembe, ünnepi ruhát szab rám, díszeset, reményt és tartást ad, feszeset, megigéz, elbódít, elvakít, látom benne önmagam s valakit, játszik vélem, sokszor átkarol, korokon s határokon áthajol, aranyra festi minden bánatom, cirógat hosszan, hallgatom, fölszárítja nehéz könnyemet, versekkel tölti meg a könyvemet, gyöngéden-gyönyörűn átölel, pirulok, mint félénk siheder, orcámra mosolyt csalogat, megvalósítja az álmokat, vágyaim pejlovát ugratja, dobogó szívemet áthatja, zenél, táncol, körbe jár, fészekre szálló kismadár, megcsókol, megsimít, elfogad, éjjel is gyakran meglátogat, megigazgatja gyarló lényemet, mutatja az élet-fényeket. A magyar szavak lelkét keresem s nem nyugszom, amíg nem lelem... MAGYAROK SZENT HEGYÉN dalszöveg Az Isten tenyerén, magyarok szent hegyén, Dobog az ősi kő, dalol az ősidő. Amíg a Nap ragyog, a szíve itt dobog, Amíg a Föld forog, őrzik a táltosok. Ez a kő kegyelet, végtelen szeretet, Behunyom szememet s ráhajtom fejemet. Érzem a lüktetést, várom az ébredést, Magyarok szent hegyén, az Isten tenyerén. MADÉFALVI SEBEK 1764. január 7. Szomorúság ül a vén fán, sír a hajnal Madéfalván, Sikolyt-tépő téli álom, veres ing leng a halálon. Vércsepp csepeg le a hóra, szemhéj zárul pusztulóra, Küzdés zihál székely mellet, holt és élő egymás mellett. Sokan télbe-vérbe fagyva, ,,pusztuljon a szittya fattya", Jajkiáltás szerte szálla, rémes hang zúg: ,,hátha, hátha". Ölnek, döfnek, csontot tépve, gyász borul a székely névre, Ki érti az ember elmét, magyar népnek veszedelmét? Kétfejű sas vijjog, húst tép, januári halott húsvét, Konok kérdés túl a vészen: ,,föltámadás mikor lészen?" Szűzhó párolog vereslőn, test gurul lomhán a lejtőn, Kétszáz bizony ,,dalolva" ment, földet-őrző hun regiment. Akkor azt, most ezt kiáltva: ,,Átkozott vagy! Legyél áldva! Legyél áldva mindörökre, véred hullott ősrögökre, De a vérből virág sarjad, elkerülik mind a varjak, Virág! Ne félj, sokan védünk, élj még soká székely népünk!" Áhítatom ül a vén fán, itt állok most Madéfalván, Sikolyt-tépett téli álom, veres ing volt a halálon, Vércsepp csepegett a hóra, szemhéj zárult pusztulóra, Nem történhet soha többé, emlékezzünk mindörökké. Amen MÁSZTAM FAHEGYÉRE Másztam fahegyére fölszöktem az égbe csillaghoz simultam megöleltem múltam halkan énekeltem az Istent figyeltem hosszan fohászkodtam esküvést fogadtam a jövőbe néztem sorsom megidéztem ezer éves lázban népemet vigyáztam ősök kezét fogtam lassan megnyugodtam Istennek köszöntem csöndben visszajöttem. MEGMARADUNK! Fáj, fáj, mint mikor sót szórnak élő sebre, vagy húzzák kínzatásul szélesebbre, vagy égő, parazsas fát nyomnak bele tövig, hogy beletörik. Fáj, fáj, mint mikor a sebbe keményedett rongyot kitépik, hogy kínod földuzzad az égig, vagy üvegreszeléket szórnak bele, s a nyers hús tűz-szilánkkal lesz tele. Fáj, fáj, mint mikor éles késsel, rozsdás pengével vakarják a vart. Fáj, fáj, mikor bántják a magyart! Fáj, mikor nem tudják e Honban, hogy mi történt Trianonban, és alázkodva köpik szembe önmagukat, s bennük rothad a holnap, s a múlt is mellé roskad, eltörölve, ölve, bántva, meggyalázva, örökké a semmit magyarázva, mert itt már nem értik a szót, amely mondaná az igazát, hogy óvni kell a Hazát, s óvni kell a nemzetet, mert a Fény felé csak az vezet, nem vakon kell botorkálni azok között, akikbe a magyargyűlölet beleköltözött, 'kik elzárják a lélekcsapot, gyaláznak tegnapot, mát, holnapot, mert nékik nem volt olyan, hogy "még", mert náluk nem létezik a "rég", s nincs, mint nékünk olyan ősgyökerük, és Istennel van folyton-folyvást perük, de véle sem szemközt állnak, csak néki háttal kiabálnak, s nem merik a lelkét megidézni, nem mernek a szemébe nézni, mert a szem a tükre a léleknek, s a lélek a magva az életnek, s ez a MAG, mely a nevünkben hordatik, élni fog még évszázadokig, sőt, még annál is tovább, addig, amíg Isten szeme lát, addig, míg lesz a világ. Lám már nem fáj, ha reám bármit mondanak, az összképen semmit sem rontanak, s akármilyen rosszat akarnak, mi megmaradunk magyarnak! MIKOR ERDÉLYT... Mikor az ISTEN ERDÉLYT teremtette, körülötte víg tündérek daloltak. Font hajuk lobogott, vidámak voltak, ruhájuk a kék eget legyintette. Egyik hegyet a másik után tette, s közöttük patakok, folyók táncoltak. Sziklát, követ kerülve viháncoltak, s fehér habjuk a partot érintette. A levegőégben madarak szálltak, bölények bőgtek, szél-kaszák kaszáltak, repkedtek boldog-illatú örömök, és érezték, hogy ez a tájék ÖRÖK. Érintetlen, szép, szűzies volt minden, mikor ERDÉLYT teremtette az ISTEN. MIKORON ELMEGYEK... mikoron elmegyek a lelkem itt marad és megtölti illattal a kazlakat és színt ád a szépszirmú virágoknak melyek innentől pompázni fognak és megbarnítja a falevelet mely elszáradva aztán lepereg s a földet avartakaróval óvja aztán