|
 2/87 oldal 
|
Bejegyzések száma: 868
|
|
|
|
|
|
2019-09-03 20:46:00, kedd
|
| |
| |
"Valójában minden műve nagyrészt olyan magyarul is megjelent vagy magyar könyvek átemelt szövege, amelyeket - véletlenül kifelejtett az irodalomjegyzékből."
Eposz megjegyzés:
Nem felejti el megemlíteni a forrásműveket, itt tartom a kezemben a könyvet, íme:
Földi Pál: Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
Irodalom
Ackworth, John: Pirates. MacMillan, New York, 1957.
Borovszky Samu (szerk.): Fiume és a Magyar-Horvát Tengerpart.
Magyarország Vármegyéi és Városai, Budapest, 1896.
Cousteau, Jacques - Yves Diolé, Philippe: Kincskeresés a tenger mélyén. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.
Exquemelin, Alexander O.: The Buccaneers of America. Dover Publishing, 2000.
Graves, Robert: Az aranygyapjú. Európa Kiadó, 2002.
Hendrickson, Robert: The Ocean Almanac. BCA, New York, 1984.
Lofland, B. J.: A Selective Historical Account. University of Macau, 1999.
Marjai Imre: Nagy kalózkönyv, Magyar Könyvklub, Budapest, 1994.
Melville, Herman: Israel Potter. www. blackmask.com
Ringrose, Basil: Account of the Dangerous Voyage and Bold Assaults of Captain Bartholomew Sharp and Others. www.wanadoo.nl |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-01 00:25:55, vasárnap
|
| |
| |
Katherine's Bookstore - 2012. július 13., péntek
Függelék: Mi, magyarok...
Elég siralmas, de amikor korábbi bejegyzéseimben arról írtam, hogy mi, magyarok imádjuk szaporítani a lopott anyagú, olvashatatlan "vacakkönyvek" sorozatát (legyen szó jog nélküli folytatáskönyvekről, különös tekintettel Isaurára, sorozatban gyártott ógyiptomi regényekről, vagy épp mondáskönyvről), még egyszer sem esett szó a hasonló készítményű és tartalmú ál-szakkönyvekről, pedig sajnos a kalózirodalomnak is van néhány ilyen díszpéldánya.
Nemere István Kalózok: A kalózkodás története (Gyöngyös, Pallas, 2004) című könyve zaklatott, logikátlan és unalmas, kézbe venni nemigen érdemes, de legalább a szerző saját szövege olvasható benne. Nem így A világ leghírhedtebb kalózai Bolyki Tamás összeállításában (Bp., Jövővilág Alapítvány, 2003) és Földi Pál Fekete lobogó alatt: Fejezetek a kalózkodás történetéből (Bp., Anno, 2005) című kötete: ezek ugyanis a Nagy kalózkönyv szövegét lopják el különböző bátorsággal, s kínálják az olvasónak, mint saját munkájukat...
A világ leghírhedtebb kalózaival megbocsátóbb vagyok. Egyrészt a sorozat soha nem is állított mást magáról, mint hogy összeollózott érdekességek félpontatlan gyűjteménye: csak rá kell nézni a témákra (UFÓ-rejtélyek, próféciák, démonok, felderítetlen gyilkosságok) vagy a borítókra... Szerző sincs, csak szerkesztő-összeállító. Ennek ellenére a kötet képei mind Marjai kötetéből vannak (még a nem tőle "merített" szövegrészek mellett is, amilyen például a vikingekről szóló), forrásjegyzék nincs, s a mű kilencven százaléka a Nagy kalózkönyv szó szerint...
Földi Pál könyve viszont azért bosszant jobban, mert - mint minden kötetében - ő úgy tesz, mintha - mivel a történészek olyan "homályosak" - szép, egyszerű módon ő írta volna meg a könyvét az Irodalom jegyzékében megadott forrásművek alapján. Még lábjegyzetek is szerepelnek, mintha alapinformációkat közölne lelkes olvasójával. Valójában minden műve nagyrészt olyan magyarul is megjelent vagy magyar könyvek átemelt szövege, amelyeket - véletlenül kifelejtett az irodalomjegyzékből. (Nemsokára írok pl. a Merénylet Hitler ellen című kötetéről is.) Épp ezért dühítő, hogy az ő kötete is Marjai szövegét használja, legtöbbször még arra sem véve a fáradságot, hogy legalább átfogalmazza a szöveget.
Pl: Marjai: "Népünk történetében a tengerhajózás elenyésző szerepet játszott, tengeri hajózási szókincsünk angol eredetű jövevényszavakból áll. Ezért célszerűnek látszik, hogy a továbbiakban a kalóz szó használatát a tengeri rablókra (pirat) korlátozzuk..." Földi Pál: "A magyar nyelvben, mivel népünk életében a tengerhajózás elenyésző szerepet játszott, a kalózkodás különféle változataira nincsenek meg a megfelelő kifejezések (...). A továbbiakban célszerűnek látszik, hogy a kalóz szót csak őrájuk alkalmazzuk a tengeri rabló szinonimájaként." Ezek után érdekelne, ki az az előkelő, tudományos "mi"? Biztos nem Földi Pál, mivel az ő szaktudása Marjai Imre bekezdéseinek cserélgetésére korlátozódik... (E cserék miatt volt kihagyás fentebb az idézetben.)
