Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/8 oldal   Bejegyzések száma: 74 
A legfontosabb kérdés
  2016-10-06 11:50:17, csütörtök
 
  Vannak dolgok, amik nincsenek benne a tananyagban, pedig sokkal fontosabbak, mint amiket az iskolákban általában tanítanak. Miközben fiatalon rengeteg hasznos és haszontalan ismeretet gyűjtünk össze önszántunkból, vagy éppen kényszerből, addig az igazán fontos dolgok közül sokat csak jóval később tanulunk meg. Van, aki csak évtizedekkel később, de olyan is van, aki soha. Pedig amint megértjük, hogy mi az, ami igazán számít, nemcsak a saját életünk, hanem emberi kapcsolataink minősége is nagymértékben javulni fog. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.

*****
Nagyjából két hónap telt el a tanév kezdete óta, amikor az egyik tanárunk röpdolgozatot íratott velünk. Mindenki elé letett egy lapot az előre nyomtatott kérdésekkel, aztán nekiláttunk a dolgozatnak, ami egyébként nem tűnt olyan nehéznek. A kérdések korrektek voltak, és aki figyelt az órákon, az könnyen meg is tudta azokat válaszolni.
Szépen haladtam én is a válaszolgatással, egészen addig, amíg el nem érkeztem az utolsó kérdésig, ami így szólt:
,,Mi a keresztneve a takarítónőnek?"

Először azt hittem, hogy ez valami vicc. Milyen kérdés ez? Hogy kerül ide? Persze, nap mint nap látom a takarítónőt, tudom is, hogy hogy néz ki: vékony, viszonylag magas, sötétbarna haja van, és 50 év körüli lehet. De honnan tudjam, mi a neve?
Fogalmam sem volt, hogy hívják, úgyhogy üresen hagytam az utolsó kérdés válaszának helyét, majd beadtam a dolgozatot. Láttam, hogy sokan néztek értetlenül, vagy mosolyogtak kínosan, és végül az egyik osztálytársam meg is kérdezte, hogy az utolsó kérdés is beleszámít-e a dolgozatba.
,,Természetesen. Ez valójában a legfontosabb kérdés." - felelte a tanárunk. - ,,A munkátok és általában az életetek során sok emberrel fogtok találkozni. Mindannyiuknak valamilyen szerepe van az életetekben, és ha csak nem ártanak nektek, mindenképpen megérdemlik a figyelmeteket és a törődéseteket. Néha ez csak annyi, hogy rájuk mosolyogtok és kedvesen köszöntök nekik."
Életem egyik legfontosabb tanítását kaptam azon a napon. Másnap pedig odamentem a takarítónőhöz, és mosolyogva bemutatkoztam neki.

*****
Vannak dolgok, amik nincsenek benne a tananyagban. Felnőttként viszont már kizárólag a saját felelősségünk, hogy milyen értékrend szerint éljük az életünket, és mit adunk át a gyermekeknek. Mert a világ nem az agyakba táplált információ mennyiségének növelésétől válik szebbé, hanem attól, ha odafigyelünk egymásra.
Néha elég csak egy egészen apró, őszinte figyelmesség, hogy megváltoztassuk egy másik ember életét. És a sajátunkat is. Rajtunk múlik.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
hasznaldfel.hu		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Az igazi szeretet szabadságból van szőve
  2016-10-02 13:17:22, vasárnap
 
  " Az igazi szeretet szabadságból van szőve. Ezért eltéphetetlen.
Nincs benne enyém, tiéd, nincs benne félelem.
Ez az, amit nem ismerünk - mert nem tudunk igazán szeretni."


Ez nagy titok. Nekem is gyakran az, pedig tudom, hogy így van. Én is úgy vagyok vele, hogy örökké féltelek! Ha nem vagy a karjaimban, ha nem érezlek és ölellek görcsösen, félek, hogy elvesztelek. Elmész, elfejtesz, nem szeretsz már, meghalsz - és sohasem látlak többé.
Ha nem vagy mellettem, ha nem birtokolhatlak és érezhetlek a közelemben - úgy érzem, elveszítettelek. És mégis, látod, az történt velem, réges-régen, hogy életem legnagyobb szerelme elhagyott. Iszonyúan fájt. Majdnem utánahaltam. Fájt a hiánya, szüntelenül fájt, mint egy gyógyulatlan seb, de azt mondtam magamnak: Ha Ő AZ, akkor visszajön. Ha nem, akkor felejtsd el, nem kár érte!
De ezt nem én mondtam. Én állandóan zokogtam. Főleg éjszaka. Minden fájdalom éjszaka fáj jobban. Ezt egy magasabb hang mondta bennem, egy bölcs hang, aki nevelt engem, s aki tudta, mi az a szeretet. És képzeld: visszajött! Öt év után! Öt hosszú év után. Visszajött egészen másképp, mint ahogy elment. Én is megváltoztam, teljesen, és visszajött.
Azóta vele élek, több mint egy fél évszázada. Abban az öt keserves évben tanultam meg, mi az IGAZI SZERETET. Nem “elengedő" - mert az olyan, mintha eltépnéd egy léggömb zsinórját, s elengednéd a határtalan semmibe. Nem. Az Igazi Szeretetnek nincs zsinórja. Láthatatlan és eltéphetetlen. Mindig megmarad.


Megöregszel - de megmarad.
Megbetegszel - megmarad.
Meghalsz - megmarad.
Nem érzelmi összehangoltság - hanem összetartozás.
Bárhová mehet, kalandozhat, kóborolhat, öregedhet, vénülhet, változhat, másokkal is próbálkozhat - de visszatér. Az Igazi Szeretet nem térben és időben van. Ezért szabad.

Azt mondod, mint a bölcs halász:

" Azt csinálsz, halacskám, amit akarsz! Oda úszol, és azzal fickándozol, akivel csak akarsz. Tőlem nem tudsz elválni, ha igazán szeretsz és szeretlek - a háló végtelen!

Ugye tudod, hogy az Igazi Szeretet ritka?



Forrás: www.life.hu		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Ibolya története.
  2016-06-10 16:47:12, péntek
 
  A férjem a negyvenes évei végére annyira feledékeny lett, hogy megkeserítette mindennapjainkat, és akadályozta a munkában is. Öt perc alatt megvolt a diagnózis: a teszt szerint a férjem tünetei korai demenciára (szellemi leépülésre) utaltak. Ekkor leszázalékolták, majd véglegesnek minősítették az állapotát. Az itthoni kórház demencia ambulanciáján nem találták elég elbutultnak ahhoz, hogy a betegsége lassításához szükséges gyógyszert megkaphassa, pedig akkor még lett volna mit megmenteni.

Később kritikusra fordult a helyzet, elkerülhetetlenné vált a férjem pszichiátriai osztályon való elhelyezése és gyógykezelése. Orvosa soha nem bánt velünk elutasítóan, látta, hogy ez egy egész család betegsége, pontosabban állapota, türelmes volt, és a férjem legvadabb üldöztetéses, meglopásos téveszméit is képes volt komolyan végighallgatni. Így, visszanézve, sokszor nem mi működtünk együtt vele, hanem Ő velünk. Ha valamit nem a javaslata szerint tettünk, akkor is fogadott bennünket, és kereste tovább a megoldásokat. Hívhattuk telefonon, felvette, ha nem tehette, visszahívott. Teltek az évek, és a férjem gondozásában elfáradt a lelkem, pánikbeteg, majd depressziós lettem. Három év után a férjem elveszítette érdeklődését a külvilág felé, már nem tudott olvasni, számolni, órát felismerni, nem nézett tévét, nem találta a megfelelő szavakat a gondolatai kifejezéséhez, nem aludt, félelmek, téveszmék gyötörték.

Novemberben mindketten a pszichiátriai osztályra kerültünk. Én hamarabb felépültem, a férjem egyensúlyának visszaállítása viszont keményebb dió volt. De a főorvos úrnak sikerült megtalálni azt a kombinációt, ami az ő számára a legmegfelelőbbnek bizonyult: ma már nem ül az arcán bamba kifejezés, nincs egyensúlyzavara, mozgáskoordinációs panasza, éjszaka jórészt alszik. Sajnos a szellemi funkciók nem javultak, valószínűleg nem is fognak, és csak remélhetem, hogy a viszonylagos egyensúlyi helyzet sokáig megmarad. Nagy támogatást jelentettek a doktor józan érvei annak eldöntésében és elfogadásában, hogy hol és hogyan történjen a férjem további ápolása. Lelkileg és fizikálisan belerokkantam, az eszem tudja/ta, a szívem nem akarja/ta elfogadni ezt a tényt.

A házassági fogadalmam megszegésének érzem a férjem bentlakásos intézményi elhelyezését, mégis ezt kellett választanom. Igyekszem minden nap látogatni. Megteremtünk számára minden lehetséges komfortot, ami a bentlakásos intézmény keretein belül lehetséges, és mégis, amikor elköszönök tőle, látom a szemén a kimondani nem tudott kérdést: ,,Miért nem viszel magaddal?"



Ibolya

D.Tóth Kriszta hivatalos oldaláról		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Ne szégyellj tanulni egy szamártól...
  2016-06-01 11:17:32, szerda
 
  Ne szégyellj tanulni egy szamártól...