lelkemmel hoz csudát a gólya s tőlem ontja melegét a nyár vélem repül az égen a sasmadár és benne leszek a piros almában a molnár forgó kerekű malmában tőlem lesz omlós, foszlós a kenyér én leszek a dideregtető dér a suttogásban is elrejtőzöm én és elbúvok a Pilis rejtekén mindig, mindenhol, mindenkor megtalálsz a búzában, amit nyáron lekaszálsz a teherben, mit cipelni alig bírsz a csillongó könnycseppben, mikor sírsz az alkonyi versben, mely mereng a hajnali napfényben, mely dereng a kéklő, kerek, kicsiny tóban regös dalban, déli harangszóban az imára kulcsolt kezekben az órákban, napokban, hetekben lelkem forgatja az idő kerekét, miattam veszel fel dolmányt, zekét én nyitom a tavaszi bimbót a fán miattam csúszik a havon a szán folytathatnám még tovább a sorokat mikoron elmegyek a lelkem itt marad... MINDIG S ÖRÖKKÉ! Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt, amikor szép Magyarország darabokra tört. Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át, fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát. Anyák sírtak apák vállán, millió zokogott, bús öregek némán néztek, szívük sajogott. De volt néhány, aki mondta: "Nem és nem, soha, nem így van a kőbe vésve eme nép sorsa! Ama kőbe az van vésve, mindig s örökké! Azt a követ kell keresni, mindig s örökké!" Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt, amikor szép Magyarország darabokra tört. Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át, fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát. Ismeretlen, szép emberek egymást ölelték, bánatukat könnycseppekben földre ejtették. De volt néhány, aki mondta: "Nem és nem, soha, nem így van a fába róva eme nép sorsa! Ama fába az van róva, mindig s örökké! Azt a vén fát kell keresni, mindig s örökké!" Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt, amikor szép Magyarország darabokra tört. Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át, fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát. A harangok sok templomban nagy bút kongattak, utána lassan, halkulva, csendben álmodtak. De volt néhány, aki mondta: "Nem és nem, soha, nem így van a könyvbe írva eme nép sorsa! Ama könyvbe az van írva, mindig s örökké! Azt a könyvet kell keresni, mindig s örökké!" Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt, amikor szép Magyarország darabokra tört. Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át, fekete felhőkbe vonta a magyar Hazát. Ma már sokan érzik azt, hogy vannak testvérek, elszakítva a törzstől, mint tépett testrészek. És van néhány, aki mondja: "Nem és nem, soha, nem így van szívbe szorítva eme nép sorsa! Ez a szív csak azt dobogja, mindig s örökké! Ezt a szívet kell őrizni, mindig s örökké!" Mindig s örökké! Szőke István Atilla: Mindig s örökké! MIHI 2016 Link A MUHI CSATA 1241. április 11-12. Mint keselyűcsapat, mely zsákmányra száll, a szekérvár körül bősz tatárhad gyűlt. Az éj sötétsége rút félelmet szült, és nagy-nagy veszélyt érzett Béla király. Vijjogva támadt a keselyűmadár, vad rohamától ember emberre dűlt. A magyar hadból csak néhány menekült, köztük a király csatakos paripán. A Sajónak vize dús-veressé vált, körötte bú, s rijjadó szomorúság, és hangos győzelmi tort ült Batu kán... ...de Isten az égből magokat hintett, reája esőből reményt legyintett, s nőni kezdett egy új, magyar tulipán. + A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL 1456. július 4-22. Néma csönd honol csont-szürke homályban, az égen a veres hold titkokat sző, és üvölt százezer vad homlokredő, hétezer lélek hallja ezt a várban... A véres öldöklés már tíz napja tart, és nagy tűzön-vízen át Hunyadi jő. Romos falak közé szorult az idő, de még sem tudja legyőzni a magyart. A Kereszt s a Félhold egymásnak feszül, Kapisztrán segélye győzelmet szül, s a reggel törököt már ott nem talál. Zúgnak a harangok, a világ örül, a Jézusba vetett hit megmenekül, ám jő a pestis, a fekete halál... NAGYANYÁM ÉNEKE Szelíd lankák édes-búgó alkonyán, mikor a Hold világított könnyedén, egy dalt hallottam, soha nem feledém. Egy dalt énekelt nékem a nagyanyám. Remegve reppent dallama a dalnak. A lebegő hang bús-titkú táncot járt. Regélt azokról, akik sohasem halnak, szép-büszke dal volt, nem félte a halált. Az ősökről, a Hazáról szólt az ének, és a hangok nyújtottak menedéket nékem, ki fiatal voltam s szertelen. Sokszor eszembe jut ma is az emlék, mikor köröttem tobzódik a,,nemlét", s a jövő hite zendül a lelkemen. NYÁR VAN Nyár van, éppen sír az Isten, könnycsepp zápor zúdul rám. Tűlevelem sajgó zöldjén, ring rajtam időruhám. Fenyő vagyok, szúrós körmű, toboz termő tű-titok. Örök életet remélve, gyöngy-gyantává gyulladok. NYÍRŐ JÓZSEF NÉMA KÜZDELME Székelyzsombor, 1889. július 28. - Madrid, 1953. október 16. Találkozott a nagy Égi Csodával, s