Ha pedig átírja a szöveget, annál rosszabb. Igazán izgalmas, cselekményes leírásnak tűnik, amikor így fogalmaz: "1572. május 24-én egy harminc körüli, alacsony növésű, ámde zömök és erős testalkatú, kurta, rőt szakállú férfi két nevetségesen törékeny hajójával (...) kifutott Plymouth kikötőjéből. (...) Francis Drake 1540 körül született Tavistockban. Gyermekkorában a vallási üldöztetés elől menekülniük kellett. Ezeknek az üldöztetéseknek a következtében vált fanatikus katolikus- és spanyolgyűlölővé. Atyja lelkész volt, de mivel Francis rokoni kapcsolatban állt Sir John Hawkinsszal, természetesnek tartották, hogy a fiú tengerész lesz. Drake fiatalon kitanulta a hajósmesterséget." Ám ha megnézzük Marjait, kiderül, hogy Földi Pál bő lére engedve ugyanazt mondta el, ami a másik könyvben már szerepelt, ám ott jobb magyarsággal, kevesebb szóismétléssel és több ténnyel... Marjai: "Francis Drake Devon grófságban, Tavistock városkában született, 1540 körül. Nyolcéves korában a puritán vallási mozgalom zaklatásai elől apjával áttelepedett Chathambe; (...) Mivel távoli atyafiságban állt Sir John Hawkinsszal, természetesnek tartották, hogy a fiatal Drake is tengerre száll, amint eléri a megfelelő életkort. Kortársai jellemzése szerint alacsony termetű, kerek fejű, izmos ifjú volt, széles mellkassal, okos kifejezésű arccal. Tanulóéveit egy öreg parti hajósnál szolgálta le. Ez a kemény és küzdelmes iskola kitűnő tengerészt faragott belőle."
Mi volt tehát a fenti szövegből Földi Pál? A puritán mozgalom helyett "vallási üldöztetés" szerepel nála (kétszer), így elsikkad, hogy a vallási helyzet távolról sem olyan, ahogy leírja. Azt hagyjuk, hogy Drake a spanyolgyűlölet mellett katolikusutáló is volt-e. De ha maradunk annál, milyen hatással járhatott az említett "üldöztetés" a leendő kapitány meggyőződésére, akkor nem katolikusgyűlölőnek, hanem anglikángyűlölőnek kellett volna lennie tőle, mivel az 1549-es Prayer Book-lázadásról van szó, ahol Drake protestáns-puritán családját üldözték (volna) az egységes imakönyvet elfogadtatni akaró anglikán király, VI. Edvárd erői (ha a család el nem költözik Devonból). A helyi katolikusok és nemesek épp Edvárd ellen harcoltak, furamód bizonyos szempontból még ugyanazon az oldalon, ahol a puritánok, későbbi ellenfeleik... De minek ebbe belebonyolódni? Miért a beékelt, nem helytálló félmondat? Ahogy az sem igaz, amit Földi szintén beszúr: Drake apja földműves volt, igaz eközben világi prédikátor is, de nem lelkész... Épp ezért Földi Pált csak akkor ajánlom, ha Marjai nincs kéznél. S ha úgy érzed, hm, most aztán igazán nagy bölcsességet írt: gyorsan lapozd fel a Nagy kalózkönyvet, fogadjunk, hogy benne van!...
http://katherines-bookstore.blogspot.com/2012/07/vigyazat-kalozok-minden-mennyise gben.html
Eposz megjegyzés: Nekem sajnos csak a Földi Pál-os kalózos könyv van meg, több mint a semmi...
Ezek érdekelnének még engem:
Marjai Imre: Nagy kalózkönyv - Kalózok, hajók, tengerek
Angus Konstam: Kalózok
Angus Konstam: A kalózkodás igaz története
Shelley Klein: A világ leggonoszabb kalózai |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-30 12:16:34, péntek
|
| |
| |
Running Wild - The Contract/The Crypts Of Hades/Masquerade
Running Wild - Lions Of The Sea
Running Wild - March Of The Final Battle (The End Of All Evil)/The Rivalry
Running Wild - Ballad Of William Kidd
Running Wild - The Brotherhood
Running Wild - Unation
Running Wild - The Ghost (T. E. Lawrence)
Running Wild - Libertalia [Bonus Track]
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-30 11:47:54, péntek
|
| |
| |
VI. Az aranykor alkonya
* Kidd kapitány
1701. május 23-án Kidd kapitányt, a kalózt felakasztották az angliai Wappingban. Azóta is mesék és legendák keringenek róla és állítólagos elásott kincseiről. A legendák arról is tudnak, hogy Kidd kapitány szelleme ködös, szélcsendes éjszakákon megjelenik, hogy kísértethajója fedélzetéről riogassa a jámbor hajósokat és halászokat. Máskor pedig magányos tanyákra kopog be egy-egy sötét éjszakán szállást kérve, reggelre eltűnve, fizetségként egzotikus aranypénzeket hagyva az asztalon. Az elmúlt évszázadokban rengeteg kincsvadász kutatott szerte a világon Kidd kapitány elrejtett kincsei után - persze mindhiába, mivel e legendás kincsek soha nem léteztek.
Valójában Kidd, bár a legendás kalózok között szokták emlegetni, nem is volt igazából kalóz, sokkal inkább politikai játszmák áldozata. William Kidd Skóciában született, valamikor az 1640-es években. Fiatal korában tengerészként áthajózott az Újvilágba, majd letelepedett New Yorkban. Zsákmánylevél birtokában innen indult egy-egy jövedelmező kalózvállalkozásra. Ahogy vagyona gyarapodott, a város egyik megbecsült polgára lett. Elvett egy gazdag özvegyet, és hosszú éveken keresztül élték jómódú polgárok életét, fényűző, kisebb palotának beillő házukban.
1695 nyarán Londonba hajózott, ahol felajánlotta szolgálatait a királynak, egy királyi fregatt parancsnokságára pályázva. Azt ma már nem lehet tudni, hogy hazafias fellángolás, vagy petig a preztízs és a hatalom iránti vágy vette rá a negyvenes éveinek végét taposó Kiddet erre a cselekedetre, feladva kényelmes polgári életét.