Egy rövid történetet hoztam ma, ami első olvasásra megfogott. Egy szántóvető emberről szól akinek a szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a gazdája megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba.
A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később az ember lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál...
Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a gazda és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált, végre szabad volt!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni.
A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb! Gyakran nem értjük, hogy mért engedi Isten, hogy rossz dolog történjen velünk.
Az első rossz dolog azonban -ahogy ebben a történetben is látod- már korábban történt:amikor a szamár beleesett a kútba. Ami utána történt -bár rossz szándékkal fordultak a szamár felé- mégis jóra fordulhatott. Miért? Mert a szamár akart szabad lenni. Mivel pedig a szamár akart szabad lenni, mindent meg is tett azért, hogy szabad legyen. Néha úgy érezzük, hogy egy rossz helyzetből csak jó dolgok segíthetnek ki, holott nem így van. Gondolj József történetére. A kútból az "segítette ki", hogy eladták rabszolgának. Addig kútba lökött ember volt, onnantól azonban rabszolga. Mi lett volna azonban Józseffel, ha rabszolgaként ő maga nem akar mindent megtenni, hogy Isten megáldja őt? Mi lett volna, ha mélán ül és arra vár, hogy a szerencse rámosolyogjon? Mi lett volna a szamárral, ha arra vár, hogy majd magától megfordul az emberek szíve és abbahagyják a lapátolást? Nem, ha rossz helyzetben vagy, nem várhatsz arra, hogy egyszer csak más legyen, neked magadnak kell eldöntened, hogy akarsz-e változtatni a helyzeteden, akarsz-e szabad lenni, engeded, hogy a gondok eltemessenek, vagy lerázod magadról őket és megtaposod. Lehet ezt szellemi, lelki értelemben is tenni. A rád hulló mocskot lerázni, szellemben megtaposni, megvallást tenni, hogy a gyalázat, a szenny, a mocsok, a mesterkedés, hogy megsemmisülj, hogy tönkremenj, hogy elerőtlenedj, hogy számodra nincs remény - nem rád, hanem a lábad alá való. Ézsaiás könyve 52.részében így ír a próféta Isten beszorított, megbüntetett, szolgasorban sínylődő népének: "Ébredj, ébredj, Sion, szedd össze erődet! Öltözz ékes ruhába, Jeruzsálem, te szent város, mert nem jön már ide többé körülmetéletlen és tisztátalan.
Rázd le magadról a port, kelj föl, fogságba vitt Jeruzsálem, oldd le nyakadról bilincsedet, Sion fogságba vitt lánya!"
Mózes 1.könyvében az 50.részben írja az Ige József szavait, amivel testvérei felé fordul: "Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt" Igen, emberek rossz terve elérhet, rossz körülmények is elérhetik az életünket, ám éppen ebben a helyzetben, az ilyen helyzetekben kell lerázni a port, az ilyen helyzetekben kell tudni, hogy van minden emberi terv és minden rossz körülmény felett egy Isteni Terv amely az utolsó szót kimondja.
Amikor pedig még nem hallod az Ő hangját, amíg még úgy látszik, mintha nem szólna közbe, tudd: közel van hozzád és figyel, mint gyermekét. Amikor hallgat az Isten, amikor vár az apa, akkor a gyermeknek kell lépnie. Amikor nem kapja fel, neki kell felkelnie. S az apa, az Atya óvó szemeivel figyeli, amint összeszedi erejét és talpra áll. Egyedül voltál közben? Nem.
Valaki hitt benned, bízott abban, hogy "lesz még erő lábra állni" benned. S nem engedné a rágalmat, a szennyet, hidd el, ha nem tudná mindazt a javadra fordítani, ha általuk nem tudnál Őhozzá közelebb kerülni.
Egy rövid történetet hoztam ma, ami első olvasásra megfogott. Egy szántóvető emberről szól akinek a szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a gazdája megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba.
A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később az ember lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál...
Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a gazda és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált, végre szabad volt!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni.
A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb! Gyakran nem értjük, hogy mért engedi Isten, hogy rossz dolog történjen velünk.
Az első rossz dolog azonban -ahogy ebben a történetben is látod- már korábban történt:amikor a szamár beleesett a kútba. Ami utána történt -bár rossz szándékkal fordultak a szamár felé- mégis jóra fordulhatott. Miért? Mert a szamár akart szabad lenni. Mivel pedig a szamár akart szabad lenni, mindent meg is tett azért, hogy szabad legyen. Néha úgy érezzük, hogy egy rossz helyzetből csak jó dolgok segíthetnek ki, holott nem így van. Gondolj József történetére. A kútból az "segítette ki", hogy eladták rabszolgának. Addig kútba lökött ember volt, onnantól azonban rabszolga. Mi lett volna azonban Józseffel, ha rabszolgaként ő maga nem akar mindent megtenni, hogy Isten megáldja őt? Mi lett volna, ha mélán ül és arra vár, hogy a szerencse rámosolyogjon? Mi lett volna a szamárral, ha arra vár, hogy majd magától megfordul az emberek szíve és abbahagyják a lapátolást? Nem, ha rossz helyzetben vagy, nem várhatsz arra, hogy egyszer csak más legyen, neked magadnak kell eldöntened, hogy akarsz-e változtatni a helyzeteden, akarsz-e szabad lenni, engeded, hogy a gondok eltemessenek, vagy lerázod magadról őket és megtaposod. Lehet ezt szellemi, lelki értelemben is tenni. A rád hulló mocskot lerázni, szellemben megtaposni, megvallást tenni, hogy a gyalázat, a szenny, a mocsok, a mesterkedés, hogy megsemmisülj, hogy tönkremenj, hogy elerőtlenedj, hogy számodra nincs remény - nem rád, hanem a lábad alá való. Ézsaiás könyve 52.részében így ír a próféta Isten beszorított, megbüntetett, szolgasorban sínylődő népének: "Ébredj, ébredj, Sion, szedd össze erődet! Öltözz ékes ruhába, Jeruzsálem, te szent város, mert nem jön már ide többé körülmetéletlen és tisztátalan.
Rázd le magadról a port, kelj föl, fogságba vitt Jeruzsálem, oldd le nyakadról bilincsedet, Sion fogságba vitt lánya!"
Mózes 1.könyvében az 50.részben írja az Ige József szavait, amivel testvérei felé fordul: "Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt" Igen, emberek rossz terve elérhet, rossz körülmények is elérhetik az életünket, ám éppen ebben a helyzetben, az ilyen helyzetekben kell lerázni a port, az ilyen helyzetekben kell tudni, hogy van minden emberi terv és minden rossz körülmény felett egy Isteni Terv amely az utolsó szót kimondja.
Amikor pedig még nem hallod az Ő hangját, amíg még úgy látszik, mintha nem szólna közbe, tudd: közel van hozzád és figyel, mint gyermekét. Amikor hallgat az Isten, amikor vár az apa, akkor a gyermeknek kell lépnie. Amikor nem kapja fel, neki kell felkelnie. S az apa, az Atya óvó szemeivel figyeli, amint összeszedi erejét és talpra áll. Egyedül voltál közben? Nem.
Valaki hitt benned, bízott abban, hogy "lesz még erő lábra állni" benned. S nem engedné a rágalmat, a szennyet, hidd el, ha nem tudná mindazt a javadra fordítani, ha általuk nem tudnál Őhozzá közelebb kerülni.		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Amikor a férfi főz…
  2016-04-25 16:45:40, hétfő
 
  Először is elmondom, hogy én nem szoktam főzni. A “szoktam főzni" ugyanis azt a tevékenységet fedi le, amikor valaki hetente sok munkaórát szán arra, hogy legyen mit enni. Elhiszem, hogy ez sokak szerint művészet, kreatív tevékenység, és milyen jó, amikor együtt főzünk a társunkkal, közben bort kortyolgatunk, beszélgetünk, majd megesszük a különleges fűszerekkel ízesített különleges ételt.

Ez szép és jó, viszont a valódi főzés az, amikor este, fáradtan, a munka után nem haza indulsz, hanem fogod magad, elmész a henteshez, a zöldségeshez, vagy sorban állsz egy nagyobb szupermarketben. Aztán, amikor haza érsz, ahelyett, hogy egy jó könyvvel elnyúlnál a kanapén, fogod magad, és beállsz a konyhába egy órára zakatolni, hogy legyen mit enni; közben meg az egész család azzal piszkál, hogy mikor lesz (már!) kész a vacsora. Így főznek a családanyák például; van, akinél tíz-húsz évig ez a napi rutin. Meggyőződésem, hogy az, aki azt mondja, hogy ezt tíz év után is élvezi, na, az hazudik (vagy hülye - anyám szerint).

És, hát, akkor most a férfi főz. Arról a férfiról beszélünk, aki havonta háromszor főz, akinek ez nem napi rutin, aki nem azért csinálja, hogy legyen mit enni, hanem azért, mert ez jó neki. Havonta háromszor.

Ez a férfi nem készít káposztás cvekedlit, töltött káposztát, tojáslevest vagy rántott húst. Ő valami különlegességgel áll elő, van neki négy-öt étel a listáján, ezek az ő specialitásai, amiket ő sokat emleget okosan, hogy ,,én úgy szoktam ezt csinálni, hogy...". Ilyenkor mindenki a nőt irigyli, hogy milyen szerencsés, hogy a Béla főz, és nem is akármit, és nem is akárhogyan. Ilyenkor Béla okosan elmondja a tippjeit, hogy ti. egy csipet sáfrányos szeklicet kell tenni a mártásba, attól lesz az íz igazán zseniális, a húst meg két nappal korábban kell bepácolni, a krumplira meg tenni kell mindig egy csipet köményt.

Szóval a férfi, aki nem főz, most mégis főz. Azt mondja neked szombat reggel, hogy te pihenj, ma ő készíti az ebédet. Remek, gondolod, neked nincs is akkor semmi dolgod. A férfi beveti magát az internet elé, és egy-két órát eltölt a megfelelő recept megtalálásával. Olyan ételt választ, amihez kellene olyan hús, ami nincs otthon, néhány fűszer, amit az egész városban csak egy helyen lehet kapni, vagy ott sem, így bevágja magát a kocsiba, és vásárolni indul. Eltelik megint egy-két óra (ebből harminc percig a hentesnél magyaráz arról, hogy mire készül, milyen trükköket ismer, sorban álló, fáradt anyukák ámuldozva hallgatják), majd haza állít kezében három óriás táskával, benne az ebédhez szükséges hozzávalók. Húsok, zöldségek, fűszerek, egyéb alapanyagok, amiket soha az életben nem fogtok többet használni. Nem baj, hadd csinálja, nem szólsz. (Ha ő főzne minden nap, akkor rövid idő alatt eladósodnátok.) Bepakol a konyhába, a laptopot leteszi a konyhapultra (fél óra múlva remekül fog folyni alatta a paradicsommártás), onnan nézi a receptet, bort bont vagy sört, zenét hallgat. Kötényben állva selfie-t készít magáról, kivágja facebookra “készül az ebéd" felirattal, kap hatvan lájkot, amitől még motiváltabb lesz. Ez fontos momentum, mert főzés közben, ez alatt a kép alatt fogja megbeszélni a mesterfogásokat a haverokkal, amíg a rizs szépen odakozmál.

Szóval ő a konyhában “alkot", te pedig ledőlsz a könyveddel a nappaliban, pihenő üzemmódba kapcsolsz...

Vagyis kapcsolnál, mert 10 perc sem telik el, amikor a férfi teljes pánikban ront be hozzád, és számonkérően kérdezi: nincs itthon görögszénamag?! Rosszallóan csóválja a fejét, teljesen kétségbe esik, majd megint elrohan, hogy megvegye a hiányzó fűszert. Megkér, hogy te addig kevergesd a zöldségeket, meg nézzél rá a mártásra is. Így kimész, és beállsz főzni.

