|
 2/4 oldal 
|
Bejegyzések száma: 37
|
|
|
|
|
|
2009-07-21 17:44:17, kedd
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
Sokféleképpen el lehetne kezdeni az 1981. augusztus 29-én megrendezett nemzetközi country-találkozó történetét - akár Kolombusz Kristófnál is, aki Amerika felfedezésével megtette az első lépést afelé,, hogy az aurópai népzenék az új világ földjén egy egységes, jellegzetes népzenévé forrjanak össze. A másik véglet az, hogy annak a bizonyos szombati napnak a reggelével kezdjük - akkor, amikor kinyitotta kapuit a budapesti Asztalos János ifjúsági park és az egész napos eseménysorozat közönsége betódult.
Talán mégis az a leghelyesebb, ha valahol a kettő között kezdjük és föltesszük magunknak a kérdést: ugyan mi köze van a mai magyar fiatalságnak ahhoz a zenéhez, amely egy távoli földrészen, a távoli múltban keletkezett és pár évvel ezelőtt még a nevét sem hallottuk? Nem fölösleges ezt a kérdést megválaszolni, hivatalos személyek többször is föltették már, gondterhelt homlokráncolás kíséretében.
Ezért fontos helyükre tenni a dolgokat, elsősorban azt leszögezve, hogy a country minden ellenkező hiedelem ellenére nem a hetvenes években tört be Magyarországra, hanem még az ötvenes évek végén.
Mert mi is történt? Az amerikai népzene sokáig két különálló mederben hömpölygött: a feketék zenéjét Rhthm és Bluesnak, a fehérekét Country és Westernnek nevezték a lemeztársaságok, saját használata a végletekig leegyszerűsítve a bonyolult képletet. Aztán az amerikai Délen egy fiatalember, bizonyos Elvis Presley zseniális érzékkel összeolvasztotta a kettőt és ezt az ötvözetet idestova csaknem harminc esztendeje rock and rollnak nevezik. A két tőről eredő, erős törzs aztán számtalan ágat-bogat növesztett, mígnem a hatvanas évek elején kisarjadt rajta a tömegmozgalmat indító, hallatlan lendülettel rajtoló beat A Beatles első éveiben vegytiszta rock and rollt játszott a hamburgi mulatókban, e dalokban még világosan fölismerhető a country dallamvezetése, strófaszerkezete, harmóniavilága csakúgy, mint a R és B lüktető, off-beat ritmusa. Akkoriban ez a zene volt a levegőben és ez a zene állt idehaza a támadások kereszttüzében. Szidták, mert nyugati, szidták, mert hangos, de legfőként azért szidták, mert zabolátlan, nyers és tiszteletlen. A beat azonban megharcolta a maga harcát, csatát nyert - és a csatanyerés sodorta végül a vesztébe.
A zene alapvetően közösségi művészet - ha létrehozásában néhányan nem vesznek részt, minőségi változáson megy keresztül. Abban a pillanatban, amikor a zenész eltávolodik a közönségtől, fellép egy dobogóra, vagy pláne bevonul a hangversenyterembe, hiába játssza ugyanazt, amit kint az utcán, az mégsem lesz ugyanaz. Amikor az amerikai négerek rájöttek, hogy a búfelejtőnek énekelgetett, bendzsózgatott dalokért pénzt kaphatnak, a jazz, mint népzene meghalt és létrejött ugyan a jazz, mint koncertműfaj, születtek ugyan halhatatlanjai, mint Louis Armstrong, vagy Ella Fitzgerald, Art Tatum, vagy Oscar Peterson - a közönség mégis szegényebb lett. Szegényebb lett az együttzenélés lehetőségével, kirekesztődött abból, hogy amennyire a maga szerény tehetsége engedi, részt vegyen a produkcióban - akár csak annyival is, hogy ritmusra tapsol, vagy dünnyögi a dallamot.
A történelem ismétli önmagát - ugyanez történt később a beatzenével is. Aki a klubokban izzadtan ropta a rock and rollt és a szünetben odahívta asztalához a zenészeket egy sörre, aki a saját magnószalagjával segített az együttes repertoárjának felfrissítésében, egy idő után azt vette észre, hogy kedvencei lemezfelvételre járnak, majd a kedvencek végül el is tűntek a szeme elől és nem maradt más, mint a produktum: a zene, amelyhez korlátlan mennyiségben hozzá lehet férni, hiszen kiadják lemezen és éjjel-nappal azt ontja a rádió, viszont ehhez a zenéhez neki, a srácnak már nincs köze, mert az új dalok már nem a mólón vagy a parkban születtek egy jól sikerült buli után, abban a hangulatban, amelyben több százan osztoztak akkor, hanem a stúdiók hangszigetelt mélyén, ahová ő a lábát sem teheti be, már a kaputól elküldenék. Ezek a dalok, amelyeket az új bandák adnak elő, bizonyára sokkal nehezebbek, összetettebbek zeneileg, vért izzadhatott a billentyűs, vagy a szaxis, amíg följátszotta, viszont éppen merte ilyen komplikált, nehéz, virtuóz, a srác nem tud mit kezdeni vele. A zene, amely valaha az övé volt, orvul kicsúszott a lába alól és elindult a Parnasszus felé. A srác ott maradt az ezernyolcszáz forintos NDK gitárjával és nem tud mit kezdeni vele, mert ha nem akarja röhejessé tenni magát, meg sem próbálja azt, amit a hatvanas években még bátran megtehetett: hogy egy szál gitárral előadja a házibulin a heti slágerlistát, miközben a többiek, akik nem tudják a szöveget, dúdolják hozzá a vokált.
Partra vetett halként vergődött a srác, amíg ki nem nőtt abból, hogy az ilyesmi érdekelje, megnősült, gyerekei születtek, az öccse közben fölfedezte a hard rockot, mert ott ordítani lehet, a húga meg a diszkót, mert ott öltözni és villogni lehet. De azt a meghitt hangulatot sehol sem lehetett megtalálni, a gitár a sarokba támasztva porosodott, csak olyankor került elő, amikor nagy néha összejött a régi banda, nosztalgiázni.
Az amatőrmozgalom, amely tucatszám dobta fel a zenekarokat a hatvanas években, szép csöndben sorvadozott. Egy rövidke, lázas periódusban a közép-európai népzene próbálta betölteni a lélekben tátongó hiány, felvirágoztak a táncházak, megsokasodtak a tekerőlantosok és a köcsögdudások. Csakhogy ez a népzene azt az úrt nem töltheti be. Semmi esélye rá, hogy tömegmozgalommá váljék, mert nincs köze a mához. Az évszázados dallamok, táncok lehetnek szépek, kedvesek, művésziek, tiszták, bármik a világon, de szomorú az az amatőrmozgalom, amelyik megreked náluk. Mintha az amatőr festők beérnék azzal, hogy képtárba járjanak és lemásolják az ott függő, klasszikus festményeket...
A táncházak mozgósítő ereje hamar alább is hagyott, felvirágzott a hard rock, hogy újabb botránykővé váljon, majd igazi, tömegőrületet produkált a diszkó és a két irányzat összecsapása által kavart vihar a pohár vízben elterelte a figyelmet a legfőbb gondról: az amatőrmozgalom agóniájáról.
Felnőtt egy generáció, sőt talán kettő is, amelyik úgy járt koncertre, mint a moziba: passzív befogadóként. A legtöbbnek már egyáltalán nincs is gitárja.
Nem kerülgetem tovább: szerintem ma a country-zene kínálja a legtöbb lehetőséget arra, hogy feltámadjon az amatőrzenélés A túlkomplikált rock helyett valami egyszerűre, a hangorkán helyett természetes hangokra van szükség és erre önként kínálkozott a rockot anyanyelvként értő, érző srácok számára a két elfelejtett - vagy épp sohasem ismert - gyökér: a blues és a country.
A blues a feketék zenéje. Következésképp: fájdalmas, keserű, szenvedéssel és szenvedéllyel teli zene. Ugyanebből az okból rétegzene is - játszani is, hallgatóként átélni is csak az tudja igazán, aki szegény, beteg, öreg, néger rabszolga a múlt század elején az amerikai Délen. Ilyenből, minden ellenkező híresztelés ellenére, végtelenül kevés van nálunk. Játsszák a bluest, ráadásul jól, szeretik is a srácok, de az a gyanúm, hogy inkább azt szeretik benne, amit az utóbbi évek hard rock irányzataiból átültettek belé a hazai előadók: a szakadtságot (ami az eredeti bluesban még nyomorúság), a kívülálllást (ami a feketék összetartozás-érzésének a fonákja). Ez a blues nem az a blues, ez a blues ugyanúgy koncertzene, mint az eddig említettek - és mégis, áttekinthető formái, szigorú szabályokhoz igazodó szerkezete révén sokkal közelebb engedi magához a hallgatót, mint amazok.
A country nyitotattabb műfaj: nem rétegzene. Előadói és rajongói vannak minden korosztályban és minden társadalmi rétegben. Tanya Tucker tizenhárom évesen már sikeres country-énekesnő volt és hatvan felettiek is szép számmal akadnak a country-sztárok között. Countryt énekel az USA-ban a fekete bőrű Charley Pride, a később diszkóba tévelyedett, ausztráliai Olivia Newton-John, az indián Buffy Sant-Marie, a holland John Denver, country-énekes volt a korán elhunyt olasz Jim Croce, a countryból indult és soha nem távolodott el tőle a Simon és Garfunkel kettős, amelynek egyik tagja magyar, a másik német származású. A country kebelére tért meg, ott aratja új sikereit a rock and roll több egykori sztárja - például Jerry Lee Lewis, Carl Perkins és Brenda Lee. Country-együttes a hollan Pussynat, countryt énekel a francia Joe Dassin, sőt még a Rolling Stones is lemezre játszott egy vérbeli country-dalt.
Sokáig folytathatnánk a sort - azoknak a névsorát, akik ezt a hagyományokon alapuló, egyre elevenebbé váló irányzatot választották kifejezési formájukul. A fenti, meglehetősen vegyes összetételű listát tarkíthatnánk még tovább, de most már ideje egy éles kanyarral a budapesti találkozó felé fordulni, mert az itt fellépett művészek is nagyszerűen megfelelnek e célra.
Jó néhány éve érlelődött már ez a fesztivál, Magyarországon is egyre-másra alakultak a country-együttesek, a környező országokból is érkeztek hírek, a lemezek, sejteni lehetett, hogy ha sikerül összehozni a találkozót, nem akármilyen zenei élményben lesz részünk. A szervezés, tekintve, hogy hat ország zenészeit kellett időre összetoborozni, hallatlanul nagy feladat volt. Az Express utazási iroda, a KISZ Központi Bizottsága és a VIII. kerületi KISZ-bizottság minden elismerést megérdemel, mert a találkozón nemcsak, hogy incidens nem történt, de jószerével még illuminált embert sem igen lehetett látni, rengeteg kisgyermekes szülő várta meg a későre tolódott befejezést, mert látták, hogy ide a zenéért jönnek az emberek, nem azért, hogy botrányt csináljanak.
A kora délután, 3 órakor kezdődő műsor első résztvevője nehéz feladatot vállalt: a még járkáló, a fűben helyet kereső, nézelődő emberek figyelmét kellett a színpad felé fordítani. Az elsőként színpadra lépő a Spirit együttes alig negyedórás műsora éppen csak arra volt elég, hogy helyükre érjenek a sörrel, fagylalttal megpakolt nézők. (Fontos adalék a fesztivál történetéhez: enni- és innivalót az utolsó percig lehetett kapni.)
A Kormorán együttes elektromosított, dél-európai zenéjétől többen felkapták a fejüket: itt nem erről volt szó, ennek semmi köze a countryhoz... Ami igaz: ez a program, lett légyen bár mégoly színvonalas, kilógott a többi közül. Lendületes, erőteljes európai folk-rockot játszik a Kormorán, lehet, hogy ez az együttes rálelt a kátyúból kivezető egyik útra, de ezen a fesztiválon a közönség nem erre számított.
Jócskán a műsor elején, harmadiknak következett a csehszlovák Jiri Brabec együttese. 1958-ban Brabec volt az első csehszlovák rock and roll együttes alapítója és 1966-ban nyergelt át countryra. Ugyanazt a pályát futotta be tehát, amelyet Jerry Lee Lewis, a műsora is bizonyította ezt: a nagyszerű zongorista Brabec főként klasszikus rock and roll-daloakt adott elő, de a country ízeit mindvégig érezni lehetett a műsorban. A nálunk már nagylemezről is ismert Brabec nem okozott csalódást.
Tolcsvay Béla triója következett volna a műsorkiírás szerint, de a programnak ez a része elmaradt. Tolcsvay lemondta a fellépést. E volt az egyetlen disszonáns mozzanat az egész fesztiválon, a színpad mögött ideges hangulat lett úrrá, végül a 100 Folk Celsius mentette meg a helyzetet: fél órával a kitűzött időpont előtt, negyedikként ők léptek a színpadra. Oldott hangulatú, sodró tempójú műsorukat sokfelé ismerik már az országban, a rádióban is több daluk hallható rendszeresen, ezért velük kapcsolatban egy elméleti fejtegetést kockáztatok meg.
A 100 Folk Celsius rátalált egy kifejezésre, amely dióhéjba foglalja a country-zene egyik legfontosabb jellemzőjét. A képlet roppant egyszerű, s mindössze két szó: "jó öreg" Több daluk címében szerepel, azt hiszem, inkább csak játékból, talán maguk sem tudják, milyen lényeges pontra tapintottak ezzel. Gondoljunk bele, milyen régóta nem hallottuk ezt a két szót így együtt! A beat-mozgalom ezzel a jelszóval indult: Ne bízz senkiben, aki elmúlt harminc éves! Akik ezt először hirdették,azóta negyvenen felül járhatnak, de a tanítás érvényben maradt. A country-zene a rock többi irányzatával ellentétben nem a szakadék mélyítésén, hanem a híd építésén munkálkodik. Az otthonkeresők, a szeretetre vágyók, a harmonikus munkások zenéje volt a country, s ilyenek minden korosztályban akadtak. Ez a zene senkitől sem idegen, aki a jó öreg életformát szeretné ezekben a zaklatott, hajszolt, bizonytalansággal terhes időkben viszontlátni.
Ennyit a 100 Folkról - illetve még annyit, hogy a fesztiválon ők aratták az első zajos sikert, ők alapozták meg igazán a későbbi jó hangulatot. Bebizonyították, hogy mindegy, hányadiknak lép az ember színpadra, ha jó a műsora.
Az NDK-ból érkezett énekes-gitáros duó, Peter és Paul követte őket. Az ő finom harmóniákkal színezett, bensőséges hangulatú zenéjük inkább a klubokban, néhány tucatnyi ember előtt él igazán, itt kissé elvesztek az óriási színpadon, a húszezer néző előtt, hiszen dalaikat a közönség nem ismerte, a német nyelvű szöveget is kevesen érthették, hanem amikor a tőlük amúgy sem távol álló Simon és Grfunkel-dalokra tértek át, ismét felforrósodott a hangulat és a közönség is ütemes tapssal csatlakozott a produkcióhoz.
Az ezt követő szünetben elfogytak a Corvin áruház pavilonjában árult country-lemezek utolsó példányai is. Nem tudom, hogyan csinálták a Centrum Áruházak központjában, de tény, hogy sikerült vagy huszonöt olyan country-lemezt beszerezniük (sajnos csak kis példányszámban, bár némelyiket kazettán is), amilyenekért a country-rajongók azelőtt vagy súlyos pénzeket fizettek, vagy kilométerek százait utazták, útlevéllel a zsebükben. A lemezeket nem sorolom fel, aki hozzájuk jutott, úgyis örül neki, a többieket meg minek szomorítsam.
A szünet után az Interfolk ugyanarra a sorsra jutott, mint a Spirit az elején - kitűnő koncertjük eleje ismét elveszett a jövés-menésben, de a végére ismét helyreült mindenki és a rádióból már ismert dalokra megint bejött az ütemes taps.
Utánuk aztán valami egészen rendkívüli következett: a lengyel Maryla Rodowicz. Amikor ez a szőke, alacsony és molett énekesnő, aki a fellépés előtt terepszínű katonai gyaloglóruhában járt-kelt a színpad mögött, zenészeinek karéjában, végül átöltözve a színpadra lépett és hihetetlen energiával nekirontott a mikrofonnak, mindenkit elvarázsolt. Az egész fesztivál legkeményebb, leglendületesebb, legerőteljesebb programja volt az övé, a hangja erősítés nélkül is elért volna a park kerítéséig, egy pillanatig meg nem állt, lazán, fölényes biztonsággal vitte magával a húszezres közönséget, ahova csak akarta. Énekelt rock and rollt és countryt, lengyelül és angolul, a fesztiválokon részt vevő többi zenész lassan mind odagyűlt a színpad köré és őt bámulta.
Észre sem vettük, hogy közben besötétedett és kigyulladtak a reflektorok. Várkonyi Eszter, a soron következő Bluegrass Pilgrims Band énekesnője óriási lámpalázzal várta a színpadra lépés pillanatát - érthetően, hiszen közvetlenül Maryla Rodowicz után fellépni minden énekesnőnek rendkívül nehéz feladat.
A Bluegrass Pilgrims végül is csatát nyert: a rokonszenves szegedi zenekar megnyerő egyéniségű zenészei, bár szelídebb vizeken eveztek, mint a lengyel együttes, nagyszerű műsort adtak. Várkonyi Eszter kristálytiszta, csengő színezetű hangjával újdonság a pop-énekesnők között: nyoma sincs benne a rockban megszokott fátyolosságnak, "dögös" rekedtségnek. Az együttes annak idején angol szakos egyetemistákból alakult és a műsorukon azóta is hagyományos, eredeti country-dalok szerepelnek, angol nyelven. Meg kellene találniuk a továbblépés útját - első lépcsőfokként önként kínálkozik az, amivel a Hobo Blues Band, vagy az Interfolk kezdte: az eredeti szöveget magyarra fordítva énekelték.
A Kanadából érkezette White River Bluegrass Band félórás koncertje - bevallom - nekem másfél órásnak tűnt, bár csak találgatni tudom, hogy ennek mi lehetett az oka. Az eredetileg öttagú együttesből négyen jöttek el Budapestre, ezéret egy szín már eleve lemaradt a palettájukról. A négy muzsikus mind kíváló a maga nemében, mestere, sőt virtuóza hangszernek, a zene mégis a műsor nagy részében monotonnak tűnt, a dalok beláthatatlan hosszúságúra nyúltak. Gyanúm, hogy a baj forrása a hangszerek rangsorolása: a White Riverben a legfőbb szólóhangszer a mandolin - a legkevésbé érdekes hangzású a country hangszerei közül. A közönség megcsodálta, ünnepelte az együttest, hiszen végül is kellemes, langyos nyárvégi estében kellemes, langyos félórát szereztek a sokaságnak.
Sok ezer torokból felhangzó üdvrivalgás köszöntötte a színpadra lépő Bojtorján együttest. A fiúk maguk is meglepődtek ettől az ovációtól, amely eddig jóformán csak a "kőkemény, őszinte" rockot játszó bandáknak járt ki, ez a fogadtatás szárnyakat adott a zenekarnak: a nagylemezről, rádióból, tévéshow-ból, koncertekről jól ismert műsoruk vadonatúj színekkel, ízekkel gazdagodott. A közönség felforrósította a zenét, a zene tovább fűtötte a közönséget - igazi fesztiválhangulat támadt, a szó értelmében: a country-zene ünnepe.
Bojtorjánékat alig akarták leengedni a színpadról, hogy a koncert végül mégis befejeződött, annak a magyarázata, hogy mindenki tudta: a nagyágyú, az amerikai George Hamilton IV. következik és kísérő zenekara részben a Bojtorján tagjaiból áll, tehát nem kell végleg elbúcsúzni tőlük.
Negyedik George Hamilton ősei skótok voltak, de már régóta Észak-Írországban élt a család, amikor jó kétszáz évvel ezelőtt valamelyik Hamilton elhatározta, hogy áttelepül az Egyesült Államokba. Az énekes az USA Észak-Karolina államában született (egyenes ágon ő a negyedik, akit George-nak hívnak a családban) és éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1956-ban indult el szűkebb hazájából, hogy világszerte híveket toborozzon a country-zenének. Így jutott a megtisztelő ragadványnévhez: a country-zene utazó nagykövete. Nemcsak nálunk, hanem több más országban, például a Szovjetúnióban és ő volt az első amerikai country-énekes, aki bemutatta ezt a zenét úgy, ahogyan az őshazában szó.
Frankfurtban, egy ottani fesztiválon ismerkedett meg a Bojtorján együttessel és örömmel fogadta el tőlük a budapesti meghívást, mert - mint többször elmondta - a Bojtorjánt a világ egyik legjobb counntry-zenekarának tartja. (Hogy nem beszélt a levegőbe, azt bizonyítja, hogy ugyanilyen tartalmú levélben ajánlotta be a magyar együttest a country-zene fővárosában, Nashville-ben rendszeresen megtartott seregszemlére, a Grand Ole Opryra, ami körülbelül olyan rangot jelent, mintha egy nemzetközi tekintélyű operai szakember ajánlata valakit a milánói Scala évadnyitó előadására.)
Hamilton nem világsztár, nincsenek saját slágerei. Jóval kevesebben isemrik, mint a műfaj szupersztárjait. Johnny Cash, Kenny Rogers és Kris Kristofferson együttvéve sem énekelt azonban annyi országban, nem létesített közvetlen kapcsolatot annyi emberrel, mint ő.
Minden magakelletés nélkül, egyszerűen énekli a dalokat, minegy felmutatva őket: Íme, ez a country-zene. Nem azon munkálkodik, hogy továbbfejlessze, új utakra, új eredmények felé vigye a műfajt, ő beéri azzal, hogy minél több emberrel megismertesse az eddigi eredményeket. Vállalkozásnak ez sem csekélység.
Budapestre mintegy tíz percet próbált együtt a három vendég a zenekarral, s utána Hamilton azt mondta: - Oké, nem lesz itt semmi baj. - Azzal visszament a szállodába, hogy ápolja a torkát, mert enyhén megfázva érkezett. A koncertre tehát úgy álltak fel a zenészek, hogy egyetlenegyszer sem próbálták végig a műsort - a dalokról csak annyi fogalmuk volt, amennyit a korábban meghallgatott Hamilton-lemezek alapján szereztek. Le is ment az első tízperces blokk, amikor Hamilton bejelentett egy olyan dalt, amely egyáltalán nem szerepelt a műsortervben. Kissé tanácstalanul néztek össze Bojtorjánék, de aztán belevágtak, eljátszották - és ettől kezdve semmi sem úgy ment, ahogyan előre megbeszélték. Hamilton ötletszerűen szedte elő a dalokat repertoárjából, köztük olyanokat, amelyeket a magyar zenészek soha életükben nem is hallottak. Hamilton egy gitárakkordot körbemutatva jelezte a következő dal hangnemét, közben a basszusgitárosa néhány fejmozdulattal mutatta a dobosnak a tempót és már ment is a dal - rögtönzött szólóbetétekkel, abszolút összhangban. A közönség többségének sajnos fogalma sem volt róla, hogy milyen ritka eseménynek tanúja: itt, ezen a koncerten az "improvizáció" szó visszanyerte eredeti jelentését. A basszusgitáros félreérhetetlen menetekkel igazította útba a magyar zenészeket és közben a szólógitáros, Bill Clark hihetetlen technikájú szólókkal kápráztatott el. Hamilton valósággal fürdött a sikerben, torokfájása nyomtalanul elmúlt, különös, púpos hátú gitárján egyre újabb dalokba csapott bele. Bojtorjánékon sem látszott, hogy már második órája szünet nélkül színpadon állnak.
És még a következő programhoz is szükség volt rájuk. Az történt ugyanis, hogy Hamilton koncentjének befejezése után a műsorközlő bejelentette a Fonográf együttest, hozzátéve: bár a Fonográf feloszlásáról szóló rémhírek nem igazak, ma este mégis csak négyen vannak jelen... Tolcsvay László és Móricz Mihály tagjai ugrottak be. A többi Fonográf-koncerttől elsősorban ez különböztette meg a műsort - leszámítva Szörényi Levente kétcentisre nyírt haját. Egyébként minden a helyén volt: Szörényi Szabolcs létrája, Németh Oszkár kalapja, Bródy János fanyar humorú összekötő szövege és - country ide, vagy oda - a Little Richard énekel a koncert legvégén.
Tizenegyre járt már, a hangosan beszélő még udvarias jóindulattal közölte a szétszéledő közönséggel, melyik kapun lehet tolongás nélkül az utcára jutni, a Nagyvárad tér szombat éjszakai bolyongói pedig meglepve nézték a szokatlan órában a tömeget, s benne a sok kisgyereket. Alighanem nagy fejtörést okozhatott nekik, hogy honnan jön ilyen későn ez a rengeteg jókedvű ember.
Révbíró Tamás
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-20 17:59:06, hétfő
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
A jazz zene ismétlésének kezdete a Kedvencek régi kék színű kottagyűjtemény Jazz, Jazz című száma volt. Mint minden régi slágert, ezeket is a punkrácósok dolgozták át a filmeket, zenéket, írásokat végrehajtókkal együtt.
Füstös vendéglő, alkoholgőz, félhomály, a zenekar zaklatott, ideges zenét játszik buja rögtönzésekkel - sokakban még ma is ilyen kép idéződik fel, ha ezt a szót hallják: jazz. Nem csoda: a 20. század nemzetközi zenéjévé vált előadási gyakorlat útját kialakulása - azaz a századelő - óta tévhitek, előítéletek, üldözések kísérik. De mi mutathatja jobban e zene életképességét, mint hogy ennyi tiltás, értetlenség ellenére néhány évtized alatt elterjedt az egész világon, s egyre többen ismerik fel, hogy a jazz a huszadik század lényeges zenei irányzata, a modern ember életérzéseinek kifejezője, gondolatébresztő, izgalmas muzsika?
Szintézis és jazz-rock
A jazz történetében szinte minden évtized változást, új stílust hozott. Swing, bebop. cool, free - egymástól élesen különböző, egymás ellenében született irányzatok: egy fa megannyi hajtása. A jazz ma már gyűjtőfogalom, tartalmazza mindazokat a jegyeket, amelyek fejlődése során alkotóelemeivé lettek. Egymás mellett él a blues és a rock, az akusztikus és elektronikus hangzás, a tonalitás és az atonalitás, a funkciós hangrend és a szabad harmóniaszerkezet, s mindez akár egy zenén belül. Ha a hetvenes évek legfontosabb változásait egy mondatban akarnánk megfogalmazni, akkor azt mondhatnánk, hogy megszűntek a stiláris kötöttségek, minden alkotóelem a kifejezés szabad eszközévé vált. A korábbi, ma is élő irányzatok mellett ez az új, szintézisre törő stílus határozta meg a hetvenes évek jazzének arculatát, megteremtve a muzsikusok számára a választás és az önkifejezés minden eddiginél szabadabb lehetőségét.