A 17. század második felében Angliának nehézséget okozott, hogy folytonosan ellenőrizze az egyre gyarapodó gyarmatok kereskedelmét és manufaktúra-iparát. A gyarmatok igyekeztek kijátszani az anyaországot, és ahogy gazdagodtak, úgy fordultak a kalózok felé, akik luxusárukkal látták el őket. A kalózok jó kapcsolatokat építettek ki a megfelelő helyen lévő befolyásos személyekkel, akik védték őket, persze busás anyagi ellenszolgáltatás fejében. A befolyásos Kelet-indiai Társaságot azonban nagyon is zavarta a kalózok jelenléte, akik a karibi vizekről egyre inkább az Indiai-óceánra tették át tevékenységi körzetüket. III. Vilmos király, akinek komolyan kellett vennie egy ilyen befolyásos társaság tiltakozását, a lojális Lord Bellemontot nevezte ki New York és Massachusetts kormányzójának, akinek a kalózkodás visszafogása volt a feladata.
(Földi Pál) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-30 11:28:05, péntek
|
| |
| |
V. A kalózkodás aranykora: a 17. századi kalózvilág
* Sir Henry Morgan, a kalózkirály
A Karib-tenger kalózai közül a legnagyobb hírnévre az angol Henry Morgan tett szert. Azt rögtön ki kell hangsúlyozni, hogy Morgan a szó tengeri rabló értelmében nem volt kalóz, hanem az angol király megbízásából (zsákmánylevelével - Letter of Marque) működő korzár, aki az ellenséget, a spanyolokat fosztogatta. Nevéhez és állítólagos bestiális kegyetlenségéhez számos legenda kapcsolódik, s ezekről ma már nem könnyű megállapítani, hogy hol végződik bennük az igazság, és hol kezdődik a mese. A brutalitásáról szóló történetek fő forrása a már korábban említett Exquemelin könyve, amelyet igazában nem lehet ebből a szempontból hitelesnek tekinteni, hiszen írója a benne szereplő rémtörténetekkel az olvasóközönség horror iránti vágyát igyekezett kiszolgálni. Nyugodt szívvel a mesék birodalmába utalhatjuk így a foglyok elevenen való kibelezéséről, szívüknek kitépéséről és más foglyokkal való megetetéséről szóló történeteket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Morgan valamiféle zárdaszűz lett volna. Keményen italozó, durva ember volt, aki egy percig sem habozott, ha erőszakhoz kellett folyamodnia, ám brutalitása semmivel sem lógott ki e kegyetlen korszak gazembereinek végtelen sorából.
Gyermek- és ifjúkoráról semmit sem tudunk. Valamikor 1635 körül született, állítólag Walesben. Felmenői közül többen katonák voltak. Az sem tisztázott, hogy hogyan került a Karib-tengerre. Egyesek szerint 1654-ben "barbadosizálták", azaz Bristol kikötőjében fejbe vágták, s mire magához tért, egy Amerika felé tartó hajón találta magát, hasonlóképp pórul jártak társaságában. Akkoriban Angliában ez mindennapos esetnek számított, az így elrabolt embereket eladták rabszolgának valamelyik barbadosi ültetvényesnek. Később innen megszökött és Jamaicára ment. A másik verzió szerint csatlakozott Venables tábornok seregéhez, s így került Jamaica szigetére.
Jamaicai bázissal az angol reguláris haditengerészet fosztogató hadjáratokat vezetett a spanyolok ellen, Mings commodore vezetésével. E vállalkozásokhoz korzárok is csatlakoztak hajóikkal. Morgan neve 1662-ben bukkan fel először, mint a Mingshez csatlakozott egyik korzárhajó kapitányáé. E vállalkozás során Santiago de Cubát fosztották ki, s földig lerombolták az öböl kapujában álló Morro erődöt.
1663-ban ismét a hadi-és korzárhajókból álló vegyes angol flottában találjuk. Ez alkalommal San Francisco de Champeche-t rabolták ki, majd dúsgazdag zsákmánnyal tértek vissza Jamaicába. A kalózok nem pihentek, még ebben az évben önnáló vállalkozásban kifosztották Trujillót, Granadát és Villa Hermosát. Mikor visszatértek, Morgan gazdag emberként szállt parta Port Royalban.
1665-ben Morgan feleségül vette unokatestvérét, Maryt. Mikor kitört a második angol-holland háború (1665-1667), Morgant kinevezték a helyi védelmi milícia ezredesévé. 1666-ban Tortuga szigetén meghalt Peter Mansvelt, a Parti Testvérek vezére, s halála után ( a spanyolok elfogták, és Porto Bellóban kivégezték) Morgan lett a "kalózok admirálisa", mindenki által elismert legtekintélyesebb vezére. 1666-ban, már mint a legfőbb kalózvezér, megtámadta a kubai Puerto de Princípét. Miután az itt szerzett zsákmányt (50,000 peso) kevesellték, megtámadták a panamai Porto Bello városát. A várost sikerült meglepetésszerűen elfoglalni, sőt, egy számbeli fölényben lévő spanyol sereget is sikerült szétverniük, mely Panamából indult a porto bellóiak segítségére. A város ostrománál a kalózok élő fedezékként spanyol apácákat hajtottak maguk előtt fel a falakhoz támasztott ostromlétrákon. A városban két hétig erőszakoskodtak és fosztogattak a kalózok, s válogatott kínzásokkal csikarták ki a polgárokból elrejtett kincseik hollétének elárulását, majd gazdag zsákmánnyal rakottan tértek vissza Jamaicába.