Eltelik egy kis idő, megvan a görögszénamag is, visszafekszel olvasni. Három perc múlva k. nagy csörömpölést hallasz a konyhából, majd jön a kiáltás: hol van a nagy serpenyő? A középső szekrényben az alsó polcon - kiáltod. Nincs ott - jön a válasz. De ott van - mondod. Nincs - ekkor a férfi már megjelenik az ajtóban, kezében egy csomag pirospaprikával, és azt magyarázza, hogy már pedig a serpenyő nincs ott. Közben a kezével hadonászik, így a pirospaprika rögtön ott figyel a nappali világos szőnyegén. (Még mindig nem szólsz.)

Megint feltápászkodsz, kimész, egyből kikapod a szekrényből a serpenyőt - nem az alsó, hanem a felső polcon volt. Visszamész olvasni, gyanúsan hangosan serceg az olaj, a férfi csörög, csattog, néha egy-egy basszameg is beszűrődik a nappaliba a konyhából. Majd kezdetét veszi a “hol van a című játék" - hol van a só? hol van a bors? hol van a vaj? hol van a fokhagyma? hol van a kiskés? hol van a fazék? hol van a konyha? Percenként szaladgálsz ki a konyhába, ami egyre zűrösebben néz ki.

A férfi különleges francia séfnek képzelve magát nagy mozdulatokkal fűszerez, szinte kört rajzol le a fazék és tepsi felett, így a fűszerek fele a konyhapulton landol.

Úgy csinálja, ahogyan látta a tévében Jamie-nél: kis tálkákba teszi a különféle hozzávalókat, ezzel újabb mosatlanhegyeket generálva. Főzés közben nem mosogat, minek? Nem lehet egyszerre ennyifelé figyelni. Amikor lecsekkolja a húst, elfelejti a gázon rotyogó mártást, ami egyből leég. Ijedten kap utána, a forró fazekat leteszi a konyhapultra. Segíteni próbálsz, erre mérgesen rád mordul, hogy majd ő megcsinálja. A fazékméretet sem mindig sikerül eltalálni, az odaégett ételt forgatja egyik lábasból a másikba, abban a másikban is odaégeti, lehet majd áztatni meg vakargatni a fazekakat egy fél napig. Az égetett ízt extrafűszerezéssel próbálja kompenzálni, rányom még egy kis borsot. Közben elkezd krumplit hámozni köretnek, de annyit, amennyi egy egész hadseregnek is elég lenne. Erőltetett mosolygással nézed, és persze, ha már ott állsz, akkor állj be kuktának, és hámozzál te is - mondja. Meg kóstold meg tíz percenként a készülő művet, és szerinted kell-e még bele valami. Kell. Akkor fűszerezd meg. Ne úgy! Na, majd én - mondja. Kiküld a konyhából.

A csatazaj egyre nagyobb, kicsit füst is van, indiai fűszerekkel vegyes égetett pirítóshoz hasonló szag járja be a lakást, de te úgy teszel, mintha nem vennéd észre.

Terítsél meg - kapod a következő ukázt. Majd a férfi leültet az asztalhoz, és diadalmas mosollyal tálalni kezdi a remekművet. Kinézetre elég fura, a levesestálban van a mártás, műanyag tálban a köret, a hús forró tepsiben, amit alátét nélkül tesz le az asztalra, ilyenek.

Eszel, dicsérsz, eszel, dicsérsz, eszel, nem gondolsz arra, mi lehet a konyhában, és hogy hány fazék nem élte túl a gasztronómiai bravúrt, dicsérsz.

Az evés végén a férfi levágja magát a kanapéra, mindenki érzi a ki nem mondott üzenetet, hogy ő mára már kidolgozta magát, a mosogatás rád vár. Így igazságos, fifty-fifty. Kimész a konyhába, és valami ilyen látvány fogad:
Ekkor már csak arra tudsz gondolni, hogy mi a francnak engedted be a konyhába, meg arra, hogy inkább minden nap eljátszod, hogy a főzés egy tök jó dolog, ez az egyik örömforrásod, és nem, nem, drágám, neked nem kell főznöd, mert ez itt a mi birodalmunk. Ő pedig büszkén meséli az ismerősöknek, hogyan szokta csinálni a sáfrányos akármicsodát.

(Igen, tudom, hogy ez egy szemét sztereotípia, általánosítás, stb.)
tollam papirom		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Egyedülálló pasi megosztaná (vendégposzt)
  2016-04-25 16:30:54, hétfő
 
 
(A szingli nő a társadalom kitaszítottja a blog egyik legolvasottabb bejegyzése lett, viszont sokan visszajeleztek, hogy hiányzik a “szingliség" leírásából a férfi szempont. Robi vállalta, hogy megírja a férfi-verziót. Ez az ő nézőpontja, nem az enyém.)

Egyedülálló harmincas pasi megosztaná...

Gondolatait

Mély megdöbbenéssel olvastam a múlkori bejegyzést, hogy milyen a szingli nők élete Magyarországon, következzék hát most egy hasonló cipőben járó férfi személyes meglátása a másik oldalról. A lyukvadászokat és egyéb antiszociális egyedeket figyelmen kívül hagyom, maradjunk csak a normális értékrendek mezején.

Először is le kell szögeznem, hogy olyan, hogy szingli férfi, nem létezik. Hívhatsz minket egyedülállónak; amennyiben kedveled az anakronizmusokat, az agglegény kifejezés is helytálló, bár mi inkább azt szoktuk meg, hogy a nevünkön szólítanak minket.

Nincs olyan popkulturális lenyomatunk, mint a hölgyeknek. Nem kapunk kereskedelmi érdekek mentén felfűzött ,,segítséget" különböző médiaorgánumoktól arra, hogyan határozzuk meg magunkat. Néha jön egy elkaszált sorozat, egy vicces mellékszereplő vagy a sorozatgyilkos szociopata. Ennyi elég is, köszönjük.

Társadalmi helyzetünk tehát nem predesztinált, hanem általunk keletkeztetett. Pontosabban attól függ, hogy milyen események vezettek mostani státuszunkhoz, és hogyan éljük ezt meg. Az egyszerűség kedvéért a skála két végpontját fogom bemutatni.

(az első)

Harmincas férfi vagy, aki nem maga választotta az egyedüllétet. Családot szeretnél, de legalábbis egy barátnőt. Sok esetben az elsőt. Életed nem csak játék és mese... bár tény, hogy rengeteg időt töltesz olyan hobbiknak szentelve, amely jellemzően tizenévesek szórakozásának számít. A főnök téged talál meg, ha túlórázni kell; várnod kell a szabira, mert ugye a családosok az elsők, ugyanez a helyzet a bónusznál és a fizetésemelésnél is: ,,Te csak egyedül vagy, ugye megérted?". Általában egy-két barátod van, akikkel a közös pont a hobbi és/vagy a munka, és természetesen egy csónakban eveztek. Jellegzetes aurád messziről kiszúrják a lányok, ha barátaiddal lógsz, ez még feltűnőbb, különösen ünnepek tájékán, ekkor még csúcsidőben is találsz mellettünk üres széket a négyeshatoson.

Hibád, hogy nem úgy nézel ki, mint amit elvárnak tőled a nők. Nem olyan a stílusod, nem vagy elég macsó. Fontos megérteni, hogy nem ezt az életet szeretnéd. Egyszerűen csak nincsenek olyan elsőre is látható adottságaid, amelyek felkeltik a nők érdeklődését. Emiatt nem vagy boldog, szociálisan visszahúzódó lettél, nehezen fejezed ki érzelmeidet, elég sok megaláztatáson, csalódáson mentél keresztül, és nem igazán szeretnéd újabbaknak kitenni magad. Lelkileg sokkal több közös van benned az egy korosztályodba tartozó szinglivel, mint bárki mással a világon. Ez egy ördögi kör, amelyből csak segítséggel tudsz kimászni. Mert egyszerűen nem tudod, mit kéne tenned. Éééééés itt szokott az igazi gond kezdődni.

A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.

A barátnő/feleség elhatározza, hogy a férj/barát munkatársát/haverját márpedig összeboronálja valakivel, mert az úgy lesz jó. Minden korábbi frusztrációd mellé felzárkózik még a teljesítménykényszer is. Lehet, már az is problémát okoz neked, hogy pisilj, ha áll melletted valaki a mosdóban. Ez ugyanaz, csak még drukkolnak is mellé. Ha nem vagy hülye, hogy azt hidd, sima ügy lesz, és nem szállsz fel a magas lóra, akkor is pofáraesés lesz a vége. Mert a szingli lány 90%-os eséllyel nem úgy fog hozzád közeledni, ahogy kellene - lássuk be itt mindketten adományt kaptok -, hanem játszani fogja a nőt, kezdi a játékot: Bitch mode ON. A katasztrófa tuti receptje. Pedig csak annyi kéne, hogy öt perc után megbeszélni, hogy van-e szimpátia vagy nincs... A csalódás után a szánalom hullámai fojtogatnak, és biztos lehetsz benne, hogy úgyis te leszel a hibás.

A munkahelyen sem biztos, hogy jobb a helyzet, gyakori, hogy a kolléganők - szánalomból, sajnálatból - néha bevonnak a pletyibe, munkahelyi dolgokba, aminek először örülsz (nőkkel töltöd az idődet), de nem férfiként tekintenek rád, és ez a férfi kollégákkal való kapcsolatodon sem javít.

Csendes elszigeteltséged legőrjítőbb része, hogy nincs kimondva. Látszatra kedvelnek az emberek, támogatnak téged. Nem látod a frontvonalat, ami ellen támadást indíthatnál. Ha mégis megteszed... nos, ilyenkor legjobb munkahelyet, lakóhelyet váltani, mert ebből a szarból már nem dumálod ki magad. Mert igazad van, és ők ezt tudják, legalábbis érzik, de nem fogják beismerni. Miért tennék? Ők mindent megtettek, a te hibád.

B-kategóriás rézvájárok - mert rendes aranyásó rád sem néz - prédája leszel, ha szerencséd van, egy elvált egy vagy többgyerekes anyuka maga mellé vesz, mert pontosan tudja, hogy benned megbízhat. Papucs leszel, de legalább boldog.

És ez a legjobb, ami történhet veled.

Persze, ehhez edzened kell, megváltoztatni az étrendet, lemondani hobbijaid egy részéről, ki kell lúgoznod a személyiséged jórészét, és csak reménykedhetsz benne, hogy marad annyi, hogy még megismerd magad a tükörben.

(a másik)

A skála másik végén vannak, akik amúgy viszonylag népszerűek a nők körében, csak valamilyen oknál fogva nem volt tartós párkapcsolatuk. Sok időt töltöttek a barátzónában, mert túlságosan tisztelettudóak voltak, túl rendesek és nyitottak, stb... vagy csak egy karmait próbálgató kislány úgy megsebezte őket, hogy 10 évvel később is fájdalommal gondolnak vissza rá.