Az összegező törekvések mellett az évtized másik új vonása a jazz-rock, más szóval a fúziós zene felfutása, majd hanyatlása volt. A kombinációra már a hatvanas évek végén történtek kezdeményezések a rock- és jazz-zenekarok részéről is, de a kulcsember Miles Davis, a korszakos lemez pedig a Bitches Brew lett 1970-ből. Ezen az albumán már mindazok megtalálhatók Davis együttesében, akik a jazz-rock útját tovább szélesítették, új sávokkal bővítették. Chick Corea, Herbie Hancock, John McLaughlin, Tony Williams, Wayne Shorter az évtized meghatározó egyéniségeivé váltak, akiknek nyomába követők ezrei léptek. Az elnyújtott, elektronikus hangzás, a szimmetrikus, állandó ütem, a bluesforma és - harmóniák, a soul fraezálás a jazz-rock alapelemeivé váltak - ám épp a szigorúbb és mechanikusabb formai kötöttségek miatt saját sémáiba merevedett ez a stílus és szükségszerű volt a hanyatlása. Ugyanakkor a jazz-rock a fiatalok tízezreit nyerte meg a jazz számára, akik zenei ízlésében épp ez a köztes műfaj keltette fel az igényt a magasabbrendű zenei formák iránt.
Zene és szociológia
Miképp minden zene, a jazz is meghatározott társadalmilag, sőt pillanatnyisága, improvizatív jellege miatt ez a hatás talán még erősebb is. A jazz-stílusok kialakulásának világosan kimutatható társadalmi előzményei voltak. A hatvanas évek forrongásai, mint például a néger polgárjogi mozgalom, a free jazz dühödt dinamizmusában öltöttek testet, s a hetvenes évek nyugodtabb, konszolidáltabb légköre nyilvánvalóban közrejátszott a jazz "lecsillapodásában". Ebben az időszakban nem születtek olyan forradalmi irányzatok, mint például korábban a bebop és a free voltak. Inkább átmeneti jelenségek váltották egymást: a hetvenes évek jazze melodizálta és strulturalizálta a hatvanas évek zenéjét.
Már korábban elkezdődött, s most tovább folytatódott a jazz funkcióinak elkülönülése: élesen ketté vált az önkifejező, elvont és a szórakoztató vonulat. A kor társadami és filozófiai gondolatait megfogalmazó kreatív, progresszív irányzat már formai jegyek alapján is alig hozható közös nevezőre a csupán szórakoztatni akaró - mégoly mesterségbeli tudásra valló - stílusokkal.
Sajátos, a jazz egyetemessé válásával párhuzamos jelensége volt az évtizeteknek a jazz és a világ különböző zenekultúráinak ötvöződése. Egyes amerikai, európai muzsikusok tudatosan kezdték alkalmazni zenéjükben az indiai, tibeti, afrikai, vagy éppen balkáni zene elemeit. Ezek a kísérletek (Keith Jarrett, Sun Ra, John McLaughlin) rendkívül izgalmas eredményeket hoztak és új lehetőségeket villantottak fel a kísérletező kedvű muzsikusok előtt.
Ezzel együtt a jazz behatolt olyan országokba (India, Görögország) is, amelyek zárt zenekultúrái sokáig ellenálltak a külső hatásoknak.
Egyre több helyütt rendeztek fesztiválokat, fejlődött az oktatás, a lemezkereskedelem lassan behálózza az egész világot, tehát mennyiségileg is jelentős a terjeszkedés. És mégis, a jazznek Amerikán kívül nem sikerült kitörnie kisebbségi helyzetéből. Ebből a zenéből a muzsikusok többsége épp, hogy a megélhetéshez szükséges létalapot elő tudja teremteni. A jazz által sugallt nonkomformista magatartásmodell ugyanis nehezen illeszthető a társadalmi mechanizmus beilleszkedést kívánó gyakorlatába.
Ha most meg akarnánk nevezni az évtized legjelentősebb muzsikusait, akkor óhatatlanul a bőség zavarába kerülnénk. Bekövetkezett az, amire korábban aligha gondoltunk volna: megszűnt Amerika egyeduralma, az európai és a japán jazz fölnőtt az "eredeti" mellé, sőt bizonyos vonatkozásban kezdeményezőbb szerepet töltött be annál. Így hát a névsorba az amerikai - s még nem említett - Anthony Braxton, Ornette Coleman, Sam Rivers, Tokyo Akiyoshi, David Murray, George Lewis, The Art Ensemble of Chicago, MCoy, Tyener, Joe Zawinul, Pharoah Sanders, Archie Shepp, Elvin Jones, Charles Mingus mellé Európából Albert Mangelsdorff, Peter Brötzmann, Alexander von Schlippenbach, Jan Garbarek, Kenny Wheeler, Jon Christensen, Ralph Towner, Keirh Tipett, Japánból Yosuke Yamashita és Sadao Watanabe is odakívánkozik.
A jazz Magyarországon
Magyarországon sajátos, ellentmondásos formában jelentkeztek azok a tendenciák, amelyek a hetvenes évek nemzetközi jazzéletét meghatározták.
Az még a hatvanas évek közepének, a legendás "Dália korszak" eredményeinek köszönhető, hogy a korábban az imperializmus válságtermékének bélyegzett és tiltott jazz átkerült a megtűrt, sőt olykor támogatott kategóriába. Megélénkült a jazzélet, együttesek alakultak, könyvek méltatták a jazz jelenstőségét, a rádió is nagyobb számban kezdett jazzt játszani, a hanglemezgyártó vállalat elindította a jazz antológia sorozatot - ám a várt kibontakozás adminisztratív nehézségek és a beatzene betörése miatt elmaradt, sőt a hatvanas évek második felében bizonyos megtorpanás jellemezte a magyar jazzéletet.
A hetvenes években sok minden történt a jazzért, de ezek ellenére mindmáig nem tisztázódott kellőképpen a műfaj társadalmi helyzete és helye a kulturális életben. A jazz Amerikában az elnyomott tiltakozását, egyenjogúságát kifejezni vágyó zeneként született. Magyarországon nem élnek négerek, de annak, aki ezzel a műfajjal jegyzi el magát, harcolnia kell a fennmaradásáért, a művészi szuverenitásáért. Éppen ezért az évtized zenei eseményének számbavétele előtt szólni kell azokról a zenén kívüli tényezőkről, amelyek meghatározták, mi történt a hetvenes években a magyar jazzben.
Ilyen probléma a zenészek megoldatlan társadalmi helyzete, szerződtetési rendszere, közvetítése. Egy magyar muzsikusnak zenészként és menedzserként egyszerre kell léteznie. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy előbb-utóbb egyik a másik rovására megy, s nem kétséges, melyikére. A magyar jazzéletben akad néhny megszállott, művészi elhivatottsággal dolgozó muzsikus, de a többség mellékállásban játszik jazzt, kénytelen alkalmazkodni a körülményekhez és igyekszik minél kisebb erőfeszítéssel eljutni a pódiumig. Ennek következménye a sok alkalmi társulás, hakni fellépés, a művészi ambíció megfogyatkozása és a színvonal stagnálása.
Nagyon prózai, de alapvető szempont: a jazzt pénzért játsszák és pénzért hallgatják. Áru tehát, amelynek terjesztésével és forgalmazásával - mivel a magyar jogi szabályozók nem ismerik a menedzser fogalmát - nálunk kulturális intézmények foglalkoznak, meglehetősen felemás módon. Egy 1975-ben kelt hangversenyrendezési illetékszabály ugyanolyan adótarifát állapított meg a jazzre, mint a könnyűzenére. Ugyanakkor az évtized végén a kulturális szférában is érvényesülő takarékossági rendszabályok rentibilitást követelnek a jazz-koncertektől, ami a hangversenyek számának csökkenéséhez vezetett.
Fokozza a nehézségeket, hogy a központi hangversenyrendező szerv, az Országos Rendező Iroda csak elvétve iktat hangversenyrendező koncerteket, s tetemes felárral vállalkozik arra, hogy művelődési házaknak közvetítsen jazz együtteseket. Ehhez járul, hogy a hazai piac szűk, néhány tízezerrre tehető azok száma, akik rendszeresen hajlandók áldozni ezért a zenéért. Így a kezdő, fiatal muzsikusok nagyon nehezen jutnak fellépéshez, csak kitartó munkával tudnak az ismertek körébe kerülni, s ez hamar elkedvetleníti őket. Kénytelenek könnyebb megélhetési forrás után nézni, vagy külföldre szerződni szórakoztató zenésznek.
Enyhítené a helyzetet, ha a magyar jazzmuzsikusok bekapcsolódhatnának a nemzetközi vérkeringésbe. Ez nemcsak egzisztenciális, hanem szakmai, művészi vonatkozásban is serkentőleg hatna. A Nemzetközi Koncertigazgatóság azonban, amelynek feladata lenne többek között a magyar művészek külföldi kiközvetítése, nem foglalkozik piackutatással, hanem jó esetben áldását adja a beérkező szerződésekre. A muzsikusok személyes kapcsolatain múlik, hogy hol milyen lehetőségeket találnak maguknak. Az igazsághoz tartozik, hogy a magyar jazzmuzsikusokat - Pege Aladár és Kőszegi Imre kivételével - nem tartják számon az európai jazzéletben. Sem rangot adó fesztiválokon, sem magazinokban nem találkozni magyar zenészek nevével, s ennek csak kisebb mértékben oka a felkészülés vagy a kezdeményező készség hiánya. Meghatározóbb a szervezetlenség és a kiközvetítés sutasága. A magyar jazz hivatalosan nem kulturális exportcikk, vagy ha olykor elkerülhetetlenül mégis azzá válik, olyan esetek fordulnak elő, hogy Közép-Európa legrangosabb fesztiváljára, a varsói jazz jamboree-ra a kiküldi szerv popzenekart delegál Magyarország képviseletében. Önerejükből a muzsikusok legfeljebb vendéglátóipari megbízatásokhoz jutnak nyugaton - így keresi kenyerét a világ különböző országaiban számos tehetséges magyar jazz zenész. Ez azonban már nem a zene, hanem üzlet. Viszont meg lehet élni belőle.
A médiumok
A magyar jazz helyzetét nagymértékben meghatározza, hogy milyen formákban jelenik meg, s hogy a közvetítő közeg miképpen befolyásolja a műfaj jelenét.
Mint ismeretes, a jazzban döntő szerepe van az improvizációnak, amit a muzsikus pillanatnyi kedélyállapota és a közönség reagálása egyaránt érint. Ezért a jazz minden más zenénél élőbb, közvetlenebb előadási gyakorlat, legautentikusabb megjelenési formája tehát a koncert.
A magyar jazzélet ellentmondásosságára különösképpen jellemző, hogy a már említett hiányosságok miatt a hetvenes években egy közvetítő médium, a rádió vált a legnagyobb hangversenyrendező szervvé. A hatvanas évek végén a székesfehérvári Alba Regia jazzfesztivál volt az egyetlen nagyobb hazai rendezvény, a hetvenes években azonban már az egész országot behálózták a rádió által rendezett "jazz-hétvégék", "jazznapok". Debrecen, Nagykanizsa, Szeged, Miskolc többnapos fesztiváljai töltik be az űrt, ami a tulajdonképpeni koncertrendező szerv és a gyarapodó számú közönség igénye között támadt. Partnerül ajánlkoztak ehhez a helyi művelődési központok, s az évenként ismétlődő találkozók a jazz legjelentősebb eseményeivé váltak. A rádió tekintélye, s a fesztiválok országos visszhangja a helyi tanácsi és kulturális szerveket - legalább évente néhány napra - a jazz mellé állítja. A hangversenyek felvételeinek sugárzása pedig országos nyilvánosságot teremt, a rádió jazzműsorainak tetemes részét képezi.
Ez a monopolhelyzet azonban - mint minden ilyen állapot - veszélyeket is rejt magában. Egyrészt a rádiónak a közönség toborzása miatt hovatovább az az érdeke, hogy az országban másutt, más formában ne rendezzenek jazz hangversenyeket. Másrészt lassanként egyetlen ember - a szerkesztő-műsorvezető - ízlése, munkabírása, ambíciója és összekötettései határozzák meg a két legjelentősebb fórumon, a rádióban és a fesztiválokon felhangzó jazz összetételét és minőségét. Harmadrészt a rádióban heti 5-7 órában megszólaló jazzműsorok bizonyos része a fesztiválokra érkező vagy ott szerepelt zenészek, együttesek kissé kampányszerűen leforgatott felvételeiből áll.
Mindezek ellenére sem tagadható azonban, hogy a hetvenes években Magyarországon a rádió karolta fel a legnagyobb hatással a jazzt. A fesztiválokon az európai jazz számos kiválósága megfordult, s így a közönség élő képet kaphatott a jelenkori jazz különféle irányzatairól. Ha ehhez hozzávesszük a magyar zenészekkel készített stúdiófelvételeket, "A jazz világa", "A jazz története" és "A jazz a hetvenes években" című ismeretterjesztő sorozatokat is, akkor a legkevésbé a rádiónak tehetünk szemrehányást a jazz mellőzéséért. Még akkor is, ha műsoraitól - mivel szinte az egyetlen tájékozódási forrást jelentik - differenciáltabb, átgondoltabb és bővebb információkat várnának a jazz kedvelői a világ jazzéletének eseményeiről.
A rádió után közvetlenül a televízió műsorpolitikájának elemzése következne, de ez az intézmény annyira nem tekinti feladatának a jazz-szel kapcsolatos igények kielégítését, hogy elemzés helyett pusztán ennek tényét lehet rögzíteni. Rendszertelenül, kiismerhetetlen módon tűnnek fel jazzműsorok a tévé képernyőjén. A tudatosság jeleit csak az évtized végén lehetett felfedezni, amikor a televízió külföldi fesztiválról készített sorozat közvetítésére vállalkozott. Hazai fesztivált csak egyszer ért ilyen kitűntetés.
A jazz közvetítésében rendkívül fontos szerep hárulna a hanglemezgyártásra. Az improvizatív zenék teljes értékű rögzítése ugyanis kizárólag csak technikai úton lehetséges. A jazzmuzsikus életművét a hangfelvétel őrzi meg az utókornak, mint íróét a könyv. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalt a jazzt nem tartja kulturális terméknek, mert a jazzlemezek ugyanabban az árkategóriában szerepelnek, mint a magyar nóta és a popzene. A vállalat jazzlemez-kiadási gyakorlatát ezért elsősorban üzleti szempontok vezetik. Mivel azonban a jazz-lemezek eladási példányszáma nem haladja meg a rentabilitást biztosító 3-6 ezer darabot, kiadásukhoz nem fűződik érdek. Pedig a mennyiségi mutatók nem minden esetben jelzik objektíven egy műfaj életképességét. Tudatos, jól szervezett üzletpolitikával, az értékek kiválasztásával megfelelő piacot lehetne kialakítani, s akkor a hanglemezgyártás ösztönzőleg hatna a magyar jazz fejlődésére. Ehhez azonban szemléleti változás kellene. A hetvenes években mindössze 1-2 lemez készült magyar előadókkal, Pege Aladárnak például tíz évet kellett várnia második lemeze megjelenésére. Így a magyar jazz egy adott korszakának termése jórészt már születése pillanatában a múlté lett. Szabados György alapvető jelentőségű, 1975-ben kiadott Esküvő című lemezét 1981-ig nem követte újabb. Vétkes pazarlása ez a magyar szellemi potenciálnak! De ugyanúgy külföldi felvételekhez is csak elvétve és esetlegesen jut a hazai vásárló a valutakeret szűkössége miatt jazzlemezek importjára alig futja, a feketepiacon pedig csaknem az átlagfizetés egytizedéért vásárolható meg a jegyzett lemez. A vállalat érthetetlen módon nem él a licenc-átvétel lehetőségével sem, pedig az NDK, cseh, lengyel példa mintaként kínálkozik.
A klubmozgalom
A rádiós fesztiválok rendszeressé válása mellett a hetvenes évek magyar jazzének legjelentősebb fejleménye a jazzklubok hálózatának kialakulása és megerősödése volt.
A jazzklub eredetileg olyan vendéglátóipari egységet jelöl, ahol estéről estére jazz szól. Nálunk a művelődési intézményekben, egyetemeken, ifjúsági házakban tartott ismeretterjesztő foglalkozásokat nevezik klubnak. Programjukban havonta általában két előadás és egy koncert szerepel. Rendszerint néhány lelkes jazzbarát vagy zenész szervezi és vezeti a foglalkozásokat az intézmények anyagi támogatásával.
A hetvenes években 40-50 ilyen jazzklub szerveződött teljesen spontán, alulról jövő kezdeményezésként az ország különböző városaiban. Tulajdonképpen ezekben a klubokban zajlanak a jazz "hétköznapjai", a tagok ismerkednek a jazztörténet korszakaival, előadóival, hangszereivel, a legfrisebb lemezekkel, beszélgetésre hívnak muzsikusokat, olykor önálló hangversenyeket rendeznek. 1979-ben Tatabányán a Magyar Zeneművészek Szövetsége jazz szakosztályának kezdeményezésére megrendezték a klubvezetők első országos találkozóját. Már a tanácskozás megszervezése is jelentős eredmények számított, amin felbuzdulva a jelenlévők elhatározták, hogy megalakítják a magyar jazzklubok országos hálózatát. Hét vidéki központot jelöltek ki, amelyek vezetői később rendszeres találkozókon cserélték ki tapasztalataikat. Két év múlva Szolnok adott helyet az újabb tanácskozásnak. Ezen már jóval kevesebb klub képviselői vettek részt, ami a mozgalom lehetőségeibe vetett hit megingását mutatta. Mégis, fontos ajánlást fogadtak el a jelenlévők, egy, a magyar jazz továbblépése szempontjából nélkülözhetetlennek tartott önálló menedzser iroda felállításáról.
A jazznak Magyarországon valójában a klubok az igazi bázisai, még akkor is, ha törzslétszámuk egyenként mindössze 30-50 között mozog. A klubtagok rendszeresen, intenzíven foglalkoznak a jazzel, tájékozódnak, igyekeznek magukat zeneileg képezni, tehát a mozgalom olyan öntevékeny művelődési közösségeket alakít ki, amelyek tudatosan közelítenek ehhez a zenéhez.
Oktatás, szövetség, kritika
Senki nem születik jazzmuzsikusnak, de nem is lesz belőle, ha nem sajátítja el a jazz formai jegyeit. Lehetőséget erre eddig a budapesti Bartók Béla zeneművészeti szakközépiskola jazz tanszaka nyújtott, amely zongora, trombita, szaxofon, harsona, dob, gitár és ének szakon képezte a növendékeit. Az elmúlt másfél évtizedben csaknem valamennyi fiatal, tehetséges zenész innen került ki. A jazz tömegbázisának megteremtéséhez azonban nem elegendő egy szakiskolai tanszak, éppen ezért nagy jelentőségű az a kezdeményezés, hogy 1981-től az állami zeneiskolákban központilag lehetővé tették a jazz fakultatív oktatását - hiszen hiányoznak a megfelelően kiképzett tanárok - , nemcsak a jazz iránti érdeklődés felkeltésében, hanem a zenetanítás kreatív módszereinek elterjedésében is nagy szerepet játszhat.
A javaslat megfogalmazásában fontos része volt a Magyar Zeneművészek Szövetsége jazz szakosztályának és elnökének, Gonda Jánosnak. A szakosztály 1972-ben alakult, s bár az egyetlen hivatalos szerv, amely nevében a "jazz" szót viseli, mivel társadalmi alapon jött létre, szervezetileg keveset tehet a jazzért. Időnként bemutatókat szervez fiatal együtteseknek, kiadta a Who' s Who in Hungarian Jazz című angol brossúrát, évente háromszor Jazz Tájékoztatót jelentet meg tagjai részére, s néha külföldi előadókat lát vendégül. Legjelentősebb akciója a tatabányai művelődési központtal 1979-ben közösen szervezett kéthetes nemzetközi jazztábor lebonyolítása volt. A jazz szakosztály lehetőségeinek határai még égetőbben vetik fel a magyar jazz szövetség megalakításának szükségességét, amely otthont, státuszt adna a zenészeknek, szervezhetné életüket, tagokat toborozna s kialakítaná a támogatás törvényes kereteit.
A jazz társadalmi nyilvánosságának megteremtéséért ugyancsak sokat tehetne a szaksajtó is. A feltételes mód használata itt nem véletlenszerű. A komolyzenei lapok a lehető legritkábban engednek be hasábjaikra jazzről szóló írásokat, önálló jazzújság többszöri kezdeményezés és a nagy közönségigény ellenére mindmáig nem indult be, így csak az ifjúsági és fővárosi lapok rendszertelen híradásai tudósítanak a jazz eseményeiről. Pedig információ és értékelés nélkül a minősítés és a kiválasztódás esetlegessé válik és belterjességhez vezethet. A szakma ilyen szempontból is légüres térben mozog. "Komoly" zenekritikusok érdeklődése nem terjed ki a jazzre, az a néhány újságíró viszont, aki foglalkozik ezzel, többnyire nélkülözi a kellő elméleti és gyakorlati ismereteket. A jazz szakosztály stencilezett tájékoztatója nem tudja pótolni a rendszeresen megjelenő, informatív és szakértő jazzlap hiányát.
Jazz és közönsége
A jazz különböző megjelenési formáinak és társadalmi helyének áttekintése után külön kell szólnunk egy, az eddigieknél nem kevésbé fontos kérdésről: a jazz és a közönség viszonyáról.
Részben már érintett és részben itt nem részletezhető okok miatt Magyarországon soha nem volt tiszta, természetes felfutási lehetősége a jazznek. Elterjedését sok, zenén kívüli tényező befolyásolta, ezért szinte lehetetlen egzakt módon megragadni hatásának lélektani és szociológiai mutatóit. A tiltás ellenére már az ötvenes években kialakult egy olyan szűk jazzkedvelő réteg, amely külföldi rádióállomásokból, lemezekből próbált meg tájékozódni és titokban magánlakásokon hallgatott, vagy játszott jazzt. Új idők új zenéjét fedezték fel benne, de ennek inkább zenei s nem politikai motivációja volt. A rádióból állandóan ömlő tömegdalokkal, sekélyes táncdalokkal és népzenei dömpinggel szemben a jazz izgatott, feszült ritmikájával, szokatlan harmonizálásával, lendületével őszinte, nyílt emberi megnyilatkozásként hatott.
A hatvanas években ez az érdeklődés már legális formákat ölthetett. Megnyíltak a határok, fejlődésnek indult az elektroakusztikai ipar, megélénkült a jazzélet: az évtized általános gazdasági és társadalmi prosperitása a jazzre is kihatott, mégha csak egy nem nagy létszámú zenész-, értelmiségi-,, műszaki réteget érintett is. A bontakozó magyar jazzélet kiteljesedésének útját aztán az évtized második felében elzárta a fiatalságot magával sodró beatzene megjelenése. Egycsapásra a beat lett a kor zenéje, nagy publicisztikai csatározások és össznépi viták kiváltója. A jazz néhány évig - a hetvenes évek elejéig - oppozícióba kényszerült, s csak akkor nyílt számára ismét nagyobb tér, amikor a beat első hulláma kifulladt, lecsendesedett, elveszítette korábbi progresszív, kollektív érzületeket kifejező tartalmát. A beaten nevelkedett fiatalok egy része új, bonyolultabb, őszintébb zenét keresett, s ezt sokan a jazzben találták meg. (Ugyanakkor a jazz is kétségtelenül tett engedményeket a rock elemeinek beépítésével.)
A közönség-attitűd megváltozásának tehát igen nagy szerepe volt abban, hogy a hetvenes évek második felében a magyar jazz addig nem látott virágzásnak indulhatott. Másik okként a jazz szabadabb, kötetlenebb, nonkomformistább jellegét kell megneveznünk. A szigorú társadalmi viselkedésformák és az irányítás központosításának fellazulásával a fiatal közönség érzelemvilága és gondolkodásmódja viszonylag nagy területen talált közönséget a jazz lényegével. A magyar jazz először került abba a helyzetbe, hogy válaszolnia kellett a kihívásra, a megnövekedett érdeklődésre.
A válasz tartalmát és intenzitását azonban erősen befolyásolta az, hogy a jazz közönsége összetételében és ízlésében meglehetősen heterogén. A hangversenyeken zenetanárok, egyetemisták ugyanúgy felfedezhetők, mint villanyszerelők, vagy csövesek. Műveltségben, kulturális háttérben is jelentős eltérések vannak a jazzkedvelők között. Jellemző viszont, hogy nem részük zeneileg képzetlen, s a komolyzene iránt érzéketlen.
Intenzitását tekintve három körre osztható ez az érdeklődés. Az elsőbe a "fan"-ek, a rajongók tartoznak, akik szenvedélyesen gyűjtik a lemezeket, eljárnak a fesztiválokra, külföldi magazinokból tájékozódnak, esetleg maguk is zenélnek, mindenesetre tetemes összeget áldoznak szenvedélyükre. Ők valamiképpen önmagukat "valósítják meg" a jazzben.
A második kategória alanyai a szimpatizánsok, akik el-eljárnak a koncertekre, megvesznek egy-egy lemezt, de ez inkább az afféle laza vonzalom, s nem létkérdés számukra.
A harmadik körbe tartozók nem keresik szándékosan a találkozást a jazzel, de nem zárják el a rádiót, ha éppen azt sugároz. Néha elmennek koncertre a "légkör" miatt, ám nem szeretik, ha túl komoly dolgokkal terhelik őket.
Van még egy negyedik kategória, amely azonban a másik hármat is érinti. Azok tartoznak ide, akik otthon, hifi berendezéseiken szuper körülmények között lemezről hallgatják a legnagyobb jazz sztárokat, s ilyenformán méltatlannak tartják, hogy egy magyar együttes fellépésére elmenjenek. Ez a passzió már biztos anyagi hátteret kíván.
A jazz aktív közönségét két mozzanat kapcsolja össze: az, hogy városban laknak és fiatalok. A jazz mindig is a fiatalság köreiben hódított, s ez nem véletlen, hiszen nyitott a zene: állandóan változik, új és új elemekkel gyarapodik, kész a szokatlant is befogadni. Fejlődésének utóbbi évtizedeiben módosultak az együttes-játékon belüli arányok is: a szólista és kísérete hagyományos tagozódását az egyenértékűség váltotta fel, s ez demokratikus, informális gondolkodást kívánt. A jazz ugyanakkor liberális is: a játékosok tetszés szerinti ideig válhatnak ki szólókkal az együttesekből, ha utána zökkenőmentesen képesek visszailleszkedni a kollektívába.