húzta Isten gyönyör-terhű igáját. Tisztelte a földet, népét, családját, s ezer Jézust faragott ki szavával. Öreg kopjafák jelei vezették, s értő tudását örömmel mutatta. Gondolatát mondatokba hullatta, s könyvei az ősi jussot perelték. Csönd-havasok fonták körbe életét, aztán reá hullt az idegen sötét, széttépték hazáját gúnyos emberek. Hej, a könyvek ekkor lettek fegyverek: "Derék népem, bírj ki minden bősz vihart!" Tudjad, néma küzdelme még ma is tart! ONNAN (a székelyek tiszteletére) Az öreg székely lágyan pillantott rám: "Fényszövetből szőtték" - szólt - "a ruhám!" Kis kulacsából óvatosan kortyolt-nyelt, csizmájából éles "igazság" figyelt. Nagy tenyerét ökölbe roppantotta: "A székelyt" - mondta - "Isten alkotta!" Hosszan hallgatott, halkan felnevetett, s a fáradt tűzre száraz faágat vetett. Az éj szürke szele lángokat kavart, s az ágacskákra sárga nyelveket varrt. Ezer aranypillangó repdesett ott, forróság szárnyuk árván álmodozott. A gyémántos szikrák magosba hulltak, s az égboltján lila égkövek gyúltak. "Nem hiszel az ég őrzött igazában, Nem hiszel nékem!" - dünnyögte magában. Az öreg székely ismét felnevetett, sóhajtott s eltűnt a fellegek felett. Fák ágán már a szép hajnal dalolt, s piros kendőt kötött magának a Hold. Néztem utána szédült-epekedve, mikor visszatért derűsebb volt kedve. Nyújtotta a kezét s valamit átadott, valamit, amit csak Onnan hozhatott. "Adok most én is Néktek egy csillagot, lelkem az imént az égben vágtatott. Sokszor jártam ott s láttam a Tiszta Fényt, fogadjátok tőlem e csillag-költeményt!" ÖNMAGAMBÓL ADNI szép versekbe bújni népemhez simulni szavakat becézni a távolba nézni sokszor találkozni múltat idehozni mindenből okulni holtomig tanulni rímeknek örülni közös körben ülni embernek maradni önmagamból adni AZ ÖREG KOBZOS BEFEJEZETT DALA Arany János emlékére ,,Fegyver csörög, haló hörög, A Nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad, Te tetted ezt király! Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz, aki él, Király, te tetted ezt!" Feketélőn zúg az égalj, Sötéten zihál a táj, Lelkünket a gyász szorítja, Te tetted ezt király! Színeink ős-tisztasága, Nem ragyogtat inget, mezt, Törött csontokat takarnak, Király, te tetted ezt! Mozdulatlanul fekszik mind, Szemünknek látni fáj, Tépett sebük tüzes tócsa, Te tetted ezt király! Hány családnak hullott sarja? Emlék-képük nem ereszt. Alig éltek... sosem féltek, Király, te tetted ezt! Volt közöttük ősz, bölcs öreg, Egyikük sem volt lakáj, Unokák siratják őket, Te tetted ezt király! Parancsszóra nem zeng a szó, Hatalmad, kezet dermeszt, Nincs ki dallal dicsőítsen, Király, te tetted ezt! Ruhád pompás, puha bársony, Mennyi kellem, mennyi báj! Keselyűk köröznek amott, Te tetted ezt király! Vadult vijjongással jönnek, Mindük csúf szemet mereszt, Perlekednek a zsákmányért, Király, te tetted ezt! Nézd csak mennyi rabló madár! Horgas csőrük testbe váj, Mögöttük dögevők hada, Te tetted ezt király! Látod köztük azt a nagyot? Jóllakott, mellet dülleszt, Olyan hiú, mint tenmagad, Király, te tetted ezt! Kobzom húrja peng örökké, Szomorú a szív, a száj, Hangom mégis vádlón sikolt, Te tetted ezt király! Csontod forróság járja át, Lelki üdvért vágy epeszt? Álmodban is csak ezt halljad: ,,Király te tetted ezt!" Pattanj fel gyorsan fakódra! S a határig meg ne állj! Mi majd mutatjuk az utat! Tűnj el idegen király! - AZ ÖRÖK ÉLETFA (2004 december 5. után) Ti, 'kik NEM-et mondtatok IGEN helyett, mert gyűlöletet szült a tudatlan közöny, hiába volt annyi bántás, könnyözön, kellett volna, nem emeltetek fejet. Ti, 'kik az IGEN helyett el sem mentetek, mert gyalázatot szült a bűnös lustaság, önvackába bújt a gyarló gyávaság, kellett volna, nem emeltetek fejet. Vajon láttatok-e nyíló virágot, ti, 'kik elhittétek a sok hazugságot! S ti, 'kik harsogtátok, mondjatok nemet, vajon láttatok-e magyar életfát? Azon a fán ezernyi rügy és láng, mely mind tovább élteti e nemzetet! ÖTVENHAT CSILLAG ...úgy hordozta terhét megszáradt vérének, hogy csontjáig hatolón fájt a jelen, ütések zúgtak mellen, arcon, fejen s akkor megszületett benne az ének. Nem is ének volt, inkább egy makacs dal, mely áttörte falát a vallatásnak, ellenállt az esztelen vérontásnak s zengett, mint örökbe kapott diadal... ...