|
 2/11 oldal 
|
Bejegyzések száma: 101
|
|
|
|
|
|
2017-01-30 12:41:17, hétfő
|
| |
| |
Szumír- Hunghar- Mahgar Őshimnusz
Országok országa
Törvénytudás népe,
Napkelet s Nyugat közt
A világnak fénye,
Nagy a te nemzeted,
Nagy a te végzeted,
Oly messze magasztos,
Hogy föl sem érheted.
Mint a magas mennység,
Szíved mérhetetlen,
Életed gyökere
Szent és sérthetetlen,
Hegyek, árnyas erdők,
Hős föld büszke népe,
Ez a te végzeted
Ősi öröksége:
Erős, gazdag vár vagy,
De az örök törvényt,
Amit Isten rád rótt,
Vállalnod kell önként,
Hogy beteljesüljön
Győzelmes végzeted:
Úr oltára te vagy,
Emeld fel a fejed!
B. Kovács Judit gyűjtéséből: http://omah.gportal.hu/
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Égi üzenetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-01-30 12:34:03, hétfő
|
| |
| |
Boldogasszony Anyánk
(Régi magyar himnusz)
Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Ó Atya Istennek kedves, szép leánya,
Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
Anyai palástod fordítsd oltalmunkra.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Kegyes szemeiddel tekints meg népedet,
Segéld meg áldásra magyar nemzetedet.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Sírnak és zokognak árváknak szívei,
Hazánk pusztulásán özvegyek lelkei.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Vedd el országodról, ezt a sok ínséget,
Melyben torkig úszunk. Ó nyerj békességet.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Irtsd ki, édes Anyánk, az eretnekséget,
Magyar nemzetedből a hitetlenséget.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Hogy mint Isten Anyját régen tiszteltenek,
Úgy minden magyarok most is dicsérjenek.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Tudod, hogy Szent István örökségben hagyott,
Szent László király is minket reád bízott.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Sokat Fiad ellen, megvalljuk, vétettünk,
De könyörögj értünk, s hozzája megtérünk.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Jézus Fiad előtt hajts térdet érettünk,
Mert ha nem cselekszel egy lábig elveszünk.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Dicséret, dicsőség legyen az Atyának,
A te szent Fiadnak s Szentlélek mátkádnak.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!
Kölcsey Ferenc műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az ,,Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga" kezdetű ének, míg a református magyarságé a 90. zsoltár (Tebenned bíztunk, elejétől fogva) volt. Népszerű volt - a hatóságok által többször betiltott - az ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette.
A Boldogasszony Anyánk valószínűleg a 18. század elején keletkezett. Legkorábbi lejegyzett szövegét Szoszna Demeter, pannonhalmi bencés szerzetes 1715-ös énekeskönyvéből ismerhetjük. A vers szerzője talán rendtársa, Lancsics Bonifác (1737) volt. A legrégebbi dallamcsírája a Deák-Szentes-féle, lejegyzett egyházi énekeket tartalmazó 1774-es énekeskönyvéből ismert. 1793-ban már "nationalis cantitio", azaz nemzeti énekként említik írásos források. Több különböző változata is ismert
B. Kovács Judit gyűjtéséből: http://omah.gportal.hu/
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Égi üzenetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-01-30 12:21:46, hétfő
|
| |
| |
BUDDHA TÁVOZÁSA OTTHONÁBÓL
[NIDÁNAKATHÁ II.]
Egy napon a Bódhiszattvának kedve támadt kikocsikázni a palotája melletti parkba. Hívatta kocsisát, szólt neki:
- Fogj be a kocsiba!
- Igen, uram - válaszolta engedelmesen. Minden ékességgel felékesítette a legszebbik, pompás kocsit, befogott négy, lótuszszirom színű fehér paripát, és jelentkezett a Bódhiszattvánál. A Bódhiszattva felült az istenek hintóihoz hasonló kocsira, és elindult a parkba.
- Elérkezett Sziddhattha királyfi megvilágosodásának ideje, mutassunk neki jelet! - szóltak az istenek. Egy istenfiút átváltoztattak vénségtől roskatag, csorba fogú, ősz hajú, görnyedt, botorkáló, botra támaszkodó, reszketeg aggastyánná, és elébe küldték. A Bódhiszattva és kocsisa megpillantotta. Ekkor a Bódhiszattva - a Mahápadána-szuttában megőrzött hagyo-mány szerint - megkérdezte kocsisától:
- Kedvesem, ki ez az ember? A haja sem olyan, mint másnak!