A következő nagy vállalkozásra 1668-ban indult Morgan. Jamaica kormányzójával, Sir Thomas Modyforddal azt az ürügyet találták ki a támadásra a spanyolok ellen - akikkel ekkor Anglia nem állt hadiállapotban -, hogy a spanyolok titokban Jamaica inváziójára készülnek, s ezt egy megelőző csapással kell elhárítani. Morgan Cartagenát akarta megtámadni, de az előkészületek közben vezérhajója felrobbant, s 900 emberéből 300 meghalt. Meggyengült seregével már nem vállalkozott a támadásra. Egyik francia kapitányának tanácsára ezért Maracaibo ellen fordultak. A szerencse azonban elpártolt tőlük, mire odaértek, a lakosság kincseivel együtt az erdőkbe menekült. Ezt követően az öböl déli partján fekvő Gibraltar nevű városkához hajóztak, ahol szintén csalódottan tapasztalták, hogy a polgárok bevették magukat a dzsungelbe. Mikor visszaindultak Maracaibo felé, belefutottak Alonso del Campo y Espinosa altengernagy három hadihajóból álló flottájába. Az 1669. május 1-jei csatában Morgannak sikerült megvernie a jóval erősebb hajókkal rendelkező spanyolokat. A kalózok az altengernagy 48 ágyús zászlóshajóját egy gyújtóhajóval lángba borították. Ezt látva az egyik spanyol hajó elmenekült, a másikat pedig a kalózok megcsáklyázták, és kézitusában elfoglalták. A spanyol altengernagynak sikerült partra vergődnie a kicsiny San Carlos szigeten, melynek erődje ágyúival ellenőrzése alatt tartotta a Maracaibói-öböl szűk bejáratát.
A kalózok és a spanyolok között patthelyzet alakult ki. Morgan kezében voltak a hajók Maracaibo városa, míg del Campo ellenőrizte az öböl kijáratát. Morgan időközben tárgyalásokba kezdett a maracaibói elöljárókkal, akik 20,000 peso váltságdíjat ajánlottak fel, hogy a kalózok ne gyújtsák fel a városukat. Don Alonso del Campo azonban visszautasított mindenféle egyezkedést, ezért a kalózok továbbra sem jutottak ki az öbölből. Morgannek ekkor zseniális ötlete támadt. Elhatározta, hogy a sziget belseje felől támadást színlel a San Carlo erőd ellen. Másnap megkezdődött a színjáték. Kalózokkal tömött csónakok indultak a hajókról a sziget felé, majd tűntek el a buja trópusi növényzet mögött az erődből kémlelő spanyolok szeme elől. Nemsokára ismét feltűntek a csónakok, melyek visszaeveztek a hajókhoz, majd újabb emberrakománnyal indultak a szigethez. A spanyolok azt már nem láthatták, hogy senki sem száll partra, hanem lefekszenek a csónakok fenekére és visszatérnek. A kalózok ezzel a módszerrel újra és újra ugyanazokat az embereket szállították a sziget partjaihoz. Hogy még hihetőbbé tegyék a támadási szándékot, néhány ágyút is csónakba tettek. Don Alonso bevette a cselt, és a spanyolok az erőd összes ágyúját átszállították a sziget belseje felőli oldalra, várva a kalózok éjszakai támadását. Morganék pedig az esti apállyal szépen kereket oldottak a védtelenül hagyott öbölbejárón. Alonso del Campót e kudarcáért vasra verve szállították Spanyolországba, ahol végül bátorságára való tekintettel felmentették a vádak alól.
Morgan a következő esztendőt kiterjedt jamaicai ültetvényei ügyeinek intézésével töltötte. Az év vége felé azonban hatalmas vállalkozásba kezdett bele, egyesítve a Karib-tenger kalózait. Harminchat kapitány parancsnoksága alatt 1800 kalóz gyűlt össze, hogy Morgan "admirális" vezetésével kifosszák Panama városát. Morgan a vállalkozás előtt szabályos katonai kiképzésben részesítette embereit. A Darién földnyelv keleti oldalán partra szálló kalózokra rengeteg szenvedés várt, mire eljutottak a Csendes-óceán mellett fekvő Panamáig. Először csónakokkal eveztek felfelé egy folyón, de egy idő után már csak egy öszvércsapásnyi ösvényen tudták folytatni útjukat. Áthatolhatatlan dzsungeleken, bozótosokon és mocsarakon kellett keresztülverekedniük magukat, soraikat megtizedelte az éhség, a betegség, illetve a mérges kígyók és a kajmánok. Végül az 1800-ból mindössze 1100 lerongyolódott ember érte el a Panama előtti síkot, ahol a spanyol alkirály túlerőben lévő csapatai vártak rájuk. Számbeli fölényük ellenére a spanyolok nagy része az első lövések után gyáván megfutott, mivel rettegtek Morgantől. A város ezek után szinte magától hullott a kalózok ölébe. A rablás és fosztogatás ezután három hétig tartott, azonban Morgan igyekezett megakadályozni, hogy emberei folyton lerészegedjenek, nehogy rajtaütő spanyol katonák áldozatává váljanak. Ennek érdekében azt híresztelte, hogy a spanyolok távozásuk előtt minden hordó bort megmérgeztek. 1671 februárjának végén 400,000 peso zsákmánnyal elhagyták a porig égetett város füstölgő romjait. Amikor visszatértek hajóikhoz, rossz hír fogadta őket: kiderült, hogy Anglia és Spanyolország békét kötött, s Panama kifosztása már e békekötés után történt. Emellett az emberek zúgolódtak, mert kevesellték a zsákmányt, hisz Panama a világ egyik leggazdagabb városa volt. A kalózoknak azonban pechjük volt: az összegyűjtött kincseket nem sokkala támadás előtt szállították el a városból. Az Exquemelintől származó híresztelés szerint Morgan a zsákmányt a hajójára vitette, azzal, hogy felbecsülik az értékét és később szétosztják, majd az éjszaka leple alatt kereket oldott. Az újabb, elfogulatlan történeti kutatások szerint azonban ez nem igaz.
