Belépés
taltos1.blog.xfree.hu
Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul! Tatiosz: Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható. Ossian: A ritka tisztes... Gábor Gabriella Táltos
1940.08.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/13 oldal   Bejegyzések száma: 121 
Engem a szívem visz
  2016-05-31 23:38:15, kedd
 
  Szily Nóra interjúja: Katus Attila: "Engem a szívem visz"





Vele találkozni némiképp olyan, mintha az ember tükörbe nézne, és szembesülne azzal, hogy ,,huh, bizony össze kéne szedni magam, el kellene kezdeni újra rendszeresen edzeni!" Bezzeg ő...! Katus Attila vezeti a life.hu BikiniBody programját, múlt héten pedig büszke győztesként zárta párjával a Drágám, add az életed műsorát. 16 éve ismerjük egymást - jólesik időnként leltározni, mi minden történt a Pécsi sasok sikerei óta.

Átéled azt, hogy az emberek veled találkozva rögtön szemlesütve vallják be, hogy lusták és nem figyelnek oda eléggé magukra?

Ez így van, kicsit magam vagyok az élő lelkiismeret, még akkor is, ha nem találkoztak velem soha, csak meglátnak a tévében. Amikor étterembe megyek, észreveszem, hogy nem mindig azt választják, amit szeretnének, és azt is figyelik, hogy én mit eszem.





Katus Attila
Fotó: M. Schmidt János/Origo

Az hogy sokaknak példakép vagy - néha nem korlátoz?

Nem, hiszen én ilyen vagyok. Tényleg nem dohányzom, nagyon kevés alkoholt és kávét fogyasztok, szeretem a zöldséget, a gyümölcsöt, világéletemben szerettem sportolni - de ennek ellenére sem akarom azt mutatni, hogy tökéletes vagyok, vagy tökéletes életvitelt folytatok... Nem szeretném, hogy a kockahasú címlaplányok és címlapfiúk legyenek a minták, nem akarok olyan elvárásokat megfogalmazni, amik egy átlagember számára elérhetetlenek. Ha valamit annak érzel, akkor feladod. Megvalósítható álmokért lehet tenni, és akkor sikerélmény is jön. Azt szoktam mondani, hogy ha ötből négyszer jót cselekszünk, akkor elérjük azt, amire vágyunk. 100 százalékot az élsportoló tud kihozni magából úgy, hogy mindent ennek vet alá - a tanulást, az emberi kapcsolatokat, vagyis az egész életét. De a 80 százalék mindenki számára megvalósítható. Nem tökéletességre buzdítok, hanem egészséges, jó közérzetű, energikus embereket szeretnék látni, akik össze tudják rakni az életüket, és meg merik élni az álmaikat.

Most a BikiniBody projekt kapcsán találkozunk. Egy hétköznapi lány a kiválasztott. Milyen célt tűztél ki? Hiszen az olvasók számára az ő átalakulása is egy példa...

Azt akarjuk megcélozni, hogy egy lány, aki az ország határából, egy nagyon pici kis faluból költözött fel Budapestre, egyedül lakik, dolgozik napi 8-10 órát, ráadásul ülőmunkát végez nem nagy fizetéssel - képes összerakni az életét és változtatni rajta. Aki az utóbbi időben kicsit elengedte magát, de most fejlődni szeretne. Csinossá lehet egy lányt tenni akkor is, ha nem lesz tökéletesen lapos a hasa, de javul a testtartása, formás lesz, tónusba kerülnek az izmai, jobban érzi magát a bőrében, és magabiztosabb lesz. A jeleit már most látom, pedig a programnak még csak a felénél járunk. Természetesen ez nem egy két hónapos munka, és nem arról szól, hogy ne egyen semmit, lefogyjon, aztán visszahízza - hanem pályára akarom állítani, mint egy műholdat. A KATUSAKTÍV program mindenki számára elérhető, ő is azt töltötte ki először, és az induláskor 50 százalék körüli eredményt produkált, most pedig már 88-90 százalékot teljesít. Én nem tudok edzeni helyette, nem fogjuk a kezét, amikor vásárol, csak egyszer tudjuk elkísérni, hogy miket vegyen, hogyan táplálkozzon - de amúgy a közös edzéseket leszámítva, a nap 24 órájában egyedül van, vagyis az ő felelőssége hogy meddig jut el. Az a lényeg, hogy megértse, megtanulja, szeresse és szívesen csinálja, amibe belevágott. Én a szakmai hátteret nyújtom ehhez.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Egy másik friss élményem rólad, hogy múlt héten a pároddal megnyertétek a ,,Drágám, add az életed" című műsort. Minden hétköznap este megküzdötted a magadét... Néha gyöngyöző homlokkal, de nem adtad fel.

Engem a szívem visz. Minél jobban szeretek valamit, annál többet vagyok képes tenni érte. Ha a szívem 100 százalékosan akarja, akkor a testem inkább belepusztul. Belerakom a maximumot. Természetesen, ha valami reménytelen, akkor le tudom magamat beszélni róla, nem arról van szó, hogy megrögzötten ragaszkodom valamihez. Viszont tényleg ki tudom facsarni a testem - erre megtanított a sport. Azt tanultuk a Testnevelési Egyetemen is, hogy bár a test azt mondja egy idő után, hogy hagyd abba, nagyon fáj - ilyenkor nem kell feltétlenül hallgatni rá, mert még van tovább, ott rejtőzik egy csomó tartalék!

Mi volt akkor a fejedben, amikor két oszlop között kellett - kvázi - falra másznod? Egyszer leestél, de újra nekiindultál. A dac munkál benned?

Inkább a játék. Szeretem a versenyhelyzeteket, szeretem a különleges dolgokat az életben. Ilyen szituációba vélhetően nem fogok többet belekerülni. Vannak pillanatok, amik olyanok, mint az ünnepnapok. Az ember rákészül, szépen felöltözik, megmossa a haját, elmegy és odateszi magát. Ez történt most is.

Miért mondtál igent erre a felkérésre? Tudatosnak látlak, végiggondoltam hogyan lett a többszörös világbajnok Pécsi sasból ,,intézmény": a KATUSBODY, a KATUSFOOD, a KATUSAKTÍV a könyvek, programok... Komoly építkezés van a hátad mögött, és ezzel a szerepléssel némiképp a bulvár területére léptél.

Az utóbbi években nagyon elzárkóztam a bulvártól. Természetesen voltak média-megjelenéseim, de sajnáltam rájuk az időt, mert addig se tudtam a szakmámmal foglalkozni. Nem jártam semmilyen rendezvényre, és egy idő után észrevettem, hogy bár van egy kör, aki ismer és kedvel, de a fiatalok felé nyitni kellene. Ez volt az egyik praktikus ok. A másik, hogy a párommal a kapcsolatunk eljutott egy olyan szintre, hogy úgy döntöttünk, hogy nyíltan felvállaljuk egymást. Hozzáteszem, számára az egy nagyon idegen és új helyzet volt, de azzal nyugtattam, hogy attól hogy zavarban lesz, még látni fogják rajta hogy milyen kedves és jó ember.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

A magánéletedről évek óta nem beszéltél.

Ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt években nem ismerkedtem vagy nem volt kapcsolatom, de most éreztem azt, hogy eljött az idő. Nem szégyen, ha az ember egy olyan lánnyal van, akit szeret, és ezt megmutatja. Amúgy meg talán be tudtam bizonyítani, hogy a sport és az egészséges élet 43 évesen is megteszi hatását - lám ilyen szép, fiatal barátnője lehet az embernek.

Tényleg, a műsorban talán te voltál a rangidős!

Vélhetően én voltam a ,,Nagy öreg" azon a héten. Bár nem néztem utána...

Már beszélgettünk arról évekkel ezelőtt, hogy nem jó a kort hangsúlyozni, mert skatulyába tesz.

Nem a naptári, hanem a biológiai kort kell nézni. Annak alapján viszont lehet hogy a legfiatalabb voltam.

Nevetve mondod, úgyhogy tudhatsz valamit! Van ilyen vizsgálat?

Léteznek ilyen mérések, megnézik az ízületek , a szív- keringési rendszer állapotát, különböző teljesítményeket és abból tudnak egy átlagot számolni arra vonatkozóan, hogy körülbelül milyen szinten van a test. Pár évvel ezelőtt nekem 29-et mértek. Most tehát 30-31 éves lehetek. Azért az nem rossz! Ilyen szempontból lehet hogy nem is olyan nagy a korkülönbség Kíra és én köztem. Lehet megvénülni és tönkretenni magunkat nagyon fiatalon és lehet aktívan élni nagyon idős korig is. Ez tényleg választás kérdése szerintem!

Ebbe is belecsomagoltad a szakmai üzenetet, te huncut!

Naná!

Beszélgettünk mi már - nem is egyszer - és olyan kedves szavakkal fogalmaztad meg, hogy vidéki srácként te egy vidéki lányt keresel, aki olyan, mint egy hegyi patak...

Kíra nagyon sok szempontból megtestesíti ezt, mert ő az az útját kereső fiatal, aki mellettem rátalált egy irányra. Egyrészt biztonságra lelt, törődést és odafigyelést kap, és némi irányítást is. Látja hogy mit hogyan teszek, és ő is sokkal koncentráltabbá vált, megváltoztak a fontossági sorrendek az életében. Nagyon jó érzés, hogy mennyivel érettebb, milyen boldog és kiegyensúlyozott lett pár hónap alatt.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Értem, hogy a Kíra számára ennek a kapcsolatnak sok hozadéka van, de neked mit ad? Mégis csak több mint húsz év van köztetek - megélt dolgokban mindenképp, még akkor is ha a tested biológiai kora csak 30.

Egy fiatal lány természetesen nem tud annyi mindenhez hozzászólni, mint egy idősebb, hiszen nincs annyi tudása, tapasztalata, viszont - hogy csak egy egyszerű példát mondjak - ha az ember elviszi bárhova, ő rá fog csodálkozni. Annyi mindennel meg lehet lepni!

Könnyebb élményeket adni? Udvarolni? Lenyűgözni?

Ebből a szempontból igen. Azt gondolom, hogy sem én nem tudok neki mindent megadni, és ő sem tud nekem. De az a lényeg, hogy amit képesek vagyunk egymásnak nyújtani, az számunkra mennyire fontos. Ő nagyszerű lány, sok szempontból passzolunk. Persze csiszolódnunk kell egymáshoz, de ha együtt vagyunk az számomra boldogságot, örömet hoz és jól érzem magam vele.

A szerelemre idő kell... Te pedig éveken át szinte éjt-nappallá téve dolgoztál.

Kíra nagyon ügyesen tud idomulni ehhez, és nekem nagyon fontos, hogy egy nő el tudja fogadni, hogy magas hőfokon égek és rengeteget dolgozom. Látja és érti, hogy miért szeretem ennyire a szakmámat, mi a célom és ahhoz miket kell megtennem. Egyébként pedig mostanában jutottam el arra a szintre, hosszú éveken át tartó dzsungelharc után - amikor olyan sok és nagy dologba vágtam a fejszémet - olyan profivá kezd válni a csapatom, hogy nyugodtabb lehetek és visszavehetek a tempóból.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Mi az a bizonyos cél?

Azt akarom elérni, hogy az irányításom alatt, a javaslataim mentén az emberek megbízható forrásként tekintsenek rám, ha változtatni akarnak az életükön. Valós szakmai háttérre építve segítek nekik. Könyvekkel, kiadványokkal, programokkal, egészséges táplálékkal. Értékrendet és gondolkodásmódot szeretnék közvetíteni, ami révén jobb minőségű életet élhetnek. Annyi hazugság és álság van a piacon - a boltokban és az interneten is - én nem kecsegtetek senkit hamis ígéretekkel, és azt szeretném, ha az emberek csukott szemmel hinnének nekem, és biztosak lennének abban, hogy nem kell elolvasni az apró betűt... Évek óta ezen dolgozom. Először jót akarok cselekedni és utána próbálom profitábilissá tenni. És a sorrend nagyon fontos! Katus Attila vagyok,- bár nevezhetem magam cégnek vagy intézménynek - de egy magánszemély vagyok, akinek szíve van, és személyes felelőssége.

Szerinted miben változtál leginkább az elmúlt évek alatt? Diadalmenetnek tűnik, de...

...ami zavar, hogy néha már nincs időm annyit mosolyogni. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a kedvem, csak már nincs elég módom arra, hogy megálljak és viccelődjek. Nagyon szeretem a humort, jó kedélyű ember vagyok, igyekszem mosolyt csempészni az aerobik óráimba is, de talán ebben érzem hogy komolyodtam. Gyerekkoromban annyit nevettem! Aztán ahogy múlik az idő, egyre több a teher, nagy a hajtás... Szerencsére a pozitív hozzáállásom, az élet szeretete megmaradt, de valahogy mosolyból kevesebb van, és ez bánt.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Ha ezt így kimondod, akkor az is cél lehet, hogy több alkalom legyen a nevetésre! Hiszen talán nyugodtabb időszakra készülsz.

Mindenképpen. Ahogy ebből az őserdőből kikeveredtem és egy tisztásra értem, az egyik célom az, hogy még több nevetést adjak magamnak, még többet sportolhassak és rendezhessem a magánéletemet. Családi házba akarok költözni, olyan körülményeket akarok teremteni, ami egy újabb fázist nyit az életemben úgy, hogy uralom az üzleti életemet és aztán a magánéletemet is. Alapvetően boldog embernek tartom magam és azt szeretném, hogyha mindenki más is ilyen életet élhetne. Ilyen boldog, nehéz életet... Szerintem az élet mindenkinek nehéz. Akkor is ha teszünk azért hogy jobb legyen és akkor is, ha csak sodródunk. És ha már így van, akkor inkább mi irányítsuk! Én ezt az utat választottam.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
A mostot kell élni, és arra figyelni ami van!
  2016-05-31 23:22:09, kedd
 
  Szily Nóra interjúja: Ábel Anita: "A mostot kell élni, és arra figyelni ami van!"





A Drágám, add az életed műsorvezetője, a Kismenők zsűritagja - főműsoridőben találkozhatunk vele majd' minden este a TV2 képernyőjén. Látszik rajta, hogy lubickol új feladataiban. Pár hónapja váltott, és bőven voltak találgatások, hogy mik voltak a lépése hátterében...

Ahogy nézem, a 2016-os év - eddig legalábbis - eléggé pörög!

Hát, sok döntést kellett meghoznom január óta. De azt hiszem jó irányba léptem.





Ábel Anita
Fotó: Polyák Attila/Origo

Zsigerből döntöttél vagy hosszan mérlegeltél? Osztottál- szoroztál, éveket, lojalitást, emberi kapcsolatokat, kötődéseket mérlegelve?

Most nem zsigerből döntöttem. Általában az első megérzésemre szoktam hallgatni, de most átbeszéltem két nagyon fontos emberrel az életemben. Egyrészt Krisztiánnal, a férjemmel, akinek nagyon fontos a véleménye, másrészt Kende-Hofherr Krisztával, a menedzseremmel. Két hónapon át, nem egyszer éjszakákba nyúlóan beszélgettünk arról az útról, amit együtt képzeltünk el nekem. Olyan döntést akartam hozni, ami azon visz tovább... Aztán léptem. Nekem mindig is nagyon fontos volt, hogy egy csapathoz tartozzak, és bár évek óta ott voltam a Heti Hetesben, én nem voltam RTL-es. 2004-ben volt velük utoljára szerződésem. A Drágám, add az életed-et az elmúlt hónapban heti négy napon át forgattuk, szinte éjjel-nappal együtt voltunk a stábbal, és elképesztő jó volt a hangulat. Azt a fajta televíziózást élhettem megint, amilyet annak idején a Reggeli jelentett. Amikor félszavakból is értjük egymást. Amikor érzem, hogy fontos vagyok, amikor számítanak rám, amikor terveznek velem. Erre vágytam és annyira hiányzott, hogy megint egy csavar legyek a gépezetben! Én a szórakoztatásra tettem fel az életemet. Az a fontos, hogy többedmagammal jó műsorokat gyártsunk, és az emberek szeressék amit látnak. Ezért hiszem hogy jól döntöttem.

