|
 2/6 oldal 
|
Bejegyzések száma: 52
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:32:32, csütörtök
|
| |
| |
Rudolf Steiner: Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban (2. részlet)
(Elhangzott 1909. április 12-én, Düsseldorfban)
,,Nézzünk egy egyszerű leckét az ősi emberi bölcsességből. A múlt tanítója így szólt: Figyelj meg egy égő tárgyat, amint a tűz elemészti. Két dolgot látsz ezen az égő tárgyon. Az egyiket a régi időkben ,,füst"-nek nevezték, és még ma is így hívhatjuk, a másikat ,,fény"-nek. Mert ez a két természeti jelenség lép fel, ha egy tárgyat megemészt a tűz: egyrészt fény, másrészt füst. A szellemi látó a tüzet a füst és a fény között állónak látta, és azt mondta, hogy mindkettő a lángból születik.
Tisztában kell lennünk egy igen egyszerű, de nagyon fontos ténnyel a tűzből született fénnyel kapcsolatban. A legtöbb ember, ha megkérdezzük, látja-e a fényt, azt feleli, természetesen látja. Pedig ez a válasz abszolút téves, mert a fizikai szem valójában nem látja a fényt. A fény révén látjuk a szilárd, cseppfolyós, gáznemű tárgyakat, de a fényt magát nem látjuk. Képzeljék el, hogy az egész világtért bevilágítja egy fény, amelynek forrása Önök mögött van, úgyhogy nem láthatják, és Önök a világűrbe tekintenek, amelyet teljesen átvilágít ez a fény. Látnák a fényt? Egyáltalán semmit sem látnának. Csak akkor látnának valamit, ha egy tárgy kerülne a megvilágított térbe. A fény nem látható, csak a fény által megvilágított szilárd, cseppfolyós és gáznemű tárgyak. A fizikai fényt tehát egyáltalán nem látja a fizikai szem. Különösen világosan mutatkozik ez meg a tisztánlátó számára. A szellemtudomány ezért azt mondja, hogy a fény mindent láthatóvá tesz, de a fény maga nem látható. Fontos megállapítás, hogy a fény észlelhetetlen. Nem érzékelhető külső érzékszerveinkkel. Észlelhetjük azt, ami szilárd, cseppfolyós és gáznemű, és mint utolsó elemet észlelhetjük még külsőleg a hőt vagy tűzet, de itt már elkezdődik a belső észlelés. Maga a fény már nem észlelhető külsőleg. Ha azt hiszik, hogy fényt látnak, amikor a Napba néznek, tévednek. Egy égő testet, égő anyagot látnak, amelyből a fény kiárad. Ha megvizsgálnák, látnák, hogy gáznemű, folyékony és földelemű anyagokkal van dolguk. Nem a fényt látják, hanem azt, ami ég.
Így a szellemtudomány szerint, ha felfelé haladunk a földtől a vízen és a levegőn át a tűzhöz, majd a fényhez, akkor a láthatótól, a külsőleg észlelhetőtől eljutunk a láthatatlanhoz, az éterikus szellemi birodalomhoz. Azt is mondhatnánk, hogy a tűz a külsőleg észlelhető anyagi világ, és a külsőleg már nem észlelhető éterikus szellemi világ határán áll.
Mi történik tehát egy tűz által megemésztett testtel? Mi történik akkor, ha valami ég? Ha valami ég, látjuk, hogy egyrészt fény keletkezik. A hő, ha olyan erős, hogy fényforrássá válik, létrehozza az első olyan szubsztanciát, amely külsőleg már nem látható, amelynek hatása van a szellemi világra, amelyről azt mondhatjuk, hogy már nem csupán külső, anyagi jellegű. A hő felküld valamit a láthatatlan, külsőleg nem érzékelhető világnak, de füst formájában kell, hogy fizessen érte. Az eredetileg átlátszó és átvilágított tűznek engednie kell, hogy átlátszatlan, ,,füstös" rész képződjön benne. Láthatjuk tehát, hogy a tűz vagy hő kettéoszlik. Egyrészt fényre, s ezzel utat nyit az érzékfeletti világ felé. De cserében azért, hogy fény formájában felküld valamit az érzékfeletti világba, le kell küldenie valamit az anyagi világba is, az átlátszatlan, de látható dolgok világába. A világon semmi sem keletkezik egyoldalúan. Mindennek, ami keletkezik, két oldala van: ha a hőből fény keletkezik, akkor megjelenik a homályos, sötét anyag is. Ez ősrégi szellemtudományos tan.
A leírt folyamat azonban csak a külső oldala a dolognak, csak anyagi, fizikai folyamat, amelynek alapját valami egészen más képezi. Ha csak puszta hővel van dolgunk valami olyan tárggyal kapcsolatban, ami még nem világít, akkor abban bizonyos vonatkozásban maga a hő van jelen, amit érzékelünk. Ez külső fizikaiság, de szellemi elemet is tartalmaz. Ha a hő olyan intenzívvé válik, hogy fény és füst keletkezik, a hőben levő szellemi tartalom egy része átmegy a füstbe. A hőnek az a szellemi része, amely a légnemű füstbe kerül át, tehát valami olyasmibe, ami alacsonyabb rendű, mint a hő, most belevarázsolódik a homályos füstbe. A tűzzel kapcsolatban álló szellemi lényeknek úgyszólván bele kell egyezniük, hogy belevarázsolják őket abba, ami sűrűvé, ami füstté válik. Így tehát minden homályosodás, minden materializálódás, ami a hőből származik, szellemi lények elvarázsolódásával kapcsolatos.
Ezt még feltűnőbben is bemutathatjuk. Képzeljük el, hogy a levegőt cseppfolyósítjuk, ami ma már lehetséges. A levegő viszont nem más, mint megsűrűsödött hő; a hőből keletkezett, úgy, hogy füst képződött belőle. Az a szellemi rész, amely tulajdonképpen a tűzben szeretne lenni, belevarázsolódott a füstbe. Szellemi lények - elemi lényeknek is nevezik őket - vannak mindenütt belevarázsolva a levegőbe, és még mélyebbre, a lét alacsonyabb fokára varázsolódnak, ha a levegőt cseppfolyósítjuk. Ezért lát a szellemtudomány minden külsőleg érzékelhető dologban valami olyasmit, ami a tűz vagy a hő ősállapotából keletkezett, úgy, hogy először levegővé vagy füstté vagy gázzá vált, vagyis a hő gázzá sűrűsödött, a gáz folyadékká, és a folyadék szilárd állapotúvá.
Tekints bármely szilárd anyagra, mondja a szellemtudós, s tekints vissza: egykor folyékony volt, csak a fejlődés során vált szilárddá. A folyadék egykor légnemű volt, a légnemű pedig mint füst, a tűzből keletkezett. De ehhez a sűrűsödéshez, ehhez a légneművé és szilárddá váláshoz, mindig szellemi lények elvarázsolása fűződik.
Nézzük a bennünket körülvevő világot. A szilárd kövek, a folyók, a párolgó víz, a felszálló köd, a levegő - minden, ami szilárd, cseppfolyós, gáznemű vagy tűz - valójában mind csak tűz. Minden tűz körülöttünk, csak éppen megsűrűsödött tűz. Egykor minden tűz volt, minden a tűzből született. S a sűrűsödés minden formájában elvarázsolt szellemi lények vannak!
Mivel érik tehát el a bennünket körülvevő isteni szellemi lények, hogy olyan szilárd, cseppfolyós és légnemű anyag jöjjön létre, amilyen planétánkon van? Leküldik azokat az elemi lényeket, akik a tűzben élnek és bezárják őket a levegőbe, vízbe és földbe. A szellemi teremtő, formáló lények követei ők, elemi követei. Az elemi lények először a tűzben élnek. Ha képszerűen akarjuk ezt kifejezni, azt mondhatjuk, hogy ott még jól érzik magukat, de most arra vannak ítélve, hogy elvarázsolt életet éljenek. Ha körülnézünk, ezt mondhatjuk: Azoknak a lényeknek, akiknek mindazt köszönhetjük, ami körülvesz bennünket, le kellett szállniuk a tűzelemből, és bele vannak varázsolva a dolgokba.
Tehetünk-e vajon mi emberek valamit ezekért az elemi lényekért? Ezt a nagy kérdést tették fel a szent risik. Tehetünk-e valamit azért, hogy az elvarázsoltakat megváltsuk? Igen, tehetünk! Mert amit mi emberek itt a fizikai világban teszünk, nem egyéb, mint szellemi folyamatok külső kifejezése. Mindennek, amit teszünk, jelentősége van a szellemi világ számára is. Tegyük fel például a következőt: Egy ember előtt van egy hegyi kristály vagy aranyrög vagy valami hasonló. Az ember nézi. Mi történik akkor, ha valaki fizikai szemével egyszerűen rábámul egy tárgyra? Folyamatos kölcsönhatás keletkezik az ember és az elvarázsolt elemi lény között. Az anyagba varázsolt lénynek és az embernek valami dolga van egymással. Tegyük fel azonban, hogy az ember csak bámulja a tárgyat, úgyhogy csak az tűnik fel neki, amit szeme lát; közben állandóan átmegy valami ezekből az elemi lényekből az emberbe. Reggeltől estig állandóan elvarázsolt elemi lények mennek át az emberbe. Amikor észlelünk, a sűrűsödési folyamatokba már belevarázsolt, és továbbra is folyamatosan belevarázsolódó elemi lények tömege hatol belénk állandóan környezetünkből.
Tegyük fel, hogy egy ilyen ember, aki egy tárgyat bámul, a legkevésbé sem hajlamos arra, hogy gondolkozzék arról, amit lát, vagy hogy életre keltse lelkében a dolgok szellemét. A könnyű utat választja: járja a világot, de nem dolgozza fel tapasztalatait szellemileg magasabb rendű gondolatok és érzések segítségével. A fizikai, anyagi világ puszta szemlélője marad. Ez esetben az elemi lények beléhatolnak, és ott maradnak. Semmit sem nyertek a világ folyamatában, csak annyit, hogy áttették székhelyüket a külső világból az emberbe.
De vegyünk most egy olyan embert, aki szellemileg feldolgozza a külvilágról nyert benyomásait, aki eszméi, fogalmai segítségével képzeteket alkot a világ szellemi alapjairól. Vagyis egy olyan embert, aki nemcsak megbámul egy fémet, hanem elgondolkodik a természetén; egy olyan embert, aki érzi a dolgok szépségét, és benyomásait szellemi jellegűvé teszi. Mit tesz egy ilyen ember? Szellemi tevékenységével megváltja az elemi lényt, aki feléje áramlik a külvilágból, vagyis felemeli előző állapotába. Megszabadítja az elemi lényt a varázslattól. Így tehát szellemi tevékenységünkkel megszabadíthatjuk a levegőbe, vízbe, földbe varázsolt lényeket, és visszavezethetjük őket eredeti elemükbe - vagy bezárhatjuk őket belső lényünkbe anélkül, hogy bármi változás történne velük. Az emberbe egész földi életén át elemi lények áradnak bele. Amilyen mértékben megelégszik azzal, hogy pusztán csak bámulja a dolgokat, olyan mértékben hagyja, hogy ezek a szellemi lények egyszerűen csak beleköltözzenek, és nem változtatja meg őket; amilyen mértékben viszont arra törekszik, hogy eszmékkel, fogalmakkal, a szépség megérzésével a külvilág dolgait szellemileg feldolgozza, olyan mértékben váltja meg és szabadítja ki ezeket a szellemi elemi lényeket.
Mi történik ezekkel az elemi lényekkel, akik úgyszólván a dolgokból költöznek át az emberbe? Eleinte benne élnek az emberben. A felszabadított lények is az emberben laknak, de csak az ember fizikai haláláig. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, akkor mutatkozik meg a különbség azok között az elemi lények között, akik csupán beleköltöztek, de az ember nem vezette őket vissza a magasabb elembe, és azok között, akiket az ember saját szellemivé válásával visszavezetett korábbi elemükbe. Azok, akiket nem alakított át, semmit sem nyertek azáltal, hogy a dolgokból átvándoroltak az emberbe; a többiek azonban elnyerték azt, hogy az ember halála után visszatérhetnek eredeti világukba. Földi élete alatt az emberbe átmenetileg beköltöznek az elemi lények. Amikor az ember átélte életét a szellemi világokban, és a születés kapuján át belép következő inkarnációjába, az összes elemi lény, akiket nem váltott meg, vele együtt visszatér a fizikai világba. Akiket azonban megváltott, azokat már nem hozza magával többé, amikor leszáll; ezek visszatértek eredeti elemükbe.
Látjuk tehát, hogy az emberen múlik, hogy fejlődésével, azzal, hogy hogyan viselkedik a külső természettel szemben, megszabadítja-e a földi világunk létrejöttéhez szükségszerűen elvarázsolt elemi lényeket, vagy pedig még jobban a Földhöz láncolja őket, mint azelőtt voltak."
(Fordította: Balassa Árpád és Svéd Piroska)
Regulus Art, Budapest, 2012 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:31:42, csütörtök
|
| |
| |
(Die lebendige Wechselwirkung zwischen Lebenden und Toten)
Bergen, 1o. Oktober 1913.
A legszívélyesebben köszönöm az Önök képviselőjének épp az imént elhangzott kedves üdvözlését, és meg vagyok győződve arról, hogy azok a barátok, akik velem ebbe a városba eljöttek, hogy a bergeni barátokkal együtt az antropozófiai életet ápoljuk, szíves örömest csatlakoznak ehhez az üdvözléshez. Nagyon szép volt az utazás a barátságos és fenséges hegyeken keresztül, és azt hiszem, hogy barátaink az itt töltött napok alatt, ebben a régi Hansa-városban jól fogják magukat érezni. Nem csupán az emberi csoda-műről, a vasútról, amellyel ide utaztunk, kaphat az ember éppen ezen a vidéken olyan benyomást, amely Európa más vidékein kevésbé észlelhető, hogy közvetlenül összekapcsolódik az emberi energia alkotó ereje az ősi természettel, hanem ha az ember látja, hogy a kövek, amelyeket szét kellett törni, - hogy létrejöjjön az, amit az emberi szellem ma létre tud hozni - közvetlenül azok mellett a kövek mellett fekszenek, amelyeket a természet tornyosított magasra, akkor olyan benyomásokat kapunk, amelyek ennek az országnak a meglátogatását a legnagyszerűbb vállalkozássá tehetik. Ebben a régi városban éppen a magasztos háttér szépíti majd az itt töltött napokat barátaink számára és ezért különösen megőrzik emléküket. Ezek az emlékezés napjai lesznek, kiváltképpen azért, mert külsőleg, fizikai látással is meggyőződhetünk arról, hogy itt, ezen a vidéken is olyan antropozófus szívekre találunk, amelyek velünk együtt törekedvén az emberiség szellemi kincseire, a mi szívünkkel együtt dobognak. Bizonyos, hogy mi látogatók úgy érezzük majd, hogy még szorosabb, még szeretetteljesebb, még drágább az a kapcsolat, amely bennünket azokhoz köt, akik minket ilyen szeretettel fogadtak.
Amit ismertetni szeretnék, annak - mivel először vagyunk együtt - aforisztikus jellege lesz. A szellemi világ területéről akarok olyasmit közölni, amit jobban és könnyebben lehet élőszóval elmondani, mint írásunkkal lejegyezni. Könnyebb szóval elmondani, nemcsak azért, mert a világ előítéleteivel szemben sok vonatkozásban még nehéz mindazt az írásra bízni, amit az ember szívesen bíz az odaadó antropozófus szívekre, hanem azért is, mert a szellemi igazságokat valóban könnyebb szóval elmondani, mint azokat az írásra és nyomtatásra bízni. Ez kiváltképpen érvényes az intimebb szellemi igazságokra. A mi időnkben meg kell történnie annak, hogy ezeket a dolgokat leírjuk, kinyomtatjuk és mégis kissé keserű érzése van az embernek; mindig kellemetlen a szellemi világokra vonatkozó igazságokat leírni és kinyomtatni, már csak azért is, mert az írás és a nyomtatás azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyeket a szellemi lények, akikről most beszélünk, nem tudnak olvasni. Nem lehet könyvet olvasni a szellemi világban. Bár rövid ideig a halál után emlékezetből olvashatunk még könyvet, a magasabb Hierarchiák lényei azonban nem tudják könyveinket olvasni. És ha azt kérdezik, hogy vajon a Hierarchiák nem akarják-e elsajátítani az olvasás tudományát, tapasztalatomnak megfelelően be kell vallanom, hogy egyelőre úgy látszik, nincs kedvük hozzá, mert véleményük szerint, amit a Földön az írással és nyomtatással létrehoznak, az számukra nem szükséges és nem hasznos. A szellemi lények csak akkor kezdenek olvasni, amikor az emberek a Földön olvasnak könyvet, vagyis ha az, ami a könyvben áll, az emberek élő gondolatává válik. Akkor a szellemek olvasnak az emberek gondolataiban; de ami írás vagy nyomtatás, az a szellemi világ lényei számára sötétség. Ezért, ha írásra vagy nyomtatásra bízzuk mondanivalónkat, az az érzésünk a szellemi lényekkel szemben, hogy a hátuk mögött közlünk valamit. Ez reális érzés, a jelenkor kultúr-polgára talán nem osztozik velünk ebben az érzésben, viszont minden igazi okkultistában megvan az ellenérzés a leírt és nyomtatott betűvel szemben. Ha szellemi látással behatolunk a szellemi világokba, különösen fontosnak látjuk, éppen a jelenkorban, hogy a szellemi világról való tudás a legközelebbi jövőben - a jelentől kezdődően - mind jobban elterjedjen, mert az emberi lelki élet egyre szükségesebb megváltozása sokban függ a szellemi tudás elterjedésétől. Látják, ha szellemi tekintetünkkel visszamegyünk a régi időkbe, ha csak századokkal megyünk vissza, szellemi látásunkkal olyasvalamire találunk, ami a dolgok nemismerője számára igen meglepő lehet, hogy aránylag rövid idővel ezelőtt az eleven kölcsönhatás élők és holtak között még sokkal elevenebb volt, majd egyre nehezebbé vált. Amikor a középkori keresztény, vagy a még nem régen elmúlt évszázadok keresztény embere imájával irányította emlékezését meghalt rokonaihoz vagy ismerőseihez akkor az imádkozó érzései sokkal erőteljesebben hatoltak a meghalt lelkekhez, mint ma. A múltban a meghalt lélek érezte, hogy a szeretet melegsége hatja át, ha hozzátartozói imáikkal hozzá feltekintenek vagy rágondolnak, s ez sokkal könnyebben történt, mint ahogy ez ma történik, amikor a mai idők csupán külsőséges műveltségének adjuk át magunkat. A halottak ma sokkal inkább el vannak vágva az élőktől, mint aránylag rövid idővel ezelőtt. A halottaknak ma sokkal nehezebb észlelni azt, ami az ittmaradottakban elevenen végbemegy. Ez az emberiség fejlődéséhez hozzátartozik, de hozzá kell tartozzon az emberiség fejlődéséhez az is, hogy az ember újra összeköttetést, eleven érintkezést teremtsen élők és holtak között. A régebbi időkben az emberi léleknek természetes módon megvolt a kapcsolata a halottakkal, habár ezt nem teljes tudattal élte át, mert az emberek már hosszabb idő óta nem szellemi látók. Még régebbi időkben az élők szellemi látással fel tudtak tekinteni a halottakhoz, követni tudták a holtak életét. Régebben magától értetődő volt, hogy a földi emberi lélek és a holtak között eleven kölcsönhatás van. Ma, ha a lélek a magasabb szellemi világokra vonatkozó gondolatokat, eszméket elsajátítja, újra megtalálja azt az erőt, amellyel helyreállíthatja az eleven kölcsönhatást, az érintkezést a holtakkal. Az antropozófiai élet egyik praktikus feladata lesz az is, hogy a szellemtudomány segítségével egyre inkább hidat verjen élők és holtak között.
Hogy jól megértsük egymást, először néhány, az élők és holtak közötti kölcsönhatásra vonatkozó dologra akarom felhívni a figyelmet. Egy egészen egyszerű jelenségből indulok ki, és szellemi kutatással ehhez a jelenséghez akarok kapcsolódni. Töprengő lelkek a következőt figyelhetik meg magukon, és azt hiszem, sok olyan lélek van, aki ezt megfigyelte magán; tegyük fel, hogy valaki élete folyamán gyűlölt egy másik személyt, vagy talán csak azt kellett bevallania magának, hogy a másik ellenszenves volt, vagy most is ellenszenves neki. Ha azután az a személy, akit gyűlölt, vagy aki ellenszenves volt neki, meghal - azt hiszem, hogy sok lélek ezt magától is tudja - akkor azt, akit gyűlölt, vagy antipátiát érzett iránta az életben, tudomásul véve a halálhírt, úgy érzi, hogy már nem tudja a másik személyt ugyanúgy gyűlölni, nem tud ugyanúgy ellenszenvet érezni iránta, mint azelőtt. S ha a gyűlölet a síron túl is tart, akkor finomabb lelkek szégyenlik a síron túl tartó gyűlöletet, ellenszenvet. Ezt a sok lélekben megtalálható érzést szellemi látással meg lehet figyelni. A kutatás folyamán felteheti az ember azt a kérdést, hogy miért szégyenli a lélek a gyűlöletet, vagy az antipátiát, hiszen senki másnak még csak nem is jelezte, hogy milyen gyűlölet van benne.
Ha szellemi látó követi a szellemi világokban azt az embert, aki átlépte a halál küszöbét, azután rátekint arra a lélekre, aki itt maradt a földön, akkor kiderül, hogy általában a meghalt lélek nagyon világosan észleli, világosan érzi a földön élő lélek gyűlöletét, ha szabad ezt a képet használni: a halott látja a gyűlöletet. A szellemi látó egészen pontosan meg tudja állapítani, hogy a halott látja az ilyen gyűlöletet. De megfigyelhetjük azt is, hogy hogy az ilyen gyűlölet mit jelent a halottnak. A gyűlölet a halott szellemi fejlődésében a jó szándék akadálya, és ezt összehasonlíthatjuk a külső, földi cél elérésének akadályával. A szellemi világban a halott ott találja a gyűlöletet, mint a jó, vagy legjobb szándékainak akadályát. És most megértjük, hogy miért múlik el a lélekben még a földi életben jogosult gyűlölet is, ha az ember kissé eltöpreng magában: mert szégyenli magát, amikor a gyűlölt ember meghal. Ha az ember nem szellemi látó, akkor nem tudja ugyan, hogy mi történik, der természetes érzésként van beleoltva a lélekbe, hogy megfigyelik. Érzi: a halott látja a gyűlöletemet, sőt ez a gyűlölet akadálya a jó szándékainak. - Sok meleg érzés is van az emberi lélekben; ezek magyarázatát akkor kapjuk meg, ha felemelkedünk a szellemi világokba és megnézzük azokat a tényeket, amelyek ezeknek az érzéseknek az alapjai. Mint ahogy a földön az ember nem óhajtja, hogy bizonyos dolgait külsőleg, fizikailag megfigyeljék, vagyis ezeket a dolgokat nem cselekszi, ha tudja, hogy megfigyelik, úgy nem gyűlöli az ember a halálon túl létező embert sem, ha az az érzése, hogy a halott megfigyeli. A szeretet azonban és a szimpátia is, amelyet a halott felé küldünk, valóban könnyebbé teszi a halott útját, eltávolítja előle az akadályokat. Amit most mondok, hogy ti. a gyűlölet a túlvilágon akadályokat gördít a halott útjába és a szeretet eltávolítja előle az akadályokat, ez nem beavatkozás a karmába, hiszen itt a Földön is sok olyan dolog történik, amit nem számítunk bele közvetlenül a karmába. Ha a lábunkat beleütjük egy kőbe, ezt nem kell mindig a karmába beleszámítani, legalábbis nem a karma morális részébe. Ugyanígy nem mond ellent a karmának, hogy a halott megkönnyebbül, ha szeretet árad feléje a Földről, és nem mond ellent a karmának az sem, ha jó szándékai akadályokba ütköznek.
De van még valami más is, ami - mondhatnám - erőteljesebben szól a lelkekhez a holtak és az élők érintkezéséről, és ez az, hogy a holtaknak is szükségük van bizonyos táplálékra. Természetesen nem olyan táplálékra, mint az embernek a Földön, hanem szellemi-lelki táplálékra. Mint ahogy tény, hogy nekünk embereknek a Földön - ha szabad ezt a hasonlatot használnom - kell, hogy legyenek szántóföldjeink, ahol megérik a termés, amelyből fizikailag élünk a Földön, úgy kell, hogy a holtak lelkeinek is legyenek szántóföldjeik, ahol learathatják azt a termést, amelyre a halál és az új születés közötti időben szükségük van. Amikor a szellemi látó tekintete követi a holt lelkeket, látja, hogy a holtaknak, az eltávozottaknak az alvó emberi lelkek a szántóföldjeik. Bizonyos, hogy ez nemcsak meglepő, hanem aki ezt először látja a szellemi világban, annak a legnagyobb mértékben megrázó is, hogy a halál és az új születés között élő emberi lelkek mintegy odasietnek az alvó emberi lelkekhez és keresik az alvó emberi lelkekben lévő gondolatokat és eszméket, mert ezekkel táplálkoznak, és szükségük van erre a táplálékra. Amikor ugyanis este elalszunk, azok az eszmék, gondolatok, amelyek ébrenlétünk alatt tudatunkon áthaladtak, élni kezdenek, mintegy élőlényekké válnak. És a halottak lelkei jönnek és részt vesznek ezeknek az eszméknek az átélésében; úgy érzik, hogy az eszmék látása táplálja őket. Ha az ember szellemi látó tekintetét a meghalt emberek felé irányítja, megrázó dolog látni, hogyan jönnek minden éjszaka az alvó ittmaradottakhoz - ezekhez kell számítani elsősorban a vérrokonokat és a barátokat - és mintegy fel akarnak üdülni, táplálkozni akarnak azokkal a gondolatokkal és eszmékkel, amelyeket az ittmaradottak alvásukba magukkal vittek, és lehet, hogy nem találnak semmit, ami számukra tápláló. Mert alvásunk idején nagy különbség van gondolat (idea) és gondolat (idea) között. Ha egész nap csak az élet anyagi dolgaira vonatkozó gondolatokkal foglalkozunk, ha tekintetünket csak arra irányítjuk, ami a fizikai világban történik és csak ott végrehajtható, és ha még elalvás előtt sincs a szellemi világra vonatkozó gondolatunk, hanem éppen ellenkezőleg, nem gondolatokkal, hanem másképp visszük át magunkat a szellemi világokba, akkor nem nyújtunk táplálékot a halottaknak. - Ismerek olyan vidékeket Európában, ahol a fiatalokat a főiskolákon arra nevelik, hogy a szükséges mennyiségű sörrel szerezzék meg alhatnékjukat. Ők olyan gondolatokat visznek át, amelyek odaát nem tudnak élni; s ha ezután jönnek a holtak lelkei, üres mezőkre találnak, úgy járnak, mint a mi fizikai testünk, amikor a földek terméketlensége miatt éhínség tör ki. A mi korunkban különösen sok lelki éhínséget figyelhetünk meg a szellemi világokban, mert a materialista érzület már nagyon elterjedt. Ma már sok olyan ember van, aki gyerekes dolognak tartja, hogy a szellemi világra vonatkozó gondolatokkal foglalkozzék. Ezzel megfosztják táplálékuktól azokat az embereket, akik haláluk után tőlük kell, hogy megkapják táplálékukat.
Ennek a ténynek a helyes megértéséhez el kell mondani, hogy a halál után az ember csak azoknak a gondolataival és ideáival tud táplálkozni, akikkel valamilyen módon az életben kapcsolata volt. Azoknak a gondolataival, akikkel semmilyen kapcsolata sem volt, a halál után nem tud táplálkozni. Amikor ma terjesztjük a szellemtudományt azért, hogy a lelkekben újra olyan spirituálisan élő tartalom legyen, amellyel a halottak táplálkozni tudnak, akkor valójában nem pusztán az élőkért dolgozunk, hogy az élők gondolati, eszmei tartalomhoz jussanak, hanem megpróbáljuk szívünket, lelkünket a szellemi világ gondolataival azért telíteni, mert tudjuk, hogy a halottaknak, akik velünk a Földön kapcsolatban voltak, spirituális életüket ezekkel az eszmékkel, ezekkel az érzésekkel kell táplálniuk. Úgy érezzük, hogy nemcsak az ún. élő emberekért dolgozunk. Úgy dolgozunk, hogy a szellemtudományos munka, az antropozófiai élet terjesztése a szellemi világokat is szolgálja. Miközben az élőkhöz, az élők nappali életéhez is szólunk, szellemi-lelki kielégítésük révén éjszakai életük számára olyan gondolatokat (ideákat) terjesztünk, amelyek gazdag táplálékot adnak azoknak a lelkeknek, akik karmájuknak megfelelően előbb halnak meg, mint mi. És ezért törekszünk arra, hogy ne csak a külső közlés megszokott útján terjesszük a szellemtudományt, vagyis az antropozófiát, hanem titokban arra is vágyódunk, hogy ezt a szellemtudományt, vagyis antropozófiát társaságokban terjesszük, mert értéke van annak, ha a szellemtudománnyal foglalkozó emberek személyesen, fizikailag, közösségben, társaságban vannak együtt. Mondottam, hogy a halott csakis azokból a lelkekből merítheti táplálékát, akikkel együtt volt az életben. Össze akarjuk hozni a lelkeket, hogy a halottak termőföldje egyre nagyobb legyen. Sok olyan ember, aki a halála után nem találna termőföldet, mert családja csupa materialistából áll, megtalálja a maga termőföldjét az antropozófusok lelkében, mert összehozták őt a szellemtudománnyal. Ez a mélyebb oka annak, hogy társaságban dolgozunk, és törődünk azzal, hogy aki meghal, mielőtt meghal, megismerkedjék olyan emberekkel, akik még itt a Földön spirituális dolgokkal foglalkoznak, mert akkor a halott táplálékot meríthet belőlük alvó állapotukban.
