Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
A tan
  2016-07-04 11:09:39, hétfő
 
  II. Rész
A TAN

A "megszentelődés", illetve "megszenteltetés" szó jelentése

Ha elkezdünk gondolkodni a Szentírás alapján a "megszentelődés témájáról, rendkívül fontos, hogy megértsük, mit ért ezen a szón a szerző és az olvasó. Mert ha a szerző ezen a fogalmon valami egészen mást ért, mint az olvasó e könyv olvasásakor, akkor nem várhatjuk, hogy valaha is egybehangzó eredményhez jutunk.
Ezért azt ajánlom, hallgassuk meg e szó magyarázatát először bibliatudósoktól, azután a megszentelődési mozgalom tanítóitól. Azután forduljunk a Szentíráshoz, hogy annak alapján mérjük le ezeket a meghatározásokat. Először tehát lássuk a ma általában elfogadott teológiai meghatározást: "Dogmatikai értelemben a megszentelés azoknak a dolgoknak teljes és tökéletes szentté tétele, amelyek előzőleg tisztátalanok és bűnösök voltak. Az isteni kegyelem előrehaladó munkája ez a Krisztus szeretete által megigazított lelken. A hívő ember ennek során egyre inkább megtisztul természete romlottságától, hogy végül szeplő nélkül állhasson meg az Ő dicsőségének trónusa előtt." Ez a meghatározás egy evangéliumi teológustól ered, és a W.W. Rand által szerkesztett, és az "American Tract Society" által kiadott "Bibliai szótárban" szerepel. A világi meghatározások általában megegyeznek abban, hogy "a megszentelés Isten kegyelmének munkája, amely által az ember állapota megtisztul és felmagasztosul". Ahogy látjuk, a világi és teológiai meghatározások általában egybehangzóak.
A megszentelődési mozgalom szerzői határozott különbséget tesznek a megigazulás és a megszentelődés között. Nem fogom idézni ezeket a szerzőket, csak összefoglalom saját szavaimmal mindazt, amit az elmúlt években oly gyakran tanítottak nekem. Azért teszem ezt, hogy azok a megszentelődési prédikátorok, akik soraimat olvassák, megítélhessék, hogy ebben a dologban "világos ismereteim" voltak-e akkor, amikor még közéjük tartoztam.
A megigazítást a kegyelem művének tartották, amely által a bűnös igazzá tétetik és bűnös szokásaitól megszabadul, ha Krisztushoz fordul. A megigazított lélekben azonban visszamaradt egy romlott elv, egy rossz fa, vagy a "keserűség gyökere", amely állandóan bűnre késztet. Ha a hívő engedelmeskedik ezeknek a késztetéseknek, és szándékosan vétkezik, akkor többé nem számít megigazultnak. Ezért törekednie kell arra, hogy ezeket a gyökereket kiszaggassa, mert ezzel erősen lecsökken a visszaesés lehetősége. Eme bűnös gyökerek kiirtása a megszentelődés. A megszentelődésen tehát a természeti ember megtisztulását értik minden bűntől, Krisztus vére által, amelyet hit által igénybe vehetünk, ha tökéletesen átadjuk magunkat. A Szentlélek megtisztító tüze minden salakot és tisztátalanságot kiéget belőlünk, ha mindent odateszünk az áldozati oltárra. Ez, és csakis ez az igazi megszentelődés - az isteni kegyelem különleges második műve, amely a megigazítás művét követi, és amely nélkül a megigazulást nagyon könnyen újra el lehet veszíteni.
Azt hiszem, még a legradikálisabb megszentelődési tanítók is elismerik, hogy ez a meghatározás megfelel annak, amit ők vallanak.
Most azonban vizsgáljuk meg ezeket az állításokat a Szentírás alapján. Hogy ezt helyesen végezhessük ajánlom, vizsgáljunk meg először néhány ó- és újszövetségi igeszakaszt, és nézzük meg, hogy a fenti meghatározás értelmesnek tűnik-e ezek alapján. Tizenkét fontos példa elegendő ahhoz, hogy kimutassuk, miként alkalmazza ezt a kifejezést a Biblia:
(1) A Szentírás tanítja az élettelen dolgok megszentelését: "Kend meg az égőáldozati oltárt is és az egész fölszerelését; így szenteld föl az oltárt, hogy igen szent legyen az oltár! A mosdómedencét és annak állványát is kend meg! Így szenteld föl azt!" (2Móz 40, 10-11). Feltételezhetjük-e, hogy a mosdómedence természetében változás állt be? Vagy pedig létezett valamilyen gonoszság elve, amely kiirtatott belőle? Azt olvassuk továbbá a 2Mózes 19,23-ban: "Vonj határt a hegy körül, és tartsd szentnek azt!" Milyen változás állt be a hegy összetételében azáltal, hogy Isten ott hirdette ki a törvényt? Ha erre a kérdésre öszintén és becsületesen akarunk felelni, meg kell vallanunk, hogy sem a teológusoknak, sem pedig a "tökéletesség tanítói"-nak meghatározásai a "megszentelődés" szóra nem alkalmazhatók itt. Hogy itt mit jelent valójában, azt majd később meglátjuk, miután összevetettük más igehelyekkel.
(2) Az emberek megszentelhetik magukat anélkül, hogy az isteni kegyelem munkájára szükség lenne, vagy hogy Isten ereje kívülről munkálkodna rajtuk. "Meg a papok is, akik különben közeledhetnek az Úrhoz, szenteljék meg magukat" (2Móz 19,22). Vajon ezek a papok itt változtassák át gonosz természetüket jóvá, vagy önmaguk rombolják le magukban a gonosz elvet? Ítélje meg ezt maga az olvasó, én csak tanúkat sorakoztatok fel.
(3) Az egyik ember megszentelheti a másikat. "Nekem szentelj Izráel fiai közül minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az!" (2Móz 13,2). Másutt pedig: "Menj a néphez, és rendeld el, hogy ma és holnap szenteljék meg magukat, és mossák ki felsőruhájukat" (2Móz 19,10). Vajon milyen változást, milyen megtisztulást kellett volna Mózesnek előidéznie az elsőszülöttekben, vagy egész Izráel népében? Hogy nem tudta belőlük kiirtani a bűnt, azt a következő fejezetek világosan megmutatják.
(4) Megszentelheti magát az ember akár a gonosz cselekvésére is. "Elpusztulnak mindazok, akik megszentelik és megtisztítják magukat, de csak azért, hogy kertekben áldozzanak egy középen álló körül, és akik disznóhúst, undok állatot és egeret esznek - így szól az Úr" (Ézs 66,17). Milyen borzalmas megszentelődés volt ez, és milyen távol áll itt a belső tisztulás gondolata.
(5) Isten Fiát megszentelte az Atya. "...akit az Atya megszentelt és elküldött a világba, arról ti azt mondjátok; Káromlást szólsz, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?!" (Jn 10,36). Amazok káromolták Istent, és nem Ő, de ugyanúgy isten-káromlás lenne, ha valaki azt akarná állítani: a megszentelés azt jelentette Krisztusnál, hogy a benne levő megromlott természetet kiirtotta volna, vagy pedig helytelen akaratát megváltoztatta volna. Ő öröktől fogva a Szent volt, aki Isten Fiának neveztetett. A megszentelési mozgalomnak éppen elég olyan híve van, akik istentelenségükben azt merik tanítani, hogy Jézus maga is bűnnel terhelt volt, és amelyet szükség volt kiirtani. Az ilyeneket joggal zárták ki a közösségekből, és joggal utasította el ezt a tanítást minden keresztyén ember, akit Isten Lelke vezérelt. És mégis azt olvassuk a Bibliában, hogy Őt, a szentet megszentelte Isten. Talán úgy gondoljuk, hogy kifejezésünket másként kell alkalmazni Krisztusra, és másként a szentekre?
