Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
Csoóri Sándor
  2011-09-06 09:52:01, kedd
 
  Rákosné Ács Klára - Laósz Mária: A lélek rajza
Göncöl Kiadó 1993.
Támogató: Szerencsejáték RT
Felelős kiadó: Szikói Gábor ügyvezető
Felelős szerkesztő: Doboss Gyula
Felelős nyomdavezető: Nagy Iván ügyvezető igazgató

Analízis:

Hallatlanul érző, átérző ember.
Erős jelét látom a tehetségnek. Nagyon intuitív és impulzív. Amennyire szenvedélyes, annyira józan. (Ellentmondás, de nála jellemző, igaz.)
Gondolatai száguldanak, alig tudja utolérni...
Sok mindent szeretne összefogni - mint egy szép mezei csokorba -, de a szálakat nem mindig sikerül összekötni...
Teljes szívvel tudjaj átérezni mások örömét, fájdalmát. Úgy el is tudja raktározni önmagában, tudatosítani, hogy alkalomadtán felidézve, felmutathassa...
Az élet minden rezdülése érdekli, mert anyagot gyűjtő...
Ő maga is széles skáláját megélte az érzelmeknek...
Nagyon színes, hullámzó, élénk lelkületű egyéniség, aki ugyanakkor a legnagyobb mélységeket is ismeri...
Élénk és színes a fantáziája, élénk a vitalitása.
Nagyszerű a kifejezőkészsége, a szókincse, a vizuális fantáziája...
Szereti és fontosnak tartja a ritmust...Ez a ritmus könnyeddé, szárnyalóvá teszi...
Nem szereti a kimondott precízséget. Száraznak tartja. Mindent, ami hullámzó, ami mozog, ami színes, ami harmóniához vezet, azt szereti.
Fantáziáját ritmussal fogja össze...
Egyértelműen művészalkat...
Zene, költészet és képzőművészet...básrmelyik területen van keresnivalója - de: lényege a költészet! Költő. Csodálkoznék, ha nem ez lenne a hivatása. Az embert, az emberi értékeket, az etikát magasabb rendű értelem fényében szeretné látni és láttatni...
Végtelenül segítőkész, de szertelen is sokszor. Ezt úgy értem, nem méri össze erejét a cselekvőképességével.
Értelme és érzelme végtelen (emberi értelemben), de az ereje - a pszichikai és a fizikai is - véges! Ezt nem szabadna elfelejtenie! Vigyázat! Megállás nélkül egy belső erő, ht hajtja a folytonos tevékenységre. Néha meg kell pihennie!
Két komoly, erősen bevésődött csalódás érte az utóbbi években, szomjúhozza a szeretetet! A barátságot szentnek tartja! Csalódnia többször kellett ... Sokszor felsóhajt: Milyen jó lenne valakinek teljes bizalommal megnyilvánulni... Legtöbbször a munkája marad... Itt tárulkozhat ki igazán, itt nyilvánulhat meg őszintén...
Megnyilvulásait - ha valami tetszik neki - szuperlatívuszokban fejezi ki.
Nagyszerű ízlése van! (Jobban szeresti a bársonyt, mint a darócot... Vagyis szereti a pompát?)
A fény, a világosság élteti... A természetet hallatlanul átérzi... átéli, értékeli....
Ha rajongásból csalódásba esik, hamar elveszíti a talajt a lába alól.
Szenvedélyesen és végtelen gyöngédséggel tud szeretni.
Nem bírja a hamisságot!
Szereti az érzéseit világosan és virágosan kiadni...
Kötődik - de a kötöttséget nem bírja...
Kimondhatatlanul értelmes és érzékeny ... Azt is megérti, amit ki sem mondanak...
Nagyon sok és kedves humor van benne.
Arra a kérdésre, hogy az írás tulajdonosa lehet-e politikus, úgy gondolom: szellemileg ideális szituáció lenne, de: gyakorlatilag - főleg hosszú távon - belerokkanna!
Annyi szépség, felemelkedési vágy, tisztaság van benne - semmi megalkuvás, semmi alacsonyabb rendű taktikázás -, hogy nem neki való. Keresztülgázolni másokon, akár egy nemes cél érdekében is, nem az ő világa...
Lelke fiatalabb, mint a kora!
De: ismételten kérem, hallgassom rám! Pihennie is kell néha! Létszükséglet!
Egészség: Egyik lábára vigyázni kell! (Erek, izüület.) Nincs rendben!
Egyik szeme egészen más diopriát kíván, mint a másik.