Az emberiség régi időszakaiban, amikor még bizonyos vallásos, spirituális élet hatotta át a lelkeket, a vallásos közösség és kiváltképpen a vérrokonság volt a halál után a lélek mentsvára. A vérrokonság ereje azonban lecsökkent és egyre inkább pótolni kell a spirituális élet ápolásával. Mi is ezzel próbálkozunk. Ezért az antropozófia megígérheti, hogy új köteléket, új hidat épít az élők és holtak között, és ezáltal jelentünk majd valamit a halottaknak. És ha a szellemi látással már ma is néha olyan emberekre akadunk a halál és a születés közötti életben, akiknek az a szerencsétlenségük, hogy volt ismerőseiknek és még legközelebbi hozzátartozóiknak is kizárólag materialista gondolataik vannak, akkor felismerjük annak szükségességét, hogy a földi kultúrát spirituális, szellemi gondolatokkal hassuk át. Ismertünk - mondjuk - egy nemrég meghalt embert, amikor még itt élt a Földön, majd a halála után rátalálunk a szellemi világban. Családtagjait, feleségét, gyermekeit hagyta itt. Őket is ismertük; külső értelemben jó, egymást valóban szerető emberek. És most szellemi látással rátalálunk az apára. Amikor földi életében hazatért a nehéz munkából, felesége volt életének napja. Mivel azonban felesége fejében és szívében nincsenek spirituális gondolatok, a halott nem tud felesége lelkébe tekinteni, s ha abban a helyzetben van, hogy egyáltalán kérdezni tud, azt kérdezi: Hol van a feleségem? - Csak visszatekinteni tud arra az időre, amikor a Földön együtt volt vele. Még ha a legjobban keresi, sem tudja megtalálni. Ez előfordulhat. Már ma is sok olyan ember van, aki azt hiszi, hogy a halott valamiféle semmibe távozott, és ezért egyetlen termékeny gondolattal sem tud rágondolni, csak egészen materialista gondolkodással. Amikor valaki a halál és az új születés között a földi élet területére tekint, arra, akiről tudja, hogy még lent van a Földön és szerette őt, de szeretetéhez nem kapcsolódik az a hit, hogy a lélek tovább él a halál után, akkor a halál utáni életnek éppen abban a pillanatában, amikor a halott a legnagyobb figyelmét irányítja az élőre, mert látni akarja az élőt, aki szeretett, akkor egészen elhal a halott látása. Nem találja meg az élőt, nem tud kapcsolatba kerülni vele, pedig tudja róla, hogyha lelkében spirituális gondolatok lennének, vele lehetne. Ez a halottak gyakori fájdalmas élménye. És így előfordulhat, - szellemi látással megfigyelhetjük - hogy valaki meghal és legjobb szándékainak gátlói az őt körülvevő gyűlölet gondolatok, de nem talál vigaszra azoknak a szerető gondolataiban sem, akik a Földön szerették, mert materializmusuk miatt nem tudja őket észlelni.
A szellemi világnak ilyen módon megfigyelhető törvényei feltétlenül érvényesek. Olyannyira érvényesek, ahogy azt egy eset tanúsítja, amelyhez hasonlót többször sikerült megfigyelnem. Tanulságos volt megfigyelni, hogy hogyan hatnak a gyűlölet- vagy antipátia-gondolatok még ott is, ahol nem teljes tudattal táplálják őket. Meg lehet figyelni azokat a tanítókat, akiket általában szigorúaknak mondanak, akik nem tudták a még ifjú tanítványok szeretetét maguk felé fordítani. A tanítványok gondolatai szinte ártatlan antipátia- és gyűlölet-gondolatok. Ha egy ilyen tanító meghal, az ember látja, hogy a tanítványok gondolatai - mert ezek megmaradtak - akadályai a szellemi világban a tanító jó szándékainak. A gyermek, a fiatal ember sokszor nem érez kötelezettséget arra, hogy a tanító halála után ne gyűlölje őt többé, hanem természetes módon maradandóvá válik benne az érzés, hogy a tanító kínozta őt. Az ilyen tapasztalások révén sokat tud meg az ember az élők és holtak közötti kölcsönhatásról. Tulajdonképpen csak azt próbáltam Önök előtt fejtegetni, ami a szellemtudományos törekvésnek valóban jó eredménye lehet: ez az ún. felolvasás a halottaknak. Valóban rendkívül nagy szolgálatot teszünk az előttünk meghalt emberi lelkeknek azzal, hogy szellemi dolgokról felolvasunk nekik. Ez éppen az antropozófiai mozgalomban meg is mutatkozott. A felolvasást úgy csinálhatjuk, hogy gondolatainkat a halottra irányítjuk és hogy könnyebben menjen a dolog, megpróbálunk emlékezve rágondolni, elképzeljük, hogy előttünk áll vagy ül. Ezt megcsinálhatjuk több halottal egyszerre. Azután felolvasunk a halottnak, de nem hangosan, hanem úgy, hogy figyelemmel követjük a gondolatokat, állandóan őrá gondolva: a halott előttem áll. Ez a felolvasás a halottnak. Nem kell, hogy könyvünk legyen, hanem valóban minden egyes gondolatot jól át kell gondolni; így olvas az ember a halottaknak. Még az is lehetséges, hogy távolabb állónak is felolvassunk, - bár ez nehezebb - hogyha közös világnézet alapján, vagy általában az élet valamely területén a halottal közös gondolatunk volt, személyes kapcsolatunk volt vele. A feléje irányított, szeretettel áthatott gondolatok lassanként felénk fordítják a figyelmét. Így hasznossá válhat, ha távol állóknak is felolvasunk a haláluk után. A felolvasás bármelyik időpontban történhet. Már kérdezték tőlem, hogy melyik a legalkalmasabb időpont. Ez teljesen független az időponttól. Csak valóban jól át kell gondolni a gondolatokat. Felületes gondolkodás nem elegendő. Szóról szóra át kell gondolni az olvasnivalót, mintha bensőnkben felmondanánk. Akkor a halottak velünk olvasnak. Nem helyes, ha azt hisszük, hogy az ilyen felolvasás csak annak hasznos, aki életében közel jutott a szellemtudományhoz. Ez egyáltalán nem kell, hogy így legyen.
Egyik barátunk és felesége is nem régen - talán egy éve sincs - minden éjszaka nyugtalanságot éreztek. Barátunknak, mivel röviddel azelőtt halt meg az édesapja, rögtön az volt a véleménye, hogy apja akar valamit, és mint lélek jelentkezett nála. Miután barátunk tanácskozott velem, kiderült, hogy az apa, aki életében tudni sem akart a szellemtudományról, a halál után legélénkebben igényli, hogy megtudjon valamit belőle. Amikor azután a fiú feleségével együtt a János Evangéliumról szóló előadássorozatot, amelyet egyszer Kasselben tartottam, az apjának felolvasta, az apa lelkét ez teljesen kielégítette, úgy érezte, hogy kiemelkedett a röviddel a halála után érzett diszharmóniából. Ez az eset azért figyelemre méltó, mert ez a lélek egy prédikátor volt. Az emberek előtt állandóan a saját vallási álláspontját képviselte, a halál után azonban csak az elégíthette ki, hogy részt vett a János Evangéliumról szóló szellemtudományos fejtegetések olvasásában. Így láthatjuk, hogy akinek segíteni akarunk, akinek halála után szolgálatot akarunk tenni, annak nem kell okvetlenül antropozófusnak lennie, bár természetesen, ha az antropozófusnak a halála után felolvasunk, különösen jó szolgálatot teszünk neki.
Az ilyen tények fejtegetésével megtanuljuk azt is, hogy miképp gondolkodjunk az emberi lélekről, nem úgy, mint ahogy általában gondolkodnak róla. Az emberi lelkek ugyanis sokkal komplikáltabbak, mint általában gondolják. Ami tudatosan játszódik le, az valóban csak egy kis része az emberi életnek. A lélek tudat alatti mélységeiben sok minden játszódik le, amiről az ember legföljebb csak sejt valamit, de világos nappali tudatában alig tud róla. A tudat alatti életben gyakran az ellenkezője játszódik le annak, amit az ember tudatosan hisz vagy gondol. Gyakori eset, hogy egy család valamelyik tagja a szellemtudománnyal kezd foglalkozni. Fivére, vagy az a férfi, vagy nő, akivel kapcsolatban van, egyre ellenségesebb a szellemtudománnyal szemben, sokszor haragos, egyre hangosabb, egyre dühösebb azért, mert férje, fivére vagy felesége a szellemtudománnyal foglakozik. Az ilyen családban nagy ellenszenv fejlődik ki a szellemtudománnyal szemben, úgy hogy némely ember nehézségei éppen abból adódnak, hogy jó barátai vagy rokonai gyakran haragosak, dühösek a szellemtudományra. Ha azután megvizsgálja az ember ezt a haragvó lelket, sokszor arra jön rá, hogy az ilyen lélek tudat alatti mélységeiben a legintenzívebben vágyik a szellemtudományra. Néha az ilyen lélekben erősebben él a vágy a szellemtudomány után, mint abban, aki a szellemtudományos összejövetelek buzgó látogatója. A halál azonban megfosztja leplétől a tudat alattiságot, a halál sajátságos módon egyenlíti ki az ilyen dolgokat. Az életben gyakran fordul elő, hogy valaki elámítja magát arra vonatkozóan, ami a tudat alatt él benne és valóban vannak olyan emberek, akik tulajdonképpen erősen vágyódnak a szellemtudományra, de elámítják magukat. Amikor háborognak a szellemtudomány ellen, elbódítják vágyukat és megtévesztik önmagukat. A halál után azonban a vágy annál erősebben lép fel. És sokszor éppen azokban, akik az életben ellenségesek voltak a szellemtudománnyal szemben, a halál után a leghevesebb vágy keletkezik bennük a szellemtudomány után. Ezért ne mulasszuk el a felolvasást éppen azoknak a halottaknak, akik az életben küzdöttek a szellemtudomány ellen! Ezzel talán a legnagyobb szolgálatot teszik nekik.
Mindezzel kapcsolatban igen gyakran kérdezik: Hogyan tudhatja az ember, hogy a halott valóban oda tud hallgatni arra, amit felolvasunk? Szellemi látás nélkül ezt nehéz megtudni, bár amikor az ember foglalkozik a halottra-emlékezéssel, lassanként meglepi az az érzés, hogy a halott odafigyel. Ezt csak akkor nem érzi az ember, ha figyelmetlen és nem veszi észre azt a sajátos melegséget, amely a felolvasás közben jön létre. Valóban el lehet sajátítani ezt az érzést. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor - ezt el kell mondani - érvényes a szellemi világgal szembeni magatartásra nézve az a szabály, amelyet ebben az esetben is alkalmazni kell. Ezt a szabályt sokszor kell tekintetbe venni: ha felolvasunk a halottnak, mindenképpen használunk neki, feltéve, hogy hall bennünket. Ha nem hall bennünket, akkor először is teljesítettük kötelességünket, és talán elérjük, hogy mégis meghall bennünket; mindenképpen nyereségünk azonban, hogy olyan gondolatokkal és eszmékkel telítjük magunkat, amelyek bizonyosan táplálékul szolgálnak a halottaknak az előbb említett módon. Tehát semmiképpen sem vész el semmi! A gyakorlat azt mutatja, hogy a felolvasottak észlelése valóban hihetetlenül elterjedt a halottak között, és nagy szolgálatot tehetünk azoknak, akiknek ilyen módon felolvassuk azt, ami a mai szellemi bölcsességből erre a célra felhasználható.
Így remélhetjük, hogy a szellemtudomány elterjed a világban, a válaszfal élők és holtak között egyre kisebb lesz. És bármilyen paradoxul hangzik is, a szellemtudománynak szép, nagyszerű sikere lesz, ha az emberek tudni fogják - a gyakorlatból fogják tudni, nemcsak elméletileg - hogyha az ember átment az ún. halálon, ez tulajdonképpen csak az átélés megváltozása, de továbbra is együtt vagyunk a holtakkal, sőt részeltethetjük őket abban, amiben mi magunk részt veszünk a fizikai életben. Helytelenül képzeljük el a halál és az újabb születés közötti életet, ha azt kérdezzük, hogy minek kell a halottaknak felolvasni. Nem tudják-e saját szemlélődésük alapján azt, amit itt a Földön felolvasunk nekik, nem tudják-e azt sokkal jobban? Csak az kérdez ilyet, aki nem képes megítélni, hogy mit tudhat meg az ember a szellemi világban. A fizikai világban is élhet az ember anélkül, hogy a fizikai világbeli tudásnak a birtokában lenne. És nem képes ezt vagy azt megítélni, ha nem szerzi meg a fizikai világbeli tudást. Az állatok velünk együtt élnek a fizikai világban és mégsem tudják azt róla, amit mi emberek. Hogy egy halott a szellemi világban él, az még nem jelenti azt, hogy meg is tud valamit a szellemi világról, annak ellenére, hogy szemlélni tudja. Amit a szellemtudományból szerzünk, azt mint tudást csak a Földön szerezhetjük meg, csakis a Földön, a szellemi világban nem. Ezért a halott a szellemi világbeli lényekről csak azok által tudhat, akik maguk a Földön szerzik meg a szellemi lényekre vonatkozó tudást. A szellemi világ fontos titka, hogy az ember benne élhet, szemlélheti, de a szellemi világra vonatkozó szükséges tudást a Földön kell megszereznie.
Most kedves barátaim, a szellemi világokról kell elmondani valamit, amiről az embernek nincs helyes elképzelése. Erről majd néhány vonatkozásban a továbbiakban is beszélek, a holnapi előadásban ezt bővebbe kifejtem. Amikor az ember a halál és az újabb születés között a szellemi világban él, vágya úgy irányul a fizikai világunk felé, mint ahogy itt a fizikai ember bizonyos módon vágyódik a szellemi világ felé. A halál és az újabb születés között az ember szükségképpen azt várja a Földön élő emberektől, hogy innen a Földről megmutassák, felragyogtassák azt, amit csak a Földön lehet megszerezni. Valóban nem hiába teremtették meg a világ spirituális létében a Földet. Életre keltették, hogy létrejőjjön az, ami csak a Földön lehetséges. A szellemi világra vonatkozó tudás, amely túlterjed azon, hogy látjuk, bámuljuk a szellemi világot, csak a Földön lehetséges. Előbb azt mondottam, hogy a szellemi világok szellemi lényei nem tudják olvasni könyveinket, most pedig azt kell mondanom, hogy a bennünk élő szellemi megismerés ugyanaz a szellemi lények számára és a mi számunkra is a halál után, mint a könyv a Földön élő ember számára. A fizikai ember a könyvből tud meg valamit a világról. Csakhogy a halottak könyvei - mi magunk - élnek. Érezzük át ezeknek a szavaknak a jelentőségét: nekünk kell megadni a halottak számára az olvasnivalót! A mi könyveink egy bizonyos vonatkozásban türelmesek, nem képesek arra, hogy pl. a betűket, miközben olvassuk őket, papírjaikba elnyeljék. Mi emberek gyakran úgy vonjuk meg a halottaktól az olvasmányt, hogy csak azzal telítjük magunkat, ami valóban láthatatlan a szellemi világokban: a materiális gondolatokkal. Ezt meg kellett mondanom, mert sokszor merül fel az a kérdés, hogy a halottak nem tudják-e maguk is azt, amit nekik adni tudunk. Nem tudhatják, mert szellemtudományt csak a Földön lehet létrehozni és a Földről kell felvinni a szellemi világokba.
Ha az ember maga lép a szellemi világokba és már kissé tapasztalta az ottani életet, egészen más körülményeket él át, mint itt a fizikai életben a Földön. Ezért rendkívül nehéz emberi szavakkal és emberi gondolatokkal behozni világunkba a szellemi világok körülményeit. Látjuk, - hogy csak valamit ragadjak ki - ha most egy lényről, egy meghalt emberi lényről beszélhetnénk, akivel együtt sikerült néhány dolgot kikutatni a szellemi világban, hogy ennek a léleknek sajátságos értesülése volt Leonardo da Vinciről, a festőről, vagyis inkább arról, hogy milyen volt a híres milánói kép. Ha az ember egy ilyen lélekkel közösen vizsgál meg egy szellemi tényt, ez a lélek esetleg olyasmire mutat rá, amiket talán puszta szellemi látással nem találna meg az ember az Akasha-krónikában. Az az emberi lélek azonban, aki a szellemi világban van, rá tud mutatni az ilyen szellemi tényekre, de csak akkor, ha a földi embernek érzéke van ahhoz, amire a lélek fel akarja hívni a figyelmet. S ekkor sajátságos dolog derül ki. Tegyük fel, hogy egy ilyen lélekkel együtt azt kutatjuk, hogy Leonardo milyen módon dolgozott híres képn, az Utolsó vacsorán Milánóban. A mai képen alig láthatni többet, mint néhány színfoltot, de az Akasha-krónikában meg lehet figyelni Leonardot festőtevékenysége közben, meg lehet figyelni a képet, amilyen volt, bár ez sem könnyű. Ha az ember úgy csinálja a dolgot, hogy együtt kutat egy olyan testetlen lélekkel, akinek kapcsolata van Leonardo da Vincivel és festészetével, akkor látja azt, amit ez a lélek megmutat neki. Az a lélek például, akiről beszéltem, érzékeltette, hogy tulajdonképpen milyen volt a Krisztus-arc és a Júdás-arc a képen. De az ember észreveszi, hogy mindezt nem mutatná meg, ha abban a pillanatban, amikor mutatja, nem költöznék a megértés a Földön élő kutató lelkébe. Erre a megértésre a szellemi világbeli léleknek szüksége van. És a halott lélek csak abban a pillanatban tanulja meg megérteni azt, amit egyébként csak lát, amikor az élő emberi lélek általa taníttatja magát. Ezért az a lélek, akivel együtt tudott meg az ember olyasvalamit, amit csak így lehet megtudni, azt mondja (a kifejezés szimbolikus): idehoztál a képhez - ezt mondja a lélek az élőnek, ezt mutatja neki az élő ember kívánsága - és most érzem a vágyat, hogy veled együtt nézzem a képet. Így szól a halott lélek és azután sok mindenfélét élünk át, de elérkezik a pillanat, amikor a halott lélek vagy hirtelen eltűnik, vagy azt mondja, most távoznia kell. Az éppen elmondott esetben például a halott lélek azt mondta: Leonardo da Vinci lelke eddig jóindulatúan nézett felénk, de most már nem akarja, hogy tovább kutassunk.
Ezzel a szellemi életre vonatkozóan valami nagyon fontosat írtam le. A fizikai életben mindig tudjuk, hogy mit látunk, mindig tudjuk, hogy látjuk ezt vagy azt, a rózsát, az asztalt; a szellemi világban ugyanígy mindig tudjuk: ez vagy az a lény ránk néz. Az ember áthalad a szellemi világokon és mindig az az érzése: most ezek a lények néznek téged. A fizikai világban az ember tudja, hogy észlelő módon jár a világban; a szellemi világban viszont az az élményünk van, hogy most ez, majd az a lény néz téged. Az ember úgy érzi, hogy folytonosan tekinteteknek van kitéve és ezek rábírják arra, hogy valamilyen tett végrehajtását határozza el. Amikor az ember tudja, hogy most jóindulattal, vagy most nem jóindulatúan néznek rád, hogy cselekedj, vagy ne cselekedj valamit, akkor ehhez igazodva cselekszik, vagy nem cselekszik. Mint ahogy egy virág után nyúlunk, mert láttuk és tetszik nekünk, úgy cselekszünk valamit a szellemi világban is, mert ezt valamely lény örömmel, jóindulatúan nézi, vagy nem cselekszünk, mert nem bírjuk ki a szellemi lénynek a tettre irányított tekintetét. Ezt az alkalmazkodó képességet mindenképpen el kell sajátítanunk. Ott az az érzésünk, hogy látnak bennünket, mint ahogy itt az az érzésünk, hogy mi látunk. Bizonyos módon ott passzív az, ami itt aktív, ott viszont aktív az, ami itt passzív. Ebből láthatjuk, hogyha a szellemi világra vonatkozó leírásokat helyesen akarjuk felfogni, egész más fogalmakat kell elsajátítanunk. Ezért majd megértik, milyen nehéz mindennapi emberi szavakba önteni a szellemi világok leírását, amit olyan szívesen adna meg az ember. Megértik majd, hogy sok mindenre vonatkozóan mennyire szükséges a megértés kellő előkészítésének megteremtése.
Még csak egy dologra akarom felhívni a figyelmet. Felmerülhet a kérdés: Miért írja le a szellemtudományos irodalom olyan általánosságban azt, ami közvetlenül a halál után a szellemi világban, a kamalokában történik, és miért mond olyan keveset a szellemi látással észlelt egyes dolgokról? Könnyen azt hihetné valaki, hogy az egyes lényt, egy bizonyos halottat könnyebb a halál utáni életében megfigyelni, mint azt, ami általános. Ez azonban nem így van. Hogy hogyan áll ez a dolog, azt legjobban egy hasonlattal jelezhetem. A helyes fejlettségű szellemi látónak könnyebb az általános körülményeket áttekinteni, - például az emberi lélek útját a halálon át, ahogy a kamalokán keresztül felérkezik a devachánba - mint az egyes lélek valamelyik egyes élményét. A fizikai világban is könnyebb megismerni azt, ami a nagy égi mozgások hatására történik, és nehezebb azt megismerni, ami bizonyos módon szabálytalanabb a nagy égi mozgásokhoz képest. Mindegyikünk könnyen meg tudja előre mondani, hogy holnap reggel a Nap felkel és este lenyugszik. Ezt kb. mindenki tudja, de hogy milyen idő lesz, azt már nem fogják olyan pontosan tudni. Így van ez a szellemi látással is. Az égitestek általános mozgására vonatkozó tudás összehasonlítható azoknak a viszonyoknak az ismeretével, amelyek általában a szellemi világokra vonatkozó írásokban szerepelnek. Ezeket tudja meg legelőször a szellemi látó tudat. És mindig számítani lehet arra, hogy az események általában úgy zajlanak le. Az egyes események azonban a halál és az újabb születés közötti életben olyanok, mint az időjárási viszonyok itt a Földön, amelyek szintén törvényszerűek, de nehezebb megismerni őket a Földön, mert nem lehet tudni mindenütt, hogy milyen idő van másutt. Ez így van. Nehéz itt tudni, hogy milyen idő van Berlinben, de nem nehéz tudni, hogy milyen ott a Nap vagy a Hold állása. Mivel nehezebb az egyes életet halál utáni útján követni, mint az emberi lélek általános útját, ezért ahhoz, hogy az ember az egyes életet kövesse, speciális fejlettségű szellemi látó képesség kell. A helyes úton az ember először az általános körülményekre vonatkozó tudást szerzi meg és utoljára - feltéve, hogy ez iskolázással történik - szerzi meg azt, ami a legkönnyebbnek látszik. Lehetséges, hogy az ember már hosszú ideje helyesen látja a kamalokát és a devachánt, és rendkívül nehéz, hogy megnézze a zsebében levő saját óráját. A fizikai világ dolgait megnézni a legnehezebb az iskolázott szellemi látó számára.
A magasabb világok megismerése tehát a földi megismerés fordítottja. Tévedés ezen a területen azért van, mert létezik még a természetes szellemi látás, és ez a látás bizonytalan, többféle tévedésnek van kitéve, és lehet, hogy már hosszú ideje működik anélkül, hogy észlelné azokat az általános körülményeket, amelyeket a szellemtudomány ír le, és amelyeknek az észlelése az iskolázott szellemi látásnak könnyebb.
Ezek azok a dolgok, amelyeket a szellemi világokról Önöknek el akartam mondani. Holnap folytatjuk és némiképp el is mélyítjük fejtegetéseinket.
(Fordította: Mesterházi Zsuzsa, 1996) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:31:00, csütörtök
|
| |
| |
Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája
6.
[Mi a különbség az ember és a magasabb rendű állatok kozmikus fejlődésében? Egyidejűleg az ember lefelé való fejlődésével kialakulnak az állattörzsek. A Föld együtt él a kozmikus élettel. Hüllők és halak. Az ember és az állatok összefüggése. Híd a növényvilág felé. Az ásványok jelentősége.]
Dornach, 1923. október 28.
Mielőtt az emberrel itt a földfelszínén kapcsolatban álló többi lényhez, az állat- növény- és ásványvilág többi lényéhez eljutnánk, előbb egy pillantást kell vetnünk magára az emberi fejlődésre. Lelkünk elé kell állítsunk bizonyos dolgokat, amelyekről szóban vagy írásban már ismereteket szerezhettek, egyszer azonban mégis egy áttekintő összeállítást kell adni róluk.
Ha engedjük, hogy a mai tudomány tanítson minket, akkor általában azt halljuk: ki kell kutatni, hogyan is keletkeztek az élettelenből, az ún. szervetlen anyagból a magasabb rendű - ún. magasabb rendű! - élőlények, a növényvilág, az állatvilág és az emberi világ lényei.
Lényegesen mást kapunk, ha helyes módon szemléljük a fejlődést. Ahogyan már a ,,Szellemtudomány körvonalai" című könyvemből is kivehetik, a ma előttünk álló ember az a lény, aki a leghosszabb fejlődésen ment keresztül, akinek fejlődése visszamegy a régi Szaturnuszig. Azt kell mondanunk, hogy a földfejlődés legöregebb teremtménye az ember. Az állatiság csak a Nap idején, a növényiség pedig a régi Hold idején csatlakozott hozzá. Az ásványvilág pedig földi eredmény, csak most, a Föld fejlődése alatt jött létre.
Nézzük hát meg az embert a mai alakjában, s kérdezzük meg: magának az embernek melyik a fejlődéstörténetileg legrégibb része? Ez az ember feje. Első kezdeményét abban az időben kapta meg, mikor a Föld a maga régi szaturnuszi metamorfózisában létezett. Mindenesetre, ez a Szaturnusz főleg csak hőből állt, s az emberi fej is hullámzó, lüktető, szövődő hőből volt; a Nap időszakában vett fel levegő-formát, és folyékony formát öltött, azaz folyékonyan belső világot alakító lénnyé a régi Hold-időben vált. Szilárd alakját a maga csont-berakódásaival a Föld korszakában vette fel. Azt mondhatjuk, hogy a régi Szaturnusz-korban volt egy lény, melyről ma külső megismeréssel nehezen lehet fogalmat szerezni, ennek a leszármazottja az emberi fej. Ezzel a fejképződéssel egyidejűleg jöttek létre a pillangó-lények első adottságai is a szaturnuszi időben, amint azt a megelőző előadásokból kivehették. Egyelőre maradjunk a lepke-lényszerűségnél, a többi rovarra majd később térünk ki. Követhetjük tehát a fejlődést a régi Szaturnusztól máig, a Föld-létig, s azt mondhatjuk: ott adottságaiban megalakult finom szubsztanciákból az emberfej, és kialakult mindaz, ami a levegőben surrog lepkeként.
Mindkét evolúció tovább halad. Az ember a bensőségesség felé, egyre inkább a lélek megnyilatkozását kifejező lénnyé válva, aki belülről halad kifelé; sematikusan ábrázolhatjuk (rajzolva): egy olyan lény, aki belülről kifelé sugározva fejlődik. A pillangó ezzel szemben olyan lény, melynek külsejére a kozmosz, mondhatnám, minden szépségét ráveti. Erre a lepke-lényre száll a kozmosz minden szépsége és méltósága a hímporral, úgy ahogy már bemutattam. Úgy kell elképzelnünk, mint a kozmosz felső világának tükörképét. Míg az ember felveszi, magába zárja a felső kozmoszt, belsőleg lelkessé válik, a kozmosz lelki koncentrációjává válik, ez aztán kifelé sugárzik és megadja az emberi fej formáját. Így hát az emberi fej valami belülről kifelé sugárzó képződmény. A pillangó lénye pedig kívülről befelé alakult. Aki a látó szemével néz, az valami hatalmasat tanul, mikor úgy fog a dologhoz, hogy így szólhat: végére akarok járni a legrégibb titoknak, a szaturnuszi titoknak az emberi fejben, tudni akarom, hogy miféle erők működnek a koponyaüregben. Ilyenkor mindenhonnan a lepkevilágra kell utalást kapjon, a külsőleg sugárzóra, és azt kell tanulmányozza. Saját fejed csodájához tanulmányozd a pillangó csodáját kinn a természetben - megközelítőleg így szól a nagy tanítás, amit a kozmosz a szellemi látással való megfigyeléskor ad.
Mikor aztán a fejlődés tovább halad a Szaturnusz-kortól a Nap-időszakig, akkor létrejön egy lény, mely a fejnek levegő változata, a fej további képződménye, levegő-metamorfózisa. Ehhez egyfajta finom szubsztancia tagolódik hozzá. Ez lesz később a mellkasi rész, az ember légző- és szívalakulata. A Szaturnuszon lényegében még csak a fejet adó metamorfózis van meg, a rajz persze a későbbi forma. A Nap-időszakhoz érkezve a fej + mellkas embert találjuk. Egyidejűleg a végső Szaturnusz- és a kezded Nap-korszakban keletkezik az, aminek reprezentánsaként a sast tekintettük. Létrejön a madarak első adottsága a Nap első idejében; a másodikban pedig a tulajdonképpeni mellkas-állatok nemzetségének első adottsága; ilyen az oroszlán. Az oroszlán minden mellkas-állat reprezentánsa, vele együtt keletkezett a többi ilyen állat adottsága is. Ezek az állatok első adottságaikban tehát a régi Napig mennek vissza.
Láthatják a hatalmas különbséget a magasabb állatok és az ember létesülésében. Majd még szólok az átmeneti állatokról is, amilyen a majmok nemzetsége, de ma csak egy átfogó fogalmat akarok adni.
Az embernél a fejlődés során elsőként a fej képződik, a többi függelékszerv lesz, mintegy ráakaszkodik a fejalakulatra. Az ember a kozmikus fejlődés során a fejtől lefelé növekszik. Ezzel ellentétben pl. az oroszlán a régi Nap- korszak második szakaszában mellkasi állatként keletkezik, mint erőteljes légző-állat, még egészen kicsi, korcs fejjel. Csak később, mikor a Nap elválik a Földtől és kívülről hat, akkor jön létre a mellkasból a fej. Az oroszlán a mellkasból felfelé növekszik, az ember a fejből lefelé fejlődik. Az evolúció összességében ez hatalmas különbség.
Amint tovább haladunk a földfejlődés Hold-fokáig, az embernek szüksége lesz további folytatásra lefelé, mivel a Hold víz-nemű bolygó, bár később elszarusodik. Kialakul az emésztőrendszer kezdeménye. A fénnyel áthullámozott, fénytől ragyogó Nap idején az embernek táplálkozásához csak egy alul zárt légzőrendszerre volt szüksége, ekkor az ember fejből és légzőszervből állt. Ehhez tagolódik hozzá a Hold idején az emésztőrendszer. Így jut el az ember a fej- mellkas- és altest-alakzathoz. S mivel a Hold időszakban minden folyékony szubsztancia, az embernek is csak úszást segítő kinövésekre van szüksége. Karokról, lábakról csak a Föld-korszakban lehet beszélni. Akkor már hat a nehézkedési erő, és kialakítja azt, ami annak az irányába leginkább beállhat, a végtagokat. Ezek tehát csak a Föld-korszakhoz tartoznak. A Hold korszakában alakul ki azonban, még egészen másképpen, mint később, az emésztőrendszer. Olyanféle emésztőrendszer ez, melynek még nem kell felvennie mindazt, amit a szabad, önkényes mozgású végtagok szolgálatára kellene feldolgoznia. Lényegesen más ez az emésztőrendszer, mint a földi. Mégis, a holdkorszakban tagolódik bele az emberbe, s ez metamorfizálódik később a földi emésztőrendszerré. Tény, hogy az emésztőrendszert az ember a Holdon kapja meg.
És megint csatlakoznak a lepkékhez, a madarakhoz és az olyan állatokhoz, mint amelyeknek reprezentánsa az oroszlán, az emésztés felé hajló állatok. Tehát a Hold idején jönnek azok, melyeket a tehén reprezentál.
Milyen hát a tehén növekedése, ellentétben az emberével? Úgy van ez, hogy a tehén a régi Hold idején főképpen az emésztőrendszert alakította ki. A mellkasi szervek és a jellegzetes alakú fej csak akkor nőtt ki belőle, mikor a Hold elvált. Míg az ember a fejénél kezdi fejlődését, majd ehhez csatlakozik a mellkas, a mellkas metamorfózisa, ahhoz pedig az emésztőszervek, az oroszlán a mellkas szerveivel kezdi, hozzácsatolja aztán a fejet, s az emberrel együtt csak a hold-korszakban az emésztő szerveket - a tehén által képviselt állatoknál más a helyzet. Első adottságként az emésztőrendszer jelenik meg, ahhoz csatlakoznak később, tovább növekedve a mellkas és a fej szervei. Az emberhez viszonyítva a tehén teljességgel felfelé növekszik, a szív, majd a fej irányában. Mindez az ember fejlődésének szemléletéből adódik.
