Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
Pajzán sztorivá változott a mese Kovács P. szájából
  2019-02-20 20:45:44, szerda
 
 





PAJZÁN SZTORIVÁ VÁLTOZOTT A MESE KOVÁCS P. SZÁJÁBÓL


Sokan máig emlegetik az esti mesét, amit egyszer Kovács P. József mondott el lebetegedett kolléganője helyett a Magyar Televízióban. Minden szava pajzán kikacsintás lett pusztán amiatt, hogy férfiként mondta.

A magyar televíziózás egyik legtöbbet emlegetett története lett az a bizonyos gyerekmese. Sokkal több egy bakinál, egyszerűen a helyzet komikuma, aminek minden perce arany volt a felnőtt nézőknek, akik azt hitték, a szilveszteri műsort látják.


Azok a kínos percek...

Hogy mi a baki, azt 1967-ben maga Varga József és kollégái mesélték el, amikor a televízióban egy csokorba gyűjtötték az az évben elkövetett hibákat.


Sokan máig emlegetik az esti mesét, amit egyszer Kovács P. József mondott el lebetegedett kolléganője helyett a Magyar Televízióban - Fortepan





- A baki az évek folyamán sok kellemetlen percet szerzett a bemondóknak, önöknek, né¬zőknek pedig sok kellemes percet - kezdte Varga József, majd a meg¬határozást a szintén népszerű bemondó, Kovács P. József folytatta:
- A baki a saját nyelvünk vagy a néző fülének botlása, és ilyenkor a bemondó csak azt teheti, hogy rezzenéstelen arccal folytatja a leírt szöveget, mintha mi sem történt volna - mondta.


Hogy is volt a mesével?

A hatvanas években esténként nők olvastak fel esti mesét a Magyar Televízióban, nem volt még ,,rendes" rajzfilm, klasszikus mesékkel szórakoztatták a piciket.

Ezekben az években esett meg, hogy amikor Takács Marika vagy Tamási Eszter váratlanul megbetegedett, nem tudott be¬menni a stúdióba, így helyette egy férfi kollégának kellett beugrania mesét mondani.

A történet ma már úgy kering az interneten, hogy egy ötvenhárom éves, szakállas figura köszönt be a képernyőn: - Fecske anyó vagyok... - mondta, és a korabeli felvételen látszik, hogy az operatőr megbillenti a statívot (állványt - a szerk.), ugyanis röhögni kezdett.

A mesélő, a nagydarab szakállas folytatta:

- ...és épp a tojásaimon ülök.

A korabeli kollégák szerint ekkor a hangosító, valamint az összes díszletes és kellékes halkan kiosont a folyosóra, majd összeesett a röhögéstől. Utolsónak az operatőr maradt, aki a következő mondat után hagyta el a stúdiót:

,,és a fészekből kilóg a szép villás farkam..."


Takács Marika (balra) és Tamási Eszter betegsége esetén férfi bemondó mesélt





Pillanatok alatt pajzán történet lett a meséből, a kollégák elismerően bólintottak, amiért a bemondó kibírta röhögés nélkül.


Így is, úgy is hallani


Mint a népmesék, gyakran a legendák is némi módosuláson esnek át az évek során. Először a média is úgy találkozott a történettel, hogy Varga József bemondóval esett meg. Az utókor a legszebb hangú bemondóként emlékszik rá, a Magyar Televízió hőskorának egyik legnépszerűbb tévése volt, először 1958-ban találkozhattak vele a nézők. Varga József az első férfi bemondó is volt egyúttal, aki Tamási Eszterhez és Takács Marikához csatlakozott a tévében. Ő a valóságban sem szakállas, sem nagydarab nem volt, és a sztori sem pontosan így zárult: az utolsó mondat egykori szemtanúk szerint úgy szólt, hogy

,,itt ülök a tojásaimon, füstös farkamat lóbálja a szél",

amit már az elmondások alapján Varga sem bírt ki, így a képernyőt elsötétítették.

Később aztán Antal Imre a történetet Kovács P. Józsefhez kapcsolta, aki 1962-ben csatlakozott a Magyar Televízióhoz. Sajnos a felvételt az interneten hiába is keressük, nem maradt meg, ám mivel Kovács P. Józsefet még lehetőségünk van megkérdezni, utánajártunk a történetnek.