Kaptál hideget-meleget érte...

Tagadhatatlanul. Borzasztóan bántott, amikor köpönyegforgatónak neveztek. Az élet nem fekete és fehér. Nem a pártok logója van a távkapcsolón, én ebben hiszek. Mindig is azt mondtam, hogy én a családom pártján állok. Amúgy pedig egy médiában dolgozó ember vagyok, aki a hozzá érkező megkeresések közül, a számára legmegfelelőbb lehetőségeket fogadja el. Nem károsítottam meg senkit, nem szegtem szerződést. Amikor megszűnt a Reggeli, a folytatásában már nem számítottak rám. Utána áthívtak az akkor királyi tévéhez, ott voltam másfél évet, amellett a Danubius reggeli műsorát vezettem, szinkronizáltam, színházban játszottam. Aztán a munkáim a gyerekem születésével szinte egyszerre mentek ki alólam...


[kephttp://static.origos.hu/s/img/i/1605/20160512abel-anita-a-mostot-kell1.jpg?w= >640&h=640]"


Fotó: Polyák Attila/Origo

Emlékszem - 2008-ban hathónapos terhesen egyszer csak se színház, se tévé, se rádió nem volt. Jött a kislányod, Luca, de nem lehetett tudni, hogy hova mész majd vissza dolgozni...

Igen, így történt. Vezetőváltás volt a színházban, és már nem tartottak rám igényt, a Magyar Televízióban is megszűnt a műsor, a rádió is átalakult - gyakorlatilag minden eltűnt. És akkor eltűntem én is... Ezt akkor nem bántam, hisz Lucát vártam! Aztán amikor 2-3 éves lett, akkor kezdtem el törni a fejem azon, hogy merre is van az arra?! Közben persze feltűntem műsorokban itt-ott, de inkább a színházi életemet kezdtem el újra építgetni. Csináltam egy önálló estet is, és 2012-ben hívtak a Heti heteshez.

Aminek alapembere lettél, és ennek kapcsán támadták leginkább a döntésedet - a csatornaváltást.

Sajnos itt is csak fél információk jutottak el az emberekhez, de az igazság az, hogy nem is tartozik rájuk. Mi ott mindig alkalmanként, az adott, napi produkcióra szerződtünk. Mellette mindenki azt csinált, amit akart. Tudták, hogy nekem a színház elsőbbséget élvez. Ha előadásom volt, akkor nem szerepeltem a műsorban. Kimondatlanul lettem ott állandó arc, de közben mégsem voltam az. Szerettem a műsort, és hálás vagyok, hogy elfogadtak, nagyon sokat tanultam erről a műfajról. Aztán teltek az évek, és mintha újra felfigyeltek volna rám, hisz hívtak a Gyertek át szombat estébe..., és mellette szinte a semmiből kértek fel az ATV-n a Nő háromszor műsorvezetésére. Talán ez a sok minden adódott össze mostanra, amikor a TV2 megkeresett egy ajánlattal... Meglepett és természetes, hogy elgondolkodtam rajta!

Távolról nézve talán egy tudatos ívnek tűnik a pályád, de így sorra véve a szakaszokat, inkább sodródást érzek!

Hát, igen. Sokáig csak sodródtam. Aki 6 éves kora óta ebben él, arról gyakran hiszik, hogy tudja önmagát képviselni, de ez nem feltétlenül van így. Hiába volt mindig mellettem valaki, aki kvázi ügynökölt, mégsem működött igazán. Amikor Krisztához kerültem 2013-ban a TMC-be, akkor kezdtünk el igazán tudatosan építkezni. Mit lehetne csinálni, mit kellene, és mit nem szabad? Hogy lépjek előre? Mi lehet az utam?





Fotó: Polyák Attila/Origo

Én nem dolgoztam soha menedzserrel, tehát nincs tapasztalatom erről, és nyilván így vannak ezzel sokan. Hogy zajlik ez a munka? Mit térképeztetek fel? Az egyedi karaktervonásaidat, ami a piacon érdekes lehet? Az erősségeidet?

Így, ahogy mondod, igen. Az erősségeimet, a gyengeségeimet, a bennem rejlő lehetőségeket, az akár téves beidegződéseket. Ezek nem mindig könnyű beszélgetések, de máshogy nem megy. Tudni kell az embernek, hogy ki is ő valójában, és, hogy mit gondol róla a közönsége. Nyilván azért az nagy dobás volt, mikor a Triumph kampányba bekerültem. Az, hogy valaki 40 évesen egy ilyen elismert fehérnemű márka arca lesz Clau, és a Csilla mellett - ez jó belépő volt. Sokan rám csodálkozhattak, akiknek talán fogalmuk sem volt arról, hogy mi van velem, hogy nézek ki, mi lett velem a szülés után. Hozott egy nagyon intenzív és médiafüggetlen jelenlétet. Számomra is furcsa volt, amikor szembejött velem önmagam egy plakáton. Lássuk be, a Heti hetes eléggé el van dugva az RTL2-n, ott nem láttak annyian...

Ez egy fontos és alaposan átgondolt lépés volt tehát... Előtte inkább magad próbáltál egyensúlyozni a döntéseiddel.

Igen. Nyilván a megérzéseim sodortak és úgy építettem saját magam. Azt gondolom, sokkal nehezebb egy olyan embert átformálni és újra visszarakni a palettára, akiről már van egy kialakult kép, mint egy olyat, akiről nem tudnak semmit. Krisztának nagyon kemény munkája van ebben, és szerintem zseniálisan ért hozzá. Sok mindenre ráébresztett miközben mindvégig éreztem, hogy mennyire hisz bennem. Felszabadított és önbizalmat adott. Biztonságot ad, hogy ugorhatok, mert tudom, hogy ott a védőháló. Ilyenben soha nem volt részem. Olyan dolgokra érzem képesnek magam, amit korábban nem is hittem...

Nem tudom, hogy mi történt igazán, de azt látom, hogy most minden műsorban sziporkázol, és sugárzik rólad hogy jól érzed magad. Én ismertem ezt az Anitát, de az az érzésem, hogy a képernyőn most tudod igazán magad megmutatni. Az iróniát és öniróniát, a gyorsaságodat, hogy bármilyen poént azonnal képes vagy lecsapni!

Örülök hogy látod! Talán ebben van egy kis forradalom is, hogy ne gondoljuk azt, hogy csak a férfiak lehetnek viccesek! És egy nőtől is fogadják el, ha időnként keményebb, de ugyanakkor benne van a lágyság. Hadd mondjam ki azt, amit gondolok. Tudom, hogy nem vagyok különb másnál, csak a munkám talán csillogóbb-villogóbb. Vagy legalább is annak látszik. Sokan érzik azt, amit én - nekem viszont van lehetőségem nyilvánosan megfogalmazni. De a történeteinkben, az érzéseinkben szerintem alapvetően egyformák vagyunk. Tudom, hiba, de én elolvasom a kommenteket, és szembesülök azzal, hogy engem bizonyos emberek mennyire máshogy látnak. Aki rosszindulatú kommentet ír, azt szerintem magából írja ki a feszültséget. És az igazából nem rólam szól. Persze, tisztában vagyok vele, hogy esetenként talán túl intenzív vagyok a képernyőn. Nem tudok kevés lenni. Nekem a sokból kell faragnom, és ez most nyilván bizonyos szempontból tanulási fázis is. A nyersességem finomhangolása. Azt is megértem, ha valakit ez a stílus idegesít, de van akinek meg nagyon bejön, mert magára ismer! Ő is azt gondolja, úgy érzi - én meg kimondom. És igen, magamra találtam!





Fotó: Polyák Attila/Origo

Zsűritagként azért nem vagy nyers...

Nyilván a Kismenők másfajta gyorsaságot és humort igényel, de talán meg tudom mutatni, amit az emberek nem gondolnak rólam, hogy értek a gyerekek nyelvén. Ha valamilyen zsűrizés nekem való, az ez. Sok minden feljött bennem, amit anno én is átéltem gyerekként, gyerekszínészként. Mit hogyan láttam, milyen felnőtt volt akit szerettem vagy akire furcsán néztem. Ezeket a tapasztalataimat is át tudom adni a gyerekeknek. És nagyon szeretem a műsor légkörét. Tiszta tekinteteket, ragyogó szemeket látok, akik hisznek abban, amit csinálnak... Visszaadják a hitet a sok fásultság közepette, ami egyébként körülvesz minket.

Anita, felfogtad már, hogy hosszú évek után most abszolút főműsoridős arc lettél?! Szinte minden este ott vagy és te vagy ott... Mosolyog a szemed, látom ám!

Tudod, mi volt a legdurvább? Amikor az első Kismenők forgatása volt, és azokon a hatalmas kockákon megláttam az arcképem, az emberek tapsoltak... Ott álltam és felsóhajtottam - Jézusom, itt vagyok! Nem is tudom szavakba önteni, milyen érzés volt. Aztán amikor a Drágán add első műsora előtt ott állt az egész stáb, fogtuk egymás kezét és azt mondtuk, hogy most akkor egy hónapon át együtt csináljuk! Szétnyílt a fal, beléptünk a Petivel, és olyan eufóriát éreztem...

Egyébként, hogyha a Kriszta azt mondta volna neked 2014-ben, hogy két év múlva így alakul az életed - elhitted volna?

Képzeld el, hogy mondta! És azt is hozzátette, hogy nagyon hosszú lesz az út, hogy nem egyik percről a másikra fog történni, és hogy legyek türelmes. Én pedig hittem neki. Ha pedig elbizonytalanodtam, mert azért ilyen is előfordult, mindig azt kérte, higgyem el, hogy a munkánk be fog érni. Újra és újra elmagyarázta, hogy hogyan működik a folyamat, és hogy ennek a munkának nem mindig konkrét és direkt eredménye egy megkeresés. Persze nehogy azt hidd, hogy most képes vagyok hátradőlni. Mindig ott motoszkál bennem, hogy ,,mi lesz, ha..." De arra rájöttem, hogy tényleg a most-ot kell élni, és arra figyelni ami van. El kell engedni a görcsölést. A sóhajokat, hogy ,,bárcsak olyan lenne, mint régen..." Nem. Már sosem lesz olyan. De nem is baj, hiszen most jó! És így egészen másképp tekintek előre is, még akkor is ha tudom - a mi szakmánkban nem szabad hátradőlni...

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
A mosópor alapvetően mosásra való - tőlem se várják, hogy...
  2016-05-05 21:11:00, csütörtök
 
  Szily Nóra interjúja: Majka: ,,A mosópor alapvetően mosásra való - tőlem se várják, hogy híradót vezessek"





,,Nem vagyok én mosópor, minek is lenne szükségem márkaépítésre?" - gondolhatják többen, pedig mostanság egyre többet hallunk, olvashatunk arról, hogy a személyes brand nemcsak a termékeknél, hanem saját karrierünk építésében is szükséges - sőt ez a siker egyik pillére. De mit tegyünk és hogyan? A Lélekbúvár című műsorban Majoros Péter Majkával beszélgettünk és Kőszegi András márkatanácsadóval.

Az Amazon alapítója, Jeff Bezos szerint ,,énmárkánk egyenlő azzal, amit mások mondanak rólunk, amikor kilépünk a szobából". Vajon rólad mi hangozna el?

Majka: Akkor talán az operatőrökkel és a stábtagokkal kell beszélned, erre én nem tudom a választ. Sokféle lehet a benyomás, mert az alatt az idő alatt, amit veletek töltök, nem hiszem, hogy bárki reálisan meg tudná ítélni, hogy milyen vagyok. Azt is tudjuk, hogy vannak emberek, akik beülnek egy ilyen műsorba, és egész mást mutatnak magukról, mint miután kiléptek az ajtón...





Majka
Fotó: Marton Szilvia/Origo

Ilyen szempontból szerintem te nem vagy más itt a stúdióban, mint amúgy, miközben persze az ember viselkedik, és igyekszik megfelelni egy szerep adta elvárásoknak.

Majka: Hát persze, minimálisan más vagyok, de ez nem jelent személyiségváltozást. Nem tűnik skizofrén jellegűnek. Nem is értem, hogyan lehet hosszú távon valakinek egy egészen más képet közvetíteni magáról. Úgy csinálni, mintha...

Kőszegi András: Biztos nincs könnyű élete...

Majka: Igen, olyan, mint a folyamatos bábszínház.

A személyes márkánál fontos a hitelesség, az önazonosság és a megjegyezhetőség.

KA: Nem hogy fontos, hanem alapvető. Hogy a saját értékeidre, a saját személyiségedre építsd a munkád, az életedet - elengedhetetlen. Bármilyen márkáról beszélünk, a bizalom megszerzése és a hitelesség nélkülözhetetlenek. Az említett kolléga épített maga elé egy falat, egy homlokzatot, ami előbb-utóbb recsegni-ropogni fog... Hiszen mi is arról beszélünk, hogy kettős személyisége van. Nem az értékeiről gondolkodunk, vagy arról, hogy szeretjük-e vagy nem, hanem arról, milyen vacak lehet neki, és nem is értjük hogy tudja csinálni. Máris a hibáját emlegetjük, tehát valamit mégsem csinál olyan jól.

Egy márkánál a pozitív dolgok kell hogy hassanak?

KA: Mindenkinek vannak hibái, bár nyilván azokat igyekszünk elfedni. Viszont van akinek éppen egy hiányosságából lesz előny. Barbra Streisand a leggyönyörűbb ronda nő a világon, és nem abból csinált karriert, hogy ő egy csilivili tökéletesség... De megvoltak azok az értékei, amik átsugároztak a szabálytalan külsején.





Kőszegi András
Fotó: Marton Szilvia/Origo

Ha róla vagy Majkáról beszélünk, azt hihetjük, hogy márkaépítésről csak ismert emberek kapcsán kell szót ejtenünk. Miközben egyre többet olvashatunk arról, hogy iparosok, üzletemberek, professzorok - szinte bármely szakma képviselői - gondolkodjanak el azon, hogy a 21. században a piacon látszani kell, és ennek fontos eleme a személyes márka építése.

KA: Azért lett egyre fontosabb, mert - mint ahogy a termékeknél is - egyre nagyobb a verseny. Az elérés az elérhetőség megnőtt, megszűntek a pici lokális piacok, és ki kell tűnni. Már nem elég a mosópornál hogy fehérít, nem elég, hogy a Peti jó nótákat ír - sokkal közelebb kell menni érzelmileg a fogyasztókhoz. El kell érni őket, és el kell adni nekik...

Majka: Szerinted ez minden esetben tudatos?

Majka, azért hívtalak meg téged, mert számomra lenyűgöző és tiszteletre méltó az, ahogy az elmúlt éveket végigcsináltad. Vélhetően sokkal inkább ösztönösen, mint tudatosan. Azt gondoltam, hogyha együtt végiggondoljuk a karriered lépéseit, és ahogy kialakult a ,,majkaság" - a zenész, a műsorvezető, a showman és a sikeres vállalkozó -, a döntéseid mentén megfogalmazhatunk általános érvényű szabályokat. Visszakanyarodnék a hitelességhez. Szerintem te nem mondtál olyan felkérésekre igent, amelyek nem voltak hozzád illők...

Majka: Ebből sok probléma volt, álltam is a szőnyeg szélén néhányszor, amikor számon kérték, hogy egy-egy felkérést miért nem vállalok. Mindenkinek vannak főnökei, mindannyian egy rendszer részei vagyunk, ami azt is jelenti, hogy időnként simulékonyabbnak kell lenni vagy inkább alkalmazkodóbbnak. De fiatalon az ember nyilván sokkal többet konfrontálódik - viszi a lendület, a düh és a meggyőződés, hogy mindent jobban tud...