Felmerül a kérdés, hogy csak a tehén csatlakozott-e, mintegy társként, az emberi fejlődéshez? Ez nincsen így; mindig, mikor egy ilyen planetáris metamorfózis létrejön, a régi lények továbbfejlődnek, de újak is keletkeznek. A tehén már az első Hold-metamorfóziskor létrejön. Ezután más állatok is következnek, amelyek a Hold végső szakaszában kapják meg kezdeményeiket. Ezek nem élhetik végig a holdkiválást, mert ekkor az már kívül van. Az sem következhet be náluk, amit a holdkiválás okozott a tehénnél, ti. hogy az kihúzta a szív szerveket és a fejet a hasból. A későn keletkezett lények azon a ponton maradnak, ami az embernél az emésztés által rögződik. Olyanok maradnak, és azon a fokon, melyet az ember az altestében hordoz.
Éppen úgy, ahogyan a lepke, a sas a fejhez sorolható, az oroszlán a mellkashoz, a tehén az altesthez, megjelenik az az állat, mely - mondhatnám - minden felsőt magába befelé növeszt a későbbi fejlődés során. Ide tartoznak a hüllők, a kétéltűek, vagyis a békák, gőték, gyíkok, kígyók stb. Ezeket az emberi altesthez, csak az emésztéshez sorolhatjuk. Állatként jelenik meg a puszta emésztőrendszer.
pillangó
Szaturnusz:
fej
oroszlán, madár
Nap:
fej + mellkas
tehén. hüllők, kétéltűek. halak
Hold:
fej + mellkas + altest
A második holdkorszakban keletkeznek, ugyancsak otromba formában, mint vándorló gyomrok és belek, gyomrok és bélcsövek. Csak később, a földkorszakban kapnak nem valami elegáns kinézetű fejeket. Nézzenek csak meg egy békát vagy egy kígyót! Későn keletkezett emésztő-állatok ezek, akkor jöttek létre, mikor az ember csak ráakasztotta emésztő szerveit arra, amit már megszerzett.
A Föld idején, mikor az ember a nehézkedés és a magnetizmus hatására kifejleszti végtagjait, ők is kinyújtják - vegyük most reprezentánsnak a teknősbékát -, tehát a teknős is kinyújtja fejét páncéljából, de az inkább valami végtag, mint fej. Így érthető, hogy mért mutat a fej a csúszómászók (hüllők, kétéltűek) esetében olyan bárdolatlan formát. Olyan az alakja, hogy az ember érzi, s ez így is van: itt a szájból egyenesen a gyomorba jutunk. Nincs közte sok közvetítés.
Ha megnézzük az embert, és állat társait az ő mivoltához mérjük, a csúszómászókat az emésztés tevékenységéhez kell sorolnunk.
Valóban, ahogyan az ember az emésztés termékeit hordja beleiben, úgy hordozza a kozmosz, a Föld kerülőútján, a gőtéket, békákat és kígyókat mintegy kozmikus beleiben, s ezeket a Föld vizes-földes elemében képezi meg.
Ami pedig inkább az emberi szaporodással függ össze, amelynek első kezdeményei csak a Hold legutolsó idejében alakultak ki, de csak a Földmetamorfóziskor mutatkozott meg, azzal vannak rokonságban a halak, és a halaknál még alacsonyabb rendű állatok. Így a halakat a fejlődési folyamat későn-érkezettjeinek tekinthetjük, a fejlődési folyamat olyan késői szakaszában társultak a többiekhez, mikor végül az emberi szaporítószervek megjelentek. A kígyó lényegében közvetítő az emésztő- és a szaporító szervek közt. Mit is jelent hát a kígyó, ha helyesen nézzük az emberi természetet? Az úgynevezett húgycsatornát jelenti; ez az állat akkor jelent meg a fejődésben, amikor az emberi húgycsatorna.
Így követhetjük az ember fejlődését fejétől kezdve lefelé, ahogyan végül is a Föld kihozza végtagjait és a maga szolgálatába állítja, a földi egyensúlyi viszonyok közé, nehézkedési és mágneses erők közé. Vele egyidejűleg alakulnak ki a különböző állatfajok.
Látják kérem: a Föld fejlődéséről és teremtményeiről ilyen módon kaphatunk valódi képet. A fejlődésnek megfelelően aztán tovább alakulnak ezek a teremtmények, s olyanná lesznek, amilyennek ma láthatjuk őket.
Ránézésre a madarak, a lepkék földi formát mutatnak, de előző leírásainkból tudják, hogy a pillangó tulajdonképpen fény-lény, a földi anyag csak mintegy rászállt. Ha maga mondhatná el, hogy ő micsoda, akkor hírül adná, hogy teste fényből van, s ahogyan már mondtam, a rászállt, rárakodott földi matériát csomagként, külsőleg hordozza magán. Ugyanígy a madár is; ő a meleg levegő állata, mondhatnám: meleg levegőből áll, mely a fénnyel átjárt hideg levegőn vitorlázik. A valódi madár csak a meleg levegő, mely benne szétterjed, a többi a csomag, amit a világban magával hurcol. Ezek az állatok, akik a maguk hő- és fény-természetét ma csak földi öltözetben, föld- és víz-öltözetben tudják fenntartani, a földfejlődés legelső idejében keletkeztek. Formájuk is olyan, hogy a szellemi világokban még éltekre emlékezteti azt, aki az ember leszállása előtti időkre tud tekinteni. Persze ezek a formák földiessé váltak a rárakodott anyag alatt. Ha azonban e szálló-lebegő levegőbeliekről, e fénylő lényekről, amilyen a lepke is, Önök elvonatkoztatják a rájuk szállt földi anyagot, vagy a madárról leveszik gondolatban azt, ami rárakodott; ha csak az erőtömeget tekintik, amitől a madár meleg levegő-lény, és tollai is fénylő, világító sugarak, bár csak a külső öltözet mutatkozik meg rajta, sőt, nagyságukat is ez a külső öltözet adja - szóval: a szellemi világba betekintő, aki ismeri az embert földre szállása előtt és az alatt, a következőt fogja mondani: a madár, a lepke szellemi formákra emlékeztet, olyan szellemi formákra, melyek között az ember földre szállása előtt élt. A magasabb hierarchiákra emlékeztetnek.
Megértéssel nézve a pillangókat, a madarakat, látható, hogy kicsivé metamorfizálódott emlékei ők a földi fejlődésbe még bele nem merült embert körülvevő formáknak. Mivel a földi anyag nehéz, s ezt le kell győzni, ezért kellett a pillangó eredeti gigászi alakját összevonni. Ha egy lepkétől minden földi anyagot elkülönítenénk, szellemi lénnyé, fény-lénnyé válna, arkangyali formává tágulna. Tehát, a levegőt lakó állatok a magasabb régiók lakóinak képmásai. Ezért az ösztönös szellemi látás idején a művészi tevékenységben magától értetődött, hogy a magasabb hierarchiák szellemi lényeit a röpülő állatok szimbolikus formáiban jelenítették meg. Ennek benső jogossága van, hiszen földi formájuk nem más, mint a magasabb lények fizikai metamorfózisa. Nem a szellemi lények metemorfizálódtak; az állatok az ő képmásaiknak az átváltozásai, de természetesen másféle lény- szerűségek.
Így megérthetik, ha visszatérve már elmondott dolgokra a következőt rajzolom: a pillangó, aki valójában fény-lény, élete alatt állandóan szellemi matériát küld a kozmoszba: Szeretném a napfizika használatos szavával ezt a kozmoszba küldött, átszellemített anyagot pillangó-koronának nevezni, így hát ez a lepke- vagy pillangó-korona állandóan sugárzik a kozmoszba. De belesugárzik az is, amit a madár nemzetség, mindannyiszor, mikor egy madár meghal, átszellemített matériaként küld a kozmoszba. Szellemileg látható az állandóan villódzó korona, ez a lepkéktől ered, és bizonyos törvényeknek engedve télen is megmarad - benne pedig a madaraktól eredő, sugaras formájú fény látszik.
Látják, kérem, mikor egy ember rászánja magát, hogy a szellemiből a földi világokba szálljon le, ez a szellemivé változott földi matéria hívogatja őt a földi létbe. A madár-korona sugarait pedig lefelé húzó erőknek érzi. Így meglátható a levegőben élők magasabb jelentősége. A szellemiséget kell keresnünk mindenben, ami a valóságban él és működik, és mikor a szellemit keressük, rájövünk az egyes életszférák jelentőségére.
A Föld, bizonyos értelemben, becsalogatja az embert az újratestesülésbe, kiküldve a világtérbe a lepke- és madár-korona fénysugárzását. Miután az ember a halál és az újabb születés között valameddig a tisztán szellemi világokban időzött, ezek a dolgok vonják be az új születésbe. Nem csoda hát, hogy oly nehéz megfejteni a bonyolult érzést, mely az embert a repülő lepke- és madárraj láttán elfogja. Hiszen mélyen tudata alatt ott él a valóság. S ez a valóság nem más, mint az új földi élet utáni vágy emléke.
Mindez megint csak azzal függ össze, amiről már gyakran beszéltem: az ember, miután eltávozott a Földről, a fejét szétszórja, s szervezetének többi részét - nem anyagában, hanem erőit tekintve - következő életének fejévé alakítja. A lefelé törekvő ember tehát a fej után törekszik. Az embriónak is a feje alakul először olyanná, hogy már hasonlít a későbbi emberre. Mindez összefügg azzal, hogy a fej irányába alakulás kapcsolatos azzal a világgal, ami röpködőként hat és működik, ami bevonta őt az érzékfelettiből az érzékelhető fizikai világba.
Miután az ember megkapta először a fej-szervezetet az embrionális időszakban, a földi lét az anyai testben plasztikusan megformálja az emésztő- és a ritmikus rendszert. Ahogyan a felül lévő: a fejképződmény a hővel, a levegő- és fényszerűvel függ össze, úgy kapcsolódik a földi nedvességszerű elemmel mindaz, ami az emberben később megjelenőnek, az evolúcióban később betagolódónak a leképezése, megjelenítése. Az embrionális időben ez újra megjelenik.
Ezt a földes-nedves elemet azonban különleges módon elő kell készíteni az ember számára, mégpedig az anyai testben. Mert ha csak úgy, magára hagyva, szétszórva alakulna ki a földi elemben, akkor alacsony állati formákká, kétéltűek és hüllők alakjává formálódna, hallá, vagy még alacsonyabb rendű állattá válna.
A pillangó joggal tekinti magát fény-lénynek, a madár is levegő-lénynek, az alacsonyrendű állatok, a csúszómászók, halak ezt nem tehetik meg.
Nézzük meg a halakat elsőként. Mai alakjuk abból adódik, hogy fejlődésük folyamán, mondhatnánk, átadattak a külső erőknek; azok az erők érték őket kívülről, melyek az embert belülről formálják. A hal elsősorban a vízelemben él. A víz azonban nem csak H20, ahogyan a vegyész számára összeáll. A víz minden lehetséges kozmikus erőtől átjárt közeg, a csillagerők bevonulnak a vízbe, és egy hal sem élhetne benne, ha csak a megfelelő hidrogénből és oxigénből tevődne össze. Ahogyan a lepke fénylénynek, a madár levegő-lénynek érzi magát, úgy a hal a földes-vizes elemből való lénynek érezheti magát. De a testébe felszívott tulajdonképpeni vizet, azt nem érzi sajátjának.
A madár sajátjának érzi a levegőt, amit beszív, tehát, sematikusan kifejezve, úgy érzi hogy ami levegőként beléhatol, benne szétterjed és általa átmelegszik, az a saját lénye. A halban benne van a víz, de a hal nem érzi önmagát víznek. A hal önmagát a víz befoglalójának, a víz környezetének érzi, a víz csillámló burkának, héjnak. A víz az ő számára idegen elem, mely beléárad és kifolyik, és közben ki-be járva levegőt hoz, amire neki, a halnak szüksége van. De a levegőt is, a vizet is idegennek érzi.
Mint fizikai hal érzi idegennek a vizet is, a levegőt is. A halnak azonban van éterteste, asztrálteste is. Jellegzetessége éppen az, hogy magát buroknak érzi, és ezáltal összekötöttnek a többi vizekkel, a víz elemével; úgy érzi, hogy tulajdonképpen az éterben él. Az asztralitást nem érzi magához tartozónak. A hal tehát különleges állat, éppenséggel éter-állat; a benne lévő víznek az edénye, s azt a világ minden vízével összefüggésben lévőnek, egybetartozónak érzi. Számára a világ vize mindenütt folytatódik, s a mindenütt jelenlévő nedvességben a hal az éterit észleli. A hal a földi életben néma, de ha beszélni tudna, elmondhatná, hogyan is érzi magát, s akkor így szólna: edény vagyok, a mindenüvé kiterjedő vízelemet, az éter hordozóját tartom öblömben; valójában az éterben úszom. Így szólna: a víz - maja, valóság csak az éter, abban úszom én tulajdonképpen. Így hát a hal életét a Föld életének érzi; éppen az a sajátossága, hogy a saját életét a Föld életének érzi. Mindenben bensőségesen részt vesz, amit a Föld tesz az év körforgásában. Éli az étererők kiáradását nyáron és visszahúzódását télen. Olyasmit érez át, ami a Föld egészében lélegzik. Magát az étert éli át, amint az a Földben lélegzik.
Dr. Wachsmut beszélt itt egyszer a földlégzésről; igen szép eszmefuttatás volt ez. Mindezt elmondhatta volna egy hal a saját tapasztalatából, ha elsajátította volna az előadás művészetét, mert amint a légzéshez tartozó jelenségeket követi, amiről az az előadás szólt, ő azt át is éli. Egészen rendkívül nála ez az átélés, számára minden az éteri elemen múlik, mely ki és be hullámzik, s minden lélegzőt magával ragad.
Másképpen van ez a hüllőknél és a kétéltűeknél, pl, az ilyen vonatkozásban rendkívül jellegzetes békánál. Ezek az állatok nem annyira a kozmosz éteriségével, inkább annak asztralitásával vannak kapcsolatban. Ha megkérdezzük a haltól, hogy hogyan is van mindez nálad? O azt mondja: igen, itt a Földön én is vízelemből álló földi lénnyé váltam; valódi életem azonban egy a Föld életével, egy annak kozmikus lélegzésével. A békánál ez nincsen így, nála lényegében más a helyzet. A béka az általánosan kiterjedő asztralitásból részesedik.
A növényekkel kapcsolatban beszéltem Önöknek arról, hogy a kozmikus asztralitás hogyan érinti meg a virágot, s még majd szólok is erről. A béka ezzel az asztralitással, szinte a Föld asztráltestével függ össze úgy, ahogyan a hal a Föld étertestével. A hal asztrálteste az ő sajátja, a béka viszont az étertestét sajátítja ki, nagyon is, sokkal erősebben, mint a hal. Ezzel szemben viszont az általános asztralitásban él. Így hát átéli az évjárás asztrális folyamatait, amint azt a Föld játszani engedi a vizek párolgásában és újra leszállásában. A materialista gondolkozású ember azt mondja, hogy mindez csupán aerodinamikai, ha tetszik: aeromechanikai erők következménye, ezért van a párolgás, felszállás, ott fenn a cseppek kicsapódása, s mikor azok elég nehézzé váltak, az eső hullása. De hát ez olyan, mintha egy ember vérkeringéséről állítanánk fel egy teóriát, függetlenül attól, hogy abban a vérkeringésben minden él. Ugyanígy él a felfelé és lefelé törekvő vízben a Föld asztrális légköre, atmoszférája, maga a föld asztralitás. Ne tekintsék mesének, ha azt mondom, hogy bár a háttérben a többi csúszómászónál is megvan, de éppen a békáknál kifejezetten látható ez az együttélés az asztrális játékkal, mely az időjárás külső viszonyaiban, a meteorológiában mutatkozik meg. Nem csak abban, hogy időjósnak lehet használni őket, mint tudjuk, mert asztralitásukkal belehelyezkedve csodálatosan megélik a föld asztralitás változásait; a béka nem is azt mondja, hogy érzése van, hanem valójában hordozza az érzéseket, melyeket a Föld átél a nedves időszakokban vagy a száraz időkben stb. Ezért hallhatjuk különböző időszakokban a szebb, vagy csúfabb békahangversenyt; lényegében ezzel kifejezik a békák, amit a Föld asztráltestében átélnek. Nem brekegnek, csak ha az egész kozmoszból kapnak erre indítékot. Tehát: a Föld asztralitásával élnek együtt. - Úgy van ez, hogy a földes-nedves elemben élők inkább a földiséggel élnek együtt; a földi életviszonyokkal a hal, az érzésbeli viszonyokkal pedig a béka, vagy általában a hüllők és kétéltűek nemzetségei. És megint csak: ha valaki tanulmányozni akarja mindazt, ami emberi emésztő- szervezet, akkor azt kell mondja: igen, ez az emésztő organizmus megint csak a fenti séma szerint, belülről kifelé alakul, képződik. De ha igazán vizsgálni akarja a dolgok működését, akkor a hüllőkhöz és kétéltűekhez kell forduljon, mert azokat kívülről szállja meg az az erő, mely az embert is átjárja az emésztés szerveiből, eszközeiből. A külső kozmosz, a külső természetben ugyanazokkal az erőkkel hoz létre kígyót, békát, gyíkot és varangyot, amivel az ember emészt.
Bocsássanak meg a szóért, de a természetben semmi sem csúnya, és mindent objektíve kell megbeszélnünk, tehát, ha valaki az emberi vastagbél belső erőit akarja tanulmányozni a benne működő kiválasztási erőkkel, akkor a varangyot kell tanulmányozza a külső világban, mert ugyanaz az erő száll kívülről a békára, ami bensőleg, az ábra szerint, átjárja az emberi vastagbelet. Leírva ez nem olyan szép, mint a pillangóról szólók, de a természetben objektív egyenlőséggel kell fogadnunk mindent.
Látják, kérem, ily módon arról is képet kapnak, hogy hogyan is éli át a Föld a kozmosz életét. Ha a Föld bizonyos mértékig kiválasztást végző szerveit nézzük, azt látjuk, hogy nem csak az ember kisszerű kiválasztását végzi, hanem még elevent is ki tud választani, s ezek az élő váladékok pl. a varangyok; bennük a Föld megkönnyebbül mindattól, amit nem tud használni.
Mindebből látszik, hogy a természet külseje mindenütt megfelel a bensőnek. Aki itt azt mondja: ,,a természet belsejébe teremtett lélek be nem hatolhat", az nem tudja, hogy a külvilágban mindenütt jelen van ez a benső. Az egész embert tanulmányozhatjuk benső élete szempontjából, ha megértjük, hogy mi él és működik a kozmoszban kívül. Fejétől a végtagokig megismerhetjük az embert a külvilág tanulmányozásával, mert a világ és az ember összetartozik! Felállíthatjuk a következő sémát (rajzolva): itt van, ez a nagy környezet, erőit egy pontba koncentrálja. A nagy külvilág létrehoz egy belső világot, kicsiben. A pont most ugyanazt sugározza kifelé, amit a nagy belesugárzott. A kisebb környezet megint csak még kisebbet alakít önmagán belül; ami belül van, ugyanazt sugározza kifelé. A még kisebb környezet megint ezt teszi, s ami az emberből árad, az kifelé sugárzik. Az ember külseje érintkezik a kozmosz belsejével. Ahol érzékszerveink találkoznak a világgal, ott az emberből belülről kifelé áradó azzal találkozik, ami a kozmoszból kívülről befelé halad, áramlik. Ilyen értelemben kisvilág az ember, mikrokozmosz a makrokozmosszal szemben. Tartalmazza ennek a makrokozmosznak minden csodáját és titkát, de fordított, ellentétes fejlődési irány szerint.
A Földnek, fejlődése szempontjából rendkívül ellenére volna, ha mindez csak annyi lenne, amennyit eddig ábrázoltam. A Föld akkor kiválasztaná a béka-lényeket, s azoknak éppen úgy tönkre kellene menniük, mint az ember fizikai mivoltának, folytatás nélkül. Azonban áz embert eddig csak az állatokkal való összefüggésében vizsgáltuk; egy kis hidat azért építettünk már a növények irányában is. Mélyebben kell behatolnunk a növények, sőt az ásványok világába is, s akkor látni fogjuk, hogyan jött létre a földkorszakban az ásványi lét, az ásványiság mivolta. Hogyan rakodtak le őskőzetből álló hegységeink ásványai lassan a növényvilágból, s hogyan a mészkő hegységek lassacskán a későbbi állatvilágból. Az ásványvilág a növényi és az állati létből csapódott ki, leginkább a legalacsonyabb rendű állatokból. A békák, varangyok nem sokat adnak a Föld ásványiságának, a halak sem, annál többet az alacsonyabb rendű állatok és a növényvilág. A kovasav- és mészházas, mészhéjas élőlények lerakják mindazt, amit állati és növényi létükből létrehoztak, s ez az ásványiság aztán széthull, elmállik. A szétmálló ásványiságot egy magasabb erő veszi birtokba, s új világot épít belőle. Egy adott hely ásványisága mindenekfelett fontos lehet.
Ha követjük a földfejlődést: hő-metamorfózis, levegő-metamorfózis, vízmetamorfózis, ásványi-földi metamorfózis - az ember fejlődése mindezt végigcsinálta, együtt haladt az ásványosodással is a kicsapódott, de vitalitással még mindig áthatott fejcsontozatban. Ez az emberi fej azonban még ennél jelentősebb módon is végighaladt az ásványi metamorfózison. Az emberi fej központjában ugyanis van egy piramisformájú szerv, egy képződmény, a tobozmirigy, az alapi test (Vierhügelkörper) a látóközpont közelében. Ez citromsárga kövecseket, agyhomokot választ ki magából, mely kis kupacokban áll a tobozmirigy alatt. Valójában ebben van az emberi fej ásványisága. Ha ez nem lenne ott, ha az ember nem hordaná magában az agyhomokot, ezt az ásványiságot, akkor idióta vagy kretén lenne. A tobozmirigy a normális embereknél meglehetősen nagy, kreténeknél előfordul, hogy csak kendermag nagyságú, s az ilyen nem is tud agyhomokot kiválasztani.
Ebben az ásványi zárványban nyugszik tulajdonképpen a szellem-ember, ami egyben jelzi, hogy az elevenség nem tud a szellemnek szállást adni. A szellemnek, mint az ember központjának valami élettelenre van szüksége, ahol mindenek előtt mint önálló, élő szellem kell megjelenjen.
Szép fejlődési soron haladtunk végig a lepke-fejalakulattól a madár-fejalakulaton át a hüllőkig és a halakig. Most újra felfelé kell haladnunk. Amit meg fogunk nézni, az éppoly kielégítő lesz, mint az állatvilág volt, ez pedig a növények és az ásványok világa lesz. Amint a múlt tanulságait meríthettük az állatvilág megismeréséből, úgy merítünk majd reményt a Föld jövőjét illetően az ásványvilágból. Emellett még arra is szükség lesz, hogy a következő előadásokban az átmenet állataival is foglalkozzunk a legkülönfélébb módokon, mert ezekben az előadásokban csak a legfontosabb, mintegy a fejlődés csomópontjain megjelenő állatokkal tudtunk csak foglalkozni. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:30:21, csütörtök
|
| |
| |
Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája
5.
[Az anyag átszellemítése a madarak és a pillangók által. Kozmikus ökonómia. A pillangók és madarak szellemi fénye. A madarak hő-adta könnyűsége és a denevérek szürkületi nehézkedése; a denevér - a kozmikus félelem. Az általuk kiválasztott szellemi matéria lesz a sárkány tápláléka. Michael impulzusa védi meg ettől a mai embert.]
Dornach, 1923. október 27.
Ezek az előadások a világjelenségek és a világban lévő lények összefüggéseiről szólnak, s láthatták, hogy olyan dolgok is adódnak, melyekről sejtelme sem lehet annak, aki csak a külső jelenségvilágra tekint. Láttuk, hogy a kozmikus lét egészének összefüggésében minden lénynek megvan a maga feladata. Ma, bizonyos fokig ismételve, vissza akarok tekinteni már tárgyalt lényekre, fajokra. Szemügyre akarom venni, amit az utóbbi napokban a pillangók természetéről mondtam. A pillangó természetét a növényi lét ellentéteként fejtegettem, s azt is elmondtuk, hogy a pillangó fényhez tartozó lény, a fényhez, melyet a külső bolygók ereje modifikál, befolyásol, így ha a lepkét a maga mivoltában meg akarjuk érteni, tulajdonképpen a kozmosz magasabb régióiba kell feltekintenünk, s azt mondhatjuk: a kozmosz ajándékozza meg kegyesen a Földet a pillangók létével.
De azt is mondhatom, hogy a Föld megáldása még sokkal mélyebbre hat. Emlékezzünk rá, hogy pl. azt kellett mondanunk: a pillangó nem is vesz részt a földi létben, csak közvetve, amennyiben azt átjárja a Nap a maga melegével és fényének erejével, s abban tevékenykedik. A pillangó a petéjét is oda rakja, ahol nem kell elhagyja a Nap működését, ahol benne maradhat a Nap-működésben; így nem is a Földnek, hanem a Napnak adja át a petéket. Aztán előmászik a Mars hatása alatt álló hernyó; közben természetesen a Nap hatása is jelen van. A bábból előjön a lepke a maga színes ragyogásával, s a Földnek visszaadja azt, amit annak a Nap világító erejével egyesült Szaturnusz-erő jelenthet.
Így hát közvetlen a földi létben, a földi lét környezetében látjuk a Szaturnusz-hatás működését a lepke-lét változatos színeiben. De emlékezzünk rá, hogy a kozmikus létben kétféle szubsztancia jöhet számításba: itt vannak a Föld tisztán anyagi szubsztanciái, és vannak szellemi szubsztanciák is. Elmondtam, hogy ebben az a figyelemre méltó, hogy az ember anyagcsere-végtag rendszerének alapja a szellemi szubsztancia, míg a fejének alapja az anyagi szubsztancia. Az ember alsó természetében a szellemi szubsztanciát fizikai erőműködés hatja át, a nehézkedési erő és más földi erőhatások. A fejben a földi szubsztanciát, amit oda visz fel az egész anyagcsere, a keringés, az idegek tevékenysége, átjárják az érzékfeletti szellemi erők, melyek a gondolkodásunkban, a képzetalkotásunkban tükröződnek, így az emberi fejben átszellemített földi matéria, míg az anyagcsere-végtag rendszerben - ha ilyen szót alkothatok - földiesedett szellemi-spirituális szubsztancia van.
Nos, ezt a szellemmel áthatott anyagot találjuk elsősorban a pillangók mivoltában. Miközben a pillangó általában a Nap-létben marad, hatalmába keríti a földi matériát - persze képszerűen kifejezve - mint egy finomabb port. Tehát finom por alakjában sajátítja el a lepke a földi szubsztanciát. Táplálékát is a Naptól megdolgozott földi szubsztanciából meríti. Lényével csak azt egyesíti, amit a Nap átdolgozott; minden földi anyagból a legfinomabbat veszi fel, s azt teljesen szellemivé alakítja. Ha megnézzük a lepkeszárnyat, valóban átszellemített földi matériát látunk. S ezt a matériát épp azáltal hatja át a szellem, hogy színek járják át. A pillangó tulajdonképpen az a lény, mely teljesen átszellemített földmatériában él.
Szellemi látással az is észlelhető, hogy színes szárnyai között levő testét bizonyos módon megveti, mert teljes figyelmével, teljes csoportlélek- elemével a szárnyak színeit élvezi.
A lepkét követhetjük, amint ragyogó színeit csodálja, és követhetjük abban is, ahogyan csodálja szárnyának repesését. Ez olyasmi, amit már a gyermekeknél is ápolni kellene: a szellemi felett érzett öröm. Egészen csodás, ahogyan a lepkeszerűség ennek az örömnek az árnyalatait mutatja.
S mindennek még valami más is alapot ad.
A sas által reprezentált madárról azt mondhattuk, hogy halálakor átviszi a szellemi világba a szellemmel áthatott földi szubsztanciát. Az a feladata a kozmikus létben, hogy madárként átszellemítse a földi matériát, amire az ember nem képes. Bár egy bizonyos fokig fejében az ember is átszellemíti a Föld anyagát, de azt nem tudja átvinni a szellemi világba, melyet a halál és születés között átél. Kimondhatatlan, elviselhetetlen, romboló fájdalmat kéne ott elhordozzon, ha fejének átszellemített földi matériáját be akarná vinni a szellemi világba.
A sas képviselte madárvilág ezt meg tudja tenni, s így összefüggés jön létre a földi és a földön kívüli világ között. Bizonyos értelemben a földi matéria lassanként átvezetődik a szellembe, s a madarak nemzetségének az a feladata, hogy a mindenségnek átadja a földi anyagot. Azt is mondhatjuk, hogy ha majd a Föld létének végéhez érkezett, és matériája át lett szellemítve, a földi lét ökonómiájában a madarak népének volt a szerepe, hogy a földi matériát visszahordja a szellemi világba.
A pillangóval még valami más is van. O még jobban átszellemíti a matériát, mint a madár. A madár sokkal közelebb áll a Földhöz, mint a lepke, ezt még ki fogom fejteni. Azáltal, hogy a lepke a Nap régióját el sem hagyja, képes a matériát annyira szellemivé változtatni, hogy nem csak halálakor, mint a madár, de már élete során is folyamatosan átszellemített matériát adhat a földkömyezetnek, a Föld kozmikus környezetének.
Gondoljanak csak bele egyszer, milyen nagyszerűnek láthatjuk a kozmikus ökonómiát, ha el tudjuk képzelni, hogy a Földet körülröpdöső lepkevilágból a legváltozatosabb módon áramlik a világtérbe az átszellemített föld-anyag, s ezt a lepkevilág adja le a kozmosznak. Ezt tudva egészen más érzésekkel szemléljük a lepkevilág régióját a Föld körül.
Beletekintünk ebbe a repeső-repdeső világba, s így szólhatunk: ó, ti repdeső állatok, amit ti kisugároztok, az még a napfénynél is jobb, mert ti szellemi fényt sugároztok a kozmoszba! Materiális tudományunk a szellemit kevéssé veszi figyelembe, így nincs is rá módja, hogy azt valamiképpen kezelni tudja, hogy ezeket a világ-ökonómiához tartozó dolgokat egyáltalán kezelni tudja. Azok mégis itt vannak, éppen úgy, mint a fizikai hatások, és azoknál lényegesebbek. Mert ami itt a szellemi világ felé sugárzik, még akkor is hat majd, mikor a Föld már régen elpusztult, de amit ma a fizikus, a kémikus megállapít, az le fog záródni a földi lét végeztével. Tehát: ha kinn a kozmoszban egy megfigyelő ülne, láthatná a szellemi matéria folyamatos kisugárzását, láthatná, hogy szellemivé alakult matéria árad a szellemi világba; a Föld kisugározza a maga anyagát a világtérbe, a kozmoszba. Sziporkázó szikrákhoz hasonlóan, újra és újra felvillanó szikraként jelenik meg a madárhalálból felvillanó fény. Sugarakhoz hasonlóan száll kifelé a világmindenségbe a pillangó-szellem-fény csillogása és a madár-szellem-fény sziporkázása.