és a korbács a verőkézből kihullt és a jelen mellett a múlt tornyosult s a jövő szabadultan intett nékik, a dal zúdult, áradt, föl, föl az égig s látta Isten, küzdenek a magyarok és küldött nékik ötvenhat csillagot... PILISBŐL KIÁLTOM dalszöveg Földet átölelve szaporodni látok, Éjfekete égen csillagból virágot, Színezüstből Holdat, tele-arcú lángot, Ékes fényessége Idő óta áldott. Ábránd-áhítattal, mozdulatlan nézem, Éj-égbolt illatát ezer éve érzem, Tarsollyal övemen várok útra készen, Csillagok kertjébe lészen érkezésem. Fölugratok oda 'hol várnak a lángok, Fényemmel őrizni az egész világot, Közelről ismerni égi boldogságot, S majdan egyszer onnan néktek lekiáltok. Pilisből kiáltom: ,,Jó magyarnak lenni, Hold mellől a földre csillag-magot vetni, Szárba szökkenését boldogan nevetni, Szép Magyarországot örökre szeretni! Szép Magyarországot örökre szeretni!" PILISI ÉVSZAKOK ősz égbolt barnáján ősz-illat táncol göcsörtös fákon falevél lángol szárazra görnyed s hull tekeredve fáradtra görbül elgyötört teste tél égbolt szürkéjén tél-illat lebeg duzzadó dunnák már fehérlenek tartják a terhük reggeltől estig aztán a földet fehérre festik tavasz égboltnak kékjén tavasz-szag árad ámuló ágon rügypihe lázad szellők szavára ég felé réved szirmosra nyílik benne az élet nyár égbolt aranyán nyár-illat rebben szőke kalásznak szép haja lebben szél fúvására hullámzik minden termő magvakkal áldotta Isten RÖPÜLJ SÓLYOM... Röpülj sólyom, szállj magasra, Szárnyad tárjad nagyra, Lángsugarak gyűrűjében, Röpülj fel a Napba. Szárnyalásod szívrepesve, Üzeni, hogy ÉLET, Voltunk, vagyunk s újra leszünk, Mert örök a LÉLEK. Eljő majd a nap amikor Földünk lesz az éden, Megmossuk az arcunkat az Igazság fényében. Suhanj sólyom szélsebesen, Szárnyad nagyra tárjad, Napsugarak bölcsőjében, Ringassad hazámat. Óvjad ősi Hunniánk, Égbe szálljon hű imánk, Isten trónusához. Óvjad ősi Hunniánk, Égbe szálljon hű imánk, (a) Mindenség Urához. Szkítia - Röpülj sólyom Link SZÉKELY TÜZEK Székely tüzek égnek, üzennek az égnek. Van, akik nem félnek, és örökké élnek! Székely tüzek fénye, múltunk szép reménye. Mind azt mondja, végre, s jövőt fest az égre. Székely tüzek lángja, kinek szemét bántja? Ezer fényes fáklya, büszke, aki látja. Székely tüzek égnek, üzennek az égnek. Van, akik nem félnek, és örökké élnek! SZÉP ÉS SEGÍT Nyelvünk nyugodalmas nyoszolyáján megpihenni jó, mert szép és segít a szó! Szavainknak szentséges szőttesét, megcsodálni jó, mert szép és segít a szó! Betűink boldogító bájait, megölelni jó, mert szép és segít a szó! Titkaink tündöklő takaróját igazít'ni jó, mert szép és segít a szó! Dalaink dagadó dunyhájával takarózni jó, mert szép és segít a szó! Verseink varázslat-vánkosára fejet hajt'ni jó, mert szép és segít a szó! Álmunkat áhítattal álmodni csodálatos-jó, mert szép és segít a szó! Régi regéink ragyogásával elrepülni jó, mert szép és segít a szó! Mondataink míves meselován száguldani jó, mert szép és segít a szó! Lelkünk láthatatlan lebegése boldogító-jó, mert szép és segít a szó! Szép és segít a szó, mert JÓ! A SZIKLÁK Állnak a szép sziklák vízből kimeredten. Hullám veri őket, vadul, önfeledten. Tajtékos hab lepi őket reggel s este. Vízcseppekből árkos minden szikla teste. Kék tengernek partján izgága az élet. Felhő szürkít tájat, most nincsenek fények. Aztán csend lesz, nagy csend, majd vihar jő, másik. Állnak a szép sziklák, még mind el nem vásik. SZOLGÁLOM ÉS MEGBECSÜLÖM Ha az égre föltekintünk , meglátjuk a csodát, A Hazánkat átölelő Magyar Szent Koronát, Dőlt keresztje jelzi nékünk, hogy véletek vagyok, Szépen szikrázó kövein az arany Nap ragyog. Kárpát-hazánk ősi földjét függői tartják meg, Ha megérzem az erejét, a szívem megremeg, Szolgálom és megbecsülöm nemzetemet önként, Örökre lelkembe vésem ezt az Égi Törvényt! SZŰKSZAVÚ NAPLÓ 56-RÓL Nem üzentek beárultak elhurcoltak fejem zúzták fülek zúgtak megrugdostak körmöt téptek pofont adtak kínvallattak vérem csorgott évek vártak falba zártak hajam hullott kiröhögtek elengedtek hazamentem tele hittel becsülettel ma is élek ők is vannak kikacagnak bűnük évül törvényt hoznak hazudoznak a papírok beszélnének de mind zárva forradalmunk tisztasága miért árva? TAMÁSI ÁRONNÁL Farkaslaka, 1897. szeptember 20. Budapest, 1966. május 26. Mint ki nem húnyó csillag az égen, mely otthonról világít mindig haza, s melyben benne él a bölcsesség maga, úgy áradnak szét, szent szavai szépen. Úgy csillognak a mesék és legendák, mint székely kapu, mit fénnyé faragtak. Mögéje udvart, kertet, hazát raktak s házat, mit tartanak élet-gerendák. S hív minden mondatával Áron bátyám: ,,Gyertek, innen bentről csuda a látvány!" S kitárja a végtelenség ablakát. Mi mámorral nézzük a messzeséget, s fogadjuk, hogy óvjuk az örökséget és hálával vigyázzuk Farkaslakát. WASS ALBERT Dönthetetlen fa, melyen rügy a honvágy, dacolva sorssal, viharban és vérben, örök hazátlan, időben és térben űzött vándor, kinek betűit fosztják. Magyarul küzdöttél a világ ellen, minden szavadban igaz, könnycseppes fény, bölényes ősöktől örökölt remény, becsület vagy, követendő jellem. Hűségőrző, aggódó és bolyongó, könnyed nélkül az élet üres, kongó, lelked már velünk s kopni nem fog neved. Óvjuk utolsó, szent jussodat a szót és tartjuk a láthatatlan lobogót, jer, jer, hazádat szívünkben megleled.