Forrás: Facebook/Majka

Volt olyan, hogy megcsináltam valamit, pedig nem nagyon szerettem volna, és volt olyan, hogy ragaszkodtam ahhoz hogy ,,nem". Az életem legfontosabb ,,nem-je" az RTL-ből való távozásom volt.

Egy nézeteltérés kapcsán kikötöttem valamit, kvázi szankciókat próbáltam hozni, ami elég hülyén hangzik... Mindenesetre a vége az lett, hogy a döntésem nyolc évig kivetült az életemre. Az RTL-nél nem szerepelhettem, akkor még nem voltam elkötelezve a TV2-nél, épp szabadúszó voltam, vagyis elég komoly szakmai és anyagi következményei lettek.

De igaznak érzed utólag is.

Majka: Jól tettem, nyilvánvalóan. Ki tudja hogy mi lett volna, ha...?

A nemet mondás hátterében benne van az, hogy nem megyek afelé, ami nem rám szabott, amit nem érzek saját utamnak. Ha továbblépek, akkor a személyes márkaépítésnél talán mindig látni kell, hogy mi felé törekszem.

KA: Fontos hangsúlyoznom, hogy a személyes márkaépítést ne keverjük össze azzal, hogy a fiatalok híresek akarnak lenni. A sikeresség szabályairól rengeteg könyvet írtak, de ha pusztán az elolvasásuk elég lenne, akkor mindenkinek sikerülne. De nincs így. Van az a mondás, hogy mi a sikeres és a sikertelen ember közötti különbség?

Az, hogy a sikeres ember meg mer tenni dolgokat! És meg is teszi.

Ilyenkor kilép a komfortzónájából. E nélkül nincsen siker. Ha ezt a szituációt lefordítjuk márkaszakmai kérdésre, akkor Peti bevállalt egy olyan döntést, ami neki egyáltalán nem volt komfortos. Nyilván 100 emberből 99 összeszorította volna a fogát, és azt mondta volna, hogy huh, hát ez mégis csak az RTL, nem mondok nemet, inkább megcsinálom, mert különben nem lesz belőlem semmi. Nagyon fontos tehát, hogy lépni kell!





Forrás: Facebook/Majka

Kell a bátorság, adott esetben vakmerőség.

Majka: Igen, de azért azt ne felejtsük el, hogy bár én nem láttam tisztán a jövőmet, nem tudtam, nem tudhattam a döntésem következményeit, de arról viszont meg voltam győződve, hogy valahogy majd csak lesz... Tisztában voltam a képességeimmel, és hogy előbb-utóbb ezekből előnyt fogok kovácsolni, még akkor is, ha időnként ezek megkérdőjeleződtek, hiszen vannak olyan pillanatok, amikor az ember elbizonytalanodik. Persze vannak, akik úgy érzik, hogy nincs választásuk. Például azok, akik egyetlen megoldásnak érzik az életükben, hogy egy valóságshow-ban szerepeljenek, és sok mindent elvállalnak, megtesznek...

Ami később talán rontja is az esélyeiket, hisz rájuk ragad egy címke...

Majka: Ami levetkőzhetetlen - szó szerint. 14 éve volt a Való Világ, és nekem 10-11 évbe tellett, sőt... Néha még ma is nehéz magam átverekedni az előítéleteken. A prekoncepciókból kibújni egy valóságshow után majdnem ,,mission inpossible".

KA: Pokoli nehéz. De az előbb egy nagyon fontos dolgot kimondtál: ,,tisztában voltam a képességeimmel". És egy pillanatra elkülönítem az énmárka fogalmát a személyes márkától. Az énmárka maga az önismeret. Ez az első és legfontosabb, hogy amikor belenézünk a tükörbe, és számot vetünk saját magunkkal: ki vagyok én, mit akarok, milyen vagyok... A következő, hogy mi az értékrendem, amit szintén tisztázni kell saját magunkkal. Nagyon egyszerű dolgokról beszélünk - igazmondás, tisztesség, becsület, barátság - ezek mennyire fontosak az életemben?

Ezek után jön az a kérdés, hogy mi a célom? 3-5 év múlva hol akarom magam látni?

Teljesen mindegy, hogy orvos vagyok-e vagy mérnök, televíziós szereplő, vagy zenész - tudnom kell, hogy milyen irányba haladok. Ha már a mondásoknál tartunk: amelyik hajó nem tudja melyik kikötőbe tart, annak semelyik széljárás nem fog kedvezni... Abban, amit valaki csinál, nem elég jónak lenni, hanem kiválónak kell lenni. Létezik egy szám - a 10 000. A kiválósághoz - zenében, műsorvezetésben, mérnökségben, tanárságban - tízezer óra munkát bele kell tenni. És ezt már a Peti is beletette.





Forrás: Facebook/Majka

Akkor nincs olyan, hogy bekopogok hozzád azzal a kéréssel, hogy pár hónap alatt építsd fel a márkámat. Varázsütésre nem megy, instant brand nincsen.

KA: Nem hiszek benne. Tízévente van valaki, aki berobban, de kérdés, hogy ezt hogyan tudja fenntartani, hiszen sokan azért bele is buknak. Ha megnézzük a nagyon erős személyes márkákat, például David Beckhamet - nem ő volt a világ legjobb futballistája, de mégis ő lett a legerősebb személyes márka, amihez nagyon sok minden kellett. Szerencse és véletlen is, de azokra is készen kell állni. És a munkát, szorgalmat bele kell tenni, ahogy ő is.

Az ösztönösségtől indultunk, de az évek múltával már tudatosabban vigyázol arra, amit összeraktál?

Majka: Most már inkább, de ez talán a kor előrehaladtával is összefügg. Vannak olyan pillanatok, amikor tudom, hogy ezt nem szabad, és vannak pillanatok, amikor tudom, hogy ezt viszont meg kell csinálni! Mindig mérlegelek. De amit még egy brand kapcsán fontosnak tartok, az az, hogy ahogy egy mosóportól senki nem várja el, hogy ki legyen vasalva tőle a ruha, hisz a mosópor alapvetően mosásra való - úgy tőlem se reméljék, hogy híradót vezessek, vagy kitaláljam a ZS-vitamint. Van egy utam, amin járok, amin haladni szeretnék, és jól akarom magam érezni az életemben. És talán ez a legfontosabb.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
A szereplésnek legyen miértje!
  2016-05-05 21:00:00, csütörtök
 
  Szily Nóra interjúja: Dombóvári István: ,,A szereplésnek legyen miértje!"





Hamarosan új szerepkörben is feltűnik a Gyertek át szombat este című műsorban. (Egyelőre titok, milyenben...) Tavaly ő volt Sebestyén Balázs műsorvezetőtársa az RTL Klub képernyőjén a Got Talentben. 10 éve láthatjuk már stand up-osként országszerte a ,,vidéki kövér fiú"-t... Ez volt a címkéje, és bár ezzel ő is gyakran poénkodik, fülembe jutott, hogy elege van már abból, hogy szinte csak a fogyás-hízás témában faggatják. Ezt most kihagyom. (Bőven van rá találat a neten.)


10 év stand-up után elmondhatjuk, hogy más műfajban is lehetőséget kaptál az RTL Klubon. Got Talent-műsorvezetés, Gyertek át szombat este... Egyre szélesedik az út, amin jársz!

Vicces amúgy tényleg, hogy nyolcévnyi Showder Klub után felfedezett egy másik szegmens is, ráadásul ugyanabban a házban. Mondhatjuk, hogy kaptam végre kulcsot más szobákhoz is.







Dombóvári István
Fotó: Polyák Attila/Origo

Beszédes kép! De a tévés műsorvezetés mégis más műfaj, mint amiben éveken át mozogtál!

Egyrészt nagyon különböző, másrészt a legkevésbé sem, hiszen ugyanúgy a szórakoztatás nagy halmazába tartozik. Én nem hiszem - ahogy sokan -, hogy szórakoztatni csak egyféle közegben lehet. Az évek alatt arra is rájöttem, hogy a kudarctól sem kell félni - azt szépen kidolgozza az immunrendszer. Nyomi dolognak tartom ma már, ha valaki csak a komfortzónájában mer mozogni. Persze, az nem volt tervben, hogy egy élő, nagy tehetségkutatónak leszek az egyik műsorvezetője, de nem mondom, hogy nem örültem, amikor valaki eszementnek eszébe jutott, hogy behívjon egy castingra.

Rutinod az önálló estekben volt. Egyszemélyes műfaj - tiéd a tér. A tévés feladataidban figyelni kell másokra, a másikra, és nem csak a közönségre...

Ezt le kellett sakkozni magamban. Általában enyém a színpad, szólista vagyok, egyedül dolgozom, enyém a bemelegítés része is, a munka és aztán a siker is - ez tény. Nyilvánvalóan egy másik típusú műsor másfajta hozzáállást várt.

A debütálás jól sikerült, hisz folytatása is lett. Rendszeresen ott vagy a Gyertek át szombat este című műsorban is...

...és hamarosan új szerepben is látni fogsz! De erről egyelőre ennyit... Nagyon megnyugtató, hogy most már tudom, bíznak bennem, és elhiszik, hogy el tudok vinni egy műsorfolyamot. A vízválasztó az volt, amikor a Got Talent utolsó adásának első fél óráját egyedül kellett vezetnem, hiszen Balázs akkor vágatta le fogadásból a haját, és sokáig nem jött elő... Na, az orbitális feladat volt, hogy ott álltam a stúdióban, beszéltek a fülesembe a vezérlőből, amit hallanom és értelmeznem kellett, miközben beszéltem kifelé mindenféle késleltetés nélkül élő adásban! Ha valamit elrontok, az el van rontva, nem visszavonható, nincs összekacsintás a közönséggel, mint egy Showder Klub-felvételnél, ahol egy tapstól újraindulunk. Amikor kérdezték tőlem, hogy nekem mekkora bátorság kellett ehhez, mindig azt mondtam, hogy a csatornának kellett óriási bátorság, hisz bíztak abban, hogy felnövök a feladathoz. Egyébként amikor először felhívtak, hogy megnéznének egy meghallgatáson, kajakra beleröhögtem a telefonba. Nem értettem. Gyerekek, ez komoly, most tényleg? Se külsőleg, se belsőleg nem vagyok alkalmas, hisz oda szépen fésült, jóképű fiúkat raknak. A televíziónak ez a része kirakat, és ezt el kell fogadni.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Mégis te lettél! Egyszer azt mondtad, hogy az ember akkor tud érvényesülni, ha divatos figura, magadat pedig nem tartottad annak...

Jó lenne, ha nem így működne a világ, és nem azért, mert én vagyok a ,,nem szép és alacsony", hanem jó lenne, ha az emberi értéket nem a sípcsont hossza határozná meg!

Na, de itt a cáfolat! Te kerültél oda!

De mire megyünk ezzel a cáfolattal? Ettől még a világ nem fordult meg, csak egy fecske volt, és az nem csinál nyarat. Nem sok mindent tettem ezért. Mázli volt.

Azért a mázlira is készen kell állni... Mindenesetre jó egy éve - vagyis az új tévés sikerek előtt - azt mondtad, hogy rólad az a definíció, hogy B kategóriás humorista vagy.

Ez a mai napig így van. A magyar humoristák listája úgy van összerakva, hogy a felső kategóriát a művészi értéket képviselők alkotják. Ők művészek - én pedig bohóc vagyok. Ők okosságot, tanulságot raknak bele a mondandójukba, mint Hofi, én pedig csak hangulatokat, pillanatokat, foszlányokat adok el. Ha ők a nagyfilm, akkor én videoklip vagyok. Én ezt vállaltam. Egy másik fiókban vagyok, de nincs ezzel semmi gond!

Akkor nem is buzog benned a vágy, hogy átkerülj az A-ba?

Nem szeretnék. Mindig is kakukktojás voltam. Van egy ki nem mondott, belső policy, hogy bizonyos témákról márpedig nem szabad beszélni. Én pedig ezt teljes mértékben elutasítom. Szerintem mindenről szabad beszélni, sőt! Nagyon nagy baj az, ha egy humoristának a viccért magyarázkodnia kell. Tételezzük már föl, hogy egy műsorban az ember tisztán szórakoztatni akar, elsütni egy fricskát, jó hangulatot csinálni, valamin röhögni és röhögtetni... Ne csesszenek le egy poénért, és ne gondoljanak bele olyat, ami nincs benne! Van zsidó, cigány és még sokféle vicc a jó ízlés határain belül, amik méltóak arra, hogy odakerüljenek majd a viccmúzeumba. Miért kellene őket elhallgatni? Ha bizonyos szavakat nem szabad kimondani, az előbb-utóbb frusztrációt okoz. Tudod, miért nem oldjuk meg a problémákat? Mert ahhoz először fel kell vetni őket, és ettől szinte mindenki irtózik. Én vagyok a postás, aki a rossz hírt hozza. De valakinek ezt is meg kell tennie.





Fotó: Polyák Attila/Origo

A saját életedben is szembenézel a problémákkal, vagy ott te is hajlamos vagy elkenni, agyonhallgatni, szőnyeg alá söpörni, mint oly sokan...

Jellemzően olyan voltam, aztán egyszer csak összefolyt a valódi életem a munkámmal. A színpadra én megyek föl, nincs olyan átlényegülés, mint a színészeknél, hogy Kovács János tíz perc múlva Othello lesz, és muszáj beleélnie magát a szerepbe. Elkezdem itt valahol, és folytatom a színpadon. Én magam vagyok az árucikk, egy lemeztelenített ember, tudhatnak rólam mindent, nincs tabutéma. Sokan mondják, hogy az igazi humorista az életben nem is vicces, nem is kedves, mert minden energiáját a színpadra összpontosítja. Én még ezt sem utasítom el, rendben van, mindenki csinálja úgy, ahogy akarja, csak nekem hadd ne kelljen úgy! Hadd legyek saját magam. Ebben az értelemben használtam a B kategóriát. Ami nem minőségi, hanem inkább egy vélt vagy valós rangsor, amit néhány ember fölállított.

Hogy dolgozik a bohóc? Megragadt bennem, hogy te nem írod meg a szöveged, nem használsz cetliket hívószavakkal...

Ez inkább renyheségből indult. A felkészült, a profi mindig jegyzetel, összeír hívószavakat. Nekem se füzetem, se papírom - semmim nincsen. Hiszek abban, hogy amikor enyém a színpad, akkor magam alakítom a dolgokat, és szeretek reagálni a közönség igényeire. Soha nincs két egyforma előadás.

Mikor fellépsz a színpadra, azt legalább tudod, hogy mi lesz az első mondat?

Nem, először mindig puhatolózok. Lekapcsoltatom a fényt magamról, és a közönségre kérem. Szétnézek, keresgélem az arcokat. És biztos nem ül mindig az első sorban egy szőke lány vagy egy izmos fiú. Én nemcsak azt a hatást akarom kelteni, hanem el is akarom érni, hogy sose legyen két este ugyanolyan. Biztos lehetsz benne, hogy van annyi élményanyagom és improvizációs készségem, hogyha valaki beordít valamit a negyedik sorból, akkor a vonatot kiviszem egy másik vágányra, és a fene tudja, hogy hol fogunk kilyukadni, de biztosan megérkezünk valahova.

Nem a fellépésekre készülsz, hanem állandó készenlétben vagy? Most, ahogy sétáltál felém, közben is figyelted az inspiráló pillanatokat?