Amikor a választ meghallotta, összeszorult a szíve:
- Óh jaj, átkozott a születés, ha a megszületőnek az öregséget is meg kell ismernie!
Megfordult, és visszatért palotájába. A király megkérdezte:
- Mi történt, hogy fiam ilyen hamar visszafordult?
- Roskatag aggastyánt látott, felség, roskatag aggastyánt látott, és remeteségbe fog vonulni - szóltak.
- Miért akartok megölni? Tüstént rendezzetek fiamnak színjátékokat! Ha szórakozásokban leli kedvét, nem gondol a remeteségre - szólt a király, és megerősítette az őrséget. Minden irányban fél mérföldenként őrszemeket állított.
Egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy beteget, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Megerősítette az őrséget, minden háromnegyed mérföldre őrszemeket állított.
Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy halottat, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Meg-erősítette az őrséget, minden mérföldre őrszemeket állított.
Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy remetét, egyszerű ruhában, hagyományos öltözetében, akit az istenek varázsoltak elé. Megkérdezte kocsisától:
- Kedvesem, ki ez az ember?
Bár a kocsis a Buddha fellépése előtt nem volt tisztában a remeteséggel és a remeteség érdemével, az istenek sugallatára így válaszolt:
- Felség, ez remete - és kifejtette a remeteség érdemét.
A Bódhiszattvában feltámadt az érdeklődés a remeteség iránt, és azon a napon a parkban maradt.
...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........... ........... ........... ........... ........... .........
Ebben az időben történt, hogy Szuddhódana mahárádzsa értesült róla, hogy [menye,] Ráhula anyja, fiat szült.
- Közöljétek az örömhírt fiammal! - adta ki a parancsot.
Amikor a Bódhiszattva meghallotta, így szólt:
- Ráhula született, bilincsem született!
A király megérdeklődte:
- Mit mondott a fiam?
Fia szavait meghallva, így szólt:
- Nos, akkor mostantól fogva legyen unokám neve Ráhula!
Ebben az időben történt, hogy egy Kiszágótamí nevű, nemes származású hölgy palotája tető-teraszáról csodálta a várost körbejáró Bódhiszattva szépségét és méltóságát, s gyönyörű-ségében és lelkesedésében ezt a kinyilatkoztatást tette:
Boldog az apja és anyja, akiknek ő a gyermekük,
és az az asszony is boldog, akinek ő a hitvese.
Ennek hallatán a Bódhiszattva így gondolkozott:
- Ez a nő azt mondja, hogy e szép külső láttára megnyugszik az anya szíve, megnyugszik az apa szíve, megnyugszik a hitves szíve. De vajon minek kell elnyugodnia ahhoz, hogy saját szívem is megnyugodjék?
Ekkor vágyaktól megcsömörlött lelkében ez a gondolat támadt:
- A szenvedélyek tüzének elnyugodtával nyugalom támad, a bűnök tüzének és balgaság tüzének elnyugodtával nyugalom támad, gőg és tévhitek elnyugodtával, minden vágy és kín elnyugodtával nyugalom támad. Ettől a nőtől bölcs tanítást tanultam. Hiszen én megnyugvást keresve bolyongok. Most feladom a házban lakást; elmegyek, remeteségbe távozom, hogy megnyugvást találjak. Ennek a nőnek pedig ezzel a fizetséggel fizetek tanításáért.
Ekkor leakasztotta nyakából százezret érő gyöngyfüzérét, és odaküldte Kiszágótamínak. Annak lelkét boldogság töltötte el:
- Sziddhattha királyfi ajándékot küld nekem, mert szíve felém fordult!
A Bódhiszattva nagy pompával és fénnyel visszatért palotájába, és lehevert fényes nyoszo-lyájára. Eközben köréje sereglettek tündérleány szépségű, tánchoz és énekhez mesterien értő, minden ékszerrel felékesített asszonyai. Különféle zeneszerszámokat fogtak kezükbe, és tánc-cal, énekkel, zenével igyekeztek szórakoztatni. De a Bódhiszattva vágyaktól megcsömörlött lelkének nem szerzett örömet sem tánc, sem semmi más, és rövid időre elszenderedett.