0 komment , kategória: Szőke István Attila

Fantasztikusan indult a magyaroknak a riói olimpia

2016-08-07 08:15:52, vasárnap

	FANTASZTIKUSAN INDULT A MAGYAROKNAK A RIÓI OLIMPIA Két magyar arannyal kezdődött a riói olimpia! Soha nem indult még ilyen sikeresen a magyaroknak olimpia. Bámulatos kezdés! Gratulálunk mindkettőjüknek! Olimpiai bajnok a párbajtőröző Szász Emese A 33 éves párbajtőröző egész nap hibátlanul vívott! Az utolsó lehetőségére készült, aztán megérezte a "vérszagot". Hosszú Katinka hatalmas világcsúccsal lett a 400 vegyes olimpiai bajnoka. Már az első tempók után az élre állt, az utolsó százra több mint öt másodperc előnnyel fordult. Több mint két másodpercet javított a korábbi rekordon. Hosszú bődületes világcsúccsal nyert! Sohasem kezdtünk még két arannyal olimpiát. Nem lesz könnyű túlszárnyalni a nyitónapot Jó reggelt Magyarország! Szép napot! Jó szurkolást! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

0 komment , kategória: Sport

XXXI. Nyári olimpia - Megnyitó

2016-08-06 19:30:28, szombat

	XXXI. NYÁRI OLIMPIA - MEGNYITÓ Látványos zenés, táncos műsorral indult Rio de Janeiróban a XXXI. nyári olimpiai megnyitóünnepsége. A hivatalos program egy kétperces videóval vette kezdetét. A megnyitón azt mutatták be, hogy a sport mennyire fontos része a brazil életnek, egyúttal azt, hogy Rióban milyen tökéletesen harmonizál a természet és a városi életforma. Paulinho da Viola előadásában csendült fel a brazil himnusz, amely közben 60 sportoló - köztük tíz jelenlegi klasszis, illetve 50 tehetség - brazil zászlóval a vállán érkezett a játéktérre, s felhúzták a brazil lobogót. Az egyik legjobban várt esemény a 207 nemzet bevonulása volt. Az olimpiák történetében először a bevonulóknak feladatuk is volt, hiszen minden küldöttség egy-egy különböző fajtájú növényt, illetve magot helyez el a felállított vázákba. A magyarok 93.-ként érkeznek majd az arénába Szilágyi Áron vezetésével. A megnyitó végén fellobbant az olimpiai láng, amelyet Vanderlei Cordeiro de Lima maratonfutó gyújtott meg. Galéria: Ilyen olimpiai megnyitó még sosem volt (21 kép) Link Így vonult be a magyar csapat Az olimpiai megnyitóünnepség leghatásosabb bevonulása egy tongai tékvondósé, aki először jutott ki a nyári játékokra, és ő vitte az ország zászlaját.

0 komment , kategória: Sport

Rio 2016

2016-08-05 22:30:18, péntek

	RIO 2016 A Rio de Janeiróban ma kezdődő XXXI. Nyári Olimpiai Játékok nyitóünnepsége előtt huszonhárom városba rendeztek olimpiát. A játékok modern kori történetében (azaz 1896-tól) ennyi város adott otthont a világ legnagyobb sporteseményének. Athén (1896, 2004) Athén és 1896-ban az első újkori játékok helyszíne volt Forrás: Photononstop/Photononstop/Guido Alberto Rossi Párizs (1900, 1924) Párizs eddig kétszer rendezett nyári olimpiát, és 2024-ben harmadszor is szeretne Forrás: Cultura Creative/© Cultura, all rights reserved./Walter Zerla St. Louis (1904) Az Egyesült Államok először a Missouri államban fekvő St. Louisban rendezett nyári olimpiát 1904-ben Forrás: Origo London (1908, 1948, 2012) London az egyetlen olyan város a világon, amely eddig három nyári olimpiának adhatott otthont Forrás: AFP/Justin Tallis Stockholm (1912) 1912-ben a svéd fővárosban adtak egymásnak randevút a világ legjobb sportolói Forrás: robertharding/Yadid Levy/Yadid Levy Antwerpen (1920) Belgiumban csak egyszer rendeztek nyári olimpiát, és annak is 96 éve már: 1920-ban, Antwerpenben Forrás: Origo Amszterdam (1928) Belgium után nyolc évvel egy másik Benelux-állam, Hollandia látta vendégül a világot. 1928-ban Amszterdamban zajlottak a játékok Forrás: Origo Los Angeles (1932, 1984) Az első magyar vízilabda-aranyérem (1932) és egy bojkottal terhelt olimpia (1984) - mindkettő Los Angelesben Forrás: Image Source/© Image Source, all rights reserved./Pete Saloutos Berlin (1936) A második világháború kitörése előtt három évvel a németországi Berlin rendezhetett olimpiát Forrás: Picture-Alliance/AFP/usage worldwide Please check additional restrictions!/Robert Schlesinger Helsinki (1952) Az eddigi legsikeresebb magyar szereplés 1952-ben, Helsinkiben történt, ahol 16 aranyérmet nyertünk Forrás: robertharding/Gavin Hellier/Gavin Hellier Melbourne (1956) Az olimpiai játékok 1956-ban értek először Ausztráliába. Melbourne eseményei a magyar forradalom árnyékában zajlottak Forrás: Image Source/Image Source/Wilfried Kecichwost/Wilfried Kecichwost Róma (1960) Az Örök Város olimpiájáról közvetített először élőben a Magyar Televízió Forrás: robertharding/Marco Cristofori/Marco Cristofori Tokió (1964) Az első Ázsiában megrendezett nyári játékoknak a japán főváros adott otthont. 2020-ban is Tokió következik Forrás: Photononstop/Calle Montes/Photononstop/Calle Montes Mexikóváros (1968) Az első ázsiai olimpia után jött az első közép-amerikai: 1968, Mexikóváros Forrás: robertharding/Ben Pipe/Ben Pipe München (1972) Olimpia és terror Münchenben. Az izraeli sportolókat gyilkoló palesztin Fekete Szeptember terrortámadása az egész világot megrázta Forrás: Cultura Creative/© Cultura, all rights reserved./Rosanna U Montréal (1976) A kanadai Montréal gazdaságilag csaknem beleroppant az 1976-os olimpia megrendezésébe Forrás: Image Source/© Image Source, all rights reserved./Charles Knox Moszkva (1980) Olimpia komoly bojkottal, az égbe szálló Misa mackóval és a hatalmas Szovjetunióval: Moszkva, 1980 Forrás: robertharding/Michael Runkel/Michael Runkel Szöul (1988) Két csonka olimpia után szinte az egész világ színre lépett Dél-Korea fővárosában, Szöulban Forrás: robertharding/Eleanor Scriven/Eleanor Scriven Barcelona (1992) A világ a mai napig találgatja, ki gyújtotta meg a barcelonai olimpia lángját. Az íjász? Vagy egy ember, aki megnyomott egy gombot? Forrás: Cultura Creative/© Cultura, all rights reserved./Quim Roser Atlanta (1996) Athén, Athén - harsogta a világ. Aztán döntött a NOB, a centenáriumi olimpia Atlantáé lett Forrás: robertharding/Gavin Hellier/Gavin Hellier Sydney (2000) Azt mondják, Sydney a világ egyik legszebb fekvésű városa. Azt mondom, ez volt minden idők legtökéletesebben megrendezett nyári olimpiája Forrás: robertharding/Frank Fell/Frank Fell Peking (2008) Ahol a hajszálak is vigyázzban álltak. 2008-ban Peking sok szempontból különleges nyári olimpiát rendezett, és most a 2022-es télire készül Forrás: Imaginechina/Xiao pangzi - Imaginechina/Xiao Pangzi Rio de Janeiro (2016) Olimpia először Dél-Amerikában. Ma este Rióban fellobban a láng