A lényegi különbség, hogy ők tanultak ebből, figyeltek és alkalmazkodtak. Elfogadták, hogy ők ilyenek, és megkeresték a helyzetükből fakadó előnyöket. Nem adták fel személyiségüket, elveiket, hanem vártak.

Nagyon fontos kritérium, hogy szükséged van egy olyan jövedelmforrásra, ami elég neked. Nem kell soknak lennie, csak elégnek ahhoz az életvitelhez, amit szeretnél, vagy legalábbis közelítse azt meg. Mert az egzisztenciális biztonság adja az egyetlen védőhálót, amire szükséged van.

Most pedig a csúcson vagy.

Harminc múltál, de se kutya, se macska. Ha kapsz egy jó ajánlatot, már holnap költözhetsz a világ másik felére. A főnököd imád, mert nem veszel ki szabit a gyerek vagy a párod családjának ügyes-bajos dolgai miatt. Nem szülsz második gyereket. Akkor mész szabadságra, amikor a cégnek és neked is jó. Szemben az első csoporttal, téged nem leng körül semmilyen negatív aura, sőt érződik rajtad, hogy te irányítod a sorsodat. Nem fognak kihasználni, ha mégis megpróbálják, és hárítod, akkor még nő is a respekted a szemükben.

,,Semmi komoly."

Az univerzális válasz a “van-e barátnőd" kérdésre. Mondod ezt őszintén mosolyogva. Mert tényleg nem akarsz - még - semmi komolyat, élvezed azt, hogy mindenre van lehetőséged, amit csak szeretnél. Mindent bepótolhatsz, amit a húszas éveidben kihagyni kényszerültél.

A fiatalabb kollégákkal lógsz együtt, de azért néha a korosztályod programjain is tiszteleted teszed. Mindenhol magukhoz hasonlónak kezelnek, sőt néha még egy kis plusz figyelmet, elismerést is kapsz, mert ,,nem adtad fel az álmaid", ,,a kor tényleg nem számít", ,,mindig elfelejtem, hogy mennyi idős vagy", ,,lehet, hogy nekem sem kellett volna ilyen hamar megnősülnöm".

Nincs stigma, nincs kirekesztés.

Könnyen építed kapcsolataidat, kis túlzással a kisujjadat sem kell megmozdítanod, ha randizni szeretnél. Korosztályod úgyis szervez neked vakrandit, a bölcsészlányok is szexinek tartanak, mert ,,egy igazi férfi" vagy. Fiatalos életvitel plusz élettapasztalat, elég jó kombináció. Férfiként a kor sem számít annyit, mint a nőknél, nincs ok a sietségre. Ráadásul anyukád is belefáradt már, hogy a házasságtémát újra és újra felhozza. Belőled lesz a fiatalos apuka a szülői értekezleten a fiatal feleséggel. Egyedül te szúrhatod el, ha elkényelmesedsz, vagy túlságosan elbízod magad.

Igazságtalan? Az.
tollampapirom		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Az iskolai testnevelés – 12 évnyi megaláztatás és szen
  2016-04-25 16:23:53, hétfő
 
  Az érettségi időszakban mi másról is írhatnék, mint a gimnáziumi élményeimről, és akkori legnagyobb félelmemről: a tesióráról, amit a mai napig nem tudok értelmezni, megérteni a hazai keretek között. Sportos családból származom, volt nálunk - többek között - válogatott kézilabdás, tesitanár, maratonista, terepfutó, balettos, bírkozó. Aki nem sportolt magas szinten, az a Mátrában élt, így mindig hegymenetben közlekedett. Azt mondhatom, hogy transzgenerációsan nagyon sportos vagyok, a valóságban viszont én voltam a fekete bárány. Nem voltam tunya, elhízott gyerek és tini, viszont egyetlen egy sporthoz sem volt érzékem. A labdajátékokhoz lyukaskezű voltam, a tornához ügyetlen, a futáshoz gyenge.

Az általános iskolai tesiórákat nem vették nálunk túl komolyan, így többnyire átvészeltem azokat. Amikor ötödik osztály környékén kizavartak minket, hogy fussunk egy kört a környező utcákban, én nemes egyszerűséggel lestoppoltam egy arra járó autót. A sofőr egyből felvett, valószínűleg megsajnált, mert elég vézna gyerek voltam, és elfuvarozott a cél közelébe. A remek problémamegoldásomnak köszönhetően elsőnek értem be, és ezzel sikerült jól összezavarnom a tanáromat, aki meglátva bennem a jövő olimpikonját benevezett egy helyi futóversenyre. Nem mertem megmondani, hogy csaltam, így két héttel később ciklámen mackóban vártam a rajtot egy négyszázas pályán. A többiek gyorsan elhúztak, én csúfosan lemaradtam, próbáltam őket utolérni, de nem sikerült. Végül az erőlködéstől sikerült hánynom is egyet a pálya szélén. Ekkor tanultam meg, hogy két dolgot nem szabad: futni és csalni.

Aztán jött a gimnázium, ahol sikerült kifognunk egy szadista tesitanárt, aki mindenkit Katinak szólított. Rövid időn belül rettegni kezdtem az óráktól, mert azok számomra heti háromszor negyvenöt perc nettó megalázást jelentettek. És ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi értelme van ennek az egésznek, és ma is azt vallom, hogy a magyar testnevelés oktatásának tematikája megutáltatja a diákokkal a sportot. Szerintem középiskolában az ideális az lenne, ha a tesióra keretei között mindenki kiválaszthatna egy-két hozzá közel álló mozgásformát, és azzal kellene foglalkoznia hetente néhány alkalommal.

Ehelyett mit csináltunk? Például kislabdát dobtunk. Én gimi elsőben 9 métert tudtam dobni (nem röhög), és az első próbálkozásom után a szadista azt hitte, hogy véletlenül kicsúszott a labda a kezemből, ezért felszólított, hogy próbáljam meg még egyszer. Ekkor összejött egy 12 méteres eredmény. Az óra azzal telt, hogy mindenki dobott hármat, a fennmaradó időben pedig ácsorogtunk az udvaron. Aztán volt a felemáskorlát, amin az osztályunk néhány tornászlányát kivéve senki semmit nem tudott megcsinálni többszöri nekifutásra sem, viszont a durván tériszonyos osztálytársunk is fel lett rá zavarva azzal az utasítással, hogy küzdje le a félelmeit. Szegény lány komoly pánikrohamot kapott a gyakorlat végére.

Az én nagy kedvencem a szekrényen bukfencezés volt. Ez az a gyakorlat, amikor neki kell futni a szekrénynek, dobbantani egyet, majd megcsinálni rajta egy bukfencet előre. Na, ez nekem soha sem jött össze, mert rohadtul féltem, hogy kitörik a nyakam. Gyakoroltuk egy kicsit, majd a következő órán osztályozásra került a sor. A barátnőim galád módon bekamuztak mindenféle bajokat, és felmentést kértek, így egyedül maradtam. Apatikus fejjel vártam a sorsomat, a tanáromnak meg az a nagyszerű ötlete támadt, hogy én tíz lehetőséget kapok a feladat végrehajtására. Nekifutottam kétszer, dobbantottam, majd visszaestem a dobbantóra, a bukfenc pedig elmaradt. Erre kitalálta, hogy vegyünk le a szekrényből pár részt, mert biztosan azért nem megy ez nekem, mert alacsony vagyok. Na, most. Így még rosszabb lett a helyzet. Mert, ugye, így a kurva szekrény a combomig is alig ért, dobbantva meg kb. a térdem magasságába került, így lehetetlen rajta bukfencezni. Illetve lehet, de akkor már a levegőben bukfencezel, nem a szekrényen. Megpróbáltam háromszor, majd szóltam a szadistának, hogy nekem ez sajnos nem megy, adjon másik feladatot. Erre ő üvölteni kezdett velem, és adott egy egyest, mert feladtam. Azt mondta, hogyha kihasználtam volna a tíz lehetőségemet, akkor megkaptam volna a kettest. Hát, anyádat.

Tudom én, hogy a sport kitartásra nevel, de azt a mai napig nem tudom megérteni, hogy miért kellett nekem ott mindenféle teljesen szürreális feladatokkal bohóckodnom éveken keresztül. Kosarazni és erősíteni szerettem, egyértelmű volt, hogy nem lesz belőlem élsportoló, mégis hetente többször kényszerítettek bele olyan tevékenységekbe, amelyek teljesen megutáltatták velem a mozgást, és amelyekhez számtalan kudarcélmény és kellemetlen szituáció kapcsolódott. Ez nem sport volt, hanem kényszerűen végrehajtott, statikus kínlódás. Olyanok voltunk ezeken az órákon, mint valami szarul sikerül artistaparódia.

Én nem akartam megúszni a tesiórákat, én csak azt szerettem volna, hogy mozogjunk, és ebben örömünket leljük, és néha legyenek sikerélményeink is. Vagy legalább fogadják el azt, hogy nem lehetünk mindenben jók.

“A műveltségterület kiemelt célja, hogy a rendszeres fizikai aktivitás minden tanuló életében jelentős szerepet kapjon, továbbá ennek révén minden tanulót élethosszig tartó egészségtudatos aktív életvezetésre szocializáljon. Az életkornak, érdeklődésnek és fizikai állapotnak megfelelő rendszeres fizikai aktivitás igényt teremt az öntevékeny testedzésre, önálló sportolásra és a motoros önkifejezésre, az önismeretben és önértékelésben fontos szerepet játszó saját testkép megismerésére, a testtudat kialakítására." - írják a Nemzeti Alaptantervben a testnevelés és sport alapelveiről, céljairól.

Hát, én innen üzenem, hogy az iskolai tesiórák eléggé jelentős szerepet játszottak az életemben, de nem úgy, ahogyan azt eredetileg kitalálták. Nekem csak a kedvemet szegték, és inkább rombolták az önértékelésemet. Nekem az iskolai tesiórától nem lett testtudatom, nem nevelt sportos életre, és önkifejezni sem tanultam meg általa. És gondolom, az sem véletlen, hogy az élsportolókat kivéve az ismerőseim jelentős része felnőttként kezdett rendszeresen sportolni, mozogni, amikor maga választhatta meg a mozgásformát és annak fokát, valamint az edzőjét is. Elhiszem, hogy van tudományos magyarázata a testnevelés ilyen formában történő művelésének, és valakik szerint így lehet fejleszteni a testtudatot, de hogy ez engem nem vitt előre semmiben, az is biztos. Lehet, hogy ebben fontos szerepet játszott egykori tanárom is.