(6) Az Úr Jézus odaszentelte magát. "Én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal" (Jn 17,19). Ha fentebb említett meghatározások egyike helyes lenne, akkor mit kezdenénk azzal a ténnyel, hogy Jézus, miután az Atya megszentelte őt, még önmagát is odaszentelte? Nem nyilvánvaló-e, hogy mind a teológusoknak, mind a tökéletesség tanítóinak véleménye és a Biblia között nagy különbség áll fenn.
(7) Vannak esetek, amikor hitetlenek is megszenteltetnek. "mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által, különben gyermekeik tisztátalanok volnának, így azonban szentek" (1Kor 7,14). Eszerint a keresztyén ember hitetlen házastársa megszenteltetett. Vajon ezáltal megtisztult a benne lakozó bűntől? Vagy természete fokozatosan átalakul? Ez a vélemény annyira képtelen, hogy beszélni sem érdemes róla, ezért a megszentelődés nem lehet a meghatározásokban említett megtapasztalás.
(8) Vannak megszentelt testies keresztyének is. " Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Szósztenész, a testvér, az Isten gyülekezetének, amely Korintusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek..." "Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint Krisztusban kiskorúakhoz... mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?" (1Kor 1, 1-2; 3,1.3). Testi és ugyanakkor mentes a bűntől? Ez lehetetlenség! És mégis ugyanazokról, akiket az 1. fejezet megszentelteknek nevez, a 3. fejezet azt mondja, hogy testiek. Nincs olyan körmönfont magyarázat, amellyel azt lehetne bizonyítani, hogy ez a két csoport nem azonos.
(9) Az ige felszólít bennünket, hogy törekedjünk a szentségre. "Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat" (Zsid 12,14). Hogyan törekedhetik valaki egy változásra, hogyan törekedhetik a testies indulat megsemmisítésére? Ha valamire törekszem, akkor az előttem van, még nem értem el, ahogy arról Pál is beszél önmagával kapcsolatban a Fillippi 3, 13-16-ban.
(10) A hívőket felszólítja az Írás, hogy szenteljék meg Istent: "Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentek ("az Úr Istent pedig szenteljétek meg"-Károli) szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet" (1Pt 3,15). Hogyan kell értenünk az ilyen kifejezést, ha a megszentelődés belső megtisztulást jelent, vagy ha a kifejezés azt jelenti, hogy valami szentté lesz, ami azelőtt tisztálatan és rossz volt? Nyilvánvaló, hogy az ilyen meghatározás a legvadabb elképzelésekhez és a legnagyobb képtelenségekhez vezet.
(11) Embereket, akiket mint megszentelteket szólítottak meg, később int az Igen, hogy legyenek szentek. "Péter, Jézus Krisztus apostola, Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bithinia szórványban élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint, a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre... Hanem- mivel Ő, a Szent hívott el titeket- magatok is szentek legyetek, egész magatartásotokban, úgy amint meg van írva: 'Szentek legyetek, mert én szent vagyok''' (1Pt 1, 1-2. 15-16). Azonnal szemünkbe tűnik, mennyire nem illik ehhez az Igéhez, ha azt állítja valaki, hogy a megszentelődés Isten bennünk való munkájára vonatkozik, amely által Isten kiirtja az emberben levő bűnt. Az Ige felszólítja a megszentelteket, hogy legyenek szentek, nem pedig azt tudatja velük, hogy ők már teljesen szentté tétettek, tehát efféle intésre nincs szükségük.
(12) S ennek ellenére azt is mondja az Írás a megszenteltekről, hogy ők már mindörökké tökéletessé tétettek. "Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette (Jézus) a megszentelteket" (Zsid 10,14). A tökéletesség tanítói közül ugyan ki tudná értelmesen összhangba hozni ezt a maga tanításával? E tan híveinél gyakran megtaláljuk azt a dogmát, hogy azok, akik megigazultak és megszenteltettek, akiknek oly csodálatos élményeik voltak, végül mégis elkárhozhatnak. Az Ige pedig itt kijelenti, hogy a megszentelteket Krisztus örökre tökéletessé tette, ezért soha el nem veszhetnek, vagy az Istentől nekik ajándékozott szentséget sohasem veszíthetik el. Miután gondosan tanulmányoztuk a felsorolt 12. igehelyet, szeretném megkérdezni az olvasókat, vajon találtak-e bennük csak a legcsekélyebb utalást is arra, hogy a megszentelődés a hívő ember természetének megváltozása lenne, vagy pedig a bűnös ember gonosz természetének kiirtása. Azt hiszem, minden elfogulatlan olvasómnak meg kell vallania, hogy ennek a szónak nyilvánvalóan teljesen más jelentése van. Ha minden teológiai ballaszttól megszabadulunk, a "megszentel" szó azt jelenti: "valakinek az oldalára állítani, elkülöníteni" a "megszentelődés" főnév pedig azt jelenti: "elszakadás, elkülönülés, elválás". Ha ezt az egyszerű jelentést ismerjük, egyszerre érthetőek lesznek mindazok az igehelyek, amelyeket idáig sorra vettünk, és mindaz, ami idáig olyan zavarosnak látszott, egyszerre teljes összhangban áll egymással.
A szent sátor edényeit elkülönítették az istentisztelet számára. Ugyanígy választotta ki Isten a Sínai-hegyet, hogy ott hirdesse ki törvényét. Izráel papjai elkülönítették magukat a bűntől. Ézsaiás korának pártütői viszont éppen ezzel ellentétben különítették el magukat oly cselekedetekre, amelyek Isten előtt utálatosak. Az Atya kiválasztotta a Fiút, hogy az elveszettek megmentője legyen. Jézus elkülönítette magát, hogy bemenjen a dicsőségbe, és ott közbenjárjon népéért, hogy az is elkülönült legyen a világtól, amely elvetette és keresztre feszítette Megváltóját. A hitetlen férjet vagy a hitetlen feleséget, ha hívő házastársuk van, Isten elkülöníti, és ezáltal bizonyos mértékű külső kapcsolatot kapnak az Úrral, amely előjogokat ad nekik, ugyanakkor azonban felelősséget is helyez rájuk, amely nincs azoknak, akik sohasem hallottak valamit is az igazságról. Függetlenül jelenlegi állapotától, valamennyi keresztyén ember, akár testi, akár lelki legyen is, Jézus Krisztusban Isten számára el van különítve, amiből adódik: felelősek azért, hogy az Úrért éljenek. Ezt az elkülönülést naponként meg kell újítani, és a hívő embernek meg kell kísérelnie, hogy egyre jobban hasonlítson Krisztushoz. Akik magukat keresztyénnek vallják, de nem szentelik oda magukat naponként, sohasem látják meg az Urat, mert nincs bennük isteni élet. Az Urat el kell különítenünk a szívünkben, úgyhogy Őmellette semminek ne legyen helye, s így tanúságtételünk Őt dicsőítse. Lehetünk Krisztusban Isten számára elkülönítettek, s mégis szükségünk lehet az intésre, hogy gyakorlatilag különüljünk el minden tisztátalanságtól és evilági lelkülettől. És végül minden elkülönült ember Isten szemében örökre tökéletessé tétetett, mégpedig Jézus Krisztusnak a kereszten véghezvitt egyetlen áldozata által, mert Isten elfogadta őket ama Szeretettben, és mindörökre össze vannak kötve Ővele. Ha meg van ez a kulcs az igehelyekhez, akkor eltűnik minden nehézségünk. A keresztyén értelemben vett megszentelődés mindig kétféle: tökéletes, s mégis előrehaladó folyamat.
Folytatjuk