- Akinek kedvéért táncba és énekbe fogtunk, az álomba merült. Minek fárasszuk magunkat tovább? - szóltak a nők, földre dobálták a kezükben tartott zeneszerszámokat, és lefeküdtek. Az illatos olajjal töltött mécsesek kihamvadtak. A Bódhiszattva felébredt, felült nyoszolyáján, és ültében végignézett az asszonyokon, amint zeneszerszámaikat szanaszét dobálva aludtak. Egyesek szájából nyál folyt, testüket váladék szennyezte be, egyesek fogukat csikorgatták, egyesek horkoltak, egyesek álmukban beszéltek, egyesek szája tátva volt, egyesekről lecsú-szott a ruha, és fedetlenül hagyta takarandó testrészeiket. Visszataszító megjelenésük láttán még inkább elment a kedve minden gyönyörűségtől. Felékesített, díszes palotája, Indra égi lakának hasonmása, olybá tűnt szemében, mintha szanaszét heverő hullákkal borított dög-temető volna, és a lét minden formáját olyannak látta, mintha lángokban álló ház volna.
- Ó jaj, minden undorító! Ó jaj, minden visszataszító! - ejtette ki az igét, és végleg eltökélte, hogy remeteségbe vonul.
- Még ma távoznom kell a nagy eltávozásra - gondolta, felkelt fekhelyéről, az ajtóhoz lépett, és kiszólt:
- Ki van itt?
Fejét a küszöbre hajtva, ott feküdt kocsisa, Cshanna.
- Én vagyok itt, uram, Cshanna - szólt.
- Még ma távozni akarok a nagy eltávozásra. Nyergelj fel egy lovat!
- Igen, felség - szólt, fogta a lószerszámot, kiment az istállóba, és az illatos olajjal telt mécse¬sek fényénél megpillantotta a virághímes baldachin alatt, ékes hídláson álló Kanthaka paripát.
- Ma ezt a lovat kell felnyergelnem - gondolta, és Kanthakát nyergelte fel. A ló nyergelés közben észrevette:
- Ez a heveder igen szoros. Más napokon, amikor a parkba mentünk sétalovaglásra, mintha nem is lett volna rajtam heveder. Ma a nagy eltávozásra készül távozni rajtam gazdám!
Örvendezésében hangos nyerítéssel nyerített fel. A hang az egész városon végigharsogott, az istenek azonban elfojtották a hangot, és nem engedték, hogy valaki is meghallja.
A Bódhiszattva, miután Cshannának utasítást adott, ezt gondolta:
- Közben megnézem fiamat.
Leszállt a kerevetről, Ráhula anyjának lakosztályába ment, és kinyitotta a hálószoba ajtaját. A hálószobában égett az illatos olajjal telt mécses. Ráhula anyja jázminvirághímes takaróval borított nyoszolyáján aludt, kezét fia fején nyugtatva. A Bódhiszattva a küszöbre lépett, megállt, elnézte őket:
- Ha elmozdítom a királyné kezét, és ölembe veszem fiamat, a királyné felébred, és megnehezíti távozásomat. Majd ha Buddha leszek, visszatérek, és megnézem őket.
Ezzel távozott a palotából.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Égi üzenetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-01-30 12:16:47, hétfő
|
| |
| |
Néhány csepp víz
Nem sokkal azelőtt, hogy Yong elment a Rókához és eljárta a Tündértáncot, a Róka meglátogatta Yongot a munkahelyén és azt mondta neki:
- Szeretném megmutatni neked a tengert északon.
- Jó - felelte Yong, mint mindig, s a Rókának nem is kellett több, mert tudta, hogy ebben a rövid szóban benne van minden: Yong egyetértése, öröme, vágya, kéznyújtása a Róka felé: "Menjünk!".