0 komment , kategória: Sport

Kovács Erika

2016-08-04 22:00:14, csütörtök

	KOVÁCS ERIKA - Málna Link BOLOND-ÉRZELMEK-KÓBOR-LELKEK tegnap még itt volt hallottam ahogy a sorok közt lélegzett... (szemérmesen ringott egész testem) ma nem érzem már nincs mellettem azt hiszem elment... hűvös van és hallom ahogy az esőcsepp gördül a fák levelén minden ingerületem lelassul (mindig tudni fogom, amit elképzeltem veled!) most valami óvatosan zajlik bennem nem fáj... csak érzem és távolabb húzódom csendben BIZONYOS NAPOKON Olyan régen hiányzol - és bizonyos napokon egészen el tudom hitetni magammal, hogy még bírja tekintetemet testmeleged - ilyenkor mindig nézlek csöndben félszegen ... BŐRÖD ALATT tudod te hogy milyen saját gyengédségemtől megremegve karjaidtól érintetlenül maradni és ostoba félig kész betűket pazarolni az éjszakák rideg falai közt hófehér papírra miközben... Te a halk léptű magány könny-cseppeket számolsz az esőben nélkülem? (...) nem baj nem szégyen néha... én is félek hidd el... és sajnálom hogy mindig megmozdítalak üres csendedben (de mondd hogyan férjek bőröd alá másként?) talán mert néha még érzem ahogy halkan átvonulnak vénáimon néma vágyaid és semmi más. CÍMTELEN kivülálló vagyok és gyenge végrehajtottam mit kevesen tudnak: - szemérmetlenül boldog voltam benned - s vagyok a legerősebb hisz elengedtelek amikor mennem kellett... CSAK ÖLELJ ÁT... Összeolvadnál-e velem a selymes fű rejtelmében? Hajolnál-e rám, hogy érezd bőröm illatát? Szeretnéd-e látni szememben mindig a vad tüzet, és letennéd-e szívembe szerelmed? Akarod-e, hogy sóhajom érted szálljon? Lennél-e velem akkor is ha már nem bírom, és szemeimmel hiányod sírom? Amikor kócosan lézengek körbe magamon, vagy ha csak a Világ fáj nagyon? Akkor is akarod? Csókolnál-e napfényt lelkemre esős időben, és kucoroghatnék-e az öledbe, ha félek a sötétben? És mondd, elvinnél-e az ismeretlen Végtelenbe, Kedvesem? Ne válaszolj, kérlek... ...csak ölelj át Magaddal, és hagyd, hogy higgyem: ... egyszer fogom tudni, hol is az a Végtelen... EGY SZÓ ó hogy nem fulladtál meg soha a ki nem mondott szótól egy szó mi bevilágít minden sötétbe fényt adva vak szemnek reményt a térdepelőnek csak egy szó kellett volna: szeretlek... és benső gyermekem nem halt volna meg veled de én feltámasztalak önzésem erejével hogy elvegyem a szót - ébredj anyám ordítsd felém (legalább egyszer) mert megfulladok nélküle... (ELMONDHATATLAN) hangtalan (ahogy csak vázába ölt virág tud sírni) és óvatosan (miként haldoklók közt jár a félrepillantás ) nyúlj belém hogy érezd Te is tartozol valahová...(...) EMLÉKSZEM... aznap nagyon fáradt voltál mégis szótlan megágyaztál közeledben nekem... majd hajtogattunk papír-hajókat a félig csendben és egy megszokott mozdulattal kegyelemből nekik adtuk a tengert...(...) de én tudom csakis azért hogy együtt nézhessük ahogy egymást szeretik... azután valami történt hangtalan és hirtelen lett földszagú minden nem kérdeztelek Téged nem csak Istent és neki hittem... majd átöleltem néma vágyaid megvártam amíg befordulsz a sarkon az utcák sárgás fényében még egy pillanatra lépteidbe képzeltem magam de szédülni kezdtem ezért gyorsan szívem összes erejével lelked domborzatára rajzoltam csöndes szeretetem mielőtt megérkezne a fegyelem... ÉN... nem tudtam megtanulni, hogy hogyan kell összezárt ajkaid közt csendes imaként elsimulni és szemeid mögött egyetlennek lenni... ... nem tudtam megtanulni mert én közben is csak szerettelek... ÉRZEM... ahogy a Nap körém szövi sugarait és gyengéden simogat - ha nem lenne... Ő is hiányozna - énekelni kéne vagy ordítani de lehet elég lenne dúdolni halkan hogy ne halljam amint olyan nagyon mélyen hallgatok... ÉS Tudsz-e sírni a csöndben befelé nyelve könnyeid? Tudod-e mosolyogva nézni a felhők nélküli eget és megtölteni nevetéssel hogy az elmúlás ne fájjon a sárguló faleveleknek? És tudod-e kezedben tartani az éjbe zuhanó csillagokat? Markodban szorítani fényüket pedig jól tudod, hogy már félúton elvéreznek?! Tudod? És tiszta arccal üvölteni Istennek, hogy Te 'csakazértis' életre kelted!? Mondd! Tudsz- e még hinni, simogató fűszálak közt ülő pár halk szerelmében? Egy apró érintésben? Szemek tisztaságában? Égboltra lehelt álmokban? És az alázattal tűrt forróságban? Egy apró kavics csillanásában? Sírásában HALKAN ne légy vagy csak halkan lépni meg se próbálj fel ne zavard hunyt szemeim alatt élő történeted bele ne sétálj temető-kerted néma csendjébe (rózsával ültettem be) halkan nagyon halkan leülhetsz mellém (mint szemtanú) amíg megszokom minden nélküled mozdulatom... HOMÁLYBAN (ÉDES)ANYÁMMAL ülünk a homályban egymással