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Megfigyelések...
  2016-07-03 13:52:51, vasárnap
 
  I. Rész
Életemből (folytatás)

Megfigyelések a megszentelődési mozgalommal kapcsolatban

Attól kezdve, hogy elfordultam a tökéletességet valló társaságoktól, gyakran megkérdezték, hogy "normális" keresztyéneknél a hívőknek ugyanolyan jó hitbeli állapotát találtam-e, mint azoknál, akik azt állítják magukról, hogy elnyerték a "második áldást" -t. Alapos és - szerintem - előítéletmentes gondolkodás után válaszom úgy hangzik, hogy azok, akik egész tudatosan elutasítják a bűntől való teljes szabadulás tanát, sokkal jobb hitbeli állapotban vannak, mint azok, akik ezt a tanítást vallják. Nyugodt, szerény keresztyének ezek, akik sokkal jobban ismerik a Bibliát és tulajdon szívüket annál, semhogy testben való bűntelenségről és tökéletességről mernének beszélni. Ugyanakkor jellemző rájuk az Úr Jézus Krisztus iránti intenzív odaadás, Isten Igéjének a szeretete, és megszentelődés egész életükben. Mindezek az áldott gyümölcsök azonban nem az önmagukkal való foglalkozásból fakadnak, hanem a Krisztussal való foglalkozásból a Szentlélek ereje által. Nem veszem itt figyelembe a keresztyének ama tömegeit, akiknek alig van valamilyen dologban világos látásuk, hanem csak azokról szólok, akik a különböző egyházakban és gyülekezetekben bátran tesznek vallást a Krisztusról, és megpróbálnak ebben a világban az Ő tanúbizonyságai lenni. Ismétlem, hogy ezekhez hasonlítva az úgynevezett megszentelődési mozgalom követőinek állapota lényegesen rosszabb.
Ennek okait nem kell soká keresni. Először is, ha valaki magát tökéletesen szentnek vallja, ez talán tudatalatti büszkeséget támaszt, ami gyakran nem más, mint merő farizeizmus, és ami gyakran egészségtelen öntudatossághoz vezet. Másodszor, aki azt állítja, hogy bűntelen, már majdnem azt is állítja ezzel, bármit is tesz, az nem bűn. Ezért a testben való tökéletességről szóló tanítás oda vezet, hogy a lelkiismeret megkeményedik, és hogy azok, akik ezt a tökéletességet vallják, lelki igényeiket egyre lejjebb viszik, mindaddig, amíg azok összhangban állnak saját nyomorúságos állapotukkal. Mindazok, akik ismerősek ezekben a körökben, tudják, mennyire elterjedt az általam leírt állapot. A megszentelődés tanítói gyakran harapós kritikusok, irgalmatlanul és keményen ítélkeznek mások fölött. A "bizonyságtévő összejövetelek" elősegítik a túlzásokat, amelyek szabályszerű hazugságokhoz vezetnek. Akik a mozgalom rangos tagjai közé tartoznak, éppoly közönségesen és könnyelműen nyilatkoznak, mint bárki más, aki nem állít önmagáról ilyeneket. Sok vezetőjük és prédikátoruk kedveli a szenzációs és szórakoztató prédikációkat, amelyek minden mások, csak nem komolyak és építőek. És jól figyeljünk: mindez a "bűntelenség" cégtáblája alatt megy végbe.
Az apostol a civódást, féltékenységet, irigységet és pártoskodást a testi mivolt jelének tekinti, és a test cselekedetei közé sorolja őket. És hol vannak leginkább pártoskodások, szakadások, összes gonosz következményeikkel együtt, mint az egymással küzdő megszentelődési szervezetekben, amelyek közül némelyek mindazokat, akik másokkal is kapcsolatban állnak, "visszaesők"-nek bélyegezik, akik "útban vannak a pokol felé". Túlságosan is gyakran voltam kénytelen meghallgatni efféle vádaskodásokat. Példa gyanánt szolgálhat az a keserűség, amely az Üdvhadsereg és a belőle kivált mozgalmak között - mint pl. az "Amerikai önkéntesek", a hírhedtté vált "Amerikai üdvhadsereg", a tehetetlenné vált "Evangéliumi hadsereg" és más hadseregek - fennáll; azonban más megszentelődési mozgalmak sem különbek. Láttam, hogy bűn és félelem, a két ikertestvér, pontosan olyan gyakran fordul elő náluk, mint más hívőknél. Az aggodalmaskodás lelkének bűnös volta gyakran nem is tudatos náluk. A megszentelődés híveinél ugyanúgy megtalálhatók azok a bűnök, amelyek minket oly erősen kísértenek: ők sem szabadabbak gőgtől, pletykálkodástól, gonosz rágalmazástól, önzéstől és egyéb gyöngeségektől.
Ami az igazán megvetendő és tisztátalan dolgokat illeti, sajnos azt kell mondanom, hogy a megszentelődési egyházakban, missziókban és az Üdvhadseregben az erkölcstelenség sokkal gyakrabban fordul elő, mint ahogy azt a kívülálló gondolni is merné. Sajnos tudom, mit mondok, és szeretnék ezáltal másokat is megkímélni azoktól a csalódásoktól, amelyek engem arra indítottak, hogy megírjam ezt a könyvet. Bizonyos, hogy valamennyi keresztyén embernél előfordulnak meghökkentő, és másokat megsebző bűnök, melyek oka többnyire a hiányzó éber imaélet. Az ember azt gondolná, hogy ha a megszentelődési mozgalmak tagjainál egyáltalán előfordulnak ilyen bűnök, akkor nagyon ritkán. Milyen szép lenne, ha én is ezt állíthatnám! De szó sincs róla! A megszentelődési mozgalmak (és az Üdvhadsereg) követőinek útját elborítják az erkölcsi és lelki összeomlások ezrei. Alig merek írni az Üdvhadsereg tisztjei és katonái százairól, akik ottani szolgálatom öt éve alatt tudomásom szerint az Üdvhadsereget otthagyták, vagy pedig szégyenteljes viselkedésük miatt elbocsáttattak. Egyesek azt mondhatnák, hogy ezek az emberek "elvesztették az életszentséget" még mielőtt ilyen borzalmas bűnökbe estek; de ugyan mit ér az olyan "tökéletes szentség", amely az embert semmivel nem teszi megbízhatóbbá, mint amilyenek azok, akik ilyen áldást nem éltek át?
Másfelől örömmel mondhatom, hogy mind abban a vallásos katonai szervezetben, amelyhez én tartoztam, mind pedig más megszentelődési mozgalomban sok, igen sok hívő, átadott életű férfi és nő van, akiknek Isten iránti buzgóságáról és önmegtagadásáról örömmel teszek tanúságot, és akik "ama napon" bizonyára elnyerik jutalmukat. De senki se hagyja elvakítani magát afféle állítástól, hogy ezek az emberek a "megszentelődés tana" által lettek ilyenné. Az ilyen állításra a felelet az az egyszerű tény, hogy azok a mártírok, misszionáriusok és Krisztus szolgái, akik a századok során "nem kímélték életüket mindhalálig" (Jel 12,11), még csak nem is álmodtak arról, hogy a tökéletes megszentelődésre igényt tartottak volna, hanem napról napra megvívták harcukat az óemberükkel, és állandóan szükségük volt Krisztus közbenjáró szolgálatára.
Teljesen egyetértenek velem más megszentelődési szervezetek - amelyekben a testben való tökéletes megszentelődést hirdetik és vallják - volt vezető személyiségei, hogy milyen nagy azoknak száma, akik az erényességből és a személyes tisztaságból visszaestek régi életükbe.
A megszentelődési mozgalom hívei között táplálják a babonaságot és a leggonoszabb fanatizmust. Erről meggyőződhet bárki, aki ismeri a jelenkori "nyelveken szóló mozgalmat" minden egészségtelen eltévelyedésével. Élénken tanúskodnak erről az új és izgató élményekre és vallásos érzésekre való egészségtelen törekvések, és az érzelmileg túlfűtött, felizgatott összejöveteleik. Mivel az állandó békességet nem ismerik, és a végleges megváltásról úgy vélekednek, hogy az a hitben való állandó fejlődéstől függ, számosan új meg új "áldások"-tól és "lélekkeresztségek"-től lesznek függővé, ahogy ők ezeket a megtapasztalásokat nevezik. Olykor a legképtelenebb tévtanítások tartják fogva őket. Az utóbbi években a megszentelődési összejövetelek százai váltak betű szerint boszorkányüstté, amelyeken olyan dolgokat lehet átélni, amelyek inkább egy őrültek házához vagy dühöngő dervisekhez lettek volna méltóak. Estéről estére meg lehet figyelni ilyen dolgokat. Nem csoda, hogy az ilyen összejövetelek szomorú következményei gyakran idegbetegség és hitetlenség.
Tudatában: vagyok annak, hogy a megszentelődési mozgalom híveinek egy része távol tartja magát ezektől az összejövetelektől, ugyanakkor többnyire nem hajlandók belátni, hogy a felsorolt borzalmas gyümölcsök a tanban magában gyökereznek. Mert amint a Krisztusról szóló teljes igazságot tanítjuk, és megmutatjuk, hogy Krisztus váltságműve tökéletesen elegendő az üdvösséghez, és a Szentírásnak megfelelően tanítunk a "bennünk lakozó Szentlélek", akkor eltűnnek az ilyen zűrzavarok.
Talán a legszomorúbb tény, amely ezzel a mozgalommal összefügg, a hajótörést szenvedett hívők hosszú listája, amely ennek az egészségtelen tanításnak a rovására irható. Sok ember kereste éveken át a tökéletes szentséget, míg végül rádöbben, hogy az elérhetetlent akarja elérni. Mások meg azt állítják, hogy elérkeztek ebbe a kívánatos állapotba, végül azonban kénytelenek elismerni, hogy tévedtek. Gyakori az eset, hogy ezt a feszültséget idegileg nem tudják elviselni, másoknál viszont az a logikus következmény, hogy többé nem hisznek a Szentírás Istentől ihletett voltában. Pontosan ez utóbbiak számára írtam ezt a könyvet, akik veszélyes közelségbe kerültek a hitetlenség és a sötétség szakadékának széléhez. Isten Igéje volt és marad mindörökké az igazság. Ő sohasem ígért olyasmit, amit ne tarthatott volna be. Te, aki ebben a bajban vagy, egyedül te vagy az, akit félrevezettek, a megszentelődés valóságos természetét és a Szentlélek bennünk való valóságos munkálkodását illetően. Ne engedd, hogy akár sötét hitetlenség, akár búskomor csalódottság visszatartson a következő fejezetek elolvasásától, utána pedig naponta tudakozzad az Írást, hogy valóban úgy vannak-e a dolgok (Csel 17,11). Isten adja meg minden olvasómnak, aki annyira el van foglalva bűneivel, hogy fel tudjon tekinteni Jézusra, akit nekünk az Isten "bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá" tett (1Kor 1,30).
(Az I. Résznek vége)
Folytatjuk