Az egyes országok kulturális hagyományainak és társadalmi berendezkedésének megfelelően a jazz esetenként eltérő módon fejlődött és különböző funkciókat töltött be. Magyarországon a jazz jelenleg művészi értékeinek elismertetésért küzd. Igazában soha nem volt képes olyan progresszív erőként föllépni, mint bizonyos időszakokban az irodalom, a film, vagy a képzőművészet. A jazz ügyei a legtöbb esetben megmaradtak az esetlegesség, vagy az ösztönösség szintjén, eszmei síkra elvétve terelődtek. A műfaj változatlanul a periférián köröz, de nemcsak rajta áll, hogy beljebb kerül-e.
És végül: a zene
Hol tart ma a magyar jazz? Ha vállaljuk a nemzetközi megmérettetést, akkor a mérleg felénk eső serpenyőjébe nem sok kerül. A hazai jazz-élet nincs hatással Európa jazzmuzsikájára, sőt a népi demokratikus országok között is több (Lengyelország, NDK, Csehszlovákia) erősebb szervezettségű és tudatosabb jazzéletet mondhat magáénak. A magyar jazzében végbement változások, ha néhány év késéssel, de a magyar jazzben is érződnek. A swing háttérbe szorult, a jazz-rock átmenetileg teret nyert és megbízhatóan tartotta helyét a main stream. Nem véletlen, hogy legkevésbé a free és avantgarde törekvések jelentkeztek: ez összefüggésben van a műfaj társadalmi helyzetével és lehetőségeivel, valamint küldetés tudatának hiányával. Az európai zene hagyományából következően a hangszerek közül a zongora áll az élen, míg fúvósokból és az úgynevezett egyéb hangszerekből kevesebb muzsikus választ magának kifejező eszközt.
A maegyar jazz-zenészeket legátfogóbban két vonás jellemzi: meglehetősen jó manuális készség és a kreativitás, az önállóság hiánya. Az előbbi elegendő ahhoz, hogy valaki látványos sikereket érjen el mindig adott formákhoz és struktúrákhoz alkalmazkodó játékával. Az utóbbi nem feltétlenül zenei tehetség függvénye, sokkal inkább a koncepciózus gondolkodásé, önálló szemléleté, egyáltalán: nyitott értelemé. Magyarországon valójában sok a jó jazz-zenész, de vagy nem vállalkoznak, vagy nem kényszerülnek a lemondásokkal terhes műhelymunka, a belső elmélyülés követelményének elfogadására. Enélkül viszont nehezen születik művészet.
Magyarországon az első számú sztár, s külföldön is legismertebb magyar muzsikus Pege Aladár. Sok világhírű zenésszel (Aerd Farmer, Dexter Albert Mangelsdorff) játszott már együtt állandó zenekarán kívül. A bőgő virtuóza, rendkívüli muzikalitással és improvizációs készséggel megáldott muzsikus, aki nagyszerű érzékkel illeszkedik a különféle formációkba. Igazi main stream zenész. Zeneszerzőként és programadó muzsikusként kevésbé jelentős: mintha túlságosan igazodna az éppen divatos stílusokhoz. Monteux Inventions című, 1970-ben megjelent nagylemezén még free elemekkel és népzenei feldolgozásokkal (az utóbbihoz azóta sem lett hűtlen) kísérletezett, de az évtized végén már jazz-rockot is játszott. Nemzetközi szenzációt keltett bemutatkozása is az 1980-as Bombay-i nemzetközi fesztiválon.
1981-ben a legjelentősebb jazz szaklap, az amerikai Down Beat a nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek kategóriájában az első helyen emelte ki, ilyen elismerés még nem ért magyar muzsikust.
Gyökeresen ellentétes mentalitású és irányultságú zenész Szabados György, a magyar avantgarde jazz első számú képviselője. Számára a jazz a 20. század lényeges jelensége, a magyar jazz pedig a megyar kultúra része. A magyar muzsikusok közül Szabados fordult a legintenzívebben és legkövetkezetesebben a népzenéhez: a pentatóniát a tizenkétfokúsággal ötvözte, a hagyományos jazzritmust a magyar népzene kiegyenlítő asszimetrikus ritmikájával felcserélve ő teremtette meg a mindeddig egyedül autentikus magyar jazzt. 1972-ig kvintettjével elnyerte a spanyolországi San Sebastian-i fesztivál free kategóriájának első díját. 1975-ben megjelent mindmáig egyetlen lemeze, az Esküvő, amely a magyar népzene, a free jazz és a kortárs zene elemeit vegyítette. Az évtized végén már a rádió sem mellőzhette fesztiváljairól, így addig nélkülözött publicátása megnőtt. Triójának elmélyült, koncentrált előadásmódja mindannyiszor mély rezonanciát vált ki a közönségből, sikere egy tudatosan vállalt nemzeti program elismerését is jelentette.
Gonda János sokoldalú tevékenységével vívott ki magának előkelő helyet a magyar jazzéletben. Vezetője a jazz tanszaknak, elnöke a jazz szakosztálynak (egyben alelnöke a Nemzetközi Jazz Szövetségnek), szerzője alapvető jazz-könyveknek, zeneszerző és előadóművész egyszemélyben, aki talán a legtöbbet tette a magyar jazz elismertetéséért és elfogadtatásáért. Elsősorban muzsikusnak tartja magát, de pályája rendhagyóan alalult: az évtized első felében még együttesben játszott, második felében már csak szóló fellépéseket vállalt. Két hanglemez készült vele: az 1976-os Sámánének a szextett játékát őrzi, az 1980-as Vonzások és választások zongoradarabjait tartalmazza. Gonda rendkívül tudatosan építkező muzsikus: világa a blues-ban és a swingben gyökerezik, de felhasználja a modern kompozíciós zene eszközeit is. Írt filmzenét, színházi kísérőzenét, szimfónikus jazz-kompozíciókat, legújabban pedig egy jazz-mikrokozmosz kidolgozásán fáradozik.
Szakcsi Lakatos Béla, a legtöbbet koncertező és legnépszerűbb muzsikusok közé tartozik. Nagy sikereket ért el a Rákfogó majd az Új Rákfogó együttesekkel, az évtized végére pedig Babos Gyulával megalakította a Saturnus együttest, amellyel lemez is készült. Szakcsi sokoldalú, ösztönös zongorista: játékát alapvetően a swing hatja át, de ez szerencsésen elegyedik a modernebb elképzelésekkel. Különösen szépen játszik balladákat. A Saturnus együttesben jazz-rockot ad elő, virtuozitása itt kevésbé érvényesülhet.
Kőszegi Imre a legfoglalkoztatottabb jazzdobos lett az évtizedben.
Pege Aladár együttesével tört be az élvonalba még a hatvanas években, majd a hetvenes évek közepén megalakította saját együttesét, amelyben az ütőhangszerek vitték a vezető szerepet. Szinte minden jelentősebb magyar muzsikussal játszott. Igen aktív, szervező, ambiciózus zenekarvezető. Többször járt külföldön, utóbb nemzetközi kvartettjével, amelyben a lengyel Zbigniew Namyslowski szaxofonozott és az amerikai Jack Gregg bőgőzött. Rangos fesztiválokra kaptak meghívást, s egy nyugatnémet lemezcég albumot készített velük, ez volt az első lemeze a saját neve alatt. Kőszegi több stílusban otthonos, nem kísérője, hanem egyenrangú részese a zenének. Legközelebb talán mégis a modern swing áll hozzá, ami korszerűbb formában alkalmazza a jazz hagyományos alapütését és lüktetését.
Vukán György, mint zongorista a vezető magyar jazzmuzsikusok egyike. Képzett zenész, aki zeneszerzőként is jelentős: filmzenéket is írt. A Vukán-Berked-Jávori/Kőszegi trió a magyar jazz talán legösszeforrotabb formációja, gyakran énekel velük Bontovics Kati, a legjobb magyar jazzénekesnő. A rádió általában Vukán Gyöergyöt kéri fel a fesztiválokra szervezett nemzetközi alkotóműhelyek vezetőjévé, ilyenformán sok neves zenésszel játszott együtt. A rádió gyakran műsorra tűzi hosszabb lélegzetű kompozícióit, de lemez még nem készült vele. Lírai, intellektuális alkat.
Csík Gusztáv kifinomult technikájú zongorista. Sokféle stílussal kísérletezett, legeredményesebben a swinges jazz-örökzöldek feldolgozásaival. Az évtized közepének egyik legkipróbáltabb együttese a Csík-Fogarasi-Jávori trió volt lendületes main stream produkcióival. Hanglemezt is készítettek.
Deseő Csaba a jazzban szokatlan hangszert választott: a mélyhegedűt. Újból és újból megszervezte saját együttesét, de szívesen vállalt szóló szerepeket is. A hagyományos swinget később a jazz-rockkal váltotta fel. Az MPS lemeztársaság Four String Tschaba címmel adta ki lemezét, amit itthon Ultraviola című albuma követett. Gyakran játszik együtt a kítűnő jugoszláv vibrafonossal, Bosko Petroviccsal.
Tomsits Rudolf a kevés magyar trombitás legjobbika. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján együttese a legösszeforrottabb magyar zenekarnak számított, külföldi fesztiválokon is sikerrel szerepeltek. Együttesét fiatalokból szervezte újjá, s jazz-rockot kezdett játszani. 1980-ben elvállalta az újvidéki rádió bigbandjének vezetését.
Deák Tamás folyamatosan kísérletezik a zenei szempontból oly fontos állandó magyar bigband fenntartásával. Rajta kívül Vukán György és Stark Tibor vezetett átmenetileg nagyzenakarokat, amelyek működtetése a jelenlegi szervezeti keretek közt sok nehézségbe ütközik.
Nem kedvezett az évtized az énekeseknek sem. Ténylegesen csak a már említett Bontovics Kati és Berki Tamás (aki Lublinban versenyt nyert) jelenléte érdemel említést.
A hetvenes évek bizonyos átrétegződést hoztak a magyar jazzben. Egyes idősebb, a swing idejében vezető szerepet betöltő muzsikusok visszavonultak (Garay Attila), mások háttérbe szorultak (Kovács Gyula), vagy a vendéglátóipart választották (Beamter Jenő). A hatvanas évek végén jelentkezett fiatal generáció megerősítette helyét a középmezőnyben, de a hetvenes évek második felében már erőteljesen jelentkezett az újabb nemzedék is. Közülük három olyan együttesről kell említést tenni, melyek pályafutása - így, vagy úgy - modell értékűnek tekinthető.
A legnehezebb utat a Binder együttes választotta: népzene elemeket is felhasználva, a kortárs jazz avantgarde törekvéseit integrálva önálló hangzás megteremtésére törekedtek. A jazz tanszakról kikerülve az együttes-játék hegemóniáját valósították meg, igen tudatos, a megkomponáltság és a szabad rögtönzések harmonikus arányát megteremtő szerzeményeikben.
A tehetségek tagokból álló Dimenzió együttes a jazz-rockban vélte megtalálni a hozzá legközelebb álló stílust. Szerzeményeiken erősen érződik a Weather Report és Chik Corea hatása. A zenekar vezéregyinisége a kitűnő szaxofonos, Dés László. A Dimenzióval 1981-ben lemez is készült.
A fiatal zongoristák legtehetségesebbje Füsti Balogh Gábor, aki 1979-ben megnyerte a lengelországi Kaliszban rendezett nemzetközi zongoristaversenyt (a magyar zongorista-utánpótlás erejét jelzi, hogy a második és negyedik helyen is honfitársunk végzett). Bámulatos muzikalitás és rögtönzőkészség jellemzi játékát, de a tudatos, alkotói koncepció hiánya miatt mindmáig nem találta meg a képességeinek leginkább megfelelő stílust. Az évtized közepén a Kis Rákfogó együttesben jazz-rockot játszott, az 1981-es debreceni jazznapokon viszont a Füsti-Lakatos kvintettben lendületes hard bop számokkal fordított hátat önmagának. Állandó partnere Lakatos Antal, az egyik legtehetségesebb, s egyre több formációban szívesen látott szaxofonos.
Népszerűsége miatt nem hagyhagyjuk említés nélkül a dixilandet sem, bár ez a stílus voltaképpen egy halott korszakát kívánja feltámasztani a jazznek. Magyarországon két kitűnő együttes próbálkozik ezzel eredményesen. A Benkó Dixieland több, min húsz éve játszik együtt, s ez rendkívüli teljesítmény. A másik dixi zenekar Szegeden működik Molnár Gyula vezetésével. Mindkét együttesnek több lemeze jelent meg.
Nem lenne teljes a kép a vidéken működő együttesek felsorolása nélkül, jóllehet, ezek a zenekarok nem töltenek be vezető szerepet a magyar jazzban. Fontos viszont fennállásuk a helyi jazzélet szervezésében, s közönségbázis kialakításában. Debrecenben dr. Kiss Ernő együttese, Szegeden a Hulin együttes és Szaniszló János, Szekszárdon Kelemen Endre, Miskolcon Balogh Gyula, Veszprémben a Nyitrai-trió, Nagykanizsán Beke Árpád mutat erre jó példát.
Ennyi név: nem sok, de mindenképpen szebb reményekre jogosít annál, mint ahol a magyar jazz jelenleg tart. Az új évtizedben eldől, hogy a reményekből mi válik valóra.
Turi Gábor
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-19 16:38:51, vasárnap
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
A központból jöttem
Ha józan paraszti ésszel nézem a tettét, egyértelműen őrültnek kellene nyilvánítanom. 1981 novemberében egy hónapig volt Londonban, de semmit sem látott a városból! Csupán rock-koncertekre járt, minden pénzét és idejét ilyen jellegű szakanyagokba fektette. Ráadásul azzal jött haza, hogy teljesült végre élete vágya: élőben láthatta és hallhatta az "ősöket"! Régebbről ismerem, éppen ezért meg is értem Schuster Lórántot, a P. Mobil együttes vezetőjét. A londoni Parlament Big Ben-je, a Tower-híd és a Westminster apátság épületkolosszusa feltehetően eláll még néhány évtizedig, az viszont teljesen bizonytalan, hogy mikor hallhatja újból Hang Marvinék újszerűen ódon gitárzenekarát, a Négyek Bandájára keresztelt rövid életű punkcsapatot. Jézus Krisztus evilági megtestesítőjét a Szupersztárból, vagy akár a Nagy Trió harmadik tagját, Greg Lake-t! S mivel Schuster örök életében konok és megrögzött rock-hívő volt, választása nem is eshetett másra, mint az utóbbiakra! Műsorfüzet-, újság-, könyv-, prospektus- és lemezhalom közepén ülünk, így próbáljuk kiszűrni azokat az emlékeket e kirándulásból hozott hátizsákból, amelyek feltehetően mások számára is érdekesek. Néhány hét már elmúlt, így tisztult is valamelyest a Mekkát megjárt igazhívő emlékezete, remélhetően valós képet kapunk az angol főváros pop- és rockzenei életéről.
- Vittem egy kis tranzisztoros magnós-rádiót magammal, egyszer csak megszólalt a Rádió One, az ottani Kossuth adó, a gép meg kibukott a ködből. Lent rugby-, meg golf-pályákat láttam és rengeteg füves teniszpályát, amiből talán egy sincs nálunk, mert 500 évig kellene locsolni, hogy jó legyen rajta a fű.Megérkeztem, s mindjárt rohantam is az első koncertre. Összesen 17 műsort láttam, az előzenekarokkal együtt közel 40 együttest hallottam. Ilyeneket, mint a Sad Café, John Miles, Steve Hackett, Greg Lake, Ramones, Ultravox, Jam, Gang of Four, Theater of Hate, Styx, Shadows, Judas Priest, Riot, Nighwing, Budgie, Saxon, Blues Band, Santana, Tangerine Dream, dr. Hook, Gillan, Rush, Hawkwind, Starfighters, Siam és a Telephone. Megnéztem Lloyd Weber T.S. Eliot verseire írott musicaljét, a Cats-et, a Jimi Hendrix és Elvis Presley élettörténeti bemutató filmeket, Bob Marley koncertfilmjét, az Exodus-t, a Woodstock-filmet és a Music War-t, amelyikben szinte valamennyi új hullámos angol együttes szerepel, élen a Police-szal. A TV-ben is szinte kizárólag csak koncerteket néztem, s az egyik video-kazettákat árusító boltban ingyen láthattam egy Queenn koncertet. Egyébként ez volt a legolcsóbb!
- A rock-birodalom bölcsőjében kalandozó magyar zenészek és zenekarkedvelők is panaszkodnak, hogy embertelenül drágák a belépőjegyek!
- Legalábbis a mi zsebünkhöz mérve! Egy mozijegy általában három font, s minden font 60-100 forint közötti összegbe kerül nekünk. A rock-koncertekre a legolcsóbb belépő 3,50, de nem ritka a 10-12 fontos jegy sem, plusz a jegyirodák közvetítői jutaléka és a műsorfüzet 1,5-2 fontért. Szóval az itthon kapott pénz nem bizonyult elegendőnek, londoni ismerősöm segített ki.
- S mit kapnak ott ezért a pénzért a hallgatók? Milyenek például a koncert-helyek?
- Két vidéki koncerten is voltam, amit City Hall-ban, a mi fogalmaink szerint a városi művelődési központban rendeztek. Semmivel sem voltak jobban, mint a például a miskolci Vasas Művelődési Ház. Apróságok mutatták viszont, hogy profibb és nagyobb hagyományokkal rendelkező a szervezés és rendezés. A hangfalakat és a lámpákat például nem a színpad két oldalán halmozták fel, hanem felhúzták a levegőbe. Jobban lehetett látni tőlük és jobb is volt így a hangosítás. Azokra is gondoltak, akik oldalt ültek vagy álltak: külön hangfalakkal biztosították számukra, hogy ugyanolyan hangminőséget kapjanak, mint a többiek. Voltam az öltözőben is, s meglepett, hogy a műsor után a csapzott legénységnek nem lavórban hozták a mosdóvizet!
Londonban pedig nagyon ügyeltek arra, hogy mindenféle zenét az azt kedvelők közé vigyenek. Talán csak egyetlen hely van a városban, a Rainbow Színház, ahol mindenfajta zene helyet kap Fél évszázados, spacializálódott a könnyű muzsikára, a reggae-től a legkeményebb rock zenéig mindent játszanak itt. A többi koncerthely viszont szakosodott. Több rock-generáció is létezik már, a bőséges kínálat is megosztja a hallgatóságot. A Shadows-t és John Milest a Domimion Theatre-ban láttam, ami olyan, mintha nálunk az Erkel Színházban léptek volna fel A pop élmezőnyéé, a szólistáké ez a hely. A Hammersmith Odeon a rockzene törzshelye, hetente három-négy alkalommal a világ legjelentősebb együttesei lépnek fel itt. Én is láttam a koncertek 80 százalékát. De külön koncerthelyük van a punkoknak és új hullámosoknak, s természetesen a szupersztároknak. A Santana például abban a Royal Albert Hallban lépett fel, ahol Deep Purple-ék első koncertlemezét vették fel vonószenekari kísérettel.
- Ez azt jelenti, hogy az új hullámos közönség nem jár heavy metalkoncertekre és fordítva?
- Legalábbis nem jellemző. Néhány hét után a metrón utazó közönségből is meg lehet mondani, hogy hol milyen banda fog föllépni. A heavy metal zenekarok rajongói hosszú hajúak, szegecselt bőrcuccba vagy farmerbe öltözöttek, a krémszínű nadrágba bújt, őrült zakókkal ékes romantikusok 30-as évekbeli frizurákkal biztos, hogy új hullámosok, az összecsatolt lábú tarajosok csak punk-koncertekre járnak, míg a jólöltözött szolid színházi közönség a hagyományos rock-zene kedvelője, ahogyan a színesbőrűek a reggae-muzsikáé. Egyetlen koncerten voltam csak, ahol szinte mindenki előfordult: ez a Sad Café-é volt. Állítólag egyetlen stílus követői közé sem lehet besorolni őket.
- S hogyan viselkedik ott a közönség?
- Sehol semmiféle rendbontást nem láttam. Persze kölcsönös a dolog, mert jobban igyekeznek kiszolgálni őket. Az előcsarnokban mindenütt árusítottak posztereket, jelvényeket, műsorfüzetet, feliratos trikókat, néhol jelmezeket is. A hangosbemondón állandóan tájékoztatták a büfében lévőket is, hogy hol tart éppen a program. Bemondták például, hogy öt perc múlva kezd lan Gillan, egye meg mindenki a szendvicsét, igya meg a sörét. S a jegyen feltűntetett időpontban pontosan meg is kezdték a műsorukat a zenekarok. A két együttes közötti szünet viszont húsz-harminc percre is elhúzódott, amíg az átszerelés tartott. Eközben gépzene szólt, s a közönség abszolút türelmesen várt, ami nálunk szinte elképzelhetetlen.
Csupán érdekességként említem, hogy műsor közben nem volt teljes sötétség a nézőtéren. Szolgálati fény derengett, hogy bárki nyugodtan mászkálhasson, ne kelljen botorkálni a sötétben. Persze nem szóltak a rendezők azért, hogy egy-egy keményebb ritmustál felállt a közönség. Ha viszont a székeket taposták, azonnal berohant két-három gorilla, s már a láttukra is vigyázzba ültek a gyerekek. A rendezők egyébként rendesek, majdnem szívélyesek voltak mindenütt. Sárga mellvértbe bújtatták őket, hogy könnyen felismerhetőek legyenek, s az volt az első számú feladatuk, hogy informáljanak, s helyükre segítsék a gyerekeket.
- Ha már a zene környékén kalandozunk, mit láttál és tudtál meg a technikáról?
- Ellentétben az itthonii rock-teoretikusokkal, az a véleményem, hogy a fejlett technikai apparátus nem a zene helyett és rovására van, hanem éppenséggel érette, s azt elősegítendő! A technikai szakemberek rendkívül pontosan és diszkréten dolgoztak, így a technika sem tolakodott soha előtérbe. Leginkább e téren éreztem hazai zenész létemre kisebbségi érzést. Itthon gigantomániának tartják a hangfalhegyeket, pedig azok csak egyetlen célt szolgálnak: a legnagyobb koncertteremben is mindenki egyformán halljon! Ezen a szinten már természetesen nem lehet házilag barkácsolni. A Hawkwind műsorfüzetében felsorolták például a közreműködő technikai személyzetet. A koncert létrehozásában 11 különböző cég működött közre, s a világítást és színpadképet is egy külön vállalkozóra, a Chameleon Lighting Limited-re bízták.
Újdonság volt számomra az is, hogy nemcsak a szuperbandák szóltak stúdió minőségben, hanem a kisebbek, a kezdők is. Bizonyítja ezt, hogy a hónom alatt becsempészett kismagnóval is olyan minőségű felvételeket tudtam készíteni, amit akár a Magyar Rádió is leadhatna. A színpadon is produkáltak minden olyan technikai trükköt, effektet, ami a lemezfelvételeken megtalálható. Sőt a koncert előtt bemérték a terem akusztikai hibáit, s folyamatosan korrigálták a hangot menet közben is. Ez bizony szükségessé tette, hogy már órákkal korábban készen álljon minden a kezdésre. Két és fél órával korábban beosontam a Gillan Band koncertjére, s már akkor minden glédában állt. Sőt a kezdés előtt háromnegyed órás próbát is tartott a zenekar, amikor a keverő-technikusok és a világítás-technikus belőtte a hangot és a fényt. Így állhatott elő az a nálunk példátlannak tűnő eset, hogy már a legelső dal is kitűnő minőségben szólalt meg. Az amerikai bandák talán még egy kicsivel tökéletesebbek is voltak, mint az angolok.
- Ehhez azonban felszerelés is kell! Milyen eszközöket pakoltak ki a zenekarok?
- Csak éppen annyit, hogy a nagyobb termekben is el tudják érni a telt, erőteljes hangot, ami nélkül nem rock a rock. Vagyis a jó hangminőség érdekében használtak föl mindenféle apparátust. Az én fülem számára a legtisztábban és legszebben az ex-Genesis-tag, Steve Hackett és együttese szólt. A legnagyobb cuccot kétségtelenül a heavy metal együttesen használják. A Saxon például teremben minden idők legnagyobb berendezését halmozta fel: 40 000 Watton szólt az énekfelszerelés, s a hangszerek 2600 Watton szóltak, ami annyit jelent, hogy 26 db 100 Wattos Marschall-láda volt a színpadon. Összehasonlításul: a P. Mobil ezekből három darabot használ. Lehetett úgy 120-130 decibel a teremben, s olyan érzése volt az embernek, mintha szembe jönne vele a harmadik világháború. A Judas Priest is hasonló felszereléssel koncertezett, ez volt a másik banda, amit nem tudtam fölvenni, mert a mikrofonom nem bírta ki a vadállati hangerőt.
- Hogy áll az örök harc az előzenekarok és főbandák között az erősítést illetően?
- Sehol sem kaptak teljes hangerőt a backingelő együttesek. De ez nem jelenti, hogy rosszul szóltak volna! Csupán a totál-hangerő hiányzott, egyébként tökéletes minőségben szólaltak meg. Lehet, hogy pszichés oka volt a mérsékelt erősítésnek A bődülettől gyorsan eldugul az ember füle és élvezhetetlenné teszi a koncertet. Éppen ezért a főműsorban is csak fokozatosan emelték a hangerőt.
- Ha ilyen nagyszerű volt a technika, kiváncsi vagyok, hogy milyen lehetett a zenészek technikai tudása!? Hibáztak-e egyáltalán?
- Igen, volt hiba, de nem gyakran. Steve Hackett például egyszer-kétszer nehezen talált rá a megfelelő hangra. Óriási harmónia-özön volt, de az is lehet, hogy nem szólt rendesen a monitorja. John Miles kínlódott néha, hogy el tudja kapni a magas hangokat. Nagyon jól korrigáltak viszont és a fülnek sem volt sértő a hiba sem. Gillan a feledékenységéről ismert. A próbán elfelejtette az egyik új dal szövegét, a koncerten viszont már tökéletesen tudta. Végig az volt az érzésem, hogy abszolút profi zenészek játszanak. Lehet, hogy az életben mást nem tudnak, de ezt tökéletesen begyakorolták és nagyon jól csinálják!