szemben csodálkozom hogy ma mennyire megnőtt bennem hiánya milyen nagy lett minden a fal azon a kép és abban a sosem látott de sokszor elképzelt mosolya mondanom kellene valamit de mi csak csendben ülünk ez mindig jól ment nekünk én a széken Ő a falon lógó képen nézem milyen szép ma és reszketni kezdek talán a hideg apróra zsugorodom ahogy magzati koromban ez mindig jól ment nekem de ma majdnem mosolygott. JÓ LENNE valahol melletted lenni csak úgy és csak annyira hogy gyengéd simogatásod alá szerethessem magam olyan jó lenne néha megszökni magunktól csak úgy ...egymáshoz JÓ VOLNA ...ha elmondhatnám hogy néha nem akarok mást, csak csendesen szeretni, meztelen lelkedhez bújni és a bennünk felsíró sebeket szótlan, de a borzongásig ölelni, szívverésed mellemen érezni és túlcsordulni gyönyört érintve tenyeredben Jó lenne néha csak úgy lenni veled lélegzet visszafojtva csendben KÉPZELET ... karoddal öleltél és úgy ringtunk mint a tenger előtte mindent elterveztem hogy hajam combom miként fonom köréd és térdepelésem ágyékod elé... (...) azután elimádkoztalak az Úrnak... mert én sosem láttam szemedben a tengert mégis dúdollak szoknyám alatt dugdoslak ágyamba vonlak... csak mert ...felírtalak színtiszta világom percei közé...Csodának. . . LASSAN odakint pirkad lassan kitavaszodik már nem tudom hányadik tavasz ez nélküled nem emlékszem csak arra, hogy nemvagy de voltál... lélegzem halkan ma nincs súlya a szónak önzésem hallgat torkom is szabad lehunyt szemem mögött lágy vagy és szép eltitkolt fájdalom és lassan alázatosan hasonlítani kezdünk az emlékekhez... MA... valahogy mindent túlharsog a szenvedély és járatlan utakon kószál képzeletem... szememben egy ártatlan könnycsepp menedéket keres...(...) miközben az idő ráncokra írja meséit az arcomon... ábránd esik az ablaküvegre a pillanat kicsúszik kezemből könnycsepp befejezi útját majd méltóságot nyit rám egy másik pillanat... ... (öleld át gyengeségeim...) (MÉGIS) Úgy reszket nyelvem hegyén a szó, mintha félne, hogy (újra) kimondalak. Pedig nem tudnék még egy darabot kiszakítani magamból... Csak megtenném. Ha kérnéd. MINDIG Tudod, mindig lesz egy pillanat, egy gazdátlan gondolat, amikor rám találsz és én rád. Ilyenkor csendben lopva körülnézünk, mert nem kell, hogy lássa a világ, miként suhan át két szív között egy apró simogatás. Talán lehunyjuk szemünk, mert minden perc egy néma vallomás. Kezeddel átöleled nyakam, és arcomon megkeresed őrült világunk lopott pillanatait, majd lelkeink összeölelkeznek... Kabátunk összébb húzzuk, ki ne essen magányunk, és továbblépünk... egy másik pillanatba... MONDHATTAM VOLNA... hogy mindenütt kereslek mert szavaid torkomban lüktetnek mondhattam volna hogy kitágult pórusaimban remegő ágyékod izzadni kényszerít és nem tudok aludni mert pislákoló fényeddel mindig lelkembe csókolsz mondhattam volna... de szívem felnézett rám vett egy hatalmas levegőt és kezét ajkamra tette pedig csak mondani akartam hogy szerettem volna arcomat nyakadhoz szorítani egyetlen csupasszá vetkezett percben... MOST... egy kicsit elpihenek (nehéz illata van már a múltnak) csendet hallgatok meg fákat és lovagló homokszemeket szépen szeretve nem fáj semmim érzéssel... ...még mielőtt visszaimádkoználak üvöltő verseimmel... (...) NEM IS TUDOM... én csak nézek szemedbe azon a képen és rám tapad valami meleg olyan szép olyan halk ez így és óvlak tovább... ...tőlem NÉLKÜLED ne... kérlek most ne mocorogj lélegezni tanulok nélküled tarts erősen szemeiddel egy picit még kapaszkodom engedd hogy ajkam szádhoz simuljon ígérem szótlan maradok csak illatod beszívom kívánlak de csak csendben simogatlak hajadba fonom ujjaimat miközben lelkemnek zsigereidben menedéket keresek hallod ? - odakint a tücsök ciripel.. nyár van nélküled válladra hajtom fejem és némán hallgatom ahogy sután szerelmet vallasz jól ismerem ezt a hangot emlékeimből elmosolyodom mellkasom megtelik levegővel és lélegzem finom lüktetéseddel nélküled PSZT... most ne szólj csak heveredj mellém minden szégyen nélkül tedd csípőmre kezed miközben rád gondolok /szeretem ittléted) és hallgassunk csendet emléket kétszálmagunkban ne félj nem hallja senki más hogy mezítelenek vagyunk... Ő nem tudsz aludni tisztán látni mert Ő akit szeretsz kiszakíthatatlan kényelmében fekszik szemhéjad alatt ott él veled-benned tündöklő vágyaid magasba csapó lángnyelvein Ő jól van kedvesen átöleli szemgolyóid egyáltalán nem bánja hogy nem látsz semmit és te csak ülsz órákon át magadba roskadva imákat facsarsz ki ajkadból az elvesztés terhe alatt de már nem érte hanem magadért az életedért... ekkor váratlanul érkezik a