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Életemből: A harc vége (folytatás)
  2016-07-02 17:51:32, szombat
 
  I. Rész
Életemből (folytatás)

A harc vége (folytatás)

A szabadulás végül egészen váratlan módon következett be. Egy hadnagynőt, aki nálam mintegy tíz évvel idősebb volt, a Rock Springs-i otthonból hozzánk hoztak, mert úgy látták, hogy hamarosan meg fog halni tuberkulózisban. Kezdettől fogva teljes figyelmemet magára vonta, és kedves barátom lett az Úrban. Mártírt láttam benne, aki életét áldozta a szenvedő világért. Sokszor beszélgettem vele, és pontosan megfigyelhettem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az egész üdülőben ő az egyetlen igazán megszentelt életű asszony.
Elképzelhető a csodálkozásom, amikor éppen ez a nőtestvér néhány héttel később egy barátnőjével eljött hozzám, és arra kért, olvassak fel nekik valamit. Azt mondta: "Hallottam, hogy maga mindig Isten dolgaival foglalkozik, és szükségem van segítségére." Szólni sem tudtam az elképedéstől: éppen én legyek az, aki neki segítséget nyújt! Én, aki túlságosan is jól ismertem saját szívem nyomorult állapotát, ugyanakkor mélyen meg voltam győződve, hogy az a nőtestvér a Szentlélekben bírja a tökéletességet. Amikor jöttek, éppen Lord Byron: "Chide Harod" - ját olvastam. És most éppen én foglalatoskodjam szent dolgokkal!
Ez a föltevés túl kellemetlennek és fantasztikusnak tűnt előttem, mint valami komédia, mindez az egymással való összehasonlítgatás, s ahogyan újra meg újra kölcsönösen ámítgattuk egymást. Gyorsan félretettem könyvemet, és föltettem magamnak a kérdést: mit olvassak? Isten gondviselése következtében pillantásom egy traktátusra esett, amelyet anyám néhány éve kezembe nyomott, de amelyet mindig féltem elolvasni, mert úgy gondoltam, csak még jobban összezavar engem, annyira tartottam mindentől, amin nem volt található az Üdvhadsereg jelzése. Hirtelen ösztönzésre ezt vettem elő, és azt mondtam: "Ebből fogok felolvasni. Igaz, nem egyezik a mi tanításunkkal, ennek ellenére érdekes lehet." És olvasni kezdtem, oldalról oldalra, anélkül, hogy sok figyelmet szenteltem volna az olvasottaknak, csak abban reménykedtem , hogy valamiképpen megvigasztalhatom és megnyugtathatom ezt a haldokló nőtestvért. Ez az írás különösképpen a természeti ember romlottságát tárgyalta. Megmagyarázta a Krisztus halála által való szabadulást. Ezután részletesen írt a hívő ember kettős természetéről, és örök üdvbizonyosságáról. Ez nevetségesnek és abszurdnak tűnt számomra. A traktátus utolsó része próféciával foglalkozott. Ezt azonban már nem olvastuk el. Egészen megrémültem, amikor a traktátusnak kb. a felénél J. hadnagynő felkiáltott: "Kedves kapitányom, gondolja, hogy mindaz, amit most olvas nekünk, igaz? Bárcsak tudnék benne hinni, mert akkor békességben halnék meg!" Csodálkozva kérdeztem? "Csaknem gondolja azt, hogy így, ahogyan van, nem halhat meg békességben? hiszen meg van mentve és meg van szentelve, és olyan élménye volt, amely után én éveken át vágyodtam, és most fél a haláltól?" "Olyan boldogtalan vagyok" - felelte a nőtestvér. "Nem mondhatja rólam, hogy megszentelt vagyok. Nem is tudom ezt elérni. Évről évre harcoltam érte, és mégsem sikerült soha erre az állapotra eljutnom. Ezért akartam magával beszélni, mert bizonyos voltam benne, hogy már elérte ezt az állapotot, és segíteni tud nekem." Csodálkozva néztünk egymásra, és amikor rádöbbentünk a helyzet nevetséges, ugyanakkor tragikus voltára, hisztérikus nevetésben törtem ki, ő pedig ugyanolyan hisztérikus zokogásban. Így szóltam: "De hát mi van velünk mindnyájunkkal? Senki nincs, aki jobban megtagadta volna magát Krisztusért, mint itt mi. Szenvedünk, gyötörjük magunkat, és majd tönkremegyünk abban a kísérletezésben, hogy Isten akaratát teljesítsük; és mégis, egyikünknek sincsen tartós békessége. Időnként boldogok vagyunk, örvendezünk az összejöveteleinken, de egyikünk sem tudja, végül is hová vezet ez az egész."
"Úgy gondolja, az a baj, hogy túlságosan ráhagyatkozunk saját erőfeszítéseinkre? - kérdezte. - Meglehet, hogy miközben Krisztusban bízunk, és abban, hogy Ő megváltott, ugyanakkor azt hisszük, hogy ezt a megváltást saját hűségünkkel kell megtartanunk?"
"De ha másként gondolkodnánk - szakítottam félbe -, akkor ajtót nyitnánk minden lehetséges bűn számára."
Így beszélgettünk tovább, míg végül kimerülten felállt, hogy menjen, előzőleg azonban még megkérdezte tőlem, eljöhet-e néhány más testvérrel a következő este, hogy még egyszer elolvassuk együtt ezt a könyvecskét, és beszélgessünk róla. Ebben nagyon is szívesen beleegyeztem.
Mindkettőnk számára, mind J. hadnagynő számára, mind számomra ez az este és a beszélgetés, amelyet állapotunkról folytattunk, a szabadulás kezdetét jelentette. Nyíltan megvallottuk egymásnak a jelenlévő nőtestvér előtt, hogy nem vagyunk teljesen megszenteltek. És elkezdtük komolyan kutatni segítségért a Szentírásban. Félretettem minden nem keresztyén olvasmányomat, hogy semmi se térítsen el a gondos, imádságos bibliatanulmányozástól. Beláttuk, hogy magunkban kerestük a megszentelődést, ahelyett hogy kívülről vártuk volna a segítséget. Felismertük, hogy ugyanaz a kegyelem, amely megmentett bennünket, továbbra is hordozni képes. Halványan sejtettük, hogy valóban mindent Krisztustól kell várnunk, mert különben nem lehet a legcsekélyebb reménységünk sem.
Számos kérdés zavart és nyugtalanított bennünket. Láttuk, hogy abból, amit hittünk, sokminden nyilvánvalóan ellentmond Isten Igéjének. De még sokkal többet nem értettünk meg, mert az addig vallott tanok valósággal foglyul ejtették lelkünket. Tanácstalanságomban fölkerestem azt a prédikátort, akiről tudtam, hogy közössége van az általunk olvasott traktátus szerzőjével. Nagy nyereséggel hallgattam két ízben az igehirdetését. Azonban még nagy volt bennem a zűrzavar, bár lassanként kezdtem ismét szilárd talajt érezni lábam alatt. Lassanként áthatott engem az az igazság, hogy hitre jutásommal valamennyi áldás, mint amilyen a szentség, a tökéletes szeretet és tisztaság, Krisztusban az enyém lett, és az enyém is marad, mert Isten kegyelmében nekem ajándékozta őket. Reménységemet az álnok emberbe vetettem, miközben mindenem megvolt abban az egyetlen Emberben, aki mindezt megszerezte számomra! Azonban hosszú hetekbe került, amíg ezt be tudtam látni.
Egy másik, sokaknak áldásul szolgáló könyvecske is nagy segítséget jelentett mindkettőnknek. Már maga a címe is örömet szerzett: "Védettség, biztonság, öröm" (magyarul: Evangéliumi Kiadó). Más iratok is a kezembe kerültek, és buzgón olvastam azokat. Minden megadott igehelyet kikerestem, összehasonlítottam őket a párhuzamos helyekkel, valamint a hasonló vagy ellentétes részletekkel. Ugyanakkor naponta Istenhez könyörögtünk: mutassa meg nekünk igazságát. J. testvérnő hamarabb ismerte föl, mint én. Teljes világosságot nyert, amikor felismerte, hogy mindörökre össze van kötve Jézus Krisztussal, a Fővel, és mint szőlővesszőnek, örök élete van a Szőlőtőn. Öröme nem ismert többé határokat, és attól az órától kezdve egészségi állapota is javult, úgyhogy azután még hat évig élt. Végül megtért Urához, miután felőrlődött élete a fáradozásban, hogy másokat Krisztushoz vezessen. Sokakban talán csalódást támaszt, hogy mindvégig hű maradt a ,, hadsereg"-hez. Az volt (nézetem szerint hamis) meggyőződése, hogy helyén kell maradnia, hogy ott hirdesse az immár megtalált igazságot. Halála előtt azonban megbánta ezt az elhatározását. Utolsó szavai, amelyeket nekem és egy jelenlevő testvérnek mondott, ezek voltak: ,,Mindenem megvan Krisztusban, ebben bizonyos vagyok. De bárcsak hívebb lettem volna a Gyülekezettel, mint Krisztus Testével kapcsolatos igazsághoz. Félrevezetett a buzgóságom, amelyről azt hittem, Istentől való, és most már késő engedelmeskedni."