Kovács P. Józsefet kiváló bemondóként ismerte meg az ország, de az esti mesével csúnyán felsült




- Valóban én voltam, én mondtam el a híressé vált mesét, Antal Imre tudta jól - erősítette meg a legendás tévés, Kovács P. József.






 
 
0 komment , kategória:  Pajzán történetek&mondák  
Fekete Lajos versei
  2019-02-18 23:00:30, hétfő
 
 




FEKETE LAJOS VERSEI


Fekete Lajos (Újnémet, 1900. aug. 3. - Bp., 1973. júl. 10.): költő, újságíró, jogász. Bp.-en végezte jogi tanulmányait.

1924-ben Jugoszláviában telepedett le, 1929 nov.-ében kiutasították az országból. Bp.-re jött. Irodalmi tevékenységét a vajdasági magyar lapokban kezdte. Rovatvezetője volt a Vajdasági Írás c. folyóiratnak. Az 1920-as évek avantgarde költői csoportjához tartozott. Mo.-on a Nyugatban publikált, Baumgarten-jutalomban részesült (1934). Az erdélyi és a szlovákiai m. folyóiratok szintén közölték verseit. 1945 után a Csillag, a Kortárs, a Jelenkor és az Irodalmi Újság lapjain, valamint erdélyi és szlovákiai magyar folyóiratokban jelentek meg versei. Válogatott verseinek kötetét is összeállította, valamint a vajdasági emlékeit is megírta érdi otthonában.







AJTÓK KÖZÖTT


Oktondi gyermek, kicsi gyermekem,
milyen megható együgyűséggel
topogtál ma a négy ajtó között.
Az építészet új csodájaképpen
modern lakásunk szűkös ketrece,
az előszoba ajtókkal van tele;

s az ajtók közül nem tudtad hova
nyissál be, hogy megtaláld anyádat,
édesanyádat, aki szólított . . .
Topogtál körbe, mint egy őzboci,
irányt, hangot és ajtót veszítve,
ajtót veszítve az ajtók között.

Az építész, hogy vonalt vezetett,
megrajzolván egy ilyen palota
hatalmas tervét, bizony nem gondolt
kis emberkék, oktondi gyerekek
riadt lelkére az ajtók előtt . . .
Tudom gyermekem, a nagy tervezet

a te fogalmad szerint megbukott!
De lásd, míg űzöm künn az életet
és nap-nap után járkálok-futok
ajtók, zárak és kilincsek között,
bizony sokszor velem is megesik,
hogy állok tétlen s nem tudom hova

nyithatok be; hol vár szeretet,
vagy szigorú szó: belépni tilos!
Tilos belépni, vagy éppen nem fogad
a kegyelmes Végzet s állok tétlenül
a kétségek s még zordonabb valóság
hűs ormain, jaj! mi lesz most velünk?

Így állhattál te, riadt gyermekem
az ajtók előtt s nem tudtad melyik
szobából hangzik szó és szeretet.
Ha elgondolom : anyát veszthettél
négy ajtó között, - hogyne veszne el
a zord Közöny előtt egy idegen . . .







ALSZIK A VÁROS


Rettegés jött el, keresnek békét és nincs.
Ezékiel 9, 25.


Mostanában nehéz álmaim vannak.
Ebben a városban nincs nyugtalanabb
alvó nálamnál. A szemem éjtszaka
fölpattan, mint a huzat-kivágta ablak
és merengek, nézek a hegyek felé,
de nem tudom, csillag-e, villany-e
ami ragyog az éjtszakában.

Tudom, van úgy, hogy más sem alszik,
de legalább nem gyötri féltés
mint ahogy engem mostanában,
ha elgondolom : az őszi éjben,
a csillagos éggel betakarózva,
milyen szemérmes ez a város; milyen
szemérmes, mégis száz bajnak kitett.

Hajnalig nézem . . . Mint egy igézet,
mint könnyű csipke a keble körül
olyan a bástya. Ragyog az ég és
a holdsugár most a karcsú hidak
ivét kalapálja; s a víz fölött
nyújtózó hült, hideg vas szinte sajog,
szinte porzik a kigyúlt fény alatt.

Zsong és sajog: alszik a város.
Alusznak a házak s a szürke kövezet.
Nincs is talán senki nyugtalan; csak
engem ráz egy gonosz látomás: az égi
paplannal takarózó asszony
keble nyitott és tüzes darazsak
kitárt melléhez tartanak zúgva.