Morgan visszatért Port Royalba, ahol megtudta, hogy a kalózokkal összejátszó Modyford kormányzót letartóztatták és Angliába küldték. Amikor a spanyolok tudomást szereztek a panamai akcióról, jegyzékben követelték Morgan megbüntetését. Az új kormányzó, Sir Thomas Lynch letartóztatta Morgan is, és Modyford után küldte. Amíg a Morgant szállító hajó Angliába ért, az angol király, II. Károly haragja elpárolgott, különösen azután, hogy az emberek Morgant nemzeti hősként fogadták. Bírósági tárgyalás helyett bizottsági meghallgatás lett a dologból, bár Morgan továbbra is fogoly maradt. Morganre hamarosan rámosolygott a szerencse: kitört a harmadik angol-holland háború (1672-1674), s a nagy ellenfél, Lynch Jamaica szigetén nem tudott eredményeket felmutatni a hollandok elleni harcban, mivel az angol korzárok, akik nehezteltek rá, csak ímmel-ámmal vettek részt a harcban. 1673-ban Morgan memorandumot intézett a királyhoz, melyben javaslatot tett Jamaica védelmének javítására. (A sziget, melyet Cromwell 1655-ben még értéktelennek ítélt, a cukorkereskedelem adójából óriási bevételt hozott az angol koronának, ezért már féltett kincsként tekintettek rá.) A királynak tetszettek Morgan ötletei, s hamarosan kinevezték alkormányzóvá, majd visszaindulása előtt a király lovaggá ütötte.
Morgan, alkormányzóként, majd rövid időre kormányzóként kegyetlenül üldözte a kalózokat, melyek ekkor már egyre kellemetlenebbé váltak, veszélyeztetve az egyre nagyobb hasznot hozó kereskedelmet. Morgan számos kalózt, köztük egykori bajtársakat ítélt halálra. Később politikai ellenfeleinek sikerült őt kiütniük az alkormányzói székből. Újabb csapást jelentett neki, hogy 1684-ben angolra is lefordították Exquemelin könyvét, melynek java részét az őróla és kegyetlen tetteiről szóló történetek tették ki. Morgan beperelte Exquemelint jóhírének lejáratásáért, és a pert meg is nyerte. Újabb elégtételt jelentett számára, hogy nagy politikai ellenfele, Lynch halála után ismét bekerült a jamaicai kormányzói testületbe. Ennek azonban már nem sokáig örülhetett, 1688-ban a trópusi éghajlattól és az alkoholizmustól gyötört szervezete végleg felmondta a szolgálatot.
(Földi Pál) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-30 09:41:15, péntek
|
| |
| |
VI. Az aranykor alkonya
(John "Calico Jack" Rackham, Mary Read és Anne Bonny által használt Jolly Roger)
* Nők a fekete lobogó alatt
A hajózást és a kalózkodást a férfiak bármennyire is saját monopóliumuknak tekintették, akadtak olyan nők, akiket a kalandvágy a tengerre csábított, s volt közöttük olyan, aki kalózkodásra adta fejét. A krónikák által feljegyzett első női kalózok között volt a Kr. e. III. évszázadban élt Tenta, Illíria királynője, akit a Kalózok Királynőjének is neveztek. A középkor leghíresebb női kalóza Jeanne de Belleville, a "tragikus özvegy" volt. A korának egyik legszebb asszonyaként emlegetett Jeanne 1343-ban azért lett kalóz, hogy megbosszulja a IV. Fülöp francia király által igazságtalanul kivégzett férjét. Pályafutása alatt rengeteg francia hajót fosztott ki, vállalkozásait az angolok pénzelték. A kalózkodástól csak akkor vonult vissza, amikor fia az egyik csatában halálos sebet kapott.
A legkegyetlenebb női kalóz az 1700-as évek elején tevékenykedő Mary Cobham volt. Férjével, Cobham kapitánnyal tartották rettegésben az atlanti vizeket. A csinos hölgyet Jack Cobham egy kocsmában szedte fel. Maryről hamar kiderült, hogy a szép külső mögött szadista vadállat rejtezik. Kedvenc öltözéke egy brit haditengerészeti uniformis volt, melyet egy saját kezűleg meggyilkolt tisztről húzott le. A gyilkolás volt a szenvedélye, a zsákmány szinte nem is érdekelte. Áldozataival különösen kegyetlen módszerekkel bánt el. Többször is megesett, hogy az elfogott hajók teljes legénységét zsákokba varratta, és tengerbe hajíttatta. Máskor új pisztolyát egy elfogott hajó kapitányán és két tisztjén próbálta ki, miután az árbóchoz kötözték őket. Egy alkalommal pedig kíváncsi volt arra, hogy nemrég rabolt díszes kis zsebkése képes-e ölni. Ezt a kísérletet is egy elfogott kapitányon végezte el. Az áldozatot férje lefogta, ő pedig addig szurkálta és kaszabolta szerencsétlent a zsebkéssel, amíg ki nem lehelte a lelkét. Jack Cobham jóval gyakorlatiasabb volt "ábrándos" feleségénél, ügyelt arra, hogy azért a zsákmány is szépen gyűljön. Állítólag az együtt töltött évek alatt egyre inkább elege lett neje szadisztikus kicsapongásaiból, s szép csendben megmérgezte az asszonyt. Ma már nem tudjuk, hogy tényleg így történt-e, de Cobham kapitány az összerabolt vagyonból csinos birtokot vásárolt Franciaországban, s ott tisztes öregkort élt meg - Mary asszony nélkül.
A leghíresebb női kalóz cím Anne Bonny-nak és Mary Read-nek jár, akik egy hajón szolgáltak és együtt állították őket bíróság elé Jamaicán. Anne Bonny állítólag egy ír ügyvéd, William Cormac és a házicselédje törvénytelen gyermekeként látta meg 1690 táján a napvilágot. Miután kitört a botrány, az ügyvéd Amerikába ment szeretőjével és gyermekével új életet kezdeni. Anne, aki igen magas és erős termetű lány volt, 14 éves kora körül összeállt egy James Bonny nevű kalózzal, aki feleségül is vette. Amikor Woodes Rogers, Bahama kormányzója, aki korábban maga is korzár volt, amnesztiát hírdetett azoknak, akik segítenek neki a kalózoktól megtisztítani a vizeket, Bonny a hatóságok besúgójává szegődött. Anne, aki valódi kalózkarrierre vágyott, megundorodva Bonnytól, számos férfivel állt össze, míg végül megállapodott Jack Rackham-nél, akit Calico Jack-ként emlegettek, kedvenc öltözéke miatt. * Calico Jack férfiruhába bújtatta Anne-t, majd együtt elfoglaltak egy kereskedelmi hajót, és ezzel vágtak neki a tengernek. A krónikák szerint az egész hajón Anne volt a legbátrabb és legkeményebb harcos.