Igen, de ez nem szándékos. Egy nagyon fontos elemet észrevettem - görcsösen nem lehet. Olyan nincs, hogy egy üres papír előtt ülsz, hogy na, akkor most írjunk vicceseket. Valami megérint, megtalál - egy hangulat, egy arc, egy közjáték... Szerencsére az életem is mozgalmas. Folyamatosan utazom, rengeteg emberrel találkozom, a valódi és a virtuális kommunikációt is csúcsra járatom, tehát mindig érnek hatások. Még sosem voltam alapanyag híján.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Az elmúlt tíz évről beszélünk, de menjünk még vissza az időben és térben - Jászkarajenőre. Hol jött a váltás, hogy a lelkes, önkéntes iskolai versmondóból saját poénokat gyártó figura lett?

Én mindig kiköveteltem az emberek figyelmét. Emlékszem rá, hogy unalmamban, 4 évesen, a nagymamám tanított meg írni-olvasni, és az óvónők kvázi csodagyerekként kezeltek. Ez ott, abban a közegben, nagy dolog volt. Hétévesen írtam meg az első mesémet, és fel is olvashattam Bálint Ágnesnek, aki persze megdicsért az összes hasonló kisgyerekkel együtt...

Miről szólt az a mese?

Egy télapóról, akivel kicsesztek. Rendhagyó mese volt, és nem volt happy and a végén, azért is tetszett neki. De ezután is mindig csinálnom kellett valamit, amitől odafigyeltek rám. De tudod, van a direkt exhibicionista, aki minden egyes pórusában ezt hordozza: piercing, tetkó, fura fej - nézzetek már, itt vagyok, hé! Én azért nem voltam ennyire tudatos. Szerintem akkor pecsételődött meg a sorsom, amikor észrevettem, hogy maguktól körém gyűlnek a többiek az oviban, aztán a suliban, a középiskolában. Mintha megafonnal jártam volna, pedig még csak hangos se vagyok annyira. Ez az egész életemre jellemző lett. Ha a kocsmában leültem egy asztalhoz, röhögtek körülöttem, és idegenek is odajöttek. Mindig volt közönségem, csak a kört bővítettem folyamatosan... Ha nem jött volna egy szerencse vagy véletlen, akkor mindez megmaradt volna a saját kis közegemben. Én nagy Fábry Show-rajongó voltam, meg vagyok is. És ő azzal támogatott engem a többiekkel együtt, hogy hagyott érvényesülni. Az ő tanácsára indultam el a Godot Kávéházba, aztán lett a Dumaszínház. Fábry Sándorról mint emberről továbbra sem tudok sokat - kétszer hívott fel, és akkor is véletlenül, mert mellényomta a telefont... Nekem a karaktere tetszett! Imádom Hofi Gézát, felnézek rá, de soha nem ő volt a példaképem. Nekem az a harsány, szarkasztikus stílus tetszett, amit Fábry képvisel. De nem Fábry Sándor akartam lenni, hanem azt csinálni, amit ő - szenvtelen kíméletlenséggel nyúlni bármihez.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Rengeteg mindent csinálsz. Reklámszöveget írsz, képregényt gyártasz, új műsorokon töröd a fejed, miközben szinte mindennap fellépsz. Muszáj a sokféleség, hogy ki ne égj egy műfajban?

Nem vagyok ilyen kényszercselekvő. Lehet, hogy elég lenne csak humoristáskodni. De a tévézés olyan új színfoltot adott ismét! Minél többet tudsz, annál több vagy. És annyi jó feladat talál meg! Képzeld, felhívott egy színtársulat, hogy eljátszanám-e ősszel a Pumukli mesejátékban az egyik főszerepet. Ez olyan szinten abszurd, hogy röhögtem egy hatalmasat, aztán rögtön elfogadtam. Ki a francnak jutott eszébe? Lehet, hogy túlzizgek, lehet, hogy nem kellene ennyi mindent csinálni, de ha úgy érzem, hogy több dolog is jól megy egymás mellett, akkor miért is ne?

Hisz ilyesmire vágytál - hogy minél többen figyeljenek rád... És mindeközben azt érzem, hogy nem felejted, amikor még 30 ember előtt léptél fel egy tank benzinért. Mintha ébren tartanád magadban az öröm képességét, hogy ide jutottam...

Remélem, hogy jól érzed. Nekem az összes kis mérföldkő le van szúrva, és ezekhez virtuálisan mindig ellátogatok, és megkoszorúzom őket. És így, hogy 37 évesen egész szépen sikerült felépíteni azt, amit akartam, már nem is gond, hogy 8-9 évet rettenetes munkahelyeken dolgoztam. Minden hozzátartozott az idevezető úthoz. Lehet, hogy időnként szarral volt kikövezve, volt, amit átugrottam, és persze volt olyan is, amibe beleléptem.

És olyan lépés is van, amit egyelőre kihagytál. ,,Mindent a munkába tettél, és a magánéletedben lemaradtál." Te fogalmaztál így. Szinte semmit nem lehet tudni rólad...

Élem az életem, rendben van, semmi gáz nincs vele, de szerintem a közönség a vicces emberre kíváncsi, nem arra, hogy Pistike otthon kutyát sétáltat, vagy mit főz otthon a párjával. Mindig attól az egy dologtól tartottam, hogy funkció nélküli legyen a szereplésem. Attól rettegek. Hogy beletesznek abba az üres fiókba, ahol nincs produktum, de fellépek, bár én sem tudom, mivel... Ne írjanak rólam azért, mert valakinek a pasija vagyok, vagy mert feltűntem egy vetkőzős műsorban. A szereplésnek legyen miértje! Én szeretek megdolgozni a figyelemért és a tiszteletdíjamért is. Van olyan, aki azt mondja, hogy a gázsit azért kapom, hogy oda elmenjek. A műsor már csak grátisz. Én azonnal abbahagynám, ha ilyesmi eszembe jutna.





Fotó: Polyák Attila/Origo

A végén rákérdeznék valamire, ami meglepett. Találtam tőled komoly hangvételű, sőt melankolikus írásokat is. Kötéltánc, Keréknyom. Rákereshet bárki a neten. Sokkal inkább egy szomorú bohóc mondatai, mint egy vicces poéngyárosé.

Persze, itt sír bennem a gyerek folyamatosan! Van jó pár ilyen írásom...

Én alig leltem... De akkor mégiscsak vannak gondolatok, amiket papírra vetsz!

Igen, ezeket leírom - de látod - viszont nem vállalom! Álnéven tettem közzé a többségét. Ha hozzátársítottam a nevem, akkor ösztönösen elvárták, hogy vicces legyen, és naná, hogy csalódást okozott. Jöttek a számonkérő üzenetek, hogy hol van a poén?!

És akkor a benned síró gyerek továbbra is álnéven ír?

Igen, feltűnik egy csomó helyen, csak nem tudják, hogy én vagyok. Épp ez a lényeg, hogy ha valaki ráakad és tetszik neki - én talán meg sem tudom soha... De nincs ezzel probléma. Akkor okozna gondot, ha szépírónak készültem volna, és ehhez képest csak a vicceimmel hódítanék. Egyébként szerintem ez egy egészséges kettősség, ami mindenkiben benne van. Ahogy van éjszaka és nappal, jin-jang, mindenkinek van egy vidám és egy borongósabb oldala. Szerintem a balansz a lényeg. Olyan szép kifejezés az, hogy valamit ,,kiírsz" magadból - mintha beleordítanál a pusztába, és utána jobb. A tréningek is erről szólnak. Áss egy gödröt, ordíts bele, és temesd be.

Ezek az írások a te kis gödreid?

Igen, de ha ennél a hasonlatnál maradunk, akkor ezek jeltelen sírok. Általában úgy születnek, hogy megálmodom. Felébredek, és egy pendrive-ot kihúzok a fejemből. Ezekben nincs erőltetett tanulság, csupán képek leírva. Hangulatfestés. A stand-upban ugyanezt akarom csinálni. Kommunikációfüggő vagyok, és termék is egyben. Ha a vicces részemet szeretik - semmi gond, mert az is van. Olyan bolt vagyok, ahol nem szeretném rábeszélni a vevőket arra, hogy az alsó polcról is válogassanak. Kereslet - kínálat működik. Ha a fölső polcot szeretnék, vigyék!

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Elképesztő erőkre bukkantam magamban, mert rákényszerített..
  2016-04-26 23:15:52, kedd
 
  Szily Nóra interjúja: Csisztu Zsuzsa: ,,Elképesztő erőkre bukkantam magamban, mert rákényszerített az élet"




Ő lesz mostantól az ATV ,,Nő háromszor" című műsorának új műsorvezetője, miközben megtartja állandó feladatait, hiszen sok éve dolgozik a DigiSportnál, reggeli magazint, híradót és portréműsort vezet, egész estés sportközvetítések arca, hetente hallhattuk interjúit - rekorderekkel - a Klubrádióban, de tény, hogy akiknél ezek a csatornák nem foghatók, tán nem is értették - hova tűnt? Aki nem akarta, persze nem tévesztette szem elől, de talán most kissé messzebbről szedjük össze a részleteket, hogy mi van vele mostanában...

Friss hír, hogy te leszel az ATV-n a Nő háromszor új műsorvezetője!

Igen, nagyon örültem a felkérésnek, mert a beszégetős műfaj, akár könnyed, akár fajsúlyosabb a tartalom, nagyon közel áll a lelkemhez. Két másik hölggyel kiegészülve pedig igazi kihívás, hogy kedvesen terelgessük a műsor vendégeit olyan témák felé, amelyekről ritkán beszélnek a sajtónak. Kellemes atmoszférát teremtve, de nem csak a felszínt kapargatva.





Csisztu Zsuzsa
Fotó: Polyák Attila/Origo

Na, de te leginkább egyedül szoktál kérdezni, és - saját tapasztalatból tudom - a társakra is figyelni nem egyszerű!

Igen, de ne felejtsd el, hogy én például az eredeti Mokkán és a Havas Henrikkel közös műsorvezetésen edződtem, több száz órát közvetítettem szakkomentátorok társaságában, és a sportműsorokban is rendszeresen osztozom a stúdióban szakemberekkel a nézők figyelmén, úgyhogy igyekszem majd hasznosítani ezen tapasztalataimat, na meg a bennem lakó ,,örök kíváncsi lélek" is már nagyon várja ezt a lehetőséget.

Mégiscsak kibújtál a többéves ,,burkodból" - a sportcsatorna mellett! Mi alapján döntesz, ha lépsz?

Nagy szerencsém volt mindig, mert a kályha - vagyis a sport mellett mindig is kiélhettem a kultúra vagy a művészvilág iránti érdeklődésemet. A Vendégjátékos című műsorom közel kétszáz epizódot ért meg, amelyben hétről hétre egy nagyformátumú művészt, zenészt, színészt és egy általa választott sportolót kérdezhettem. Ma is havonta írok csodálatos, köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendő, a szakmájukban nagyot alkotó nőkről, asszonyokról havonta a Presztízs lapcsaládnak, mert valahogy én ettől érzem komplexnek, teljes értékűnek a szakmai munkám.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Bár tény, hogy sztárokkal is sokszor és sokat beszélgettél itt-ott, de alapvetően mégiscsak a sport az, ami a kiindulási pont és a meghatározó terület volt az életedben. Anno hat - téli, nyári - olimpiáról tudósítottál. Athénban voltál utoljára, és annak már majd tizenkét éve. Közeledik Rio. Ilyenkor nem sóhajtasz fel?

De, mindig! Az olimpiának sajátos hangulata van... Talán azért, mert viszonylag ritka, hiszen négy évig nem lehet újra próbálkozni. Vagyis ha épp nem sikerül, akkor nem biztos, hogy a következőn ott leszel. Szerintem ez a ,,megismételhetetlenségi" faktor az egyik óriási ereje.

Eszedbe jut még, amikor nyolcadik lettél? 1988 Szöul - hú, nem tegnap volt...

De ki számolja?! Jó, nem vagyok már egy karon ülő, de fejben még minden gyakorlatom megvan... Ha tornát nézek, még mindig belebizsereg a lelkem, és egy szép gyakorlat végén ugyanúgy felpezsdül bennem valami, mint amikor még együtt mozogtam a versenyzőtársaimmal. Emellett pedig ott munkál bennem a riporter is, mert amikor kiváló magyar és külföldi szereplőket látok, annyira ott lennék, hogy egy-két kérdést feltegyek nekik, hiszen ilyen pillanatokból nekem hál' istennek rengeteg jutott. A '96-os atlantai olimpia volt ebből a szempontból az egyik csúcsélményem, mert ott igazán a mélyvízbe dobtak. Rengeteget dolgoztam a saját sportágaim közvetítésein túl is. Amikor Egerszegi kiszállt a vízből, és tudtuk, hogy ez volt az utolsó úszása, és elkészítettem azt a bizonyos ,,sírós interjút"..., vagy Czene Attilával a szintén euforikus beszélgetést rögtön ott a medence partján...





Fotó: Polyák Attila/Origo

Nem fáj, hogy csak itthonról fogod nézni?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem... Úgy gondolom, még mindig tudnék olyan tartalmat nyújtani, adott esetben olyan helyzeteket is gerjeszteni, amire nem is készülök az adott pillanatban, aztán mégis megszületik valami megismételhetetlen. Mondok példát: 2004-ben az athéni olimpián megérkeztünk, kipakolt a stáb, és az első napon én voltam az ügyeletes riporter. Aznap két exkluzív interjút szállítottam, az egyiket Carl Lewiszal, a másikat Albert monacói herceggel. Egyik sem volt előre leegyeztetve, csak megragadtam az alkalmat. Azt hiszem, az egyik riporteri erényem az, hogy ha egy ilyen lehetőséget látok, akkor nem engedem el. Így csináltam interjút a Puskás Ferenc Stadion hátsó folyosóján David Beckhammel, vagy Amerikában Magic Johnsonnal is. Nem volt megszervezve, csak éltem a pillanat adta lehetőséggel.

Legendás interjúk, amik óta sok év eltelt. És miközben az elmúlt időszakban is rengeteget dolgoztál - DigiSport, Klubrádió, Presztízs Sport és Style - több száz beszélgetésen vagy túl, mégis jóval kevesebben láttak az elmúlt időszakban, mint mondjuk a TV2 indulásánál, ahol a legendás Tényekben Stahl és Pálffy mellett ott ültél harmadikként. Fura hullámzása van a mi szakmánknak... Időnként az ember önbizalma is megreccsen. ,,Hova tűnt, Zsuzsa?" - gondolom, megkapod a kérdést.

Igen, ez néha szomorú, de bárhogy is alakult, azt érzem, hogy a kurázsi nem veszett ki belőlem. Sőt! Mindig is megvolt a képességem, hogy megnyissam az embereket. Azt persze sajnálom, hogy nem minden esetben látja egy országos közönség, pedig biztos vagyok benne, hogy sokaknak örömet szerezne néhány ilyen pillanat. Hiszen a szakmám igazi jutalma, hogy fantasztikus emberekkel beszélgethetek. De ahhoz, hogy így alakult, az is hozzátartozik, hogy részben én döntöttem így. A DigiSport olyan tekintetben mégiscsak egy különálló kis sziget, ahol lehetett és lehet minőségi televíziózni. Nem kell alkut kötni és olyan szereplőkkel beszélgetni, akikkel az értékrendem alapján nem biztos, hogy szeretnék...





Fotó: Polyák Attila/Origo

Azt szoktam mondani, hogy a mennyiségi televíziózást - hogy mennyien látják, milyen az elérhetősége - tudatosan a minőségire váltottam. Én úgy nőttem fel, a családom is olyan értékrendet képvisel, és a sport is arra tanított, hogy amit beraksz inputba, csak azt tudod kivenni a másik oldalon. Ezért csodálkozva és értetlenkedve nézem, hogy sok esetben a mi szakmánkban ma a kevesebb is elégnek tűnik...