Ezek a dolgok figyelmünket egyben arra is ráirányítják, hogy más csillagvilágokba tekintve sem hihető, hogy onnan csak a spektroszkóp mutatta sugárzás érkezik ide, sőt, csak az, amit a spektroszkóp kezelője belefantáziál a látványba. Mert ami más csillagokból a Földre sugárzik, az ugyancsak e más világok élőlényeinek az eredménye, éppúgy, ahogyan innen is élőlények eredményeként száll a sugárzás a világtérbe. Ránézünk ma egy csillagra, és a mai fizikusok hatására úgy képzeljük, hogy abban szervetlen láng ég. Ez persze teljes értelmetlenség. Amit látunk, az elevenségnek, lélekkel és szellemmel áthatottságnak az eredménye.
Térjünk most vissza ettől a pillangó gyűrűtől, ha szabad ezt így neveznem, ettől a földet körülövező gyűrűtől a madarak nemzetségéhez. Ha elképzeljük, amit már tudunk, akkor három, egymástól elhatárolt régiót kapunk. Felettük más régiók vannak, alattuk is mások. Itt van a fényéter, és itt van a hőéter, ami maga is két részből áll, két rétegű: az egyik a földi hőréteg, a másik a kozmikus hőréteg, s ezek állandóan egymásba játszanak. Valójában nem egy, hanem kétféle meleget ismerünk, eredete szerint tellúris és kozmikus hőt, s ezek folytonosan egymásba játszanak. A hőéter határához csatlakozik aztán a levegő. Erre következik a víz és a föld, felfelé pedig a kémiai éter és az életéter.
A lepkék nemzetsége elsősorban a fényéterhez tartozik. A fényéter az a közvetítő, mely kihozza a lepkepetéből a hernyót, a világító erő segítségével; lényegében ez a fénylő erő hozza elő. A madarak nemzetségénél már nem így áll a dolog. A madár tojást rak, s azt meleggel kell kiköltse. A lepkék petéje egyszerűen átadódik a naptermészetnek, a madártojás viszont a hő régiójába kerül. Mert a madár a hőéter régiójában él, s a puszta levegőt le kell győzze.
Bár a lepke is a levegőben száll, alapjában véve mégis tisztán fényteremtmény. S amennyiben a levegő át van hatva fénnyel, a lepke a fénylevegő létből nem a levegőt választja, hanem a fény-létet, a levegő csak hordozza őt. A levegő adja a hullámokat, melyeken mintegy tovaúszik, de az ő eleme a fény. - A madár belsőleg is levegő-lény. Magas fokban levegőlény. Nézzék csak meg egyszer az emlősállatok, vagy az ember csontjait: velő tölti ki a csont belsejét. Hogy miért, erről majd beszélünk még. A madárcsont belül üres, levegő tölti ki. Ha azt nézzük, hogy mi tölti ki a csontokat, látjuk, hogy mi velőszerűségből állunk, a madár viszont tisztán levegőből. Ami nála velőszerű, az is csak tisztán levegő. A madár csontjaihoz sok zsák kapcsolódik, ezek a légzsákok Mikor a madár belélegzik, nem csak tüdejébe szívja a levegőt, hanem az beáramlik ezekbe a légzsákokba is, onnan pedig tovább az üres csontokba. Így hát, ha a madárból eloldanánk minden húst, minden tollazatot, meg a csontokat is elhagynánk, egy tisztán levegőből álló állatot kapnánk, aminek formája a tüdő és a csontok belső tere lenne, s ez egy egész madáralak, ha formában képzelik.
A hús-csont sasban benne ül a levegő-sas. De ez nem csak annyiból áll, hogy benn ül egy levegő-sas, mert ez a madár lélegzik is. A légzés hőt termel. Ezt a hőt közli az ő saját levegőjével, melyet minden csontjába beleszorít, s így hő-különbség jön létre közte és a külvilág hője közt. Itt van a belső, ott van a külső meleg: a madár tulajdonképpen ebben a hőkülönbségben él. A hőnívó különbségében, mely a saját teste melege és a külső meleg között fennáll; tulajdonképpen a hőelemben él.
Ha megfelelő módon meg tudnák kérdezni egy madártól: hogyan is van ő a maga testével - ha értenének madár-nyelven, láthatnák, hogy mit felel, és hogy ezt is teszi - s megértenék, hogy a madár úgy beszél az ő testéről, mint aki csontjainak szilárd szubsztanciáját és a többi hordozott anyagokat is olyasminek érzi, mint a megrakott ember a jobbról, balról, és a hátán és a fején is súlyosodó csomagokat. Amilyen kevéssé érzik Önök csomagjaikat saját testüknek, s tudják, hogy ezek nehezen cipelt csomagok, épp úgy a madár is, ha önmagáról beszél, akkor csak az átmelegített levegőt érti. A többi az ő számára csak csomag, a földi létben magával hordozott teher.
Ezért hát alapjában így kell szóljunk: a madár teljességgel a hőelemben él, a pillangó pedig a fény elemében. A pillangó minden fizikai szubsztanciát, amit majd szellemivé alakít, átszellemítés előtt még csak nem is csomagként, inkább házi berendezésként él meg, s az tőle még messzebb áll.
Feljutva ebbe a régióba, ennek a régiónak az állataihoz, olyasmihez érkezünk, amit fizikai módon egyáltalán nem szabad megítélni. Ha mégis ezt tesszük, úgy járunk el, mintha egy embert lerajzolva haját a fejfedőjébe belenőve ábrázolnánk, kofferját a karjába, hátizsákját mint púpot, egybenőve a hátával. Az ilyen ember rajza megfelelne a materialista képzetének, amit a madárról alkot. Ez a képzet nem is a madár, csak a madár csomagja. A madár úgy is érzi, hogy keservesen hurcolja ezt a csomagot, legszívesebben kötetlenül, szabadon szállna, teher nélkül, mint meleg levegőállat vándorolna a világban. Minden egyéb csak teher számára, s mikor meghal, ezt a terhet szellemivé alakítva adóként küldi a szellemi világba. A lepke még életében teszi ugyanezt.
Látják kérem, a madár lélegzik, s úgy használja fel a levegőt, ahogyan elmondtam: A lepkénél még másabb a helyzet. O nem olyan berendezések segítségével lélegzik, mint a magasabb rendűnek nevezett állatok. (Ezek ugyanis csak tömegesebb testűek, a valóságban nem magasabb rendűek.) A lepke valójában csöveken át lélegzik, melyek teste külső burkából befelé haladnak, s némileg fel vannak fújva. Tartalékolni tudja a levegőt, mikor repül, s így az nem lesz zavaró, nem kell mindig lélegeznie. Csak ezeken a csöveken át lélegzik, s ezért lehetővé válik számára, hogy a levegőben mindig jelenlévő fényt is egész testébe felvegye. Ez is nagy különbség.
Képzeljenek el egy magasabb rendű állatot (rajzolva), itt a tüdeje, ebbe kerül az oxigén, ez a szív kerülő útján összekötődik a vérrel. A vérnek be kell folynia a szívbe és a tüdőbe ahhoz, hogy ezekben a testes állatokban és az emberben is, az oxigénnel érintkezésbe juthasson. A pillangókat másképpen kell rajzolnom, mégpedig így: ha itt a pillangó, testébe a csövek mindenfelé behatolnak, el is ágazódnak, s így az oxigén, maga is elágazódva, mindenhova eljut. A levegő mindenhová behatol a testbe.
Nálunk és a magasabb álltoknál a levegő csak a tüdőig jut, a lepkénél a test egész belsejét átjárja a levegő a maga fény tartalmával együtt; így ez az állat belsőleg is csupa fény, s a hő is csak teher számára.
A madárban a levegő terjed szét, még a csontokba is, a lepke nem csak kifelé fény-állat, hiszen belül is mindenütt szétterjed benne a levegő hordozta fény. Ez az állat belül is fényből van. Ha úgy ábrázoltam Önöknek a madarat, hogy az belsőleg tulajdonképpen felmelegedett levegő, a pillangó tulajdonképpen egészen fényből van, számára már a hő is teher, csak csomag. Ha pillangót látunk, csak -a fény-lényt láthatjuk benne repesve röpködni, amint színein, a színek játékán örvend. A többi csak ruházat és csomag.
Akik mondjuk a keleti bölcsességből, úgy felületesen, ezt vagy azt megtanulták, arról beszélnek, hogy a világ - maja. Bele kell látni a részletekbe, hogy mennyiben maja. Megérti az ember, hogy mi a maja, ha tudja, hogy a madár mivolta nem az, aminek külsőleg látszik, mert a madár egy meleg levegő-lény. A lepke sem olyan, amilyennek megjelenik, mert ő meg egy repdeső fény-lény, s bensejében a színek játékán érzett örömből áll, azon a játékon, ami színjátszó szárnyán keletkezik, mikor a porszerű földi anyagot átjárják a színek; ez már az átszellemítés első foka, s tovább halad a szellemi mindenségbe, a szellemi kozmoszba.
Itt tehát két fokozattal van dolgunk: a pillangó a mi világunkban a fényéter lakója, a madár a mi földi környezetünk hőéterének a lakója. És a harmadik faj? Ha lejövünk a levegőig, ott olyan lényeket találunk, akik a földfejlődés bizonyos korszakában még nem is lehettek jelen, például mikor a Hold még együtt volt a Földdel, még nem vált el attól. Ezek a lények ugyan a levegő lakói, levegő-lények lennének, de már nagyon is érinti őket a Föld jellegzetessége, a nehézkedési erő. Ez a pillangót még egyáltalán nem érintette.
A lepke örömmel repdes a fényéterben, a fényéter teremtményének is érzi magát. A madár legyőzi a nehézkedést, mikor felmelegíti a levegőt a saját bensejében, így válik meleg levegővé, s a meleg levegőt a hideg levegő hordozza. Még le tudja győzni a földi nehézkedést.
Vannak azonban levegőben élő állatok, melyek nem képesek a földi nehézkedés legyőzésére, mert csontjaikban velő van, azok nem üregesek és légzsákjaik sincsenek, mint a madaraknak: ezek az állatok a denevérek.
Egészen különleges állatcsoport a denevérek nemzetsége. A földi nehézkedést testük belső felépítésével egyáltalán nem tudják legyőzni. Könnyűségük nem fényszerű, mint a lepkéé, nem is tűzszerű, mint a madáré. Már alá vannak vetve a földi nehézkedésnek, át is élik magukat húsukban, csontjukban Ezért is kellemetlen számukra az az elem, melyből pl. a lepke áll, melyben teljes mivoltával él: a fény-elem. A szürkületet szeretik. Kénytelenek a levegőt használni, de azt akkor kedvelik legjobban, mikor nem hordoz fényt, s átadhatják magukat a szürkületnek. Ok a félhomály állatai. Csak azért tudnak fennmaradni a levegőben, mert ezekkel a mondhatnám, kissé karikatúrának tűnő bőregér szárnyakkal rendelkeznek; nem valódi szárnyakkal, csak a meghosszabbodott ujjak közt kifeszített bőrből álló ejtőernyőkkel. Ezzel tartják fenn magukat a levegőben. Ez tartja fenn őket. Úgy győzik le a nehézkedést, hogy olyasmit szegeznek vele szembe, ami szintén a nehézkedéssel függ össze. Így teljesen belefeszülnek a földi erőkbe. A lepkék röptének fizikai-mechanikus konstrukciója alapján a mozgásukat sosem lehet teljesen megszerkeszteni, a madárszámy röpte alapján sem a madárét. Olyasmit kell belevinni, ami más konstrukciókat is tartalmaz, egyébként sosem fog teljesen egyezni. De a denevér röptét, azt már meg lehet szerkeszteni a földi dinamika és mechanika alapján.
A denevér nem szereti a fényt, a fény-járta levegőt, legfeljebb ha a szürkület még átszínezi kissé. Különbözik a madártól, mert ha a madár valamire néz, tulajdonképpen mindig arra tekint, ami a levegőben van. Még a keselyű is úgy érzi, mikor elragadja a bárányt, hogy a bárány valahol a légkör határán van; mintegy földre festettnek látja onnan fentről. Azonkívül nem is csupán látás ez nála, egyben megkívánás is. Ha valóságosan látnák a keselyű röptét, ahogyan a bárányra irányt vesz; azt is látnák, hogy kifejezetten az akarat dinamikája, akarás, megkívánás van benne.
A lepke a földön lévőket mintegy tükörben látja, számára a Föld - tükör. Látni a kozmoszban lévőt látja. Ha nézik a röpdöső pillangót, azt kell elképzelniük, hogy a Föld a lepke számára csak tükör, figyelembe sem veszi. A Föld a kozmoszban lévőket tükrözi. A madár sem látja azt, ami földi, de azt már igen, ami a levegőben van. A denevérrel kezdődik az, hogy meglátja, amin átrepül, ami mellett elrepül. S mivel nem kedveli a fényt, minden kellemetlenül érinti, amit röptében lát. Azt mondhatjuk, a pillangó és a madár igen szellemi módon lát. Felülről lefelé haladva az első állat, mely földi látásra kényszerül: a denevér. Öt a látvány kellemetlenül érinti, nem szereti a látást, s így van benne valami, amit megtestesült félelemnek lehetne nevezni. Félelem attól, amit lát, de nem kíván látni. A dolgok mellett csak el akar suhanni; nem akar látni, de látnia kell, ezért gyorsan el kívánna tűnni. Ezért is akar olyan csodálatosan meghallani mindent, mert csak el akar hussanni a dolgok mellett. Valóban, a denevér olyan állat, mely folytonosan hallgatja saját röptét, azt, hogy az ő röpte nincsen-e veszélynek kitéve.
Nézzék csak meg a denevér fülét. Látszik rajta, hogy kozmikus félelemre van hangolva. Ilyen a denevér fül, egészen különös képződmény; elsuhanásra, világ-félelemre való. Mindezt csak akkor érti meg az ember, ha olyan összefüggésben szemléli a denevért, amilyenbe mi állítottuk.
De még valamit el kell mondanunk. A lepke a szellemi matériát folytonosan adja; ő a Szaturnusz kedvence. Emlékezzenek rá, amit itt kifejtettem: a Szaturnusz az emlékezet nagy hordozója bolygórendszerünkben. A pillangó szorosan összefügg bolygórendszerünk emlékező képességével. Az emlékezés gondolatai élnek a pillangóban. A madárról kifejtettük, hogy egész teste nem más, mint fej, s amint átmelegített levegőjével a világon átrepül: ő az eleven, repülő gondolat. Ami bennünk gondolat, mely szintén kapcsolatos a hőéterrel, az bennünk a madár-természet, a sas-természet. A madár tehát a repülő gondolat. A denevér azonban egy repülő álom, a kozmosz repülő álomképe. Elmondhatjuk hát, hogy a pillangóban a kozmikus emlékezés, a madarakban a kozmikus gondolat, a denevérben a kozmikus álom, az álmodás veszi körül a Földet. Valóban, denevérként húznak át a téren a kozmosz repülő álmai.
Ahogyan az álom is a derengő fényt kedveli, úgy szereti a kozmosz is a félhomályt, mikor beküldi a térbe a denevért. Az emlékezésben tartammá vált gondolatok a lepke-gyűrűben testesülnek meg, a jelenlegi gondolatok a madár-övben, az álmok mint denevérek repülnek a földkörnyezetben megtestesülve. - Érzik, ugye, amikor elmélyednek ennek az állatnak a formáiban, hogy az mennyire rokon az álmokkal. Nem is tudunk úgy ránézni egy denevérre, hogy azt ne gondolnánk: te álmodsz; valami olyan van itt, aminek nem is kellene itt lennie, annyira kilóg a többi teremtmények sorából, ahogyan az álom kívül áll a közönséges, fizikai valóságon.
Azt mondhatjuk tehát: a lepke az átszellemített anyagot viszi át a szellemi világba, még élete során, a madár pedig halála után. Mit tesz mármost a denevér? A denevér is leadja a szellemi szubsztanciát, az ujjai között, a kifeszített bőrben élő szellemmel áthatottat az élete folyamán, de nem a világmindenségnek adja azt át, hanem a földi levegőbe bocsátja ki. Így azt mondhatnám, hogy a levegőben folyamatosan szellem-gyöngyök keletkeznek. A Föld körül állandóan fénylik a pillangók szellemivé tett matériája, ebbe belesziporkázik az elhaló madarak fénye, de az a különös zárvány, amit a denevérek választanak ki, amit ők tesznek szellemivé, az visszasugárzik a Földre. Szellemi képződmények ezek, a denevér röpte mögött mindig látni lehet, valóban, mint egy üstökös farka, csóvája úszik mögöttük. Szellemi matériát választanak ki, de azt nem küldik el, hanem visszalökik a fizikai földi matériába. A levegőbe lökik vissza. Ahogyan fizikai szemmel a csapongó denevért látjuk röpködni a levegőben, úgy zúgnak a légtérben a denevéreknek e szellemi képződményei. Tudjuk, hogy a levegő oxigénből, nitrogénből stb. áll, de ez nem minden, mert ezen kívül még alkotórésze a denevérek szellemi hatása is.
Bármilyen furcsán, sőt, paradox módon cseng: a levegőbe kicsi kísérteteket küld a denevérek álom-nemzetsége, melyek aztán közös tömeggé egyesülnek. A geológiában magmának nevezik a föld alatti, még kásaszerűen lágy kőzettömeget. Így beszélhetünk egyfajta szellemi magmáról a levegőben, amit a denevérek választanak ki magukból.
Régi időkben, mikor még ösztönös szellemi látásuk volt, az emberek erre a szellemi magmára nagyon érzékenyek voltak, ahogyan még ma is érzékenyek egyesek bizonyos materiális dolgokra, pl. a rossz szagokra. Ezt ma alacsony rangúnak, plebejus jellegűnek tekintik. Azokban a régi időkben a levegőben lévő denevér-maradványokra voltak fogékonyak.
Némelyik misztériumban különleges formulákkal zárták le magukat bensőleg, nehogy ez a denevér-maradvány erőszakot követhessen el rajtuk. Mert belégzéskor nem csak az oxigént és a nitrogént szívjuk be, hanem a denevér-maradványokat is, csakhogy a mai ember ez ellen nem igyekszik védekezni. Pedig adott körülmények között nagyon is érzékeny, pl. a szagokra. A denevér-maradványokkal szemben azonban teljesen érzéketlen, a legkisebb undor nélkül lenyeli azokat. Ez igen érdekes: kimondottan kényeskedő népek is lenyelik az ilyesmivel terhelt levegőt. Ez a dolog aztán bele is megy az emberbe, nem a fizikai vagy az étertestbe, hanem az asztráltestbe megy be.
Láthatják: figyelemre méltó összefüggésekre juthatunk; a beavatási tudomány az összefüggések belsejébe vezet. A denevér-maradvány ugyanis a legkedvesebb tápláléka annak, amit előadásaimban mint sárkányt ábrázoltam. De csak akkor, ha az ember már belélegezte, mármint a maradványokat. És a sárkány akkor talál legjobb kapcsolódási pontokat az emberi természethez, ha az ember engedi, hogy ösztöneit a denevér-maradványok átjárják. Azok ott benn dúlnak, s a sárkány megeszi, és kövér lesz tőlük - természetesen lelki értelemben - s az embert a legkülönbözőbb módon keríti hatalmába. S a helyzet az, hogy ez ellen a mai embernek is védekeznie kell. A védelem a Michael sárkány-harcának itt ábrázolt új formájából kell jöjjön. Ha az ember bensőleg megerősödik a Michael-impulzus ábrázolt felvétele útján, akkor az megvédi a sárkány táplálékától; védi az atmoszférában jogtalanul jelen lévő denevér-maradványok ellen.
Ha valóban be akarunk hatolni a világösszefüggésekbe, akkor nem szabad visszariadnunk, s az igazságot valóban a világ összefüggéseiből kell előhoznunk. Mert a ma általánosan elismert igazságkeresők útja nem a valósághoz vezet, hanem, legtöbbször, valami még csak nem is álmodott világhoz, a majához.
A valóság ott keresendő, ahol minden fizikai létben meglátjuk a rajta áttűnő szellemi létezést. A valóságig csak akkor törünk át, ha úgy tekintünk rá, ahogyan az ezekben az előadásokban történik.
A világösszefüggésben valamire valók a lények: jóra vagy rosszra. Megismerhető, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a világösszefüggésben. A materiális érzelmű ember számára is röpdösnek a lepkék, szállnak a madarak és rebegnek, suhannak a denevérek. De csak úgy tekintik ezt, amint néhány, gyenge művészi érzékkel rendelkező ember falán lévő képek esetében látható, úgy van teleaggatva szobájuk a legkülönbözőbb képféleséggel, hogy azok között nincsen semmi kapcsolat. Így az általános világszemléletű előtt sincsen semmi kapcsolat a repülő állatok között, mert azt nem látja. Pedig a kozmoszban minden a maga helyén van,, s éppen azon helyről kapcsolódhat a kozmosz egészéhez. Ha pillangó, ha madár, ha denevér - mindegyik valamely értelmes módon kapcsolódik be a világba.
Csak gúnyolódjanak, akik az ilyesmit ki akarják gúnyolni, már többet is tettek az emberek a gúny terén. Híres akadémikusok mondták ki pl. az ítéletet, hogy meteorkövek nem létezhetnek, mert az égből nem hullhat vas stb. Mért ne gúnyolódhatnának az emberek a denevér funkciója felett, amiről ma szóltam? De ez nem téríthet el minket a dolgunktól: civilizációnkat valóban át kell hassák a szellemi ismeretek. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:29:43, csütörtök
|
| |
| |
Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája
* A kozmikus jelenségek és a kozmikus lények belső összefüggése
4.
[A földfejlődés metamorfózisai és azok utóhatása a mai Föld állapotában. A rovarvilágban ható kozmikus erők. A pillangók természete és a növényvilág. Mért szükséges absztrakt gondolataink átalakítása művészi érzékké?]
Dornach, 1923. október 26.
Eddig a kozmikus és a földi viszonyok, az állatvilág és az ember közötti összefüggést vizsgáltunk bizonyos szempontból. A következő napokban folytatni kívánjuk ezt a szemlélődést, ma azonban kapcsolatot keresünk további területekkel, melyekkel még a jövőben foglalkozunk. Utalni szeretnék arra, ahogyan Földünk fejlődését már ,,A szellemtudomány körvonalaidban is ábrázoltam; ott bemutattam Földünk fejlődését a kozmoszban. Mikor felmerült a fejlődés kérdése, kiindulási pontként a Föld ősrégi Szaturnusz- metamorfózisát jelöltük meg. Ezt a régi Szaturnusz-metamorfózist úgy kell elképzelnünk, hogy mindazt tartalmazta, ami egyáltalán bolygórendszerünkhöz tartozik. Bolygórendszerünk egyes bolygói, a Szaturnusztól egészen befelé a Holdig, mind benne volt ebben a régi Szaturnuszban, mely mint tudják, tisztán hőéterből állt. Tehát a Szaturnusz még a levegő sűrűségét sem érte el, mert éppenséggel hőéterből állt, és ugyancsak éteri oldottságban tartalmazta a később önállóvá alakuló, individualizálódó bolygókat.
A földfejlődés második metamorfózisaként aztán megkülönböztetjük azt, amit összefoglalóan a régi Nap-metamorfózisnak neveztem. Itt az történt, hogy lassanként a Szaturnusz tűzgömbjéből kiformálódott a levegőgömb, a Nap fényáramokkal átjárt, átragyogott, átvilágított csillogó levegőgömbje.
Aztán itt van a harmadik metamorfózis, ebből - miután ismételte a régi állapotokat -, egyrészt kikerekedik a napszerűség, mely még a Földet és a Holdat is átfogja, másrészt a külső szféra, melyhez a leváló Szaturnusz tartozik, amint az a ,,Szellemtudomány körvonalai"-ban le van írva.
De a Hold-metamorfózis során egyidejűleg megtörténik az is, hogy a Nap elválik a még összefüggő Föld + Holdtól. Gyakran leírtam már, hogy a természet ma ismert birodalmai akkor még nem léteztek, nem volt a Földnek ásványi tömege, csak - ha ezt így nevezhetem - bizonyos szaru-jellegű részek váltak benne külön, szarukeménységű szilárdabb alkotórészek meredtek ki mint sziklák a vizessé vált holdtömegből.
Csak azután keletkeztek a mai földi viszonyok, negyedik metamorfózisként. Gondoljanak csak bele: a Szaturnusztól a régi Napig csak olyan szubsztanciával volt dolgunk, mely a levegőig jut el. A fejlődés a tűzgömbből indult el, ez metamorfozálódik, sűrűsödik aztán levegő-gömbig, mely azonban már fénytől átjárt, fény csillan fel benne. Ez a fejlődés első része.
Ezután következik a fejlődésnek az a része, melyben a Hold játszik első szerepet. Éppen olyan volt ez a szerep, hogy a szaruszerű sziklák képződését lehetővé tette.
A földfejlődés során a Hold kilép a Földből, mellékbolygóvá válik, s a Földben visszahagyja a belső földerőket. Ilyen például a nehézkedési erő, mely fizikai vonatkozásban teljességgel a Hold maradványa. A Föld maga nem tudná kifejleszteni nehézkedési erőit, ha nem maradtak volna vissza zárványok a régi Holdból, bár a Hold maga eltávozott. A Hold az a kolónia a világmindenségben, melyről a napokban szellemi szempontból beszéltem. Egészen más szubsztancialitása van, mint a Földnek, de a Földben visszahagyta azt, amit tágabb értelemben a földmágnességnek nevezhetünk. A földerők, mármint a nehézkedés, mindaz, amit súlyszerű hatásnak nevezünk, aminek a hatására a dolgoknak itt súlya van, a Holdból maradt vissza. Azt mondhatjuk tehát: itt van a Szaturnusz és a Nap, lényegében a hő átjárta, fény átjárta változat, ha egybefoglaljuk a kettőt itt pedig a Föld és Hold állapot, a Hold-hordozta vizes változat. A vizesség a holdfejlődés alatt képződött, és megmaradt a Föld-metamorfózis alatt is. A szilárdságot éppen a nehézkedési erők hozták létre, hívták életre.
A két metamorfózis lényegileg különbözik egymástól, de azzal tisztában kell lennünk, hogy ami egyszer volt, az meg is marad. Megmarad a régi Szaturnusz tűzgömbje minden következő fokon mint hőszubsztancia. Ha ma a Föld különböző tájain járunk, s mindenfelé meleggel találkozunk, ez a régi Szaturnusz-fejlődés maradványa itt. Ha pedig levegőt, vagy légnemű testeket találunk, az a régi Nap maradványait mutatja. Ha a napfénytől ragyogó levegőbe nézünk, s áthatnak ennek a fejlődési foknak az érzései, így kellene szólnunk: ebben a napfénytől ragyogó levegőben a régi napfejlődés maradványai élnek! Ha az a régi Nap nem lett volna, a mi levegőnk sem lehetne rokon a napsugárral, mely most rajta kívül van. Csak mivel a Nap valaha össze volt kötve a Földdel, csak mivel a Nap fénye a még légnemű Földben felragyogott, olyannyira, hogy a Föld, mint levegőből való gömb belső fényt sugárzott szét a külső világba, ezért jöhetett létre a későbbi, a mai Föld-változat. Most a Földet levegő burkolja, ebbe kívülről érkeznek a napsugarak. De a napsugarak mély belső rokonságban vannak a Föld légkörével. Nem úgy érintik a Földet, ahogyan a mai fizikusok oly durván kifejezik, mintha kis puskagolyók röpülnének át a gáznemű atmoszférán, hanem mély, bensőleg rokon sugárzásként. S ez a rokonság éppen annak az utóhatása, hogy ez a kettő valamikor, a régi Nap-metamorfózis idején együtt volt. Így hát minden rokon egymással azáltal, hogy a korábbi állapotok belejátszanak a későbbiekbe. Az idő alatt, míg - mint ahogyan Önök is ismerik - a Föld nagyjából-egészéből kialakult, azalatt fejlődött ki minden, ami a Föld körül, a Földben és a Föld alatt van, ahogyan azt a ,,Szellemtudomány körvonalai"-ban leírtam és itt röviden összefoglaltam. Azt mondhatjuk tehát, hogy ha a mai Földet megnézzük: itt van benne, ami szilárdságot hoz létre: a belső Hold, lehorgonyozva a föld-magnetizmusba. Ez a belső Hold • teszi lehetővé a szilárdságot, azt, hogy valaminek súlya legyen, a súlyszerűség erői alakítanak szilárdat a folyékonyságból. Itt van aztán a tulajdonképpeni földszerűség területe: a folyékonyság a maga sokrétű előfordulásában, pl. mint talajvíz, de úgy is mint a felszálló páratömegek vize, a lehulló eső tömegei stb. Továbbá, itt van a levegőszerű rész a Föld-környezetben, s mindezt áthatja a régi Szaturnusz maradványaként a tűz. Így hát a mai Földben is megadhatunk valamit, ami a fenti Nap-Szaturnusz, vagy Szaturnusz-Nap, kimondhatjuk, hogy ez lesz mindaz, ami, a meleg levegőben van jelen, amit áthat a fény, ez mind Szaturnusz-Nap. Feltekintve úgy találjuk, hogy a levegőt átjárja a Szaturnusz hatása, átjárja a Nap hatása Ez az, amiből az idők folyamán a légkör kifejlődött; a légkör azonban csak utóhatása a Nap-metamorfózisnak. Ezt látjuk, ha tekintetünket felfelé irányítjuk.
Ha lefelé tekintünk, a két utóbbi metamorfózisból származó világot látjuk, azt, ami a két utolsó metamorfózis alatt keletkezett. Látjuk a súlyosat, a szilárdat, helyesebben szólva azt, ami nehézzé tesz, ami megszilárdul, látjuk a folyékonyságot is: a Hold-Földet. Ha erre figyelve újra olvassák a ,,Szellemtudomány körvonalai"-t, láthatják, hogy már egyszerűen a stilizálás által is erősen szétválik a szöveg ott, ahol a Nap-metamorfózis átmegy a Hold-metamorfózisba. Így még ma is éles az ellentét a felső, szaturnikus és az alsó Föld-Hold-szerűen vizes jelleg között. Az egyik fenn, a másik lenn van. Miközben minden, ami a Földhöz tartozik, együttfejlődött a Földdel, úgy nagyjában- egészében, a beavatási tudomány szemével néző tekintete a rovarvilág sokfélesége felé fordul. Azt kellene hinnünk, már csak a repdeső, csillogó rovarvilág okozta érzés alapján is, hogy annak összefüggésben kell lennie a felső, a Szaturnusz-Nap levegős világával. Valóban ez így is van. Nézzük a pillangót: a levegőben repdes, ragyogó színeivel a fényjárta, fénytől ragyogó levegőben. A levegő hullámai hordozzák, a hold-földszerű nedvességet alig érinti, az ő eleme a felső terület. Ha valaki utána kutat, érdekes módon a földfejlődés igen korai szakaszában éppen a kis rovarokat találja. Ami ma csillogó pillangószárny a fényjárta levegőben, az első adottságaiban a régi Szaturnusz alatt keletkezett, s a régi Nap idején fejlődött tovább. Ami akkor keletkezett, ma is lehetővé teszi, hogy a lepke fény-levegő teremtmény legyen. A Nap önmagának köszönheti fényterjesztő adományát; hogy fénye a szubsztanciákban tüzes, villódzó jelleget hoz létre, azt a Szaturnusz, Jupiter, Mars hatásának köszönheti. Ha valaki a Földön keresi a pillangó természetét, nem értheti azt meg. Hatóerőit fenn kell keresnünk a Napnál, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz szférájában. Ha a pillangó csodás fejlődésmenetébe pontosabban bele akarunk mélyedni - itt már beszéltem róla az emberrel kapcsolatosan, hogy a lepke mintegy az emlékezés kozmikus megtestesítője -, de ha pontosabban belemegyünk, azt látjuk, hogy a lepke maga fénytől ragyogva, levegő-hordozottan a föld felett száll, aztán lerakja petéjét. A mai durván materialisztikus látszattudomány ezt így mondja, mert a lényegi dolgokat egyáltalán nem tanulmányozza. A kérdés így szól: mire bízza a lepke a petéjét, mikor lerakja?