Csoóri Sándor

Csoóri Sándort 1968 óta ismerem. Akkor kerültem zöldfülű kezdőként a filmgyárba, s a szerencse mellém szegődött. Az azóta fellazult csodálatos hármasfogat - Csoóri, Kósa, Sára - megtisztelt bizalmával, s munkatársának fogadott. Együtt élhettem át velük az Ítélet című film minden reményét és gyötrelmét. (A későbbi filmvállalkozások harca még évekig együtt talált minket.) Tesvérei összetartozás, hit és bizakodás és munka. Azt hiszem, valamennyiünk é letében szép időszak volt. És a csodálatos tájak, az eldugott kis székely falvak, az erdélyi havasok vagy a Felvidék fenyvesei, mind-mind személyes ismerőseinkké váltak, az ott élő magyarokkal együtt. Azóta is, ha magas hegyek között járok - légyen az Svájc, Németország vagy Ausztria - , visszatér az a régi érzés. A fenséges táj csendje, békéje, tisztasága régmúlt időket idéz. Ennek egy darabja Csoóri is. Jó vele néha összefutni, látni, hallani és megnyugodni: ő nem idomult a környezet tisztaságához.
Tehát nézzük az analízist!

A grafológia, illetve a pszichografológia iránt nem élt bennem soha semmiféle előítélet. Sőt egyszer-egyszer rácsodálkoztam, mint amikor valamelyik távoli rokonunkban saját arcmásunkra ismertünk rá. Talán szokatlan lesz a vallomásom, de a grafológiát én kicsit mindig a költészet rokonának, mondjuk, mostohatestvérének tartottam. Ahogy a költészet egy-egy fölgyulladó szóval az egész létezést megvilágítja, a grafolgia bizonyos írásjegekből, írásalakzatokból komoly következtetéseket képes levonni. Hogy mondja a költészetről József Attila?

Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika:
de nem tudomány.