Tavaly téged - a Sportújságíró Szövetség frissen megválasztott elnökségi tagjaként - egyedüli sportújságírónőként beválasztottak a MOB-ba, Papp László Budapest Sportért Díjat is kaptál, de ezekhez az elismerésekhez képest, ha a sajtómegjelenéseket nézem, azok sokkal inkább szólnak a külsődről...

Természetesen nagyon hízelgő, ha az idő múlásának ellenére, két gyerek után még nőként kezelnek. Ez fontos. Az is nehéz lenne, ha az ember állandóan azzal küszködne, hogy a fizimiskáját elfogadják. Sajnos, szépségcentrikus világban élünk. Lekopogom, viszonylag jó genetikát örököltem, a sport is hozzátett, és persze igyekszem vigyázni magamra. Viszont tényleg érdekes - amit mondasz -, hogy emellett a szakmai erények sokszor mintha nem is léteznének. Más kérdés, hogy néha belefutok meglepetésekbe, ami nem a szakmánkból, hanem a civilszférából jön. Például a közelmúltban meghívtak egy komoly, intelligens nőknek szervezett egész napos programra, hogy a női energiákról beszéljek, mert nagyra tartják azt a fajta intenzitást, ami belőlem sugárzik. Vagyis van visszajelzés, csak nem mindig onnan, ahonnan az ember remélné...





Fotó: Polyák Attila/Origo

Egy időben alaposan megtépázott a bulvár. De most ősszel már 10 éve lesz, hogy házasok lesztek dr. Ketskés Norberttel. Ha a két fiatokat hozzáadom - három pasival élsz, úgy tűnik, békességben...

Rengeteg dolog jut eszembe az elmúlt évek kapcsán. Sok fájdalom is. A szüleim elvesztése... Ami után elképesztő erőkre bukkantam magamban, mert rákényszerített az élet. Én mindenben számíthattam anyámra és apámra. Segítettek a hétköznapokban, és lelkileg is ott voltak mellettem. Ezeket hajlamosak vagyunk nem észrevenni addig, amíg velünk vannak, és aztán amikor már nincsenek velünk, akkor döbbenünk rá, hogy atyaúristen, micsoda mennyiségű teher volt, amit levettek a vállunkról, és ezek most mind megoldásra várnak! A hiány enyhül ugyan, de nem múlik el... Norbi sok mindent átvállalt, de ezzel együtt is nagyon nehéz volt, és most sem könnyű. Azt hiszem, semmi nem menne, ha nem lenne mellettem támaszként egy olyan férfi, aki rajongásig szeret, és akiért én is oda vagyok... Persze nem szeretném rózsaszínre festeni a kapcsolatunkat, amúgy is óvakodom már a végletes kifejezésektől. Mert amúgy olyanok vagyunk, mint egy olasz család. Norbi is roppant temperamentumos, viszont imádom a humorát, ami rengeteg mindenen átsegített az elmúlt tíz évben. Az a szövetség, ami köztünk van, sok nehézséget átvészelt. Még azt is ki merem mondani, hogy mindeközben meg is erősödött. Betegségek, halálesetek, nagy lakásból kicsibe költözés, építkezés... Az ilyen időszakok sok kapcsolatot megreccsentenek, hiszen extra toleranciát követelnek. A miénk még inkább összekovácsolódott. Vitáink leginkább a gyerekek körüli aggódás, féltés kapcsán vannak, de talán az a legfontosabb, hogy a hétköznapi hajtás ellenére sem veszítettük el azt a férfi-nő kapcsolatot, azt az eredendő vonzódást, ami a kapcsolatunk elejétől megvan.





Fotó: Polyák Attila/Origo

És úgy tűnik, már nagyon vigyáztok arra, hogy az ajtótok zárva legyen a kíváncsiskodók előtt.

Abszolút. Amikor megismerkedtünk, javában zajlott körülöttem a bulvárfelhajtás, és ennek egy időben Norbi - önhibáján kívül - szintén a kereszttüzébe került. Együtt és külön-külön is megvívtuk a harcainkat, és minden, a magánéletünkre vonatkozó, rágalmakkal és hazugságokkal teli cikk miatt indított pert meg is nyertünk. Azért hangsúlyozom ezt mindig, hogy nyilvánvaló legyen mindenki számára - ezt a harcot végigcsináltam, és ezzel együtt meg akartam húzni egy demarkációs vonalat, hogy eddig, és ne tovább! Nálam van a gyeplő. Én nagyon nyílt ember vagyok. Szívesen beszélek ügyekről, nehézségekről, tragédiákról - olyan helyzetekről, amikről azt gondolom, hogy fel kell készülniük másoknak is, és talán az én mondataim is segíthetnek... De ez nem jelenti azt, hogy az intim szférámba is bele kell, hogy lássanak. Akkor mi marad nekem, nekünk? Itt húztuk meg a vonalat Norbival. Megválogatjuk, hogy hol jelenünk meg, és miként. Ha az ember szeret valakit, akkor természetesen büszke a másikra - miért is titkolná? De mindenben a mérték a lényeg, és arra nagyon ügyelünk.

Egyébként, ha most leltárt vonunk, elégedett vagy azzal, ahogy az életed be van rendezve? Ha egy 10-es skálán kéne pontozni...

Válasszuk szét. Az életem, aminek a középpontjában a családom áll, maximálisan jó így, ahogy van! 9 és fél pont.





Fotó: Polyák Attila/Origo

De jó! Megváltozott a mosolyod! És a szakmai része? Most épp egy új ajtón lépsz be, hisz új műsorod indul.

Azt gondolom, hogy bőven vannak még tartalékok bennem. Rengeteg ötletem van médián belül, és azon kívül is. Úgy érzem, hogy mindaz a felhalmozott tudás és tapasztalat, amit az elmúlt majd' huszonöt évben összegyűjtöttem, új terepeken is megtalálhatja a közönségét. Nagyon szeretek rácsodálkozni a világra, és sokféle arcát megmutatni másoknak is. Szeretném, ha minél több lehetőségem lenne erre. Abban bízom, hogy ez az új műsor is egy lépés e felé - és aztán jön a többi is!

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Ha benned nincs harmónia, akkor semmi nem lesz rendben
  2016-04-26 23:02:18, kedd
 
  Lélekbúvár, Szily Nóra műsora: Ha benned nincs harmónia, akkor semmi nem lesz rendben.




Mélységről és magasságról, boldogságról és fájdalomról, fényről és árnyékról beszélgettünk - vagyis az életünk hullámzásairól. Hisz az évek alatt nehezen bár, de megtanuljuk, hogy megúszni nem lehet. Keresztes Ildikó és Rottenhoffer Ágota életvezetési tanácsadó voltak a vendégeim.

Idézek a könyvedből, ami 2014-ben jelent meg. ,,Fantasztikus, ahogy kihúztam magam a gödörből, és magasabban repülök, mint valaha."

KI: Szerintem én későn érő típus vagyok. Az elmúlt 3-4 évemben tanultam a legtöbbet magamról. Tudom, hogy minden siker áldozattal és fájdalommal jár. Gondolj bele, mi mindenről kell lemondani egy olimpikonnak vagy egy híres színésznőnek, énekesnőnek, miközben úgy tűnik, hogy az élete csupa fény és pompa. Azt gondolom, hogy ha mindaz, ami történt, nem lett volna, most sokkal rosszabb lenne nekem. Még mindig ugyanaz az ember lennék, aki folyamatosan tépelődik.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

A művészi léthez hozzátartoznak a hatalmas amplitúdók fel és le...

KI: Igen, és ez áldás és átok is egyben.

Amiről Ildi beszél, a kudarc, a fájdalom, az a keserves tanulási folyamat, amin időnként mindannyian túljutunk - ahogy mondja -, rengeteget adott neki, és erre szüksége volt. De a gödör alján ezt nem szoktuk látni...

RÁ: Amikor beszélgetünk a kliensemmel erről, azt szoktam javasolni, hogy amikor mélypont van az életében, kérdezze meg magától - látja-e, bízik-e abban, hogy holnap, holnapután jobb lesz? A válasz általában az szokott lenni, hogy ,,igen, de most nagyon rossz!" Akkor kell igazán elgondolkozni, ha épp kilátástalannak érzi a helyzetét.

Te megtanultál már kilátni a gödörből? Jobban tudod kezelni ezeket a hullámzásokat?

KI: Igen. Kialakult bennem, hogy már elkapom az elején. Régebben csak akkor tudtam felismerni, amikor már nagyon-nagyon mélyen voltam. Ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor nem zajlik le egy természetes gyász. Szerintem azon át kell esni, túl kell élni, és akkor az ember nem gondolkodik ilyeneken. Akkor annyira el van ásva saját fájdalmában, hogy semmilyen módszer nem segít. Akkor nem vagy az a hős, aki a saját hajánál fogva kihúzza magát. Időre van szükség.

Vajon adunk-e magunknak időt, módot a fájdalomra, a búcsúra, a gyászra? Mintha az elvárás az lenne, hogy mindenen túl tartsuk magunkat.

RÁ: Pedig jó lenne magunknak engedélyt adni - egy ,,szomorúság-délutánt" kijelölni, ha arra van szükségünk.







Rottenhoffer Ágota
Fotó: Szabó Gábor/Origo

KI: ...és van, amikor kevés egy délután, sőt néha egy hét is!

RÁ: Merni kell azt mondani, hogy most szomorú vagyok, és a szomorúságom ezzel jár. Hogy ma nem akarom magam ebből kirángatni. Akkor át kell élni az érzéseket, és jobb, ha az ember ilyenkor nem hoz döntéseket. Meg lehet kérni a családot, a körülöttünk lévőket is, hogy ezt vegyék figyelembe.

KI: Szerintem ma már nem csak nekünk, reflektorfényben élőknek nehéz ez. Óriási elvárás van mindenféle szakmában. Az ember egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy megmutassa, hogy éppen rossz passzban van. Mintha félnénk elengedni magunkat, kicsit dédelgetni a lelkünket, szeretni önmagunkat. Sokszor mondták a barátnőim, hogy az a legnagyobb problémám, hogy nem szeretem magam. Évtizedekig nem értettem, hogy mit értenek ezalatt. Hiszen egész nap csak magammal foglalkozom! De rájöttem, hogy nem úgy, ahogy kellene. Nem véletlenül járnak az emberek Amerikában pszichológushoz... A mi kultúránkban az terjedt el, hogy csak a testünkkel vagyunk hajlandóak foglalkozni. Ha a keleti kultúrát nézzük, ott a gyerekek abba nőnek bele, azt tanulják, hogy test és lélek nem választhatók el egymástól. Egységet alkotnak. Ha az egyik megbetegszik, akkor legyengül a másik is - nem működnek egymás nélkül. Folyamatosan kéne edzeni a lelkünket is - meditálni, befelé figyelni -, és időnként egyedül lenni önmagunkkal. Amit nagyon megtanultam az elmúlt években - és most nem az önzőségről beszélek -, hogy soha senki nem lehet fontosabb, sem a gyereked, sem az anyád, sem a férjed, mint te magad önmagad számára. Ha benned nincs harmónia, akkor semmi nem lesz rendben.





Forrás: Facebook/Keresztes Ildikó

Segítséget kérni nem egyszerű...

RÁ: Aki eljön hozzám, az már felismeri, hogy elakadt, és most arra van szüksége, hogy beszéljen. Ez alap. Valamikor nem is kell tanács, csak az, hogy meghallgassák, hogy beszélgessünk, és már ez is megkönnyebbülést jelent. Kimondani mindent fésületlenül nagyon megnyugtató tud lenni.

A másik dolog, amit Ildi említett - önmagunkkal törődni.

RÁ: Megszeretni a hibáinkat, elfogadni, hogy épp mélyponton vagyunk, hogy ehhez jogunk van... Belátni, hogy nem kell állandóan topon lenni. A legnagyobb nehézségnek azt látom, hogy a kétségekkel, hibákkal, tévedésekkel együtt legyenek képesek elfogadni magukat az emberek. Belátni és kimondani magunknak azt, hogy ,,az is az én részem".

A hullámzásokról beszélünk - vajon mennyire képesek az emberek elfogadni a változást? Miközben azt mondjuk, hogy ez az egyetlen állandó...

RÁ: A változás tényét általában nem szeretik. Sokkal inkább szól minden arról, hogy semmi se változzon, hisz az jelenti a biztonságot. Konzerválni próbáljuk a pillanatot, a múltat, a jövőt, mindent. A változásra föl lehet készülni, de ez egyénfüggő. Van, aki szeret hirtelen ugrani, és vannak, akik jobb, ha apró lépésekkel indulnak el. Ehhez is kell önismeret. Az idő múlásával egyre inkább vannak tapasztalataink a saját mélypontjainkat illetően. Segíthet ilyenkor visszaemlékezni arra, hogy múltkor mi segített? Biztosan felidézhető, hogy mi jelentett megoldást. Beszélgetés a barátokkal? Egy futás, ami szinte átmosott? Vagy egyszerűen két nap szabadság? Nyilván mindenkinek más...





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Amikor hajlamos az ember beleragadni a jelenbe, érdemes kicsit kotorászni a múltban, hogy egy hasonló tapasztalásnál mi az, ami segített?

RÁ: Így van. Az üléseken ezekről is szoktunk beszélni. Föltárjuk a korábbi élményeket, amik kapaszkodókat jelenthetnek ma. És ezt otthon is megteheti bárki. Vagy ha nem megy, akkor érdemes segítségért, támogatásért fordulni, hogy aztán ismét felfelé vigyen a hullám...

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Előítéletekről, skatulyákról
  2016-04-06 23:16:46, szerda
 
  Lélekbúvár, Szily Nóra műsora: Előítéletekről, skatulyákról





Skatulyák, sztereotípiák, előítéletek szövik át az életünket. Elszenvedjük és használjuk is őket. Miért alkotunk sémákat? Miért ítélkezünk? Mi van mögötte? Felházi Anett klinikai szakpszichológus, pszichoanalitikussal és Zimány Lindával beszélgettünk 2015 őszén a Lélekbúvárban.

Linda, te milyen ítéletekkel szembesültél leggyakrabban?

Z. L.: Két szó, ami alapvetően eszembe jut - a ,,buta szőke", ami számomra már tényleg elég elcsépelt skatulyának tűnik, de időről időre megjelenik. Nyilván ezt lehet fokozni: biztos nem dolgozik, könnyű az élete, és folytathatnám...





Zimány Linda
Fotó: Zsigmond László/Life.hu

F. A.: Tekintsük át az egész folyamatot, hogyan jut el az ember az előítéletességig. Normál funkciónk, hogy a világot rendezzük, hiszen rengeteg információ zúdul ránk, amikkel nem tudnánk mit kezdeni, ha valamilyen rendszert nem vinnénk bele. Ezért kategóriákat hozunk létre, ami azt jelenti, hogy hasonló tulajdonságok mentén csoportosítunk embereket. A példádból kiindulva létrejöhet a szép lányok kategóriája, de ugyanígy a roma gyerekeké, és sorolhatnánk a példákat. A kategóriákkal önmagukban még nem lenne baj, csakhogy gyakran a tulajdonságlisták hiedelmekkel bővülnek, amik inkább az érzelmeken alapulnak, távol vannak a tapasztalattól, általánosításokra, túlzásokra épülnek, és olyan merevvé válnak, hogy bizonyos csoporttulajdonságokat mindenkire érvényesnek találunk. Tehát egy túlzó általánosítás, merev sztereotípia jön létre, és ehhez már nem kell sok, pusztán egy értékítélet, egy attitűd - negatív vagy pozitív -, és abból lesz az előítélet.

A sztereotípia és az előítélet két pólus tehát, és ahogy merevedik, úgy megyünk az előítélet sémája felé.