Ha mindent végigkutatnak, ahová egyáltalán tojást rak egy lepke, meglátják: mindig olyan helyre teszi, ahol nem hiányzik a Nap hatása. A Nap nem csak ott hat a földön, ahova direkt süt. Többször felhívtam már a figyelmet arra, ahogyan a parasztok a burgonyát télen a földbe teszik el, földdel takarják, mert a nyáron érkező napmeleg és napfény télre éppen a föld belsejében van. A földfelszínen a burgonya elfagy, de nem fagy el és jó, használható marad, ha verembe teszik és földdel takarják, mert a Nap hatása a tél folyamán benn van a földben. A naphatást tehát télen a földben kell keresnünk! Ha decemberben lemegyünk a földbe egy bizonyos mélységig, ott a júliusi naphatást találjuk. Júliusban a Nap a földfelszínre sugározza melegét és fényét, a fény és a meleg lassan belehatol a földbe. Ha decemberben meg akarjuk találni azt, amit a naperőkből júliusban átéltünk, akkor gödröt kell ásnunk, s ott, bizonyos mélységben megtaláljuk azt, ami júliusban a felületen volt. Így hát a burgonya júliusi Napba van ott ágyazva. Tehát: nem csak ott van Nap, ahol durván materiális értelemmel keresnénk, hanem sokféle helyen találhatjuk, szigorúan el van ez rendezve a kozmoszban az évszakok szerint.
A pillangó sosem rakja petéjét olyan helyre, ahol az valamilyen módon ne lehetne összefüggésben a Nappal. Így nem is helyes a kifejezés: a lepke földi területre rakja le petéjét. Ilyet egyáltalán nem tesz. Petéző helyet mindig ott keres, ahol a földiségben Nap van, s így a pete csakis a Nap hatása alatt áll. Egyáltalán nem kerül földi hatás alá, Mint tudják, ezután kikel a hernyó. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz a Jupiter hatására van szükség. A napsugarakat Jupiter-hatás kell modifikálja. A bábból, a gubóból aztán, mint tudják, előmászik a lepke, maga is fénytől hordozott, fényben felragyogó. Elhagyja sötétkamráját, melybe csak úgy juthatott fény, mint a kromlechbe, melyről Önöknek beszéltem a druida kőkörökkel kapcsolatban. Ott a Nap Szaturnusz-hatás alá kerül, s fényét a Szaturnusszal együtt tudja csak úgy küldeni a levegőbe, hogy a lepke egynémely színeiben majd felragyoghasson.
Amikor a lárva kikel, maga is a Nap hatása alatt marad, de egy másik befolyás is éri. Egyáltalában nem tudna mászni, ha ez a másik hatás nem befolyásolná, ez a másik pedig a Mars hatása.
Ha elképzelik a Földet (rajzolva), ahogyan körülötte kering a Mars, a Mars-áramlatokat mindenütt meg lehet találni. Azok ugyanis megmaradnak, nem számít, hogy a Mars éppen hol van, mert a Mars-szféra mindenütt megvan, s amikor a hernyó mászik, a Mars-szféra értelmében mászik. Ezután bebábozódik, gubót készít maga köré. Leírtam, hogy ez a Nap iránti odaadásból születik, hogy a megszőtt fonál a fényvonalakat követi, a lárva ki van téve a fénynek, követi a fénysugarakat. Amikor besötétedik, abbahagyja a fonást, s majd újra folytatja. Mindez nem más, mint kozmikus napfény, napfény, amit átjárt az anyag. Ha a selyemhernyó gubóját vesszük, amit a selyemruhákhoz használunk, az a selyem tiszta napfény, melybe bele van szőve a hernyó matériája. Saját testének szubsztanciáját szövi-fonja bele a selyemhernyó a napsugarak irányába, ebből alakítja maga körül gubóját.
Ha megnézzük a röpülő pillangók csodálatos tengerét a légkörben, azt mondjuk: ez bizony nem is földi képződmény, csak beleszületik felülről a Földbe! Nem is megy a lepke lejjebb a földbe petéjével, csak ameddig a napsugarak is behatolnak. A pillangók tengerét a Föld a kozmoszból kapja ajándékba. A színeket Szaturnusz adja, a Nap pedig röptük erejét, melyet a fény hordozó ereje hív életre stb. Valóban ezeket a kis lényeket mintegy beleszórja a Földbe az, ami a Nap és a napfeletti bolygórendszer. A Nap, Szaturnusz, Jupiter és Mars ajándékai ők, de a többi rovar is, a szitakötők s mások is. A Föld magától egy rovart sem tudna létrehozni, még egy bolhát sem, ha a Nap és a felette lévő bolygók a rovarvilágnak ezt az ajándékát nem nyújtanák. És hogy a Nap és a többi bolygók bele tudják röptetni Földünkbe a rovarvilágot, ezt a első két metamorfózisnak köszönhetjük, melyet a földfejlődés átélt.
Nézzük most meg, hogyan működött együtt a földfejlődésnek a második két metamorfózisa, a Hold-metamorfózis és a Föld-metamorfózis. Nos, a pillangó petéjét nem lehetett a Földre bízni. Ezzel kapcsolatban utalnunk kell rá, hogy a harmadik, a Hold-metamorfózis kezdeti idejében a pillangók még másmilyenek voltak, mint ma. Akkor a Föld sem volt még olyan függésben a Naptól, még együtt volt vele, csak később vált el tőle. A pillangók sem voltak oly érdesek, durvák, hogy petéiket egyáltalán ne bízták volna a Földre. Hiszen egyben a Napra is rábízták őket, mikor a Földre bízták. Differenciálódás következett ezután. Az első két metamorfózisnál a rovarvilágnak csak az ősszüleiről beszélhetünk. Akkor még ugyanazt jelentette, hogy a kozmoszra, a külső bolygókra bízza tojásait, vagy a Földre. Különbséget csak akkor látunk, mikor a Föld sűrűbb lett, vizet kapott, mikor megkapta a Hold magnetikus erőit, és a dolog megváltozott az első két változathoz képest. Ekkor fellépett egyfajta differenciálódás. (Rajzolva.) Tegyük fel, hogy mindez a felső világhoz tartozik, a hőhöz, a levegőhöz. Itt pedig azt rajzoljuk, ami a vizes-Föld része. Vannak csírák, melyeket sorsuk a Földre bízott, másokat sorsuk visszatartott, s nem a Földre, hanem a Földben lévő Napra bízattak.
Vegyük azokat a csírákat, melyek a harmadik, a Hold- metamorfózis alatt kerültek a földfejlődés hatása alá, vagyis a vizes Föld- Hold hatás alá, mikor az keletkezett, éppen úgy, ahogyan a rovar-csírák kerültek annak idején a Nap és a napfelettiek hatása alá. Ezek a csírák, azáltal, hogy földes-vizes hatás alá kerültek, növénycsírák lettek, amelyek pedig visszamaradtak a felső szférában, rovarcsíraként maradtak meg. Mikor aztán megkezdődik a harmadik metamorfózis, mindaz, ami annak idején napszerűből holdszerűen földivé változott - növénycsíraként jelenik meg. Ami tehát itt a Földön kívüli kozmosz hatása alatt él, ez az egész fejlődési sor a petétől a lárván és a bábon át a pillangóig, a növénynél is követhető.
Mikor a mag földivé válik, nem lepkét fejleszt, hanem növényi gyökeret, ez az első, ami a magból kibújik. Ahelyett, hogy kúszó lárvát hoznának létre a Mars erői, megjelenik a levél, spirálisan kapaszkodva felfelé. A levél tehát földi hatás alá került hernyó, lárva. Ha megnéznek egy hernyót, amint mászik, azt látják, ami a felső szférában megfelel az alsó világban lévő levélnek, mely a Nap-szférából a földi szférába helyeződött magból bontakozott ki; Ha továbbhaladnak fölfelé, megtalálják a báb megfelelőjét a fölfelé egyre inkább összehúzódó levelekben, mikor azokból csésze lesz. Végül a pillangó is megjelenik a hozzá hasonlóan színes, levegőben nyíló virágban. Így záródik a körforgás. Ahogyan a lepke petét rak, úgy képződik a virágból a jövő számára újra mag. Látják, kérem: felnézünk a levegőbe, s az ott repülő lepkében a levegőbe emelt növényt látjuk. A lepke a Nap hatása alatt petéből imágóig fejlődve ugyanaz, mint ami a növény a földhatás alatt. A levélig haladva megtalálhatjuk a holdhatást, a Vénusz-hatást és a Merkúr-hatást, ez aztán visszatér a földhatáshoz. A mag megint a földhatást mutatja. Így két mondatot állíthatunk magunk elé, s ezzel kifejezhetjük a természetnek egy nagy titkát:
Nézd a növényt!
Ő a Földhöz
Bilincselt lepke.
Nézd a lepkét!
O a kozmosz-
Szabadította virág.
A növény - a Föld által bilincsbe vert lepke. A lepke - a kozmosz által a Földtől megszabadított virág.
Nézzük csak meg a lepkét, vagy bármely rovart, a petétől az imágóig való fejlődésében: nem más az, mint levegőbe emelt, a kozmosz által a levegőbe beleformált növény. Ha a növényt nézzük: lepke az, mely alul le van kötözve. A petét igénybe vette a föld, a lárva levélképződményekké metamorfizálódott, s az összehúzódott részekké vált a bábképződés. A lepkévé fejlődés a virágképződésben jelenik meg a növények világában. Nem is csoda az intim kapcsolat a pillangó, illetve általában a rovarvilág és a növények között. Mert végül is azok a szellemi lények, akiken a rovar', a lepkevilág alapszik, így szólhatnak: itt lenn vannak rokonaink, velük kell tartsunk! Kötődnünk kell hozzájuk, élveznünk nedveiket stb., magunkat össze kell kötnünk velük, hiszen ők testvéreink. Ok azok a testvéreink, akik levándoroltak a földi terekre, a Föld megbilincselte őket, más létformát öltöttek.
Ugyancsak így szólhatnak a szellemek, akik átlelkesítik a növényeket, mikor feltekintenek a pillangókra: itt vannak a földi növények égi rokonai. Látják, kérem, azt lehet mondani: a világ absztrakciókkal nem érthető meg. Az absztrakciók nem érnek fel az érthetőségig. Mert a kozmoszban működik a legnagyobb művész. A kozmosz olyan törvények szerint alakít, melyek legmélyebb értelemben kielégíthetik a művészi érzéket is. Senki meg nem érti a földbe süllyesztett lepkét, hacsak nem művészi érzékkel metamorfizálva az absztrakt gondolatokat. Senki meg nem érti a kozmikus erők, a fény által fel a levegőbe emelt növény-virág tartalmat a pillangóban, hacsak nem mozdítja meg egy művészi gesztussal az absztrakt gondolatokat. Mindenképpen mérhetetlenül felemelő élmény az, mikor beletekintünk a természet dolgainak mélységesen benső rokonságába.
Sajátos dolog a növényen ülő rovar látása, mikor egyben azt is látjuk, ahogyan az asztralitás a virág körül működik. Itt a növény kifelé törekszik a földi térről. A színekben ragyogó virágszirmok felett a növény ég utáni vágyakozása működik. Ezt a vágyat a növény maga nem tudja kielégíteni. Ekkor a kozmoszból felé sugárzik az, ami a lepke. Benne saját vágyának kielégítését látja a növény. Ez a csodálatos kapcsolódás él a földkörnyezetben, a növényvilág vágyakozásának elcsitulása a rovarok látásában, éppen a pillangók látásában. Amire a virágzás virágszíne áhítozik, szétsugározva színeit a világtérbe, az mintegy a megismerés beteljesedésével találkozik, mikor szembe jön vele a pillangó, szárnyának csillámló színeivel. Kifelé meleget sugárzó vágy, feleletként égből lefelé sugárzó kielégülés: ez az a körforgás, mely összeköti a virágokat és a pillangókat egymással.
Most hát, mikor átmenetet kaptunk a növényvilághoz, abban a helyzetben vagyok, hogy az embertől az állatig terjedő szemlélődéseinket a következőkben kitágíthatom. Most már ebbe a növényvilágot is belevonhatjuk, s így lassan az embert kapcsolatban láthatjuk az egész Földdel. Ehhez az kellett - mondhatnám -, hogy hidat verjünk a levegő repdeső virága: a pillangó, és a földben jól megülő pillangó: a növény közé. A földi növény: megülő lepke. A lepke: repülő virág. Ha felismertük a földhöz kötött növény és az égadta szabadságban szálló pillangó között az összefüggést, akkor már meg is van a híd az állat- és növényvilág között. Ezután egyfajta közönnyel hallgathatjuk a közönséges beszédeket, mikor újra meg újra ősnemzésről s ilyesfélékről hallunk. Ilyen prózai fogalmak nem érik fel az univerzum tereit, pedig oda kell felérnünk. És oda akkor jut az ember, ha átvezeti prózai fogalmait művészi fogalmakba, s így eljut ahhoz a képzethez, hogy az égből szakadt lepke pete még a Napra volt bízva, ebből keletkezett később a növény, azáltal, hogy a pete korábbi napra-bízottsága most már földre-bízottság lett, metamorfózison menve keresztül. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:29:05, csütörtök
|
| |
| |
Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája
3.
[A Föld fizikai és a lélek szellemi szubsztanciája. Szellemi és fizikai-földi erők. Az ember fizikai-szellemi szubsztanciájú és egyben dinamikus erő-lény. Az ember karmikusan adósa a Földnek. A kozmikus lények ezt kiegyenlítik. Az állatöv kozmikus erőinek titka az állatokban megformálódik. Az Állathármasság kozmikus rejtélye.]
Dornach, 1923. október 21.
Egy bizonyos szempontból újból megpróbáltuk az embert a világmindenségbe állítani, most pedig hozzáfogunk egy olyan szemlélődéshez, mellyel mindezt mintegy összefoglalhatjuk. Fizikai életünkben a Földön élünk, s az itt jelen lévő, vele kapcsolatos tényekkel és eseményekkel vagyunk körülvéve. Ezeknek a fizikai anyag ad lehetőséget arra, hogy a természet világainak lényei, köztük az emberi alak is, a legkülönbözőbb módon megjelenhessenek. A megjelenő alakzatokban bontja ki létét maga a Föld fizikai anyaga. Nevezzük meg ma ezt a fizikai anyagot, mert aztán mindjárt ennek ellentétéről kell beszélnünk; a Föld fizikai szubsztanciájáról van szó, arról tehát, ami anyagi alapját adja a földi alakzatok sokféleségének. Különböztessük meg tőle a fizikai anyag ellentétét, a mindenségben jelen lévő szellemi szubsztanciát, ami alapját adja például a mi lelkünknek, de azonkívül alapja a mindenségben magát fizikai alakzatokkal összefűző szellemiségnek is.
Nem igazodhatunk el, ha csak fizikai anyagról, szubsztanciáról beszélünk. Gondoljanak csak arra, hogy világunk összképébe a magasabb hierarchiákat is bele kellett állítanunk. A magasabb hierarchiáknak abban a részében, amit testiségüknek nevezhetünk, nincsen fizikai anyag. Éppenséggel szellemi szubsztanciájuk van. Nézhetünk a földiségre, s akkor itt fizikai szubsztanciát észlelünk; nézhetünk a földön kívülire, akkor szellemi szubsztanciát észlelünk.
Ma kevéssé ismerik a szellemi szubsztanciát, s így arról a földi lényről, aki a fizikai és a szellemi világhoz egyaránt tartozik, az emberről is úgy beszélnek, mintha csak fizikai szubsztanciája lenne. Ez nincs így. Az ember szellemi és fizikai szubsztanciát is hordoz magában, és ezeket a szellemi és fizikai szubsztanciákat oly sajátos módon tartalmazza, hogy az meg kell lepje mindazokat, akik nem szoktak ilyen dolgokra figyelni. Mert az embert mozgásba hozó részeknél, meg a végtagokat befelé folytató anyagcsere esetében nem lenne helyes főképpen fizikai szubsztanciáról beszélnünk. Ezt hamarosan pontosabban is át fogják látni. Akkor beszélünk helyesen az emberről, ha e rendszer un. alacsonyabb természetére úgy tekintünk, mint aminek igenis szellemi szubsztancia az alapja. Ha sematikusan akarjuk ábrázolni az embert (rajzolva), az alsóbb ember egy szellemi szubsztanciából álló képződmény, s mennél inkább haladunk a fej felé, annál inkább alakul az ember fizikai szubsztanciából. A fej fizikai szubsztanciából képződik, a lábak viszont, bár ez groteszkül hangzik, szellemi szubsztanciából alakulnak. Így kell hát rajzolnunk az embert: a fej felé haladva átmegy a szellemi szubsztancia a fizikaiba, a fizikai szubsztanciát főként a fej tartalmazza. Ezzel szemben különösen szép, ahogyan - mondhatnám - a szellemi szubsztancia kiterjeszkedik ott, ahol az ember lábát-kezét a térbe nyújtja. Valóban, mintha az lenne kéznek és lábnak a legfontosabb, hogy megtöltse őt az oly lényeges szellemi szubsztancia. Igen, ez így van, a kéz és a láb a szellemi subsztanciában úszik, viszont a fej tömör, fizikai szubsztanciából álló képződmény.
De egy ilyen képletben, amilyen az ember, nem csak a szubsztanciákat kell megkülönböztetnünk. Meg kell különböztetnünk alakulásának erőit is. Az erő is lehet szellemi és fizikai. De az erőknél éppen fordított a helyzet, mint a szubsztanciáknál, mert míg az anyagcsere és a végtagok szubsztanciája szellemi, a bennük működő erő - például a lábaknál a nehézkedés - éppenséggel fizikai. A fej szubsztanciája viszont fizikai, de a benne szövődő erők szellemiek. A szellemi erők átjárják a fejet, a végtagok szellemi szubsztanciáját pedig a fizikai erők járják át. Az embert csak úgy érthetjük meg, ha megkülönböztetjük a felső testtájakat: a fejet és a mellkas felső részét, melyben tulajdonképpen fizikai a szubsztancia, de azt a szellemi erők átjárják; azt mondhatnám, hogy a légzésben dolgoznak a legalacsonyabb rendű szellemi erők. Az alsó embert viszont szellemi szubsztanciából állónak kell elképelnünk, s abban fizikai erők dolgoznak.
Igen ám, de tisztában kell lenünk azzal, hogyan is áll ez a dolog az egész embernél. Mert az ember a fej-természetet belenyújtja, szétterjeszti az egész organizmusba, így a fej, mely szellemi erőktől átdolgozott fizikai szubsztancia, a maga mivoltát belenyújtja az ember alsóbb részeibe is. És az is felcseng a felső emberbe, ami fizikai erőktől átdolgozott szellemi szubsztancia. Mindaz, ami az emberben működik, kölcsönösen áthatja egymást. Az embert csak így lehet megérteni: szellemi szubsztancialitásként és dinamizmusként, azaz erőlényként tekintve.
Megvan ennek a maga jelentősége. Ha nem a külső jelenséget, hanem az ember benső mivoltát tekintjük, akkor megmutatkozik, pl., hogy a szubsztancia jellegűnek és az erő jellegűnek ebben a megoszlásában semmiféle szabálytalanságnak nem szabad fellépnie.
Ha abba, ami tiszta szubsztancia, tiszta szellemi szubsztancia kell legyen az embernél, a fizikai anyag, a fizikai szubsztancia, melynek a fejbe kéne jutnia, belehat, vagyis az anyagcserét bizonyos értelemben átjárja a fejszerűség, akkor az ember megbetegszik. Meghatározott betegség típusok lépnek fel. A gyógyítás itt abban fog állni, hogy a szellemi jellegű szubsztanciában elterpeszkedő fizikai szubsztancia képződményt megbénítjuk, kiűzzük. Másrészt, ha az emésztőrendszer, melyet a maga fizikai sajátszerűségében jellegzetes módon hatnak át a szellemi erők, hatását kiterjeszti a fejrendszerre, akkor- így fejezhetem ki magam - túlságosan is spiritualizálva lesz az emberi fej. Ez is beteges állapot, ilyenkor elegendő fizikai táplálóanyagot kell feljuttatni a fejhez, s ennek spiritualizálatlanul kell oda megérkeznie.
Hamar meglátja ennek a megkülönböztetésnek a hasznosságát az, aki beteg és egészséges embereket figyel, ha egyáltalán a valóság, és nem a látszat értelmében akar cselekedni. De itt szerepet játszik még valami lényegesen más is, ami abból az ember-alkatból adódik, melyről beszéltem, de ez ma tudat alatt marad, és csak az emberi élet hangulataként jelentkezik. Teljesen tudatossá csak a szellemi szemlélet teszi. Ezt a szemléletet így jellemezhetem: ha valaki ismeri, merítve a mai beavatási tudományból, az embernek ezt a titkát, mármint, hogy a fej a legfontosabb, a fő szerv, olyan szerv, aminek fizikai anyagra van szüksége, hogy azt szellemi erőkkel dolgozhassa át, és hogy a végtagoknak ugyanígy kell a szellemi szubsztancia, de ahhoz fizikai erőkre, nehézkedési erőre, egyensúlyi erőre van szüksége, és ez a valaki evvel a tudással tekint az ember földi létére: akkor önmagát, mint embert, a Föld adósának látja. Bár egyrészt igaz az, hogy az emberi lét fenntartásához az embernek szüksége van bizonyos feltételekre, de éppen ez által válik a Föld adósává. Rá kell jöjjön, hogy a szellemi szubsztanciára, amit földi léte alatt magában hord, a Földnek is szüksége van. Tulajdonképpen vissza kellene hagynia, mikor átmegy a halálon, mert a Földnek folytonosan szüksége van szellemi szubsztanciára a maga megújulásához. De az ember ezt nem tudja megtenni, mert enélkül nem járhatná be útját a halál után. Magával kell vigye a szellemi szubsztanciát a halál és a születés közti életbe, mert ott szüksége van rá, ha nem hordozná magával, akkor halála után szinte eltűnne.
A szükséges változáson csak azáltal mehet át, ha a halál kapuján át magával viszi az anyagcsere-végtagrendszer szellemi szubsztanciáit. Az ember nem inkarnálódhatna a jövőben, ha megadná tartozását a Földnek. Míg a Föld ebben a középső állapotában van, ezen semmit sem lehet javítani. A földi lét végén mindez már másképpen lesz.
Ez már így van, kedves barátaim: aki szellemi tekintettel nézi az életet, nemcsak azokban a szenvedésekben és fájdalmakban, vagy örömökben részesül, amit a hétköznapi élet ad. A szellemiség látásával kozmikus örömök és kozmikus fájdalmak lépnek fel. A beavatás el sem választható az olyan kozmikus fájdalom fellépésétől, ami pl. akkor adódik, mikor az ember így szól magához: egyszerűen attól, hogy emberi mivoltomat fenntartom, a Föld adósává kell, hogy váljak. Nem tudom megadni a Földnek, amit a teljes kozmikus kiegyenlítéshez adnom kellene.
Hasonló a helyzet azzal, ami a fej-szubsztanciában van. Azáltal, hogy egy egész földi életen át szellemi erők dolgoznak a materiális fej-szubsztanciában, ez a fej-szubsztancia elidegenedik a Földtől. Fejének szubsztanciáját az ember a Földből kell vegye, de ahhoz, hogy ember legyen, ezt át kell dolgoznia Földön kívüli erőkkel. És amikor az ember meghal, a Földet rendkívül zavarja az, amit vissza kell vegyen, az emberi fej matériája olyan idegenné vált számára. Mikor az ember áthalad a halál kapuján, és fejének szubsztanciáját átadja a Földnek, az méregként hat az egész földi létre, hiszen teljesen átjárta a szellem, hiszen szellemi eredményeket hordoz magában, s az a földi életre tulajdonképpen zavaróan hat. Ha az ember átlátja ezeket a dolgokat, azt kell mondja: igazság szerint ezeket a szubsztanciákat át kellene vinnem a halál kapuján, mert sokkal inkább illenének a halál és egy újabb születés között bejárandó régióba. Ezt azonban nem lehet megtenni. Ha magával vinné a szellem átjárta földi szubsztanciákat, ez a legszörnyűbb lenne, ami az embert érheti, mert ezzel a halál és születés közti fejlődésének állandóan ható ellenségét teremtené meg. Állandóan az ő szellemi fejlődésének megsemmisítésén dolgozna ez a szubsztancia a halál és a születés közti időben. Így hát az ember ez által is adósa lesz a Földnek.
Ez már így van, éppen a szellemi látvány terheli az embert mérhetetlenül tragikus érzésekkel. Csak ha nagyobb időtartamokat tekintünk át, egész fejlődési rendszereket, akkor nyílik kilátás a Föld végső idejére, amikor a Jupiter, a Vénusz és Vulkán emberfejlődése során ez az adósság törleszthető lesz. Tehát nem csak egyes földi életeinkkel teremtünk magunknak karmát; karmát, világkarmát teremtünk már azzal is, hogy földi emberek vagyunk, a Földet lakjuk és belőle vesszük szubsztanciánkat.
Ha mindezt átlátjuk, azt kell mondanunk: ezáltal is adósává válunk a Földnek. Mert a Földnek köszönhető, de számára már használhatatlanná vált szubsztanciát kell visszahagyjon az ember, hiszen azt magával vinni nem tudja. Amit ott kellene hagynia, azt elvonja, amit magával kellene vinnie, mert már használhatatlan, azt földi porával együtt átadja a Földnek, s azt a Föld teljes élete, mivoltának összessége szörnyen megszenvedi.
Ezután már lehetségessé válik, hogy eltekintsünk az embertől, s a természet egyéb területeire nézzünk. Láthatjuk, hogy bár az ember magára kell vegye ezt az adósságot, ezt a bűnt, mármint, hogy a Földet idegenné vált anyaggal terheli és a Földből való szellemi szubsztanciákat pedig magával kell vigye, a kozmikus világ lényei mégis megteremtik a kiegyenlítés lehetőségét. Itt a lét csodálatos titkaiba hatolunk be, olyan titkokba, melyek összefoglalásával képzetet alkothatunk a világ bölcsességéről. Nézzük csak a madárvilágot, melyre az utóbbi napokban már többször figyeltünk. A madárvilágot a sas reprezentálta számunkra, s úgy beszéltünk róla, mint a madárvilág tulajdonságait, erőit összefoglaló állatról. Mikor tehát a sast szemléljük, tulajdonképpen az egész madárvilág kozmikus összefüggéseire figyelünk, ezért a következőkben egyszerűen csak a sasról szólok.
Azt mondtam: a sas tulajdonképpen az emberi fej megfelelője, az emberi fej gondolatait kioldó erők hozzák létre a sas tollazatát. A sas tollazatában tehát a napjárta levegő-erők, a fényben fürdő levegő-erők hatnak. Ez csillámlik a sas tollazatban: fénnyel áthatott levegő-erő.
Nos, igaz, a sas rovására nem egy rossz tulajdonság írható, azonban megvan az a figyelemreméltó tulajdonsága is a kozmikus léttel kapcsolatosan, hogy mindaz a bőrén kívül marad, ami tollazatában a Naptól áthatott levegő-erők műve. Hogy ezáltal mi történik, azt csak akkor vesszük észre, mikor a sas elpusztul, meghal.
Mikor a sas meghal, világossá válik, milyen különös, mondhatnám: felületes az emésztése, szemben a tehén alapos, kérődző emésztésével. A tehén valóban egy emésztés-állat, ugyancsak reprezentánsa sokféle állatnak. Itt aztán alapos emésztés folyik! A sas azonban, mint minden madár, felületesen eszik. Mindenbe csak belefog, csak éppen elkezdi az emésztő működést, mint valami mellékes dolgot. Ha a sas-létet egészében tekintjük, abban az emésztés csak mellékes üzem. Mindig is így van az kezelve a sasban. Ezzel szemben minden, ami a tollazat létrehozásához kell, az nála alaposan meg lesz dolgozva. Más madaraknál még erősebb ez a tendencia, hihetetlen gondossággal dolgozzák ki tollazatukat, csodálatos egy képződmény lesz a madártoll! Benne jelenik meg a legkifejezettebben, amit Földből származó anyagnak mondhatunk. A sas ezt a Földtől veszi át és felső erőkkel szellemin át, ámde úgy, hogy azt nem teszi magáévá, mert a sas nem tart igényt a reinkarnációra. Így nem is zavarja őt, hogy mi történik mindazzal, amit a magasabb szellemi erők tollazatának földi matériájába beledolgoztak; e szubsztancia további sorsa a szellemi világban őt nem érinti.
Mikor a sas meghal, s ez így van a többi madárnál is, láthatjuk, hogy amint tollazata tönkremegy, a szellemmel áthatott földi matéria a szellemi világba megy át, s ott vissza lesz alakítva szellemi szubsztanciává.
Látják, ugye, milyen figyelemreméltó rokoni viszonyban van a mi fejünk a sassal! A sas tudja, amit mi nem tudunk megtenni, folyamatosan tünteti el a Földről, amit a felső szellemi erők átszellemítettek.
Ebből adódik az is, hogy érzésünk oly különös módon követi a sas röptét. Földtől idegennek érezzük, mintha az éghez több köze lenne, mint a Földhöz, bár az anyagot a földből meríti. De hogyan veszi azt el? Rablóként nyúl a földi szubsztanciához! Azt mondhatnám: a földi lét banális, szokásos rendjébe nincs is betervezve, hogy a sas is kapjon valamit. A sas lop magának, elrabolja a szubsztanciát, de engedi, hogy a felső régiók szellemi erői átjárják azt, és halála után ezeket az átszellemített földi szubsztanciákat, a rablottakat, magával viszi a szellemi világba. Az átszellemített földi matéria átvonul a szellemi világba a sasokkal együtt.
Az állatok élete sem záródik le pusztulásukkal, jelentőségük megvan a világmindenségben. Mikor a sas fizikai lényként repül - saját létének bizonyos értelemben csak szimbóluma -, fizikai sasként így száll, de ó, repül ő messzebbre is halála után! A sas-természet átszellemített fizikai matériája a messzeségekbe száll, hogy ott a szellemi világ szellemi matériájával egyesüljön.
Látják, milyen csodálatos titkaihoz jutunk a világmindenségnek, ha áttekintjük ezeket a dolgokat. Az ember rájön, hogy mire is vannak a Földön a különböző állatok és más alakzatok. Mindnyájuknak óriási jelentősége van a mindenségben.
Ha most a másik végletet keressük: itt áll előttünk a hinduk által olyannyira tisztelt tehén. Ahogyan a sas nagyon hasonlít az emberi fejhez, úgy hasonlít nagyon a tehén az emberi anyagcseréhez. A tehén emésztés-állat. Bármily különösen hangzik is, ez az emésztés-állat lényegében szellemi szubsztanciából áll. Ebbe van belefeszítve, beleszórva a fizikai matéria, amit megeszik. (Rajzolva.) Itt van a tehénben a szellemi szubsztancia, ebbe tör be mindenhonnan a fizikai anyag, s a szellemi szubsztancia ezt felveszi. A tehénnek azért van olyan átfogó emésztése, hogy ez alaposan megtörténhessen. A legalaposabb emésztési folyamat ez, amit csak el lehet gondolni, ilyen vonatkozásban a tehén valóban a legalaposabban gondoskodik az állati létről. Az állatságot, az állat-egoizmust, az állati én-szerűséget ténylegesen lehozza a mindenségből a Földre, a földi nehézkedés területére.