Négy nappal azután, hogy ő oly világosan fölismerte az igazságot, nekem is eloszlott minden kétségem és félelmem, és megtaláltam beteljesedésemet Krisztusban. Lehetelennek láttam, hogy továbbra is azon a helyen maradjak, ahol voltam. Egy héten belül elhagytam azt az egyetlen emberi szervezetet, amelyhez, mint keresztyén valaha is tartoztam, és azóta nem ismerek más főt, mint egyedül Krisztust , és egyetlen más testet sem, mint a Gyülekezetet, amelyet Ő megváltott drága vérével. Vidám és boldog évek következtek, és ha visszatekintek az útra, amelyen Isten végigkísért, csak hálás lehetek mérhetetlen nagy kegyelméért, amellyel megszabadított az önvádaktól, és fölismertette velem, hogy a tökéletes szentség és a tökéletes szeretet nem bennem található, hanem csak Jézus Krisztusban.
Egész további életem során egyre többet tanultam; minél többet foglalkozik szívem Krisztussal, annál jobban megtapasztalom a bűn hatalmából való gyakorlati szabadulást, és annál jobban fölismerem, mit jelent az, hogy az Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a Szentlélek által, amely adatott nekünk, mint az eljövendő dicsőség záloga. Mióta megszabadultam a bilincsektől, azóta olyan szabadságot és örömet találtam, amelynek létezését a földön lehetetlennek tartottam. És most már van bennem bátorság, hogy erről az igazságról másoknak is beszéljek, hogy azok is elfogadják azt, és ez a bátorság erős ellentétben áll, a múlt bizonytalanságával.
A könyv második felében valamivel részletesebben szeretném kifejteni azt az igazságot, amely engem megszabadított, de még mielőtt saját megtapasztalásaimról szóló részt befejezném, hadd közöljem néhány megfigyelésemet a megszentelődési mozgalommal kapcsolatban.
Folytatjuk

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Életemből: A harc vége
  2016-07-01 14:00:20, péntek
 
  I. Rész
Életemből (folytatás)

A harc vége

Immár öt éve dolgoztam ebben a szervezetben, amely iránt elkötelezettnek éreztem magam, és még mindig arra vágytam, hogy valóban bizonyos legyek: eljutottam a bűntelenség állapotába. Mintegy 12 kisebb-nagyobb városban szolgáltam hűségesen - ahogy gondoltam -, és fáradoztam azon, hogy megtaláljam az elveszetteket, és őket megtérésük után az Üdvhadsereg állhatatos katonáivá tegyem. Számos csodálatos élményem volt, amelyeket azonban másokkal és magammal kapcsolatos sötét csalódások is kísértek. A megtértek közül csak kevesen maradtak állhatatosak. A visszaesettek száma gyakran nagyobb volt, mint maga a tulajdonképpeni szervezet.
Ennek az állapotnak egyik fontos okát sokáig nem ismertem föl. Végül azonban világossá lett előttem, hogy a tökéletesség tana a lehető legrosszabb hatással volt az Üdvhadseregre. A magukat megtértnek állító emberek (hogy valóban megtértek-e vagy sem, azt majd az Úr Napja mutatja meg) hónapokon, sőt éveken keresztül azon fáradoztak, hogy elérjék a bűntelenség állapotát, amelyre azonban sohasem juthattak el. Végül kétségbeesetten adták föl a küzdelmet, és számos esetben teljesen visszaestek a világ halott állapotába.
Láttam, hogy ugyanez ment végbe a "tökéletességre" törekvő többi csoportokban is, és a belőlük állandóan kiszakadó "gyülekezetekben", "missziókban" és más mozgalmakban is. Az általuk kitűzött cél elérhetetlen volt, és az is marad. Az eredmény előbb-utóbb félelmetes elcsüggedés lett, amelyet képmutató módon titkoltak, vagy pedig a szentség mércéjének öntudatlan, de folyamatos lejjebbvitele, hogy azt az elért megtapasztalással összhangba hozzák. Mindkét következmény nálam is megmutatkozott, csakhogy az előbbi erősebben, mint az utóbbi. És kegyelem volt a számomra - ahogyan azt ma látom -, hogy inkább az előbbi kiutat választottam, mint az utóbbit.
Amikor az üdülőbe utaztam, még nem adtam fel teljesen, hogy a tökéletességet a testben keressem. Valóban nagyszerű változásokat reméltem ettől a hathónapos pihenőtől, amelyet azért biztosítottak számomra, hogy ismét "magamra találjak" - ahogyan mondták. Az üdülőhöz szorosan csatlakoztak más intézmények is, amelyek igen nagyra tartották a "tökéletességet" és a hitből való gyógyulást. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen szent légkörben valóban nagy dolgok fognak történni.
Az üdülőben 14 tiszttel találkoztam, akik megromlott egészségüket gyógyítgatták. Gondosan megfigyeltem szavaikat is, tetteiket is, mert az volt a szándékom, hogy azok példáját követem, akiknek életén leginkább megmutatkozik a teljes szentség. Akadt köztük néhány kiváló ember is, mások viszont kimondottan képmutatók voltak. Abszolút értelemben vett megszentelődést azonban egyiküknél sem találtam. Egyesek közülük nagyon kegyesek és Istennek átadottak voltak. Nem lehetett kétségbe vonni a lelkiismeretességüket. De akik a leghangosabbak voltak, azok voltak a legkevésbé lelkiek. Csak ritkán olvasták Bibliájukat, és egymás között szinte sohasem beszéltek Krisztusról. A hanyagság negatív fajtája jellemezte őket. Három igen odaadó nőtestvér volt a legkomolyabb valamennyi között, de közülük ketten elismerték előttem: nem bizonyosak abban, hogy valóban tökéletesen szentek. A harmadik rendkívül barátságtalan volt, noha megpróbált rajtam segíteni. Az ottaniak közül néhányan gyakran szítottak veszekedést, amely semmiképpen nem volt összeegyeztethető azzal az állításukkal, hogy teljesen mentesek a "bennük lakozó bűntől". Fölkerestem a többi munkatársak összejöveteleit is, akikről az imént szóltam. A legjobbak közül való nem tanította a teljes bűntelenséget, míg a nyilvánvalóan testiek dicsőítették a "tökéletes szeretet" élményét. Betegek számoltak be büszkén arról, hogyan "gyógyultak meg hit által", és bűnös emberek dicsekedtek azzal, hogy elnyerték a tökéletesség áldását. Következetlenségük egyáltalán nem segített rajtam, sőt igencsak akadályozta hitem megerősödését.
Egy idő után észrevettem, hogy egyre hidegebb és cinikusabb leszek. Mintha démonok légiója szállt volna meg, mindenben kételkedni kezdtem, és szinte féltem már attól, hogy továbbra is ezekkel a dolgokkal foglalkozzam. A nem keresztyén irodalomban kerestem menedéket, és megkértem valakit, küldje el nekem azokat a könyveimet, amelyektől néhány évvel azelőtt elfordultam annak érdekében, hogy így Isten adja meg nekem a "második áldást". Alig vettem észre, hogy pontosan úgy viselkedtem, mint egykor Jákób. Úgy tűnt, Isten csődöt mondott, ezért újra elővettem régi könyveimet, és megpróbáltam vigaszt találni a költészetben, valamint a történelmi és tudományos értekezésekben. Magamnak sem mertem bevallani, hogy egyre inkább agnosztikussá lettem, de amikor az isteni kijelentés után tudakozódtak nálam, csak annyit tudtam mondani: "Én sem tudom".
Mindez természetes következménye volt annak a tanításnak, amely életemet meghatározta. Hittem benne, hogy a Biblia mindenkinek teljes szabadulást ígér a bűntől, ha egészen aláveti magát Isten akaratának. Szilárdan hittem, hogy én egyszer már így alávetettem magamat. De hát akkor miért nem szabadultam meg teljesen ettől a testies lelkiségtől. Úgy gondoltam, hogy minden feltételnek eleget tettem, és most azt hittem, Isten nem adta meg azt amit megígért nekem. Tudom, nagyon nehéz dolog ilyesmit leírni, de nem látok más utat, hogy másokon segítsek, akik ugyanabban az állapotban szenvednek, amilyenben én akkor voltam.
Folytatjuk