Ez a kis töredék pontosan azt fogalmazza meg, hogy a költői megfigyelés egészen más, mint az elemzésre és a törvényszerűségekre alapuló tudomány, de a logikája nagy hatalmű logika. A képzelet, a remény, a szégyen, a jellem, a szenvedély soha nem tárul fel olyan arányokban a tudománynak, mint a költészetnek. S valahogy így lehet ez a grafológia esetében is. Ha az ember jelleme, természete még abban is megmutatkozik, ahogy leül, kezet fog, alszik, eszik, vagy ahogy nézi az esőt, miért ne mutatkozna meg ugyanúgy, illetve erőteljesebben a keze írásában? Az első félretohatatlan érvünk a grafológia mellett az, hogy minden embernek más az írása, mint ahogy más az arca is.
Amit a kézírásom elemzése alapján Ács Klára leírt rólam, abban semmiféle hamiskodó okoskodást nem találtam.
Ennek örülök.
Minden észrevétele ismerősen visszhangzott bennem. Igen én valahol azokon a mezőkön csatangolok, ahol ő is fölrajzolja az én útjaimat, anélkül hogy ismerne.
Nézzünk meg ezek közül néhányat: "A természetet hallatnul átérzi, átéli, értékeli..." - mondja Ács Klára.
A természet az én első számú világom. Ha sokáig idekényszerít az életem Budapestre, egy idő után elkezdek sóvárogni a fák, a bokrok, a mezőt átszelő kis patakok után Amikor már elegem van az autókból, a reklámfények esti vibrálásából, legszívesebben hazamennék a zámolyi szőlőhegyre, ahol fácánok röpülnek át az ember feje fölött. Katicabogarak szaladgálnak a szőlőlevelek hónalja tövén.
Nincs ezen persze semmi csodálkoznivaló, hiszen én is mint a legtöbb parasztfiú, a természetbe születtem bele. A ribizlibokrokat a csalánt, a föld savanykás ízét, a villámokat előbb ismertem meg, mint az emberi szót, mint a kultúrát, mint Isten fogalmát. Igaz, döbbenetes napkeltét mégis csak hétéves koromban láttam, amikor először vittek fel Székesfehérvárra.
Nem értem. Ez hogyan lehet?
Addig soha nem keltem fel ennyire korán... Búzát vittünk eladni a fehérvári piacra, s akkor, hogy időben odaérjünk, már hajnali négykor el kellett indulnunk. Nos, ekkor láttam én fölemelkedni a napot. Lovasberény felől. Olyan volt, mint egy kazaltűz. Méltóságos és kikerülhetetlen... Maga a csoda. utólag is átfut rajtam valami elragadtatás, és megértem a napimádók vallását.
Ehhez hasonló természeti élméneim állandóan voltak.
Elmondanál még valamit?
Talán tízéves voltam, amikor egyik júliusi napon engem hagytak otthon a szüleim a háznál. Ők aratni mentek, nekem kellett otthon vigyáznom az aprójószágra, igyáznom és etetnem is őket. Ha jó is lett volna elszökni ilyenkor halászni vagy fürödni a réti folyóban, nem lehetett. Ott tébláboltam az udvarban, a szérűn, s vártam, hogy múljék a nap. Milyen jó lett volna olvasni, ha ekkor már rákapat valaki az olvasásra. De se ilyen ember nem volt körülöttem, se könyv. Hol az árnyékban ültem, hol fölmentem a szalmakazal tetejére, ahonnét messzebb lehetett látni. Szét akar ilyenkor robbanni a világ. Állnak mozdulatlanul a poros fák, remeg körülöttünk a levegő, hallani, hogy a lágy hőségtől pattognak a szalmaszálak. A tyúkok félholtan alusznak a kazal melletti árnyékban, csak néha kiált föl a csöndben egy-egy hőgutás kakas. A temetődomb? Mintha a temetődömb is fölemelkedne a magasba. És amíg csodálkozva nézi ezt a jelenséget a szem, egyszer csak megmozdul egy levél. Kisvártatva egy másik, aztán a harmadik, tizedik, századik... Flóra múlva egy-egy kis forgószél moccan meg az udvar porában. Nemsokára végigfut egy nagyobb az utcán. S borulni kezd.
Arra emlékszem, hogy másfél óra alatt ez a reszkető, táncoló, fényes délután olyan egyiptomi sötétséggé változott, amilyet elképzelni sem tudtam. A világvége eljövetelére is gondolhatott vona egy gyerek. És félni kezdtem: mi jöhet ránk. A szüleim kint vannak a mezőn, én egyedül odahaza. Menjek be a házba és húzódjak meg a suftban? Azt nem4 Kint maradtam, s vártam a fejleményeket. A sötétségből egyszerre úgy kezdtek előugrálni a villámok, mint amikor parazsak ugranak elő a tűzhelyből. Rettenetes mennydörgés kísérte őket. Dörgés, csattogás, szélroham, eső. Először felhőszakadásnak gondoltam, de az első roham után a jég kezdett zuhogni. A nemrég lemeszelt ólak faláról úgy verte le a fehérséget, hogy még egy körömnyi se maradt rajtuk.
Irtózatos dühvel verte szét a háztető cserepeit, mint egy ámokfutó őrült. Ekkor értettem meg, hogy az emberben lezajló végletes indulatok mennyire hasonlítanak a természet szenvedélyes rohamaira. Féltem a tomboló égiháborútól, de a félelmemben csodálkozni nem éreztem. A háborús életveszély a természetéhez képest aljas volt, nemtelen, mocskos.
Talán mondanom se kell, hogy nemcsak a tomboló természet hatott rám elemien, hanem a csöndes is. A gyíkok torkának lüktetése a fű között. A gólyák lassú körözése a réti boglyák fölött. Ma is tele van az orrom és szám a sz agokkal, ízekkel, a bőröm a családcsípés emlékeivel, a talpam azzal a hideg borzongással, amit akkor éltem át, amikor ráléptem egy összetekeredett siklókígyóra a szőlőhegyre menet.
Tehát minden testközelben volt...
Igen, testközelben. Valóságosan és jelképesen is. Láttam az igavonó állatok roppant erőlködését, fáradtságát munka közben. De ugyanígy azt is, amikor fölfújódtak a tehenek a lucernától, és hasba kellett őket szúrni, hogy a gázok kisüvítsenek belőlük. Vagy arra az emlékezetes jelenetre utalhatok, amikor a szomszédunk lovának a lába eltörött, s csákánnyal fejbe vágta a gazdája. Gondold el, a szeretett lovát kellett agyonütnie.
Minden ilyen drámának a nyoma bennem maradt.
Ha jól tudom, a természettel kapcsolatban később is, például Gyergyóban vagy másutt is meghatározó hatások értek.
A kétféle élményt külön kell választanunk. A legközvetlenebb természeti benyomások a szülőföldemen vésődtek belém. Akár az anyanyelv szavai. De később, sokfelé járva a világban, rengeteg természeti élményt raktározhattam el magamban.
Sose tudom például Gyimest elfelejteni. Kósa Ferenccel és Kallós Zoltánnal jártam először ott. A hegyek, a bensőséges füves udvarok lenyűgüztek. Nálunk Zámolyon, ha fölverte az udvart a fű, azt mondták: gyöpös az udvar - török átok. Gondolom, ez a szólás a török világ emlékét őrzi. A török által elűzött vgy elpusztított magyarok portáját verte csak fel a fű. De Gyimes, az más! Ott kilépsz a házból, és zsenge fűre lépsz, mint a képzeletbeli édenkertben.
Merre jártál még a világban?
Belepirulok, ha sorolnom kell. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik sokat utazhattak. Európa minden országát bejártam, Spanyolország, Portugália és Görögország kivételével. Ezenkívül jártam Kubában, jártam Amerika minden táján, Kanadában, Dél-Amerikában, Izraelben, Grúziában.