Sportolni és sportos, mozgásban gazdag életre kell nevelni a fiatalságot, és ha bizonyos kor felett kicsit szabadabb lenne a sportválasztás, és ha mindenki figyelembe venné az egyéni képességeket, a legtöbb diák szeretne tesiórára járni. Itt kérek elnézést minden tesitanártól, aki másképp csinálja, nekem ilyenek az emlékeim. És még azt is tegyük hozzá, hogy én sok éve voltam diák, azóta remélhetőleg változott a helyzet. Én őszintén irigylem azokat, akiknek kellemes emlékei vannak a tesiórákról, és simán lehet, hogy ez olyan, hogy sokan meg más tantárgyat utáltak meg a diákéveik alatt. Nekem az utolsó évben lett egy nagyon szuper tanárnőm, aki mellett elkezdett feloldódni a tesiparám, de akkor már eléggé mélyen bennem volt a nemszeretem hozzáállás. Meséljetek pozitív tapasztalatokról is, ha van nektek.
tollampapirom
  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Falusi
  2016-04-02 18:55:00, szombat
 
  Szóval úgy vagyon az falun, hogy hajnalban kelünk a kakassal. Kimegyünk az udvarra, s már szívjuk is magunkba a jófalusilevegőt, friss a reggel. Aranyszabály, hogy először az állat eszik, így megetetjük a jószágainkat, közben meg összegyűjtjük a tojást is. A nagy udvaron anyám átsétál, vizet mer a kútból, apám abban mossa meg arcát hűvös reggelen, aztán már indítja is a traktort, egyből olajfoltos is lesz. Gyermekkori csodás emlékem, melyre szívem rezdül, hogy ülünk a lugasban, rántotta illatát érzem, apám nagyot szel az anyám sütötte kenyérből bugylibicskájával, gágognak a libák (vagy a kacsák?), Buksi és Füles kutyánk ott ugrálnak köröttünk. Szalonna és kolbász is jut, karácsonykor vágtuk le a hízót. Előtte dukál egy kupica szilva, a gyerekek tejet isznak, szinte még meleg, a reggeli fejésből hoztuk. Mindig jut zöldség is, ami éppen terem kis kertünkben.

Aztán mindenki indul dolgára, eltelik a délelőtt. Ebédre újra együtt van a család, délután a tornácon heverészünk, nagyot koppan a bogár, a kutya is elhallgat. Délután anyám a kertben serénykedik, mi meg mezítláb szaladunk a mezőn. Virágot szedünk; sóskát, gombát keresünk. Koszorút fonunk gyermekláncfűből, kacagunk a kukoricásban, mindannyian barátok vagyunk, mi, gyerekek. Este összegyűlik a népes társaság, beszélgetünk, játszunk, egészségesek vagyunk, és vidámak is. Itt át lehet menni a szomszédhoz, ha elfogyott a prézli. Itt lehet biciklizni, nagyokat sétálni, beszélgetni. Itt figyelnek rád. Szeretnek. Hát, kell ennél több? Ugye, hogy nem?

Dehogynem!

Mert az élet falun nem ilyen (fenti szöveg a képzelet szüleménye), és nem is olyan, mint amikor kiköltözöl az agglomerációba, Harasztiba, meg Szigetre, mert ez esetben nem vidéki, falusi életet élsz, barátom. Budapesten dolgozol, Budapesten vásárolsz, Budapesten szórakozol, a gyerekeidet Budapestre hordod iskolába, urológushoz és fodrászhoz is oda jársz. Falun legfeljebb aludni szoktál, meg mesélni róla, hogy ott aztán mennyivel jobb.

A falusi élet az, amikor kiköltözöl a halál faszára, egy szabolcsi, borsodi faluba. Tegyük fel, hogy megléped. Hogy miből tudod, hogy beépültél? Abból, hogy baromi könnyen adsz útbaigazítást a hozzátok tévedt, távoli rokonait meglátogató szuzukisnak; azt mondod: a főutcán egyenesen, a harmadik utca balra, aztán felfele (!!), na, ott lakik a Kovács néni. Nem lesz a shoppingálás életforma, mert vagy mész a kóposba, vagy pedig a Marcsekék ábécéjébe. Jobb helyeken van egy lomos német bolt, meg egy turkáló, esetleg egy iparcikk, de figyelj, mert ezek ötkor bezárnak, szombaton meg egykor már nincsenek nyitva. Kocsma mindig van, több is, de oda nem jár erkölcsös ember, nő meg főleg nem, oda a helyi alkeszek járnak elinni a nyugdíjat. Nem variálsz azon sem, hogy a gyerekeid a kéttannyelvű, a waldorf, vagy a nemzetiségi óvodába menjenek. Egy óvoda van, mindenki oda jár, és mindenki rendesen fel is nő ott. Általános iskolás gyereked különóráival sem kell bajlódni, talán van a suliban jazzbalett hetente egyszer, esetleg karate, a városból jár ki tanár, edző a kölykökhöz. A reggeli hathuszas, és a délutáni ötnegyvenes fogalom lesz (a tíznegyvenes is, de erről picit később), mert kénytelen vagy bejárni valamelyik közeli, vagy távoli kisvárosba dolgozni. A buszon reggelente tömegnyomor van, de legalább jófej a buszsofőr. Keresztneveden szólít, és ha még mosolyogsz is, beiktat néha egy-egy feltételes megállót a házatok előtt.

Aztán ott van az a baszott nagy kert. Na, azzal mi legyen? Eleinte elkezdesz mindenfélét ültetni bele. Veteményezel, gyomlálsz, locsolsz, permetezel. Ez napi egy órádba kerül, de közben elszárad a növények fele, lerohad az alma, és a borsót ki is kell fejteni, a krumplit meg ki kell halászni a földből. És mit fogsz csinálni 30 kiló fosószilvával? A következő évben a kert felét befüvesíted, a harmadik évben meg már az egészet.

Rendre elfelejtesz normálisan bevásárolni, este jut eszedbe, hogy mi nincs otthon. A bolt már zárva van, megszívtad. (és bolt, nem közért)

Eleinte sétálni indulsz, beszédbe elegyedsz a helyiekkel, illetve csak elegyednél, de nem tudsz, mert sehol senki. Üres az utca, csak a kutyák ugatnak. Ha mégis belebotlasz egy helyi pletykafészekbe, akkor meglepődsz az intim, a magánéleted határait nemcsak súroló, hanem mélyen belevágó kérdéseitől. (Kedvelt panelek: mivel foglalkoztok, ott jól fizetnek-e, a gyerekek tanárnője elvált, mert a férje félrekúrt, Kisséknek meg miből telik új kerítésre; két hónap múlva már arról kérdeznek, illetve kijelentenek, hogy de el vagy hízva, jót tesz neked ez a vidéki élet, vagy tán terhes vagy? Nem? Mért nem? Kellene egy tesó annak a szegény gyerekednek!)

Esténként elégedetten ülsz a teraszon, de jó a csend, és milyen csillagos az ég, ilyen is csak itt van. Télen meg milyen szép a hóesés! Olyan festői itt, élvezed nagyon. Kb. három hónapig. Aztán már csinálnál valamit: sehol egy koncert, színház, pub, étterem. Ne aggódj, az évente egyszer megrendezett falunapon meghallgathatod a Páva Kört, meg a helyi gyerekkórust is, és a jazzbalettosok is bemutatják, mit tanultak idén. Van, aki már spárgát is tud. És könyvtár is van Jókai összessel, Szilvásival, Moldovával, meg pöttyösökkel.

Szép lassan elkezdesz beszökdösni a közeli városba. Színházba mész, étterembe, és felfedezed a helyi plázát is. Van H&M és Humanic. Sajnos, a buszt mindig lekésed, így újabb szívás következik, mert két óra múlva jön a következő. Ugye, milyen szép a hóesés? Nem is jön a busz! Bár nem akartad, de végül meghozod a döntést: veszel egy puntót. Így csak egyszerűbb. A kóposba már nem jársz be, rohadjanak meg, nincs fekete erdei sonka, meg brie sajt sincs. Olíva? Egyél csalamádét! Nincs is jobb a szeletelt, kilós fehérkenyérnél. Úgy érzed, hogy a gyereked meg egyre inkább visszafejlődik, így újabb döntést hozol: beíratod a városi iskolába. Ha eddig nem vetted meg, akkor most belátod: ehhez már tényleg kell egy kocsi.

Így leszel pár év alatt az idilli vidéki élet után ácsingózó, nagyot gondoló ex-fővárosiból agglomerációba kiköltözött, falun alvó ingázó. A napi két óra utazás miatt stresszesebb és fáradtabb leszel, mint valaha.

Közben felcserepedő gyerekeid olyan tinikké válnak, akik naponta rágják a füledet, hogy minek kell itt élni, és mennyire szar, hogy egy csomó mindenből kimaradnak, mert nincs éjszakai busz. Így már alig várják az egyetemi éveket, amikor végre elköltözhetnek egy nagy városba, ahol a diploma után dolgozni kezdenek, és folyamatosan arról regélnek a fővárosi munkatársaiknak, milyen jó is volt falun élni. És olyanokat hallucinálnak, hogy milyen isteni volt kapálni a kertben, meg mezítláb futkosni a réten. Te meg titokban, csendes éjszakákon a laptopodba dőlve újépítésű társasokat nézegetsz Zuglóban... de azért szuper a házi tej.

forrás:tollampapirom		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Beszélgetés egy pánikbeteggel
  2016-02-28 12:54:24, vasárnap
 
  “Rendezett környezetben felnövő és élő emberek is szoronghatnak, csak őket talán kevésbé értik meg."

Sophie Oksanen Baby Jane című könyve egy pánikbeteg lányról szól. Rendhagyó módon interjú következik a téma kapcsán. Alanyomat nevezzük Z.nek. Z. is pánikbeteg.

“Hogyan történhetett, hogy a város legmenőbb, fekete bakancsos leszbije saját otthona rabjaként, az éhhalál szélére sodródva tengeti vegetáláshoz hasonlító életét? Kormi elszigeteli magát a lakásban, nem vásárol, nem mozdul ki, a szemetet sem meri levinni. Szorongástól szenvedve még a legegyszerűbb dolgoktól is visszariad. Kormi hosszú éveken át sikerrel rejtette el lelki betegségét. S mikor már feltárulkozna, amikor minden idegszála könyörögne a segítségért, senki sem érti... a szavak rosszkor, rossz helyen hangzanak el, és süket fülekre találnak."

Sohpie Oksanen: Baby Jane
Olvastad a könyvet?