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Életemből: Napsütés és felhők
  2016-06-29 17:02:08, szerda
 
  I. Rész
Életemből (folytatás)

Napsütés és felhők

Eme jelentős tapasztalatot követő hetekben boldog, szinte álomszerű állapotban éltem, és örültem beképzelt bűntelenségemnek. Csak egyetlen gondolatom volt, akár munka közben, akár szabad időmben alig gondoltam valami másra, mint arra a csodálatos élményre, amelyet átéltem. Azonban lassanként visszatértem a földre. Akkoriban egy fotóműteremben dolgoztam, ahol a legkülönbözőbb emberekkel találkoztam. Voltak, akik nevettek radikális vallási nézeteimen, mások eltűrték, de voltak olyanok is, akik megértettek. Minden este összejöveteleken voltam, prédikáltam utcán vagy teremben, és hamarosan észrevettem, mint nyilván mások is, hogy bizonyságtételeim lassanként változásokon mentek át. Előzőleg mindig Krisztusra mutattam, és az elveszetteket Hozzá hívogattam. De eleinte szinte észrevétlenül, témám egyre inkább saját élményem lett, és önmagamat állítottam oda példaképül az önfeláldozásra és megszentelődésre. Egyébként ez volt kiemelkedő jellemzője minden "előrehaladott" keresztyén bizonyságtételnek. A hitben kezdők Krisztust dicsőítették - a "megszentelődöttek" önmagukat. Egyik kedvenc énekünk jellemzőbben mutatja ezt, mint bármiféle leírás. Tudomásom szerint még ma is éneklik az Üdvhadsereg köreiben, és megtalálható énekeskönyveikben. Példaképpen csak egyetlen versszakát idézem:

Ismerőseim közt vannak, akik nem élnek szentül,
le nem győzött bűneikkel harcolnak.
Nem készek önmaguk teljes feladására,
különben elnyernék a teljes megváltást.
Szüntelenül csak küzdenek a bűn ellen,
és nem szabadulnak meg kétségektől.
Zúgolódnak az őket körülvevő dolgok miatt.
Áldom az Urat, hogy nem vagyok ilyen!

Elhiszik-e kedves olvasóim, ha azt mondom, hogy én is énekeltem ezt a nem pozitív versikét anélkül, hogy tudtam volna, milyen bűnös büszkeséget fejeztem ki vele? Azt hittem, az a kötelességem, hogy szüntelenül a "teljes megváltás megtapasztalására" mutassak rá, ahogyan azt akkor nevezték. "Ha nem teszel bizonyságot róla, el fogod veszíteni az áldást" - ez volt az általunk vallott egyik alapigazság. Ahogy múlt az idő, kezdtem fölfedezni magamban a vonzódást a gonosz iránt, kivált a szentségtelen gondolatokban. Nagy zavarba kerültem. Amikor tanácsot kértem egyik prédikátorunktól, azt felelte: "Ezek csak kísértések, és a kísértés még nem bűn. Csak azzal vétkezel, ha törekszel a bűnre." Ez a válasz egy időre békességet adott. Úgy véltem, ez kielégítő mentséget ad a bennem levő bukott természet mozgólódására - amelyről azt hittem, hogy már nem lakik bennem. Lassanként azonban egyre mélyebbre süllyedtem, és olyan dolgokat engedtem meg magamnak, amelyektől korábban visszarettentem volna. Sőt, rájöttem, hogy körülöttem mindenki így cselekszik. Az első eksztatikus élmények nem sokáig tartanak. A felindulás eltűnt, és a "megszentelteket" hamarosan alig lehetett megkülönböztetni azoktól a testvérektől, akik "csak" megigazultak voltak. Nem követtünk el durva bűnöket. Ezért bűntelennek tartottuk magunkat. A kívánságokat önmagukban nem tekintettük bűnnek mindaddig, amíg nem ragaszkodtunk hozzájuk. Ezért azután egyszerű volt bebeszélni magunknak, hogy minden rendben.
Szándékosan átsiklom a következő négy év fölött. Ezek lényege a tudatlanság és a boldog szolgálat volt. Fiatal voltam mind éveimet, mind az elnyert kegyelmet tekintve. A bűnről és megszentelődésről alkotott valamennyi gondolatom éretlen és tökéletlen volt. Ezért általában egyszerű volt bűntelennek gondolni magamat, és hinni abban, hogy életemben megvalósul a szentség. Amikor kételyeim támadtak, azokat az ördög kísértésének tartottam. És amikor felreérthetetlenül kiderült, hogy valóban vétkeztem, akkor bebeszéltem magamnak, hogy ezt legalább nem szándékosan tettem, és ez inkább egy rossz gondolat, mint szívem szándékos tévedése volt.
Bűnbocsánatért könyörögtem Istenhez, és kértem, hogy tisztítson meg rejtett hibáimtól. Mindössze tizenhat éves koromban kadét lettem, azaz bekerültem az Üdvhadsereg tisztképző iskolájába. Az egyik gyakorló garnizomban Oaklandben eltöltött próbaidőm alatt olyan nehézségeim voltak, mint soha azelőtt. Túl érzékeny lelkületem miatt nagy szenvedéseket álltam ki az ott uralkodó szigorú fegyelem miatt. Ugyancsak nehézséget okozott a különböző hátterű és műveltségű, a szellemi-lelki életben különböző fokú haladást elért fiatalemberekkel való rám kényszerített intenzív kapcsolat. Nagyon kevés megszentelődést láttam, s azt hiszem, én még kevesebbet mutattam ebből. Összesen öt hónapot töltöttem ott, és ezek közül az utolsó kettőben elveszítettem lábam alól a hit talaját. Olyan borzalmas állapotba kerültem, hogy megszentelődésemről még csak beszélni sem mertem. Kínozott az a gondolat, hogy visszaestem, és attól féltem, örökre elkárhozom, miután korábban olyan boldogító élményeim voltak az Úr jóságával. Két éjjel kiosontam, míg a többiek aludtak, és kerestem az épületen kívül egy magányos helyet, ahol az éjszakát imádságban töltöttem. Könyörögtem Istenhez, ne vegye el tőlem Szentlelkét, hanem újra szabadítson meg a bennem lakó bűntől. Minden alkalommal hitben újra elfogadtam az igazságot, és akkor néhány hétig jobban éreztem magam. De azután kikerülhetetlenül újra elfogtak a kétségek, és egyre töprengtem, abban a tudatban, hogy mind gondolatban, mind szavakban vétkeztem, és gyakran cselekedtem szentségtelen dolgokat, amelyek miatt borzalmas lelkiismeret-furdalásokat éreztem. Végül hadnaggyá avattak. Ismét imádságban töltöttem egy éjszakát, mert tudtam, hogy méltatlan vagyok arra, hogy elmenjek s másokat tanítsak és vezessek, mindaddig, amíg magam is tiszta és szent nem leszek. Az a gondolat, hogy most már szabad vagyok attól a kényszertől, amely alatt oly sokáig álltam, ismét megerősített engem, s így ezúttal viszonylag könnyű volt elhinnem, hogy befejeződött bennem a belső megtisztulás műve, és egyszer s mindenkorra megszabadultam minden testiességtől. Ilyen dolgokban milyen gyorsan hajlamosak vagyunk az önámításra! Ettől kezdve lelkesebb híve voltam a "második élmény" - nek, mint azelőtt bármikor, és még jól emlékszem arra is, hogy milyen buzgón könyörögtem Istenhez: adja meg ezt az áldást szeretett édesanyámnak is, hogy ő is éppoly szent lehessen, mint a fia. Azonban ez a hívő édesanya jól ismerte Krisztust, még mielőtt megszülettem volna, és túlságosan is jól ismerte saját szívét is ahhoz, hogy bűntelenségről beszéljen, jóllehet odaadó, krisztusi életet élt. Örömömet találtam munkámban, amelyet először egy évig, mint hadnagy, majd mint kapitány végeztem. Örömmel tűrtem szükséget és nélkülözést, amelytől ma valószínűleg visszarettennék. Bizonyos voltam abban, hogy tökéletes Isten- és emberszeretet tölti be életemet, és hogy ezáltal megerősítettem saját üdvösségemet. Mégis, ha visszatekintek, mennyi súlyos hibát fedezek fel akkori életemben! Milyen meg nem tört akarat, milyen felületesség és könnyelműség, az Isten Igéje iránti engedelmesség milyen nagy hiánya, milyen önelégültség és beképzeltség! Nos, aki lelkileg ilyen gazdagnak tartja magát, az föltétlenül hiú is.
18-19 éves lehettem, amikor komoly kétségek támadtak bennem, vajon tényleg olyan magas szintet értem el a hitéletben, ahogyan én láttam, és ahogyan az Üdvhadsereg és más megszentelődési mozgalmak az egyedüli igaz keresztyén életnek tartották. Arról, hogy miként jutottam el idáig, itt nem kívánok beszámolni, mivel az nem a nyilvánosságnak szól, de ezek a dolgok csalódásokat és szenvedéseket jelentettek érzékeny jellemem számára, és megmutatták, hogy az óember haláláról szóló tanítás kétség nélkül nyomorúságos iskolás bölcsesség csupán, és hogy a testies gondolkodásmód még mindig lényem részét képezi.
Ezután mintegy másfél évig tartó szüntelen harc következett. Hiába kutattam szívem mélyén, hogy vajon teljesen átadtam-e magamat, és megkíséreltem feladni mindazt, ami csak a legkisebb mértékben is gonosznak vagy kétesnek látszott. Olykor egy teljes hónapra, vagy még hosszabb időre be tudtam beszélni magamnak, hogy most végül is elnyertem az áldást. Azonban néhány hét elteltével mindig jelentkezett valami, ami megmutatta, hogy ez ismét csak illuzió volt.
Nem mertem kitárni szívemet sem munkatársaim, sem a hozzám beosztott katonák előtt. Úgy gondoltam, ha ezt megtenném, azonnal elveszíteném minden befolyásomat rájuk, és visszaesőnek tartanának. Így egészen egyedül és titokban vívtam csatáimat, és valahányszor megszentelődési összejövetelre mentem, előzőleg mindig bebeszéltem magamnak, hogy most végre teljesen átadtam magamat Istennek, és el kellett nyernem a tökéletes megszentelődés áldását. Ezután mindig egy kissé jobban éreztem magamat. Nem is gondoltam arra, hogy ily módon túlságosan is sokat gondolok önmagamról. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy mennyi képmutatás is van ebben az egész dologban.
Ami kétségbeesésemet még súlyosabbá tette, az a bizonyosság volt, hogy nem egyedül szenvedek az örökös küzdelem alatt. Egy másik, számomra nagyon kedves testvér ugyanilyen kétségeket és szorongásokat mondott el nekem. Nála ez a harc végül a hit dolgában való hajótöréshez vezetett, és a legnemesebb lelkek egyike, akiket csak valaha ismertem, a spiritizmus mélységeibe süllyedt. Adja Isten, hogy ebből a megkötözöttségből kiszabadulva, egy napon újra rátaláljon az Úr kegyelmére.
Kezdtem fölismerni, hogy ez a "megszentődés-tan" a lelki-szellemi roncsok egész sorát hagyja maga mögött. Számos olyan embert láttam, akik e tan miatt a teljes hitetlenségbe estek vissza. És az ok mindig ugyanaz volt: "Mindent megpróbáltam" - mondták. "Láttam, hogy nem megy. Így aztán arra következtettem, hogy a Biblia egész tanítása illuzió, és a vallás tisztán az érzelmek dolga." Sokan mások, köztük jó ismerőseim, lelki betegek lettek, miután éveken át ennek az érzelemvallásnak a mocsarában gázoltak - és az emberek azután azt mondták, hogy a Biblia tanulmányozása zavarta meg őket. Milyen kevéssé sejtették, hogy rettenetes állapotuk oka éppen a bibliaismeret hiánya volt. Teljesen bibliaellenes módon alkalmaztak egyes igehelyeket, amelyeket ráadásul teljesen kiragadtak az összefüggésükből.
Végül annyira szenvedtem már, hogy képtelen voltam bármi munkára. Elhatároztam tehát, hogy feladom a szolgálatot az Üdvhadseregnél, amikor azonban ezt bejelentettem, az ezredesem arra kért, várjak még hat hónapig, mielőtt végleges döntésre jutnék. Javaslatára fölmentettek a csapatnál való szolgálat alól, és olyan megbízatást adtak, amelynél a megszentelődés kérdésével nem kellett foglalkoznom. Azonban gyakran prédikáltam másoknak, noha kínzott a kérdés: vajon a végén nem kárhozom-e el mégis, mivel "törekedjetek a szentségre, amely nélkül senki nem látja meg az Urat". Noha megkíséreltem, sohasem voltam bizonyos benne, hogy eljutottam-e a szentség állapotába. Beszélgettem sokakkal, akiknél az volt a látszat, hogy ez a jó az övék, amely után törekedtem, de csak nagyon kevesen voltak olyanok - ha jobban megfigyelte az ember -, akik meg is tartották, amit megfogadtak. Azt tapasztaltam, hogy az ún. "megszentelődött" emberek állapota éppoly rossz, ha ugyan nem még rosszabb volt, mint azoké, akiket lenéző módon még "csak megigazult" - nak mondtak.
Végül már nem bírtam tovább, és kértem minden aktív szolgálat alól való felmentésemet, és saját kérésemre elküldtek az Oakland melletti Beulah üdülőbe. Legfőbb ideje volt, mert a mögöttem levő öt aktív szolgálati év a mindössze két rövid szünettel, majdnem idegi ronccsá tett. Testileg is teljesen kimerültem, és lelkileg teljesen kétségbeesett állapotban voltam.
Az igehirdetés szolgálatában eltöltött évek után szívemnek már csak egy vágya volt: "Bárcsak tudnám, hol találom meg Őt!" Mivel nem találtam meg Őt, már csak a kétségbeesés sötétsége volt a szemem előtt, ennek ellenére túlságosan is jól ismertem az Ő szeretetét és jóságát ahhoz, hogy teljesen levert legyek.
Folytatjuk