Ez alól csak az új hullámos és punk-bandák voltak a kivételek. A Theatre of Hate nevű együttes szerintem teljes csörömpölést csapott. Mondtam ezt Chris Bohn-nak, az új hullámosokat és punkokat támogató újság, a New Musical Express riporterének is. Azt válaszolta, hogy ennek a zenének a lényege, nem a zenei, szakmai tudás. Inkább az, amiről énekelnek, ugyanis a jelen társadalom problémáival foglalkozó dalokat írnak és adnak elő. Ebben van az újszerűségük és nagyszerűségük is. Szerinte csak így lehet továbblépni a műfajban. A kezdeti Beatles és Stones is elég primitíven szólalt meg az induláskor, mondanivalójukban hoztak újat. A kreatív, sablonokban túllépő, vagyis váltani tudó énekeseket és együtteseket tartja időtállónak. Szerinte a heavy metal új hullámához tartozók semmi olyat nem csinálnak, amit a régiek már ne találtak volna ki. Válaszul felhoztam neki, hogy az új hullámosok sem tudtak semmi olyat kitalálni, amit a Pretty Things, vagy a Rolling Stones csinált volna. Azt mondta, hogy ez is igaz S ebben maradtunk.
- Végül is beszéljünk a legfontosabbról, magáról a zenéről! A nemzeti büszkeségtől eltelve, s a rock-ősök iránti tiszteletből áthatva milyennek tűnt számodra a mai angol-amerikai rock- és popzene?
- Talán az általam is látott együttesek kapcsán mondanám az észrevételeimet. A Shadows zenéje igazából a rock-bölcsőbe vitt vissza, hiszen a magyar gitárosok is Hank Marvin gitárjátékán nőttek fel. Nos, semmit sem változtak, ugyanazt és ugyanúgy játsszák, mint 23 éve! S ebben van az erősségük. Poénra vették, hogy ők öregek, s nem is akarnak már mást adni a mai fiataloknak, mint a jó öreg Shadows egykori muzsijáját. Élő pop-panoptikum, de ne volt viasz-szaga a zenéjüknek. Velük töltöttem a leghangulatosabb estét - bár lehet, hogy ebben közrejátszott a jelenlevők és saját nosztalgiám.
Legalább ilyen izgalommal vártam az ugyancsak őstörténethez tartozó Santana játékát. Pár nappal korábban megnéztem a 11 éve lezajlott woodstocki fesztiválról készített filmet, ahol még a fiatal Carlos Santana is szerepelt. A mostani előadás abszolút profi, de egyben izgalommentes két és fél óra volt. Nem több ennél. Nem volt meg benne az az energia, ami a 18 éves zenészt jellemezte. Tökéletes muzsika volt, de valami mégis hiányzott belőle. A közönség ettől függetlenül nagyon jól érezte magát, hiszen csemegét is kapott. A műsor végén meglepetésre eljátszottak egy Led Zeppelin blokkot,majd blues-zal fejezték be a koncertet. A már említett Royal Albert Hallban volt ez a műsor, s itt kezdődött a fokozott ellenőrzés. Néhány nappal korábban Londonban is bombát robbantottak az IRA-terroristák. A biztonsági őrség ezért minden koncert előtt megmotozta a hallgatóságot a bejáratnál. Később már az áruházakba, mozikba sem lehetett belépni ilyen óvintézkedések nélkül.
A Judas Priest a Black Sabbath-féle gonosz, szadista, mazochista rockvonalat folytatta. Az utolsó három lemezük anyagát játszották, s az volt az érzésem, hogy egyetlen céljuk van: zenéjükkel minél mélyebbre döngölni a hallgatóságot a padlóba! Ennél lepusztultabb világa csak a másik heavy metal csapatnak, a Motörhead-nak van és néhány punk-zenekarnak. Megfigyelésem szerint egyébként nagyon sok zenei és külsőségekben jelentkező hasonlóság van a heavy metal új hullámát képviselők, valamint a punkok és a new wave-esek között. Az elérni kívánt hatás és a hozzá vezető út kiválasztása szempontjából legalábbis. A Judas Priest egy egészen kis teremben játszott, s egyszerűen nem tudom mást mondani, mint hogy fájt az egész koncert. A dobhártyám elkezdett rezonálni a mértéktelen zenétől, s szinte a bőrömön éreztem a hangokat. Utána úgy éreztem magam, mintha megvertek volna. Csak álltam ott a magnómmal, s a koncert végére rettenetesen elfáradtam. Nem tudom megmondani, hogy mitől és hogyan, csak az volt a képzetem, hogy kitaposták a lelkemet.
A hírhedt New Yor-i punkcsapat, a Ramones megérkezését alapos hírverés előzte meg. Az angol lapok gúnyolódtak is rajtuk egy keveset. Az egyik daluknak ugyanis az volt a címe, hogy Minden szerelmemet neked adom Találgatták, hogy vajon "cikis" zenekar lett-e a vademberekből!? A koncerten azután kiderült, hogy ugyanazt csinálják, mint 4-5 éve. Megmaradtak ős-punknak, de ezen belül nem tudtak előrelépni. Az érdeklődés mindenesetre óriási volt, s rettenetes fazonok gyűltek össze a teremben. Megismerkedtem a tetszésnyilvánítás új módszerével. A gyönyörtől ájuldozó közönség bő nyállal köpködte meg az együttes tagjait. Az előzenekarként játszó francia Telephone zenészein edzettek a rajongók, a szerencsétlen franciák nem lehettek tisztában a kitüntetés értékével, mert a végére teljesen elbizonytalanította őket a sok jól célzott sercintés!
Hallottam egy nagyon jó újhullámos együttest is, az Ultravox-ot. Techno-rockot játszottak, klasszikus elemekkel, s újhullámos szósszal leöntve. A csúcspont az volt, amikor begördült egy lány és eltáncolta a hattyú halálát. Ott totyogott tüll-ruhában a színpadon, majd egy szál rózsát nyújtott át az egyik zenésznek. Nekem rettenetesen giccses volt, a közönségnek viszont nagyon tetszett. De a zene az jó volt. Az egyszeri hallgatás kevés, mert csupa újdonságot fedeztem fel benne. Azt hiszem hosszabban kell tanulmányozni, hogy igazán szeretni lehessen. A Sad Café-ról a kritika alaposan lehúzta a keresztvizet. Az új, Olé című albumuk dalainak szövegével volt a baja. Azt írták a lapok, hogy jó lenne már kilépni az "én szeretnék, te szeretsz" cipőből, s jobb dalszövegeket kellene írniuk.
Csalódtam a Hawkwindben. Az egész programjukból az tükröződött, mintha csak egy számot hallottak volna életükben, a Black Sabbath Pananoid-ját. A dalok között némi instrumentáris bizsergéssel kötöttek át, majd újból és újból beindult a Paranoid. Nagyon jó volt viszont Manfred Mann korábbi énekese, Paul Jones által létrehozott Blues-Band, amely hagyományos blues és rhythm and blues zenét játszott magas szinten.
- A látottak és hallottak alapján merre tart a rockzene Európa másik felén? S hol tartunk mi a nyugat-európaiakhoz viszonyítva?
- Éppúgy nem tudom megmondani, mintha kinn sem lettem volna. Az egyetlen tapasztalat, amit leszűrhetek: van jó újhullámos zene, van jó heavy metal és nagyon jó például a Shadows is. Bármilyen közhely, nem tudok mást mondani: a jó zenének mindig lesz jövője és közönsége, legyen az blues, rock, reggae, vagy bármi más. A hazai rock-muzsikát tekintve nem éreztem akkora elmaradást, amekkorára számítottam. Ennek talán az is oka lehet, hogy az angol rock - minden szélsőségével egyetemben - éppúgy belterjesnek tűnt, ahogyan a miénk is az. Az amerikai előadók frissebbek, letisztultabbak, zeneileg is jobbak voltak.
Czippán György
(Láttam talán a Duna tévében egy műsort, amikor a riporter kérdezte Schuster Lórántot: most hányan vannak? Nem fejtették ki bőven, milyen hovatartozása van Schusternek, hogy a közönség is értse, mit jelent a kérdés, bár felelet nem érkezett rá. K.K.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-18 08:54:05, szombat
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
Piramis - a "bamba nemzedék" zenekara
A Piramis története: magyarországi karriertörténet a hetvenes évek második felében.
1974 karácsonyán két tapasztalt és tehetséges rockzenész, Som Lajos és Köves Miklós többéves külföldi vendéglátóipari szereplés után hazatért azzal a szándékkal, hogy zenekart alapítsanak. Mindketten jól ismertek a hazai rockvilágban, a hetvenes évek elején olyan neves zenekarokban játszottak, mint a Tűzkerék, Taurus, Neoton, vagy a Non Stop.
Amikor 1974-ben itthon szétnéztek a "piacon", nem sok biztatót láttak. A "langyos tóban" olyan sztárok lubickoltak, mint a Bergendy, Generál, Apostol. Corvina, Gemini, M7. A sikerlistákon szirupos, a hagyományos tánczenéhez és slágervilághoz nagyon is közelálló számok szerepeltek. A nemrég még népszerű Generál feloszlás előtt állt, a hetvenes évek elejének "nagyzenekara", a Bergendy pedig már túljutott sikereinek csúcsán. A nagymenők, az Omega, az LGT, a Fonográf a fiataloktól fokozatosan távolodva dolgoztak, a rockegyüttesek közül már csak a Skorpió "élt", a Kex megszűnt, a Theatrum, a Syrius haldoklott, a Mini, a P. Mobil perifiára szorítva vegetáltak.
Nem sok jóval biztatott a jövő, amikor Somék munkához láttak. Járták a klubokat, hallgatták a zenekarokat, figyelték a zenészeket és egyik-másikkal tárgyalásokba is bocsátkoztak. 1975 elején aztán összeállt a Piramis csapata. A szokatlan felállású együttes (két billentyűs, gitárok, dob) már első dalával (Ne bántsd a madarakat) a listára került. Újdonságuk varázsa volt, de az igazi nagy siker még váratott magára. Sőt, amikor az egyik, jugoszláv származású billentyűst valutaügylete miatt kitoloncolták az országból, úgy tűnt, a vállalkozás gyorsan kudarcba fullad.
Ekkor jött Som Lajos első nagy húzása: megszerezte a zenekarnak Révész Sándort, az első számú tinédzsersztárt, a felbomló Generál frontemberét.
Az új - és most már végleges összeállítású - Piramis bemutatkozó koncertjére a Fővárosi Művelődési Házban került sor, de a szakma meglehetősen fanyalogva fogadta a programot. A megkérdezett zenészek vállveregetően nyilatkoztak és a sajtó is csak szordinóval dicsérte a zenekart. Voltak, akik már el is könyvelték, hogy a Piramis megjelenésével semmi különösebb nem történt a hazai popéletben. Magyarán, az új zenekar nem jelent komoly konkurrenciát, legfeljebb az árusoknak kell kissé összébb húzni magukat a piacon, hogy az új eladó is elférjen köztük.
Som Lajos ekkor ismét, immár másodszor nagyot húzott. Összeköttetéseit felhasználva elérte, hogy az ismeretlen Piramis előzenekarként együtt szerepelhessen az akkor világhírű MUD együttessel, annak lengyelországi turnéján. Erre a vendégszereplésre sikerült megnyernie a tévé egyik stábját is, akik elkísérték a zenészeket, s nem sokkal később képernyőre került az akkor újdonságnak számító, tomboló sikert rögzítő koncertfilm.
Megszületett a Piramis kép (bőrökbe öltözött, tomboló tinédzserek előtt kemény, feszes ritmusú, extázisba kergető zenét játszó, új hangzásvilágú együttes) és a hazatérő, országos nyilvánosság elé lépő zenekar itthon is azonnal utat talán a fiatalok újat akaró, új hangzásokat kereső rétegeihez. A tizenévesek szinte napok alatt "kiválasztottá" avatták a zenekar tagjait és a Piramis szerencsésen megválasztott két első dala, az első kislemez (Becsület-Szállj fel magasra) elindítja azt a karriert, amely egyedülálló a hetvenes évek második felének hazai poptörténetében.
A Piramis-jelenség első látványos demonstrációja az 1976-os miskolci koncert, amelyen először szabadul el a pokol. A tizenévesekből verbuválódott közönség a hatvanas éveket idézve ismét extázisban tombolt, a lányok sikoltoztak , a bejáratnál botrány tört ki és a koncert után a város tele volt kedvenceik nevét harsogó tizenévesekkel. "Akárhogy is fáj, Piramis a sztár!" A fordult váratlanul érte a szakmát és a közvéleményt is. A fejlemények előtt a szakértők és a zenével foglalkozó intézmények vezetői is értetlenül álltak. A reakciók: eleinte jó néhány megyéből kitiltották a zenekart, majd megpróbálták mederbe terelni a fejleményeket. A kezdetben alkalminak tűnt botránysorozat ugyanis néhány hónapon belül társadalmi jelenséggé dagadt. Az Ijfúsági Magazin jelenséget regisztráló és elemző cikkei szerint a Piramis-jelenség illetve a kemény rockzene lett az a "nyirokcsomó", amely megduzzadásával jelezte, hogy a társadalom szervezetében valami rendellenesség támadt.
Ma már tudják, a kemény rock körüli események valóban társadalmi jelenségekre hívták fel a figyelmet. A Piramis ritka szerencsés pillanatban érkezett a hazai popvilágba. Merész zenei újításuk(a hard-rock stílus felvállalása a semmitmondó middle of the road-pop ellenében) találkozott egy felnövekvő, új tizenéves generáció érzés és gondolatvilágával. A társadalmi szervezetektől, intézményektől a szükségesnél és igényeltnél kevesebb figyelmet kapó fiataloknak a kemény rockzene segített az önmagukra eszmélésben, s a Piramisé lett az az elvitathatatlan szerep, hogy zenéjükkel, dalszövegeikkel először fejezzék ki ennek az új generációnak a hangulatát, érzéseit, vágyait. Koncertjeik még valamilyen közösségi összetartozás illúzióját is megteremtették. Így vált szinte hónapok alatt "szükségletzenévé" a kemény rock, a fiatalok kizárólagos zenei táplálékává. S így lett a Piramis is bálvány, "szükségletzenekar".
A tizenévesek 1977-től kezdve már csak erre a zenére esküdtek, tömegesen tódultak a kemény rock felemelt zászlaja alá, s ezen a zászlón a Piramis neve állt. Som Lajos és társai ezt a váratlan, őket is meglepő konjuktúrát ügyesen használták ki. Hónapok alatt emelkedtek a csúcsra s 1978-ban már ők kapták az "Év zenekara" címet. A rajongói áhitat minden szavazáson, minden összesítésen, minden listán a Piramis dalait és muzsikusait hozta ki győztesnek, s a zenészek ezt a páratlan népszerűséget magabiztosan lovagolták meg. Gondosan ápolták a magukról kialakított mítoszt, a lehető legszorosabban fonták rajongóikkal a kapcsolatot, s ezzel elérték, hogy nevük lassan már nemcsak a fiatalok körében vált fogalommá. A Piramist divat lett dicsérni, vagy szidni, mennybe meneszteni, vagy pokolra taszítani, a zenekar és zenéje ürügy lett a legkülönbözőbb zenei, társadalmi politikai vitákhoz.
Az együttes tagjai- természetesen- ezt a hálás szerepet elfogadták. De ezzel együtt járt, hogy a "jelenség" kirobbanása után működésükben az eredeti zenei célkitűzések alárendelt, másodlagos szerepet kaptak. A kritika erre a "torzulásra" már a második nagylemez megjelenése után felhívta a figyelmet, de akkor a figyelmeztető hangokat elsöpörte a rajongók hozsannázó kórusa és maguk a zenészek sem fordítottak figyelmet az intő szóra. A legtalálóbban talán Turi Gábor, a Hajdú-Bihari Napló kritikusa fogalmazta meg a fenntartásokat, a "Piramis-problémát": "A Piramis második nagylemezét mondanivalójában zavarosnak, zenei anyagában ekletikusnak, egészében manipulált piaci terméknek tartom. A szövegekből kibontakozó kép nem a Piramis igazi arcát ábrázolja, tematikájában és sugallatában is tudatosan azt a tinédzser korosztályt célozza (szolgálja), amely közönségbázisát alkotja... A manipulatív törekvések világosan kimutathatók a zenében is. Úgy készült az a lemez, hogy jobb legyen az előzőnél, de mégse gyökeresen már (mert akkor elvész a Piramis image), legyen benne kemény rész is, meg líra is (mindenki kedvére). A szándék egyértelmű: a közönség mindenáron való megnyerése, a népszerűség biztosítása. Az alkotás másodlagossá válik, a sorrend felborul, a cél a következmény lesz és nem a produktum."
Magyarán: a szupersztárság zsákutcájába tévedt Piramist már a második nagylemez megjelenése után azokhoz a nemzetközi sikergyárosokhoz (Bay Rollers, Sweer, Mud, Smokie stb.) kezdték hasonlítani, akik elsősorban a reklámmá vált image-zsal, a fiatalok körében istenített énekesükkel, az éppen bevált zenei sablonok ismételgetése révén vagy éppen futó divatok másolásával hódították meg a tini korosztály rétegeit.
A Piramis - sajnos - ezeket a buktatókat nem tudta elkerülni. A hagyományos sztármechanizmus emlegetése esetükben mégsem teljesen helytálló. A Piramis ugyan a kelleténél többet foglalkozott a népszerűség, a siker megtartásával, hajhászásával, mint a zenével, a zenészek képességeiknél jóval szerényebb zenei eredményeket mutattak fel, de a sajátos kelet-európai viszonyok között (éppen az eredeti elképzelések feladása árán) a Piramis fontos társadalmi feladatot is betöltött: egy korosztálynak (a "bamba nemzedéknek") biztosított a társadalom felé jelet adó, figyelmet felhívó kommunikációs csatornát. A zenekar a szócső szerepét vállalta, még ha ez a szerep gyakran nevetségesnek, még gyakrabban manipulatívnak is tűnt. Az együttes és a magyar rockzene vesztesége, hogy a Piramist a tizenévesek kisajátították, s az elmúlt 3-4 év sikerszériája közben a zenészek elszalasztották a lehetőséget, hogy zeneileg is maradandót alkossanak.
Mióta alábbhagyott a Piramis-láz, s megpróbálják elemezni, mi is történt a magyar rockéletben az elmúlt években, a Piramis szerepét és hatását néhányan szívesen hasonlítják össze az Illés hatvanas évekbeli szerepével és hatásával. Ez az összehasonlítás bizonyos szempontokból helytálló, lényegében viszont tarthatatlan.
Illésék 15 évvel ezelőtt egy dinamikus, értékteremtő, "alulról" indult ifjúsági mozgalomban töltötték be a szócső szerepét és a mozgalommal egy időben jutottak a csúcsra, amikor is elkészítették a méltatlanul elfeledett Fehér Albumot, s közben írtak néhány maradandó "örökzöld" dalt, amelyek immár kihagyhatatlanok nemcsak a magyar rocktörténet komolyabb elemzéseiből, hanem a hatvanas éveket elemző politikai, szociológiai, kultúrtörténeti munkákból is.
A Piramis a hetvenes évek második felében, tíz évvel később egészen más társadalmi, gazdasági és kultúrális viszonyok között vállalta a fátosz szerepét. A tizenévesek (a harmadik rockgeneráció) törekvései is lényegében különböztek a beatkorszak generációs törekvéseitől. Ebből a korosztályból már hiányzott a dinamizmus, a szubkultúra-teremtés igénye, nem támadt fel az amatőrmozgalom,nincs pezsgés, mozgás, hiányzik az alkotókedv, a változtatni akarás. Ez a generáció már csak rossz közérzetének megfogalmazásáig jutott (ezt is náluk tíz évvel idősebb rockzenészek tették meg először "felülről" látva a változásokat), s ahogy tagjai kiöregedtek a felelőtlen kalandokat ígérő tinédzserkorból, úgy illan el a hév, a láz is a koncertekről, úgy csökken a fiatalok hangereje, így lesz a jelszavakból divatslogan, a megkülönböztető ruhadarabokból és jelvényekből meg megunt divatcikk, így lett az "őszinte, kőkemény rock-ból" gyűlöletes, hazug frázis, s így múlt el 1980-81-re a Piramis jelenség is - szinte nyomtalanul. Hol vannak ma már a Piramis brigádok, a Som Lajos örsök? A házfalakról az eső elmosta a feliratokat és senki nem újította meg azokat. Az egykor istenített sztárok kifakultak, a Piramis másfél év óta nem koncertezik itthon, lemezeiket nem vásárolják, dalaik eltűntek a sikerlistákról, s legutóbb Révész Sándor, a frontember, a zenekar legnagyobb sztárja is elhagyta a süllyedő hajót. Akárhogy is fáj, a Piramis már nem sztár. A Piramis karrierje- mivel egy nemzedéki mozgolódás emelte magasba az együttest - törvényszerűen követte ennek a mozgolódásnak változásait. S amint ez a generáció a felnőttkor küszöbére ért és kinőtt a koncertlátogató korból, felvételizett, munkába állt, gyerekeket szült, családot alapított - hanyatlani kezdett, majd leáldozott a Piramis napja is.
A Piramis neve - ez vitathatatlan - önálló korszakot jelöl a magyar popzene lassan két évtizedes történetében. A zenekar úttörő szerepet vállalt a hetvenes évek mögött. A zenészek pályájuk kezdetén ezért is választották a Piramis nevet: széles bázisról kiindulva akartak csúcsteljesítményeket elérni. A program egyik felét teljesítették. A csúcsra is eljutottak, de a csúcsteljesítmények egyelőre váratnak magukra. Ahhoz, hogy az eredeti elképzeléseikhez hűek legyenek, most zeneiieg kellene nagyot lépnie a Piramis legénységének. Ez lehetne a legnagyobb dobásuk. 1981-ben megjelent a hatodik, az Erotika című nagylemezük azonban "válságtermék". Egy helyét kereső, de egyelőre nem találó zenekar produktuma.Révész Sándor kiválása azt jelenti, hogy a zenekaron belül sincs határozott elképzelés a jövőt illetően. A jólértesültek szerint azonban a zenekar újra nekirugaszkodik az új évtizednek. Bízzunk benne, hogy a "nemzedék hangja" után megtalálják saját hangjukat is.
Sebők János
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-17 19:35:40, péntek
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
- Nem ciki, hogy fülbevalót kell hordanod?
- Nem kell, senki sem kényszerít rá - csattan a válasz Benkő Lászlótól, amolyan amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten-modorban. (Ha emlékeim nem csalnak, a Pszichografológiában láttam Ízisz jelként a fordítva hordott fülbevalót, vagy az adventista szombatista egyház szimbólumaként K.K.)
- Ha nem popzenész lennél, nem valószínű, hogy 38 éves korodban fülbevalót viselnél. Valahogy mégiscsak egy szereppel függ össze...
- Igen, de akkor egészen más életformát választottam volna, s valószínűleg másként látnám az egyes dolgokat.
- Nem valamiféle sztármítosz kiszolgálását jelenti ez az egész fülbevaló-dolog?
- Nem hiszem, hogy ilyesmit ki kell szolgálni. Az életformámmal és környezetemmel együttjárnak bizonyos külsőségek, amelyek között jól érzem magamat.
- Húsz év után sem unalmas, vagy fárasztó?
- Akkor nem csinálnám tovább.
- Miért, abba lehet hagyni?
- Ez nyitott kérdés, egészen addig, amíg be nem fejezi az ember. Lehet, hogy fárasztó ez a tevékenység, de sokkal nagyobb ingerözönhöz juthatok, mint más pályákon. Ez tükröződik a ruhánkon, a gondolkodásmódunkon, s mindenen, amit csinálunk.
- De ha az ember közelebbről ismer téged, az a benyomása, hogy egy megfontolt, racionális menedzserrel beszél...
- Ezt a magyar együttesek speciális helyzete hozta magával. Nem lehetett menedzser a zenekarok mellett, ezért a bandán belül kellett szétosztani a feladatokat. Ráadásul ezt a folyamatot később már nem is lehetett visszafordítani, az intézmények megszokták, s idegenkednek attól, hogy új figura tárgyaljon velük egy-egy zenekar nevében. Nálunk ezt a szerepet én vállaltam, de az Omega valamennyi tagja végez folyamatosan részfeladatokat.
- Volt valami sajátos célotok ezzel a zenével, amikor vagy húsz éve belevágtatok?
- Akkor arra vágytunk, hogy minél több klubban felléphessünk. Később a színpadra akartunk kerülni, ülő közönség elé. Következő lépcsőfokként az országos elismertség, majd a szocialista és nemzetközi hírnév utáni vágy jött.
- De mégis, mit gondoltatok, mit hozhat ez a zene?
- Kezdetben nem gondolkoztunk ezen. Kis túlzással, nem volt különbség a táncolók és a zenekartagok között. A minőségi változás akkor történt, amikor átkerültünk koncertet adni az Egyetemi Színpadra. Az addigi szórakozás ott már munka volt. Mindenkinek el kellett döntenie, hogy képzeli a jövőjét, mérlegeltük, hogy a tanult szakmánk, vagy a zenélés a fontosabb.
- A hazai beatmozgalom kezdetén főleg egyetemistákból kerültek ki a popzenészek, szemben a mai helyzettel. Mit gondolsz, miért?
- Ez a magyar popzene egy másik különleges vonása. Talán azért történt így, mert az egyetemistáknak szabadabb volt az időbeosztása. De feltehetőleg jobbak voltak a családi és lakáskörülmények, könnyebben hozzájutottak a megfelelő zeneanyaghoz. Az sem elhanyagolható, hogy ők beszéltek angolul, s a klubok jelentős része is az egyetemek köré szerveződött, ezért sokkal otthonosabban mozogtak ott.
- Ezeknek a körülményeknek jelentős része ma is változatlan, mégis alig kerül mostanában "diplomás" a zenekarokba. Úgy tűnik, ma jó szakmának nem az önkifejezési lehetőségek, ne adj' isten, művészetnek tekintik ezt a tevékenységet.
- Rgen a dolgoknak nem volt tétje, föl sem vetődött, hogy ez valakinek jól jövedelmező szakmája lesz. Mára azonban az egész profivá vált, elsősorban szakmaként kell néznie annak, aki bele akar fogni. Egy munkás- vagy parasztfiatal előtt talán egyetlen más szakma sem tűnik olyan színesnek, vagy jól jövedelmezőnek, mint ez. Ugyanakkor az értelmiség nem kísérletezik a bizonytalan egzisztenciával.
- Sőt, úgy tűnik, mintha el is távolodott volna ettől a műfajtól!
- Részben. Engem is érdekelne, hogy milyen a közönség összetétele egy-egy bulin.
- Ezzek kapcsolatban a legfontosabb kérdés talán az, hogy minek tekintik a popzenét. Te például minek tartod húsz év után?
- A tradicionális művészeti ágak esetében nem szabad arról vitatkozni, hogy egy-egy rosszabb produkció a művészethez tartozik-e? Szerintem a popzene egy része is művészet.
- Mondanál példát?