F. A.: Minél merevebbek a sztereotípiáink, annál előítéletesebbek vagyunk.

14 éves korodban, a Britney Spears-hasonmásverseny révén lettél ismert, és az jutott eszembe, hogy némiképp magadra húztad a skatulyát, hiszen megjelent egy csinos, fiatal, szőke csaj, aki alapvetően a szépségével tűnt fel. Harcoltál az ítéletek ellen? Egyszer csak nyilván szembesültél azzal, hogy nem mindenki közelített teljes nyitottsággal feléd...

Z. L.: Én szinte a nyilvánosság előtt nőttem fel, és ezekkel az előítéletekkel vagy skatulyákkal egy ideig még nem szembesültem, de talán azért nem, mert nagyon fiatal voltam, és naiv, csak éltem az életemet, és nem is foglalkoztam ezzel. Aztán később, amikor kezdtem érni, nővé válni, kicsit befelé is figyelni és a belső értékekkel foglalkozni, akkor viszont rettenetesen elkezdett zavarni, és nem nagyon értettem, hogy miért történik ez. Hiszen megjelent egy 15 éves kislány, egy Britney-hasonmás, aki utána szépségversenyeket nyert, aztán adódtak az életében lehetőségek, hogy az agyát is használja. Múltak az évek, műsorokat vezettem, iskolába jártam - vagyis én elkezdtem változni, de az emberek véleménye megrekedt azon a szinten, ahol elkezdtem ismertté válni.

F. A.: Érdemes azon elgondolkozni, hogy miért történhet így. Hogy milyen skatulyákat állítanak föl az emberek. Ha belegondolunk, egy kamaszlánynak megbocsátható, hogy színésznősködik, Britney Spears-t játszik, vagy modellkedik, de az hogy még okos is legyen, azt azért nagyon nehéz bevételezni. Ezen a ponton ránézhetünk a saját irigységünkre, negatív érzéseinkre, mert ezek mentén kezdjük el a másikat leértékelni.





elházi Anett
Forrás: Facebook/Felházi Anett

Miért indul be a leértékelés? Általában az ítéletalkotásban van egyfajta gőg, hogy a másik kevesebb, rosszabb, mint én.

F. A.: Sok funkciója lehet ennek. Akár a bűnbakképzés, ami azt jelenti, hogy elkezdem a másikat felelőssé tenni a saját problémáim miatt. Kerítek egy csoportot vagy a csoportnak egy képviselőjét, hogy ő tehet mindenről, és minél távolibb és általánosabb, annál inkább okolhatom őt. Hozhatunk súlyos történelmi példát, ami egészen a holokausztig vezetett. Az, hogy van egy bizonyos embercsoport, akik miatt nekünk nagyon rossz, és a társadalmi válságok idején nagyon jól jön ez az elmélet, hogy...

...valakit felelőssé teszünk, valakiből ellenséget, bűnbakot csinálunk.

F. A.: Igen. A másik eset, amikor nagyon szorongóak vagyunk, és nem értjük a szorongásunk lényegét, ezért üldözőket találunk. Ő miatta szorongunk, ő fenyeget bennünket, tulajdonképpen a saját lelki problémánkat rakjuk ki, és projektálunk.

,,Vetítek" a másikra? A saját önértékelésemmel van baj, az én sikertelenségem nyomaszt, és a másik tükröt, vagy legalábbis kontrasztot jelent.

F. A.: Azt gondolom, és reméljük, hogy így van, hogy Linda szép, okos és sikeres is, de ha én bizonytalan, frusztrált vagyok, vagy nem úgy mennek a dolgaim, akkor elkezdhetem őt irigyelni a saját hiányaim mentén. És hát valljuk be, az irigység nagyon kellemetlen, destruktív érzés, és elvezethet oda, hogy megjegyzéseket teszek rá, elkezdem őt leértékelni, vagy akár a média szintjén is céltáblává válhat egy ilyen személy. Ugyanakkor, hogyha egy kicsit empatikusabbak tudnánk lenni, és oda tudnánk figyelni az egyénre, aki más, mint a csoport összes tagja, akkor lehet, hogy nem gondolnánk így. Ha közel tudnánk - akár Lindát is - engedni, akkor el tudná mondani, hogy nem olyan egyszerű az ő élete sem, járja az útját, neki is vannak nehézségei...

Z. L.: Én csak arra tudok gondolni, hogy a sajtóban egy skatulyázott képet sokkal könnyebb eladni valakiről, és arról minél több bőrt lehúzni, mint mögé menni és megmutatni, hogy valaki milyen valójában. Az utóbbi időben próbáltam kicsit jobban feltárni, megmutatni a lelki oldalamat, de a legtöbbször azt tapasztaltam, hogy szinte mindig ugyanaz történik. Jönnek a sztereotípiákkal teli kérdések, és nekem folyamatosan cáfolnom kell. Egy idő után azt veszi észre az ember, hogy hiába minden szándék, hogy végre másról, máshogyan beszéljünk, nem nagyon talál rá terepet, fogadókészséget, legalábbis a bulvár szintjén, mert nem érdekel senkit.





Fotó: Zsigmond László/Life.hu

F. A.: Amit Linda mondott, pontosan megmutatja a sztereotípiák igazi természetét - a merevséget. Az információközléssel, felvilágosítással, tájékoztatással ezeket a sztereotípiákat nem tudjuk megszüntetni. Miután ezek nem a tapasztaláson alapulnak, hanem inkább hiedelemrendszereken, illetve az előbb említettük, hogy nagyon sok énvédő funkciójuk van, ezért ezek nem hatnak. A közelség, tehát a saját tapasztalat nagyon sokat számít az oldásukban. Ezt tapasztaljuk iskolai közegben, ahol sokat lehet tenni a prevencióért, például amikor különböző csoportokhoz tartozó gyerekek együtt vannak. Ott oldani lehet a sémákat. De nagyon számít, hogy ki milyen szemléletű, mennyire autoriter családban nő fel.

Akkor a gyerekkorig kéne visszamenni. Véleményt formálni, ítéletet alkotni először a szüleinktől tanulunk. Ha szülőként nem szeretné valaki, hogy a gyereke sematikusan gondolkodjon, akkor szerintem kételyre kellene tanítani a gyerekeket, és arra, hogy mindent több oldalról kell megvizsgálni.

F. A.: Kételyre és empátiára. Hogy az ember mögött van egy történet, és semmi sem fekete-fehér. De ehhez nekünk magunknak sem szabad előítéletesen és sztereotip módon megnyilvánulni, úgyhogy nagyon nehéz... Azt gondolom, hogy a társadalomnak nagy felelőssége van ebben, hogy mennyire használja a sztereotípiákat, vagy mennyire oldja őket. Például azokban az országokban, ahol tiltva van az előítéletesség, meg lehet figyelni, hogy a sémák csökkennek. Vannak olyan hatalmi beállítódások, ahol jól jön az adott vezetésnek, hogy az előítéletességet erősítse, hiszen sok agresszió ömlik bizonyos kiszolgáltatott csoportokra, és létrejön valamiféle hamis egyensúly, hogy a hibást mindig meg lehet találni.





Forrás: Facebook/Felházi Anett

Linda, azt mondod, hogy nem érted, miért nem változott a megítélésed, és miért nem tudtál igazán lazítani rajta. Milyen stratégiát választottál? Hajlamos lehet az ember kicsit zártabban élni vagy egy olyan világot teremteni maga köré, ahol nem kell ezekkel szembesülni.

Z. L.: Én most ezt élem, hiszen nem lehet mindenkinek megfelelni, és nagyon könnyű beleesni abba a hibába, hogy az ember annyira belemerül ezekbe a dolgokba, hogy a századik kommentelő megjegyzése is megbántja. Pedig nem kellene ezekkel foglalkozni, hiszen attól nekem nem lesz rosszabb vagy jobb életem, hogy egy számomra teljesen ismeretlen ember mit gondol rólam. Persze ezt így elméletben könnyű mondani, de közben meg azt gondolom, hogy a támadások személyiségtorzulást is okozhatnak. Az ember egy darabig bírja, aztán azt veszi észre magán, hogy egyre többet agyal azon, hogy miért csinálják ezt, és miért nem lehet ezen változtatni?

Fontos, amit Linda mond. Ellépve az ő történetétől, ha egy kisgyerek az iskolában azt éli át, hogy ő a kitaszított, megbélyegzett, vagy akár felnőttként a munkahelyén ezzel szembesül - a személyiségben mi indulhat be? Önmagát beteljesítő lesz a jóslat, vagy épp önértékelési zavart okoz?

F. A.: Pontosan. Linda jól bemutatta ennek a lélektanát, hogy a leértékelés minél erőteljesebb és minél közelebb kerül, beül az emberbe. Nézzünk meg egy kisgyereket - akinek még kialakulatlan az identitása. Például egy roma kisgyerek, aki amúgy is nehéz helyzetből jön, ha előítéletekkel találkozik, és nem ugyanazt, sőt sokkal kevesebbet várnak el tőle, akkor az a jelenség, amit említettél - az önmagát beteljesítő jóslat - egyre inkább az övé lesz, és be fogja bizonyítani, tudattalan módon, hogy ő tényleg nem tud teljesíteni.

Megírjuk a sorsát az ítéletekkel?

F. A.: Igen. Akár negatív, akár pozitív módon megfigyelhető ez a jelenség. Hallottam olyan esetet, hogy IQ-tesztet töltettek ki gyerekekkel, és az egyik nem a saját, hanem egy másik - nagyon magas - eredményét kapta meg. Azt gondolta, hogy az övé, és elkezdett extrajól teljesíteni. Vagyis a pozitív előfeltevések is óriási hatással bírnak. Ezért kellene tudatosítani, hogy milyen óriási a felelősségünk.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Ha nem így csináltam volna, nagyon szégyellném magam
  2016-04-06 23:08:35, szerda
 
  Szily Nóra interjúja: Bombera Krisztina: "Ha nem így csináltam volna, nagyon szégyellném magam"





Az egyik legklasszabb csaj, akit ismerek - igen, vádolható vagyok elfogultsággal, de vállalom! Tavaly ősszel jött haza Amerikából, azóta az ATV Híradóját és időnként a reggeli műsorát vezeti. Februárban a szóvivők bálján sajtódíjat kapott, aztán március 15-én a Szabad Sajtó Díjat is átvehette. Így reagált: ,,Minden újságíró kollégának gratulálok, aki a (bármiféle, sokféle) nehéz körülmények ellenére is tisztességesen végzi a munkáját: vizsgálja a tényeket, nem dobja sutba az érvelés szabályait, nem öli meg magában az empátiát, nem gyáva, nem opportunista, szabad és szuverén."

Elbambultam azon, hogy egy mondatot sem mondtál a saját életedről, szemléletedről, a befektetett munkádról, éveidről, hanem rögvest a kollégákhoz szóltál...

Te észrevetted? Tipikus Szily Nóra...





Bombera Krisztina
Fotó: Marton Szilvia/Origo

Feltűnt. Nem így szokás reagálni.

Egyrészt nem szoktam hozzá, hogy díjazzanak. Még majdnem kezdőként kaptam a MÚOSZ állatvédelmi díját egy riportomért, aztán soha többé egyet sem... De nem is tudom, mi kellett volna hozzá. Nem is pályáztam, olyan helyre sem jelentkeztem, ahol az lett volna a cél, hogy felfigyeljenek rám. Úgyhogy nagy élmény, hogy épp így jött össze, kettő egymás után!

De miközben a kollégákat méltattad - már akik az általad megfogalmazott csoportba tartoznak -, azért átélted a büszkeségét annak, hogy mégiscsak észrevették mindazt, amit és ahogyan csinálsz!

Inkább azzal vicceltem, hogy lehet, hogy ,,öregszem"!

Mondod mosolyogva! Én ezt úgy szoktam tréfásan nevezni, hogy ,,példakép korba értünk"...

Ez sokkal elegánsabban hangzik! Én arra gondoltam, hogy ugye nem terjed rólam egy pletyka, hogy nagyon beteg vagyok, úgyhogy ideje lenne díjazni.

Elkuncogtad a dolgot?

Elkuncogtam, igen, és tényleg az jutott eszembe, hogy nagyon kevés olyan kolléga van ma már, aki ezt a szakmát még úgy műveli, hogy - akár belső tartása, akár valamilyen szerencsés körülmény okán - meg tudott maradni nagybetűs ÚJSÁGÍRÓ-nak... És azokkal jó összetartani és azt mondani, hadd gratuláljak nektek is, hogy még létezünk így együtt! Vagyis ebbe a csapatba némiképp magamat is belesorolom. De tényleg sosem vágytam díjakra. Nem gondoltam, hogy díjazandó vagy díjazható amit csinálok. Nem is tudom, ebben nem vagyok jó.





Fotó: Marton Szilvia/Origo

A klasszikus értelemben vett sztár önmagát tolja előre - te mindig másokért teszel. Soha nincs az az érzésem, hogy a megszólásaidban magadat tekintenéd elsőrendűnek.

Megfelelési kényszerem van, tehát a színvonalat hiúságból és az elvárások okán szeretem megugrani. De nem gondolom, hogy utána ezért taps járna. Inkább azt érzem, hogy ha nem így csináltam volna, nagyon szégyellném magam.

Tehát a természetes létezési forma az, hogy...

...teljesíteni kell. Én a mai napig izgulok minden adás előtt, és amikor a reggeli műsorba kilenc-tíz vendég is érkezik - alig alszom, mert annyira készülök.

Az éhség, a kíváncsiság nem csitul?

Hál' istennek az nem. Ha nem érdekelne minden egyes ember, aki leül velem szembe, akkor lenne jobb dolgom, de szerintem neked is!

Ha téged faggatnak, a válaszaidban a leggyakoribb kifejezések - tisztesség, egymásra való figyelés, egyenrangúság, esélyegyenlőség és sorolhatnám. Szerinted mennyire bírnak még igazi tartalommal ezek a fogalmak? Nem koptak meg? Nem ürültek ki? Nem veszítettük el őket?

Elveszíteni elveszítettük, épp ezért nem koptak ki! A legnagyobb értékek, mert kevesebb van belőlük, mint kéne. Pont ezért éreztem a díjnál fontos lehetőségnek, hogy kimondjam - a legnagyobb kincs ma egy keményen dolgozó, szuverén újságíró.





Fotó: Marton Szilvia/Origo

Számodra mit takar a tisztesség fogalma?

Magánerkölcsben és közerkölcsben is más, magánéletben és a közéletben is más. Nyilvánvalóan kontextusfüggő, és szakmánként is változik. Ha szakmai tisztességre gondolsz, a te szakmádban is más, mert te a lélekkel és személyiséggel többet foglalkozol, mint én, aki a politikára és a közéletre fókuszál. Soha nem felejtem el - erről már beszélgettünk egyszer, és akkor fogalmaztuk meg -, hogy téged az ember érdekel, engem meg az ügy, amit az ember képvisel. Vagyis a tettek, a külső megnyilvánulások, mindaz, ami a közéletben megmutatkozik. Mit tesz valaki, vagy mit nem tesz? Lop vagy nem lop? Megaláz, vagy nem aláz meg? Hazudik, nem hazudik, elnyom, vagy nem nyom el. Fekete-fehér...

Ezek mentén körvonalazódik a tisztesség?

Igen. Az újságírószakmában is. Szolga vagy, vagy nem vagy szolga, félsz a hatalomtól, vagy nem félsz - mert az a dolgod, hogy ne félj! Tisztességesen bánsz-e azzal, aki mást gondol a világról, mint te, vagy tisztességtelenül? Manipulatív vagy körültekintő módon teszed a dolgod? Tényleg némiképp szimplifikáltan, fekete-fehéren látom a szakmai tisztességet. De nem török senki felett pálcát, aki nem ezek szerint cselekszik. Nem ítélkezem. Még ha gondolok is valamit a saját erkölcsi mércém szerint, de nem minősítem senki döntését.