Egy alkalommal, amikor egy holland hajót fosztottak ki, az elfogott hajó legénységéből átállt hozzájuk egy fiatal tengerész. E tengerész hamarosan bizalmas barátságba kerül Anne-nel. Calico Jack egyre féltékenyebben figyelte őket, ám egy este végre megnyugodhatott: a tengerész bevalotta, hogy ő is nőnemű, és Mary Read-nek hívják. Szintén törvénytelen gyermekként született. Anyja fiúruhába öltöztette, így a férje azt hitte, hogy ő a fia, aki valójában meghalt valami lázas betegségben. Később Mary-nek megtetszett a férfiélet, és már nem akarta levetni a férfiruhát. Szolgált az angol hadseregben és haditengerészetben, ahol kitanulta a fegyverforgatást. Később mégis megházasodott, ám férje hamarosan meghalt. Ekkor újra férfiruhát öltött, és elszegődött egy holland hajóra.
Ettől kezdve két női kalóz szolgált Calico Jack hajóján. Állítólag mindketten női ruhát viseltek, de amikor csatába indultak, férfiruhába öltöztek. Későbbi perük során tanuk sora bizonygatta, hogy a két nő milyen vehemenciával harcolt. Mindkét asszony hűséges maradt szeretőjéhez, Anne Calico Jack-hez, Mary pedig egy fiatal angol tengerészhez. Mary egy alkalommal még párbajban is helyettesítette kedvesét, akit egy másik kalóz hívott ki. A párbajt karddal és pisztollyal vívták. Mary macskaként ugrálta körül ellenfelét, számtalan helyen megsebesítve, majd mikor az már a vérveszteség következtében összeesett, pisztolyával lelőtte.
Calico Jack bandájának végzete 1720 októberében teljesedett be. Hajójukat egy angol hadihajó akkor lepte meg, amikor a két asszonyon kívül mindenki részeg volt. A részeg férfiak mind a hajóűrben bújtak el, csak Anne és Mary harcolt a támadók ellen, miközben azt kiáltozták: "Gyertek elő és harcoljatok férfiként!" A túlerő győzött, és az egész társaságot bíróság elé állították Jamaicán. Az ítélet nem volt kétséges: halál. Amikor a bíró a két nőhöz fordult, és megkérdezte tőlük, hogy kívánnak-e szólni az utolsó szó jogán, mindketten a hasukra mutattak, és közölték, hogy áldott állapotban vannak. A törvény szerint az ítélet végrehajtását az ő esetükben el kellett halasztani.
Amikor Calico Jack-et az akasztófa alá vezették, állítólag ezt mondta: "Bárcsak e senkiháziak helyett még néhány nő lett volna velem!" Anne Bonny e szavakkal búcsúzott szeretőjétől: "Ha férfiként harcoltál volna, most nem akasztanának fel, mint egy kutyát!"
Végül mindkét asszony megmenekült a hóhér kötelétől. Mary Read még mielőtt megszült volna, megbetegedett, és meghalt. Anne Bonny megszülte gyermekét, s idős apja, aki jelentős vagyon szedett össze az Újvilágban, megvásárolta számára a szabadságot. További sorsáról nem tudunk semmit.
* Calico: színes, tarka szövet, mely ekkoriban igen divatos volt. Rackham folyton ilyen ingeket viselt.
(Földi Pál) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-30 07:51:39, péntek
|
| |
| |
VI. Az aranykor alkonya
* Thomas Tew, a kalózköztársaság admirálisa
Thomas Tew, aki az amerikai Rhode Island egyik legelőkelőbb családjának sarjaként korábban brit katonatiszt volt, 1691-ben kezdte kalózpályafutását. Ebben az esztendőben kapott kalózlevelet Bermuda kormányzójától, melyben felhatalmazást nyert a guineai francia kereskedelmi telepek megtámadására és kifosztására. Az afrikai vizekre érve felsorakoztatta a fedélzeten Amity nevű hajójának legénységét, és a következőkkel fordult hozzájuk: miután a jól védett francia telepek kifosztása sem könnyűnek, sem pedig igazán jövedelmezőnek nem tűnik, azt a javaslatot tette, hogy hajózzanak a Vörös-tengerre, kincses hajókat fosztogatni. "Aranylánc vagy faláb, mi veled vagyunk!" kiáltásokkal fogadta a javaslatot a legénység, és a hajó orrsudarát rögvest az új cél felé fordították.
A Vörös-tengerre érve a szerencse hamarosan rájuk mosolygott a Nagymogul egyik hajójának a képében. Bár a fedélzetén 300 katona is tartózkodott, a Tew vezette kalózoknak egyetlen ember elvesztése nélkül sikerült elfoglalniuk a hajót. Bár ez volt az egyetlen hajó, melyet útjuk során elfogtak, a zsákmány olyan gazdag volt, hogy felért szinte 50 hajóval. Raktárai tele voltak arany ékszerekkel, drágakövekkel és elefántcsonttal. Az osztozkodáskor még a legutolsó embernek is legalább 1200 font jutott (ebből a pénzből a korabeli Angliában 30 éven keresztül tisztes jómódban lehetett élni). Tew részesedése 8000 fontra rúgott.