Ki tudja, bomba? . . . talán meteor
robban az égen kelet felől?
Nem, nem! Az Alföld szorgos parasztja,
a nap dübörög most: hajnalodik!
S hajnali fényben ébredő asszony
a haját bontja: most kel a város!
Az éjjeli őr meg kocog nyugodni...







ÁRUT, TESTET, LELKEKET

Kelj fel, kelj fel, Debóra!
Bírák könyve, 5.- 12


Igazat kéne tenni! Vakok vagy gonoszak
a bírák? A szabadrablás a földnek felét
a kalmároknak adta, kik ülnek naphosszat
hamis mérlegek felett, s mérik eledelét
a másik fél világnak; lecsipkedve felét
az emberhez termelte terménynek s más jónak.
Igazat kéne tenni! Vakok és gonoszak
a bírák, kik maguk követik el a rosszat,
hogy nem állítják reá parázsra vagy hóra
a kalmárt, világcsalót. - Kelj fel hát, Debóra!

Kelj fel hát, ős bíró, nagy, ítélkező asszony!
Se a selyem, csipke vagy bársony ne marasszon
a hamisak oldalán. Mert ordas-hangokat
üvölt minden tájon a becsapott szegények
megkorbácsolt serege. A kifosztott lélek
csűrje üres, - lisztje sincs mese-pogácsának.
Üresen jár szekere, abrakot lovának
Nem ád, csak az ostornyél, hogyha nekifárad
a terének s meg-megáll a küllőkön száradt
sárral, földdel omlani - boldogtalan állat!

Cserefával nem tüzel; tüzeli a rossz kór,
ha megdermedt lábain zsugorodó bocskor
a szegényt nagybetegen földhöz vágja olykor.
Kelj fel értük, Debóra, igazságos asszony,
egyiptomi keselyűk csapata riasszon
szét a kalmárok hadán, akik adnak-vesznek
árut, testet, lelkeket, amíg maguk keshedt
bársony-gúnyán, gyékényen pénzre telepesznek.

A hollónak eledelt nyújt a puszta döggel;
mért nem adózik az úr csak egy kicsit többel
annak, aki árkot ás, földet túr, vagy csépel;
zsákot cipel, verset ír, birkózik a géppel,
avagy bánya rejtekén félmeztelen testtel
küzd a szénnel, sötéttel, mint tanító-mester
a kisdiák elméjén, hogy tudást fakasszon.
Kelj fel értük, Debóra, igazságos asszony!







CSONKA VERS A VÉN DUNÁRÓL


Pesti, esti ődöngés közt itt állok a Dunaparton,
hab fölé hajolva látom vízbe meredt fura arcom.
Révészek, derék halászok fogjátok ki arcom mását.
kicsi népem szenvedését más népek, hogy meg ne lássák.

Alvó hajók dongja recseg, félelmetes a sötét víz
s ilyen sötét marad végig, míg hazámon keresztülvisz.
Tudom, hogy más népek jaját, fájdalmát is erre hozza,
de legsötétebben mégis szenvedésünket hajózza, . .

Bölcs, nagy folyó, - ős szerepet vállalt a nagy békítésre
germánok, magyarok, szlávok között - csak bár le ne késne.
Ballagó két testvér-partja nemzeteket és hazákat
megértésben összeköt és gyűlöletben szerteválaszt.

Mégis!... - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Mégis. . .

Minket megint átok páhol, velünk balszerencse játszik
s a nagy folyó úgy folyik, hogy nem Dévénytől, de Mohácsig!
Csak Mohácsig. . . ahol fájón megborzong a habok fodra
s újabb magyar történelem hajtja fejét a habokra...