És a magánéletedben? Talán ott nem lehet minden fekete vagy fehér... Még akkor sem, ha sokáig azt hisszük!

Az egészen más, persze. Bonyolultabb. Jól vagy, nem vagy jól, kitartasz a másik mellett, vagy nem...

A férjeddel lassan negyedszázada ismeritek egymást!

Lassan régebb óta élünk együtt, mint külön!





Fotó: Marton Szilvia/Origo

Jöhet a tipikus kérdés - kissé rózsaszínbe csomagolva. Mi a titka...? Megfejthető?

Soha nem alázzuk meg egymást. Soha. Egyenrangúak vagyunk. Szabad emberek. Akik szabad döntésből szeretik a másikat. Nem megalkuvásból, nem kényszerből, nem félelemből, nem a vagyonért, a cégért, nem azért mert ,,jó lesz már így..." - hanem mert így döntöttünk.

Sokszor halljuk, hogy egy kapcsolatban kiürülnek a rítusok, és mintha egyik napról a másikra egymásnak idegen emberek ébrednének egymás mellett, különösen abban a hajtásban, amiben létezünk. Ezt elkerülendő, ti figyeltek?

Sokszor nem eléggé... Hónapok telnek úgy el, hogy instrukciókban élünk mi is, mint oly sokan. Ki megy a gyerekért, voltál-e bevásárolni, ki fizeti be a telefonszámlát. És nem megyünk ketten sehova. Az önkizsákmányolás és a kapcsolat elhanyagolása nálunk is időről időre jelentkező probléma. Van, hogy hetekig nem vagyok képes magamra és a férjemre figyelni - a gyerekekre persze eközben is muszáj, hisz nem lehet nem gondoskodni róluk. És ez a rovására mehet a párkapcsolatnak, hiszen azt hinnénk, arra ráér majd a jövő héten...

Hát ez az! Van benne veszély.

Igen, de eddig mindig megúsztuk. Például humorral. Egyébként is, a férjem nagyon szerencsés alkat. Derűs, kiegyensúlyozott, jó humorú és nagyon lojális. Igazi rohadt nagy szerencsém volt, de tényleg! Azért mondom, hogy a magánélet más, mert azt már árnyaltabban látom. Például, hogy mennyire tudok esendő lenni, vagy akár mélyponton lenni úgy, hogy közben a másik bízhat abban, hogy ha kibírjuk, akkor egy idő után megint könnyebb lesz. Vagy amikor minden rendben van, akkor nem szabad elhinni, hogy most már mindig így lesz. Hisz minden hullámzik, és dinamikusan változik. A gyerek is annyit tanít! Hogy nem olyan, amilyennek álmodtam, hanem olyan, amilyen ő maga - és én megkaptam ajándékba. Azért, hogy vigyázzak rá addig, ameddig ez a dolgom. Csak szeretni tudom, de többet nem nagyon tudok tenni. Tehát a magánéletben már nem fekete-fehér viszonyokban gondolkodom, ahogy anno kamaszosan tettük. De a közéleti és szakmai dogmatikusságom egyre durvább. Mindinkább úgy érzem, hogy valaki vagy tisztességes, vagy nem - és pont.





Fotó: Marton Szilvia/Origo

A segítségnyújtás vágya munkál benned inkább, vagy az igazságtalanság elleni harc heve?

Sokáig a kettő együtt, de ahogy múlik az idő, egyre kevesebb erőt érzek magamban a világ megváltásra, és egyre több önkritikával vizsgálom, hogy mire vagyok képes. Nem tartom már magam olyan fontosnak, és nem gondolom, hogy olyan sokat tehetek én a világért. Úgyhogy azokat a pici területeken tett apró lépéseket, amiket meg tudok tenni, ma már többre értékelem, mint ha lánglelkűen lobognék a forradalom élén. Tehát kicsi vagyok, és kevés - és ez rendben van így. De emellett az igazságérzetem egyre durvább és erősebb, talán attól, hogy a közélet egyre keményebb és igazságtalanabb lett. És ez mégis csak összefügg az elesettekkel, mert az én lényegem az, hogy nem bírom elviselni a világban a hierarchiákat. Azt gondolom, hogy egyenlőnek születtünk, és a hierarchiák szabad vállaláson alapulnak. A főnökömet akkor tartom sokra, amennyiben ő egy arra méltó ember. Minden utasítását végre fogom hajtani - és szabad akaratomból -, ha sokra tartom, és többet tud, mint én. És be fogom tartani a közélet szabályait, hogyha a köztisztviselők és a közszolgák, azok a köz szolgái, akik a közös értékeinket képviselik.

Akik méltóak arra, hogy a szabályaikat kövessük.

Pontosan. Nem becsülök semmit és senkit pusztán önmagáért. Se a koráért, se a neméért, se a pozíciójáért. De boldogan hajtok fejet az emberi nagyság és az elért eredmények előtt. Tehát szerintem is hierarchiába rendeződik az életünk, de az a szabad akaraton és a szabad belátáson kell hogy alapuljon. Nem lehet kierőszakolt. Az agressziót nagyon rosszul viselem. Az önmagáért való tisztelet senkinek se jár.

Nem lehet olyan könnyű neked...

Sokat vagyok paprikás, bosszankodós.





Fotó: Marton Szilvia/Origo

Tudod, mit vettem észre magamon? Elkezdtem becsukódni. Óvom a lelkem a zajtól. Neked minden antennád folyamatosan kint van!

Igen, sajnos, és érzem, ahogy rombol. Egyre rosszabbul viselem én is, de közben meg a közélet az, ami foglalkoztat. A Magyar Közlönnyel kezdem a napot... El tudod képzelni?

Nem tudom, hogy szeretném-e... Mindeközben hogyan vigyázol magadra? Hogy ne emésszen fel mindaz, ami körülvesz?

Rendben van a családom, ami óriási segítség, és el sem tudnám képzelni mi lenne nélkülük... Sokat sportolok, rengeteget utazunk, világot látunk, ami a létszükségletünk, és újra és újra feltöltődve jövünk haza. Úgyhogy nekem igazán nincs okom panaszra. Elhiszed?

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Közünk van mindahhoz, ami bennünk történik
  2016-04-06 22:58:13, szerda
 
  Lélekbúvár, Szily Nóra műsora: ,,Közünk van mindahhoz, ami bennünk történik"





,,Mit üzen a tested?" címmel 2013-ban jelent meg Dr Buda László könyve, melyben az olvasható, hogy ,,bár saját testünk a leghűségesebb társunk életünk folyamán, a vele való kapcsolatunk gyakran megromlik, ellentmondásossá válik..." Nem figyelünk magunkra? Vagy csak nem jól tesszük? Mi lenne a hatékony kommunikáció módja? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Malek Andreával és a pszichiáter szerzővel.

Úgy sejtem, előfordult már hogy túlhajtottad magad és felülírtad a tested jelzéseit. Miközben koncerteken, színházban, tanárként, anyaként igyekeztél sokféle szerepben megfelelni. Volt, hogy a tested azt mondta: Stop?

MA: Hát, hogyne! Lépten-nyomon... De egy ideje már másként figyelek rá. Azt hiszem, hogy miközben megtanuljuk, hogy vigyázni kell magunkra, a testünkre, de a sztereotípiákon túl nem tudjuk, hogy hogyan.







Malek Andrea
Forrás: Origo

,,Vigyázz magadra!" - ezt gyakran halljuk. Csak nem töltődik meg tartalommal... Volt olyan, hogy elment a hangod és épp a legrosszabbkor?

MA: Persze, mert nem törődtem vele, nem foglalkoztam egy csomó dologgal, megpróbáltam elnyomni magamban érzelmeket, nem tudtam kimondani mondatokat. Nem hittem, hogy ez velem megtörténhet, azt gondoltam, hogy mindent el tudok énekelni, és hogy el is kell! Aztán az életem egy drámai pontján, amikor elérkezett a lehetőség, hogy a férjemmel közös estre készüljünk - elment a hangom. Akkor még nem volt a férjem, egy egész más családi kötelékben létezett, és az egész rányomta a bélyegét a lelki állapotomra... Azóta persze minden megoldódott hál' istennek, béke van és boldogság, de akkor egyszerűen nem jött ki hang a torkomon... 18 dalt kellett volna elénekelnem és egyszerűen képtelen voltam rá. Mintha beszorult volna az egész. Azóta egész másként tekintek a hangomra, és a hangom mögött rejlő dolgokra.

Amikor ezt a könyvet megírtad, már sok év tapasztalatát összegyűjtötted pszichiáterként, gondolkodóként - miért tartottad fontosnak hogy ezt a kérdést feltedd? ,,Mit üzen a tested?"

BL: Szerintem, az egész testhez való viszony elkerülte a figyelmünket orvosi képzésünk és általános szocializációnk során is. Azon túl, hogy gondozd, ápold, hogy sportolj és tartsd karban - van ennek egy mélyebb szintje is, amire kevesen gondolnak. Ez pedig az, hogy az emberi test végtelenül intelligens, bölcs és komplex rendszer, és amíg életben vagyunk, át van itatva tudatossággal, lélekkel, amitől a test él. A kommunikáció a test és a lakója között drámai módon eltűnt például az orvoslásból, és olyan módon vált lélektelenné, érthetetlenné, és megmagyarázhatatlanná egy csomó betegség, hogy ebből a szempontból kollektív analfabétákká kezdtünk válni.

Elmegy a hangunk. Gargarizálunk, antibiotikumokat kapkodunk és mindenféle praktikákhoz folyamodunk, miközben te azt mondod - bármilyen tünetet üzenetként kellene értelmeznünk? Meg kellene próbálni feltárni az összefüggéseket, hogy vajon miért kaptuk és miért épp azt a jelet?

BL: Igen, ez szerintem messzemenően hasznosabb, mint egyszerűen csak áldozatává válni annak, ami a testünkben zajlik. Nem állítom, hogy mindig könnyű ezeket az értelmezéseket megtenni, hiszen ezeknek nagy része éppen azért köt ki testi szinten, mert valami nem tudatosul. Valamit nehéz elfogadni, rálátni, megoldani... De ezzel együtt szeretnék kiállni amellett, hogy amikor bármilyen tünet, panasz jelentkezik, akkor ahhoz forduljunk oda, ne hanyagoljuk el, ne hagyjuk magára a testet, amiben lakunk, hanem folytassunk vele párbeszédet. Meg kell adni az esélyt arra, hogy kiderüljön valami... Jobb ezt nem a legvégére hagyni. Pedig gyakran ezzel találkozom. Hogy amikor valaki már minden kálváriát bejárt, és arra jut, hogy valószínűleg neki is van köze ahhoz, ami zajlik, hiszen a tünetek újra és újra jelentkeznek...






Dr. Buda László
Forrás: Origo

Úgy kezeljük a betegséget, mint ami jön, támad, de mintha nem lenne részünk benne?

BL. Igen. Hogy nem tűnt föl nekünk eddig, hogy az emberi test egy intelligenciával, tudatossággal, lélekkel átitatott valami? Leteszünk róla, hogy ezt értelmezzük, hogy ebbe energiát fektessünk, és mégis ahányszor megpróbáljuk - és most már nagyon sok konkrét példán keresztül tudom ezt mondani - annyiszor jutunk oda, hogy valami értelmes, feldolgozható, modellezhető dologra bukkanunk- vagyis hogy közünk van mindahhoz, ami bennünk történik.

Neked változott a szemléleted a tapasztalások révén, Andi? Másként figyeled a tested jelzéseit? A magyar nyelv sokat elárul: gombóc van a torkomban...

MA: Nem csak a magyar, a német is!

Nem veszi be a gyomrom, kiütést kapok tőle...

MA: Vesébe vág...

Ott vannak a pszichoszomatikus betegségek kódjai.

MA: Amikor a legkisebb gyerekemmel már a negyedik antibiotikum kúrán voltunk túl, egyszer csak úgy döntöttem - ebből elég. Egy teljes életmódváltásba kezdtünk és meggyógyult. Én akkor jutottam el a holisztikus szemléletig, vagyis hogy nem csak a test, hanem a lélek gyógyítása is fontos. Azóta másként gondolkodom, másfajta kérdéseket teszek fel, ha egy tünet bármelyikünknél megjelenik.

Másfajta kérdéseket teszel fel... Hogyan kellene kezdeni a kommunikációt a saját testünkkel? Mit kell csinálni gondolatban ahhoz, hogy meginduljon a párbeszéd?

BL: Úgy gondolom, hogy az elindulás alapköve egy speciális viszony önmagunkhoz, amiben elfogadás és szeretet van. Ezt nagyon nehéz fenntartani, ha az ember megbetegszik, mert az lesz az első reakció, hogy bosszankodsz, elégedetlen és feszült vagy...

A francba a hülye torkommal, már megint fáj...

BL: Igen, de tulajdonképpen épp ilyenkor látszik, hogy mennyire személyes az a viszony: a hülye torkom, a hülye térdem, a fenébe, már megint ez az ócska szívem... - ezek mind egy kapcsolat lenyomatai. Ahogyan az illető megtanult szeretni, bánni valakivel, viszonyban lenni valakivel, és így tovább... Ezt a kapcsolatot érdemes arra az alapra visszahelyezni, hogy hadd fogadjam el azt az állapotot, ami egyébként is van. Ne fektessek energiát abba az illúzióba, hogy vitatkozom a valósággal, vagyis azzal, ami éppen zajlik.





Forrás: Origo

Dacolni...

BL: Lehet vele dacolni, megy vele az energia, húzódnak el a folyamatok, és kiszolgáltatott leszek és áldozatnak fogom érezni magam, és törvényszerűen azt fogom keresni, hogy ki fog engem megmenteni ebből. Ami néha szükséges is, de az esetek nagy részében hasznos ezt a felelősséget magunknál tartva, az elfogadás talaján bólintva arra, ami kialakult. Elkezdeni egy személyes kapcsolatot fölépíteni a saját testünkkel, azon belül a saját szerveinkkel. Olyan, mint egy kisgyermekkel kommunikálni. Még nem beszél egyáltalán verbálisan, de mégis kifejezi magát. A kulcs, az, hogy szeretettel, figyelemmel kell odafordulni. Nem szabad gyötörni, kontrollálni és megpróbálni kirángatni belőle információkat, hanem mélyíteni kell a kapcsolatot. Ez a második lépés. A harmadik pedig megtalálni az érzelmek megélésének a lehetőségét, mert úgy tűnik, hogy az érzelmeink jelentenek egyfajta közvetítő közeget a tudatosságunk és a testünk között. Tehát bárki, bármit is gondol a fejében, nagyon ritkán fog ettől megváltozni a testi állapota pusztán a gondolattól. Az túl szubtilis, túl illékony ehhez. De azok a gondolatok, amelyek érzelmeket keltenek másként hatnak.

Hogy történik ez?

BL: Sokféle módja lehet. Az egyik - vizualizálni vagy akár konkrétan a térben megjeleníteni ezt a kapcsolatot. A szomatodráma az a módszer - amiben nagyon hiszek - ahol ez kivetítődik a háromdimenziós térbe. Tárgyakkal, de leginkább emberekkel...

Tehát lehet egy tárgy, ami szimbolizálja Andi torkát?

BL: Igen, és Andit megkérnénk, hogy hangolódjon rá arra, hogy egy komoly párbeszéd legyen a torka és ő közötte...

Lehet, hogy azt mondaná - fránya torkom miért vagy beteg...

BL: Így van.

Mit mondanál a ,,torkodnak"?

MA: Miért hagysz cserben, hát holnap koncert van, hogy teheted ezt velem?! Ott vár az a sok ember... Te vagy a hibás!