Semmilyen más állat nem mutatja ezt az arányt a vér súlya és a teljes testsúly között, mint a tehén; a többinek vagy kevesebb, vagy több a vére a testsúlyához viszonyítva. A súly a nehézkedéssel függ össze, a vér pedig az önösséggel. Nem az egóval, az énnel, énje csak az embernek van, hanem az egoitással, az egyedi léttel. A vér teszi állattá az állatot is, legalább is a magasabb rendű állatot. Szinte azt mondhatjuk: a tehén megoldotta a világrej- télyt: hogyan is lehet arányba hozni a vér súlyát és az egész test súlyát úgy, hogy a legalaposabban állat legyen egy állat.
Látják kérem: a régiek nem hiába nevezték az állatövet állatövnek. 12 tagú az, a teljes létet bizonyos értelemben 12 egyes részre tagolja. A kozmoszból, az állatövből érkező erők éppen az állatokban öltenek formát. A többi állat azonban nem igazodik olyan pontosan az állatöv arányaihoz, csak a tehénnél adja a vér súlya éppen 1/12 részét a testsúlynak. A tehénnél ez az arány 1/12, a szamárnál 1/23, a kutyánál 1/10 - minden állatnál más. Az embernél 1/13.
A tehén figyel arra, hogy súlyszerűségében egész állatságát kifejezze, hogy amennyire csak lehet, olyan alaposan fejezze ki a kozmikus rendet. Amit ezekben a napokban mindig mondtam: a tehén asztráltestén látni lehet, hogy a felsőt a fizikai-materiálisban megvalósítja. Meglátszik ez abban, ahogyan saját benső súlyviszonyaiban fenntartja a tizenkettes tagolást. Ebben kozmikus rend van. A tehénnél minden aszerint rendeződik, hogy a földi erők a szellemi szubsztanciába legyenek beledolgozva. A földi erők bele vannak kényszerítve az állatövi arányok megosztásába. Igazodniuk kell, a súly 1/12 részét az egoitásra kell adják, mert a tehén minden szellemi szubsztanciáját bele- kényszeríti a földi viszonyokba. A legelőn heverő tehén tehát szellemi szubsztancia, mely felveszi, abszorbeálja, magába hasonítja a földi anyagot.
Ha a tehén meghal, a Föld képes felvenni az általa hordozott szellemi szubsztanciát a földi anyagba, és jótéteményként hat az minden állatra. Helyes, ha így érzünk a tehénnel kapcsolatban: te vagy az igazi áldozati állat, mert folytonosan azt adod a Földnek, amire szüksége van, ami nélkül fenn sem maradhatna, megkeményedne és kiszáradna. Szellemi szubsztanciát adsz folyamatosan, megújítod a Föld benső mozgékonyságát, elevenségét.
Ha egyrészről a legelőt nézzük a tehenekkel, másrészről a repülő sast, különös ellenképet láthatunk: a sas, mikor meghal, a Föld számára használhatatlanná vált földi matériát, átszellemítve azt, kiviszi a szellemi világ messzeségébe; a tehén viszont a Földnek ad égi matériát, megújítva a Főidet, mikor meghal. A sas elveszi a Földtől, ami már nem használható, ami vissza- kívánkozik a szellemi világba. A tehén behozza a szellemi világból azt, ami megújító erőre a Földnek szüksége van.
Megjelenik itt valami a beavatási tudományból fakadó érzésekből. Igen, általában azt hiszik az emberek, hogy: no, a beavatási tudományt tanulmányozni kell, s az nem ad mást, mint fogalmakat és eszméket; úgy töltjük meg a fejünket az érzékfelettiség eszméivel, akár csak az érzékelhetőre vonatkozókkal. Ez azonban nem így van. Egyre tovább hatolva a beavatási tudományba, sosem sejtett érzéseket hozunk fel a lélek mélyéről. Ezek az érzések tudat alatt minden ember lelkében élnek. Felhozva őket minden lényt másnak érzünk, mint azelőtt. Leírhatok Önöknek egy ilyen, a szellemtudomány élő megragadásából fakadó érzést; így szólhatunk magunkhoz: felismerve az ember valódi természetét, kétségbe kell esnünk, vajon a Föld megkapja-e, amire szüksége van; elveszik-e tőle idejében az átszellemített matériát, és adnak-e neki szellemi matériát? Ha bele kell éreznünk, ez az ellentmondás az emberi és a földi lét között nagy fájdalmat okoz, igen nagy fájdalmat, éspedig azért, mert azt kell mondanunk: ha az ember a Földön igazán ember kell legyen, akkor, akkor a Föl nem lehet az ember miatt igazán Föld. Ember és Föld igényli egymást, de ember és Föld nem tudja kölcsönösen támogatni egymást! Amire egyiküknek szüksége van, azt a másik elveszti; amire a másiknak van szüksége, azt meg az egyik veszti el És nem lenne biztosítva a Föld és az ember életösszfüggése, ha fel nem merülne a környező világ. S azt kell mondanunk: amire nem képes az ember, hogy felvigye a szellemi világba az átszellemített földi szubsztanciát, azt elvégzi a madarak népe. S ami szellemi szubsztanciát az ember nem képes megadni a Földnek, azt adják meg a kérődző állatok, s az ő képviselőjük, reprezentánsuk, a tehén.
Látják, kérem, ez által lesz kerek egész a világ. Ha csak az embert tekintjük, a földi létet illetően érzésben bizonytalanná válunk. Ha az embert körülvevő világra tekintünk, újra biztonságot nyerünk. Most még kevésbé fognak hát csodálkozni rajta, hogy egy olyan mélyen szellemiség felé hajló vallásos világnézet, mint a hinduizmus - tiszteli a tehenet. Hiszen ez az az állat, mely folytonosan szellemmel hatja át a Földet, azt a szellemi szubsztanciát adva, amit maga vesz át a kozmoszból.
S valóban, reálissá kell tennünk magunkban a legelő tehén képét, s azt, hogy alatta a föld vidám izgalomban van; mikor ezek a lények ott fönn ígéretesen legelnek, ott alul az elemi szellemek ujjonganak, hiszen általuk kaphatják meg kozmikus táplálékukat. Le kellene festeni azt is, ahogyan, a sas körül lebegve elemi szellemek táncolnak ujjongva. Ez is a szellemi realitás festett képe lenne, benne mutatná a fizikait a szellemi valóságban. A sas a maga aurájában folytatódva mutatkozna, s az aurában a levegő szellemei és a levegőben élő tűz-szellemek öröme látszana.
Látnánk a tehén különleges auráját; egészen kozmikus ez az aura, igen ellentétes az állat földi létével. S látszana a földbéli elemi szellemek pezsgő vidámsága, mikor észlelik, hogy amit elvesztettek, mert a földi sötétségben kell életüket tengetniük, az most megjelenik számukra: a Napot láthatják a tehenek által ezek a szellemek. A földben lakozó elemi szellemek nem örülhetnek a fizikai Napnak, de igenis örülnek a kérődzők asztráltestének.
Igen, kedves barátaim, van másféle természetrajz is, nem csak az, ami a könyvekben olvasható. Mert hát mi is a végeredménye a mai könyvekben leírt természetrajznak? Éppen most jelent meg Albert Schweizer említett könyvének folytatása - talán emlékeznek, hogy a ,,Goetheanum" egy régebbi számában írtam erről a mai kultúra állapotát taglaló könyvecskéről. A folytatás előszava elég szomorú szellemi termék. Mert az előző kötet még bizonyos erővel és belátással akarta pótolni, ami kultúránkból hiányzik. De ez az előszó valóban szomorú fejezet. Mert Schweizer magát tekinti benne az első olyan embernek, aki belátta, hogy a tudás alapjában semmit sem nyújthat, és a világnézetet, az etikát a megismerésen kívül kell keresnünk.
Nos, a megismerés határairól már sok szó esett, és - hogyan is mondjam - bizonyos rövidlátásra vall, ha valaki önmagát tartja az első embernek, aki ezt a kolosszális tévedést kitalálta. Ha ettől eltekintünk, megmutatkozik, hogy egy ilyen kiváló gondolkodó - mert hiszen első könyvéből kiderül, hogy Schweizer kiváló gondolkodó - odáig jut, hogy azt mondja: ha világnézetet, ha etikát akarunk, teljesen el kell fordulnunk a tudástól, a megismeréstől; ezek ugyanis semmit sem adnak. A tudás és a megismerés úgy, ahogyan a hivatalosan elismert könyvekben van, a tudományok, az ismeretek nem juttatnak el a világ értelméhez. Mert alapjában igaz, hogy ha úgy nézzük a világot, ahogyan ezek az egyéniségek nézik, nem is juthatunk máshoz, mint hogy a sasok repülése értelmetlen dolog, kivéve, ha címerállatnak rajzolják őket. Hogy a tehén tejet ad, az földi értelemben hasznos. De mivel az ember csak fizikai lény, ez a haszon is csak fizikai lehet. Értelme, az nincsen a világ egészének.
Minden esetre, ha itt meg akarunk állni, akkor valóban nem vagyunk azon a szinten, ahol a világ értelme megjelenhet. Át kell térni arra, amit a szellem, a beavatási tudomány mondhat a világról, akkor megtaláljuk ezt az értelmet a világban. Mégpedig úgy látjuk meg értelmét, hogy közben minden létben csodálatos titkokat fedezünk fel, olyanokat, mint ami a meghaló sas és a meghaló tehén között játszódik, kettőjük között pedig ott a meghaló oroszlán, mely a szellemi és a fizikai szubsztanciát önmagában egyensúlyozza ki, mert nála egybecseng a légzés és a vér ritmusa. Az oroszlán szabályozza csoportlelke útján, hogy mennyi sasra van szükség, és mennyi tehénre ahhoz, hogy az Önök előtt ábrázolt folyamat helyesen alakuljon.
Látják, kérem, a három állat: sas, oroszlán és bika vagy tehén csodálatos, ösztönös ismeretből lett megteremtve. Rokonságukat az emberrel érezték, mert az ember, áttekintve ezeket e dolgokat így kellett szóljon: a sas leveszi rólam a feladatot, amit magam, a fejemmel nem tudnék teljesíteni; a tehén leveszi rólam a feladatot, amit magam, emésztő rendszeremmel és végtagjaimmal nem tudnék teljesíteni; az oroszlán leveszi rólam a feladatot, amit magam, ritmikus rendszeremmel nem tudnék teljesíteni. Így lesz belőlem és a három állatból a kozmosz összefüggésében egy egész. Így élhetjük hát bele magunkat a kozmikus összefüggésekbe. Megérezzük a mély rokonságot a világban, és megtanuljuk érteni, hogy tulajdonképpen milyen bölcsek is a világot átható erők. Az ember is közéjük szövődik, s az ember hatása is átjárja, hullámaival áthatja a világot.
Mint látható, ily módon össze tudtuk foglalni, mi is áll előttünk, amikor megkeressük az ember és az Állathármasság kapcsolatát, amiről az elmúlt hetekben beszéltünk. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:28:22, csütörtök
|
| |
| |
Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája
2.
[A Nap-átvilágította légkör és az állatöv. A mindenség régiói. Az ember kapcsolata a bolygórendszerrel. A három csábító hívás és a belőlük fakadó veszély. A rezgések összegződésének törvénye. Az Állathármasság tanítása: a világmindenség írásjele. Az ember három válasza az egyoldalúságok kiegyenlítésére, a mechanikus földi civilizáció átszellemítésére. Kozmikus szimbolizmus.]
Dornach, 1923. október 20.
Miután az előzőekben megismertük a magasság állatát a sas által reprezentálva, megismertük a közép állatát az oroszlán által reprezentálva, és a föld-mély állatát is a szarvasmarha, a tehén képviseletében, ma egyenesen az ember és a világmindenség viszonyát vizsgálhatjuk meg abból a szempontból, ahogyan az állatvilág e képviselői az ember benső alakszerűségében adva vannak.
Irányítsuk tekintetünket felfelé, abba a régióba, melyről tegnap el kellett mondanunk, hogy az állat onnan szerzi az őt egészében fej-organizációvá alakító erőket. Tekintsünk hát fel ebbe a régióba, s látjuk, hogy az állat a maga mivoltát a Nap-átszőtt atmoszférának köszöni. Kell ez a Naptól átvilágított légkör az állatnak, ennek köszönhet mindent, ami a napsütötte atmoszférában töltött létében fontos. Tegnap azt mondtam: ebből ered tollazatának különleges alakulása. Az állat mivolta a maga bensejében van, tollazatában a külvilág munkája testesül meg. Ha pedig egy élőlényt nem kívülről ruház fel a napsütötte levegő azzal, ami belőle mint levegőből eredhet, mint a sasnál, hanem bensejéből ad indítékot, mint az emberi idegrendszer esetében, akkor gondolat keletkezik, pillanatnyi gondolat, a közvetlen jelen gondolata.
Mikor ilyen módon, mintegy ennek a szemléletnek a súlyával terhelten emeltük tekintetünket a magasba, figyelmünk éppen a nyugvó légkörre és a rajta átáramló napfényre irányult. Ebben az esetben nem szemlélhetjük magát a Napot. Hiszen a Nap úgy kapja erejét, hogy kapcsolatba lép az univerzum különböző tájaival. Kifejeződik ez a kapcsolat abban, ahogyan az emberi megismerés az ún. állatövre vonatkoztatja a naphatásokat, így a Földnek mindig mást jelent, ha a Nap fénye az Oroszlánból, a Mérlegből, a Skorpióból süt. De mást jelent aszerint is, ahogyan bolygórendszerünk többi planétája a hatásnak erőt ad vagy erejét veszi. A Nap különböző kapcsolatban állhat bolygórendszerünk különböző bolygóival. Más viszony áll fenn a külső bolygókkal: a Marssal, Jupiterrel, Szaturnusszal, más a belsőkkel: a Merkúrral, Vénusszal és a Holddal. És bolygórendszerünk planétái is különböző viszonyban állhatnak a Földdel, melynek más a kapcsolata a külső bolygókkal, amilyen a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, és megint más a belső bolygókkal, amilyen a Merkúr, a Vénusz és a Hold.
A sas szervezetét tekintve azt kell látnunk mindenekelőtt, hogy a Nap együttműködése a Szaturnusszal, Jupiterrel, Marssal mennyiben modifikálja a naperőket, mennyiben erősíti vagy gyengíti azokat. Nem hiába mondja a legenda a sast Jupiter madarának. Jupiter itt mint a külső bolygók reprezentánsa áll. Ha felrajzoljuk a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars szféráját, utána következik az átmenet a Nap szférájába. Ha sematikusan rajzoljuk azt, amiről szó van, először azt a szférát kell felrajzolnunk, mely a kozmoszban, a világtérben a Szaturnuszhoz tartozik, aztán a Jupiter szféráját, aztán pedig a Mars szféráját.
Szemügyre véve az ábrát: itt a Szaturnusz-szféra, itt a Jupiter-szféra és itt a Mars-szféra; aztán itt találjuk az átmenetet a Nap szférájába. Bolygórendszerünk külső részén, mondhatnám, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz együttműködését találjuk. Látva a sas körözését a levegőben, a valóságot, a realitást fejezzük ki, mikor ezt mondjuk: a levegőt átsugárzó naperők, a Nap és a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz együttműködéséből adódó erők élnek a sasnak egész alakjában, egész mivoltában, sas-lényében, ugyanakkor az emberi fej képződményeiben is ezek az erők élnek. Ha az embert a maga valódi létének megfelelően helyezzük el a világmindenségben, akkor a sas szférájába kell állítsuk - a feje alapján. Tehát feje szerint az embert a sas szférája előtt állva kell elképzelnünk, s ezzel azt adtuk meg az emberből, ami benne a fent ható erőkkel függ össze.
Az oroszlán azokat az állatokat reprezentálja, akik eredeti értelemben vett Nap-állatok, bennük a Nap bizonyos mértékig kibontakoztatja a saját lényét. Az oroszlán akkor fejlődik, gyarapszik legjobban, mikor a Nap alatti és Nap feletti csillagzatok konstellációja a legkevésbé befolyásolja magát a Napot. Ilyenkor jön létre az a jellegzetes állapot, amiről tegnap beszéltem, hogy maguk a naperők, a leget átsugárzók éppen egy olyan légzésrendszernek adnak indítékot az oroszlánban, amelynél a légzésrendszer ritmusa teljes egyensúlyban van a vérkeringés ritmusával. Nem számszerűen, de dinamikájában. Csodaszépen egyenlítődik ez ki az oroszlánnál! A vérkeringéssel szembeállítja folytonosan a légzés gátját, s a vérkeringés pedig állandó serkentést jelent a légzés áramának. Elmondtam, hogy mindez már az oroszlán pofájának alakulásában is látható, hogy abban is kifejeződik ez a csodálatos kapcsolat. Ez látható az oroszlán sajátságos, önmagában nyugvó, mégis kifelé irányuló tekintetében is.
Az emberi természet más elemeihez kapcsolódva is megvan az, ami az oroszlán tekintetében él, mégpedig a fej- és az anyagcsererendszerrel kapcsolatot fenntartó mellkasi- vagy szív-organizációban, az ember ritmikus rendszerében.
Állítsuk csak magunk elé a tulajdonképpeni naphatást. Bele kell rajzolnunk az embert, ide, a napszférának megfelelően, úgy, hogy a szívet a hozzátartozó tüdővel egyetemben a naphatékonyság régiójába állítjuk.
Ezen a területen van az ember oroszlán-természete.
Átmenve a belső, a földközeli bolygókhoz, először a Merkúr-szférába jutunk, ennek van dolga az emberi anyagcsere-rendszer finomabb részeivel, ahol a táplálék anyaga nyirokszerű anyagokká alakul, hogy onnan a vérkeringésbe juthasson.
Ezután következik a Vénusz-hatás területe, ezzel kapcsolatos az anyagcsere-rendszer valamivel durvább része, ahol a felvett táplálékot a gyomor dolgozza át. Aztán a Hold szférájába jutunk. Olyan sorrendben rajzolom, ahogyan ma szokásos az asztronómiában, másként is rajzolhattam volna. Most tehát a Hold szférájában vagyunk, ahol a Holddal összefüggésben lévő anyagcsere folyamatokban jelentkezik az emberre gyakorolt hatás.
Ily módon az embert beleállítottuk a világmindenség egészébe. Miután a Napnak Vénusszal, Merkúrral, Holddal közösen adott hatása felé fordultunk, eljutottunk oda, arra a területre, ahonnan a tehén által képviselt állatok merítik erőiket. A tehénhez jutottunk abban az értelemben véve, ahogyan tegnap mondtuk. Itt a Nap a maga tevékenységében nem önmagát adja, mert erőit a földközeli planéták ereje egyenesen a földhöz vezetik. Ha ezek az erők azután mind hatnak, s nem csak a levegőn áramlanak át, hanem különböző módon áthatják a földfelszínt is, akkor hatásuk a Föld mélyéből árad fölfelé. A tehén organizációjában éppen az a szféra testesül meg külsőleg, amelyik itt felfelé küldi hatását.
A tehén - emésztés-állat. De emésztése olyan, hogy ha emésztése valóban lezajlik, akkor abban egy földöntúlinak földi képmása nyugszik. Mindenütt átjárja az asztralitás világosan és csodálatosan leábrázolva az egész kozmoszt. Egy teljes világ van a tehén asztrális organizációjában, amint azt tegnap is mondtam - de mindent a súlyszerűség hordoz. Úgy van minden elrendezve, hogy a Föld nehézkedési ereje hathasson rá. Gondolják csak el, a tehén saját testsúlyának 1/8 részét kénytelen felvenni táplálékként naponta. Az ember megelégszik 1/40 résszel, és egészséges marad. A tehénnek, hogy szervezetét kitölthesse, földi súlyra van szüksége. Organizációja a súllyal rendelkező anyagokra van beállítva, és súlyának egy nyolcad részét naponta ki kell cserélje. Mindez a tehenet anyagai által a Földhöz köti, s közben asztralitása éppen a magasságoknak, a kozmosznak a képmása.
Látjuk, a hinduk vallásában mekkora tisztelet övezi ezt az állatot, mint már mondtam. Ez azért van így, mert e vallás híve így szólhat: a tehén itt él a földön, és bár itt él, a fizikai, nehéz anyagban mintegy a földöntúlit képezi le - a hindu vallás hívének értelmezésében.
Valóban úgy van ez: az emberi természet akkor szerveződik normálisan, ha minden egyoldalú hatást, a sast, az oroszlánt, a szarvasmarhát, harmóniába tud hozni, ha valósággal összeolvad benne a sas, a tehén vagy bika és az oroszlán. A világ általános haladásának ma olyan korát éljük, melyben egyfajta veszély fenyegeti a világfejlődést, mégpedig az, hogy az egyoldalú hatások az emberben valóban egyoldalúan jelennek meg. A XIV-XV század óta egészen napjainkig egyre fokozódó veszélyt jelent a földi emberiség fejlődésében a sas-hatás, mely egyoldalúan igénybe akarja venni az emberi fejet. Az oroszlán-hatás egyoldalúan az emberi ritmikus rendszert, a tehén az emberi anyagcsere-végtagrendszert akarja egyoldalúvá tenni; az ember teljes földi hatékonyságát akarják egyoldalúan kisajátítani.
Ez korunk szignatúrája: a kozmikus hatalmak mintegy háromba vágják az embert, mindig a kozmikus hatalomnak egy adott formája törekszik arra, hogy a többi elemet elnyomja. A sas az oroszlánt és a tehenet taszítaná le az érvénytelenségbe, az oroszlán a sas és a tehén jelentőségét akarja elvenni, s a tehén a sast és az oroszlánt hasonlóképpen érvénytelenítené. A mai korban az ember tudatalattiját egyfajta kifejezetten csábító hatás éri, mely már csak azért is csábító, mert bizonyos értelemben szép is. Felsőtudatában az ember ma nem is észleli mindezt, de tudat alatt hallja a világot átható, zengő, hullámzó, felszólító kiáltás hármasságát, mely az embert csábítja és csalogatni akarja. Ez a titka a mai időknek: a sas régiójából a sas tollait adó erő, az, ami a sast asztrálisan körüllengi, körülveszi, maga a sas-lény válik láthatóvá az ember tudatalattijában, s csábító bűvigéje, igéző kiáltása így szól:
Tanuld ismerni lényemet!
Én adok erőt neked,
hogy saját fejedben teremts
világmindenséget!
Így szól a sas. Ez a fentről hangzó hívás, az embert ma ez akarja egyoldalúvá tenni.
Van egy másik csábító hívás is. Ez a középső régióból jön, ahol a kozmosz erői az oroszlán-természetet formálják, ahol a kozmikus erők a légzésre, a vérkeringésre, általában a ritmusoknak arra a kiegyenlítettségére hatnak, mely egybefolyva a Nap és a levegő erejével az oroszlán természetét építik. Az pedig, ami mintegy oroszlán-értelemben remeg át a levegőn, s az ember saját ritmikus-rendszerét akarja egyoldalúvá tenni, az így szól:
Tanuld ismerni lényemet!
Én adok erőt neked,
hogy légkör-ragyogásban
testesítsed meg a világmindenséget!
Így szól az oroszlán.
Nagyobb e tudat alatt zengő hangok hatása, mintsem gondolná az ember. Igen, kedves barátaim, a Földön a különböző emberi organizációk e hatások felvételére speciálisan szerveződnek. Így például a Nyugaton lakókat különleges szervezettségük a sas hangjának csábítására, kísértésére teszi érzékennyé. Nevezetesen az amerikai kultúra embere, különös organizáltsága alapján, a sas szavának csábítására különösen fogékony. Az európai Közép, mely oly sokat hordoz az antik kultúrából - Goethét is ez késztette, hogy élete felszabadításáért Itália felé vonuljon - különösen ki van téve az oroszlán szavának.
A keleti civilizáció mindenekelőtt a tehén szavára fogékony. Ahogyan a másik két állat szava is felhangzik a maga kozmosz-képviseletében, úgy szól dörögve és dübörögve lentről, a föld mélyéből az, ami a tehén súlyosságában él. Valóban - amint azt Önöknek már tegnap is leírtam - ha a legelőn jól- lakottan heverő csordát nézzük, ahogyan a maga sajátos, földi súlynak átadott módján hever, ahogyan már alakjában is kifejezi, hogy át van adva a földi súlyszerűségnek, alá van vetve helyzetének, mely szerint testének I/8-át kell naponta kicserélje, hogy magát elég nehézzé tegye. A Nap, a Merkúr, a Vénusz és Hold a Föld mélyéből szinte démonikusan dörgő erővel zeng egy ilyen csordában e szavakkal:
Tanuld ismerni lényemet!
Én adok erőt neked,
hogy a mérleget, latot és számot
a világmindenségtől elragadd.
Így szól a tehén. Csábító hívásának leginkább a Kelet van kiszolgáltatva. A Keletnek ez a kitettsége úgy értendő, hogy ott a tehén tisztelete már megvan a hinduizmusban. Ha azonban a csábító hívás az emberiséget valóban annyira megragadná, hogy győzne is az, ami a csábító bűvige nyomán létrejön, és hatása a Keletről átterjedne a Középre és Nyugatra, ott gátló, a civilizáció hanyatlását előidéző erőként jelentkezne. A föld démonikus erői egyoldalúan hatnának a földi civilizációra. Mi is történne akkor tulajdonképpen? A következő történne: Technikánkat a külső tudomány hatása alapján kaptuk az utóbbi évszázadok folyamán, külsődleges technikai életként. Ez a mi technikánk minden területen csodálatra méltó. Benne a természeti erők élettelen alakulásukban működnek, és ha sikerül ezeket a természeti erőket érvényesíteni, mozgásba, játékba hozni, velük a Föld körül egy teljes, mondhatnám civilizációs réteget csinálni, ez az lenne: a mérleg, a lat és a szám. Mérleg és mérővessző, mérlegelés, mérés és számolás - ez a mai tudomány ideálja, és a mai technika a külsődleges tudománytól kapja egész hivatását. Már annyira vittük, hogy egy híres matematikusa korunknak arra a kérdésre, hogy mi igazolja a létet, így felelt: minden kor filozófusai megpróbáltak megfelelni arra a kérdésre, hogy mi az, ami valóságos. Ez a kiváló fizikus azt mondta: csak az igaz, amit mérni tudunk, amit nem lehet mérni, az nem valóság. Bevinni a laboratóriumba, mérni, mérlegelni és számolni, és abból összeállítani a tudományt, mely kiáramlik a technikába: csak ezt tekintik érvényesnek...
Nos, amíg az emberek csak a saját értelmük szerint alkalmazzák a mérést, mérlegelést és számolást, a dolog nem különösen rossz. Mert bár az emberek nagyon okosak, de még messze nem olyan okosak, mint a világmindenség. Így hát nagy rosszat nem okozhat, amíg a méréssel, számolással dilettáns módon ügyetlenkednek a világmindenséggel. De ha a mai civilizáció beavatássá változna, és megmaradna szemléletmódjánál, az már rossz lenne. Ez jöhet létre, ha a Nyugat civilizációját, mely teljesen a mérleg, a méter és a számolás világában él, elöntené az, ami Keleten bizony megtörténhetne: beavatási tudomány által ki lenne kutatva, ami szellemileg a tehénben él. Mert ha behatolnak a tehén szervezetébe, és megtanulják annak megismerését, ahogyan a táplálék 1/8-a, földi súllyal terhelve, mindazzal leterhelve, amit mérni, mérlegelni és számolni kell, ami a tehénben szellemileg azt a földi súlyt organizálja, ha megtanulják a tehén egész szervezetének ismeretét, ahogyan a legelőn fekszik és emészt, és amit emésztésében megnyilatkoztat asztrálisan a világmindenségből, ha ezt az egészet megismerik - akkor meg lehet tanulni mindennek a beillesztését egy kozmikus rendszerbe; mindazt tehát, amit megmértek, mérlegre tettek és megszámoltak. Így az egész földkerekségnek olyan civilizációt lehet adni, mely csak mérni, mérlegelni és számolni tud, és mindent eltüntet a civilizációból, ami ezen felül van. Mert mi is adódna a tehén szervezetén nyugvó beavatásból? Ez egy végtelenül mélyreható és fontos kérdés! Igen, nagyon különböző lehet a gépek szerkesztési módja, egy tendencia azonban látszik: minden még nem tökéletes gép átalakítása a rezgés irányába halad, abba az irányba, ahol rezgés van, ahol az oszcilláció, a szakaszosan futó mozgás hatása hozza létre a gép hatékonyságát. Ha egyszer a gépek együttműködésre szerkesztve úgy tudnának dolgozni, ahogyan az a tehén szervezetében a tápanyagok szétoszlásából megtanulható, akkor a földkerekség gépeinek együttes rezgése, a kis lengések futása olyan lesz, hogy a föld felett levő is, bolygórendszerünk is kénytelen lesz együtt lengeni, együtt rezegni földi rendszerünkkel. A megfelelően hangolt húr is együtt zeng a megütött másik húrral, ha azzal egy teremben van.
Ez a rezgések egybecsengésének félelmetes törvénye, mely érvényesülne, ha a Kelet engedne a tehén kísértésének annyira, hogy az meggyőző módon át tudná hatni a Közép és a Nyugat szellem nélküli, tisztán mechanikus civilizációját. Így az univerzum mechanikus rendszeréhez pontosan illeszkedő mechanikus földi rendszer keletkezne. Ezáltal az emberi civilizációból ki lenne irtva minden levegő-hatás, minden környezeti és csillaghatás. Úgy, hogy például az évszakokból minden, amit az ember átél, mikor a sarjadó, kibomló tavaszi élettel, vagy az ősz megölő, bénító életével együtt cselekszik, minden elvesztené jelentőségét az ember számára. Az emberi civilizációt áthatná a rezgő-lengő gépek csattogása-zakatolása, és a kozmoszból ugyanez a csattogás-zakatolás visszhangzana, mint a földi mechanizmus reakciója. Ha a jelenünkben ható tényezőket megfigyelik, egy részükre már azt mondhatják: jelen civilizációnk részben már azon az úton jár, melynek célja a fenti félelmetes hanyatlás.
Nos, gondolják csak el, mi történne ezzel szemben, ha a Közép csábulna el az oroszlán szavára? Igen, a gépi szerkezetek akkor lassan eltűnnének a földekről, mechanikus nem lenne ez a civilizáció, az ember azonban egyoldalú erővel adatna át mindannak, ami szél és időjárás, ami az év körforgásában él. Belefeszítve az évjárásba, kénytelen lenne különösképpen a saját légzési és vérkeringési ritmusának kölcsönhatásában élni. Amit az önkénytelen élet ad, az fejlődne ki benne, mintegy a mellkasi természete lenne különlegesen fejlett. Olyan egoizmust hozna ez a földi civilizációba, hogy senki sem törődne mással, mint jelenlegi jólétével, csak önmagának akarna élni. Ennek a veszélynek a Közép civilizációja van kitéve, annyira, hogy képes lenne ilyen életet vinni az egész Föld civilizációjába.