ERDÉLY FELÉ A FIAMMAL


Mi tagadás, már haza mennék
Ennyi nagy kóborlás után,
De attól félek megugatna
Leghűbb barátom: a kutyám.
Az elbocsátó, régi házat is
Látni szeretném nagyon,
De félek, hogy a régi kertben
Nagy zöld lángokkal ég a gyom.
Megmutogatnám a fiamnak
Az Ér, s a Kraszna merre folyt
És Máramaros felől mily szép a
Kékderengésű hegymosoly.
Megmutogatnám a szilágyi
Vályogszagú kis házakat,
Melyekre a változott idők
Emésztő tüze rászakadt.
Járnánk a gond-kúszált mezőket,
A vérsajtoló dombokat
S a kezét fogva odasúgnám:
Ne beszélj magyarul sokat!
Mert nehéz emlék lett s fájdalom
Ez a táj, amely még nem rég
Bízón várhatta haza
A letiport álmú Ady Endrét...
Nekem tilalmas szülőföldem,
Mert én nem tudok oláhul,
S gyermekálmaim tarka leple,
Csak szemfedő lesz, hogyha rám hull.







ÉJJELI SZÁLLÁS


Hiába lépdeltem szaporodó léptekkel
az alkonyat előtt, - a mögöttem baktató
fekete döngésű este csak elért az összeboruló
ákácok alatt
s egy fárad mozdulattal a vállaimra tette
földszagú, cserepes kezét
és annyit mondott halkan:
pihenj meg a méccsel bíztató tanyán, cimbora...
A hét napja tartó,
tanyákat kerülő puszta ődöngésben
már úgy hittem, nem látok többé
soha emberarcot s most mégis jólesett
adjistennel köszöntenem
a padkán gubbasztó, fáradt öregembert,
aki a tűz mellett éppen beszélgetett
a szabadkéményen bedúdoló széllel...
Aztán leültem magam is a tűzhöz. A néha-lobbanó
láng híven ránkvilágolt s csak akkor láttam,
hogy négyen ülünk a piruló zsarátnál;
egy ifjú ember még és ifjú felesége.
De máskülönben: én voltam a vándor
s ők a háznak népe; és nem kínoztak meg
faggató beszéddel s vesébegyanító teketóriával.
Míg a menyecske szétdobta az ágyat, az öreg megkínált
kenyérrel, dohánnyal s az ifjú ember
belevert néhányszor egy búgó citerába...
A zeneszóra táncolva jöttek elő mind a tücskök
s a falon kígyózó fénye a parázsnak,
mint ki nem mondott szavakból
varázslat, úgy hullott közöttünk széjjel:
béke... őszi este... béke...
Aztán, - mielőtt pihenni tértünk, én gazdagabb lettem
két barna kézfogással
s egy magyar pórasszony
bujkáló tüzű titkos mosolyával...







FALVAK, HATÁROK


Hol állapodhatna meg végleg,
ki annyit futott a hazában,
melyik tájon pihenheték meg,
kicsit nyugtatni zsibbadt lában.

Szülőföldem úgy eleresztett,
hogy lombja sem zúgott utánam
s nem vagyok azóta sem veszteg,
új és új tájakra visz a vágyam.

Utamon kisérgetnek tépett
felhők, mint nagy, bozontos kutyák,
míg rendre hagyom el a népek
furcsábbnál, furcsább faluját.

Falvak, határok váltakoznak,
s utánam kiált boglya, kútgém.
Vissza is nézek lopva-lopva
s tán meg is állnék, hogyha tudnék.

Megállnék sokszor . . . De hiába,
helyben nem maradok sokáig,
örök menéshez szokott lábam
megjárnivaló utat vágyik.

Bolyongásommal, mint a révész,
nyughatatlanul parttól partig
kötöm rab és szabadabb részét
hazámnak; - vajjon meddig tart így?

Vajjon meddig kell eliramlott
időt és partokat kötöznöm,
hogy szemem ölelkező partok
örömén egyszer megfürödjön.







FENN ÉS LENN


Láttam egy madarat repülni
kék ég alatt, mezők felett
olyan légies könnyedséggel,
mint ahogy egy pihe lebeg.

Sokáig néztem. Egyre feljebb
emelkedett kicsi, finom
szárnyaival, és végre eltűnt,
mintha szálló virágszirom

lett volna, mit a tavaszi szél
szeszélye lebbentene fel,
fel, egészen a bárányfelhők
fehér nyájaihoz közel . . .

Aztán magam körött a földre
hullt vissza a tekintetem,


s olyan fájdalmas bénaságot
éreztem, mint még sohasem.