- A Pink Floyd utolsó előadásai. De ha a popzene nem lenne művészet, akkor nem tudott volna ötvöződni egyéb művészeti ágakkal. A jazzt megújította, megváltoztatta, a rock nélkül sok művészeti ág visszaesett volna. Nem igaz?
- Nekem azért úgy tűnik, egyre kevesebb az inspiráló hatása...
- A dolog másik oldala, hogy kereskedelmi ügyletet csináltak a popzenéből. Minden tömegtermék lett.
- S mintha a műfaj "üzenete" lassanként a háttérbe szorult volna a melléépült gépezettel szemben. Valaki, aki hivatásszerűen foglalkozik a popzenével, azt mondta, ennek az egésznek csak az az értéke, hogy sokan megveszik.
- Azért mégis meg kell húzni a értékes és az értéktelen közti határt. Kezdetben néhány zenekar ontotta magából az éveken át felgyülemlett ötleteit. Ma összehasonlíthatatlanul többen zenélnek, nehezebb jó ötlettel előállni, több idő kell a kidolgozásra.
- Akkoriban a popzene az előző nemzedékek gondolkodásmódjától markánsan elütő világszemlélettel állt elő, alapvetően újszerű formanyelven. De mintha bezárult volna a kezdeti körbe...
- Lehet, hogy ebben van valami, de nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, hogy itt most elvágnánk a köldökzsinórt és elhatároznánk, mindent elkezdünk előlről.
- Ilyesmit nem is lehet mesterségesen végrehajtani...
- A továbblépésen gondolkodik mindenki. Csakhogy manapság nincs öt-hat éves gyűjtögetés, egy-két éven belül lemezt kell csinálni, mert a név kötelez.
- Egy-egy új lemez minőségének eldöntésében milyen jelentőséget tulajdonítasz a kritikának?
- A dicséret és szidás hullámszerűen változik. Mi általában három lemez után újítottunk. Első periódusunk a Trombitás Fréditől az Éjszakai Országútig tartott, majd jöttek a hard-rock Omega-lemezek és az Időrablótól a Grammapolisig. Általában a váltás első lemezt húzza le a kritika. El tudom képzelni, hogy a most következő munkákat is értetlenül fogadják majd.
- Ettől féltek, hogy hidegen hagy?
- Az túlzás, hogy félünk, de nem hagyjuk figyelmen kívül.
- Mit vártok a kritikától?
- Állandó közös óhaj, hogy legyen egy szakmai lapunk, ahol elemzőbb a kritikák is helyet kaphatnak. Mert ha az egész csak néhány soros letolás, abból csupán sértődés lesz.
- Sokszor film- és könyvkritikák sem kapnak nagyobb terjedelmet, mint egy-egy nagylemez. De olyan szaklapokban, mint például a Melody Maker, többségben vannak a "nyúlfarknyi" kritikák, csak az egészen kiemelkedőnek vélt lemezek kapnak mélyebb elemzést. Ez tehát nem egyszerűen terjedelmi kérdés.
- Azért az egyes művészeti ágaknak megvannak a szaklapjaik. De a Film, Színház, Muzsika című újságba még mindig nem tartozik bele a popzene. Ha komolyan beszélnek róla, akkor nem tartják művészetnek, sőt, arisztokratikus szemszögből gyakran még muzsikának sem. Csak akkor foglalkoznak a popzenével, ha alkalmazott műfajként kapcsolódik filmhez, színházhoz. Pedig feltűnő, hogy egyre többen élnek a trükkel: a rockkal csábítják a közönséget a produkciójukhoz.
- Mit gondolsz, miért nem tartják zenének a popzenét?
- Nem tudom, hogy lehet összehasonlítani a kettőt. Nincs művészeti ág, ahol ki lehetne centizni, hogy ez értékesebb, az meg kevésbé.
- Centizni nem is, de valamilyen viszonyban azért csak vannak egymással! Vegyük sorra a popzene ellen felhozott, sokszor ki sem mondott, csak éreztetett érveket. Például azt, hogy primitív...
- Lehet, hogy kevesebb akkord van egy popzenei számban, és azok sűrűbben térnek vissza, de ez is nagyon függ a műfajon belüli stílusoktól. Akad olyan kompozíció, amelyik sokkal összetettebb, mint a sokszor szándékosan bonyolult kortárs-darab.
- Azért mégis úgy tűnik, hogy inkább a kortárs zene hat Rick Wakemanara vagy Keith Emersonra, mint fordítva!
- Erről nem vagyok meggyőződve. A kortárs művészet avantgarde irányzatainak kölcsönhatásairól nem sokat tudunk. De a kortárs zenében és az élenjáró popzenében is jelentős mértékben felhasználják a modern elektronika hanghatásait. A profi rockzenésznél is kell feltételezni annyi tehetséget és képzettséget, hogy nem azért játszik két akkordot, mert nem tud nyolcat. A Vangelisből például állandóan kihallom a klasszikus zenei tanulmányokat. Mégis szándékosan választanak egy egyszerű, monoton zenei alapot, amit a legsokrétűbben tudnak feldúsítani klasszikus és szintetikus elemekkel. A műfajnak az egyik alapvető és nagyon jó tulajdonsága, hogy ha az alap betonbiztos, akkor a felépítményt olyan díszesre lehet kialakítani, amilyenre csak tetszik.
- Csakhogy minden, a művészet eszközeit felhasználó tevékenységnél döntő az érték megítélésében, hogy hoz-e a mű valami újat tartalmában és formájában. A rockzenének a formavilága borzasztóan lemerevedett panelekre. Mert hiába hozza egy dobos gyönyörűen a "kettő-négyet" , a százalék dalban már nem nyújt semmi olyan revelációt, ami egy műalkotástól elvárható.
- Hát igen. Időnként kijön egy-egy kitűnő lemez, vagy újszerű előadásmód, de nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy éppen ő indítson el valamit az emberekben. De más művészeti ágakban is viszonylag kevés a kiemelkedő alkotó.
- De a popzenének mintha sokkal szűkebb lenne a mozgástere. A története - az én felfogásomban - , hogy elindult egy új formanyelven, ami egyre bonyolódott, mondjuk egészen Wakemanig, Emersonig. Ők már egészen a klasszikus zene irányába haladtak, csakhogy későbbi darabjaikat klasszikus zenének nem fogadták el, popzenének meg már nem kellettek. Ennek feloldása az újabb szándékos primitívség volt. Vagyis, mintha a műfaj bejárt volna egy olyan kört, aminek újra az elejére került.
- Van ebben valami, a jelenség közel így játszódott le. De például Wakeman emellett a Yesben megteremtette a rockzene egyik furcsa ágát. A zenész belső kényszere, hogy jobbat csináljon, aminek egyik módja, ha bonyolultabb a játéka. Ezt az utat a jazz már bejárta egyszer, amikor olyan összetett lett, hogy öncélúnak tetszett és elszakadt tőle a közönség. A rockzenétől kapott azután serkentő vérátömlesztést és feléledt.
- Csakhogy a jazzt "külső hatás" érte, a popzene. A rockzene környékén azonban nem látszik semmi hasonló megváltó impulzus!
- A receptek nem használhatók egy az egyben. A popzenében a "vissza a gyökerekhez" hozott megújulást. Erre példa a Police, ami nem primitív, hanem a Who módszereinek leegyszerűsítése.
- Külföldön már megjelent az új nagylemezetek. Azonban, nem a korábbi kiadótoknál, a Bellaphone-nál. Miért váltatok el egymástól?
- 1973-ban kötöttünk szerződést és 78-ra az első számú zenekarukká nőttük ki magunkat. A továbbfejlődés érdekében társultunk három évre Peter Hauke producerrel. Ő kezdte "árulni" az együttest, a Teldec ígérte a legtöbbet, s megvett bennünket három évre Peter Haukéval. Májusban már készen állt a lemezünk a Teldec borítójával, amikor a WEA New York-i vezérképviseletétől valaki átutazott a Teldec-hez és szőröstől-bőröstül felvásárolt bennünket és a kész lemezeket, amik azután új borítókban jelentek meg.
- Mi lehetett ennek az oka?
- Hauke (aki egyébként a Supermax producere is) hároméves szerződésben áll a WEA-val. Nekik is felajánlott bennünket, de haboztak. Csak értesülhettek arról, hogy a Bellaphone minden áron meg akart tartani bennünket. Így szerződtünk öt évre a WEA-val.
- Peter Haukéval, vagy a WEA-val? Hiszen Haukénak csak három évre szól a szerződése a lemezcéggel. És mi történik, ha ő és a WEA megválnak egymástól?
- Érdekes kérdés, ezt nem is tudom ebben a pillanatban.
- Milyen volt a lemez fogadtatása?
- Csak a német lapokban voltak kritikák és nem is túl hosszúak, de kedvezően fogadták. De most még tart a hirdetési fázis, az igazi visszhang csak ezután várható.
- Hol terjesztik?
- Az egész világon.
- Angol, amerikai reagálásról tudtok?
- Még nem.
- Tartalmaz a szerződésetek promóciót?
- Igen, bár nem összegszerűen. De azért jó a producer, mert ő éppen úgy érdekelt az eladási példányszámban, mint mi.
Az Omega azonban hosszabb távra is tervez. S hogy nem is kisstílűen, arról a stúdiójukban tett látogatás bárkit meggyőzhet. Az épület Kóbor Jánosék kertjében áll, ha nem is befejezve, de működésképesen. Sőt, már el is készült három nagylemez: a Hungáriáé, Komár Lászlóé és a P. Mobilé.
És persze szárnyra keltek a pletykák is.
- Tudod, hogy "popkapitalistáknak" neveznek benneteket?
Kóbor János nevet: - Nem, nem hallottam még. Szerintem nem is igaz, de hogy gondolják?
- Nem kis összeget fektettetek a popiparba, amiből úgy hírlik, most majd dől a pénz...
- Előtted volt nálam egy nyugatnémet riporter, akinél ilyen kérdés egyáltalán nem szerepelt. Ott sokkal természetesebb, hogyha valaki csinál valamit, annak elsősorban az az oka, hogy szereti és reménykedik, hogy keres is vele. Az ötéves WEA-lemezszerződésünk miatt nyilvánvaló, hogy ez elsősorban a távlat, de már gondolunk a "negyedik iksz" utáni időszakra. Építészmérnökként diplomáztam, soha nem tanultam zenélni. Mégis,kiderült, hogy nem szeretnék és nem is tudnék elhelyezkedni eredeti szakmámban. Ebben a zenében szeretnék tovább maradni, s kamatoztatni azt, amit húsz év alatt magunkra szedtünk. De jelenleg még anyagi áldozatokat követel a stúdió és nem is tűnik biztos befektetésnek.
.- Annak ellenére, hogy néhány itt rögzített lemez már meg is jelent?
- Az indulásnál egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a mostanában korszerűsített és világszínvonalú állami stúdiók mellett tudunk-e elfogadható produkciót létrehozni.
- Netalán konkurrálni velük?
- Azt lehetetlen, viszont jó pár órát eltöltöttünk már stúdiókban, s tudjuk, mik azok a dogok a pult mögött, amelyek talán fontosabbak a technikánál. De az egész ötlet onnan származott, hogy nekünk feltétlenül szükségünk volt egy házi stúdióra. A végleges ötleteink általában nem fejben születtek, hanem próbálkozások során. Így előfordult, hogy kifutottunk az időnkből és saját költségünkön kellett befejeznünk a lemezünket. Itthon ilyesmi nem történik meg, mert ki lehet járni a hosszabbítást. Kint nem ismerik ezt a tréfát.
- A ti stúdiótok melyik példát követi?
- A Hungária lemezét saját kérésükre ötször kevertük át, hogy azzal az érzéssel fejezhessük be a munkát, hogy jobb már nem lehet. Nemes László, a hangmérnökünk és én reggeltől hajnalig dolgoztunk rajta.
- Ti ezért "fizetést" kaptatok?
- A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat évente 4-5 lemez megcsináltatására kapott engedélyt a Művelődési Minisztériumtól. Ezekért 40 ezer forint bérleti díjat fizetnek. A lemezgyár egy stúdióórára körülbelül 3 ezer forint, egy nagylemez elkészítésére pedig körülbelül 100-200 óra. A mi bérleti díjunk tehát szinte jelképes ehhez képest.
- Talán rá is fizettek?
- A mostani nyilvánvalóan egy átmeneti időszak. A 40 ezer forint ugyanis nem fedezi a költségeket.
- Akkor miért csináljátok?
- A lemezgyárnak van egy elképzelése, ami egybeesik azzal az egész országban terjedő gyakorlattal, hogy sok dolgot célszerűbb "kézműves szinten" megoldani. Ennek a felvételnél különösen nagy jelentősége van. Egy fix munkaidős alkalmazottól nem lehet elvárni, hogy akkor legyen a stúdióban, amikor a zenész jó passzban van.
- Tőletek igen?
- Igen. Velünk is megtették ugyanezt a kinti stúdióban. Egyébként egyenlőre nem is tudnánk több lemezt vállalni, hiszen a lemezszerződésünk alatt legalább évi 200 napig el leszünk foglalva. A fennmaradó időbe épphogy belefér a bérmunka. Jelenleg éppen elég, ha a mi felvételi problémáinkat megoldja a stúdió, s a lemezfelvételek összegéből fizetni tudjuk a hangmérnökünket.
- Mennyibe került a stúdió?
- Mint látod, az építkezés nincs kész...
- Azért már áll és dolgoztok benne...
- Tudnod kell, hogy az egészből nem lett volna semmi, ha a lemezgyár rekonstrukciójakor nem selejtezték volna le a régi Telefunken magnókat. Mi sokszor találkoztunk velük a kinti stúdiókban, s úgy véltük, használhatók még, több munka ráfordítással ezek a gépek újra virágzó életet élhetnek. Mivel kiselejtezték őket, jelképesen alacsony összegért kaptuk meg.
- Ti jelentkeztetek érte egyedül?
- Nem tudom, de mi csak négyet vettünk meg, amennyire szükségünk volt.
- Akkor elég olcsón jöttetek ki....
- Ez csak a magnó! A keverőasztalt kintről kellett behozni. Persze nem komputeres, hanem olyan, amit ott a demo-stúdiók használnak. Mindent tud, de nincs rajta semmi konfort. Ezeken kívül szükség volt rengeteg effekt szerkezetre, mikrofonokra, egy nagyon jó zongorára...
- Körülbelüli összeget sem tudnál mondani?
- Az építkezéssel együtt két-két és fél millió forint. Most sokan vállalkozásokban gondolkodnak, ők biztos hülyének tartanak, hiszen ekkora befektetésnek többet kellene hoznia. Hogyha majd csak ezzel foglalkozom, akkor lehet, hogy ez is jövedelmezőbb lesz.
- Technikailag mit tud a stúdió?
- Egy rockzenekar felvételeihez szükséges dolgokat. 16 sávon rögzítünk, keverünk sok effektussal. A felvételi helyiség 50 négyzetméter, ilyen célra elég. A hangképe nagyon kellemes, kimondottan rockzenéhez készült.
- Szerencse, vagy csapás, ha ide küldenek egy zenekart felvételre?
- Egy rutinos, jól felkészült együttesnek, amelynek nem gond a felvétel, jobb a lemezgyári, vagy rádiós stúdió. De azoknak, akik kevésszer jutottak felvételhez, kifejezetten előnyös.
- Hogy dől el, hogy ki kerül a stúdióba?
- A lemezgyárral közösen döntjük el, az előbb elmondottak alapján.
- Te vagy itt a főnök az Omega stúdióban?
- A zenekaron belül én. De mindenki főnök egy-egy részterületen.
- A te jövőd tehát biztosítottnak látszik, de mihez kezdenek a többiek?
- Ők is ezzel a műfajjal akarnak kapcsolatban maradni. A stúdió csak része egy nagyobb vállalkozásnak.
- Ha jól értem, egy komplex rockzenei vállalkozássá akartok átalakulni?
- Igen, de mindennek öt év múlva jön el az ideje. Szabad időnk egy részét stúdióban töltjük el producerként. Egy másik tevékenységünket már sokszor a szemünkre vetették: ez a berendezés-kölcsönzés. Pedig elsősorban a segítségadás a célja. Ha nem koncertezünk, akkor is élniük kel a technkusainknak, ezért megbíztuk őket, annyi koncertet vállalhatnak a cuccainkkal, amennyit csak akarnak. Egyetlen kikötésünk volt, a saját bulikra mindig tökéletes állapotban kell lenniük. Annyit kell vele keresniük, hogy a szükséges javításokat fedezzék.
- A zenekari tagok ebből a bevételből nem is részesülnek?
- Nem. Ez elsősorban a technikusok vállalkozása, s ahhoz szükséges, hogy magunk mellett tarthassuk az állandó gárdát. És persze így nem jönnek ki a gyakorlatból.
- Mik a "rock-vállalat" további területei?
- A húsz év alatt hatalmas ismeretségi körre tettünk szert, külföldön is. Miért ne menedzselhetnénk tehát már együtteseket? Az Interkoncertnek az állami stúdiókhoz hasonlóan nem lehet az a feladata, hogy a kilincset egymásnak adó zenészeknek azt mondja, itt a spanyol, a portugál, a japán ajánlat. Ha reklámozni kell az együtteseket, azzal sem mennek sokra, mert ez bonyolultabb dolog. Hiába juttatsz ki egy lemezt a Bayerische Rundfunkhoz, az beesik a többi háromszáz közé, ha nem ismered azt az embert, akinek a kezébe kell nyomni. Mi ezt az utat végigjártuk húsz év alatt, tudjuk, kik tehetnek valamit a zenekarokért.
- Talán ki is próbáltátok már ezeket a kapcsolatokat?
- A MIDEM-en, ahol a hivatalos intézmények árulják a produkciónkat, gyakran koccintanak a jövendőbeli közös munkára, azután mégsem lesz belőle semmi. Ehhez állandóan utána kéne járni a dolgoknak, ami rengeteg munkát és embert igényel. Az intézményeket pedig már így is éppen eléggé lekötik az eddigi eredmények. Én is figyelem a hazai élmezőny munkáját és például megragadta a figyelmemet a V' Motorock Várj, míg felkel a Nap című dala. Megkérdeztem a szerzőket, kifogásolnák-e, ha megpróbálok végigkilincselni néhány helyet. Felvettük a számot angolul...
- Bocsánat a közbevágásért! Dr.Erdős Péter azt nyilatkozta, hogy: "...mit csináljunk azzal a V' Moto-Rockkal, amelynek második nagylemezébe beleszeretett ugyan egy külföldi menedzser, de amikor Rózsit megkértük, énekelje fel a stúdióban angolul, úgy jött be, hogy alig állt a lábán. (Demjén miskolci születésű, ezért tették be a Szerelem első vérig c. filmbe számát, arra a helyszínre, ahol "apa is fia" a biblia szerint egy asszonyhoz jár. K.K.) Fölvettük, de senkinek sem mutatjuk meg, mert csak blamálnánk magunkat."
- A lemezgyárnak nem lehet energiája arra, hogy mindenkit meggyőzzön. Én is elbeszélgettem Rózsiékkal, és elmondtam, mennyi energiát kell a munkába fektetni, és hogy sok lemondással jár. Júliusban elvittük őket egy nyugati koncertünkre, lássák, milyen erőbedobás van ott. Ezzel olyan lehetőséget adtunk nekik, amit a lemezgyár eleve nem adhat.
- Mégis, milyen áldozatokat kívánna tőlük a külföldi hírnév?
- Kint a nulláról kell indulniuk, s a rengeteg munka ellenére is vállalniuk kell a sikertelenség rizikóját.
- Szalagmunkát jelent a világpiacon való jelenlét?
- Inkább lemondást. A Hargittaytól megkérdezték, mit jelent neki az, hogy világbajnok. Azt válaszolta, nagyon sok munkát, s nem is tudja, megéri-e, mert annyi mindenről le kellett mondania.
- Ez a hasonlat csak azért sántít, mert ti állítólag ihletett művészek vagytok...
- Nem szeretem művészetnek nevezni azt, amit csinálunk, művésznek a Kocsist és a Ránkit tartom. És ők sem munka nélkül érték el a sikereiket. A rockzenét nem nevezném kimondottam művészetnek, és sportnak sem. Valahol a kettő között helyezkedik el.
- Végül is mi lett a V' Moto-Rockkal?
- Először a Bellaphone-nak próbáltam eladni, majd azt gondoltam, egy nagyobb cégnél is énekelhet. Amikor megmutattam, felderengett az illetőnek, hogy ezt ő már hallotta az MHV igazgatójától, csak akkor elkallódott. Másodszor hallva azonban biztos abban, hogy lehet valami a dologból. Attól kezdve hivatalosan folyik minden. Csináltunk egy 24 sávod demot. Itthon 16 sávra feljátszották az alapot, amihez session zenészek játszottak hozzá a Hot Line stúdióban, az NSZK-ban.
- Ki fizette őket és a stúdió-időt?
- A kinti producer.
- Ha ilyesmit az erre a célra létesített állami intézményektől nem lehet elvárni, akkor te miért csinálod?
- Tudtam, hogy jobbak a kapcsolataim a kinti producerekkel, mintha itthonról valaki telefonon beszél velük.
- De végül is menedzseltél. Mennyiért?
- Itt még nem voltam menedzser. A kész eredmény intézője az Interkoncert és az MHV lesz. Inkább a próbatétel izgatott, szívességből tettem. Az én hasznom, hogy a producer felajánlotta, szívesen meghallgat minden felvételt, amit én ajánlok neki. De a későbbiekben nyilvánvalóan nem valakinek a két szép szeméért fogok ingázni Budapest és Franfurk között.
- Van még más ágazata is a vállalkozásnak?
- Rengeteg. Például vannal kapcsolataink a stődióberendezések zenekari felszerelések, hangszerek piacán is Annyira sosem voltunk bőviben a pénznek, hogy bemenjünk a boltba és megvegyük a legújabb hangszert. Molnár Gyurei és Debreceni nem egyszer bementek egy-egy céghez, s el tudták érni, hogy kedvezményesen vásárolhassanak. Bementek a gyártóhoz és azt mondták, ez az új hangszer szenzációs, ha megéri önöknek, hogy az Omega együttes ezen játszik, szívesen kipróbálnám. Vagy elküldik a fenébe, vagy bejön. Ilyen egyszerűnek tűnik a dolog, de próbálja valaki végigcsinálni!
- Ezt hogy lehet mások számára kamatoztatni?
- Itt volt például a lemezgyár rekonstrukciója. Szóltam a műszaki osztálynak, hogy a Balatonnál nyaral egy ismerősünk, aki stúdiók berendezésével foglalkozik. Elutazása előtt elvittük, nézze meg a beruházási tervet. Néhány dologra azt mondta, olcsóbban is meg tudja szerezni, mint a beérkezett árajánlat. A lényeg, hogy mindenkinek megvan a területe ahhoz, hogy egy komplex rockzenei üzleti vállalkozást indíthassunk vele.
Mindez azonban csak öt év múlva várható, idén viszont átalakulásának 20. évfordulójához érkezik az Omega együttes.
- Készültök-e valami "nagy dobásra" az évfordulón? Egyáltalán, elő lehet-e állni valami új meglepetéssel a fantasztikusan költséges lézer után?
- Ez egy borzasztó verseny - válaszolja Benkő László. - Ráadásul eltört a lézer-csövünk, éppen amikor elkészült a lézer-keverőpultunk, amibe egy csomó új ötletet programoztunk be. De azért van konkrét tervünk. A Jancsó-Hernádi szerzőpárossal készülünk a következő évi show-ra. A lézerrel elértük azt a határt, ahova külső segítség nélkül el lehet jutni. Az egyedüli továbblépést a koncertek "megrendezésében" látjuk. Az évek során szimpátia alakult ki az együttes és Jancsó Miklós között.Keretjátéka lesz a koncertnek, alapvetően az öt Omega-figurára építve, de lesznek "külső" szereplők is. El tudom képzelni, hogy Jancsóék látásmódjával valami egészen különleges produkciót sikerül létrehozni. Nem a musicalek felé lépünk, a koncert nem lesz opera, és filmes, lézeres előadás sem, noha elemeikben mindegyiket felhasználjuk. Tudomásunk szerint nincs is olyan kísérlet a világon, amelyhez hasonlót létre szeretnénk hozni és amely egy új műfajt teremthet.
Mola György
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-17 12:44:59, péntek
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
Mrs. Schuster néven vett ki szobát a Hilton szállóban. Pihenni jött néhány napra. Kerülni akarta a feltűnést, a szenzációra éhesek zaklatását. Azonban az inkognitó és a fekete napszemüveg ellenére is jó néhányan felismerték. Legfeljebb nem akartak hinni a szemüknek. Hogy kerülhetne éppen Budapestre, amikor eléggé köztudott róla, hogy egy évtizedig ki sem mozdult Amerikából. Miért pont ide jönne? A legjobban talán az East együttes tagjai lepődtek meg. Első nagylemezük zenei anyagát vették fel az MHV Robbenbiller utcai stúdiójában. Valami nehezebb résznél éppen elakadtak, s kinéztek a stúdió ablakán. A keverőpult mögöttott látták Yoko Onót, a hanglemezgyár vezetőinek társaságában. A lélegzetük is elállt az ijedtségtől. Yokónak nagyon tetszett az East zenéje, elkérte és magával vitte a nemrég megjelent kislemezüket.
Valóban pihenni jött csak, de a néhány nap alatt sem tudott elszakadni a zenétől. Az idő rövidsége miatt főként lemezek révén ismerkedett a magyar popzenével. S egy beszélgetés keretében ennek legjobb művelőivel. Elutazása előtti este családias hangú tereferére hívott meg néhányat popcsapatunk képviselői közül, valamint a hanglemezgyár vezetőjét és képviselőit. Mindössze egy kikötése volt: tilos fényképezni és magnót használni!
A Hilton elegáns Anjou-termében - a süppedős fotelok, whiskyvel, Martinivel megpakolt bárpult, hidegtálakkal túlzsúfolt asztal enyhén sokkoló hatása alatt - kissé félszegen várakozott hanyag elegeganciával öltözött csapatunk. Yoko azonban hamar megszabadított bennünket burjánzó gátlásainktól. Eegyszerű, s a fényképekről jólismert fekete selyem nadrágkosztümjében, magas sarkú fekete csizmában jelent meg. Hátul gumival összefogott hollófekete hajában világítottak az ősz szálak. "Én is gyűlölöm a koltélpartikat, elnézést! Tegyék kényelembe magukat!" - kezdte a beszélgetést. Bródy Jancsi azonnal megszabadult cipőjétől, s törökülésben elételepedett a szőnyegre. Bereményi Géza követte, majd a többiek is. Néhány perc múlva már barátságos indián törzsre hasonlítottunk, amely meghányja-veti a nap eseményeit este a tűz körül.