A Róka tudta, hogy Yong szereti a tengert. Egyszer - még a Mese előtt - beszélgettek erről. A Róka elmondta Yongnak, hogy a tengerek az élet ősforrásai, beszélt a végtelenről, a sós-illatú szabadságról, a zöld habokról, a szélről, amely mindig a tenger felől fúj és távoli világok üzenetét hozza magával, és mesélt a nagy viharokról is. Yong komolyan hallgatta s a végén csak annyit mondott: "Igen. A tenger... az minden." Akkor egy pillanatra kinyílt Yong lelke, a Róka végigszáguldott ezer nemzedéken, látta Yong őseit, akik mindig tengerek partján éltek. Néha úgy nevezték őket: "A parti nép", máskor pedig csak "A halászok". Látta a hajlongó hátakat, az erős férfiakat és a még erősebb asszonyokat. Szemekbe nézett, amelyek többet láttak a világból, mint a közönséges földi ember szemei. És látta Yongot ezer formában, mégis egyként, ugyan olyannak, mint azt a valóságos Yongot, aki ott ült vele szemben azon a régi estén.
* * *
Ameddig lehetett, vonattal mentek, majd szekérrel, könnyű szalmával, élelemnek a lovak számára és meleg ágyként, ha elfáradnak a több napos úton. Egymás mellett ültek a bakon, ritkán szóltak, mert nem kellett szólniuk. Válluk néha egymáshoz ért, szemük találkozott és mosolyogtak, mert jó volt az érintés. A föld, az elmaradó mezők, a fák és virágok illata elkeveredett a lovak nehéz szagával és az együttlét édes illatával borította be őket. A lovak egyenletes járása néha elringatta Yongot, feje a Róka vállán pihent, a Róka védelmezőn átfogta Yong derekát, és nem lehetett tudni, hogy a lemenő nap fényétől, az út porától, vagy valami mástól csillant meg néha egy-egy könnycsepp a férfi szemében. Éjszakára szalmaágy várta őket, ha faluba értek, vendégfogadó kemény ágyai, szalmazsákkal, emberszagú pokrócokkal. Amikor a Róka érezte úgy, hogy aludhatna, hátravonult a szalmába, s Yong vette át a gyeplőt. A lovaknak azt mondta: "Szépen menjetek!", s azok elkerültek minden gödröt, követ és akadályt, ami megzavarhatta volna a Róka álmát. Yong néha hátranézett az alvó Rókára, szemével betakarta, elűzte a nyugtalanságot lelkéből. Ekkor a Róka elmosolyodott és egyenletes lélegzettel aludt tovább. Minden ébredés után elmondta Yongnak, hogy milyen szépet álmodott, mire Yong csak ennyit mondott: "Tudom." A Róka nem firtatta tovább, boldog volt, mert Yong mellette volt, s a boldog ember nem foglalkozik a részletekkel.
Az út lassan elfogyott a szekér alatt, feltűntek Porto-Villa egyszerű faházai, a pusztaság hirtelen faluvá változott. Megérkeztek. A Róka megállította a lovakat a fogadó előtt, és azt mondta Yongnak:
- Megérkeztünk, kedves. Most pihenjünk, s holnap lemegyünk a partra.
- Jó - felelte Yong, és a Rókára mosolygott, mert jó volt azt felelni a Rókának, hogy "Jó".
Másnap korán keltek, amikor még aludt a falu. A nap már fent volt, és a Róka megfogta Yong kezét, hogy segítse a göröngyös földúton, s hogy Yong érezze, itt van vele, és készen áll felemelni őt, ha lelke megbicsaklana és a test erőtlennek bizonyulna.
Az út enyhén lejtett a part felé, majd, amikor az utolsó házak elmaradtak mellettük, elfogyott a föld is, átvette helyét a parti homok, először keveredve a sárgás-agyagos földdel, majd egyre fehérebben ragyogva, egészen a vízig. A tenger zúgása egyre erősödött, s egyre jobban kivehetők voltak azok az egymásra dobált kisebb-nagyobb sziklák is, amelyeken az üveg-zöld hullámok újra és újra kitöltötték mérgüket.
A homok-föld határán megálltak, elengedték egymás kezét s nézték a tengert, hallgatták a néha szelíd, néha dörgő hangokat. Komorak voltak, mert emlékeztek. Majd levették a cipőiket, mezítláb mentek tovább. A hófehér homok melegítette a lábukat, cirógatta Yong ujjait. Közel a sziklákhoz a homok vizes volt, hűvös és kemény, a dagály nemrég húzódott vissza, vízinövényeket, kagylókat, csigaházakat hagyva maga után.