kegyelem sírsz csöndben sírsz már nem üvöltesz nem kaparod kínodban a padlót levegőért sem kapkodsz csendben sírsz sós ízű könnyeket és a só feloldja az Ő testét hogy kiszabaduljon szemhéjad börtönéből... rád néz kedvesen megsimogatja arcod belecsókol puha szádba s könnyeiddel együtt lassan óvatosan lecsorog rólad... SÉTA Tekintetem a tóparti földön sétál homályos, de élő emlékekben botladozik A tó tükre sóhajomtól megreped Szerelem padok jajdulnak alvó fák alatt - kölcsönös élmény - torkomban visszagurul egy könnycsepp (az égből egy huncut csillag kikukucskál) arcomra mosoly merészkedik és elmerülök létezésünk csöndjében. SZAVAK szeretlek szeretsz sokszor leírtam leírtad olvastad olvastam igazából semmit sem értettél... szeretsz szeretlek szavak temetője sírás ünnepe gyújtsatok gyertyát mielőtt asztalhoz ülnétek szól a sarokban egy üres pohár kimérten... SZERETEM... ahogy a vén fák a tóparton megtalálnak és töretlen szenvedéllyel átölelve mint valami ősi titkot adják nekem: - a füvek illatát a hajnal remegő táncát hold ezüstös csillogását és a csodák illatos vágyát... szeretem ahogy elmesélik a csend méltóságát a könny kiontott hatalmát testem vágyát és lelkem halk de bőröm alatt vágtató leírhatatlanul szép álmát s mindezt mint fénylő drága kincset - szeretem ahogy szavak nélkül tanítanak szépnek lennem... SZÉPEM Az éj gyönge fényében nézlek. Mindent betöltesz... Szép vagy kedves. És szemeimmel csöndben tovább szeretlek. Így, amilyennek elképzellek. (apró mosollyal szád szögletében) És igen tudom, oda kell adjalak az ősznek, de valahogy folyton felém menekítelek, hogy újból meg újból és aztán megint csak újból magamhoz próbálhassalak. TALÁN... végigsétálni éjjel a mezőn. Dúdolni. Halkan. Csendben. És lefeküdni a hűvös anya-föld legközepébe meztelen... Vigyázva. Szelíden. Fel ne sértsük egymás sebeit egészen... ... Talán ez volna jó... TEGNAP kicsit elhittem hogy nem fáj a hallgatás ha elmarad a szó a mozdulat vagy tőled bármi majd összezsugorodott a négy fal belső szobámban azt hiszem előtte megáldottalak újból... TUDOD nekünk mindig lesz egy pillanat egy gazdátlan gondolat, melyben rám találsz és én rád. Ilyenkor csendben - lopva körülnézünk, mert nem kell, hogy lássa a világ miként suhan át két szív között egy apró simogatás. Talán lehunyjuk szemünk, mert minden perc egy néma vallomás. Kezeddel gyengéden átöleled nyakam és arcomon megkeresed őrült világunk lopott pillanatait, majd lelkünk egymást szorosan még egy pillanatig megtartja... azután kabátunk összébb húzzuk ki ne essen magányunk s tovább lépünk egy másik pillanatba... TUDOD TE... hogy szemem tegnap is rajtad felejtettem és, hogy álmomban hozzád bújva majdnem kitakartalak? Szemlesütve álltam, úgy szégyelltem remegő ajkam, mégis odapróbáltam magam mellkasodra. Pont szíved felé és fejem is odafért. Tudod Te? Nem. Ne is tudd meg soha, mert féltelek. Leginkább magamtól, hogy életre keltelek... TUDOM délután csöndben beszéltem hozzád nálam is csöndesebben válaszoltál pár percig tartott amíg rájöttem ezek már nem mi vagyunk hanem te meg én külön nem is tudom mi fájt jobban a csend vagy a szó... s bár tudom hogy irányítható minden gondolat de mégis meddig bírják az érzékszervek a mozdulatlanságot tudod van amikor egyáltalán nem értem miért jár olyan kitartóan egy vonagló test nyomában lelkem este lett mély vagyok csak ülök messze messze tőlem dörren az ég fél pohár bor égő szemek hosszan és lassan imádkozom mindig belekeveredsz ott vagy még az Ámen előtt tudom egyszer majd alig fog fájni most mozdulatlanná gömbölyödve nézem a pirkadatot éppen rám hasonlít köd van arcomon küzdelmem nyomai igazából kimondhatatlan és megfoghatatlan picit félelmetes s talán érthetetlen valójában teljesen értelmetlen hogy minden úgy van ahogy van tudom egyszer majd alig fog fájni jaj de úgy félek hogy vége lesz e versnek mert még el akarom mondani hogy a hajad illatát titokban szerelemnek hívtam azt is akkor is VALAHOL (LEG)BELÜL... mindig éreztem (emlékszem ízére-illatára) és talán sosem voltam annyira árva mint ott a tükör előtt ahol csöndben sírtam mielőtt megbocsátottam magamnak hogy nem tudtál szeretni... (V)ÉRZEM Volt valami különös abban a nyomorult dobbanásban, amit ma szívem kiküszködött, amíg megkerestem a fojtó sötétségben gubbasztó egymagam. Hiába sétált nedves ajkamon a langyos szél és hiába szeretkezett bőrömmel minden gondolatod, volt ma valami különös érzés, de már nem kimondható. Csupán ócska kis érzelemszilánkok és én már nem is (v)érzem őket csak ők engem, pedig átkozott közhellyé lett minden...

0 komment , kategória: Kovács Daniela & Anikó & Erika