Természetesen arra voltunk leginkább kíváncsiak, hogyan jutott Budapest az eszébe? A rejtély egyik kulcsa jelen volt. Kísérője, titkára, menedzsere Sam Havadtay magyar származású. Yoko elmondta, hogy régi keletű a barátságuk, a John Lennonnal töltött szép korszak elejére nyúlik vissza. Más magyar barátai is vannak, s ők tanácsolták neki, hogy hozzánk látogasson. Igazán nem csalódott, hiszen jól érezte magát, tetszett neki a város, s megismerkedett a magyar popélet egy szeletkéjével. Már korábban is hallott a jelenlévők - Koncz Zsuzsa, Zorán, Kóbor az Omegából, Bródy és a többiek - tevékenységéről, s örül, hogy személyesen is találkozhatott velük. Csupán azt sajnálta, hogy a pályakezdők közül, adminisztrációs hiba folytán, senki sem volt jelen.
Nem kellően olajozott angolsággal és Klárika, a Hilton propagandistájának segítségével, a Lennon tragédiáját követő lelkiállapotról, érzéseiről faggattuk. S ő a túlélés szükségességéről, a zenébe és a szerelembe vetett hit megőrzéséről, továbbviteléről beszélt. Arról, hogy történhet a leggonoszabb dolog a világon - mint például az ő számára John értelmetlen halála - akkor sem szabad feladni a harcot. Utolsó közös lemezükön, a Double Fantasyn található dalokkal is a mai Amerikát uraló agresszivitás ellen énekeltek, a szerelembe és a muzsikába vetett hitüket igyekeztek másokba is átültetni. Fantasztikus véletlennek tartja, hogy az erőszak éppen rájuk ütött vissza. A decemberi tragédiát nem lehet meg nem történtté tenni, ezt követően is megmaradt azonban a hite, hogy a közösen kezdett úton kell továbbmenni.
Hitet téve az emberi érzelmek fontossága mellett, Antoine de Saint-Exupéry-is ihletettségű példával is próbálta igazolni ezt. Három virágot egyformán öntöz az ember, de az elsőt szeretettel, a másodikat gyűlölettek, a harmadikat érzések nélkül. Melyik növekszik jobban? - tette fel a kérdést. Biológiai ismeretünktől elrugaszkodva, mi egyhangúan az elsőre szavaztunk. Meglepett bennünket kiegészítésével: szerinte a második is éppúgy nő. Tudniillik az érzelmi kisugárzás a fontos elsősorban, nem pedig annak milyensége. Szerinte az érzelem az élet egyik legfontosabb tápanyaga. Az érzelmi törődés hiányzik az egyedül maradt emberek többségének. Ő is érezte ezt, amikor Lennon halálát hagyták gyászával és gondolataival. Most visszatekintve, úgy érzi, hogy szüksége is volt az egyedüllétre. Érzelmeiben és közös ügyük iránti hitében megerősödve hagyta maga után ezeket a napokat.
Ebben az időszakban születtek azok a dalai, amelyeket a Season of Glass című új nagylemezére énekelt. (Sikeresnek ígérkezik az első három hét alatt több mint 300 ezer darab fogyott belőle). John Lennon emlékének szentelte a lemezt. Akárcsak azt a speciális, lemezlovasoknak szánt, mindössze háromdalos LP-t, amelyen utolsó közös daluk, a Walking On Thin Ice is megjelent. Ezt a nótát - Vékony jégen sétálva - a gyilkosság előtti éjszakán rögzítették szalagra, s Lennon utolsó napjának reggelén még arról beszélt, hogy kislemezen szeretné megjelentetni.
Sammel, a menedzserrel megvitatjuk, hogy az angol popszaklapok kevés jót írtak Yoko új lemezéről. Koncz Zsuzsa kérdése is ehhez kapcsolódott:
- Yoko, nem bánt téged, hogy az újságok, újságírók néha kíméletlenek? Én nehezen viselem a kritikákat!
Yoko bölcsen válaszolt:
- Semmi sem lehet tökéletes, miért pont az újságcikkektől várjuk el ezt. Azt hiszem, meg kell elégednünk azzal, hogy jót és rosszat egyaránt írnak rólunk. A Rolling Stone magazin annak idején a Sometime in New York című albumunk megjelenésekor a világ legunalmasabb párjának nevezett bennünket. Csak most, évek múltán derült ki, hogy az emberek mennyire szeretik ezt a lemezünket is. Most sikeres igazán.
- Azt mondta, hogy a Season of Glass befejezése után nem tudja, mihez fog kezdeni. Nem gondolt arra, hogy érzéseinek és gondolatainak más művészi kifejező formát válasszon? Például ismét filmet? - kérdeztem.
- Nem tudom. Az is lehet, hogy újból készítek majd filmeket - válaszolta Yoko, a szemernyi sértődés sem látszott rajta, hogy a Lennon előtti korszakra teremtem a beszélgetést. Korábban ugyanis, gazdag tokiói család gyermekeként avatngarde filmek készítésével kereste sajátos útját a művészetben. Sam viszont tájékozatlanságot érzett a kérdés mögött, s elmondta, hogy Yoko a Johnnal való találkozás előtt is készített már lemezeket. Akkori dalait - főként zörejekre és hangeffektusokra épültek - az új utakat kereső zenészek közül többen is az amerikai új hullám ősének tekintik, így nyilatkozott többek között a Blondie és a B'52-es együttes! Akár úgy is lehet fogalmazni, hogy Yoko számára a Lennonnal való zenei társulás kompromisszumot, sőt visszalépést jelentett. Értsem ezalatt azt is, hogy Yokónak van olyan tőkéje, amiből a jövőben is futja majd új lemezekre. A mostani bizonytalanság csak átmeneti.
- Lehet, hogy nem olyan fontos lemez ez a Saeson of Glass, jobb lett volna, ha szültem volna egy gyereket. Magam sem tudom, hiszen mindez csak egy része a világomnak - folytatta a gondolatmenetet Yoko. - Nem élvezem minden pillanatát az életemnek. Néha unalmas, néha bántó napjaim vannak. Persze, nem panaszképpen mondom. Hiszen hasznosak is ezek, megtalálom bennük is a jót!
(Egyébként szült egy gyereket Johnnak: Sean már hétéves.) Arról faggatjuk Yokót, hogy mihez van tehetsége a kis Seannak, hiszen két ilyen ember szerelmének gyümölcse nem lehet híján a tehetségnek!
- Nem tudom, még nem derült ki - válaszolja. - Csak az biztos, hogy szépen rajzol. De bármihez is lesz majd kedve és tehetsége, hagyom, hogy azt csinálja, amit akar. Már iskola-előkészítőbe kellene járnia, de nincs kedve hozzá, így hát nem erőltetem. Őszintén szólva, azt sem bánnám, ha teherautósofőr lenne belőle, csak azt csinálja, amihez kedvet érez.
- S nem szándékoznak elhagyni a szomorú eseményre emlékeztető Dakota-házat? (Hazatérőben, 1980. december 8-án este az itt lévő otthonuk előtt ölte meg Lennont a gyilkosa.)
- Nem, nem tervezünk ilyet.
Kérdést kap: Érdekli-e őt az az ember, aki megölte Lennont?
- Persze, a Double Fantasy című nagylemezzel azt szerettük volna elérni, hogy a földön szűnjön némileg az erőszak. Johnnal úgy éreztük, hogy a szerelmünkben van annyi erő, amiből másoknak is átadhatunk ezekkel a dalokkal. Csak hát úgy látszik, későn csináltuk meg ezt a lemezt. Lennon gyilkosa csak a csúcsa a jéghegynek. Tette a társadalom jellegének felel meg. Ennek ellenére érzem és mondom: mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy így alakult. Én magam is. A legszomorúbb azonban azért vagyok, mert a lemezzel megkezdett folyamatot szinte lehetetlen tovább vinni!
Több helyről is kérdezték tőle: Komolyan hitték-e, hogy dalokkal, a muzsikával meg lehet változtatni a világot?
Igen volt a válasz.
- Amikor Johnnal énekeltünk, hittük, hogy ennek hatására is megváltozik a világ, sőt változások következnek be a mi életünkben.
A Double Fantasy-ból 15 milliót adtak el a világ változásának legcsekélyebb jele nélkül. A röpke vacsoraszünetben e mesés példányszám bevételeinek terhére csipegettünk a svédasztal ínyencségeiből. Miközben Yoko Koncz-cal beszélgetett, Zsuzsa úgy látszik kibökte a mindannyiunkban bujkáló sommás ítéletet, mert Yoko hozzánk fordulva válaszolt:
- Mások is mondták, hogy naiv vagyok! Azért is, mert bizakodóan ítélem meg a nyolcvanas éveket. A hatvanas évek a nagy hit és lelkesedés időszaka volt. A hetvenes években azonban mi zenészek is visszahúzódtunk és nem pazaroltuk feleslegesen az energiánkat. A nyolcvanas évek elején én ismét lelkes vagyok, bízom az emberekben és a kedvező változásban. Tudom persze, hogy mások ugyanakkor katasztrófát várnak. Nálunk például megjósolták, hogy San Franciscóban hatalmas földrengés pusztít majd. Emiatt sok fiatal gyűlt össze és napokig imádkozott, hogy ne következzen be. Nem tudjuk, hogy ez segített-e, mindenesetre nem történt meg a katasztrófa. Nos hát a pesszimizmus nem vezet sehova, zsákutca. Csak egyetlen dolgot választhatunk, azt, hogy optimisták leszünk!
Az esti beszélgetés során a földrengés után még egyszer előkerült. Most már mint hasonlat. Azt kérdeztem, milyen érzésekkel viseltetik a Beatles együttes többi tagja iránt? A kérdés mögött ott bújkált a szelíd vád, sokan ugyanis nálunk is úgy tudják, hogy végső soron Yoko miatt bomlott fel a legendás beat-csapat. Meglehetősen kurván válaszolt.
- Nagy család voltunk. Így hát jól ismertük egymást. Ma is szeretem őket, a magam módján!
- Elég gyakran felröppen a hír, hogy egy évtized után ismét összeáll a széthullott Beatles. Véleménye szerint, most Lennon halála után van-e ennek lehetősége?
- George, Paul és Ringo éppen a közelmúltban készítettek egy közös lemezt ismét...
- Arra gondoltam, hogy megjelennek-e még együtt a közönség előtt, vagyis adnak-e közös koncertet valaha?
- Miért ne lenne lehetséges? Éppúgy megtörténhet, mint például egy földrengés - válaszolta, s számolgattam magamban, hogy mekkora is egy földrengés valószínűsége?
A legélénkebb vitapartnernek az egész est során Bródy bizonyult. Szentségtörő kérdésekre is vállalkozott. A világmegváltás művészi módszerein való alapos elidőzés után meglepetésszerűen kérdezett rá Yokóra.
- Miért foglalkozik pénzzel?
- 1975-ig, amikor a fiam, Sean született, nem volt egy fillérem sem, addig nem foglalkoztam vele.
- De hiszen gazdag családból származik!
- Igen, de a szüleim pénze nem a saját pénzem volt. Használhattam az övékét és Johnét is, de tulajdonképpen nem kellett felelősséget vállalnom. Egyébként, akkor a kezdeti időben, John még egyáltalán nem volt gazdag. A Beatles fénykorában közösen szerzett pénz ráeső részét már jobbára elköltötte. Johnna kakkor is volt ereje pénzt csinálni, inkább lehetősége volt rá. Lefelé mentünk a hegyoldalon, mert akkor még nem tudtuk eladni a dalainkat. Talán azért, mert a dalokban olyan dolgokat mondtunk el az embereknek, amelyek igazak voltak, s akkor még nem akarták azt hallani. John mondta, hogy csődbe jutottunk, óvatosan kell bánnom a pénzzel. Bár művész vagyok, szembe kellett néznem azzal a gonddal, hogy ha pénzre van szükségem, megtanuljam előteremteni és beosztani. Azóta persze megváltozott a helyzet, szerencsém volt, és azt hiszem, sok pénzt sikerült összeszedni. Őszintén szólva, nem sokat ér a szememben a pénz, de tudom azt, hogy erőt jelent! S azzal is tisztában vagyok, hogy ésszel kell használni. Alapelvem, hogy energiáimat olyan dolgokba fektessem, amiket szeretek. Azonban, ha pénzre van szükségem, akkor ennek megszerzésére is hajlandó vagyok energiát áldozni.
Mindannyian elméláztunk egy kicsit, John Lennon múlt év őszén megjelent interjúján, amelyet a világ számos lapja leközölt. Ebben háztartásbelinek jelölte meg magát, s arról beszélt, hogy Yoko a családfő, ő dolgozik igazán, ő ért csak a pénzügyekhez.
- A megszerzett pénzt bizonyára nemes célokra fordítja - feszegette tovább a témát viccesen Bródy János. - Esetleg támogatná-e a magyar popzenészeket a nemrég alakult szakszervezetükön keresztül?
Yoko bármennyire is művész elsősorban, a pénzügyeihez is remekül ért, nem szórja a szélbe a művészetével szerzett dollárokat.
- Az én esetemben, azt hiszem, a nevem fontosabb. Épp ezéret elégedjenek meg azzal, hogy megáldom ezt a kezdeményezést és a szeretetemet is küldöm mindenkinek - vette a lapot és talpraesett választ adott.
A háromórás társalgás után nem bocsátott el bennünket üres kézzel. Az életről vallott véleménye mellé dedikált lemezt és posztert adott ajándékba. Kísérletet tettünk arra, hogy a helyszínen közösen meghallgassuk új lemezét. Ő is szorgalmazta ezt, de sajnos számára is vannak elérhetetlen dolgok. Az egész szállodában nem akadt egy használható lemezjátszó. Éjfél után hazaérve azonnal feltettem a sajátomat, az alig álomba szenderült szomszédok legnagyobb örömére. Az utolsó közös dalukat hallgattam, s közben a posztert is kihajtogattam. Vízzel félig telt pohár és egy törött szemüveg van rajta. A háttérben New Íork felhőkarcolóinak elmosódó körvonala. S a dedikáció: Szeretettel Yoko Onótól.
Czippán György |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-16 19:34:46, csütörtök
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
Hol vannak a világsztárok?
- Ön három és fél évvel ezelőtt magyar popvilágsztárt ígért nekünnk. Az önként vállalt határidő lejárt, s a számonkérés felhangja nélkül, kíváncsian várjuk, mutassa be nekünk, ha úgy véli, sikerült eleget tennie ígéretének!
- Nem szeretnék kitérni a személyes felelősség alól, jó lenne, ha a magyar közéletben kialakulna az a nyilatkozói erkölcs, hogyha valaki ígér valamit, azzal később elszámol. A legmesszemenőkig híve vagyok a nyilvánosság előtti felelősségnek.
- Hát, ha ragaszkodik az "elszámolásához"...
- Nem meggondolatlanul fecsegtem, amikor a nyilatkozatot adtam. Előre láttam, hogy nem lehet megakadályozni a nyugati popzene beáramlását a magyar piacra. A haza popzene viszont csak akkor versenyképes, ha a magyar fogyasztó visszajelzést kap a világpiacon elért kisebb-nagyobb sikerek révén. A komolyzenében is ez történt, azok nagydíjakat kaptak külföldön. De ennél fontosabb, s még ma is az a véleményem, hogy a magyar popzenészek nem fejlődhetnek, ha nem tanulják meg a piaci versenyt, az általa megkívánt munkatempót, ha nem szembesülnek a nemzetközi popzene kívánalmaival.
- Tudatosan építenek tehát sznobságra?
- Álláspontom ütközik azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a popzenének sem kell figyelembe vennie a piac paramétereit, alulról, a tömegek felől jön a friss, az új, s nekünk csak a magunk kultúrájával kell törődnünk, függetlenül attól, hogy mi történik a világpiacon. Kérdés, hogy nálunk nem az jön-e alulról, amit nagy késéssel eltanultak az angolszász popzenétől. Persze tudom, hog ez is átalakul a hazai társadalom hatására. Nem hiszem azonban, hogy az aluljárókban lehet megtanulni úgy zongorázni, ahogy Presser tud. Persze az alulról jövő kezdeményezéseket én soha nem akartam kiiktatni. Csak össze akartam hozni bizonyos nemzetközi és piaci szempontokat, s úgy kijuttatni a világpiacra. Az én szememben az egyetlen járható út a lényeg, hogy nem kell személyes ambícióból, vagy az MHV sikerhajszolás jegyében kellett nekünk "világsztárt csinálni", hanem azért, hogy a hazai, kisstílű, rossz munkaerkölcsű popzene friss vérkeringéshez jusson. Úgy értékeltem, aktuálissá vált, hogy a szocialista világból jöjjön a világsztár. E téren egyetlen konkurrenst láttam, a lengyeleket, de már négy éve úgy sejtettem, hogy ott gátat vet a fejlődésnek a magánkalandorkodás.
- Tehát csak egy jó csapatta lehet a pályára lépni?
- Meg kellett tippelni, hogy kikből lehet világsztár. Összeállítottunk egy csapatot a MIDEM-re, ahogy úgy látszott, hogy a Fonográf viheti legtöbbre. A valóságban az United Artists beugratott bennünket a countryval, igaz, már akkor is gyanakodtam, hogy Szörényiék nem elég kommerszek a világsikerhez. Most már megtanultuk, hogy létezik egy, a zenétől teljesen független valószínűségi tényező. Egy kis lavórba sokkal nehezebb bekerülni, mint a nagyba, rétegzenével kevesebb esély van benyomulni a világpiacra, mint a kommersz produkciókkal. A "kommersz" az én szóhasználatomban nem a silányat, hanem a tömegérdekldést jelenti.
- Végül is mi valósult meg a Fonográf és az angol cég közös terveiből?
- Egy kislemez kiadása után nem vették át a nagylemezt. Kiderült, hogy Szörényiék nem voltak alkalmasak annak a nehéz konfliktusnak a megoldására, hogy itthon sztárok, nyugaton viszont még kezdők. Amikor később árultam a felvételeiket egy nyugatnémet cégnek, elővették a statisztikát: a világcégek forgalmának hány ezreléke a country Megkérdezték, miért gondolom, hogy be tudunk jutni az ezrelékbe, próbáljuk inkább a 30-40-60 %-os stílusirányzatokat kihasználni. Ezek után úgy láttam, hogy az LGT-nek, a Neotonnak és Szűcs Juditnak van esélye.
- Miért éppen nekik?
- Ilyenkor mindig előjön a feltételezés, hogy azért, mert én őket szeretem. Holott a Neoton zenéjét a sikerek hatására szerettem meg, Szűcs Judit lemezeit pedig egyáltalán nem kedvelem. A LGT-t mindig szerettem. (Szűcs Judit a Ki Mit Tud-osokkal Katalin névmagyarázóból Szűcskata néven lett kiválasztott az okkultista vérfürdősök között K.K.)
- Általában nem a zenére gondolnak...
- A Neotonnal való személyes kapcsolatomra céloz?
- Például...
- Tudom, hogy a Neoton az egész popközvéleményt irritálja, pedig nem költünk rájuk egy fillérrel sem többet, mint bármely más exluzív-szerződéses együttesre.
- Nem igaz tehát, hogy például előnyös hangszervásárláshoz jutottak?
- Nem. Egyébként a Neotonnal kapcsolatos minden döntést az igazgató hozza. De beszéljünk nyíltan: Csepregi Évával, a Neoton énekesnőjével a drezdai fesztiválon kapcsolatba kerültem, ezért azonnal felajánlottam a lemondásomat. Visszautasították, de Neoton ügyeibe azóta nem én döntök. Biztos vagyok bban, hogy a Neotont a külföldi sikerei miatt övezi népszerűtlenség a popszakmában. A irigység pedig rossz tanácsadó.
- Mik ezek a sikerek?
- A Neoton története a világsztárt ígérő nyilatkozatom előtt kezdődött, akkor fedeztem fel őket egy koncerten. Az akkoriban botrányokt okozó rock alternatíváját kutattam, mert az volt a véleményem, hogy kell nyújtani valamit azoknak a gyerekeknek is, akik nem szeretik az agresszivítást, a csápolást, ha durva lennék, azt is modanám, akik nem szeretnek inni. A Neotonig meg Szűcs Juditig nekik csak a hagyományos tánczenét tudtuk ajánlani, az viszont nem kellett a fiataloknak. Úgy láttam, van valami a Neotonban, később megnézte őket az igazgatóm, s a vállalat másik szakembere is. Azt mondták, még nem igazán jók, de próbáljuk meg kifejleszteni őket.
- Az ember azt hinné, hogy csak az "igazán jóba" érdemes befektetni, de mit ért kifejlesztés alatt?
- Azt, hogy én és a zenei szakembereink tanácsokat adunk. Olyan ráhatást, amely sikeres út felé orientálja őket. Ez nem egyszerű, például, amikor azt mondtam, hogy az amerikai és európai diszkó keverékével próbálkozzanak, akkor az együttes egyik tagja sírni kezdett, meret ő nem akart ilyen "mélyre süllyedni". Akkor az illető még a mellékhelyiség nélküli, egy szobában lakott, azóta pedig nyaralója van a Balatonnál, és egyáltalán nem sír. Engem személy szerint nem érdekel a pénz, de örülök, hogy körülöttem gazdagodnak meg az emberek. Ahhoz, hogy olyan legyen a Neoton, amilyennek elképzeltem, ki kellett cserélni a dobost, meg kellett válni egy hölgytől és kerestünk egy új gitárost, basszusgitárost. Ez utóbbi például nagyszerű fazon, de a lemezen nem szabadna játszania. Mér előre félek a felhördüléstől, pedig nyugaton ez természetes dolog. Tudomásul kell venni, hogy a sztárságnak technológiája van. A Neoton sikerét nem rendkívüli tehetségének köszönheti, hanem annak, hogy jó-közepes képességeiket beállították egy irányba, hallgatnak ránk. És van egy vezetőjük, aki egyetemet végzett, négy nyelvet beszél. Lehetetlen úgy kiküldeni együtteseket, hogy egy szót sem tudnak az idegen nyelven. A Neoton spanyol sikerébe beleszámít az is, hogy a Pásztor folyékonyan nyilatkozik spanyolul a rádióban. Más példa: amikor a két lánynak azt mondtam, ne dohányozzanak, másnap abbahagyták. Csepregi három év óta, ha itthon van, hetente kétszer-háromszor jár énektanárnőhöz. Keressen még öt popénekest, aki fél éven belül betette a lábát énektanárnőhöz!
- Végül is milyen sikereket értek el a Neotonék ennyi, a "kifejlesztéssel" járó lemondás után?
- Az első kislemezük Olaszországban jelent meg a MIDEM után, a Durium cégnél. Teljes hiábavalóság volt, soha el nem számoltak, promóciót nem csináltak. Ez a MIDEM ugyanolyan "semmilyen eredménye" volt, mint a Fonográfé az United Artists-szal. Ezt követte a rossz emlékű, nyugati feldolgozásokat tartalmazó nagylemez, amit megvete a CBS, kaptunk ezer dollár előleget, majd tökéletesen megbukott. Az első igazán komoly dolog a spanyol szerződés volt. Ebben szerepelt először promóció, a szerződő partner vállalta, hogy fedezi az együttes kiutazását, rádió- és tévéfellépéseket szerveztek nekik, hirdetéseket adtak fel, a diszkókban kétezer ingyen lemezt osztottak szét. Ott meglátták, milyen az, ha egy hanglemeztársaság nem hagy nekik a hat óra alváson kívül egyetlen percet sem. És akkor kezdtek jönni a hírek, hogy az öttusázó válogatottunk többször hallotta rádióban Spanyolországban a Santa Mariát, hogy Kubából hazajövet Csenterics Ágnes a madridi repülőtéren hallotta a dalt. Azóta Spanyolországban 3 kislemezt és két nagylemezt adtak ki a Neotonék. Mindezt anélkül, hogy egy fillérünkbe került volna. S ezután jött a japán üzlet.
- Mennyi volt a nyereségük a MIDEM-et követő első két évben?
- Kereken 40 ezer dollár. Neotonék most mentek egy 40 fellépéses japán turnéra 120 ezer dolláros nettó sztárgázsival. Az angol nyelvű felvételek is "önköltségesek", mert az itthon eladott 30-40 ezer lemez fedezi a ráfordításokat. A hivatalos elszámolás szerint 500 ezer Neoton-felvételt tartalmazó hanghordozót adtak el Japánban, a világ második legnagyobb lemezpiacán. Az NSZK-ban is megjelent 2 nagylemezük, igaz, számottevő siker nélkül. Spanyolországban szolidan sikeresek, amióta a japánok lettek a fő partnerek. Most kaptunk azonban visszajelzést az Rca "New Íor-i házától", hogy a harmadik lemezükre 10 ezer dollát előleget fizetnek. Mr. Yamamoto, az egyik alelnök, azt telexezte, nagyobb sikerük lehet Amerikában, mint az ABBA-nak. Ez bizonyos értelemben világsiker.
- Talán ez az a pont, ahol el kéne döntenünk, mit értünk világsztár alatt!
- Azért nem érdemes, mert ha a beszélgetés végén megkérdezi, hogy van-e világsztárunk, az a válaszom, hogy nincs. Ugyanakkor a be nem tartott ígéretem idén körülbelül 120 ezer dollárt hoz a Neoton-turnéból, 200 ezret a licenc-díjból és 80-100 ezret a jogdíjból.
- Ebből mennyit kaptak már meg és mennyi belőle a Neotoné?
- Már megkaptuk, vagy átutalás alatt van, a Neotoné 27 % forintban.
- S a többi világsztárjelölt mérlege?
- Az EMI Elektrola megjelentette Szűcs Judit 3 kislemezét, a tervezett ötből. Ha abból valamelyik felkerül a slágerlistára, akkor nagylemezt készítenek vele.
- 1979-ben jelent meg, hogy lesz nagylemeze, az ember azt hinné, ennyi idő után előbbre tartanak!
- Az akkor nem volt igaz, de különben sem vagyunk felelősek azért, amit mások mondanak.
- Önnel készült az interjú...
- Ön becsületes módszerrel készít interjút, ez azonban ritka kivétel. Ha én ugyanúgy elmondom az újságírónak, mint az előbb Önnek, hogy 3, vagy 5 kislemeztől függően lesz Szűcs Judit-nagylemez az NSZK-ban, könnyen előfordulhat, az jelenik meg: jön Szűcs Judit-nagylemez az NSZK-ban. Ilyen esetben még csak nem is tiltakozunk, hiszen csak "a szerkesztő egyszerűsített". A Szűcs Judit körüli probléma egyébként bonyolultabb. A lemezeladási példányszám szerint ő ma Magyarországon a legsikeresebb sztár. Az EDDA is eladott ugyanannyi lemezt, de még csak egyet, nem hármat. (A miskolci televízióban megjelent riportfilm után, melyben közölték, hogy Pataky becsapta Slamovicsot, már vitték is Pestre sztárnak a Vasgyárból K.K.) Márpedig a folyamatosságtól lesz valaki sztár. A gond az, hogy nem jók a lemezei, szerzőgárdája nagyon vegyes, a produkció stílustisztázatlan. Szűcs Juditnak a varázslatos figurája adja a sikerét. Ezért van az, hogy a külföldi cég kikötötte, a kislemezek A-oldalára ő adja a számokat. Ha így sem kerül a listára, akkor vége az üzletnek.