Forrás: Origo

BL: Ez a kezdet, és amikor ez az indulat lemegy és az elsődleges érzelem szabad utat talál kifelé, utána jön a többi, ami igazán hasznunkra van. Ez önmagában nem lenne elég, hisz ha torok lennék, csak megsértődnék vagy értetlenül állnék... Vagy talán azt mondanám, hogy ,,Andi ébredj már fel, a jó ég áldjon meg! Mit gondolsz, én az ellenséged vagyok? Akadályozni akarlak az életben?! Dehogyis!" Először túl kell lenni ezen a nehezteléssel teli szakaszon és utána jöhet az, ami nagyon sok ember számára igazi elérzékenyülést hoz. Amikor rájön, hogy akármennyire haragszik vagy neheztel éppen, ettől függetlenül a torkom és én egyek vagyunk valahol. Közös az érdekünk, egy szív éltet minket, egy rendszernek vagyunk a részei, nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Ebben a kommunikációban lehet továbbhaladni, ami nagyon gyors és meglepő tünetenyhülésekhez vezet. Amin aztán mindenki csodálkozik... A sűrített pillanatok a lélek számára mindig hoznak drámai változásokat a test szintjén is. Azt javaslom, hogy mindenki találjon egy olyan módszert, amellyel az ő teste üzeneteit maga tudja megfejteni.

MA: Ez nem ördöngösség egyáltalán, a nagyanyáink ezt tudták! Azt hisszük, hogy feltaláltuk a spanyol viaszt, miközben az idősek ülnek és beszélgetnek, simogatják a térdüket, a derekukat - a vesezónát... Szerintem, ehhez az ősi tudáshoz vissza kell találni.

BL. És adaptálnunk kell ahhoz a mentalitáshoz, amiben most élünk. Van, akinek a felismeréshez intenzitásra, drámaiságra, játékra, feszültségre van szüksége - van, akinek pedig az ellenkezőjére. Megtanulni meditálni, minden aktivitást beszüntetni, az állandó tevékenység helyett a létezés egyszerű szintjére visszavonulni és ott megélni önmagunkat. Mindkét irány megfelelő lehet. De azért az a nyelv, amin a mi korunk beszél nem ugyanaz, mint amin a száz évvel ezelőtti kor beszélt, úgyhogy ezeket mindig adaptálni kell. Bölcsesség akkor is volt és most is van...

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Végre igazán magamat látom.
  2016-04-06 22:48:48, szerda
 
  Szily Nóra interjúja: D. Tóth Kriszta: "Végre igazán magamat látom"





Egy éve beszélgettünk, akkor második regénye épp a sikerlisták élén landolt, és épp nagy izgalommal készült saját blogmagazinjának elindítására. Azóta kiderült, hogy azzal is megtalálta a közönségét. Most márciusban ,,Hello, WMN" címmel a Mazel Tovban hetente beszélgethetünk, koccinthatunk vele és a csapatával. Nemcsak arra, amit az elmúlt egy évben elértek, hanem igazi példaképekre is. Hisz megalapították a ,,SzuperWMN" díjat, amit egy civil és egy közszereplő nő kap majd.

Elrepült ez az egy év, Kriszta, és a tiéd nagyon sűrű volt!

...és olyan rövidnek tűnik! Akkora volt a pörgés, hogy szinte elveszítettem az időérzékemet. Szerencsés vagyok, és büszke, mert megteremtettem magamnak, hogy reggelente szívesen kelek fel, kidob az ágy, és alig várom, hogy dolgozzak!







D. Tóth Kriszta
Fotó: Szabó Gábor/Origo

Czeizel Endrével beszélgettem pár éve egy kutatásról, miszerint Magyarországon az emberek 66 százaléka nem szeret bemenni a munkahelyére. Ezek szerint te a derűs kisebbségbe tartozol.

Így van, és azért is tudom értékelni azt, amit elértünk, mert tudom, emlékszem, hogy milyen frusztráltnak lenni és rosszkedvűen kelni. Nekem is volt olyan időszakom...

,,A Wmn.hu egy olyan hely, ahol senkinek nem kell megfelelned. És minket sem az hajt, hogy megfeleljünk bárkinek" - ez a nyitómondatod az oldalon. Nyilván nem véletlenül ez jutott eszedbe. Beszédes!

A megfelelési kényszer sokféle következménnyel járhat. Engem is megbetegíthetett volna, ha nem tudom elengedni. Megfogadni és leírni persze sokkal könnyebb, mint megvalósítani. Pláne hosszú távon, a nyilvánosság előtt. Gondolj bele, ismert emberként sokunknak, nekem is óriási a kísértés, hogy megfeleljek bizonyos társadalmi normáknak, a képernyős Krisztával szembeni elvárásoknak, a saját stréberségem által támasztott elvárásoknak, az édesapámnak, az édesanyám emlékének, a férjemnek, a gyerekemnek... Az elmúlt 3-3,5 évem arról szólt, hogy ezektől a kényszerektől szép lassan megszabaduljak. Például, akit az ,,Elviszlek magammal" sorozatban látsz - a sofőrt -, az 100 százalékban én vagyok. A felettes énemet kikapcsolja a közlekedés, csak annak próbálok megfelelni, hogy ne törjem össze magunkat... De viccet félretéve - nekem ez a műsor volt az első komoly bizonyság, hogy tényleg sikerült elengednem a görcsöket a nyilvánosság előtt is. Végre igazán magamat látom.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Aki néha kelekótya, időnként eltéved, felnevet...

Igen, nevet, méghozzá teli szájjal, de közben akár keményebb kérdéseket is föltesz. Akit tényleg érdekel az, aki mellette ül, aki nem kártyákról, súgógépről vagy fülesből, megfelelési kényszerekkel terhelt módon kérdez, hanem arról beszélget, ami eszébe jut, és valóban foglalkoztatja.

Ezen a platformon sokkal közvetlenebb lett a viszonyod a közönséggel. Miközben megszabadulsz a megfelelési kényszertől, sokkal inkább levetkőzöl, hiszen minden pillanatban megmutatod és vállalod azt az értékrendet, nyitottságot, véleményt, amit képviselsz. Ráadásul rögtön jönnek a visszajelzések - pozitívak és negatívak egyaránt. Ehhez bátorság kell. Talán krakélerség is.

Semmiféle rátartiság, pofátlanság nincs bennem, hanem egyszerűen odaértem önmagamhoz. Azért nem zavar annyira ma már a kritika sem, mert ha valakinek nem tetszik, amit lát, amit mondok, írok, vagy ahogy csinálom, akkor legalább a valóságot kritizálja. És ehhez természetesen joga van. Nincs bennem késztetés, hogy meggyőzzem - ez nem én vagyok, hidd el! Hiszen nincs rajtam semmiféle máz. Amit látnak, az önazonos, és épp ezért az észrevételeket is könnyebben fogadom.

Másként látunk, és amúgy is megváltozott a szereped, hisz egy csapatot vezetsz. Sok éven át - akár a híradóra, akár a talkshow-ra gondolok - egy-egy rendszer építőkockája voltál...

Intézmények része voltam, most pedig vállalkozó lettem, ami egy egészen más életforma. Húsz évet töltöttem el alkalmazottként szerkesztőségekben. Ez is hasznos volt. De közben megfogalmazódott bennem az igény, hogy létrehozzak egy felületet, ahol úgy szólíthatok meg nőket és férfiakat, úgy beszélhetünk közös ügyeinkről, a fájdalmainkról, az örömeinkről, a gondolatainkról, ahogy én szeretném. A hiányérzet ösztönzött arra, hogy létrehozzam a WMN-t. Egy blognak indult, de már az első héten a legnagyobb hírportál címlapjára kerültünk egy történettel, és nagyon gyorsan elkezdtek minket komolyan venni a szakmában, és a közönség is felfigyelt ránk. Rájöttem, hogy startupvállalkozóként ultragyorsan kell tanulnom, rugalmasnak és fáradhatatlannak kell lennem. Az utóbbival sosem volt problémám, és most is bekapcsolt a robotpilóta... A stréberségnek van jó oldala is - hogy képes vagy keményen dolgozni, gyorsan tanulsz, és adaptálod magad a helyzetekhez. És nem vagy rest magad mellé olyanokat hívni tanácsadónak, akik egy-egy területen nálad okosabbak. Természetesen nem értek mindenhez. Én a tartalomelőállításhoz, a közönség megszólításához értek. Vannak a csapatban, akik pedig máshoz, így áll össze az alkotóközösségünk.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Mennyire alakult át az életed? Többet dolgozol vagy kevesebbet, strukturáltabb a napod, vagy teljesen átszövi a munka? Sejtem a választ...

A kisvállalkozók tudják, hogy ez 0-24-es történet, viszont a siker a te sikered, a kudarc a te kudarcod. Nagyon nagy luxus manapság, hogy ilyen egyértelműek a viszonyok az életedben. Nem kell senkit korrumpálnod, nem kell átlépni az árnyékos oldalra, te döntöd el, hogy mennyire akarsz tiszta és tisztességes maradni magaddal, a vállalkozásoddal és a csapatoddal szemben. És ez azért egy felszabadító érzés! Az első 10 hónap arról szólt, hogy tényleg nonstop dolgoztam, de most már tanulgatom, hogy a hétvégén legalább egy napot ne ezzel töltsek.

Igen, hisz az a kérdés, hogy ki vigyáz rád, ha te nem? A rendszer megengedi, hogy 24 órát dolgozzunk.

Abszolút. Én soha nem dolgoztam még ennyit, de közben meg életemben nem voltam ennyire szabad!

Az életedben a szabadság talán a regényírással kezdődött. Egy éve azt is mondtad, hogy lassan nekiállsz a harmadiknak...

Itt van a fejemben, de még nem kezdtem el, mert egyszerűen nem volt rá időm. Náray Tamás az ,,Elviszlek magammal" első adásában azt mondta a maga keresetlen stílusában, hogy ,,nem lehet minden trapézon ugrálni, anyukám!" És tényleg nem lehet! Mert előbb-utóbb valamelyiket el fogod engedni, és leesel. Nem tudok egyszerre ez is lenni, meg az is, és nem is lenne jó senkinek. Ha valamit csinálok, abba a szívemet-lelkemet beleteszem. Előbb-utóbb el fog jönni a pillanat, amikor nekiállok majd a harmadik könyvnek... Remélem, hogy inkább előbb, mint utóbb.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Szíved-lelked most a tartalomban van ott. És miközben nagyon jelen vagy - D. Tóth Kriszta mégsem látható. Legalábbis az élete nem. Csak egyszer bukkantam rá néhány büszke mondatodra, amikor a férjed Vilmos hercegnek is bemutathatta a cége kreatív ötleteit...

Igen, az akkora büszkeség volt, hogy nem tudtam nem megosztani a világgal!

De amúgy nem beszélsz se róla, se Loláról, a lányotokról.

Ez nálunk így természetes. Volt idő, amikor kicsit jobban kitárulkozva éltem a nyilvánosság előtt, és cseppet sem volt komfortos nekem, ezért aztán úgy döntöttem, hogy megtanulok nemet mondani. Megköszönni a felkérést, mert megtisztelő, és nagyon jólesik, hogy kíváncsiak rám, de megőrizni a privát szféránkat csak magunknak. Ennek a bizonyos eszmerendszernek, életfelfogásnak, amire utaltál, az is része, hogy a magánélet azt jelenti, amit a szó maga. Nem élünk a nyilvánosság előtt, és ez jó. De közben persze nem húzok zacsit a lányom fejére. Amikor elmegyünk a sportorvoshoz, megismernek, és tudják, hogy ő a D. Tóth Kriszta lánya...

A 40. szülinapodon viszont hoztál egy komoly döntést - méghozzá látványosat!

Jaj, a mindennapi szelfi! Hát, nagyon hosszú volt a 365 nap...

Megnéztem azt a videót, amiben az összes kép benne van. Jót kuncogtam... Nem tűnt mindig őszintének a mosolyod!

Mutass egy embert, akinek 365 jó napja van egyfolytában!





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Nem tudok... Viszont valahol megfogalmaztad, hogy sokat tanultál ebből a vállalásból. Miket?

Például azt, hogy gyakorlatilag rólam most már rossz képet nem lehet készíteni. Olyat biztosan nem, amilyeneket néha magamról csináltam. Megtanultam azt is, hogy Elek Jánosnak igaza volt. Azt mondta nekünk médiaszakon az ELTE-n, hogy tegyél ki egy pucér segget a képernyőre mindennap ugyanabban az időpontban, és nézd meg a reakciókat. Először mindenki kikéri magának... De csak folytasd egy éven át, aztán egyik napról a másikra hagyd abba, és vond meg a közönségtől. Mi fog történni? Jönnek a reklamációk, hogy hova lett a pucér segg? És ez tényleg így van. Az elején kaptam hideget-meleget, bár inkább az utóbbit, mert nagyon sok nő felszabadítónak élte meg, hogy egy, a magazinokból és tévéből ismert, szépen bevilágított arc milyen valójában. Néha bizony táskás szemmel ébred, vagy épp ekcémás az orra... De persze jöttek olyan vélemények is, hogy miért kell elvenni az illúziót?! Hogy nézel ki? Csináltam egy összeállítást a durva beszólásokból...,,Elment az étvágyam, kihánytam az ebédet...", sorolhatnám...

Ezeken is tudtál nevetni?

Persze, a beszólásokon igen. Azt viszont szomorúnak tartom, hogy vannak, akik úgy érzik, hogy egy másik emberhez ilyen módon kell szólni. Nekem, ha valami nem tetszik, lapozok, elkapcsolom, odébb megyek, vagy nem nézem. Sajnálom, amikor a méreg beterít valakit. Ez is érdekes tapasztalat volt, mint ahogy az is, hogy egy év nagyon hosszú idő, és komoly kihívás tartani magam egy mindennapos vállaláshoz.

Egyébként te láttál változást az arcodon?

Ez nem arról szólt, hogy mennyit öregszem egy év alatt. Egy gyerek növekedése szembetűnő, de az nem, hogy 40-ről 41 éves korára miként változik egy nő arca. Inkább az volt a lényeg, hogy minden nap mennyire más... Hogy az összes élmény lenyomatot hagy az arcunkon. Nem feltétlenül kell azzal sok időt tölteni, hogy ezeket az élményeket eltakarjuk. Magunk elől úgysem tudunk menekülni. Az élményeink raknak minket össze.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Ma már bátrabban lépsz ki smink nélkül?

Persze, de közben olyan jólesik néha sminkelni! Nem is arról szólt, hogy nincs rá szükség. Érdekes volt, hogy néhányan kikérték maguknak, hogy egy televíziós interjún ki voltam festve. De hát nem azt fogadtam meg, hogy mindig natúr lesz az arcom, hiszen vannak élethelyzetek, amikor ha nem viselek sminket, az elvonja a mondanivalómról a figyelmet. Egy reggeli műsorban az UNICEF kampányáról nem lehet fénylő arccal beszélni, hiszen akkor azt néznék, és nem hallanák meg, amit mondok.

Furcsa, hogy emberek, ha félre akarnak érteni valamit, akkor úgyis sikerül nekik...

A félreértés jó sport... De mindezzel együtt, ez is annyira felszabadított! Te használtad a ,,vetkőzés" kifejezést az elmúlt egy évemmel kapcsolatban. Igen, így visszatekintve biztosan nem véletlenül - bár nem tudatosan - emiatt is indítottam el ezt a sorozatot. Egy szimbolikus lépése volt annak a folyamatnak, amit saját magam felszabadításában érzek. Egy utolsó, nagyon látványos cselekedet: lemostam magamról a mázt... Ez vagyok. Tetszik vagy nem tetszik - mindenki eldöntheti!

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
     2/13 oldal   Bejegyzések száma: 121 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 75 db bejegyzés
e év: 2277 db bejegyzés
Összes: 32631 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 736
  • e Hét: 3541
  • e Hónap: 11807
  • e Év: 128460
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.