Az erdélyi havasok között járva nem nyomasztott az ember parányiságának érzése, tudata?
Természetesen ez is átvillámlik az emberben, és minden olyan metafizikai kérdés, ami a filozófia és a sejtelmek nádasában szívet dobogtatva megszólal: honnan vannak azok a roppant tömegű hegyek? Misoda erő tornyozta fel őket a földön? Amikor egyszer átrepültem a Kaukázus fölött, elnémultam az áhitattól: mintha egy kényes ízlésű szobrász tervezte vona meg azt a kozmikus gyűrődst a föld arculatán. Nemcsak a hegyet láttam benne, hanem az isteni stílus nagyarányúságát is. Az ember a Kaukázus vagy a Niagara láttángyakran olyan emberekre gondol, mint amilyen Goethe volt, Beethoven és Bartók, akik a nagyságot, erőt a szellem világán belül teremtették meg. Mert ahogy érzékelni tudjuk a végtelenséget a földön vagy a világegyetem térségein, belül az emberben ugyanígy megtalálhatjuk. Sőt, mi az óceánok "monoton szimfóniája" a IX. szimfóniához képest? Az erő és az agresszivitás fecsegése és hangzavara.
"Sok mindent szeretne összefogni - mint egy szép mezei csokorba - , de a szálakat nem mindig sikerült összekötni..."
Ezt a megjegyzést is telitalálatnak érzem. Sajnos, a korszakból hiányoznak az összetartó kohéziós szándékok, amelyek az értékeket összerántanák, mint a mágnes. Inkább szétesés erői működnek körülöttünk. Én egész életemben a különféle értékek összehangolására törekedtem, és ez csak részben sikerült.
Ide sorolod a népművészeti és a modern művészet összehangolásának a kísérletét is?
Feltétenül. A hagyomány és a változás filozófiája alakulásának a kérdését szintén. Mi már a hagyomány, mint a megújított múlt jelen ideje? Egyszerre föltámadás és kritika.
Emlékszem a hatvanas évekre, amikor sokan azzal vádoltak, hogy a népköltészet, a népzene fölélesztésével én a régi, letűnt prszti múltat akarom a "modern" világba visszacsempészni. Sőt, csűrdöngölő. tanítás közben akarom a szocializmust megreformálni. Szánalmas, ostoba vádak voltak ezek, mert én csk azt szerettem volna megismertetni a magyarsággal, azt a régi kultúrát, amely nélkül az európait sose tudja igazán honosítani. Hisz aki rosszul beszéli az anyanyelvét, az egy másik nyelvet is csak rosszul tanulhat meg. Sajnos nagy bajok származhatnak még abból, hogy kultúránkat nem arra alapozzuk, ami a sajátunk. Már most érzékelhetjük ennek az országnak a stílustalanságát. Aki fölkattintja reggel a rádióját, a rázúduló zene alapján nyugodtan elhihetné, hogy Kanadában, Luxemburgban, vagy Svédországban ébredt. A magyarul éneklő "művészek" is az amerikanizált stílus rekedt és lelkes szószólói.
Kanyarodjunk még vissza a népművészethez. Ezt a vonzalmadat hazulról hoztad?
Nem. Szülőfalum, Zámoly ugyan elzárt falu volt, még a harmincas években is, de már a népszokások zománca lepattogzott a lelkekről. Népdalt és giccses magyar nótát egyformán énekeltek otthon, anélkül, hogy tudták volna, mit énekelnek. Néptánc? Már senkinek se állt rá a lába. Városba kellett kerülnöm, hogy a paraszti kultúrát megismerhessem.
Egyedül a babonák világa maradt meg a múltból fölismerhetően. Nevess ki, de nyolc-kilenc éves koromban minden kételkedés nélkül elhittem, hogy az ember is mászkálhat kutya képében közöttünk. Mi már volt ez, mint a valamikori pogány hit maradéka? Képzeld el, volt a falunkban egy férfi, akinek az első világháborúban a fél arcát leszakította a gránát. A szemüreget és az arc horpadását fekete kendővel takarta el. Nos, ez a férfi - a fekete kötéssel - kivadult az emberek közül. Magányosan élt. Egyik nap ágynak dőlt, és azt terjesztették róla, hogy éjféltájt fekete kutya testébe bújva ott ólálkodott a posta körül, s valaki megdobálta kővel.Ezért esett ágynak. S mindezt a XX században! Mintha Afrikában történt volna meg az eset. Gondolom, sok Oxfordban tanuló néger fiú vagy lány tudna beszámolni hasonló élményről.
Zavart téged ez a babonás világ?
Mikor benne éltem, természetes volt. Mikor kikerültem belőle, elgondolkodtatott. Nevetni egy pillanatra sem tudtam rajta. Most se tudok. A józan ész szempontjából ítélkezdve ma már tudom, hogy a tudományos logikára hivatkozva, illetve hagyatkozva ugyanolyan szörnyűségeket követhet el az ember, mint a pogány hit súgásaira figyelve. Például a haláltáborokat vagy Hirosima elpusztítását nem a legfényesebb európai értelem és logika szomszédságában találták-e ki? Épp a kultúra ismeretében értettem meg valami lényeges dolgot. Mégpedig azt, hogy a föld népei élhetnek ilyen vagy olyan világkép keretei között, a józan ész egyformán oszlik meg a földön, akár a levegő.
Most is foglalkozol még a népi kultúrával?
igen, de nem olyan módszeresen, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt A népi kultúra akkor engem egy nép mélylélektanába engedett bepillantani. A népdalok, a mesék, a balladák, a népnyelv hasonlatai, a varrottsok, a táncok egyformán arról is "beszélnek", hogy milyen természetű nemzet fiai is vagyunk. Hoegy milyen a képzeletünk mozgása és milyenek a szenvedélyeink. Milyen a nappali arcunk, és az éjfél utáni. Individuálisak vagyunk-e innkább, vagy közzösségiek. Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Ady, József Attila, Németh László, Illyés mellett én a legtöbb ismeretet magunkról a régi kultúra különféle "műfajaiból" szedegettem össze.
Ebben természetesen Bartók és Kodály példája is buzdított. Mindegyikük kivételesen művelt és izzó szellemiségű művész volt. Otthonosan mozogtak az európai műveltség csúcsain is, és ezzel együtt nemhogy röstellték volna a népi kultúra képviseletét, de mellőzhetetlennek tartották. Egyk nap frakkban, csokornyakkendővel Londonban vagy Bécsben léptek föl, a másik nap pedig egy eldugott erdélyi falucskában jegyezték föl a paraszténekeket. Egyformán volt fontos nekik mind a kettő. Tudták, hogy a nemzet kultúrája foghíjas a nép ösztönös kultúrája nélkül.
- Szeretném, ha beszélnél a politikához való kapcsolatodról és annak különféle szakaszairól.
Nem lesz könnyű, mert ha alaposan végigmondanám a történetét, szétfeszítené egy ilyen beszélgetés kereteit. Mégis megkísérlem valahogy tömöríteni.