Közvetlenül a hullámok előtt újra megálltak, nézték a napfény játékát a vízen, a sirályokat, és néha - lopva - egymást. Mindketten komorak voltak, mert most is emlékeztek. Yong messze járt, túl a hullámokon, mintha meg akarna idézni valakit, aki ott van, az óceán másik oldalán. Kezei néha apró mozdulatokat tettek a végtelen felé, ajkai szólásra nyíltak, de ha voltak is szavak, elnyelte őket a sziklákon megtörő hullámok moraja. A Róka tudta, hol jár most Yong, mert arról is beszéltek egyszer, hogy amikor Yong eljött az országából, valakit otthagyott, s most azt szeretné elérni.
A Róka közelebb ment a vízhez, lehajolt, felmarkolt egy keveset belőle és azt mondta Yongnak:
- Nézd kedves ezt a néhány csepp vizet. Most visszadobom a tengerbe, s lásd, a cseppek, amelyek a kezemben voltak, vándorútra indulnak és valahol az óceán túlvégén elérik a partot. Ott talán valaki megérinti őket és lehet, hogy megérzi: ez nem közönséges víz, hanem olyan, amit küldtek. S akkor elgondolkodik, hogy vajon ki küldhette, hol van most, mire gondol, mit csinál. - A Róka széles mozdulattal eldobta a marék vizet. A víz egy része visszahullt a tengerbe és elkezdte vándorútját, más része pedig felszállt a levegőbe, feloldódott a nap-fényben és elindult ugyan arra, oda, ahol várják.
Yong szemével követte a Róka mozdulatait, majd lassan elindult a víz felé. Amikor a Róka mellé ért, lehajolt, ő is kezébe vett egy kis vizet. Keze aprót mozdult, üzenni annak, aki ott maradt, de a mozdulat félúton megállt. Yong kicsit tartotta kezében, mint egy kis tálban, a vizet, majd a Róka felé fordult. Szabad kezével megfogta a Róka balját, felemelte, tálat formált belőle, beleöntötte a vizet, majd összezárta a Róka tenyerét. A víz egy része a Róka ujjai között lecsurgott a homokra, de valamennyi maradt a Róka markában is. Yong elengedte a Róka kezét, egy pillanatra elnézett a távolba, majd lassan ráemelte a tekintetét. A Róka visszanézett rá és megértett mindent. Megértette, hogy Yong eltemetett valakit, aki bár messze van, de fontos volt neki. Elbúcsúzott tőle, mert egyszer mindent le kell zárni, és újat kell kezdeni azzal, aki itt van, aki élő, akit szeret és aki őt is szereti.
A Rókát megrendítette ez a vallomás. Nem mozdult, csak nézte Yongot, mert tudta, most Yongnak erőre, nagyon sok erőre van szüksége, amit tőle kell megkapnia.
Yong leengedte a kezét, egy könnycsepp jelent meg szemében, majd még egy és egyre több. Némán peregtek le szép arcán a gyöngyszemek, elvegyülve a tenger ős-vizével, amely könnyeivel volt egy. Yong a Rókához lépett, fejét a mellére hajtotta, szorosan hozzá simult, úgy sírta el bánatát annak, aki itt volt, aki élt, akit szeretett. A Róka átölelte, erősen magához szorította, mert most a nyers erő, a szelíd durvaság, az erős védelem, a féltés kellett Yongnak. Így álltak ott, talán csak percekig, talán órákig. Az idő megszűnt számukra, a tenger egyenletes mormolása elmosott minden földi történést, s ebben Yong háborgó lelke lassan megnyugodott.
Amikor elfogytak a könnyek, Yong kibontakozott a Róka karjainak szorításából, ráemelte tekintetét és mosolygott. A Róka visszamosolygott rá, megfogták egymás kezét, visszamentek a fogadóba, teát ittak és másnap visszaindultak a városba.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/11 oldal
|
Bejegyzések száma: 101
|
|
|
|
2017. Január
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
101 db bejegyzés |
| e év: |
2904 db bejegyzés |
| Összes: |
18436 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 802
- e Hét: 1833
- e Hónap: 10368
- e Év: 57961
|
|
|
Offline