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
I. rész Életemből (folytatás) Tökéletesség: a nagy kívánság
  2016-06-28 16:23:30, kedd
 
  I. rész
Életemből (folytatás)

Tökéletesség: a nagy kívánság

Miután bizonyos lettem üdvösségemben, szívem legfőbb vágya lett, hogy másokat is elvezessek ahhoz az Egyhez, aki által békességem van Istennel. Ez idő tájt az Üdvhadsereg szervezettségének és az elveszettek megmentése érdekében végzett szolgálatának csúcspontján volt. Még nem lett emberbaráti szervezetté, amelyet a világ is támogat. Tisztjeinek és közkatonáinak egyetlen céljuk volt- a megfáradtakat és csüggedteket Jézushoz vezetni. Gyakran vettem részt összejöveteliken, és - noha még gyermek voltam - magam is bizonyságot tettem, igehelyeket olvastam fel és biztattam a bűnösöket, hogy bizzanak Krisztusban, noha még magam a sötétségben éltem. Ezért aztán természetes volt, hogy amikor eljutottam az üdvbizonyossághoz, megragadtam az első alkalmat, hogy elmenjek az Üdvhadsereg egyik utcai összejövetelére. Megtérésem után az első este először beszéltem szabad ég alatt Isten kegyelméről, amelyet magam is csak az imént tapasztaltam meg. Azt hiszem, azért fogadtak be oly gyorsan és szívesen az Üdvhadseregbe, mert tizennégy éves fiú létemre némileg jártas voltam a Bibliában, és igencsak bátran léptem fel - valószínűleg kissé túlságosan is korán, ahogy most érzem. Nagyon hamar ismertté váltam mint "prédikátor fiú", és ez büszkébbé tett, mint ahogy akkor gondoltam. Mert újonnan megtalált örömömben nem tudtam, hogy még mindig bennem van egy gonosztevő mélységesen bűnös természete. Csak Krisztust és az Ő szeretetét ismertem, de önmagamat és szívem csalárdságát nem ismertem. Amennyire vissza tudok emlékezni, körülbelül egy hónapja voltam bizonyos Isten szabadításában, amikor az öcsémmel való vitában annyira elragadtattam magam, hogy egyetlen ütéssel a földre küldtem. Nyomban rádöbbentem, mit tettem, és rémülettel teltem el. Öcsém epés megjegyzése: "Na, te aztán szép keresztyén vagy! Legjobb, ha most azonnal elmégy az Üdvhadseregbe, és elmondod nekik, hogy milyen nagy szent vagy!" - szükségtelen volt ahhoz, hogy kétségbeesetten rohanjak be a szobámba, ahol szégyenkezve és gondterhelten megvallottam vétkemet Istennek. Utána rögtön bocsánatot kértem öcsémtől is, aki nagylelkűen meg is bocsátott. Ettől kezdve váltogatták egymást nálam a hullámhegyek és a hullámvölgyek. Tökéletes győzelemre vágytam testi kívánságaim fölött, ugyanakkor mintha több gonosz gondolatom és szentségtelen hajlamom lett volna, mint azelőtt bármikor. Hosszú ideig takargattam ezt a nyomorúságomat, amelyről csak Isten tudott és én. De tíz vagy tizenegy hónap múltán fölkeltették érdeklődésemet az ún. "megszentelődési összejövetelek", amelyeket minden héten az Üdvhadsereg összejöveteli helyiségében tartottak, és amelyekre már idáig is olykor-olykor valamiféle megbízatással elmentem. Ezeken a találkozókon pontosan arról a tapasztalatról beszéltek, amelyre -úgy gondoltam- nekem is igen nagy szükségem van. Ennek az élménynek különböző neveket adtak: "második áldás", "tökéletes szeretet", "magasabb rendű élet", "bűnből való megtisztulás" stb. A tanítás lényege valahogy így hangzott: Megtérésünkkor Isten kegyelmesen megbocsátja a bűneinket, amelyeket addig elkövettünk. A hívő ember azonban azután egész élete végéig szüntelen próbák között él, amelyek során bármikor ismét elveszítheti Isten előtti megigazult voltát, ha bűnbe esik, és azt nem vallja meg azonnal. Ahhoz, hogy megmaradhasson ebben a megváltott állapotában, egy további tevékenységre van szüksége, amelyet tökéletes megszentelődésnek veznek. Ez a tevékenység a bűn gyökerével kapcsolatos, míg a megigazulás a bűn gyümölcsével. Több lépés vezet ehhez a "második áldás"-hoz. Először a hívőnek meg kell győződnie arról, hogy megszentelődésre van szüksége(éppúgy, ahogy az elején meg volt győződve arról, hogy megváltásra van szüksége); másodszor teljesen át kell adnia magát Istennek, valamennyi reménységét, kilátását és tulajdonát rá kell helyeznie a megszentelődés oltárára; harmadszor kérnie kell a Szentlelket, hogy mint megtisztító tűz, hassa át lelkét, égessen ki belőle minden bűnt, hogy minden kívánsága teljesen elpusztuljon, és lelkében ne maradjon más, mint teljes szeretet és tisztaság, mint Ádámban volt a bűneset előtt. Aki megkapta ezeket a csodálatos áldásokat, az legyen éber, hogy a Sátán meg ne csalja, mint egykor Évát, és meg ne rontsa megszentelt lelkét, és így újból be ne vezesse ugyanazt a gonosz elvet, amelyet előzőleg ilyen drasztikus eszközzel lehetett legyőzni. Valahogy így hangzott a tanítás. Ezzel kapcsolatban elhangzottak szívre ható bizonyságtételek csodálatos megtapasztalásokról, amelyek valóságában nem lehetett kételkedni. Az iránt sem maradt kétségem, hogy amit mások látszólag élveztek, az az enyém is lehet, ha a föltételeket teljesítem. Egy idősebb hölgy elmondta, hogy negyven éven át a bűn uralkodott szavain, gondolatain és cselekedetein. De szíve most már nem csalárd és gonosz, hanem olyan szent, mint a mennyország udvarai, mióta Krisztus vére az eredendő bűnnek utolsó maradványaitól is megmosta. Mások egészen hasonló dolgokról számoltak be, még ha élményeik lényegesen rövidebb ideig tartottak is. Teljes önátadás nyomán gyökerestől kipusztultak szeszélyeik. Rossz hajlamaik, szentségtelen vágyaik azon nyomban megsemmisültek, mihely megragadták hitben a megszentelődést. Hamarosan elkezdtem én is ilyen testies módon keresni a megszentelődés értékes jótéteményét. Teljes odaadással könyörögtem Ádám bűneset előtti tisztaságáért. Kértem Isten, hogy mutassa meg mindazt, ami nem tetszik neki, hogy azt kiszolgáltathassam neki. Feladtam mindazt, amiről úgy gondoltam, hogy a legcsekélyebb módon is megakadályozhatja a Szentlélek belém áramlását, és az azt nyomon követő áldást: barátságokat, célokat és szórakozásokat. Addig valóságos "könyvmoly" voltam, kisgyermekkoromtól fogva nagyon szerettem az irodalmat; tudatlanságból fakadó törekvésemben most eldobtam mindazokat a könyveket, amelyek pusztán tanító vagy szépirodalmi jellegűek voltam, és megfogadtam Istennek, hogy ezentúl csak a Bibliát és szent irodalmat olvasok, csakhogy megadja nekem az "áldást". És mégsem nyertem el, amire törekedtem, noha több héten át kitartóan könyörögtem. Végre, egy szombat este (akkoriban már nem laktam otthon, hanem egy barátommal, aki szintén az Üdvhadsereg tagja volt) elhatároztam, hogy vidékre utazom, és ott várok Istenre. Nem jövök vissza mindaddig, amíg el nem nyerem a tökéletes szeretet vágyva várt áldását. Felszálltam az este 11 órás vonatra, és kiszálltam egy Los Angelestől 18 kilométernyire levő elhagyatott vasútállomáson. Letértem a főútról, és egy kiszáradt vízfolyásban másztam lefelé. Egy tölgyfa alatt térdre estem, és órák hosszat könyörögtem nagy kínok között. Ostromoltam Istent, mutassa meg nekem, mi akadálya van még annak, hogy enyém legyen a "második áldás'. Eszembe jutott néhány dolog, amelyekről itt nem szeretnék írni. Harcoltam saját meggyőződésem ellen, végül így kiáltottam Istenhez: "Uram, én valóban minden feladok, minden dolgot, minden embert, minden szórakozást, amely akadályoz abban, hogy csakis neked éljek. És most könyörgöm, add meg nekem az áldást!" Ha most visszatekintek, úgy gondolom, valóban átadtam akkor mindent Istennek, amire csak gondolni tudtam. De agyam, idegeim a hosszú éjszaka és az elmúlt hónapok szorongásai miatt annyira túl voltak feszítve, hogy szinte öntudatlanul a földre zuhantam. Azután úgy tűnt, hogy valamilyen szent extázis járt át engem. Azt hittem, hogy most a szívembe költözött a Vigasztaló. Bizalommal telve felkiáltottam: "Uram, hiszem, hogy most már bennem vagy és megtisztítasz minden bűntől. Személyesen magam számára igénylem ezt az igazságot. Szentté teszel engem. Hiszek! Hiszek!" Kimondhatatlanul boldog voltam. Hittem, hogy most már vége minden harcnak. Szívem telve volt Isten dicséretével, ahogy felálltam, és hangosan énekelni kezdtem. Ahogy az órámra néztem, láttam, hogy hajnali fél három volt. Tudtam: sietnem kell, ha részt akarok venni a reggel hét órai imaközösségen, hogy ott bizonyságot tehessek arról, amit átéltem. Noha a hosszú éjszaka nagyon kimerített, szívem annyira megtelt fénnyel, hogy alig érzékeltem a hosszú utat hazafelé, s ahogy a városba siettem, éppen akkor érkeztem, amikor az összejövetel megkezdődött. Szinte szétvetett az új megtapasztalás miatti lelkesedés. Mindnyájan örvendeztek, ahogy elmondtam, milyen nagy dolgot cselekedett velem az Isten. Azon a napon minden újabb összejövetelen csak nőtt az öröm bennem. Szabályszerűen megrészegedtem az örömtől. Azt hittem, most már vége minden gondomnak. A pusztából megérkeztem Kánaánba, és az új föld aratásából ettem. Soha többé nem fog nyugtalanítani a bűnhöz való belső vonzódásom, szívem tiszta volt. Elérkeztem a tökéletes szentség állapotába. Mivel már nem leselkedett bennem semmiféle áruló, minden energiámat arra fordíthattam, hogy a külső ellenség ellen harcoljak. Így gondoltam én. De mily kevéssé ismertem önmagamat, és mennyire még kevésbé ismertem Istent.
Folytatjuk :)

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Életemből: Megtérésem Istenhez
  2016-06-27 17:03:32, hétfő
 