Tew a sikeres út után hazatért, kifizette azokat a befektetőket, akik vállalkozását anyagilag támogatták, majd hamarosan Rhode Island kormányzójától vásárolt 500 fontért egy újabb kalózlevelet. Mikor Madagaszkár felé tartott, összefutott két hajóval, melyek Francois Misson kapitány flottájához tartoztak. Misson egyébként a kalózkodás történetének egyik legérdekesebb alakja. Francia nemesi családból származott, és egy hajó parancsnokságáig küzdötte fel magát. Azonban volt valami, ami állandóan nyugtalanította: egyre inkább kételkedni kezdett a katolikus dogmák érvényességében. Itáliában járva ezt egy alkalommal meggyónta, és legnagyobb meglepetésére gyóntatója közölte vele, hogy ő is hasonló nézeteket vall. Misson ekkor rábeszélte a Caraccioli nevű papot, hogy tartson vele. A hajóra visszatérve, új világnézetüktől vezérelve elhatározták, hogy áttérnek a kalózkodásra. A legénységet viszonylag könnyen rá tudták venni a kalózkodásra (ez általában igen könnyen ment, főként, ha maga a kapitány tette ezt). Misson és Caraccioli nemcsak egyszerűen kalózokká tették a legénységet, de egyben "jó kalózok"-ká is. Mindenük közös volt, emellett tilos volt az italozás, a káromkodás és a szerencsejáték. A hajók fosztogatását nem fekete, hanem fehér zászló alatt végezték, melyre a következő feliratot festették: "A Deo Libertate" (Szabadság Istentől). Az elfogott rabszolga-szállító hajók fekete "rakományát" felszabadították, mert mint mondták, a rabszolgatartás bűn. Mindemellett sajátos prédikációkkal traktálták a legénységet, éles kirohanásokat intézve a zsarnokság ellen.
Mielőtt Tew-val találkoztak volna, Misson és Caraccioli Madagaszkár szigetén megalakította a kalózok "paradicsomi" köztársaságát. Partra szállva egy várost alapítottak, melyet Libertariának neveztek el. A két vezető elvette két helyi törzsfőnök lányát, hogy biztosítsák a jó kapcsolatot a bennszülöttekkel. A város lakóit, bőrszínre és nemzetiségre való tekintet nélkül "liberi"-nek nevezték. Misson számára megnyerő volt Tew személyisége, felajánlotta számára a libertariai állampolgárságot. Tew tevékenyen részt vett a város erődítési munkálataiban, és hajójával csatlakozott a Nagymogul hajói elleni portyákhoz.
Libertaria köztársasága, melynek még alkotmánya is volt, hamarosan hármas vezetés alá került. Missont megválasztották "Konzervátor"-nak, ami a legfőbb tisztséget jelentette, a tanult Caraccioli lett az Államtitkár, míg Tew kapitány, aki szintén elvett egy bennszülött nőt feleségül, a flotta Admirálisa lett. Egyébként a többi kalóz legtöbbje is bennszülött nőt vett feleségül. A különféle nyelvek okozta zavar kiküszöbölésére megpróbáltak valamiféle közös nyelvet bevezetni, de ezt a próbálkozást nem koronázta siker. A kalózköztársaság védelmét atenger felől sikerült jól megszervezni, egy alkalommal például 5 portugál kalózhajót futamítottak meg.
Míg a kalózköztársaság a tenger felől biztonságban érezhette magát, igen sebezhető volt a szárazföld felől. Misson ugyanis abban a hitben ringatta magát, hogy sikerült a bennszülöttek barátságát biztosítania. Álmában sem gondolt arra, hogy a bennszülöttek gyilkos terveket forralnak a földjükön letelepedett kalózok ellen. Egy éjszaka, amikor Tew éppen távol járt hajójával, az összeszövetkezett törzsek lerohanták Libertaria városát. Az alvó kalózok könnyű ellenfélnek bizonyultak, többségüket az ágyukban mészárolták le. A halottak közt volt Caraccioli is. Missonnak mindössze egy maroknyi emberrel sikerült kereket oldania, és hajóra szállnia. Ám nem sokkal később szörnyű vihar kerekedett, és Missont valamennyi megmaradt emberével örökre elnyelte az Indiai-óceán.
Tew "Admirális", miután fülébe jutott Libertaria pusztulásának híre, hazatért Rhode Island-re. A legénység között fejenként 1000 fontot osztott szét, míg magának 12,000 fontot tartott meg. A következő egy-két évben a rhode island-i úriemberek fényűző életét élte, de egy idő után nem tudott ellenállni az újabb kaland és zsákmány csábításának. 1695-ben New York kormányzójától kalózlevelet vásárolt, felszerelt egy hajót, és elindult az Indiai-óceánra szerencsét próbálni. Itt csatlakozott Henry Every flottájához, mely a Nagymogul kincses flottáját készült megtámadni. Every sikeres akciója előtt, mely a Gang-i-Saway kifosztásával végződött, Tew egy másik indiai hajót támadott meg. Ám rögtön az összecsapás elején az egyik golyó felszakította Tew hasát, aki kifordulni készülő beleit a kezével tartotta vissza. Egy darabig még osztogatta a parancsokat, majd holtan esett össze a fedélzeten. Embereit annyira demoralizálta kapitányuk halála, hogy rögtön föladták a küzdelmet, így a "munkát" Every fejezte be. Így ért véget a kalózköztársaság admirálisának pályafutása.
(Földi Pál) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-24 10:07:11, szombat
|
| |
| |
VI. Az aranykor alkonya
* Henry Every, avagy Hosszú Ben
A legenda szerint Henry Every békés hajóskarrierjét akkor cserélte fel kalózkarrierre, amikor megtérve egyik útjáról, feleségét otthon egy férfival kapta rajta az ágyban. Persze e történet valóságértéke erőteljesen megkérdőjelezhető. A neve is többféle változatban szerepel, van, aki John Averyként emlegeti (vagy Evory, Jack Avery). Állítólagos beceneve, "Hosszú Ben" (Long Ben) sem illik teljességgel rá, hisz egy kortárs leírása szerint "középtermetű, hízásra hajlamos" emberről volt szó.