Igen, olvastam, de nem tetszett. Tudod, vannak azok az írások, amikor olvasás közben azt érzed, hogy ez rólad szól. Katartikus élmény tud lenni, amikor egy író kimondja a gondolataidat, amikor látod, hogy nem vagy egyedül, vagy valaki csak megfogalmazza azt, amire te képtelen vagy. Ez az élmény nem jött a Baby Jane olvasása közben. Érintettként azt éreztem, hogy nincs kidolgozva. Nem mondta ki azt, ami velem történik, nem adott újat hozzá a problémámhoz. Ezért csalódott voltam, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy évek óta várom, hogy történjen valami, amitől ennek vége lesz. Lehet, hogy tudat alatt ettől a könyvtől vártam a receptet. Ennek ellenére örülök neki, mert beszélnek egy olyan nehézségről, amivel én is küzdök, és ami az én életemet is befolyásolja. A könyv által tabukat döntenek le, és elindul egy párbeszéd író és olvasó, olvasó és olvasó, érintett és hozzátartozó, laikus és szakember között.

“Ha megfázol, tudod, mit kell tenned. Ha gyomorrontásod van, szintén ismered a módszereket. Ha mentális fronton betegszel meg, fogalmad sincs, mit kellene csinálnod, és azt sem tudod, mi történik veled."


Mióta befolyásolja az életedet?

Nagyon sok éve, igaz, most már nem olyan mértékben, mint eleinte. 29 éves vagyok, 23 éves koromban kezdődött minden, de a terápiák alatt oda jutottam, hogy mindig is pánikolós voltam, csak korábban tünetmentesen éltem.

Mi történt 23 éves korodban?

Befejeztem a főiskolát egy Budapest közeli kisvárosban. Ott nagyon védett környezetben éltem évekig, a kollégium-főiskola-helyi szórakozóhelyek háromszögében mozogtam. Mivel a fősuli ebben a kisvárosban üzemelt, egyértelmű volt, hogy ott a frissen végzett többszáz diák nem fog munkát találni, ezért csoportosan költöztünk Budapestre, de végül sokan külföldre mentek, nem találták meg itt a helyüket. Én meg eléggé egyedül maradtam, és először kisebb cégeknél dolgoztam, amik nem tetszettek, mert sikerült megbízhatatlan vállalkozásokat kifognom, ezért jelentkeztem egy multihoz, ahova felvettek. Nagyon hamar igazi darálóvá vált az életem.

Aztán egyik nap, egy szombaton, azaz nem is munkanapon, egy barátnőmhöz menten éppen a belvárosban. Egyszer csak azt éreztem, hogy rám dőlnek a házak. Olyan érzés volt, mintha New Yorkban lennék: az épületek, a tömeg, a zaj nehézzé vált, és nyomni kezdett. Megszédültem, és légszomjam volt. Olyan ez, mintha kívülről látnád magadat egy nyomasztó filmben. Nagyon ijesztő volt, elkezdtem fel-alá szaladgálni, majd felpattantam egy villamosra, és haza mentem. Otthon megnyugodtam.

Tudatosult benned, hogy mi történt veled?

Nem. Fogalmam sem volt, hogy mi ez. Nagyon fiatal is voltam, és bár volt egy-két pszichológiát érintő tárgyam is az egyetemen, nem tudtam beazonosítani, hogy ez valamilyen pszichés jelenség lesz. Soha sem hallottam előtte a pánikról és az agorafóbiáról sem. Ezt nem tanítják a suliban, és a környezetemben sem volt senkinek hasonló baja, legalábbis akkor még így tudtam.

A pánikroham átmeneti erős félelemérzet vagy rossz közérzet, jellemzően hirtelen támad és általában nem tart fél óránál tovább. Tüneteiben különbözik más szorongásos betegségektől, a pánikroham hirtelen csap le, látszólag nincs kiváltó oka. Azokat, akiknél a roham megismétlődik vagy súlyosan rettegnek egy újabb rohamtól, pánikbetegeknek hívjuk. A betegség pontos oka egyelőre nem tisztázott, neurotranszmitterek csökkent mennyisége feltételezhető a panaszok hátterében. (Forrás: Wikipédia)

Az agorafóbia a görög ,,agora" (piactér) jelentésű szóból ered, a fóbia pedig valamitől való félelmet, rettegést jelent; magyar fordításban az agorafóbia a nyílt tértől való félelmet jelenti. (Forrás: Wikipédia)
Mi történt ez után?

Az történt, hogy nem sokkal később újra rosszul lettem, és nagyon gyorsan egyre gyakoribbá váltak ezek a tünetek. Nem klasszikus pániktüneteim voltak, hanem inkább szorongásos tünetek jelentkeztek nálam. Reggelente rosszul voltam, rendszeresen hánytam, ment a hasam. A szervezetem jelezte, hogy valami nem stimmel velem, de még mindig nem foglalkoztam ezzel túlzottan. A gyomrom vacakolt sokat, ezért elmentem egy kivizsgálásra. Hasi ultrahang, vérkép, egyebek. Természetesen minden lelet negatív lett, testi betegséget nem találtak. A körzeti orvosom mondta, hogy valószínűleg stresszes vagyok, és az életmódomon kellene változtatni.

Változtattál?

Nem, és ekkor követtem el az első hibát, de ezt már megbocsátottam magamnak. Nem kértem segítséget, és a környezetemben is sokan hisztinek tartották a problémámat. Nehezen viselem a felnőtté válást, stresszel a munka, az önállóság - mondták. ,,Fel kell nőni" - ezt is sokszor hallottam. Azt éreztem, hogy a munkám valóban túl sok stresszel jár, ezért munkahelyet váltottam. Sajnos, sikerült újra egy stresszes melót kifognom, de később megértettem azt, hogy egyik sem volt stresszes, én voltam stresszes. Ha könyvtárban kellett volna dolgoznom, valószínűleg ott is stresszeltem volna pl. azon, hogy valaki nem hozta vissza a könyveket.

Az egyik legnagyobb baj az, hogy nincs nálunk kultúrája a mentális betegségek kezelésének. Eleve: fel sem ismered, hogy mi van veled. Sokan hisztinek tartják, így te magad is annak gondolod. Nem mondják el, nincs tapasztalatod, mint egy testi betegségnél. Ha megfázol, tudod, mit kell tenned. Ha gyomorrontásod van, szintén ismered a módszereket. Ha mentális fronton betegszel meg, fogalmad sincs, mit kellene csinálnod, és azt sem tudod, mi történik veled. Nem is betegségként kezeled. Többnyire nem kezeled sehogy sem. Nincsenek eszközök a kezedben, nem tudod, kihez fordulj. Sok a kókler, ha el is jutsz oda, hogy szakember segítségét kérd, esélyes, hogy beleszaladsz egy kóklerbe.

Mit értesz kókler alatt?

Olyan embert, aki nem képzett, és sokszor súlyosabb kínjai vannak, mint neked. A szakember sem szent, lehetnek és vannak is problémái, de legalább törekednie kell arra, hogy a saját életét rendbe hozza. Vagy ne képzelje magát istennek, aki természetfeletti tudással rendelkezve képes mindenkit jó útra terelni. Amikor neked zűrös dolgaid vannak, nem ismered fel azt, ha másnak is azok vannak. Örülsz, hogy valaki azt mondja, ő tud neked segíteni. Egy igazi szakember nem mond ilyet. Ő elmondja azt is, hogy neki van ötlete, tudása, de a gyógyulásod rajtad is múlik. Jár szupervízióra, tagja valamilyen szakmai szervezetnek.

Térjünk vissza a problémádra. Hogyan folytatódott az életed?

Furcsának tűnhet, de évekig nem kértem segítséget. Ez is egy komoly probléma, mert egyre jobban elmélyül a szar az életedben, és minél tovább húzod, annál nehezebb lesz kezelni. Az életem természetes velejárója lett, hogy a tüneteim miatt lemondok olyan dolgokról, amelyek előtte természetesek voltak a mindennapjaimban, és közben meg szorongtam.

Mik ezek a dolgok?

Tömegközelekedés helyett gyalog jártam és kocsival. Kerültem azokat a helyeket, ahol tömeg van, illetve a zárt helyeket is. Nem jártam színházba, koncertekre.

Mi történt volna, ha elmész ezekre a helyekre?

Ilyenkor mindig rám tört a rosszullét. Nálam nemcsak tipikus pániktünetek jelentkeztek, hanem görcsölni kezdett a gyomrom. Hányinger kerülgetett, izzadtam, féltem. Ami fontos, az az, hogy elkezdtem félni attól, hogy rosszul leszek. És ez vezet az agorafóbiához. Eleinte csak tömeges rendezvényekre nem indulsz el, aztán már az is gondot okoz, hogy átszaladj az 500 m-re lévő közértbe. Sokan nem tudnak bejárni a munkahelyükre sem, ami újabb nehézségeket fog okozni, hiszen elveszíthetik az állásukat, amivel anyagilag is jön a krakk. Meglepő, de mindig voltam annyira erős, hogy mindig bejártam dolgozni. Tudtam, hogy a munkahelyem az utolsó bástya, ha feladom azt is, akkor tényleg végem lesz.

Kértél segítséget?

Igen, lassan elmeséltem a barátaimnak, hogy mi történik velem. De ők sem tudták, mit lehetne csinálni. És itt felhívnám a figyelmet arra, hogy képzett, olvasott, értelmes emberekről beszélünk, de egyiküknek sem volt hasonló baja, így nem tudtuk, mi a megoldás.

Aztán lett egy munkahelyi barátnőm, akivel szintén megosztottam a gondomat. Neki is voltak életvezetési problémái korábban, és sok mindent kipróbált már, ami segített neki. Ő ajánlott több lehetőséget, végül egy kineziológust választottam. Erről nem szeretnék részletesen beszélni, nekem ez a módszer nem segített. Hangsúlyozom, hogy ez nem jelenti azt, hogy másnak sem segítene.

Meggyőződésem, hogy mindenkinek van segítség, csak meg kell találni a megfelelő módszert. Nincs egységes recept, mindenkinek más segít. Türelem kell ehhez, mert lehet, hogy nem hoz eredményt az először, másodszor kipróbált módszer vagy tudomány, de menni kell előre, amíg meg nem találjuk a nekünk valót.

Mi segített neked?

Az volt a furcsa, hogy én sokáig nem beszéltem a bajomról, aztán elkezdtem mondogatni, hogy mi történik velem. És kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Rengeteg ismerősről tudtam meg, hogy hasonló problémái voltak vagy vannak. Mindenki ajánlott szakembert, módszert.

A segítség végül teljesen váratlanul érkezett meg. Egy könyvsorozatot kerestem a neten egy teljesen más témával kapcsolatban, és a kereső kidobott egy nőt, aki éppen ezeket árulta. Nem hiszek az ilyesmiben, de rákerestem a nőre a fb-on, és a profilképén kívül nem sokat láttam belőle, de a képe alapján azt éreztem, hogy ő fog nekem segíteni. Tudom, hogy ez elég elvontan hangzik, én sem hiszek ezekben a dolgokban, de nekem ez ugrott be. Írtam neki a könyvekkel kapcsolatban, válaszolt. Majd egyszer csak úgy döntöttem, rákérdezek. Azt kérdeztem, hogy ő véletlenül nem foglalkozik segítő munkával? Elég most annyit mondanom, hogy kiderült: pszichológus. Megírtam neki, hogy gondjaim vannak, és megbeszéltünk egy személyes találkozót.