  I. Rész Életemből

Megtérésem Istenhez

Az a szándékom, hogy az Úrtól való függőségben hűséges beszámolót adjak( már amennyiben emlékeztem nem hagy cserben) arról, hogyan munkálkodott Isten a lelkemben, hogyan küzdöttem a tökéletes életért keresztyénné lételem utáni első hat esztendőben. Ekkor még nem ismertem fel, hogy mindazt, amire szükségem van, Krisztusban találhatom meg. Ennek érdekében szükséges, hogy olykor-olykor "szinte esztelenül" beszéljek, mint egykor Pál apostol tette. És ha még arra gondolok, hogy milyen fontosak lehetnek ezek a följegyzések egyesek számára, akkor csak azt mondhatom, amit az apostol: "ti kényszerítettetek rá". Ha megadatnék számomra, hogy a könyv által másokat megkíméljek a fájdalmas tapasztalatoktól, amelyeken ezekben a korai években átmentem, ez bőséges jutalmat jelentene fáradozásaimért, amiért ezeket itt előadtam az olvasóknak. Még kisfiú voltam, amikor Isten Ígéje szólni kezdett hozzám. Nem is tudok visszaemlékezni, mikor éreztem meg először valamit az örökkévalóság realitásából. Apámmal kapcsolatban semmiféle emlékem nincs, mert egészen kicsi voltam, amikor meghalt. De soha egyebet nem hallottam felőle, mint hogy Isten embere volt. Szülővárosomban, Torontóban, úgy ismerték, mint "az örökkévalóság emberét". Számos helyen megjelölt Bibliája drága örökségem volt, és ebből a Bibliából tanulgattam kívülről egyes verseket már négy éves koromban. Még jól emlékszem, ahogyan megtanultam a Lukács 19, 10 csodálatos szavait: "Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett." Hogy én elveszett voltam, és hogy Jézus Krisztus azért jött a mennyből, hogy engem megmentsen, voltak az első isteni igazságok, amelyeket fiatal szívem befogadott. Megözvegyült édesanyám- úgy látom ma is- "egyetlen volt ezer között". Még most is emlékszem, mennyire megindított, amikor velem mint gyermekkel letérdelt és így könyörgött: "Atyám, ne engedd, hogy fiam valaha is többet kívánjon magának, mint a Veled való életet. Mentsd meg minél korábban, és add, hogy odaadó utcai prédikátor legyen, mint amilyen az apja volt. Tedd késszé őt, hogy Jézusért szenvedjen, boldogan viselje el az üldöztetést és annak a világnak megvetését, amely Fiadat kivetette magából, és tartsd vissza őt mindattól, amivel szégyent hozhat Rád." A szavak nem voltak mindig ugyanazok, de értelmük szerint újra meg újra így hallottam őket. Házunkban gyakran megfordultak Krisztus szolgái, Isten egyszerű emberei, akik az örökkévalóság atmoszféráját árasztották. Számomra azonban szinte átkot jelentettek, amely rám nehezedett. Beható kérdéseik: "Harry, újonnan születtél már?" vagy éppoly behatóan: "Biztos vagy benne, hogy üdvözülsz?"- bár mindig meghökkentettek, de nem tudtam, hogy mit feleljek rájuk. Kalifornia lett az otthonom, még mielőtt megtaláltam otthonomat Istennél. Los Angelesben elkezdtem szeretni a világot, és lázadoztam minden korlátozás ellen. Ennel ellenére állandóan foglalkoztatott a megváltásom gondolata. Éppen tizenkét éves voltam, amikor elkezdtem vasárnapi iskolai munkámat. Megpróbáltam a szomszéd kisfiúknak és kisleányoknak némi bibliaismeretet átadni. Akkor már tízszer végigolvastam a Bibliát, ennek ellenére sem volt üdvbizonyosságom. Pál ezt írta Timótheusnak: "Mivel gyermekségedtől ismered a szent Írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által"(2Tim 3,15). Csakhogy éppen ez a Jézus Krisztus hiányzott nekem. Én még mindig hittem- gondoltam, de azt nem mertem állítani, hogy üdvösségem van. Most már tudom, hogy mindent hittem Jézusról. De nem hittem benne, mint személyes Megváltómban. E kétféle hit között óriási különbség van: oly nagy, mint az üdvösség és a kárhozat között, mint a mennyben való örökkévalóság és a tűz tavában való vég nélküli korszakok között. Ahogyan már mondottam, igencsak aggódtam lelkem állapota miatt, és noha bele akartam vetni magamat a világba, és sok hiábavaló és gonosz tettet elkövettem, mégis szüntelenül éreztem magam fölött Isten védő, óvó kezét, amellyel sok mindentől megmentett, amibe kétségkívül belerohantam volna, és jellememre is rányomta bélyegét bizonyos vallásos jelleg. Csakhogy a vallásosság még nem üdvösség. Csaknem tizennégy éves voltam, mikor egy napon, iskolából hazajövet hallottam, hogy városunkban érkezett Krisztusnak egyik kanadai szolgája- akit jól ismertem-, hogy nálunk összejöveteleket tartson. Mielőtt találkoztam volna vele, már tudtam, hogyan fog köszönteni, mert jól emlékeztem beható kérdéseire, amelyeket föltett nekem, amikor még kisebb voltam. Ezért nem csodálkoztam, de mégis zavarban voltam, amikor így kiáltott föl: "Nos, Harry, örülök, hogy látlak. Újonnan születtél már". Kivörösödtem, lehajtottam a fejemet, és nem tudtam, hogy mit feleljek. Egyik nagybátyám, aki éppen látogatóban volt nálunk, azt mondta: "Tudja M., a fiú olykor már maga is prédikál, és vasárnapi iskolát vezet!" "Ez nagyon szép- hangzott a válasz-, nem hoznád ide a Bibliádat, Harry?" Örültem, hogy kimehetek a szobából, és azonnal futottam, hoy hozzam a Bibliámat, és csak akkor tértem vissza, amikor véleményem szerint még nem volt feltűnő a távolmaradásom, hogy összeszedjem magamat. Mikor visszatértem, barátságosan, de komolyan így szólt: "Légy szíves, keresd ki a Róma 3,19-et, és olvasd fel!" Lassan olvasni kezdtem: "Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és Isten ítélje meg az egész világot." Azonnal tudtam, hogyan alkalmazzam magamra ezt az igét. Nem tudtam szólni. Erre az evangélista elmondta, hogy egykor ő is egy ilyen vallásos bűnös volt mindaddig, amíg Isten el nem némította, és utána világos látást nem ajándékozott neki Jézus Krisztustól. Világossá tette számomra, mennyire fontos, hogy mielőtt másokat tanítanék, magam is eljussak odáig. E szavak nem maradtak hatástalanok. Attól kezdve többé nem beszéltem ezekről a dolgokról, és fölhagytam a vasárnapi iskolával is, mindaddig, amíg meg nem bizonyosodtam saját megmentésemről. Akkor azonban azt súgta fülembe a Sátán, aki tönkre akarta tenni a lelkemet: "Ha elvesztél és képtelen vagy másokkal a vallásról beszélni, miért ne élveznéd mindazt, amit a világ nyújtani tud, amíg teheted?" Túlságosan is gyorsan hallgattam szavaira, és a következő hat hónapban senki sem volt nálam buzgóbb ostobaságok elkövetésében, noha közben lelkiismeretem újra meg újra nehézségeket támasztott. Végül 1890 februárjának egyik csütörtök estéjén Isten ellenállhatatlan erővel szólt hozzám, amikor éppen más fiatalokkal együtt egy ünnepségen voltam. A többiek csaknem mind idősebbek voltak nálam. Tulajdonképpen nem volt akkor más szándékom, mint hogy egy estét szórakozással töltsek el. A nagyteremből átmentem egy kisebb szobába, hogy egy kis frissítőt igyam. Ahogy ott álltam a frissítőkkel megrakott asztal előtt, hirtelen meghökkentő világossággal néhány igevers állt elém, amelyeket hónapokkal azelőtt könyv nélkül megtanultam. Ezek a Példabeszédek könyve első fejezetének 24-32. versei voltak. Ezekből a versekből kitűnt, hogy a bölcsesség nevet azok baján, akik vonakodnak hallgatni a tanításra, és kigúnyolja őket, ha eljön, amitől rettegtek. Addig soha nem tapasztalt világossággal láttam a bűnömet, hogy életemet még mindig nem bíztam rá Krisztusra, és a magam önfejű útján járok, ahelyett, hogy Annak útját választottam volna, aki értem meghalt. Visszamentem a nagyszobába, és megpróbáltam folytatni a többiekkel a hiábavalóságokat. De mindez oly üresnek látszott már, eltűnt minden csillogás. Úgy láttam, mintha a szobát az örökkévalóság fénye világította volna meg, és föltettem magamnak a kérdést, hogyan is lehet nevetni, amikor Isten ítélete, mint valami Damoklész kardja, csak egy hajszálon függ a fejünk fölött. Mintha bekötött szemmel táncolnánk a feneketlen mélység peremén, s köztük én voltam a leggondolatlanabb mindaddig, amíg Isten meg nem nyitotta szememet. Azon az estén, miután mindennek vége volt, hazasiettem és elbújtam a szobámban. Miután világosságot csináltam, kezembe vettem a Bibliámat és letérdeltem. Valami bizonytalan érzés arra indított, hogy imádkozzam. De vajon miért imádkozzam? Világosan, félreérthetetlenül jött a válasz: "Azért, amit Isten már évek óta kínál neked. Miért nem fogadod már el, és miért nem adsz hálát érte Istennek?" Szeretett édesanyám gyakran mondogatta: "Az Istenhez térést a János 3-mal vagy a Róma 3-mal kell kezdeni." Gondosan elolvastam mindkét fejezetet. Világosan megláttam, hogy magatehetetlen bűnös vagyok, de Krisztus meghalt értem, és ingyen felkínálja a bűnbocsánatot mindazoknak, akik benne bíznak. Amikor másodszor is elolvastam a János 3,16-ot, ezt mondtam: "Ez elég! Istenem, köszönöm, hogy Ő mostantól az én Megváltóm, és a Te Igédre támaszkodom, amely azt mondja nekem, hogy örök életem van." Vártam a túláradó öröm érzését, de az öröm nem jött. Talán tévedtem? Aztán vártam, hogy hirtelen eltölt a Krisztus iránti szeretet, de az sem jött. Szorongva kérdeztem magamtól: valóban elnyertem az üdvösséget, hiszen oly keveset éreztem belőle. Még egyszer elolvastam a szavakat. Nem, nem lehet tévedés. Isten szerette a világot, és én is e világnak része vagyok. Isten Fiát adta minden hívőnek. Ebből arra következtettem, hogy nyilván nekem is örök életem van. Újra hálát adtam Istennek, és fölkeltem térdeimről, hogy elinduljak a hit útján. Isten nem hazudhat. Bizonyos lehetek üdvösségemben.

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
Előszó
  2016-06-27 17:01:27, hétfő
 
  Előszó

Több mint tizenkét éven át gondolkodtam azon, tanácsos-e ezt a könyvet megírnom. Jó okaim voltak, hogy nem tegyem azt, de még több ok szólt amellett, hogy mégis bátorkodjam megírni. Kivált két ok látszott e könyv megjelentetése ellen szólni.
1. A téma tárgyalásánál kikerülhetetlen, hogy bőségesen szóljak saját tapasztalataimról. Az ilyen eljárást sokan - magamat is beleértve - helytelennek tartják. Azonban csak nemrégiben tűnt fel nekem, milyen gyakran írta le maga Pál apostol is saját tapasztalatait figyelmeztetésként és tanításként a hívők számára, akik különben bizalmukat a testbe vetnék. Csupán ez indított arra, hogy beszéljek saját erőfeszítéseimről, amelyek által az ún. "megszentelődési tan" szerint reméltem, hogy eljutok a tökéletességre. Bizonyára senki sem vetheti a szememre, hogy azt képzeltem, ezekkel sikert értem el. Nem célom valamiféle beteges ösztönt kielégíteni azzal, hogy csődjeimet minden részletében leírom. Ehelyett beszámolómnak nemcsak az apostol a példája. A bibliai Prédikátor Salamon is azért írta le könyvét, hogy másokat megkíméljen a fájdalmaktól és csalódásoktól.
2. Nehéz mindezekről úgy írni, hogy közben ne bíráljam azt a szervezetet, amelyhez egykor tartoztam, mégpedig mind módszereiben, mind pedig tanaiban. Ettől visszariadok. Csodálom azt a nagyszerű munkát, amelyet ezek az önzetlen munkások az egész világ nagyvárosaiban a lezülött emberek között végeznek, és magam is igyekszem buzgón részt venni ebben a csodálatos munkában. Ki nem ejtenék, le sem írnék egyetlen szót sem, amellyel akadályoznám, hogy ilyen módon keressék a kitaszítottakat és megkeményedett szívű embereket. Mindössze azt sajnálom, hogy az ily módon megtört embereknek nem tiszta evangéliumot kínálnak, és hogy azután nem igeszerű vezetésben részesülnek. Sok régi "bajtársam" még ma is - mint én is egykor - ezzel a hitük szerint Istentől rendelt, üdvhadseregbeli módszerrel dolgozik. Úgy vélik, hogy tanításuk teljesen egybehangzó a Szentírással, és tudom, hogy közülük sokaknak fájdalmat okozok majd ezzel a beszámolómmal. Szívesen megkímélném őket ettől, ha tudnám. De ha meggondolom, hogy ez a tanítás évente ezreket csüggeszt el tökéletesen, hogy évente százak válnak hitetlenné, mert összeroppannak annál a kísérletnél, hogy elérjék az elérhetetlent, és hogy közülük nagyon sokan elvesztették értelmüket és pszichiátriai intézetekben élnek, mivel rettenetes félelmeket kellett kiállniuk, és a tökéletesség keresése közben keservesen csalódtak - ha mindezt meggondolom, világosan látom, hogy semmiféle érzelmi okok nem tarthatnak vissza attól, hogy a leplezetlen igazságot feltárjam.
Remélem, hogy könyvem Isten áldása által sokakat segít majd, hogy Krisztusban megtalálják a megszenteltetést, hiszen az másutt sehol sem található, és hogy a kereszten megtalálják azt a tökéletes szeretetet, amelyet tulajdon szívükben hiába kerestek.
Ezért adom ki ezt a könyvecskét, és imádkozom azért, hogy annak mindkét része, mind a személyes, mind a tanításszerű, sokaknak segítsen, és ne váljék senki számára akadállyá a hit útján. Az olvasó értelmi belátására hagyatkozom, hogy ők "mindent megvizsgáljanak, és ami jó, azt megtartsák".

H. A. Ironside
 
 
0 komment , kategória:  Megszentelődés   
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2017.12 2018. Január 2018.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 562 db bejegyzés
e év: 6903 db bejegyzés
Összes: 35815 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1236
  • e Hét: 4138
  • e Hónap: 65807
  • e Év: 184899
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.