A ránk maradt adatok szerint Every a kalózkodást valamikor 1693-ban kezdte, nem sokkal azután, hogy egy rabszolgaszállító hajó kapitánya lett. Később a Charles II nevet viselő 46 ágyús hajó vitorlamestere lett, melyet a spanyolok béreltek ki a Karib-tengeren garázdálkodó francia kalózok ellen. Every azonban lázadást szervezett, hogy a hajót elfoglalják, és kalózhajóvá tegyék. Egyik éjszaka meglepték az alkoholista kapitányt a kabinjában, aki szokása szerint puncsot vedelt, és egy csónakba kirakva a sorsára hagyták. Állítólag a kapitányi kabinban ezek után így fordult a többiekhez: "Tudnotok kell, hogy ez a hajó már az enyém, és ez az én kabinom, tehát menjetek ki. Most Magadaszkár felé veszem az irányt, hogy szerencsét próbáljak, és akikben van bátorság, az velem tart." A legénység ezek után megválasztotta Every-t kapitánynak, a hajót pedig Fancy névre keresztelték át.
A következő két esztendő során Every több más kalózzal fosztogatta az Indiai-óceán hajósait, de nagyobb zsákmányra nem sikerült szert tenniük. Ennek ellenére neve egyre ismertebbé vált. Különösen egy 1695 februárjában írt levéllel vonta magára a figyelmet. E levelet, melyet az angol kapitányoknak címzett, egy bennszülött törzsfőnök közvetítésével jutatta célba. Ebben leírta, hogy eddig sohasem támadott meg angol hajókat, és a jövőben sem kíván ilyet tenni, viszont cserében arra kérte az angol kapitányokat, hogy hajóját a tatvitorlák lebontásával előre köszöntsék. A brit hatóságok e sértésre első számú közellenségnek kiálltották ki Every-t, viszont a szegények szemében hőssé, és "hazaszerető kalóz"-zá nemesedett. Ám hiába volt minden erőfeszítés, Hosszú Bent nem sikerült elkapni.
Leghíresebb rablását fél évvel a levél megírása után követte el. A Vörös-tengeren több más kalózzal szövetkezve az indiai mohamedán Mogul Birodalom flottáján ütött rajta, mely Mekkából hazatérő zarándokokat és temérdek kincset szállított. A flotta nagy része elmenekült, de két hajó, köztük a Mogul legnagyobb hajója, a 62 ágyús Gang-i-Saway leszakadt a többiektől. Először a kisebbik, kísérő hajót foglalták el, majd két órás ágyúpárbajt követően a Gang-i-Saway-t is sikerült lerohanni. A hajón 400 fegyveres és közel 600 utas tartózkodott, köztük sok nő. Állítólag azért sikerült a kalózoknak viszonylag könnyen győzemet aratniuk a túlerő felett, mert a mór kapitány nemigen törődött a védelemmel, csak a saját tulajdonában álló török háremhölgyeivel. A csata elején, ahelyett, hogy a védelmet irányította volna, lerohant a fedélközbe, és férfi ruhába öltöztette a hölgyeket. Persze, mint az sejthető volt, mindez nem ért semmit.
A hajót elözönlő kalózok, miután felszámolták az utolsó ellenállási gócokat is, a rémült utasokra vetették magukat. A férfiakat addig kínozták, amíg el nem árulták, hogy hova rejtették a kincseiket, majd ezek után megölték és a tengerbe hajították őket. A nők sem kerülhették el a sorsukat, valamennyiüket durván megerőszakolták, sokan bele is haltak. Mindezt Every egyik emberének később Angliában tett tanúvallomásából tudjuk. A zsákmány is hatalmas volt, minden egyes kalózra 1000 font és néhány ékkő jutott az osztozkodáskor.
Az angoloknak ezek után már végre lépniük kellett valamit. A Nagymogul ugyanis a Brit-Kelet-indiai Társaság kitiltásával fenyegetőzött. A brit kormány 500 fontos vérdíjat tűzött ki a Hosszú Ben legénységének minden tagjára. 1696-ban a legénység egy csoportja visszatért Angliába. Egyiküket például londoni szállásadónője adta fel, aki felfedezte az illető kabátjába varrt ékköveket. végül összesen 24 embert sikerült elfogni, közülük 6-ot felakasztottak. A legénység többségét, és persze Every-t sohasem sikerült elkapni.
Every eltűnése után különféle legendák keringtek további sorsáról. Alakja az alsóbb néposztályok körében igen népszerű lett, több könyv és egy színdarab (A sikeres kalóz) született róla. Anglia-szerte azt beszélték, hogy a Mogul lányával Magadaszkárra hajóztak, ahol összeházasodtak, és királyi párként élték le hátralévő életüket mérhetetlen gazdagság és luxus közepette. A valóság persze kicsit másként alakult. Every is visszatért Angliába, ahol a zsákmány rá eső részét orgazdák útján igyekezett tisztára mosni. Az orgazdák azonban becsapták a kalózt: a kincseket egy szerény összegű előleg ellenében magukhoz vették, hogy majd eladják, aztán persze egy további fityinget sem jutattak Every-nek. A kalózvezér ugyan megpróbálkozott azzal, hogy követelje a pénzét, de csak az arcába nevettek, mondván, ha sokat akadéskoskodik, feladják és akasztófára juttatják. Every akit a nép csak "szerencsés kalóz"-ként emlegetett, útszéli koldusként fejezte földi pályafutását.
(Földi Pál) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/87 oldal
|
Bejegyzések száma: 868
|
|
|
|
2017. December
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | |
| 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | |
| 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | |
| 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | |
| 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
868 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 131
- e Hét: 283
- e Hónap: 896
- e Év: 11830
|
|
|
Offline