Az én politizálásom alapja az igazságösztön volt, amely odahaza fejlődött ki bennem. Kálvinista családban nőttem fel, ahol a becsület, a tisztesség, a türelem még talán a hitnél is nagyobb értéknek számított. A pápai református kollégiumban ugyanez a szellem alakított továbbra is. Egy-két esztendő alatt az osztályban én lettem a "tárgyilagos", a józan, a megvesztegethetetlen és így tovább. Sose törekedtem ilyen szerepre, de valahogy rám ragadt. Leginkább talán azérst, mert - református lévén - én senkinek se gyónhattam meg a bűneimet, az ügyetlenségeimet, csupán magamnak. És amit magamnak be tudtam vallani, azt másnak is bevallottam. Az önismeret segített igazán ahhoz, hogy másokat is tisztán lássak. Sőt: folyamatos önkritika segített abban, hogy másokat is megbírálhassak, legtöbbször mosolyogva. Ettől a belső gyakorlattól különleges bizalom alakult ki bennem mások iránt. Kételkedni általában mindig kételkedtem, de gyanakodni soha nem gyanakodtam előre. Diákként - 1946-1950-ig - szinte mindent elhittem a politika irányítóinak is. Főleg amit a növekedés nehézségeiről mondtak. De amikor megbetegedtem - egészen pontosan, amikor súlyos tbc-s lettem -, hazakerültem a falumba, és ott szembesíthettem az eszmént a valósággal, kiderült, hogy balek vagyok. Kiderült, hogy a népra hivatkozó politika egyszerűen fosztogatja a népet. A szüleim középparasztok voltak, és akármennyit dolgoztak, nem éltek meg a földjükből és a munkájukból. Én segítettem őket a hétszázötven forintnyi ösztöndíjamból. Ráadásul még féltek is. Előfordult, hogy a falut végrehajtók szállták meg napokra, s nemcsak az igavonó állatokat vitték el a szerencsétlen parasztoktól, de még az utolsó kiló mákot is. Ilyen napokon anyám sose mert a házban maradni, a szérűt elkertő vadribizli bokraiban bújt el.
Ilyen élmények részeseként az igazságérzet természetes ösztön formájában támad föl az emberben, s beszélni, írni is kezd róla. Az első - botrány kíséretében visszakapott versemet a lyukas cipőmről írtam, 1950 tavaszán. Lyukas cipőről írni ekkortájt, Árulásnak számított! Mert micsoda kishitűség ilyen magánbajokról siránkozni, amikor a szocializmus építésére kell minden lelkierőt összpontosítani.
Szinte ettől a perctől kezdve megjegyeztek maguknak a Rákosi-rendszer irodalompolitikusai és szerkesztői. S ha szerelmes verset rtam, vagy Csokonait utánzó természetdicsérő verset, azonnal nekem estek. Ezt is menekülésnek tekintették. Utólag, persze, hálás vagyok ezeknek a figyelmes elvtársaknak, mert 1952 felétől engem nem politikai szemináriumokon neveltek, hanem a küzdőtéren. Úgy is fogalmazhatnék, hogy legtöbbet az elenfeleimnek köszönhetek. Megtörténhetett volna, ha békén hagynak, elpuhulok én is, mint az értelmiségek zöme, és észrevétlenül átbillenek a hamis illúziók térfelére.
Egyszóval a kényszer, a rosszkedv, a harag, a dac is arra ösztönzött, hogy politizáljak. Egyébként is, egy olyan országban, ahol nincs közéleti kultúra, ott az első hangosan kimondott kritikus mondat is lázadásnak hat, azaz politikának.
És ahogy múltak az évek, egyre világosabbá vált előttem, hogy az élet minden területéről kiszorított, kiűzött politika leginkább még az irodalom Bakonyában tudta megvetni a lábát. A cenzúra persze működött itt is, de mivel az én igazi cenzorom nem Révai József, s nem Aczél Györsgy volt, hanem Ady Endre, Németh László és József Attila, mindig találtam magamnak "szeplőtlen" helyet a költészet szülőföldjén.
A sok "visszabeszélés", a sok dac rám ruházott egy szerepet. A nyugtalan, az elégedetlen, a folytonos küzdelmekbe beleszálló író szerepét, akit lehet ugyan korlátozni, de becstelenséggel, kicsinyességgel megvádolni lehetetlen. Az én politizálásom alapja az erkölcs volt. Az, amire a politikában többnyire legyinteni szoktak.
- Gondolom, hogy ezt a "rád ruházott szerepet" nem könnyű letenni, A költői hitvallás teljesítésével együtt, úgy érzem, túl nagy a teher rajtad. S nemcsak én, Ács Klára is többször figyelmeztet: Pihenni is kell néha! Létszükséglet!
Ez igaz. De július eseje óta eltökéltem, hogy váltok. Kinn tartózkodom Esztergomben, csak egy napra jövök vissza Pestre, a szerkesztőségi ülésekre. Elkezdtem újra dolgozni. Kétéves kihagyás után kissé nehezen megy, de remélem, a kedv és az erő is visszatér. Tudod, azzal az erőbedobással, amellyel én harminc éven át politizáltam, majdnem még egyszer ennyi könyvet tudtam volna írni, mint amennyit eddig írtam.
- Nem elvesztegetett idő ez. S a politizálás mellett rengeteg próza is született, fontos esszék...
Persze, persze. De az is nagyon fontos lett volna, hogy az ember csak száz verset ír, de azzal a koncentrációval, ahogy azt kell...
- Hát majd most...
Nem lehet már megírni, amit harmincéves korában nem írt meg az ember. Gondolj csak vissza, hogy mennyit filmeztünk. Ahelyett, hogy csavarogtam volna és verset írtam volna.
- Tényleg, a filmezésből mi maradt meg benned? Mi volt számodra?
Kitérő volt. Kalnd. Úgy gondoltam, ha a magyar iroadlom nem tud betörni Európába, hátha a filmmel jobban sikerül.
- Mint a tánc, vagy a zene, vagy a képzőművészet, ami nemzetközi?
Igen. Hátha jobban megismernek bennünket ott is. Azt akartam elérni, amit idehaza a politikában. Azt éreztem, hogy van egy olyan igazságtalanság, amivel egy népet külön sújtanak. Most nem mitologizálom ezt. Minden nép bűnös a maga módján a XX. században. Főként a kormányok, de maga a nép is, amelyik mindent el tudott fogadni. Ez alól nem kivétel sem az orosz, sem a német.
Ezért gondoltam, ha a filmekkel valamit tudunk kezdeni, akkor helyrehozható egy kevés abból a méltánytalanságból és igazságtalanságból.
Aztán meg úgy gondoltam, a film nagyon sok emberhez eljuthat. Ha a filmvásznon egy igazság elhangzik, az esetleg nagyobb, mint ha egy versben vagy egy novellában Nagy szükség lett volna minden jó mondatrea a filmjeinkben. Emlékszel, ezért is beszélnek kicsikét patetikusabban, emelkedettebben nálunk.
- A balladisztikus forma miatt is, nem?
Azt láttam, hogy a film nyelve másutt nagyon köznapi. Nem árt, ha nálunk is kicsit emeltebb. Mert a színdarab nyelve is mindig költőibb, mint a köznapi nyelv. A művészet nyelve "a valóság égi mása".
- Regényt egyet írtál, az Iszapesőt. Jól tudom?
Csak az Iszapeső. Sajnos. Pedig hányszor készültem.
- Regényt lehet majd nyolcvanéves korodban is. Az öregkor, az érett kor műfaja, mondják. "Szomjúhozza a szeretetet." Ehhez mit szólsz?
Minden emberben van szeretetvágy, természetesen. Szinte gyermekkoromtól kezdve az volt a legnagyobb ösröm, ha adhattama... Mindig is az volt. Még az önzésem érdeke is az volt... Nem azért, mert ez jobb, hanem - hisz tudod -, egy nagy lélegzetvétellel az ember szabadabb. Másképpen tud élni a világban... Tudja, hogy ezek az önzések, kuporgatások, s a többi nincsenek benne Nagy-nagy fölszabadultság!
""Szenvedélyesenés végtelen gyöngédséggel tud szeretn" - mondja Ács Klára. És ezt írod le:

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
Ködfolyás, vízfolyás, panízna bazsalikom.
fölfön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett
tölgylevelet.
Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
nomád maradtál, mint a szél a nászéjszakázó
kökénybokor,
ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül
s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

Csodálatos vallomásaid egyike. Hiába határoztam el, hogy beszélgetésünk közben mellőzöm az idézeteket, ez nagyon kikívánkozott belőlem.
"Kötődik - de a kötöttséget nem bírja."
Telitalálat! Senkitől sem tudom elviselni, s tudok ellene hadakozni. Ha én bármibe belebonyolódom, véletlenül, észrevétlenül, akkor megrázom magam, és azt mondom: Nem, ez nem az én világom. Bármennyire is én vállaltam a kötöttséget, szabad akarok lenni...
"Sokszor felsóhajt: Milyen jó lenne valakinek tejes bizalommal megnyilvánulni..." - Tényleg?
Érdekes. Ezt nem éreztem soha. Éppen azért, mert inkább arra vágytam, hogy a papírnak mondjam. Az írónak nincsenek ilyen vágyai. Rilke mond egys gyönyörűt: "Amikor írok, igaz vagyok2. A mi körülményeink között nem teljesen így - ahogy ő mondja -, csak jó lett volna, ha így van...
Nem azért, mert nem mertük elmondani, hanem azért, mert az igazmondásnak ugyanúgy megvannaka föltételei, nemcsak a személyes föltételei, hanem az objektív föltételei is, mint egy csomó más dolognak. Nem lehet még az asztalfióknak sem elmondani az igazat, csak ha kívül, a társadalomban a levegő egy kicsit telítve van ezzel az óhajjal, igénnyel.
Persze, az igazmondás, az egy szakadatlan küózdelem, mert nemcsak politikailag lehet az igazmondást elfojtania, hanem társadalmilag is. Az emberi erkölcs miatt, az emberi megszokás miatt.
Mindig azok voltak a legizgalmasabb írások, ahol egy előítélettel szemben tudtál valami fontosat megfogalmazni. Amit magadnak alig mertél bevallani, az volt a legfontosabb.
- "Keresztülgázolni másokon, akár egy nemes cél érdekében, nem az ő világa."
Azt hiszem, az értelmes ember, aki az eszét is használja ebben a világban, az tud türelmes lenni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy visszafojtom magam. Azt is jelenti, hogy kiváncsi vagyok a másikra, nemcsak türelmes. Én csakugyan el tudtam jutni idáig. Említettem, már gyerekkoromban törekedtem erre.
És miután magamban eléggé megbíztam, tehát szilárd tudatban voltam belül, nem féltem a mások véleményétől. Sőt, vártam. Szabadságom működésének ez volt az egyik különleges alapja. Támadjon, tessék,akinek van lehetősége, az üssön. Ilyen értelmemben az úgynevezett tolerancia vagy türelem, az rendkívül fontos volt.
Tudod, türelmes csak az tud lenni, aki magában bízik! Akit nem zavar meg olyan könnyen más véleméye, az tud erős lenni. Ha bizonytalan vagy, akkor nem tudsz türelmes lenni+ Régen fölfedeztem már, hogy a legfontosabb csak magamtól várni a legtöbbet. Ne várjak senkitől semmit. Ez azt jelentette, hogy nagyon-nagyon kritikusan néztem magam. Ez jó volt, mert azt éreztem, hogy magamat merem, tudom bírálni, minden jogot megszereztem ahhoz, hogy másokat bíráljak. Régen is, most is.
A te szavaidat mormolva kívánok az élethez további hitet és sok erőt:

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
S a végső türelem is ideötvöz.		  
 
0 komment , kategória:  A lélek rajza  
A lélek rajza - Előszó
  2011-09-05 18:38:28, hétfő
 
  Rákosné Ács Klára - Laósz Mária: A lélek rajza
Göncöl Kiadó 1993.
Támogató: Szerencsejáték RT
Felelős kiadó: Szikói Gábor ügyvezető
Felelős szerkesztő: Doboss Gyula
Felelős nyomdavezető: Nagy Iván ügyvezető igazgató

"Az egyetlen, amit felemelni érdemes, az az emberi lélek. A "lelket" átfogó értelemben gondolom. Gondolok nemcsak az érzésre való képességre, hanem a megismerő erőre, a gondolkodás képességére, az intuícióra, az inspirációra, az éntudatra, az akaraterőre. Ezek mind olyan dolgok, amik a mi korunkban súlyosan károsodtak. Ezeket meg kell menteni. Akkor majd minden más is megmenekül..." Joseph Beuys

1990-ben, amikor belekezdtem ebbe a munkába, magam is úgy éreztem, napjainkban legfontosabb a fentiek tudatosítása. Legalább annyira aktuális, mint Beuys második világháború utáni Németországában.

Éjjel-napal arról beszéltünk és beszélünk ma is, hogy Európába megyünk, oda kell jutnunk. De hohgy mi az igazi feladatunk, és hogyan kerülünk ki ebből a hosszantartó erkölcsi és gazdasági válságból, arról csupán ködös elképzeléseink voltak és vannak.

Úgy hiszem, néhány köztiszteletben álló, e zűrzavaros napokban is etikusan viselkedő kortársunkkal való beszélgetés jó hatással lehet valamennyiünk közérzetére. Egyszerűen segíthet élni. Tervem véghezvitelében Ács Klára partnerem lett.

Rérebben én is - mint gondolom, olvasóim közül sokan - csak hírből ismertem őt. Hallottam arról, hogy egy höly annak idején, Karinthy agydaganatát írásából is felismerte... Később, a hatvanas években az Élet és irodalom hasábjain Szilágyi Ferenc cikkében Ács Klára visszaemlékezését is olvashattam minderről.