Vaskos, fekete szántóföldön
álltam; épp olvadott a hó.
És a latyakos olvadásban
a lábam alatt cuppanó,

nehéz sárban arra gondoltam:
mért irigylem a madarat?
Hiszen az ember is repülhet,
csak éppen a nyűgös sarat

kell legyőznie; mint a madár
lelke a tollas, szürke, csúf
testet legyőzi, s égbe röppen,
míg szívének motorja zúg.







FÉRFI-HŰSÉG


Ha most meghalnék, úgy mennék el innen,
mint aki előtt nem maradt titok,
még annyi sem, mellyel a másvilágon
angyalok előtt takarózni fog.

Pőrén állok hát, mint a földi dolgok,
melyeknek titkát kileste szemem
és minden titkok tudója én, mégis
titoktalanul itt szégyenkezem.

Szégyenkezem és állok szemlesütve
az Úr előtt, ki egy kérdést adott
a férfihűségről s feleletül csak
közönyös, hideg homlolom ragyog.

És a gyóntató, néma, hosszú csendben
Ő tovább kérdez: Kivel? ... Hol? Mikor?...
A kérdés megborzongat és az emlék,
az emlék tűze bennem ujra forr...

De számat szóra nyitni nem bírom, mert
szorongó szívem fennhangon dobog,
míg hátam mögött csendben felzokognak
kékszemű, szőke leány-angyalok. . .







A HARCOS TRÓJÁRA VISSZANÉZ


Bizony különös is, ha elgondolom,
hogy a kulcs csikorog, fordul,
én meg csak számolok: egy . . . kettő . . . három . . .
s mögöttem a léces kiskapu csöndben bezárul.
Egyszer ha elcsitul nyugtalan életem,
két idegen ember jön majd hozzám
s számol: egy . . . kettő . . . három . . . és rámborítanak
egy fekete födelet
és részemre minden volt-, múlt-világ bejárul.
De most, - egy forróvérű, zajgó életet
zárok le magam mögött, amikor este
két lábamat ingató roggyanással
a kapuban megállók s magam mögött
a vén parázna város fiatal életemre vágyó
minden falánkságát szótalan kizárom . . .
Aztán a kültelki udvar csöndes sötétjéből
a városra,
az égalját pirító kábult lázbetegre
mint az égő Trójára csak úgy nézek vissza.
Kis békességem itt, szinte mese, álom,
(kerekes kútból húzzuk a vizet,)
és erős a hitem, erős az én váram,
kis szobakonyhás, jó nyomorúságom . . .
Mert szobakonyhás, jó nyomorúságom elrejt,
betakar s jajszókkal teli hideg éjtszakákon
lecsukja halkan szemérmes, mély ablak-szemeit
és el nem árulná egy egész világért,
hogy előttem e rejtett kicsi zúgban,
a szobakonyhás, jó nyomorúságban
egy derék, öreg börtönőr lakott . . .
Csak éjtszaka, ha kioltom a lámpám
és a szobában mozdulnak a holtnak hitt falak,
hallom, hogy a volt-lakónak dübörög a lába,
jár-kel a szobában a börtönőr és számol:
egy . . . kettő . . . három . . .
Aztán rámhajol, megnéz, - alszom-e,
mert hajnalodik, virrad
s künn nagyobb rabtartó leskel rám: a város!...







A HÁROM ARCOM

(Ottlik Lászlónak)

Azt mondtad, kedves, három arcomat
figyeled régen, egy életen át;
s a három arcom mind külön vonással
egy bennem élő szép, külön világ.

Első arcom a komoly férfié,
mely hétköznapos gondban elmerül,
s egy harcos élet küzdelmét mutatja
az ütközetek árkán legbelül.

Másik arcom a gyermeket mutatja,
a víg gyermeket, aki én vagyok
s olyan ujjongva örvendezel rajta,
hogy néhanapján ez is felragyog.

A harmadik arc az örvénylő világ,
a költő arca (örök idegen);
mely mögül a vers csak néha villanás,
csak dörrenés, mi zajlik idebenn.

A három arcom együttvéve mégis
a költő arca, aki én vagyok;
s a három arcban egy egész világ van,
melyben vigadnak, sírnak magyarok.