- Szűcs Judit példájához hasonló "egyszerűsítés" az is, hogy a Piramisnak nagylemeze lesz Spanyolországban, Franciaországban, a Locomotiv GT-nek meg Spanyolországban?
- A spanyol lemezek megjelentek. A francia Piramis nem. Idejöttek a cég képviselői, el voltak ragadtatva, igaz, nem az együttestől, inkább Révésztől. Szerződést kötöttek, majd ők elálltak. Viszont később az NSZK-ban is megjelent egy lemeze a Piramisnak. A spanyol LGT is megjelent. Ha kinyitja a szekrényem ajtaját, ott találja a tőkés piacon megjelent Piramis-, LGT-, Fonográf-nagylemezeket.
- Ezeken mennyi volt a tiszta nyereség?
- Még nem számoltak el.
- Mi lett a tervezett Pepita-Argentina lemezkiadóból?
- Befulladt. Megalakult, de nem szakemberek, hanem csak pénzzel rendelkező üzletemberek csinálták. Egyébként ők elsősorban a Neoton után érdeklődtek, de mi végül az RCA-val kötöttük meg a Neoton-szerződést 3 évre Dél-Amerikába.
- Volt-e valamilyen kritikai visszhangjuk a külföldön megjelent magyar lemezeknek?
- Volt, de végső soron az is hirdetés. A nyugatnémet lapokban foglalkoztak a Neotonnal., Szűcs Judittal és az LGT-vel, a Fonográffal és a Piramissal nem. De nem szédítsük egymást, a kritikákat is a kiadók inspirálják, ebben a szakmában minden a pénz körül forog.
- Ön a nyilatkozatában nemcsak a pénzről beszélt: "az anyagi haszon mellett célunk, hogy megmutassuk hangulatainkat, gondolatainkat a világnak a popzene nyelvén is". Milyen hangulatainkról. gondolatainkról szerezhet tudomást a világ?
- Nehéz kérdés, mert tudom mérhetetlen undort fogok kiváltani a magyar értelmiség bizonyos köreiben, ha elmondom, büszke vagyok, hogy olyat sikerült divatba hoznom Japánban, ami jókedvű, és nem nyomott, agresszív, vagy depressziós. Ezzel nem tagadom sem a csövesgyerekek problémáját, amit meg kellene oldani, sem az alacsonyabb életszínvonalon élők szociális megsegítésének szükségességét. De az a véleményem, hogy most az adott viszonyok megőrzésére, propagálására kell törekedni. Nem ütném agyon azt, aki az ellenkezőjét mondja, de nekem ez a meggyőződésem. Ezért azt hiszem, hasznos, ha a Neotonról Japánban valaki azt mondja: ezek a magyarok jókedvűek, ne várják a világvégét, ott van a világon egy kis öröm. Nagykövetségünk helyzetértékelése egyezik az enyémmel.
- Minden giccs ezt az érzetet kelti, bárhol állítják is elő a világon...
- Látja, maga is giccsnek tekint mindent, ami jókedvű, felszabadult és optimista. Pedig mennyi depressziós, fogcsikorgató, örökrázó giccsművetés giccs-magatartást tudnék önnek felsorolni. Jókedvű emberek sokkal többet tehetnek egy rossz világ megváltoztatásáért, mint az öngyilkosjelöltek. Nem örülnénk, ha valaki Japánban a mi lobogónk alatt azt énekelné, hogy a szüleim rongy emberek, vagy akár azt, hogy " gálya, a Főnix éjszakája".
- Ha jól tudom, ez utóbbi egy hazai együttesünk szövege...
- Igen, sőt meg is jelenik nálunk. Pedig nem értek egyet azzal, hogy a munka sötét főnixmadár, amelynek az árnyéka rávetül perceinkre...
- És ha egy külföldi kiadó szemet vetne erre a dalra?
- Eladnám nekik, ha megvennék, de nem örülnék, ha például Japánban ilyen képet alkotnának rólunk az emberek. A lustaság aligha nemzeti erény.
.- Értem. Mellesleg nyilván csalódhatott is néhány dologban az utóbbi három és fél évben, hiszen végül is nem lett világsztárunk.
- A Neoton azt bizonyítja, nem kalkuláltam rosszul. De azért ért néhány meglepetés. Nem hittem, hogy a társadalmi irigység ilyen mértékben lebénít. Ha ettől nem tartottam volna, akkor a spanyol betörésünk lután az együttesekre kellett költeni 2-3 millió forintot, ami behozott volna 1-2 millió dollárt. És nem azért tartózkodtunk a befektetéstől, mert nem volt rá pénzünk, hanem mert megkötnek azok, akik ezt számon kérik rajtunk. Állandóan arra kell gondolnom, hogy a vádak ne legyenek igazak, holott arra kéne törekedni, hogy azok legyenek.
- Talán megoldást jelentene, ha a Neoton mellett 2-3 komoly jelölt is lenne. Vagy annyi pénz nincs?
- Van, a Bojtorjánnak most fizettünk ki 120 ezret, hogy elmehessenek Amerikába egy country-fesztiválra. A LGT múltkori útiköltségét mi fizettük ki, csakhogy ezekről nem informálják a magyar közvéleményt.
- Ennek talán az az oka, hogy korábban sok "világszenzációból", világsztárjelöltből nem lett semmi, miközben a folyamatosan érkező hírek azt a benyomást kelthették, hogy valami komoly dolog történik...
- Amióta a japán üzlet beindult, a Neotonról hússzor annyit lehetne mondani. Ennek ellenére nem merem állítani, hogy ők ma üldözöttek Magyarországon.
- Meghökkentő kijelentés. Azt hiszem, sokan vállalnák a lemezkiadásokkal, turnékkal, tévéfellépésekkel járó "üldöztetést".
- Abban az évben, amikor 5 japán tévéállomás műsorában többször szerepeltek és hatszor-hétszer a spanyol tévében, kétszer a mexikóiban, a magyar televízióban egyszer sem láthattuk őket. Marathon című nagylemezük például egyáltalán nem kapott képernyőt, igaz, így is több, mint százezer fogyott el belőle. Itthon félillegalitásban vannak. Ezt ahol lehet, igyekszem ellensúlyozni. És büszke vagyok arra, hogy amikor egyiküktől a japán tévében megkérdezték, hogy sok korlátozást kell-e elszenvedniük, hiszen kommunista országból jöttek, azt válaszolta: Igen, a legsúlyosabb a sebességkorlátozás. Lojalitást követelek azoktól, akikkel dolgozom. Ahol a játékos-uralom van, ott nincs foci. A Neotonnál menedzseruralom van, ez azonban nem jogosulatlan előny. Csakhogy amikor más együtteseknek magyarázok, számtalanszor látom, már azon gondolkodnak, mikor mehetnek végre lógni a büfébe. Megszokták, hogy Magyarországon az a művész, aki szertelen. De mit csináljunk azzal a V'Moto-Rockkal, amelynek második nagylemezébe beleszeretett ugyan egy külföldi menedzser, de amikor Rózsit megkértük, énekelje fel a stúdióban angolul, úgy jött be, hogy alig állt a lábán. Fölvettük, de senkinek nem mutattuk meg, mert csak blamálnánk magunkat.
- Csak a zenekarokban csalódott?
- Nem. Lebecsültem a struktúra impotenciáját. Azt hittem, el tudom érni, hogy az Interkoncert, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, a Zeneműkiadó és az MHV hozzon létre közös vállalkozást, hogy a külföldi partnerekkel mindig egyvalaki tárgyaljon. Ebből azonban nem lett semmi. Az RCA-val kötöttünk egy szerződést, amibe ők a nemzetközi szokások szerint beleértették az alkiadó jogokat is. Az aláírás után derült ki, hogy azokat a Zeneműkiadó már eladta másoknak. A popzenében az egész világon saját kiadója van a lemezgyáraknak. Nekem egy másik vállalattal kell kooperálnom, ami szinte lehetetlen.
- Miért nem jött létre közös vállalkozás a popzene exportjára?
- Irigységből. Senki sem hajlandó lemondani egy kis hatáskörről, csak azért, hogy az MHV még jobban villogjon.
- Még vállalati érdekből sem?
- Vállalati érdek?! Ugyanannyi fizetést kapnak,ha nem csinálnak semmit. Ha azt mondanám, tévedtem, nem lehet exportálni a magyar popzenét, nekem sem változna a fizetésem.
- Akkor miért csinálja mégis?
- Nekem ebből egyetlen fillér hasznom nincs. Az exportkísérlet néhány ember szenvedélye. Az értetlenség és hanyagság bánt legjobban. Az első Neoton LP borítóján volt egy üveg Egri Bikavér a háttérben. Megkértem a Monimplexet, hogy az akkori promóciós turnéra adjanak 25 üveggel a sajtófogadásra. Neutonék azt fogják mondani, hogy az a kedvenc italuk, ezért ezt kínálják,. Egy fillért sem kért érte a Neoton, csak a 25 üveg bort. A Monimpex meg is ígérte, csakhogy elfelejtették telexezni a külföldi képviselőjüknek. Ugyanakkor egy japán cég ajánlatot tett, hogy küldjenek két öltözet ruhát a Neoton-lányoknak, cserébe azt kérik, hogy lefényképezhessék őket. A japánok tudnak Newton-Family feliratú golflabdát gyártani, a nyugatnémetek Neoton szivart, én nem tudok egy hasonló bűvöskockát csináltatni, pedig a japánok saját pénzükön mutatnák be a tévében, ahogy valamelyik Neoton-lány összerakná.
- Nem adja fel?
- Nem, de egyáltalán nem biztos, hogy ki tudok itt tartani. Most kerültem igazán veszélyes helyzetbe, hogy a vállalat megnyerte a botrányrock-csatát. Amióta lappangóbb módszerekkel folyik a küzdelem, nem vagyok biztos abban, hogy 3-4 hónap múlva is ebben az irodában talál. Ez nem tragikus helyzet, a politikai harcnak az a dialektikája, hogy a győztesnek el kell tűnnie. Mi most győztük, megjelenik a P. Mobil-lemez a vitatott szövegek nélkül, s megszűnt a Beatrice.
- Ezek az ön győzelmei?
- Nem azt akartuk, hogy megszűnjön a Beatrice, hiszen szerződést is felajánlottunk nekik. Hogy feloszlottak, az elkedvetlenítő mozzanat azon a győzelmen belül, hogy a szélsőséges értelmiségnek nem sikerült felzárkóztatnia az ellenzék politikai küzdelméhez a rock által mozgásba hozott fiatal tömegeket. Mert erről volt szó.
- Milyen további csatákra készül? Van esély arra, hogy eredeti tervében is győzelmet arasson?
- Ma többet dolgozok más csoportok sikeréért, mint annak idején a Neotonért, hogy bebizonyítsam, nem személyes kapcsolatokról van szó az export mögött. Úgy tűnik, sikerül közös nevezőre jutni az LGT-vel, holott az nehéz dolog. Presserék nehéz emberek, az angol nyelvű lemezt annak idején úgy kellett kizsarolni tőlük. Azt mondtam, csak akkor csinálhatnak magyar dupla lemezt, hogy elkészítenek egy angol albumot.
- Holott ők sem éppen kommersz zenét írnak...
- De most mintha lenne elhatározás Presserben, hogy szót fogad az EMI-nak, s aláírtak egy szerződést.
- Érdekes, az a hír járja, hogy zátonyra futott a dolog...
- Nem igaz. Hároméves szerződést kötöttünk. Novemberben jönnek megbeszélésre a művészeti vezetők. Azt azonban előre jelezték, hogy kicsit más LGT-t akarnak. A szerződés három LP-re szól, a felvételek itt fognak készülni, ők adnak producert, s talán hangmérnököt is. A kész anyag a mi tulajdonunkban lesz, amit világjoggal adunk át az EMI-nak. A szocialista országokban mi terjesztjük a lemezt.
- Más jelöltek?
- Például a KFT, mert ők tényleg rájöttek, hogy mi az új hullám.
- Mi?
- Popzene egy csipetnyi avantgerde színház. Azt is tudják, hogy kommerszen kell avantgarde-nak lenni: kultúrát kell nyújtani, nem rétegkultúrát. Intellektuálisan is emberi színvonalon állnak. Egy zenekarban kell lennie néhány embernek, aki eljutott a tagolt beszédig és nem csak makog. Ez ahhoz túlságosan művészet, hogy sötét, buta emberekkel lehetne csinálni. Bízom az EDDA-ban, bár meggyőződésem, hogy lesz ott még egy-két változás. Ők egyre inkább vonzódnak az Ultravox-féle romantikus rockhoz, ami eladható lesz. Nagyon bízom abban, hogy a Neotonnak lesz még egy váltása, egy másik Neoton fejezi be sztorijukat. Bízom abban, hogy Szűcs Juditból egyszer még popművész lesz, mert ma még nem az. A Hungáriát a mostani formájában nem tartom exportképesnek, de jól eladhatók lennének, ha a újhullámosítanák a rock and roll cirkuszt, mert ők igazi színpadi profik. Talán hajlanak arra, hogy elfogadják az exkluzív szerződésünket. Nagyon bízom még az Eastben. Jó lenne, ha jobban az életre lehetne inspirálni őket: ne csak a hangszereiket, hanem az autogrammkérő lányokat is szeressék. Ők legalább tudnak zenélni. Remény van, mert amióta a magyar élet piacorientáltabb, a zenekarok is érzik az intenzívebb, céltudatosabb munka szükségességét. Ígéretemet szívesem megismételném, de időhaladékkal.
Mola György
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-15 18:54:38, szerda
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
Az egyén
"A XVIII. század felszámolta a Vallást,
A XIX. század felszámolta az Istent,
A XX. század felszámolja az Embert." (Arnold Toynbee)
"Tűnj el, tűnj el,
Te vagy az igazi bűnjel!" (Kontroll)
"Megnövesztem a körmeimet,
És elfelejtek beszélni." (URH)
"Nem vagyok én pszichopata,
Nem vagyok én skizofrén
Nem vagyok én depressziós, csak megfojtottam az öcsém
Nem vagyok normális, nem vagyok normális,
Apám sem volt normális." (Lavina)
A következő dalszövegben az élet tagadása a születés tagadásáig jut el. Kicsit a schopenhaueri negatív életfilozófiára emlékeztet: a nemzéssel és a születéssel csak a halál teremtődik újjá.
"Anyád az ítéletvégrehajtó
Megszült és halálra ítélt.
Anyád a hóhérod, megszült, mert megszülték.
A bűntény fő bűnrészese az apád...
... te mégis ölni, ölni ölelve készülsz,
Ölni, ölni, ölelve készülsz." (Kontroll)
"Szétrombolódik a punk-életérzésben a szerelem szépségébe, romantikába vetett hit is. Vagy az ösztönkielégítés szintjére süllyesztik, vagy mint elérhetetlen beteljesedést tételezik."
(Gyulai László-Lukács János: A gyűlölet évei - A punktól az Új Hullámig, Kritika 1979/7.)
"Az igazi szerelemben nem hiszek,
A mocskos szerelem nem éri meg." (Balaton)
"Minden nő sovány vagy kövér." (Balaton)
"Már megint itt van a szerelem
Már megint izzad a tenyerem
Minek? Minek? Minek?" (Bizottság)
"Megbolondít engem a szexuális élet,
Nem vagyok normális, sokszor én úgy érzem." (Bizottság)
"Valóban szorongást érzünk és ez a szorongás, mint az unalom, azt fejezi ki, hogy elvesztettük a kapcsolatunkat a világgal, az emberekkel, a természettel, mindennel, ami eleven. Nem is tudjuk, hogyan szálljunk szembe a szorongással, mert minden, amit teszünk, csak növeli szorongásunkat. Mind több atomfegyvert gyártunk és kialakítunk egy életsílust, mely egyre szorongóbbá tesz. Egyre kevésbé vagyunk biztosak magunkban, egyre kevésbé vagyunk önmagunk, Mint ritkábban mondható ki joggal az "Én vagyok" mondat, mint az önkifejezés megnyilvánulása."
(Beszélgetés Erich Frommal - Világosság 1980/8-9.)
"Kísérleti állat vagyok, rákot keltenek a bőrömön,
Kísérleti állat vagyok, de a doktort biztos megölöm.
Nem emlékszem, honnan jöttem,
Nem tudom, miért velem kezdenek
Biztos azért választottak,
Mert olyan vagyok, mint az emberek." (URH)
"Ha meghalok egyszer, maradok az ágyban,
Nem hiszem ám én a mennyországban.
Hisz' itt van nekem a földi paradicsom,
Rendezgetek, aztán eszem, aztán iszom, eszek, iszok, eszek..." (Bizottság)
"Nincsen semmi remény, eltemetjük bye, bye
Istenem, hát nem nyertél, eltemetünk bye, bye
Túl korán érkeztél, eltemetünk bye, bye, bye!
Tízig számolok és meghalok,
Idegszervíz jön, vagy megfagyok.
Kevés a tett, túl sok a beszéd,
Zene helyett rossz mesék. Bye!" (URH)
Az önmagától elidegenedett, önpusztító emberiség korunk "terméke". Az ember nemcsak önmagával áll folytonos harcban - amely többek között a társadalmi rendszerek közötti ellentétekben nyilvánul meg - hanem az egyre pusztuló természeti környezettel is. Valóban fenyegetőnek tűnik Toynbee fenti jóslata.
"Kísérleti ember vagyok, a bőrömön rákot kelt a nap.
A doktorok gúnyolódnak, jólsikerültnek mondanak.
Még egy utolsó ugrás, a sugár úgyis utolér.
Kísérleti példány vagyok, doktor megfizetsz a bőrömért."(URH)
"Az élet jó, a világ nem!
Ha elmúlik a fiatalságom, mi marad nekem?
Mindent beleadok és belehalok!
Van itt valaki, aki boldog??" (URH)
"Nem nyerhetek, nem veszthetek,
Ha nem leszek, hát nem leszek
Szabadíts meg a gonosztól,
Szabadíts meg a gonosztól!" (URH)
"A döntésképtelenséggel és a személytelen utak választásával szembeni életképes alternativa persze nem alakul ki önmagától, spontán módon. Ilyen alternatívát a mindennapi gyakorlat: egy valóban demokratikus közélet jelenthet, amely eredményesen segít kihozni az egyében lappangó értékeket, nem hagyja magára a képességeire szabott társadalmi tevékenységek megkeresésének terhével. Ez abban nyilvánul meg, hogy egyrészt elvárásokkal lép fel vele szemben, kiépíti felelősségérzetét és önmaga iránti igényességét, másrészt orientálóan támogatja a sikeres önmeghatározásban, a személyiségre méretezett célrendszer megtalálásában."
(Tütő László: Demokratizmus, Kritika, egyén Kritika 1979/10.)
(Az idézett URH szövegek a Kulich Gyula téri pszichátriai intézetben lettek előadva 1980-ban Müller Péter énekessel, Menyhárt Jenő gitárossal...Előtte Orgazmus volt a nevük. K.K.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-15 18:30:45, szerda
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
A zene nem zene, a szöveg nem szöveg
Töredékek a hazai új hullámról
1980 nyarától-őszétől kezdve megélénkült a haza rock-élet undargorundja. Különösebb hírverés nélkül egyik napról a másikra egy tucat új együttes tűnt elő az ismeretlenségből. Felbukkanásuk arra az időre esett, amikor az őszinteséget és kőkeménységet zászlajukra tűző rock-együttesek hitelüket vesztették a közönség egy jelentős része előtt.
Ezek az új együttesek: a Bizottság, az URH (majd utóda, az Európa Kiadó), a Kontroll, a Punkráció, a Naurotic, az Y, a Vágtázó halottkémek, a Strand, a Balaton, a Lavina, a Commando, a Spenót, a Sikátor, a Bikini, a Dögevők, a Petting, az Inkubátor stb. - váltakozó sikerrel és különböző színvonalon, de - a hazai rockzenében eddig szokatlan hangvételükkel mégis felhívták magukra a figyelmet.
Zenéjüket, irányzatukat -amely egyes jellegzetességeiben a punkra emlékeztet - külföldi mintára Új Hullámnak keresztelték el. A punkhoz való hasonlóságot - az ötéves fáziskésés ellenére - nem kell hosszasan bizonygatnunk: zenéjük egyszerű, elsősorban gitárokra és ütőhangszerekre épül. (Egyik-másik együttesnél a szaxofon is megjelenik). Ugyanakkor viszont épp közülük figyelemreméltóbbak már túllépték a punk zenei világát.
Koncertjeik happening jellegűek. Szemben a már befutott nagyegyüttesekkel, ezeknél a csoportoknál alapvető ismérv a spontanenitás. Kapcsolatuk a közönséggel nem mesterséges. Egyidősek velük: nem bálványok, hanem képviselők. Spoantaneitásuk persze részben képzetlenségükből is fakad: a "Tudsz-Három-Akkordot-Alakíts-Együttest" elve gyakran szinte maradéktalanul érvényesül. Klubszerű helyiségekben játszanak 100-200 főnyi hallgatóság előtt. A színpad és a közönség között nincs kordon, vasrács és "vizesárok". A szereplők sűrűn váltják egymást, a hallgatónak az az érzése támad, hogy akár ő is fölléphet a színpadra. A koncert nyitott, participációs jellegű, hasonlóan a 15 évvel ezelőtti "hőskorhoz".
Az együttesek tagjai képviselők - írtam az előbb. De vajon kiket képviselnek? Kik hallgatják ezt a zenét?
Az együttesek hallgatósága egy lassan, de fokozatosan bővülő kör, amelynek a magja állandó. És eza mag ott van minden koncertjükön. Mivel budapesti jelenségről van szó, a fővárosi fiatalok =17-30 év) egy viszonylag szűk rétege képezi az állandó közönséget: egyetemistákból, főiskolásokból, továbbtanulni akaró, vagy nem akaró, helyüket kereső "kallódók"-ból, valamint kuriózumokra vágyó "jólinformáltakból" állhat - tapasztalataim és feltételezéseim szerint - ez a közönség. (Tehát nem csöves-jelenségről van szó, a dalszövegek is túllépnek a csöves-digó álkonfliktuson.)
Tömeghatása jóval kisebb, mint a 60-as évek beat-korszakának és ez a fontos különbség. Egyes vonásai azonban emlékeztetnek erre az időre: spontán, autonóm jellegűek - különösen a 70-es évek elüzletiesedett zenéje után - reményt adhat a rockzene megújulásához. Ez a punkból kinövő fiatal uránpótlás tűnik ma a potenciális igazi Új Hullámnak. (Nem tévesztendő össze az ún. hivatalos Új Hullámmal, amelyet a Solaris, a Lobogó, a Carát, az Óceán, a Delfin RT, a Rock-well stb. - sőt bizonyos fokig a KFT - neve fémjelez:)
Ezeknél az új együtteseknél a szövegek külön figyelmet érdemelnek. De nem "elemezni" szeretném ezeket, hanem elsősorban bemutatni, a túl--interpretálás csapdájának elkerülése végett. Az idézett részletek túlnyomó többségében az URH (Ultra Rock Hírügynökség) szövegeiből valók. Ez az együttes rövid, mindössze féléves fennállása alatt is az irányzat reprezentásává tudott válni. (Érdekes, hogy mindez elkerülte a hazai ifjúsági sajtó figyelmét, holott a londoni New Musical Express is fölfigyelt rá.)
Melyek az idézett dalszövegek sajátosságai? Egyrészt az erős rokonság az angol punkegyüttesek szövegi-képi világával. (A gondolati azonosság illusztrálására lásd Gyulai László és Lukács János cikkét: A gyűlölet évei - A punktól az Új Hullámig. Kritika 1979/7.). Közös lényegük a tiltakozás, mint a fusztráció levezetése. Leszámolva a hatvanas évek vágyaival, forradalmaival, kihívóan, agresszívan tehetetlenséggel temetik a hetvenes évtizedet.
Az itt közölt szövegeket tartalmuk szerint csoportosítottam: a Zenével, a Társadalommal, a Jövővel, a Közérzettel és az Egyénnel összefüggő részletekre. Mindezeket kiegészítettem olyan - egyéb publikációkból vett - részletekkel, amelyek alkalmasak arra, hogy e réteg konfliktusait jobban megvilágosítsák és valamelyest magyarázatot adjanak e dalszövegek megszületésének okaira. Mert nemcsak a nyugati punk és New Wave mechanikus átmásolásáról van szó. Úgy tűnik, az utóbbi 1-2 év megteremtette Magyarországon is a leendő Új Hullám alkotói és befogadói közegét. Ebben rejlik a szövegek igazi sajátossága: a punk életérzés párosul közép-kelet-európaiság és magyarságtudattal. (Például az Üvegtörők c. angol filmben is elénekelt punk-nóta, a "Nagy testvér" akarva-akaratlanul más értelmezést kap, ha valamelyik budapesti klubban csendül föl.) A 60-as évek békés lázadója átváltozik 1981 első számú közellenségévé (lásd: Public enemy number one URH). És ha a zene nem zene, a szöveg nem szöveg többé, úgy az allegória sem allegória már. Legalábbis nem a szokott értelemben. Az új, agresszív szubkultúra likvidálja a megszokott allegóriákat. Az agresszivítás nyíltságra kényszerít. A szeretet, az élet, a remény, a szerelem, a béke és a virág tagadása élvezet, a gyűlölethez, a halálhoz, a temetéshez, az ösztönkielégítéshez, a háborúhoz, az állatokhoz és a szörnyszülöttekhez. Eltűnik a harmóniára törekvés: "Ha harc, hát legyen harc!" - énekli az URH együttes. Szembetűnővé válik a szövegekben az alattvalói tudat tükröződése a nagybetűs Állam-mal szemben, amely a társadalom elidegenült voltában és a pesszimista jövőképben jelentkezik. Pokolgépek ketyegnek a rák-járvány sújtotta szürke festékkel leöntött atomkorszakban:
"Ez egy ilyen szerkezet, eltemetünk, elfelejtünk Bye, Bye! (URH)
Az egyén szintjén mindez döntésbefolyásolási képtelenségben, depresszióban és végül önelpusztításban jelentkezik.
"Elhárítom a képességeimet" - énekli a Bizottság, az URH énekese pedig kétségbeesetten kérdezi a hallgatóságtól: "Van itt valaki, aki boldog?"