"Lent voltunk Siófokon, Vitéz Miklósék villájában. Ott volt Karinthy, a felesége, Rejtő Jenő, Orevetz Paula és meg sokan írók, művészek. Egy vasárnap délután azzal szórakoztunk, hogy mindenki leírt egy mondatot egy cédulára - természetesen aláírás nélkül - és átadta nekem, hogy jellemezzem a cédulák íróit. A jellemzés alapján aztán ki kellett találni a társaságnak, hogy ki írta.

Vidám hangulatban folyt a játék, mikor az egyik cédula láttán önkéntelenül felkiáltottam: - Szent isten, hisz ez egy zseni! - De óvatlanul mindjárt a fejemhez kaptam s kiszaladt a számon: - De itt, a fejében valami van! - Persze, hogy van: az agyvelő! - próbált tréfálkozni Karinthy - mert hiszen mindjárt lelepleződött, hogy ő volt a cédula írója.

A társaság elszótlanodott s a játéknak hamar vége lett. Az író ekkor karon fogott és kihívott sétálni: - Klári, te tehetség vagy. Itt csakugyan van valami - mutatott a koponyájára . - Szédülök, duplán látok, elsötétül előttem a világ. - S mesélni kezdte, hogy van egy híres professzor Svédországban, pénzt kellene szerezni valahogy s eljutni hozzá."

Bevallom, már ekkor mocorgott bennem a vágy. De jó lenne ezzel a különleges emberrel találkozni! Aztán elhessegettem a gondolatot: Valószínűleg szóba sem állna egy gimnazistával.

Vallanak a betűk kötete 1985-ben jelent meg. Alapműnek éreztem ezen a területen. Sokáig foglalkoztatott. Felkavart. Ekkor már megfogalmazódott bennem jelen kötetünk alapgondolata: úgy éreztem, izgalmas vállalkozás lenne megcsinálni ennek a fordítottját, azaz ismert kortársaink írásának pszichografológiai elemzését. Ők azonnal válaszolni, reagálni tudnának rá.

Folyton halogattam a megkeresés időpontját. Teltek a hónapok, évek, végül 1990 elején került csak sor a találkozásra. Szorongásom alaptalan volt. Igaz barátokként kezdtünk dolgozni, s barátságunk azót is tart.

Nem szeretnék erőltetett párhuzamot vonni a film és a pszichografológia közzött, de néhán gondolat feltétlenül idekívánkozik.

A film-kamera, az objektív furcsa szerkezet. Nem lehet becsapni. Nem lehet előtte hazudni, mellébeszélni. Minden azonnal kiderül. Leleplez. "Színészi képesség" sem segít. Árulkodik a tekintet, a gesztus... más a kimondott szó, mint a gondolat...

A pszichografológia - filmes példához hasonlítva - elemzése során szintén - "vallomás"-ra kényszerít, mint az objektív. Igazi, hivatott művelője is objektív, tárgyszerű. Tevékenysége komoly tanulmányokon alapuló tudomány és mély intuíciót igényló művészet is egyben.

Írásmozgásunkat (kézírás=agyírás) valójában a központi idegrendszer határozza meg. A központi idegrendszer az egész szervezet egybehangolója. A szervezet minden adottsága, változása érinti, tehát az írásképben mindennek tükröződnie kell. Az emberben meglevő tehetséget, képességet, egészséget, vagy betegséget is jelzi.

Munkánk célja az volt, hogy reális, hiteles képet adjunk riportalanyainkról. Hiszen a kézírás analízise azt is megmutatja, amit az illető el akarna titkolni. Kötetünk szereplői tehát szinte "élveboncolásra" vállalkoztak.

Istenem, milyen bátrak? - sóhajthat fel valaki. Igen, valószínűleg bátrak is, de azt hiszem, nem ez a lényeg. Egyszerűen nincs titkolnivalójuk! Ismerik és vállalják önmagukat.

Kik is ők? Különböző szakmák kiemelkedő képviselői. Van köztük költő, orvos, mérnök, táncos, politikus, építész, menedszer, operatőr és színész is. A sort egy zseniális kislány, a sakkozó Polgár judit zárja.

Néhány szó munkánk menetéről: Rákosné Ács Klára kérésének megfelelően valamennyien egy meghatározott sémát írtak le: hét szót, tetszés szerint, egy felöltlő gondolatot, majd 1-13-ig a számsort. Végül négy, a szöveg írójához közel álló személy keresztnevét.

Egy másik lapon voltak az aláírások, melyeket csak az elemzés lezárása után vizsgált meg a pszichografológus, s tett - esetleg - külön kiegészítő megjegyzést.

Röviden: nem ismerhetette a szóbanforgó személyeket, s az írások tartalmából sem következtethetett kilétükre.

Az analíziseket megmutattam riportalanyaimnak. Reagálásukból őszinte, izgalmas portrék keletkeztek. Remélem, mindez most,1993-ben is tanulságos, vonzó olvasmány lesz az Önök számára.

Laósz Mária		  
 
0 komment , kategória:  A lélek rajza  
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 66 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 7245 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 895
  • e Hét: 2782
  • e Hónap: 5141
  • e Év: 57407
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.