Lett ennek folytatása?

Igen, lett folytatása, egy évig jártam hozzá egyéni terápiára. Elég rizikós így szakembert választani, de ő fel tudott mutatni nekem sok mindent. Papírokat a végzettségéről, szupervíziókat, amelyekre ő járt, és csoportterápiákat is szervezett, ami ellenőrizhető volt a neten. Valamint elsőre megbíztam benne, és hittem benne, illetve a módszerében. A személyes szimpátia nagyon fontos, ahogyan a bizalom is.

Már az első alkalmak után javult a helyzetem, megszűntek a rosszullétek, elkezdtem mozogni.

Milyen módszerrel dolgozott?

Többféle módszert vegyített. Egyrészt voltak a beszélgetések, amikor a kérdései alapján haladunk előre, és dolgozunk fel sok mindent. Aztán voltak ellazult állapotban történt szimbólumelemzések, amelyek tudat alatti szintén mozdítanak be dolgokat. Ez az ún. integratív pszichoterápia. Ezt úgy kell elképzelni, hogy lefekszel, ellazulsz, és megjelentetsz egy képet, erről beszélgettek ebben az állapotban. Ott nem történik semmi, már mint tudatos szinten, de ezt sokszor álmatlan éjszakák követik. Bemozdul sok minden, felszínre törnek olyan korábbi történések, emlékek, amelyek létezéséről tudatos szintem nem is tudtál korábban. Néha monodrámáztunk is, az is sokat segített. Komplett módszer volt: dolgoztunk a napi problémák kezelésén, visszamentünk a múltba, különféle technikákat tanultam meg, és közben egyre komolyabb önismeretre tettem szert.

Az integratív pszichoterápia olyan felnőtt pszichoterápiás módszer, amely a terápiás kommunikációt a módosult tudatállapot hasznosításával, és egy adott terápiás feladatra alkalmazható számos pszichoterápiás módszer felhasználásával kívánja megvalósítani. Forrás: Integratív Pszichoterápiás Egyesület

A pszichodráma - mely hatásmechanizmusát a belső lelki tartalmak, élmények és konfliktusok megjelenítésén keresztül fejti ki - felhasználási területe rendkívül széles: alkalmazható az önismeret fejlesztésében, szervezetfejlesztésben, közösségformálásban, konfliktus kezelés-, személyes hatékonyság fejlesztése során, de jó kiegészítő módszer oktatásban, képzésben is. Forrás: Magyar Pszichodráma Egyesület
Megoldódott a problémád?

Még nem teljesen, de normalizálódott az életem. Egy év után a pszichológusom külföldre költözött, így nem tudtuk folytatni a közös munkát, ami nagyon megrázó volt számomra. Utána megcsináltam még egy terápiát egy másik szakemberrel, aki ugyanazzal a módszerrel dolgozott, mint az első, de abban a körben teljesen más dolgokat tanultam meg. Még nem vagyok teljesen kész, de ennek ellenére most már szinte teljes életet tudok élni. Vannak helyzetek, amelyek még mindig problémásak, de türelmes vagyok magammal. Sok év alatt kialakult szart nem lehet helyrehozni egy év alatt. Legalábbis nem mindenkinek. Még dolgoznom kell magamon, de jó úton járok, és ebből a szempontból sokat köszönhetek a pszichológusaimnak. Nekem az általuk képviselt módszer megfelelő volt. Elemzésekre, beszélgetésekre, önismeretre épült, és ez illeszkedik a személyiségemhez. Nagyon igaz erre az egész terápiás folyamatra, hogy az út a fontos, nem a cél. Rengeteg nyereségem van, alaposan megismertem magamat, és ez fontos számomra a kiegyensúlyozott élethez.

“Rendezett környezetben felnövő és élő emberek is szoronghatnak, csak őket talán kevésbé értik meg. Meg kell magyaráznod, ha nem vagy jól."

Kiderült, mi okozta a problémádat?

Igen, nagyjából kiderült, de ez egy elég komplex folyamat, nem feltétlenül az a lényege, hogy megtaláld a forrást. Illetve a forrás te magad vagy, és ezért egyértelmű, hogy ez egy összetett dolog, aminek középpontjában önmagad megismerése áll. Legalábbis én azt tanultam meg, hogy ez a kulcs.

Ami a pánikot illeti, ez úgy működik, hogyha van hajlamod ilyesmire, akkor bármikor előjöhet. Lehet, hogy 40 évesen fog elérni. Azt mondják, hogy akkor jön elő, ha valamilyen tragédia ér, ez váltja ki. A tragédia alatt sokan halálesetet, komoly betegséget, valamilyen nagy csapást értenek. Viszont tragédia lehet az is, hogy a védett környezetedből kikerülsz, és egyedül kell helytállnod a világban, ahogyan nálam is történt. Nekem ez volt nehéz. Egészen gyerekkorban találtam olyan eseményeket, amelyek hatással voltak arra, hogy ilyen problémám legyen. És ehhez még csak nehéz gyerekkor, terrorizáló szülők sem kellettek. Rendezett környezetben felnövő és élő emberek is szoronghatnak, csak őket talán kevésbé értik meg.

Hogy érted ezt?

Úgy, hogy egy olyan világban élünk, ahol az emberek jelentős részének van valamilyen pszichés problémája. Ha azt mondod, hogy apám alkoholista volt, vagy bántalmazó kapcsolatban éltél, elvesztetted valamelyik szülődet gyerekkorodban, beteg a gyereked, akkor jobban elfogadják, hogy valami nem stimmel. Úgy értem, meg kell magyaráznod, ha nem vagy jól. Az én értelmes, intelligens, felvilágosult, olvasott környezetem jól fogadta a gondjaimat, amikor elmeséltem nekik. Tudod, ők olvastak Poppert, tudják, ki az a Bagdy Emőke, hallottak már a családállításról, így nem ítélkeznek. Ennek ellenére mégis kevesen tartottak ki mellettem. Hogy miért? Azért, mert beszélgetni a bajomról mindenki tud. Ömlenek a tanácsok, ők értik, és elfogadják. Nekik nem ciki az, ha valaki pszichológushoz jár. Viszont azt már nem értik, hogy miért nem mész el a szülinapi bulijukra. Azért, mert gondot jelent az oda való eljutás és a tömeg. Ezen a szinten már nem látják az összefüggéseket. Egy idő után nem hívnak. Nincs türelmük ahhoz, hogy lemondod a programokat. Egy pánikbeteggel kevés programot lehet szervezni, és türelem kell hozzá, hogy elinduljon valahova.

“A mentális kínok köztünk élnek, viszont kevesen érzékenyek annyira, hogy egy hozzátartozójuk kapcsán ezt mindig kezelni tudják. Nem szabad rájuk haragudni, az érzékenység nem rosszindulat és nem is ítélkezés kérdése."

Sokan lemorzsolódtak mellőled?

Igen, nagyon sokan, alig maradt valaki, de ezt nem bánom, és ezt őszintén így gondolom. Az a kevés ember, aki mellettem maradt, fontos számomra. Tudom, hogy ők elfogadnak, és képesek értem áldozatot is hozni. A legjobb barátnőm is ilyen. A közös programoknál szempont, hogy mire vagyok képes, és ő ezt még soha sem vetette a szememre. Nem várt el cserébe semmit tőlem. Türelmes volt mindig, és ez gyógyít. Nincs annál rosszabb, mint amikor szorongsz és félsz, és akkor még attól is szoronganod kell, hogy mit reagál a környezeted a szorongásodra. Vicces felismerni azt, hogy sokkal jobban szorongsz attól, hogy mit fognak reagálni a szorongásodra. Érted ezt? Szorongsz a szorongás miatt.

Haragszol rájuk?

Már nem annyira. Amikor leléptek, haragudtam. Ezt a részét nehezen dolgozom fel, pedig tudom, hogy nem akartak bántani, és az eszem érti őket, és el is fogadja a reakciójukat.

Ítélkeznek az emberek?

Az a tapasztalatom, hogy a társadalom egy képzett és művelt rétege mentes az előítéletektől, nem mond ítéletet, nyitott és elfogadó. Eléggé olvasott ahhoz, hogy megértse, mi történik, a testi betegséggel egyformán kezeli a mentális betegségeket. Sokaknak van valamilyen baja: depresszió, szorongás, pánik, általános rosszkedv, kiégés, egyebek. A mentális kínok köztünk élnek, viszont kevesen érzékenyek annyira, hogy egy hozzátartozójuk kapcsán ezt mindig kezelni tudják. Ehhez nemcsak felvilágosultság, hanem érzékenység is kell, és rengeteg türelem. Nem szabad rájuk haragudni, az érzékenység nem rosszindulat és nem is ítélkezés kérdése. Van, akinél adottság, másnál releváns tapasztalat hiányát jelenti. Nem mércéje annak, hogy szeret-e eléggé a barátod.

Hogyan csapódik le ez egy párkapcsolatban?

Meglepő, de ott jól. Nagyon sokáig nem mertem kapcsolatot kezdeni, mert úgy éreztem, hogy nem terhelhetek ezzel valaki mást is. Ugyanakkor, amíg túl nagy a káosz, nem érdemes párt keresni, mert nagy valószínűséggel nem jó embert fogsz választani, ha te sem vagy jól, de ez az én saját véleményem, nem tanács, nem kell megfogadni.

Viszont a férfiak mindig jól fogadták a gondomat, ők ezt lazán kezelték, lehet, itt előnyünkre van a ,,gyenge nő" mítosza. Vagy ők tényleg nem görcsölnek annyit, sem magukon, sem a párjukon.

“Nekem fontos volt az, hogy tudjam, kire számíthatok."

Mivel tud segíteni a környezet?

Először is azzal, hogy gondolja át nagyon, és ismerje fel, ha nem képes kitartani melletted. Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki biztosít arról, hogy melletted lesz és segíteni fog, aztán meg mégsem fog, és teherként tekint rád. Inkább gondolja át, és ha úgy érzi, hogy a helyzet meghaladja a képességeit, az erejét, akkor ezt egy kerek és egyszerű mondattal, magyarázkodás nélkül közölje. Nekem fontos volt az, hogy tudjam, kire számíthatok.