Mint már említettem, nincs szó egységes irányzatról az Új Hullám esetében, inkább csak hasonló gondolatvilágról. Ezen belül számos különbség van az egyes együttesek stílusa között. Az URH-n kívül például a Kontroll-csoport a legaktuálisabb, a Vágtázó Halottkémek, a Punkráció, a Commandó, a Neurotic áll viszonylag legközelebb a punkhoz (dalaik színvonala sem éri el a többi együttesét), a Bizottság a legironikusabb, amely - saját bevallásuk szerint szabadidő-zenét játszó - szinte már I'art pour I'art világában élő és zenél(get)ő együttes:
"Kis lábasok, kis fazekak, kis tányérok, kis poharak,
Kis villák és kis kanalak,
Kések, kések, hatalmas kések..." (Bizottság)
A Strand együttesnél viszont a szöveg háttérbe szorul az erőteljes szólógitár és ritmusszekció kemény hangzása mögött. A hasonló hangzás igényes szöveggel párosul viszont az Európa Kiadónál. Bár újonnan alakult együttes a Tepertő is, gyakorlatilag mégsem tartozik ehhez az irányzathoz, mert elsősorban klasszikus rock és jazz-rock számokat interpretál.
E rövid ismertető után pedig lássuk a dalszövegeket!
A Zene
"Káoszban utazunk, nem pedig zenében." (Johnny Rotten)
"Mindenki megdöglik vagy lelép
Égetik a zenét,
Nem is tudom, miről szól?" (URH)
"A mi zenénk a rock and roll nem lehet" (Kontroll)
"Ez már rég nem rock and roll!" (URH)
"Ez lenne hát az utolsó tangó" (Kontroll)
A társadalom és a jövő
Pillantsunk vissza az elmúlt két évtizedre - a változás iránya élesen kirajzolódik.
"Egy világ, tele hátizsákos vándorokkal, Dharma csavargókkal, akik nem hajlandók elismerni azt, amit általában követelnek, hogy fogyasszák a termelést, s ennélfogva dolgozzanak a fogyasztás kiváltságáért, a sok vacakért, amit különben nem is akarnak...ez az én nagy hátizsák-forradalom látomásom... (Jack Kreouac 1958)
"Ha ebben a társadalomban nincsen számunkra hely,
hát megteremtjük a helyünket a társadalmon kívül." (D. Cohn-Bendit 1968)
Az ötvenes-hatvanas évek romantikus vágyi mára már szertefoszlottak. A megvalósulatlanság érzése keserűségbe csap át.
"1978-ban lucickoltunk a langyos tóban, hejhó!" (Bródy János 1978)
Jövőnk bizonytalan, szorongató, titokzatos:
"A 80-as évek sapkát viselnek" (Cseh Tamás-Bereményi Géza)
A modern ipari társadalom magával a képzelettel, a haladás eszközével is visszaél és szófacsarásaival, az értelmest értelmetlenné, az értelmetlent viszont értelmessé ferdíti. Az egykor antagonisztikusnak számító fogalmak - úgymint a mágia és a tudomány, élet és halál, boldogság és boldogtalanság - mind technikai, mint politikai téren egybeolvadnak. A szépség aligha különböztethető meg a borzadálytól, amikor szigorúan titkos nukleáris üzemek és laboratórumok tetszetős környezetű termelőparkként jelennek meg a szemünk előtt, amikor a polgári védelem főhadiszállása luxus automóvóhelyeket reklámoz...
(Herbert Marcuse, idézi Semlyén István: Modern Mítoszok c. könyvében.Magvető 1979.)
Jóllehet Marcuse fenti szavai más társadalmi közegben hangzottak el, gondolataira - úgy vélem - nekünk is figyelnünk kell. Annál is inkább, mert az utóbbi időben bizonyos értékek devalválódása, válsága a mi társadalmunkban is észrevehető.
"Kétezer apró démon táncol
Kétezer rohadt alisten
Kétezer apró szörnyszülött
Egyetlen emberi arc sincsen." (URH)
"...és mást mondanak és mást jelentenek" (URH)
És a jövő?... Az URH válasza cinikusan kijózanító:
"A zene nem zene, a szöveg nem szöveg,
senki sem tudja, hogy jön, vagy megy." (URH)
"A tehetség elvetél, eltemetjük bye, bye
Kiherél egy intézmény, telemetünk bye, bye,
Istenem, hát nem nyertél, eltemetünk bye, bye!
Kis kezek és kis fejek, eltemetnek bye, bye
Önmagad túlélheted, eltemetünk bye, bye
Ez egy ilyen szerkezet, eltemetünk, elfelejtünk, bye!" (URH)
"Ez a város prostituált!
Gyűlölöm, mikor kielégít:" (URH)
"Mi ez a lötty, amit iszunk?
Emlékeztet valamire.
Igen itt valahogy minden
Valami másnak a helye." (URH)
"Az a meggyőződésem, hogy ez a nemzedék a legtöbbre hivatott ebben a században."
(Miklóska Lajos - Sztárok felelnek Mozgó Világ 1979/4.)
"Biológiai evolúció
Degeneráló amputáció
Rémületes műsorok
Mind a kétezer halott" (URH)
De vajon milyen érzésekkel él ma ez a "legtöbbre hivatott nemzedék"? És egyáltalán: ez a békében felnőtt ifjúság meg tud-e felelni majd a korai kihívásnak? Lesz-e olyan életképes, mint az előző nemzedékek?
"Csupa rendes ember, csupa ronda állat
Mind nagyobb egy fejjel, mint különb nálad" (URH)
"A jvőből is elég
Megdöglik, vagy lelép
Ez már rég nem rock and roll" (URH)
"Születtem Magyarországon
nyolcvankét éves vagyok
fejemben összekeveredtek
a féldecik, s kormányzatok.
Neveltek hazaszeretetre,
hittem az Istenben is
harcoltam két háborúban
túléltem - az Istenbe is!
Fiamból idegbeteg lett,
Nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat,
látom, hogy gyönge alak.
Hogy lesznek ezek túlélők?
Valami itt korcsosul:
Kérdezném, hogy száz év múlva
ki tud majd itt magyarul?!
(Cseh Tamás-Bereményi Géza: Frontátvonulás)
"Ez egy igen-igen kemény, kemény világ!" (URH)
A közérzet
"Tessék mindent lenyelni!" (Bizottság)
"Rám adtak valami ruhát,
Azt mondták, dobjam el a régit." (URH)
"Az állatkert elszabadult,
Nézd az utcát és néznek téged
Nagy testvéred figyel téged.
Nem vagy még egészen jól." (URH)
(A szövegek ismétlésekor a média a Nagy Testvérnek üzent valószínűleg Amerikába K.K. kb. két éve)
A munkanélküliség, mint téma felbukkanása is a korai angol punkszövegekre emlékeztet.
"Rémes hely, bérelj fel,
Munka nélkül vagyok,
Megbízhatsz bármivel." (URH)
"Nem öl meg senki,de
Örökre tarkón a kéz.
Rákkeltő lettél,
Gyűlölek, amerre mész." (URH)
"Árulómmá válnál,
Ha ki nem nyírnálak téged." (Kontroll)
"Csupa durva jelszó, csuda durva jelkép." (URH)
"Az ifjúság eszményében, értékrendjében, életmódjában előforduló devinancia vagy beszűkült praktikusság mindmegannyi figyelmeztető tünet, amely most érdeklődésünk középpontjába került. A valóságban a fiatalok közt sajnos még több más fenyegető tünetet is találhatunk. Ilyen például az itt említett prakticista józanságnak látszólag ellentmondó felfokozott szezibilitás - új érzékenységi hullám, amellyel immár nemcsak ... irodalmi alkotásokban találkozhatunk, de az általános iskolától a katonaságig mindenütt kimutatható."(Gál Szabó István - Töprengés az ifjúságról Kritika 1979/10.)
"Kórokozó a vérképed,
Nem vagyunk a térképen." (URH)
"Mérgező nők, mérgezett tudat,
Közvetlen hang, közvetlen életveszély.
Kinek emelhetsz szobrot?
Kinek a nevében beszélj?" (URH)
"Valamely embercsoport érzelmeinek felkorbácsoltsága adott politikai körülmények között kigyenlítheti a számbeli kisebbségből adódó hátrányokat..." (Gombár Csaba: Politika - címszavakban 155. I.)
"Agyamban kopasz cenzor ül
Minden szavamra ezer fül
Valaki helyettem gondolkodik
Valaki helyettem távozik
Ez még nem a halál, ez még nem a halál,
Mindennap újra erre jár.
Ahány arc, annyi félelem,
Elveszett a közérzetem.
Bevettünk minden dumát
Viseljük a dögcédulát
Szavainkat elcseréltük
Morzsáinkat feléltük." (URH)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-15 17:14:35, szerda
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
Nagy Attila 19 éves, első éves egyetemista. A Lavina elnevezésű háromtagú formáció basszusgitárosa, énekese, a hazai új hullám egyik botrányairól híres alakja. 1977 óta zenél, rajong a Police-ért és utálja a hazai "szupersztárvilág" elposványodott állóvizét. Szeretne követ dobni "a langyos tóba", de kísérleteit eddig kevés siker koronázta. Zenekarai hosszabb-rövidebb ideig tartó együttzenélés után feloszlottak. A kudarcokat, az esélytelenséget zenésztársai nem viselték el olyan jól, mint ő. Jelenleg egy szál gitárral Cseh Tamás és a punk zenei és szövegi világát próbálja meg ötvözni, "szürnaturális" dalaiban. Egyetemi, középiskolai klubokban lép fel, dalai egy nemzedék, a mai tizenévesek életérzéseiről szólnak.
- Nyolc éves korom óta foglalkozom zenével, klasszikust tanultam. 13 éves koromban egy árleszállítás alkalmával vettem magamnak 1300 forintért egy basszusgitárt és elkezdtem gitározni Erősítőm akkor még nem volt, egy ismerősömhöz jártam el, aki diszkózott és megengedte, hogy a műsor szünetében egy másik sráccal felléphessünk. Vele tervbe vettük, hogy alakítunk egy zenekart. Az ős-Lavina 1977 októberében alakult meg. Egy pincében próbáltunk. Egy lepusztult rádióra kötöttem a gitáromat és volt még egy 30 Wattos BEAG erősítőnk is, amit minden alkalommal Kőbányáról cipeltünk a belvárosba és vissza úgy, hogy közben lefagyott a kezünk.
- Milyen zenét játszottatok?
- Egyszerű, "anarchikus" zenét, ami szinte ott született a színpadon. Koncert közben spontán dolgokkal pótoltuk a hiányosságokat. Előfordult az is, hogy a színpadon összekaptunk azon, mi legyen a következő szám. Ez a zene sokkal primitívebb, agresszívebb volt, mint akkoriban bármelyik hard-rockot játszó banda zenéje. Ki is tiltottak bennünket jónéhány középiskolából.
- Te az I. kerületben születtél, innen "fentről" indultál. Mégis punkzenét játszottatok. Miért? Másoltatok?
- Nem. Az első időkben nem is ismertük a külföldi punk bandákat. Akármennyire is azt mondják, hogy nincs igény erre a zenére, mi teljesen ösztönösen kezdtünk el játszani. Lázadási vágy volt bennünk, mást akartunk, nem bevált sablonokat. Azt mondtuk, mi "nyílt" zenét csinálunk, nem öncélút, nem népámítót, mint a rockbandák többsége az utóbbi években. Nálunk soha nem jelentett gondot, ha egy számot 3-4-szer kellett elkezdeni a koncerteken, merte valaki nem tudott beszállni. Ezeknek a buliknak meghitt próbajellege volt, ne volt távolság zenész és közönsége között. Ez volt a dolog igazi varázsa. Koncert után csatlakozott hozzánk, akinek szimpatikus volt, amit csináltunk, összeverődtünk 40-50-en. Elképzelhető, milyen balhé volt, amikor becsődültünk valamelyik kocsmába. Azt akartuk, hogy mindig valami spontán, új, szokatlan dolog szülessék abból, amit csinálunk. Ne legyen soha két egyforma koncert, ne legyen távolság köztünk, a zenének, a zenészeknek ne legyen misztikuma. Laza, gátlástalan, elgondolkodtató zenét játszottunk.
- Kicsit idillikusan fested le a korai éveket. Később a banda mégis többször feloszlott.
- Hát igen. Volt, aki eladta a szerelését és motort vett, másokkal zenei nézetkülönbségeink voltak. Tulajdonképpen Jersabet Tiborral, a dobosunkkal játszottunk végig együtt. Közben nekem is zűrjeim voltak. 1979-ben eltanácsoltak a Kölcsey gimnáziumból, ahol az iskolalap szerkesztője voltam és azzal vádoltak, hogy rossz irányba befolyásolom a diákságot, meg piálok. Új gimibe kerültem, s amíg beilleszkedtem, abbahagytam a zenélést. 1980 nyarán hoztuk össze újra a Lavinát. Ez a Lavina már nevet is szerzett, jó bulijaink voltak. Koncertjeinkre, hogy több cuccunk legyen és rendesen megszólalhassunk, meghívtunk más gimnáziumi zenekarokat is. Végül a Televízió Pulzus című műsorának tehetségkutató versenyén bekerültünk a hat legjobb közé, megígérték a tv-felvételt, de persze nem lett belőle semmi. A zenekar is átalakult, majd feloszlott.
- Ha jól emlékszem koncertjeitekre, ti mindig egy rock ellenes kampány jegyében léptetek fel.
-Igen. Nyugaton a zene evolúciós fejlődése szükségszerűen magával hozza a zenekarok természetes kiválasztódását. Nálunk ilyen nincs. Külföldön az új hullám "feljövetelével" nem volt sok gond. Nálunk egy kezdőnek agresszívnek, feltűnőnek kell lennie, ha el akar érni valamit. Nyugaton a rockzene állandó változásban, mozgásban van. Magyarországon skatulyák vannak. A műfaj megkövesedett. Minden hely foglalt és csak erőszakos, direkt módon lehet megtörni a nagy rockbandák uralmát. A Nyugat valóban diktálja az ütemet, de ami nálunk az új hullám jelentkezésével történt, az nem csupán másolás, hanem logikus következménye a jelenlegi helyzetnek. A koncerteken a provokáció ezért szándékos. A koncertjeink első mondata - "Hölgyeim és uraim! A rock halott!" - mindig megosztotta a közönséget. Volt, amikor megdobtak szendviccsel, üveggel, ropival. Na és! Én élvezem, amit csinálok, a közönség nem? És akkor mi van?! A mi koncertjeinkre a gyerekek ne fogyókúrázni járjanak.
- Ennyire gyűlölöd a "szupersztár-rockot"?
- Miért lelkesedjek apáink zenéjéért? A zenészek többsége az apám lehetne.Kétszer annyi idősek, mint a tizenévesek. Elfásult rutinszerűen zenélő, megújulásra képtelen "sztárok". Unom a protéziscsattogtatást a színpadon! Az ő világuk nem az én világom. Mert mi a jelenlegi mechanizmus? Nagylemez, nagy gázsi, mindennapi betevő vagina, lazítás, lázítás...
- Szerinted a rock valóban halott?
- Szerintem igen. Új arcokra, új hangokra, új elképzelésekre van szükség. Mégha a fiatalok gondjai, bajai sokszor ugyanazok is, mint 10 évvel ezelőtt. De ezeket ma már másképpen kell megfogalmazni. Vannak olyan általános érzések is, mint például a szerelem, amelyek évezredesek, de újra és újra másképpen kell kifejezni, megszólaltatni őket. A kifejezési eszközöknek kell megváltoznia. A kemény rock képviselői is elmondták a magukét, de ma már sablonos és számunkra nem képesek elfogadhatóan tolmácsolni ezeket az érzéseket, gondolatokat. A zenésznek nem szabad cigányprímássá válnia, aki csak kiszolgálja az ízlést..
- Te, vagy inkább Ti - új hullámosok - tagadjátok a kemény rockot, gyűlölitek a nagy sztárokat. Nemzedéked tagjai viszont ott csápolnak a rock-koncerteken, benneteket pedig megdobálnak. Hogy is van ez?
- Félrevezetik őket. A külsőségek bűvöletében élnek. Ez a nemzedék néhány éve felfedezte magának a kemény rockot, ami idővel álrockká vált, s ainek már semmi köze sincs azokhoz az elképzelésekhez, amelyekkel annak idején ezek a zenészek elindultak. Az igaz, hogy ég ma is sokan járnak a rock-koncertekre, de figyeld meg, egyre több a bőrkabátos, tüske-hajú srác, egyre többen járnak jelvényekkel, láncokkal. A rocktól a punkon át az új hullámhoz vezet az út. Ez meggyőződésem. Még egy év és meglátod, igazam lesz. Mindig fáziskésésben vagyunk. Tíz évvel ezelőtt a Kex, a Syrius járt ugyanígy. Nem értették meg őket, ma pedig legendák és a srácok óriási összegeket fizetnek egy-egy kazettáért, lemezért. De 10 évnek kellett eltelnie, hogy befogadják a zenéjüket. Elsősorban undergorund és avantgarde érdeklődésű fiatal értelmiségiek "szeretik", akik elraktározták az egykori kísérletek (Kex, Syrius) esszenciáját és képesek az új törekvések befogadására, megértésére, valamint azok a fiatalok, akik unják a régit és a kilátástalanság megnövetelte bennük az igényt valami új iránt.
- Szerinted tehát van új hullám Magyarországon?
- Feltétlenül.
- Kik alapították ezeket a zenekarokat?
- Változó. Gimnazisták, egyetemi hallgatók,tanárok, képzőművészek, 1978-79-ben nagyon sok kis banda kezdett el játszani gimmáziumokban, kis klubokban. 1980-ban aztán, amikor a kemény rock az "államilag dotált rock-lázadók" (Dinamit) csődje nyilvánvalóvá vált, a P. Mobil szétvált, a fekete bárányok beilleszkedtek, vagy eltüntek, nagyon sokan punkzenét kezdtek el játszani.
-Kiket sorolsz az új hullámba?
- Azokat a rendhagyó hangzású, zeneileg punk és reggae alapokra helyezkedő, dekadens életérzést sugárzó zenekarokat, amelyeknek a szövegei nem közhelysablonokra épülnek. Csak kapásból említve neveket: Bizottság, Kontroll Csoport, Neurotic, Spenót, Sikátor, Európa Kiadó, Vágtázó Halottkémek, Inkubátor...
- Ezek közül a tömegkommunikációban eddig egyetlen nevet sem népszerűsítettek. Vagyis hivatalosan ezek az együttesek nem tartoznak az új hullámhoz.
- Sajnos, ez a kifejezés máris divatslogan lett, és az utóbbi időben sokan kezdenek átnyergelni erre az irányzatra még a nagyok közül is (Új Skorpió). Másokat nem tudni miért sorolnak ide (Solaris, Óceán, Y, Prognózis), mert ezek a bandák "konvekcionális" jazz-rockot, slágerzenét játszanak. Vagy említhetném Bódy Magdit, aki most az új hullámmal akar visszatérni. De ezeknek a próbálkozásoknak egyike sem alulról induló új hullám, hanem csak divatlovaglás. A haladás különben sem lehet hivatalos, a "betörés" mégis lentről történik.
- Lényeges szempont, hogy "lentről" induljanak a zenekarok?
- Feltétlen. Ezek a zenészek ugyanis a társadalmi ellentmondásokat, az ifjúság problémáit a saját bőrükön érzik, s ennek az érzésnek adnak hangot a zenében. Éppen ezért informatívabbak, politikusabbak, lendületesebbek, mint azok, akik divatból csinálják. Ezek a bandák zeneileg- érhetően - nem olyan kiforrottak, mint a nagyok, de ez a zene - s ebben rejlik az ereje - egyszerű, önkifejező. Hogy ilyenné lett, abban nyilvánvalóan szerepet játszik az, hogy külföldön is hasonló tendenciák mutatkoznak a zenei világban. A srácok behozzák a punk lemezeket, sokan láttak kint koncerteket, filmeket. Mindez szembesül a saját érzésekkel, tapasztalatokkal és kiderül, hogy ez a zene nagyon jól rátalált a fiatalok mindinkább szélesedő rétegeire.
- Gyakran elhangzik a vád, hogy ez a zene, a zenekarok színpadi viselkedése a nihilizmus, a rossz, a rombolás, a céltalanság kultuszát hirdeti, s ezért nem kívánatos.
- Ezek a vádak éppoly nevetségesek, mint a Baudelaire pere volt vagy a szürrealistákat ért támadások, akik nagyobb rációt láttak az álmokban és az őrületben, mint a valóságban. E vádak a kultúra nevében értetlenséget és prüdériát terjesztenek. Ne feledd, a valóság meghatározza a tudatformákat, s ha ezek a rombolás és a céltalanság kultuszaiként jelentkeznek, akkor a punk apokaliptikus jel! Különben hogyan meri bárki kétségbevonni a punk létjogosultságát. Említsem az öngyilkososok magas arányát, vagy hogy minden harmadik házasság válással végződik? A fiatalok közül nagyon sokan neurotikusak, idegi eredetű problémákkal küzdenek. S ezért nem az ifjúság a felelős! Sok filiszter azért vádaskodik, mert kényelmetlen számára, hogy a fiatalok egyes csoportjai nem az ő normái szerint keresik a kiutat, vagy aki kételkedik a kiút lehetőségében, az nem az ő normái szerint menekül a valóságtól...
- Valóban ilyen rosszul érezné magát a fiatalok egy csoportja a társadalomban?
-Nézd, nem arról van szó, hogy a fiatalok konkrétan ezzel a társadalommal kerülnek szembe, hanem az elidegenedéssel, a "világbavetettséggel", a kiszolgáltatottsággal, az értékek nyomasztóan szubjektív voltával, tehát talajtalanságával, amely minden fejlett társadalom sajátja is lehet. Mindez párosul még sokaknál az önelidegenedéssel. Nekünk nincsenek mítoszaink, mint például az előző generációnak volt. Nagy gondunk az elhelyezkedés, az elaggott oktatási rendszer nyűge, a lakásviszonyok, az értetlenség, a közelgő katonaság, hogy nincs hol, netán nincs kivel, a papírok és pecsétek világa... Mint valami kafkai hős rohangálunk esténként a belvárosban, valamit keresünk, de hogy mi az, azt már magunk sem tudjuk. Köszönés helyett csak kérdezzük: "Nem tudod, hol van buli?" És ha valahol van, akkor ott megint elmondjuk egymásnak azt, amit mindenki nagyon jól tud, vagy érez: együtt vagyunk, mégis egyedül. Egy igazi közös nevező van csak, a zene.
- Ha jól értem, nem jól érzitek magatokat abban a világban, amit apáitok teremtettek, ugyanakkor nem tudjátok, hogy mit kezdjetek magatokkal, vágyaitokkal?
- Azt nem fogadjuk el, ahogy a felnőttek a világot látják, berendezik maguknak. Opportunizmus, szkepticizmus, hazugságok mindenhol, üzleti szellem, ismeretségek, klikkek. Semmi sem lehetetlen, ugyanakkor semmi sem lehetséges. Jól szőtt háló az egész életük.
-- Nektek ez az élet nem kell?
- Így nem.
- Alternatívát tudtok?
- Kár erről beszélni. A problémákat 10 évvel ezelőtt is nagyon sokan jól megfogalmazták. Újszerűen csak szélsőséges formában lehet kifejezni a fiatalok életérzéseit, hogy még odafigyeljen valaki.
- Ezek szerint áll az, amit a punk zenekarok énekelnek. No future!
- Igen, Johnny Rottennek igaza volt.
- Akkor miért jársz egyetemre?
- Intellektuális önkielégítés.
- Zenész akarsz lenni?
- Nem.
- Akkor miért csinálod?
- Szeretném, ha mások is tudnák, mit gondolok a világról. Szeretném, ha megismernének és ezáltal segítenének abban, hogy jobban megismerjem magam.
- Meddig akarsz zenélni?
- Amíg tudok újat mondani.
- Profi leszel?
- Nem.
- Jövőd, ha nincs jövő?
- Szeretnék írni. Egy határozott célom van, hogy olyan ember legyek, aki minden szavával, gesztusával imponál magának. Minden más csak eszköz ehhez a célhoz.
Sebők János |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/4 oldal
|
Bejegyzések száma: 37
|
|
|
|
2018. December
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | |
| 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | |
| 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | |
| 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | |
| 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
| 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
10 db bejegyzés |
| e év: |
421 db bejegyzés |
| Összes: |
7244 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1223)
- Belső kör (6)
- Család (6)
- Munka (10)
- Haverok (2)
- Iskola (4)
- "Darabokra hullik a Biblia..:" (25)
- A lélek rajza (12)
- A Nagy Karola-rejtély (18)
- A sánta Jézus -Edom Talmud (30)
- Állaatokról (54)
- Beat, Hippi, Punk, Rock (21)
- Dalok (92)
- Egészség, betegség (155)
- Éjszakáim, álmaim (124)
- Élők, vigyázzatok (2)
- Emberi bölcsesség és ami marad (646)
- Érzelmek (102)
- Esti, Jó éjszakát versek (23)
- Fejezetek a szexualitás ... (1)
- Filmajánló (60)
- Füzes László (53)
- Földönkívüliek (7)
- Gyermekeknek (25)
- Halottak napja (8)
- Horoszkópok (9)
- Hozzátok szólok, magyarok! (18)
- Idézetek (398)
- Időjelek - Leplezés (76)
- Ismeretterjesztő (141)
- Játék a tűzzel (advent) (17)
- Karácsonyi versek (33)
- Kelet örökségek (181)
- Kéz analízis (1)
- Kínzások és büntetések (1)
- Kodály Zoltán: Forr a világ (1)
- Kohut Katalin (1636)
- Könyvajánló (35)
- Köztársaság tér 1956 (21)
- Le nem fordított versek (7)
- Lélekemelő írások (216)
- Magyar nyelv (24)
- Magyarország harmoniakártyája (37)
- Marketing (16)
- Meditációk (4)
- Napi harmoniakártyáim (369)
- Napi jóslás (87)
- Névnapok eredete, versek (18)
- Nyugati örökségek (10)
- Otthoni munka (4)
- Receptek (160)
- Rock Évkönyv 1981. (37)
- Számmisztikai elemzések (12)
- Szépség, fitness (45)
- Szólások, mondások (1)
- Szórakozás (13)
- Történetek, novellák (58)
- Újévi köszöntők (19)
- Vas-Forgószél 1945-től (65)
- Versek (356)
- Viccek (249)
- Viselkedés kultúra (10)
- Ünnepek (121)
- Zirkuli Péter: Katalin (29)
|
|
|
| |
- Ma: 501
- e Hét: 2388
- e Hónap: 4747
- e Év: 57013
|
|
|
Offline