És hasonlóképpen, ha a sas csábító hívására elcsábulna a Nyugat, annyira, hogy képes lenne gondolkodásmódját és érzületét az egész Földön elterjeszteni, és maga is egyoldalúvá válna ebben a gondolkodásmódban és érzületben, akkor megszületne az emberiségben a törekvés arra, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a földöntúli világgal, úgy, ahogyan a földi idők kezdetén, valamikor kapcsolatban volt. Arra törekedne, hogy mindent kioltson, amit az ember önállóan, szabadságban megszerzett, s csakis abban az öntudatlan akaratban éljen, mely az emberi izmokat és idegeket élteti. Primitív állapotokhoz, ősi, kezdetleges szellemi látáshoz térne vissza. Az ember úgy próbálna szabadulni a Földtől, hogy visszatérne a kezdetekhez.
Azt mondhatnám, hogy a tisztánlátó tekintet számára ez a dolog még keményebb azáltal, hogy a legelő tehén újra és újra egyfajta hanggal hatja át a világot így szólva: ne nézz fölfelé, minden erő a Földből árad! Ismerkedj meg mindazzal, ami a Föld hatásaiban nyugszik, így leszel a Föld ura! Amit a Földön megmunkálsz, örökké fog tartani. - Igen, ha az ember követné ezt a hangot, ha az ember ennek a bűvígének a hatása alá kerülne, a veszélyt, amiről beszéltem, a földi civilizáció mechanizálódását nem lehetne elkerülni. Ha az ember követni fogja ezt a hangot, valóban így lesz, mert az emésztés állata a jelent akarja tartóssá tenni, örökkévalóvá akarja tenni a jelent. Ami éppen nem akarja örökkévalóvá, tartóssá tenni a jelent, sőt, inkább oly illékonnyá, amennyire csak lehet, az az oroszlán organizációjából ered, és ez azt akarja, hogy a jelen az ismétlődő évszakok játékává, a szél és időváltozás, a napsugarak és a levegő játékává váljon. Hatására a civilizáció is felvenné ezt a jelleget.
Ha valóban megértéssel szemléljük a levegőben tovalengő sast, úgy tűnik, mintha a földi lét kezdeteinek emlékét hordozná tollazatán. A valaha felülről a földbe ható erőket őrizte meg tollazatában. Azt mondhatnánk, hogy minden sas földi évezredeket hordoz, de fizikaiságával nem érinti a földet, hacsak nem a zsákmány megragadása kedvéért. Saját élete kiteljesítéséért semmiképpen sem, mert azt akkor gondozza, mikor a levegőben kering. Ami a földön keletkezett, az számára közömbös, örömét, lelkesedését a levegő erőiből meríti. A földi életet meg is veti, s abban az elemben akar élni, melyben maga a Föld is élt, mikor még nem vált Földdé, mikor még átszőtte magát az ég erőivel. A sas az a büszke állat, aki nem akart együttműködni a szilárd föld létesülésével. Kivonta magát a Föld fejlődésből és csakis a földi lét kiindulási erőivel akart együtt maradni.
Ez az a tanítás, amit az állatoknak ez a hármassága, az Állathármasság (Dreigetier) ad nekünk, ha képesek vagyunk azt nagy, hatalmas írásként szemlélni, melyet a világrejtély megoldására írtak bele a mindenségbe. Alapjában véve a világegyetem minden dolga egy-egy írásjel, már ha el tudjuk olvasni. Akkor értjük meg a kozmosz rejtélyét, ha e jeleket összefüggően olvasni tudjuk.
Ez a modern beavatási tudomány. Így kell ma a szellemi élet mélyéből szólni, és ez jelentős dolog: amit összeállítunk, mikor körzővel, méterrel vagy mérleggel mérünk, az tulajdonképpen csak töredék; egésszé úgy lesz, ha felfogjuk a tehén szervezetének belső rendjét. Ez jelenti, hogy olvasunk a világ titkaiban. A világ titkaiban olvasva jutunk el a világ és az ember megértéséhez.
Tulajdonképpen nehéz ma embernek lenni, mert az ember úgy viselkedik az Állathármassággal szemben, mint a tegnapi mesében az antilop. Az, ami egyoldalúvá akar tenni, ma különleges formát ölt. Az oroszlán megmarad oroszlánnak, de ragadozó társait veszi maga mellé, mint a másik két állat metamorfózisát. A tulajdonképpeni sas helyébe egyik ragadozó társát, a hiénát akarja venni, ez a ragadozó voltaképpen a holtakból él, abból a halottságból, ami a mi fejünkben terem, s halálunkhoz minden pillanatban atomnyi kis részeket készít nekünk. A mese ezért a sast a hiénával, a pusztulót zabáló hiénával helyettesíti, a tehén helyébe, a néger kultúrának megfelelően az oroszlánt teszi, és jelezve annak hanyatlását - a legenda a néger kultúrában keletkezett - a farkast állítja be. Így jelenik meg a mesében a másik állati hármasság: az oroszlán, a hiéna és a farkas. Fel- hangzanak a csábító kiáltások, a kozmosz szimbólumai, s mikor felhangzanak, a sas a földre száll, s hiénává válik, a tehén sem nyújtja szent türelemmel a mindenség képmását, mert szaggató, ragadozó farkas lesz belőle, íme a legenda, lefordítva mai civilizációnk nyelvére!
Tegnap mintegy néger érzülettel kellet elmesélnem: vadászni ment az oroszlán, a farkas meg a hiéna, és leütöttek egy antilopot. Először a hiénának kellett elosztania a zsákmányt. Hiéna-logikával ő így szólt: mindenkinek egyharmad jár, egyharmad az oroszlánnak, egyharmad a farkasnak és egyharmad nekem. Ezért falta fel az oroszlán a hiénát. Ekkor így szólt az oroszlán a farkashoz: most osszál te! A farkas így szólt: az első harmad a tiéd, mert te ölted meg a hiénát, az ő része hát neked jár; a második harmadot megkapod, mert a hiéna szava szerint mindenkinek egyharmad jut, és az úgy is a tiéd lett volna; a harmadik harmadot is te kapod, mert te vagy a legbölcsebb és a legbátrabb állat! A logika mindkettőnél azonos, de a valóságra alkalmazva valami egészen más jön ki belőle, ha a hiéna, vagy a hiéna esetéből már tapasztalatot szerzett farkas alkalmazza a logikát. A lényeg abban van, ahogyan a logikát a valóságra alkalmazzuk.
Most szeretném elmondani, hogy a modern civilizáció nyelvére lefordítva ez a dolog kissé másképpen hangzik. De vegyék figyelembe, hogy én mindig a kultúra folyamata szerint mesélem el a történetet. Modem kifejezésekkel talán így szólhatna:
Az antilopot leütötték. A hiéna tartózkodik a szavazattól, nem meri elsőként felkelteni az oroszlán dühét, inkább a háttérbe húzódva vár. Az oroszlán és a farkas verekszik a zsákmányolt antilop felett, s addig küzdenek, míg mindkettő bele nem pusztul sebeibe. Most jön a hiéna, felfalja a romlásnak indult antilopot, fel a farkast és az oroszlánt is. - A hiéna: az emberi természetben lévő gyilkos erőnek, az emberi intellektusban rejlő valaminek a képmása, visszája ő, karikatúrája a sas-civilizációnak. Ha érzik, mit is akartam közölni ennek az európaizált néger legendának az elmondásával, akkor meg fogják érteni, hogy mindezt ma helyesen kellene felfognunk. Érteni fogják, megítélni, hogy mit fog szembe helyezni az ember a három csábító kiáltással, mely sibboletként (ismertető jelként) felel meg az emberi erőkifejtésnek, gondolkodásnak és effektivitásnak, hatékonyságnak.
Meg kell tanulnom erődet,
ó, tehén,
a csillagok bennem
megnyilatkozó beszédéből.
Nem a földi nehézkedést, nem csak a mérést, mérlegelést és számolást, nem csak a tehén fizikai organizációját, de azt kell tanulnom, ami abban megtestesül. Félő tisztelettel fordítani el a szememet a tehén szervezetétől a benne megtestesülő magasságok felé.
A második, amiről az ember így kell szóljon:
Meg kell tanulnom erődet
ó, oroszlán,
a környezetemből bennem ható
évek, napok beszédéből.
Figyeljék meg: ,,megnyilatkozó" és ,,ható". A harmadik pedig, amit az embernek meg kell tanulnia, így szól:
Meg kell tanulnom erődet
ó, sas,
földből való
teremtettségem beszédéből.
Így kell szembeállítsa az ember a maga hármas igéjét, versszakát, az egyoldalú csábigékkel, azt a hármas igét, melynek értelme képes harmóniába hozni egyoldalúságukat. Meg kell tanulnia, hogy a tehénre tekintsen, de miután alaposan átérezte, nézzen fel arra, amit a csillagok beszéde kinyilatkoztat. Meg kell tanulnia, hogy tekintetét a sas magasságába vesse, s miután a sas természetét önmagában alaposan átérezte, azzal a tekintettel, amit a sas adott, lefelé kell néznie a földből-sarjadóra, mely az emberi organizációban is hat, alulról felfelé; és meg kell tanulnia, hogy úgy nézze meg az oroszlánt, hogy maga az oroszlán nyilatkoztassa meg számára a körülölelő szelet, a rávillanó villámot, körbedübörgő mennydörgést. Mindazt, ami áthatja az ember saját, de a szél, az időjárás, az egész földi élet adta környezetbe feszített, abba beleszőtt életét. Ha a fizikai tekintet felfelé fordul, a szellemi tekintet lefelé néz, ha a fizikai tekintet lefelé néz, a szellemi felfelé, ha egyenesen kelet felé fordul a fizikai, s vele együtt a szellemi tekintet éppen ellentétesen nyugat felé néz - ha az ember így képes a fentit-lentit, az elülsőt és a hátulsót, a fizikai tekintetet és a szellemi tekintetet egymásba szőni, akkor fogadja a valódi, erősítő és nem legyengítő hatást, a sasét a magasságból, az oroszlánét a környezetből és a tehénét a föld belsejéből.
(Szól a sas
Nyugaton)
Tanuld lényem ismeretét!
Én adok erőt,
hogy saját fejedben teremts
világmindenséget!
(Szól az oroszlán
Középen)
Tanuld lényem ismeretét!
Én adok erőt neked,
hogy légkör-ragyogásban
testesítsd meg a világmindenséget!
(Szól a tehén
Keleten)
Tanuld lényem ismeretét!
Én adok erőt neked,
hogy a mérleget, latot és számot
a mindenségitől elragadd!
Meg kell tanulnom erődet,
ó, sas,
földből való teremtettségem
beszédéből.
Meg kell tanulnom erődet
ó, oroszlán
a környezetemből bennem ható
évek, napok beszédéből.
Meg kell tanulnom erődet,
ó, tehén
a csillagok bennem
megnyilatkozó beszédéből. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:27:13, csütörtök
|
| |
| |
Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája
* A kozmikus viszonyok, a földi helyzet és az állatvilág összefüggése az emberrel
1.
[Az ember mint mikrokozmosz. Alkotó és alakító-képző erők. A madarak nemzetsége. Az ember mint a sas, az oroszlán és a bika összefoglalása. Az ember belső világa és a külső kozmosz megfelel egymásnak. Az alakzatok művészi felfogása. A művészi mint megismerési elv.]
Dornach, 1923. október 19
Szemlélődéseink során már többször elmondtuk, s utolsó, az év körforgásáról és a Michael-kérdésről szóló előadásunkban is bizonyos szerepet játszott, hogy az ember a maga felépítésében és életviszonyaiban egy kisvilág, hogy az ember, mint mikrokozmosz áll a makrokozmosszal szemben, hogy az ember a világ törvényszerűségeit és titkait valóban mind magába foglalja. Csak nehogy azt képzeljék, hogy ennek az absztrakt mondatnak a teljes megértése valami egyszerű dolog! Bele kell mélyedni a világ dolgainak sokrétűségébe ahhoz, hogy az emberben is fellelhessük ezeket a titkokat.
Vizsgáljuk meg tehát ezt a dolgot egy bizonyos kiindulási pontból, először jól megnézve a világot és aztán az embert, hogy az embert, mint kis világot megtalálhassuk a nagyvilágban. Persze, amit a nagyvilágról mondhatunk, az mindig csak kis részlet lesz. Az ábrázolás sosem lehet teljes, mert ahhoz az egész világon át kellene haladnunk.
Tekintsünk először a legközvetlenebbül felettünk lévő világnak nevezhető világra, az állatvilágból arra, ami az ember környezetéből a levegőben él, arra az osztályra, mely legfeltűnőbb módon él a levegővel: a madárvilágra. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy a madár levegőben lakik, életfeltételeit a levegőből meríti, s így lényegesen más a felépítése, mint a föld felszínén, vagy akár a föld alatt lakó állatoknak. Ha a madár nemzetség felépítését nézzük, az általánosan szokásos szemlélet szerint szükségesnek érezzük, hogy ebben az esetben is fejről, végtagokról s hasonlókról beszéljünk. Ez a szemléleti mód azonban meglehetősen művészietlen. Többször elmondtuk, hogy nem lehet megállni az intellektuális megértésnél, tovább kell haladnunk a világ művészi felfogása felé. Akkor viszont nem fogjuk a madár fejét, amely más állatokéhoz képest rendkívül korcs szerv, valódi fejnek tekinteni.
Bizonyos, hogy külsőleg tekintve, intellektuális módon azt mondhatjuk: igen, a madárnak is van feje, törzse és végtagjai. De gondolják meg, milyen korcs a madárláb, mondjuk egy teve végtagjaihoz képest, milyen korcs a feje mondjuk, egy kutya, egy oroszlán fejéhez viszonyítva, semmi rendes dolog nincsen benne, alig több mint pl. a kutya pofájának első része. Szinte azt mondhatnám, hogy bár kissé bonyolultabb, de a madárfej egy kutya vagy akár egy elefánt, egy macska fejének első pofarésze. Ami pedig az emlősállat végtagja, az a madárnál teljesen elkorcsosult. Igaz, a művészietlen szemlélet számára a madár mellső végtagjai szárnyakká alakultak. De ez imagináció nélküli látásmód. Ha az ember valóban meg akarja érteni a természetet, valóban be akar hatolni a kozmoszba, akkor mélyebbre kell néznie, mindenekelőtt a képző- és alakító erőkre.
Az a látásmód, mely szerint a madár teste is csak fejből, törzsből és végtagokból áll, sosem vezet ahhoz, hogy valóban megragadhassuk pl. a madár étertestét. Mert ha áttérünk az imaginatív szemléletre, a madár fizikaiságának látásáról arra, ami a madárnál éteri, akkor az éterikus madárnál csak egy fejet látunk. Az éterikus madár csak fejből áll. Az éterikus madárból kiindulva felfogható, hogy nem lehet összehasonlítani egy madarat más állat fejével és végtagjaival, mert csak egy átalakult fejet látunk. Így a tulajdonképpeni madárfej csak az ínye, első, szájszerű része ennek a fejnek, s ami hátrafelé megy, a csontváz bordának és gerincnek tűnő része úgy tekinthető, mint átalakult, de mégis a fejhez tartozó rész. Az egész madár tulajdonképpen fej. Mindez abból adódik, hogy ha egy madarat meg akarunk érteni, a Föld fejlődéstörténetébe, a planetáris fejlődésbe messze vissza kell nyúlnunk.
A madár planetáris története sokkal hosszabb múltra tekint, mint mondjuk, egy tevéé. A teve sokkal később keletkezett állat, mint bármely madár. A földre kényszerült madarak, mint pl. a strucc, keletkeztek legkésőbb; a levegőben szabadon élők, mint a sas, a keselyű, a Földnek igen régi állatai. Mialatt a korábbi földkorszakokban, a napkorszakban, a holdkorszakban mindazt még magukban tartották, ami aztán belülről kifelé haladt, egészen a bőrig, lényegében az alakult ki később, amit ma a tollakban, a szaruból való csőrben látunk. A madár külseje a későbbi eredetű, azáltal alakulhatott ki, hogy a madár viszonylag korán kifejlesztette a maga fej-természetét, s ehhez a későbbi időkben, a földfejlődés adta feltételek között hozzáfűzte azt, ami tollazatában van. Ezt a tollazatot pl. a Föld és a Hold adta a madárnak, egyéb természete azonban sokkal korábbi időből való.
Van azonban ennek a dolognak egy sokkal mélyebb oldala is. Nézzük csak meg egyszer a madarat a levegőben, mondjuk a méltóságosan tovarepülő sast. Mint kívülről érkező kegyelmi ajándékot kapta tollazatában a napsugarak hatását - majd más hatásokat is fogok még említeni - és szaruból való csőrét is. Nézzük csak meg ezt a sas madarat, amint száll a legeken át. Bizonyos erők hatnak rá. A Napnak ugyanis, a közismerteken kívül még egyéb erői is vannak. Mikor a druida misztériumokról beszéltem, felhívtam a figyelmet a Napból induló szellemi erőkre. Ezekre a szellemi erőkre kell néznünk, ők adják a madárnemzetség sokféle színét és tollazatának alakulását. És ha szellemi módon belelátunk a naphatások milyenségébe, megértjük, hogy a sasnak miért éppen ilyen tollazata van.
Ha aztán valóban belemélyedünk ebbe a sas-természetbe, ha képesek vagyunk a természet benső, művészi megértésre, mely a szellemi rész is magába foglalja, látjuk, ahogyan a más impulzusokkal megerősített művészi Napimpulzus elővarázsolja a tollazatot - helyesebben szólva: belevarázsolja a húsba - mintegy a sas felett futva, még mielőtt az kikelt volna a tojásból. Ezután megkérdezzük: mit jelent mindez az ember számára?
Igen, ez az, ami az ember agyát a gondolkodás hordozójává teszi. Akkor nézik Önök helyesen a nagy természetet, a makrokozmoszt, ha a sasra tekintve így szólnak: a sasnak tollazata van, sokszínű, tarka tollakból. Ugyanez az erő él bennünk; benned is működik, agyadat gondolat-hordozóvá teszi. Ez az erő az agyat redőzi, a gondolkodás alapját adó só-erő felvételre teszi képessé, egyáltalában ez tesz téged gondolkodó lénnyé. Ugyanez ad tollazatot a levegőben a sasnak. Így rokonnak érezzük magunkat a sassal, mikor gondolkozva mintegy a sastollak emberi megfelelőjét érezzük magunkban. Gondolataink úgy áradnak ki fejünkből, ahogyan a sas testéből a tollak.
Ha a fizikai szintről az asztrális szintre emelkedünk, egy paradoxont kell kimondanunk: fizikai síkon ugyanolyan erők hatására képződnek tollak, mint asztrális síkon a gondolatok. A tollképzést a sasnak adják, ez a fizikai aspektusa a gondolatok képzésének. Az embernek gondolatokat adnak - ez a tollképződés asztrális megfelelője. A népi beszéd géniusza néha csodásán kifejezi az ilyesmit. Ha a tollat levágják s kiveszik a belsejét, ezt a népnyelv a toll ,,lelkének" nevezi. Persze lesz, aki ebben a lélek-elnevezésben csak külsődleges jelölést lát, ez azonban mégsem külsődleges jelölés, hiszen az ilyesmit átlátó ember számára a toll óriási dolgot tartalmaz: a gondolatképzés titkát.
Tekintsünk most el a levegő lakójától, a sastól, s hogy megint egy olyan állatot találhassunk, amely az emlősöket reprezentálja, nézzük meg az oroszlánt. Az oroszlánt tulajdonképpen csak akkor érthetjük meg, ha kifejlesztjük érzékenységünket, s át tudjuk érezni azt az örömöt, azt a belső elégedettséget, ami a környezetével együtt élő oroszlánt eltölti. Talán nincs is más állat, hacsak nem rokona az oroszlánnak, melynek légzése ilyen csodálatos, ilyen titokzatos lenne. Ugyanis minden állati életben össze kell legyen hangolva egymással a légzés és a vérkeringés ritmusa. Csakhogy a keringést nehézzé teszik a rajta csüngő emésztőszervek, a légzés ritmusa pedig könnyűvé válik, amint az agyképződés magasának könnyűségébe törekszik. A madár esetében, ami a légzésben él, az egyben a fejben is él. A madár egészében fej, s azt mondhatnánk, hogy fejét csak külsődlegesen, a világ kedvéért hordja. A gondolatok nála a tollazat formájában jelentkeznek. A szépségben élni tudó helyes természet-érzék számára nincs meghatóbb, mint mikor átérezzük a benső rokonságot az emberi gondolat - az egészen konkrét és bensőleg egészen élő gondolat, és a madártoll között.
Akinek ezen a téren megvan a benső gyakorlottsága, pontosan tudja magáról, hogy mikor vannak pávaszerű és mikor sasszerű gondolatai, vagy mikor gondolkodik akár verébszerűen. A dolgok, függetlenül attól, hogy az egyik asztrális, a másik fizikai, csodálatosan megfelelnek egymásnak. Ez így van, s azt mondhatjuk: a madár légzésében oly túlsúllyal van jelen az élet, hogy a vérkeringés stb. emellett szinte eltűnik. A madár önérzéséből ez az emésztés minden súlyát, sőt a vérkeringését is elsöpri, sőt, minden egyebet is, mintha nem is lenne.
Az oroszlánnál egyfajta egyensúly van a légzés és a vérkeringés között. Bár a vérkeringés az oroszlánnál is súlyossá van téve, de nem annyira, mint mondjuk a tevénél, vagy a szarvasmarhánál, ahol az emésztés szokatlanul terheli a vérkeringést. Az oroszlán emésztőrendszere igen rövid, és felépítése is olyan, hogy az emésztés lehetőleg gyorsan haladjon, így ne terhelje nagyon a vérkeringést. Ezzel szemben az oroszlán fejében a fejszerűségnek olyan alakulását láthatjuk, amiben a légzés egyensúlyban van a keringés ritmusával. Ő az az állat, amelynél legjobban kiegyenlítődik, leginkább harmonizál a légzés belső ritmusa a szívdobogás belső ritmusával. Ebből adódik nála, amit szubjektív életére figyelve mondhatunk, hogy határtalan mohósággal, sajátságos módon nyeli el táplálékát, mert örül, ha már lenyelhette. Mohón vágyik a táplálékra, mert persze az éhség is jobban bántja, mint más állatot, mohón vágyik, de ínyencségre nem törekszik. Nem megszállottja az ízlelgetésnek, mert benső elégedettségét a vérkeringés és a légzés azonos ritmusából meríti. Örömét abban leli, amikor a zsákmány már átment a vérébe és a szívdobogást szabályozza, a szívdobogás pedig kölcsönhatásba kerül a légzéssel; annak örül, amikor a légáramot benső elégedettséggel szívja magába. Akkor van elemében, amikor a légzés és a vérkeringés közti benső egyensúlyban érzi a táplálék következményeit. Akkor érzi magát egészen oroszlánnak, mikor vére feldobog, és légzése lefelé pulzál. A két hullámverésnek ebben az érintkezésében él az oroszlán.
Nézzük csak meg ezt az állatot, ahogyan fut, ugrik, a fejét tartja, ahogyan néz - látni fogják, hogy mindez az egyensúlyból kiesés és az egyensúlyba visszabillenés játékából fakad. Talán semmi más nem hat az emberre olyan titokzatosan, mint az oroszlán különös tekintete, oly sokat jelez önmagából kifelé; valami belső győzelemről, az ellentétes hatások feletti uralomról szól. Ez az, amit az oroszlán tekintete mutat: az erőt, mellyel a szívdobogást a légzési ritmus alá rendeli, szinte a tökéletesség fokán.
Akinek van hozzá érzéke, hogy bizonyos alakzatokat művészi módon fogjon fel, az nézze meg az oroszlán száját. A száj felépítése mutatja: a szívdobogás egészen idáig, a szájig hat, de visszatartja a lélegzés. Rá fognak jönni, hogy az oroszlánszáj formája a szívdobogásnak és a légzésnek ebből az érintkezéséből képződik.
Az oroszlán ugyanis egészében mellkas-szerv. Az az állat, mely külső alakjában, egész életmódjában a ritmikus rendszer kifejeződése. Olyan a szervezete, hogy még a tüdő és szív viszonyában is megmutatkozik a szívdobogás és légzés kölcsönös játéka.
Valóban azt kell mondanunk: ha az emberben keresünk valamit, ami madárhoz hasonlít, akkor itt az emberi fej, és ami benne az oroszlánhoz leginkább hasonlít, az emberi mellkas környéke lesz, ahol a vérkeringés és légzés ritmusa találkozik egymással.
Most pedig fordítsuk el tekintetünket attól is, ami a levegőben él, mint a madarak nemzetsége, és attól is, ami a föld közvetlen környezetében lévő levegőben, ami a levegő körforgásában él, az oroszlántól is. Nézzük meg a szarvasmarhát. Már más összefüggésben is utaltam rá, hogy a legelőn delelő gulya milyen vonzó látvány. Jó figyelni az emésztésnek ezt a munkálkodását, ahogyan kifejeződik az állatok elfekvésében, szemük nézésében, minden mozdulatukban. Figyeljék csak meg, amikor a legelőn pihenő tehén valahonnan valami zajt hall. Csudás dolog látni, ahogyan felemeli a fejét, benne van a mozdulatban, hogy milyen nehéz mindez, hogy a fejet felemelni nem is olyan könnyű. Valami különös is rejlik mindebben. Amint a legelőn megmozdul a megzavart tehén, erről a mozdulatról nem mondhatunk mást: ez a tehén csodálkozik, hogy a legelésen kívül másra is használnia kell a fejét. Mért is emelem fel a fejem? Nem is legelek, s ha nem legelek, a fej fölemelkedése valóban céltalan! Nézzék csak meg, hogyan is van ez. Benne van az állat fejet emelő mozdulatában. De nem csak az állat fej mozdulatában látható. El sem lehet képzelni, hogy egy oroszlán úgy emelje fel a fejét, ahogyan a tehén teszi. Már a fej formájában is benne van ez. Ha most továbbmenve az állat egész alakját nézzük, egyszerűen egy nagyra fejlett emésztőrendszernek látjuk. Az emésztés súlya annyira terheli a vérkeringést, hogy mindent túlharsog, a fejet is, a légzést is. Ez az állat mindenestül emésztés. Valóban csodálatos, ha az ember szellemi látással feltekint egy madárra, és utána lenéz a tehénre.
Persze, akármennyire felemelnénk a tehenet, az fizikailag mégsem válna madárrá. De ha ugyanakkor át tudnánk vezetni a levegőbe, ami a tehénben fizikai, először a nedves, talaj közeli levegőbe, s egyben éteralakját is átvezetnénk a nedvességhez mért formába - aztán továbbhaladva az asztrális síkig emelnénk, akkor az állat ott fenn madár lenne. Asztrálisan madár lenne a tehén. Ami ott fenn asztrálisan a madár asztráltestéből fakad, és mint mondtam: a tollazatán dolgozik, ugyanazt hozta be a tehén a húsba, az izomzatba, behozta a csontokig. A tehénben fizikaivá vált, ami a madárban asztrális. Természetesen az asztralitásban más megjelenése lenne, de ez így van. Ugyancsak, ha engedem, hogy lehulljon, ami a madárban asztrális, s közben átmenjen az éteri és fizikai alakváltozáson - a sasból tehén lenne, hússá, testté válna, és emésztve a földön feküdne. A tehén rendkívül szép a maga emésztésében, asztrálisan tekintve.
S ha a filiszter-fogalmakból eredő filiszter-idealizmus azt mondja: az emésztés a legalacsonyabb, akkor hazugként bünteti azt, aki egy magasabb őrhelyről nézi ezt az emésztő működést, és szellemileg tekinti a tehén esetében. Nagyon is szép, nagyszerű és mérhetetlenül szellemi ez az emésztés.
Ilyen szellemi fokig nem jut el az oroszlán, a madár még kevésbé. A madár emésztő működése egészen fizikai valami. Természetesen az étertest is megtalálható az emésztőszervekben, de igen kevés, szinte semmi asztralitás. A tehénnél azonban az emésztési folyamatban, asztrálisan tekintve valami nagyszerűt látunk, egy egész világot. Ha az embernél akarjuk megnézni ezt a területet, látjuk, hogy amit a tehén egyoldalúan fejlesztett ki, bizonyos asztralitásnak a fizikai testté válását, az embernél az többi szervével harmóniában az emésztés szerveibe és azok folytatásába, a végtagokba van beleszőve.
Valóban, ha felnézek a magas levegőben szálló sasra, ha látom, amint az állat közvetlenül a levegőnek örül, mint az oroszlán, vagy amit akkor látok, mikor az állat a földalatti földerőkkel van összekötve, melyek emésztő szerveiben tovább hatnak, folytatódnak; ha a magasság helyett a mélységbe nézek és értelmesen szemlélve azt, a marha lényébe hatolok, akkor előttem áll az emberben harmonikus egészet alkotó, egymást kiegészítő három alakzat: a madár metamorfózisa az emberi fejben, az oroszláné az emberi mellkasban, a tehén metamorfózisa az emberi emésztő- és végtagszervezetben. A végtagokban természetesen megint csak hatalmasan átalakulva, hatalmasan metamorfizálódva. Ha így nézzük ezeket a dolgokat, akkor rájövünk, hogyan is született az ember az egész természetből, viszont hogyan is hordozza magában az egész természetet, ahogyan ábrázoltam: a madárvilágot, az oroszlán világát és a tehén mivoltát. Eljutunk egyes elemeihez, egyes alkotórészeihez annak az absztrakt mondatnak, ami így szól: az ember - kisvilág. Valóban, kisvilág ő, és a nagyvilág benne foglaltatik: az állat, mely a legekben lakik, az állat, mely a földfelszín körül keringő levegőben találja meg a maga elemét és az az állat, mely a föld alatt, a nehézkedés erőiben leli fő elemét, mind együttműködnek az emberben harmonikus egészként. Így hát az ember az összefoglalása a sasnak, az oroszlánnak és a bikának, vagy tehénnek.
Ha az újabb szellemtudományból kiindulva ezt újra kikutatja és átlátja az ember, akkor nagy tisztelet ébred benne azok iránt, akik ösztönös szellemi látással láttak bele mindebbe. Felébred benne az a tisztelet a régi, kozmikus látás áttekintő képessége iránt, melyről többször szóltam. Nagy tiszteletet érez pl. az olyan erőteljes kép iránt, mint amilyen a sasból, oroszlánból és tehénből vagy bikából álló ember, melyek együtt, megfelelően harmonizálva alkotják az embert mint egészet.
De mielőtt, esetleg majd holnap, az egyes impulzusok megbeszélésére áttérnék, melyek pl. a sast körüllengő erőkből jönnek, vagy oly erőkből, melyek az oroszlánt vagy a tehenet lengik körül, szeretnék egy másik megfelelésről is beszélni ember és kozmosz között.
Eljuthatunk ennek képzetéhez abból, amit már tudunk. Az emberi fej keresi a természetének megfelelőt, ezért fel kell tekintsen a madárnemzetségre. Az emberi mellkas, a szívdobogás, a légzés, ha fel akarja fogni saját titkát a természeti titkokban megjelenítve, akkor olyasmire kell tekintsen, mint az oroszlán. Saját anyagcseréjének titkait pedig a szarvasmarha, a tehén konstitúciójából kell megértse az ember. Azonban: az ember feje a maga gondolatainak is hordozója, mellkasa az érzéseinek, anyagcsere rendszere pedig akaratának. Lelkileg is képmása tehát az ember a madárnéppel világot átszövő képzeteknek, melyek a madár tollazatában mutatkoznak meg; képmása a Föld körül keringő érzésvilágnak is, mely légzés és szívverés között élve, megtalálható kiegyenlítődve az oroszlánnál; ez az embernél megszelídülve, benső bátorságos állapotban jelenik meg. A görög nyelv a bátorságos szavat a szív, a mellkas jellemzőjeként használja. És ha az akarat impulzusait keresi, azokat, melyek elsősorban az anyagcserében lakoznak, megtalálhatja azoknak hússá formálódott képmását a tehénnél.