HOGY VALAHA IS EMBERREL SZÓLTAM


Néha fáradtan közétek vonszolom magam
és köszönünk egymásnak, mint ahogy szokták,
kezet is fogunk egymással, mint ahogy szokták
s mégis,
olyan ez a mi barátságunk, akár a rozsda:
régi, - de lehullhat mindenik percben . . .
Én tudom hogy belemarom magam az idők vasába
s lehet, jő valaki, aki majd vallja,
hogy az én nyomom nemes patina, de nekem már akkor
annyira mindegy, mint amilyen mindegy,
hogy ki szíja el majd maradékdohányom
és ki csókolja a szeretőmet.
Mert nekem akkor már mindegy.
S most is csak az ellen emelek szót,
nehogy valaki higyje, hogy jó vagyok barátnak;
s barátja voltam bárkinek.
Mert úgy élünk mi ebben a vadleste akolban,
mint él az éjtszakákban a csillagok nyája,
mindenik fénylik magának, mindenik csillag magának,
anélkül, hogy a másikról porszemnyit tudna.
Igaz, - egyszer volt közös kenyerünk, csókunk,
egy vérhullajtásunk a harcban, de hogy fennebb
lobogott oltárom füstje, valaki agyonütötte bennem
Ábelt s azóta káinmód kerülöm ezt az emberrelteli
rengeteg erdőt: járom a magam dühének pusztaságát,
hogy valaha is emberrel szóltam.
Lehet, hogy egyszer visszatérek,
lehet, hogy többet sohse láttok: nekem már mindegy, -
csak csókkal ne várjon senki-száj, mert megint csak
hinném árulásnak
és szörnyűséghalló kábult fülembe
a harminc ezüst pénz egykor-zenéje, megint,
megint csak visszacsengene. - - -







ITT MESSZE, LENN A DUNA MELLETT


Jaj, végzetesen megkomolyodtam
határok, folyók és emberek közt;
dúlt esték, falak és bibliák közt
nagyon-nagyon megkomolyodtam...
Vert sorsok közt s vert magyarok közt
itt messzi lenn a Duna mellett,
kit nem hagyna el a kedve ?.. .
Ki néz itt este a csillagokba ?
Ki vígad itt füttyös szelekkel ?
Ki nótáz itt a hajnalokkal ?.. .
. . . Fájdalmas itt az őszi estve,
pásztortűz lobban és a furulya
vézna kis teste telides-teli van
zokogással.
Nehéz, nagy éjjel (csak hallanátok),
mily kínosan nyög a barázda
s az országutak katonáit,
a poros, öreg eperfákat hogy riogatja
itt a szél.
Csak hallanátok fáradt parasztok
lépte döngését estszűrkűletben:
fekete sors, - a sorsunk villog
fájdalom-ágyas, sötét szemükben...
Megtértek ők és megkomolyodtak ;
megkomolyodtak, mert tudják magukról:
nagy színjátékok tragikus népe.
Megtértek ők és megkomolyodtak,
megtértem én és megkomolyodtam
határok, folyók és emberek közt;
dúlt esték, falak és bibliák közt
nagyon-nagyon megkomolyodtam
vert sorsok közt s vert magyarok közt
itt messzi, lenn a Duna mellett...
(Újvidék)






JÖN AZ ŐSZ, JAJJ!


Jön az ősz, jajj!
Köd ül az ormokra,
Fekete varjak
Szállnak a tornyokra,

Jön az ősz, jajj!
A szívünk meglapul,
Hideg hóharmat
A lombról lomra hull.

Jön az ősz, jajj!
Hidegek a vizek,
Bús némaságtól
Fájnak a ligetek.

Jön az ősz, jajj!
Várjam-e meg jöttét?
Sok fiatal álmom
Messze szálló röptét.

Ürmös, 1930.







KORUNK ARS POETICÁJA


Én nem adom fel a hitemet:
az ember volt jobb is, és volt gonoszabb.
Idézhetném a történelem véres lapjait;
a rabló-, lovagkor, daliás idők
századok során megszépült idejét
s a vértől párázó újabb lapokat.
Az embert vad ösztönök rázzák,
s az ősi mozdulat fölött az álarc
ezer toldással van tele,
A világ daloló kedvének mélyén,
az indulat-gyökerek alatt a dzsungel-ének
ott szunnyadoz, ha szánt, ha vet - avagy
a harcban rohamra megy, vagy táncra perdül.
Az önzés, kapzsiság, gőgön keresztül
ősi magunkat menekítjük?... Ki mondja meg?
Én nem adom fel a hitemet:
az ember volt jobb is, és volt gonoszabb !
Daloljunk neki dzsungel-éneket,
ami a vér legmélyéről ered,
hogy emlékezzék a földre, mit eke nem szántott,
a vízre, amelyet nem jártak hajók,
őserdős fára, mit balta nem hántott,
hogy emlékezzék: a tengerparton elhevert napok
bölcsős derűje mily kék volt, - sátoros;
és hogy a lelke mélyén a nagy nomád tűz
egész fényével most is ott lobog.