Ne nevezze hisztinek a problémádat, és ne jöjjön azzal, hogy önző vagy. Lehet, az vagy, de ez nem fontos a probléma kezelésében. Ha annak tart, akkor lépjen ki az életedből, senkinek, aki mentális gondokkal küzd, nincs szüksége ítélkező emberekre a közvetlen környezetében.

Szerintem ennyi a lényeg, minden más megoldható és elnézhető, valamint természetes reakciónak tekinthető. Engem nem zavart az, ha valaki módszereket ajánlott a gyógyulásomra, ahogyan az sem, ha hasonló történeteket kezdett el mesélni.

Az viszont rossz, amikor állandóan azzal szembesítenek, hogy te, a vidám, nyitott, társasági ember, akinek mindene megvan, miért változtál meg ennyire. És hogy ezt nem tudják összehozni veled. Régen olyan optimista és boldog voltál...

Mit szóltak ehhez a szüleid? Elmesélted nekik?

Egyszer elérkezett az idő, amikor őket is beavattam. Felvilágosultak és támogatóak, de megrendültek a hír hallatán. Egy szülő szeretné boldognak látni a gyerekét, nekik ez nagyon nehéz, viszont tudniuk kell róla szerintem. Az nagyon rossz, amikor nem tudnak arról, mi a bajod, és kritizálni kezdenek, mert például nem vagy hajlandó velük elmenni egy tömegrendezvényre. Ez az egyik legnehezebb része az egésznek. Hogy félreértenek. A családdal azért is érdemes megosztani, mert az önismereti utad során onnan is kaphatsz válaszokat. Nálunk kiderült, hogy nem én vagyok az első érintett a tágabb családi környezetben, és ezt fontos tudni. Gyerekként láttam pánikgondokkal küzdő rokont, csak akkor még nem nevezték nevén ezt a mentális betegséget, és én sem emlékeztem erre a fejezetre felnőttként.

A Baby Janeben azt írják, hogy az rontotta el, aki először elment neki bevásárolni. Mit gondolsz erről?

Én ezt nem tartom hibának. Tényleg van olyan, hogy képtelen vagy kilépni a lakásodból, és ilyenkor jó az, ha valaki segít. Hogy hol van ennek a határa? Ha azt tudnánk, akkor megtalálnánk a megoldást. Szerintem ebben a szakemberek tudnak támpontot adni az érintett állapotát figyelembe véve, de lehet, még ők sem. A pszichológusom mesélte, hogy sok pánikbeteget kocsival visznek el hozzá. Ha a hozzátartozó nem lépné meg ezt, akkor a beteg nem indulhatna el a gyógyulás útján. Azért sem lehet azt mondani, hogy ez hiba volt a Baby Jane történetében, mert még maga az érintett sem tudja, mi lenne jó neki, akkor egy hozzátartozó honnan tudhatná, mi az, amivel segít, és mi az, amivel árt.

Tudnál tanácsot adni azoknak, akinek hasonló problémájuk van?

Igaz, már elég szabadon élek, kevés tünetem és nehézségem van, de még nem távolodtam el annyira a problémámtól, hogy kívülről nézzem, így lehet, nem én vagyok a legjobb ember arra, hogy tanácsokat osztogassak.

Talán csak annyit mondanék pontokba szedve, hogy:

Ha ilyen gondod van, kérj segítséget szakembertől, lehetőleg minél hamarabb.

Ne szégyelled vállalni, ez is olyan, mint bármelyik betegség. Legyen pár ember körülötted, aki tudja, mi történik veled.

Van megoldás, de a megtalálásához türelem kell. Sok év alatt alakulnak ki ezek a mentális betegségek, nem biztos, hogy pár hónap alatt rendbe lehet tenni ezeket.

Ennyit tudok mondani, és bízom benne, hogy ezzel nem ártok senkinek. Én azt tanultam meg, hogy tanácsot osztogatni nem mindig ajánlott.

Azt is hozzá tenném, hogy nemcsak akkor érdemes magunkkal foglalkozni, amikor már gondjaink vannak, hanem megelőzésként is jó kicsit elmélyülni az önismeretben. Segíthet abban, hogy tudjunk konfliktust kezelni, nemet mondani, közvetíteni az igényeinket, célokat találni. Mázsás súlyok esnek le rólad, energiák szabadulnak fel, amit felhasználva elindulhatsz egy jobb irányba. Olyan képességeidet tudod általuk mozgósítani és használni, amelyek létezéséről korábban nem is tudtál. Viszont önismerettel foglalkozni nem mindig ilyen happy dolog, sokszor fájdalmas felismerések kísérik. Nem mindig könnyű, de nem mindig fáj.

Miért vállaltad el, hogy ha névtelenül is, de kiállsz a történeteddel?

Egyrészt talán segít valakinek. Talán beszélünk róla, és az mindig jó, egy lépés az elfogadás és a közgondolkodás megváltoztatása felé. E mellett ez a tisztulásom és a gyógyulásom része is. Tudom, hogy szerkeszteni fogod a szöveget, de ez nekem még így is egy tükör lesz arról, hogy hol tartok éppen.

Olvasni fogom a bejegyzést, és ha valaki kérdez, igyekszem válaszolni kommentben, de ezt nem ígérem meg. Jó lenne, ha beszélnénk erről, és mások is mesélnének, ha vannak hasonló tapasztalataik. Mert sokakban él egy Baby Jane, csak nem beszélnek róla. Baby Jane én vagyok, Baby Jane mi vagyunk.

forrás:tollampapirom		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Te mit értél el 25 éves korodra? És a saját lábadon állsz?
  2016-02-28 12:51:37, vasárnap
 
  25 éves, négy idegen nyelvet beszél, a saját lábán áll, saját erejéből boldogul. Hisz abban, hogy egy családcentrikus nő is lehet sikeres.

Együnk kalácsot?

Én tíz évvel idősebb vagyok, bölcsészdiplomám van, két idegen nyelvet beszélek (de mondhatnék négyet is, ha a nyelvtudást igazoló papírokat venném alapul), egyedül boldogulok, ahogyan ők is:

Zsófi
szintén 35 éves, Németországban szobalány. Summa cum laude végezte el a jogot, majd posztgraduális képzésben eu-jogász is lett, és a gimnázium végére már két idegen nyelven beszélt felsőfokon.

25 évesen ingyen bojtárkodott egy vidéki ügyvéd mellett, karrierje csúcsán nettó 120 ezerért dolgozott a kincstárnál. 60 ezer volt a miskolci, másfél szobás lakás törlesztője.

Tamás
szintén 35 éves, Írországban pénztáros. Kitűnő tanuló volt gimnáziumban, okos, értelmes és szorgalmas srác volt mindig, tanár lett.

25 évesen főállásban tanított, másodállásban kollégiumi nevelőtanár volt, nyaranta pedig építkezéseken is dolgozott. Majdnem elfelejtettem: két idegen nyelven beszél.

Réka
35 éves, Amerikában gyerekekre vigyáz. Matematika-ábrázoló geometria szakot végzett, másoddiplomásként pedig közgázt. Olaszul és angolul beszél.

25 évesen tanárként dolgozott két iskolában, mellette levelezőn tanult (mert fontosnak tartotta az egész életen át tartó tanulást), 40 km-t ingázott a két munkahelye között Szabolcsban. Anyja, aki egyedül nevelte fel, nem tudott neki segíteni, így Réka egyedül boldogult és boldogul ma is többezer km-re az otthonától.

Bence
35 éves, orvos, tudjuk, hogy ez mennyi tanulással jár.

25 évesen még a tanulóéveit töltötte, és én pályakezdőként egy vidéki cégnél többet kerestem, mint ő rezidensként.

Zita
35 éves, agrármérnök, a családi vállalkozásukban dolgozik, és mindig elmondja, hogy nem tudja, mihez kezdett volna, ha apja nem építi fel a céget.

25 évesen volt két diplomája, két nyelven beszélt, ösztöndíjasként külföldön is tanult. Szeretett volna turizmussal foglalkozni, de úgy döntött, jobban jár, ha beszáll a családi bizniszbe.

Roland
34 éves, Lengyelországban él, a versenyszférában dolgozik, diplomás, beszél idegen nyelveket.

25 évesen főiskolára járt, mellette dolgozott, és remélte, jó lesz majd minden, ha kikerül a suliból.

Emese
33 éves, újságíró, az ELTE-n tanult, most napi 12 órákat dolgozik.

25 évesen ingyenmunkás gyakornokként írt több lapnak, hogy referenciát szerezzen. Mellette tanított és gyárban is dolgozott, hogy vidékről be tudjon járni a budapesti szerkesztőségben.

Anna
33 éves, Németországban él, egy iskolában dolgozik asszisztensként. Az apja alkoholista volt, az anyja takarító, ő főiskolára járt önerőből, mert tanító akart lenni.

25 évesen túl volt 5 év gyakorlaton, tanított és gyerekekre vigyázott, de inkább elment egy hajóra dolgozni, hogy el tudja kezdeni az életét. Ott ismerte meg külföldi férjét, aki nem utas volt, hanem munkatárs. Anna két nyelven beszélt középfokon.

Linda
33 éves, Angliában él a férjével és a kisfiával. Főiskolát végzett, két nyelven beszélt.

25 évesen egy multinál dolgozott egy Budapest közeli városban, de a barátjával (későbbi férjével) Angliába költöztek, hogy megteremtsék az alapokat. Öt év után visszajöttek, de másfél év múlva újra Angliában voltak.

Őket látva azt hihetném, hogy ez az ország tele van cselekvésképtelen, menekülési kényszeres fiatalokkal. Nem kitartóak, nincs türelmük, és inkább kulimunkát végeznek egy idegen országban, ahelyett, hogy büszkén és szorgosan építenék a karrierjüket itthon. Önálló családként állhatnának a saját lábukon itt is, megtanulhatnának még két idegen nyelvet, hogy négy idegennyelv tudással ne tudják fizetni a számlákat. A napi robot, a gyereknevelés és a háztartási teendők mellett elvégezhetnének még egy egyetemet, és közben hihetnének abban, hogy Magyarország nagy lehetőségek kapujában áll, és lehetnek sikeresek a szakmájukban.

Nem teszik. Én meg nem hiszem, hogy tehetségtelenek, cselekvésképtelenek és türelmetlenek lennének. Azért nem hiszem, mert ismerem őket, többségüket gyerekkoruk óta.

Egyébként te mit értél el 25 éves korodra? Én semmi érdemlegeset. Hülye-e vagyok?

forrás:tollampapirom		  
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
     2/8 oldal   Bejegyzések száma: 74 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 50 db bejegyzés
e év: 802 db bejegyzés
Összes: 8743 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 801
  • e Hét: 3017
  • e Hónap: 4912
  • e Év: 55703
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.