Ami ma groteszk és paradox csengésű, amit egy olyan kor, melyből hiányzik a szellemi összefüggések megértésének képessége, talán őrültségnek tart, az mégis csak igazságot rejt, s erre a régi szokások rámutatnak. Ugye, mégis feltűnő jelenség, hogy egy Mahatma Gandhi - akiről Romain Rolland oly kevéssé örvendetes módon adott inkább rossz, mint helyes leírást a világnak -, bár tevékenységében teljesen kifelé fordul, és az indiai nép körében mintegy a XVIII. századi felvilágosodást hirdeti Indiába áthelyezve és szemben a régi hindu vallással, a maga felvilágosult hinduizmusában is megőrzött valamit: a tehén tiszteletét. Ezt nem lehet elhagyni - mondta. Mahatma Gandhi pedig, mint tudják, hatévi nehéz börtönt kapott az angoloktól politikai működése miatt. A tehén tiszteletét mégis megtartotta.
Az ilyen dolgok egyfajta szívóssággal maradtak fenn a szellemibb kultúrákban, s csak úgy érthetők meg, ha valóban tudjuk, miféle erők élnek az emésztés állatában, a tehénben. Azt mondhatnám: egy földivé vált, lealacsonyodott és földivé vált magas asztralitást lehet a tehénben tisztelnünk. Ilyen dolgok alapján fogható fel a hinduizmus vallásos tisztelete is a tehén iránt, míg a ráaggatott racionális és intellektuális bozót alapján az soha megérthető nem lesz.
Így látható tehát, hogy akarat, érzés és gondolat kinn a kozmoszban is kereshető, és kereshető annak korrespondenciája, megfelelése, a mikrokozmoszban is.
De látják, kérem, laknak még más erők is az emberben és kinn, a természetben is. Vegyék figyelembe a következőket: figyeljék meg azt a metamorfózist, amin végighalad egy állat, melyből lepke lesz.
Tudjuk, hogy a lepke petét rak, ebből bújik ki a hernyó. A hernyó tehát a petéből jön elő, a pete tartalmazza jól körülzárva azt, ami a későbbi állat adottsága lesz. Most hát a hernyó kibújik a fénnyel átitatott levegőre. Belekerül ebbe a környezetbe. Vegyük csak szemügyre, hogyan is él most a napfénnyel átitatott levegőben. Tanulmányozzák azt, pl. este, mikor ágyba fekve a lámpát meggyújtják, ahogyan egy molylepke a lámpa felé repül. Rászáll a lámpára és a fényben halálát leli. A fény úgy hat a molyra, hogy az át kell adja magát a halál-keresésnek. Ebből megismerhetjük a fény hatását az élőre.
Most csak aforisztikusan jelzem - holnap és holnapután majd kissé jobban megnézzük -, hogy a lepke nem tud a fényforrásig jutni, hogy magát belevesse, mármint nem tud a Napba jutni, csak szeretne. Olyannyira szeretne, ahogy a molylepke is az Önök ágya mellett bele akarja vetni magát a lángba, hogy ott elpusztuljon. A moly beleveti magát a lángba és a fizikai tűzben leli halálát. A hernyó is keresi a Napból érkező lángot, de belevetni nem tudja magát. Az átmenet a fénybe és a hőbe nála szellemi marad. Szellemi szinten jut át a naphatás egésze a hernyóig, és a hernyó követi azt. Minden napsugarat követ, együtt halad a napsugárral. Ahogyan a molylepke a lángba veti magát, s egész moly-anyagát átadja a fénynek, úgy szövi bele a hernyó is lassan a maga hernyó-anyagát a fénybe. Éjjel abbahagyja, nappal folytatja, és így megszövi-fonja maga körül a gubót. A gubó a hernyó saját anyagából, azaz önmagából font szálakból készül, és az
van benne, amit az áradó napfényben önmagából készített. A bábbá alakult lárva tehát maga köré szőtte a saját anyagában megtestesített napsugarakat. A molylepke gyorsan elég a fizikai tűzben. A hernyó is áldozatul adta magát a napfénynek, amikor, a mindenkori napfényt követve, maga köré szőtte a gubót. Nézzük a selyemhernyó gubóját: nem más az, mint megtestesült napfény, mely a hernyó szubsztanciáiban testesült meg. A gubóval a teret belülről lezárta, ezzel bizonyos fokig legyőzte a külső napfényt. De az a része a napfénynek, melyről Önöknek elmondtam, hogy behatol a kromlechbe (a kőkör kövébe) - a druida misztériumokat taglalva beszéltem erről - ez most belül van. Ekkor az a fény, mely eddig erős fizikai hatást gyakorolva a hernyót a gubó szövésére késztette, most belülről gyakorolja hatalmát, és megteremti a pillangót. Így hát az mászik elő a gubóból. Ezután újra kezdődik a körforgás. Itt szétterítve láthatjuk azt, ami a madártojásban egybe van tolva.
Most hasonlítsuk össze ezt az egész folyamatot azzal, ami a tojást rakó madárnál zajlik. Ott még a madár testén belül, egy bizonyos metamorfizálódott folyamat során mészhéj képződik. Itt a Nap fényének ereje a mész szubsztanciát használja fel arra, hogy egymásba tolja a pete-, lárva-, gubó-, bábsort. Tehát ott, ahol egy kemény mészhéj képződik, mint pl. a madártojásnál, az egész folyamat egyként jelenik meg. Mivel a széthúzott processzus össze van szorítva, a madárnál megváltozik az egész embrionális fejlődés is. A lepkénél szétválik az, ami a harmadik stádiumig folyik: pete-, hernyó- és báb- ill. gubóképződésre, s ez kívülről is látható. Aztán kibújik a pillangó.
Ha már most asztrálisan követjük az egész történést, akkor mit látunk? A madár egész alkotottságában egy emberi fejet mutat. A gondolatképzés szervét mutatja. És mit mutat a lepke, mely szintén a levegő lakója, de embrionális alakulásában valami sokkal komplikáltabb lény? Rájövünk, hogy a lepke a fejműködés folytatását mutatja meg, a fejerők kiterjeszkedését bizonyos mértékig az egész emberre. Mert az egész emberben olyasmi történik, ami nem a madár kialakulásának, hanem más természeti folyamatoknak a megfelelője.
Az emberi fejben, ha hozzávesszük az éteri és az asztrális részt is, a tojásképződéshez valami nagyon hasonlóval van dolgunk. Ha csak ez a fej- funkció működne, akkor csak pillanatnyi gondolatokat képezne az ember. A gondolatok azonban mélyre süllyednek bennünk, és igénybe veszik az egész embert. Így aztán emlékként űjra felmerülnek. Mikor pillanatnyi gondolatomat nézem, ahogyan bennem a külvilág hatására felmerül, s utána felnézek a sasra, azt mondom: a sas tollazatában kívülem látom megtestesülve gondolataimat. Bennem gondolattá, de csupán pillanatnyi gondolattá válnak a tollak. Ha arra nézek, amit emlékezésként hordok magamban, bonyolult folyamatot látok zajlani: lenn, a fizikai testben egyfajta szellemi tojás vagy pete képződik, ami éteriben egészen mássá válik, inkább a fizikai lárva képződéséhez lesz hasonló, az asztráltestben pedig már a báb- vagy gubóképzéssel lesz benső hasonlósága.
Ami akkor működik, mikor egy észleletem gondolatot vált ki, gondolatot old el mélyen bennem, az ahhoz hasonló, mint mikor a lepke lerak egy petét. Az átalakulás a lárva történetéhez hasonló: az élet az étertestben a szellemi fénynek áldozza magát, a gondolatot mintegy benső, asztrális gubóba szövi, s abból bújnak ki az emlékek. Ha a pillanatnyi gondolatban madártollazatot látunk, akkor emlékeinkben szellemi módon pillangószárnyakat, színekben ragyogó pillangószárnyakat láthatunk.
Így nézve a természetre, azt rendkívül rokonnak látjuk önmagunkkal. Gondolkozunk, s gondolataink világát a repülő madarakban látjuk. Emlékezünk, emlékezetünk van, s a bennünk élő emlékképek világát meglátjuk a napfényben csillogva repeső pillangókban. Igen, mikrokozmosz az ember, s a külső nagyvilág titkait önmagában tartalmazza. Úgy van ez, hogy bizonyos fokig mindazt, amit belülről látunk, gondolatainkat, érzéseinket, akaratunkat, emlék-képzeteinket, a másik oldalról, makrokozmikusan és kívülről tekintve láthatjuk meg a természet birodalmában.
Ez nevezhető valóságlátásnak. Ez a valóság puszta gondolatokkal nem ragadható meg, a valóság a puszta gondolat számára közömbös, annak csak a logika számít. Ugyanazzal a logikával azonban igazolni lehet a valóságban igen különböző dolgokat is. Hogy ezt szemléltessem, engedjék meg, hogy egy képpel zárjam fejtegetéseimet, mely majd átvezet a holnapiakhoz
Egy afrikai néger törzsnél, a fellatáknál sokat jelentő képet találunk: Egyszer vándorútra kelt az oroszlán, a farkas és a hiéna. Rátaláltak egy antilopra, s azt egyikük leütötte. Mivel jó barátságban voltak egymással, a szétszaggatott antilopot el akarták osztani egymás között. Az oroszlán először a hiénának szólt: osszál te! A hiénának megvolt a maga logikája. Ez az állat nem annyira az élőhöz, hanem inkább a halottsághoz ragaszkodik, logikája tehát bátorságának, illetve inkább gyávaságának ehhez a jellegéhez igazodik. A valósággal is aszerint bánik, amilyen bátorságos a pillanatnyi állapota. Így szólt hát: ,,Osszuk az antilopot három egyforma részre. Egy részt kapjon az oroszlán, egyet a farkas és a harmadikat a hiéna, mármint én." Erre az oroszlán megölte a hiénát, majd így szólt a farkashoz: ,,Nézd csak, kedves farkasom, most másképpen kell osztozkodnunk. Osszál te! Hogyan osztanád te el a zsákmányt?" A farkas erre így felelt: ,,Igen, másképpen kell osztozkodnunk, mert most nem kaphatja mindenki azt, amit korábban, s mivel megszabadítottál minket a hiénától, most természetesen te, az oroszlán kapod az első harmadot. A második harmad úgyis a tiéd lett volna a hiéna szerint, a harmadik rész pedig azért a tiéd, mert te vagy minden állat között a legbölcsebb és a legrátermettebb." Így osztozkodott a farkas. Az oroszlán megkérdezte: ,,Ki tanított erre téged?" "A hiéna tanított rá" - felelte a farkas -, "hogy a zsákmányt így osszam el." És az oroszlán nem falta fel a farkast, hanem elvette a harmadik részt is a hiéna logikája szerint.
Igen, a matematika, az intellektuális rész azonos volt a hiénánál és a farkasnál. Harmadoltak, osztottak. De a matematikát, az intellektust különbözőképpen alkalmazták a valóságra. Ezáltal lényegesen megváltozott a sorsuk is. A hiénát felfalták, mert osztási elve a valóságra másképpen vonatkozott, mint a farkasé. A farkast nem falták fel, mert az ő hiénalogikája - hiszen maga mondta, hogy a hiéna tanította erre - másféle vonatkozásban állt a valósággal. Úgy vonatkozott a valóságra, hogy ezután az oroszlánnak a farkast már nem kellett felfalnia.
Látják: hiéna-logika itt is, ott is, de a logika, az intellektualitás alkalmazása a valóságra egészen más volt.
Így van ez minden absztrakcióval. Bármit meg lehet tenni vele aszerint, hogy hogyan alkalmazzák a valóságra. Ezért figyelni kell az olyasmire, mint annak realitása, ahogyan az ember mint mikrokozmosz a makrokozmosznak megfelel. Az embert nem csak logikailag kell szemlélni, az embert a világ olyan értelmezésével érhetjük csak el, melyben az intellektualizmus sohasem nélkülözi az áthajlást a művészibe. Ha azonban Önök képesek az intellektuálisból a világ művészi megragadásához vezető metamorfózisra, és a művészit megismerési elvvé tudják formálni, akkor az emberben meg fogják találni a makrokozmoszból azt, ami embermódon, és nem természeti módon él. Akkor meg fogják találni az ember és a nagyvilág közötti rokonságot a maga igaz értelmében. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-01-17 14:12:01, csütörtök
|
| |
| |
2009.09.20. 11:25 dangbird
Az Univerzumban mindent a vágyak mozgatnak. Vágy nélkül nem lennének csillagok és bolygók sem, nemhogy lények tettekkel, célokkal, eredményekkel. Magát a megszületést, egy élet-pálya elkezdését a vágyak okozzák, amelyek egyúttal a tapasztaláshoz vezető utat is kijelölik. A vágyak tárgyai az élet során manifesztálódnak, és mivel minden vágy egyúttal azt is jelenti, hogy valamit nem értünk, ezért minden, ami az életünkben vágy tárgyaként jelenik meg, egy magyarázat, egy lecke, a szellemi fejlődés, a forráshoz viszzavezető út egy újabb lépcsőjének alkotószemcséje. Ahogy Lévi írta, a létezés az, hogy Isten beszél önmagáról önmagának.
Ennek megfelelően a lélek vágyai függvényében választja meg a létforgatagba való belépésének színhelyét, mind az adott rendszert és az adott bolygót, valamint a bolygón belül az adott civilizációt (ha van többféle), az adott élethelyzetet, családot. Úgy választ, hogy vágyait kiélhesse, hiszen ezáltal fejlődik.
Természetesen mindez nem ilyen egyszerű, hiszen a lelkek nem tudnák egymás között koordinálni ezt a folyamatot. Nem csak a vágyak tárgyai képeznek leckéket, hanem sokszor az is, amit az ember egyáltalán nem akart, hogy megjelenjen az életben. Ezt hívják a keresztény terminológiában gondviselésnek - egy emberi értelem által felfoghatatlan komplexitású sorsszövedéket igazgaznak a magasabb hatalmak, amelyet Nagy Világtervnek is szokás nevezni. Gondoljunk csak bele, ahhoz, hogy valaki megszülethessen, szükség van arra, hogy legyenek ilyen vagy olyan szülei, akiknek személye az ő sorsprogramjának része. Viszont a szülők szülővé válása és adott személyiséggel rendelkező gyerek felnevelésének feladata eleve egy kardinális sorsfeladat, mely nyilván adott kellett, hogy legyen már az ő születésükkor is. Így tulajdonképpen ,,mikor" terveznek meg egy adott embert? Nyilvánvaló, hogy a Nagy Világterv működtetésére csak olyan szintű szellemiségek képesek, akik a kauzalisztikus egymásutániság fölé emelkedve képesek az örökké-van (,,örökkévalóság") egymásmelletiségében ,,gondolkodni".
De a jelen bejegyzés nem is erről szól, hanem arról, hogy mindezen elvek hogyan és főleg hogyan nem valósulnak meg a földi létben.
Az ember alapvetően ,,szerencsétlen" lénynek van megtervezve. Szerencsétlenségének foka függ a szellemi fejlettségétől - minél magasabb szinten jár, annál kevésbé tudja elérni céljait. Ez nem véletlen. Ugyanis a Föld célja nem az, hogy - mint minden karmikus helyszín, ,,játéktér" - elősegítse az itt élők fejlődését, hanem az, hogy foglyul ejtse a lelkeket. Nyilván ez fizikaihoz hasonló gátakkal és kerítésekkel nem megy, hanem a lélek világán, a vágyvilágon keresztül történik.
Ha az Univerzum elsődleges (noha nem legfőbb) célja a fejlődés, akkor tulajdonképpen minden rendszer felfogható egy iskolaként. A Föld pedig egy olyan iskola, ahol a tanár nem tanít, hanem mindig csak vizsgáztat és buktat. Amíg rá nem jön valaki, hogy másik iskolában is megtalálhatja ugyanezeket a dolgokat, csak ott oktatás is folyik, addig engedelmesen mindig elölről fogja kezdeni az évet.
Az emberbe épített ,,szerencsétlenség" ugyanis egyfajta feketemágikus közeget hoz létre, amely az Univerzum normál működési rendjével ellentétes - az ember nem bevonzza vágya tárgyait, mint kéne, hanem eltaszítja. Értem itt most a lélek magasabb rendű, vagy mondhatjuk úgy is, mélységes vágyait, nem azokat a pillanatnyi felindulásokat, amelyek az élet során felvillannak az emberben, és ha hagyja, gyökeret is vernek benne. Tulajdonképpen maguk a reklámok is ,,börtönrácsok", a karmikus hátráltatás eszközei - elterelik a figyelmet, hamis vágyakat indítanak, hamis sorsot szőnek az embereknek. Erre már sokan rájöttek, azonban kevesen tudják azt, hogy még a viszonylag élhetőbb és ,,igazabb" régebbi korokban is alapvetően a legfontosabb vágyak kiélése mindig, mindenkor lehetetlen maradt. Természetesen kevesebb hamis vágy és figyelemelterelés mellett jobb esélye volt, hogy erre egyesek rájöhettek, és a rendszerből kiábrándulva végül távozhattak. De kérdezz meg egy igazán sikeres embert, híres sportolót, sztárt, milliomost, hogy mi az, amire legjobban vágyott egész életében - valami olyasmit fog mondani, amelynek közelébe sem kerülhetett soha. A festőművész rockzenész, a rockzenész festőművész akart lenni, hogy egyszerűsítsünk.
Az eltaszító közeg működése még a hétköznapi élet kisebb törekvéseinek szintjén is megfigyelhető. Nem véletlenül születtek Murhpy törvényei és főleg nem véletlenül lettek olyan népszerűek. Nem véletlen az sem, hogy a mágiáról mit sem tudó emberek is szerencse helyett ,,kéz- és lábtörést" vagy hasonlót kívánnak próbatétel előtt álló társuknak. Mindenki érzi és tudja, hogy a Föld így működik - különösen a Nagy Világterv összeomlása óta.
A kényszer és szabadság kettősségének egyidejűségét megérteni szinte képtelenség. A Nagy Világterv mindenkire kötelezően érvényes, ám nem determinál mindent, így mindenkinek van szabad mozgástere. Ha ezt a szabad mozgásteret mások sors-pályájának megsértésére használjuk, a Nagy Világterv megsérülhet. Minden egyes esetben, amikor valakit meggyilkolnak, a Nagy Világterv mintájában egy terjedő hiba keletkezik, mint amikor leszalad egy szem a harisnyán. Ezek után elgondolhatjuk, hogy az első világháborúnak (mely egyúttal az ún. ,,iszonyat korának" kezdete is volt) milyen következményei voltak. A Nagy Világterv gyakorlatilag megszűnt funkcionálni, a mély vágyak kiélhetetlensége miatti körbe-körbe futás és a sekélyes vágyak ezerpólusú vonzásában való tétova sodródás irányítja az életet.
Vegyük sorra, mi történik manapság egy lélekkel, mikor vesztére kapcsolatba kerül ezzel a rendszerrel! Kívülről a Földet úgy ,,reklámozzák", mint a szabadság bolygóját. Itt mindent lehet csinálni! S valóban, ha kívülről ránézünk, úgy is tűnik - itt minden együtt van, az egész galaxisból mindenféle tapasztalási formát összehordtak az elmúlt pár évezredben idecsábított lelkek, s főleg hívogatóan hat mindez a ,,pokolvilágok" lakói számára. Itt van napsütés, szép erdők-mezők, hegyek-völgyek, az egész alapvetően a lemúriai tervezés nemességét mutatja, legalábbis messziről nézve, ahonnan nem látszanak a tüskék, fullánkok és mérgek. (Azonfelül a pokolvilágok lakói ennél sokkal rosszabb dolgokhoz vannak szokva, hiszen a Föld eredetileg hetes szintű rendszer a védikus skálán, tehát ,,nem olyan rossz", ránézésre.) És akit mindez nem érdekel, ott van a városi pszeudo-létforma, egy olyan fajta technikai civilizációval, amely részben technomágikus alapokra épül (elektromosság, elektromágnesesség, atomenergia, számítógép, stb.), ilyesmit, meg persze komplex pénz alapú gazdaságot az ámuló jövevény legfeljebb a szürke rendszerekben láthat - ahova őt nem engedik be. Ahhoz először viszonylag magasabb szintű sötét rendszerek (mint amilyen a Föld is lenne normálisan) leckéit kell megtanulnia. A Földre viszont bárkit beengednek! A legsötétebbtől a legvilágosabbig, ide bejöhet bárki, nincsenek belépési feltételek. Nosza, próbáljuk ki...
A Föld olyanná vált az elmúlt egy-két évszázadban, mint egy kozmikus dühöngő. Van a galaxisban jópár valódi dühöngő, olyan rendszerek, ahol gyakorlatilag nincsenek szabályok, az alapvető természeti törvények kikerülhetetlensége mellett gyarkolatilag bárki bármit megtehet, nincs főnök, király, nincs hierarchia, csak amit te építesz magadnak, nincs karma, szabad a vásár.
Csakhogy a Föld nem dühöngő. A sötét rendszerekre jellemző karmikus törvény működik: szemet szemért, fogat fogért, vagy szebben megfogalmazva: éld át, amit másokkal tettél.
Azonfelül közel sincs szabad vásár, hiszen, mint leírtuk, a vágyak kiélése komoly akadályokba ütközik. Nem csoda, hogy eredeti célját a jövevény nem tudja teljesíteni, eredeti leckéjét nem tudja megtanulni, s ha nem képes megérteni, hogy a rendszer átveri, akkor ismételni fog. Ismételni fog kétszer-háromszor - s ha idáig eljutott, hát végképp itt ragad. Annyira belebonyolódik a földi életbe, hogy többet nem lesz képes elszakadni innen.
Hangsúlyozzuk, ez a jelenség már a korábbi évezredek és főleg évszázadok során is működött, azonban most jelentkezik hatványozottan. Egyre nehezebb elszakadni a Földtől és egyre csábítóbb az újabb érkezők számára.
Ide vezethető vissza a népességrobbanás is!
Korábban is bárki beléphetett a földi létbe, azonban felülről is egészen másképpen nézett ki a bolygó: az emberek királyai rendet tartottak, seggberúgták azokat, akik a legalantasabb vágyakat akarták itt kiélni, gyilkolni, rabolni, ilyesmit. Rend volt, ha sötét rendszerhez illő sötét rend is. A pokolvilágok lakói háromszor is meggondolták, akarják-e a kellemes földi ,,klímáért" cserébe a jobb magaviseletet felvállalni. Ma azonban mindenki láthatja, hogy a bűnösök jó eséllyel elkerülik a büntetésüket, így szabad a vásár, nem is beszélve a rengeteg csillogó technikai vívmányról, amelyek ugyancsak gazdag tapasztalási tárházat ígérnek - leszámítva, hogy a legtöbbeknek nem ezen dolgok megtapasztalására lenne szüksége. Így aztán ömlenek a pokolvilágokból a lelkek a földre, mohón várva a megtestesülés lehetőségét, karmikus program nélkül, a vágyak által behúzva az első szabad résbe.
Igaz, hogy régen nem létezett fogamzásgátló tabletta, azonban valójában ,,gyereket csinálni" senki nem tud. A technikai feltételek biztosítása önmagában sehova nem vezet; ahhoz, hogy egy új ember szülessen, szükség van egy lélekre, aki azt a jelmezt fel akarja ölteni, azt a szerepet el akarja játszani a földi életben. Mivel a Nagy Világterv romokban van, és az első szabad lehetőséget ki lehet használni, természetesen minden esetben, ha a fogantatás lehetősége fizikai és éteri síkon fennáll, azonnal lesz jelentkező. És ez a magyarázata annak, hogy miközben a bolygó népessége egyre nagyobb ütemben gyarapodik, a fehér ember az egyetlen, amelyiknek létszáma évről-évre fogyatkozik, s lassan kiszorítják természetes életteréből ugyanúgy, ahogy ő tette azt másokkal korábban. A fehér ember a leginkább hajlamos ugyanis a családtervezésre, itt a legnehezebb rést találniuk a pokoli bolygók mohó bevándorlóinak. Rést találnak hát maguknak Afrikában, ellenére a rossz körülményeknek és annak, hogy ott aztán igen nehezen tudják élvezni azt a fajta életet, amelyre áhítozva idejöttek - tudják, hogy karmikus kapcsolatokat kiépítve ,,bennfentesekkel" (akik már régóta keringenek a földi reinkarnációs ciklusokban) majd lehetőségük nyílik idővel a csillogó ,,fejlett nyugatra" is betenni a lábukat.
Valószínűleg mindez különböző, többségében - egyelőre - fehér emberek által lakott országok különböző kisebbségeinek magatartását is elég jól megmagyarázza, ezt nem szükséges részletesebben kifejteni sem...
Végezetül lássuk, mi történik azzal, aki meghal! Annyi vágy terhelődik a lelkére, hogy a köztes létben felébredni nem fog tudni, a halál után közvetlenül következő létfázisból (,,bardóból") szinte törvényszerűen a földi túlvilágra fog jutni.
A földi túlvilág igen rafináltan van megtervezve: kagylóhéj-világokat építenek ki maguk köré a lelkek, ahol az emberi élet dolgait reprodukálják álomszerű formában. A saját kagylóhéj-világának mindenki ,,istene", teljhatalmú ura - a földön ki nem élt vágyakra itt pótszereket teremthet magának az ember. Természetesen a pótszerek nem hoznak igazi tapasztalást, hiszen a kagylóhéj-világot saját magának vetíti az ember, ezért ott a dolgok úgy jelennek meg, ahogy a vágy tudatlanságában elképzeli magának, s nem igaz valójukban, érthetetlenül, idegenül, megértésre várva. Az elhunytak képesek egymás kagylóhéj-világaiba is átlépni, kollektív illúziókban részt venni.
És sajnos itt az átverés lényege.
Amikor a muszlim ember meghal és felmegy a fénybe, nem is sejtve, hogy rossz úton jár, az alagút végén megpillanthatja rég meghalt, szintén muszlim rokonait, barátait, akik elkísérik a paradicsomba - amely, mit ad Allah, pontosan úgy néz ki, ahogy Mohamed próféta leírta!
Na mit mondtam, hülye kufárok, ugye, hogy a miénk volt az igaz hit!
Amikor a krisnás meghal, ő is a ,,mennyországba" kerül - azonban az ő mennyországát Golokának hívják, s pont úgy néz ki, ahogy a Bhagavad Gítában le van írva!
Egyes buta emberek úgy képzelik el, hogy külön van katolikus mennyország a katolikusoknak, református a reformátusoknak és zsidó mennyország a zsidóknak... - és ki hinné, nekik van igazuk. Mindenki a hite szerint saját túlvilágot teremthet magának. Ha valaki túl sok Star Treket nézett és Klingon harcosnak képzeli magát, aki halála után Sto-Vo-Korba kerül, adott esetben még az ő várakozásai is beteljesülhetnek, és bejuthat egy olyan kagylóhéj-világba, amit egy excentrikus tizenéves hozott létre, aki egy péntek esti epizód után világfájdalmában rituális Mauk-to'Vor öngyilkosságot hajtott végre és ő álmodta meg a klingon túlvilágot a többi fanatikus számára.
Boldogan elidőzhet tehát mindenki egy szabadon választott vagy akár saját készítésű kagylóhéj-világban - persze van, aki a túlvilágon sem lesz boldog, hisz annyira belegabalyodott a szenvedésteli élmények hálójába, hogy önnön kagylóhéjvilágából is poklot fog formálni. (Bár az ilyen, karmikusan nagyon terhelt emberek általában még a ,,felső világban" sem ébrednek fel, hanem az ,,alsó világ" zsúfolt kavargásában tudatosodva élik át az újraszületés folyamatát, pl. úgy, ahogy azt Szepes Mária a Vörös Oroszlánban leírta.) Minden szép és jó - amíg a valódi vágyak a valódi tapasztalásba el nem kezdenek visszahúzni, és akkor döbben rá szerencsétlen hívő, hogy az ígért örök mennyország bizony nem tart örökké! A saját vágyai húzzák vissza ,,a földre", tehát a középső világba, egy újabb testesülésbe.
Egyirányú zsákutca ez a bolygó, innen szabadulni igen nehéz - bár nem lehetetlen. A szabadulást hirdeti a kereszténység a megbocsátás, a földi karma elengedésén át, a buddhizmus a vágynélküliségen át, vagy akár a vaisnava hinduizmus a figyelem magasabb szellemi régiók felé való irányításán át. Természetesen mindannyiuknak ott van a túlvilág csapdája, hogy jobbra a következő elágazásnál ott az a ,,mennyország" meghamisítva, melyet valójában vallásaik legnagyobb tanítói csak az út legvégére ígértek. Ha ezt el tudják kerülni, akkor megszabadulhatnak a földi létből, felébredhetnek a köztes létben, ahonnan szabad a pálya, létesülést lehet választani bármelyik rendszerben.
Mivel akik ezt olvassák, egytől-egyig át fognak menni ezen a folyamaton, fontos hangsúlyozni, hogy a Földön semmi olyan nincs, amelyet más világokban át ne lehetne élni!
Még ha valaki olyan triviális dolgokra is vágyik, mint hogy sok pénze legyen, azt is elérheti egy másik sötét rendszerben, amely nem ilyen csapdaként működik. Ha egészében ugyanilyen bolygót (szerencsére!) sehol nem is találhatsz, mindezeket a tapasztalási formákat végigélheted más világok egész sorában is. Természetesen először más sötét világokba kerül át az innen kilépő lelkek nagy része. Ha az általános iskola 2. osztályában megbuktatnak valakit és átmegy egy másik osztályba - a tanulást ott is csak a 2. osztály újrakezdésével folytathatja, azonban ott már megvan az esélye, hogy tanítanak is majd valamit, és 3. osztályba léphet.
Ha már az iskolás példánál tartunk, említsük meg, hogy mivel Jehova tanítóbácsi nem tanít, csak követel, ezért az iskola felső vezetése középiskolásokat és egyetemistákat ültet a másodikosok közé, hogy korrepetálják őket. Sajnos ez a rendszer annyira ravasz, hogy még a középiskolások egy része is elhiszi év végén, hogy őt megbuktatták, és újrakezdi az évet, ahelyett, hogy dolga végeztével kisétálna az osztályból és visszamenne a középiskolai szintre (világosszürke rendszerekbe), ahova való. Természetesen ugyanez az egyetemistákra (a fényrendszerek lakóira vagy ,,fénylényekre") nem igaz, őket semmi nem tudja kötni ehhez a rendszerhez, annyira primitívnek látják.
Előre tudom, hogy jönni fog a kérdés, miért nem lehet Jehova tanítóbácsit kirúgni - a hasonlat ott sántít, hogy valójában ő is tanuló, mint mindenki az Univerzumban, és neki is meg kell tanulnia a leckéjét. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/6 oldal
|
Bejegyzések száma: 52
|
|
|
|
2019. Január
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
192 db bejegyzés |
| e év: |
868 db bejegyzés |
| Összes: |
868 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 80
- e Hét: 2297
- e Hónap: 4722
- e Év: 15656
|
|
|
Offline