LÉPCSŐ-GENEZIS


Az embereknek egyszer kellett valami,
Amin az útja felfelé vigyen,
- Mert a titkos erők felfelé lökik -
S amin az ember néha megpihen,
Ha súlya felfelé nőttön nő,
S a vágyak után a jutásban megáll,
Hogy megne ölje a szívdobogás :
Így lett a lépcső !

Az örök emberi akarás,
Ez az acél-véső
Ott lebegett a vágyak tengerén
És szólt: legyen lépcső !

És megrezdül a kő s a fa,
A szikla és az erdők cserhada.
Irtó ütések alatt a véső
Nyögött, izzott és remegett,
De meglett: a lépcső.

S most beépítve erősen egy helyre
Áll itt is, ott is egy-egy gyermeke.
Dacol az idővel, viharral, széllel,
Rátipor naponta lábak ezere.
Emelkedik rajta álmok ezere;
Kit a mélységből űznek jel a vágyak,
Kit a magasságból zúdit le a bánat,
A koldus, a király mind rajta jár.
Emberélet kincsek néma, titkos őre
Maga az Isten is rálép a lépcsőre.

S e földön, - látod, - a legszebb lépcső,
Kit megérint az életnek minden rezdülése,
A művész, a köItő.







MÁRIA KÖNYÖRÖG


Mária öröme nagy volt
És szíve halk imákat dobogott
A gyermekért.
A fájdalom testében megbékélt
S merengve szőtte szép,
Aranyfonású szálakból a sorsát
A kis jövevénynek.

És végig fut most Palesztinán a hir,
A vérfagyasztó, gyilkos üzenet:
Minden gyermeket megöljetek!

És látja jönni döngő lépésekkel
Gyermeke felé a gyilkosokat.
Lándzsák éles hegyét érzi közeledni
Az éji sötétben.
Kétségbeesetten omlik a bölcsőre,
A békén szendergő apró csecsemőre.

Nem, nem, ezt nem adom! Ez az enyém!
Az én életem, az én mindenem!
A szívem alatt én hordoztam őt,
Mint megváltó erőt, szent Ígéretet.
Kinos szaggatások, tépő fájdalmak közt
Ő volt a reményem.
Kérjetek akármit anyai szívemtől,
Mindent odaadok, ami az enyém,
Csak ezt az egyetlen egy kincsemet nem!

Vegyétek el a kicsiny hajlékot,
Ahol én születtem s ahol
Édesanyám értem áldozott.
Vegyétek el a földet, a vizet,
Virágok illatát, madárdalt ne halljak
Többé sohasem.
Ne halljam a lombok sejtelmes zúgását,
Ne lássam az égnek nyúló bérceket.
Tépjétek le rólam a takaró rongyot,
Legyek meztelen, koldus - senkise.
Sorsomat átkozni érte nem fogom,
De a gyermekemet, - oh - azt nem adom!

Az ő mosolyából lesz az örömöm.
Az ő gügyögése lágy muzsikájára
Szent remények tüze lángol szívemen.
Sírása az erdők fájó zokogása
És a kacagása új világ jövésnek
Hajnalhasadása.
Hangja csendülése lesz harangkondulás
Templomi imára,
Szemefényétől kap fényt az én vert szemem
Édes látomásra.
És ha nő délcegen majd kemény alakja:
Égbenyúló csúcsok meredekét látom
És érzem az élet fenséges hatalmát
És igazi titkát az életadásnak,
Mit az Isten adott az édesanyáknak
A megdicsőülés rejtett üdveként.

Én a gyermekem életét akarom!
Holnap már álmodom, ha ma megvertek,
Szép jövendőről,
Mert érzem, hogy piheg keblemen a gyermek.
Holnap már vágy-bimbók nyílnak ki szívemben,
Ha ma letépte is onnan őket a bűn,
Holnap már kisarjad karomban az erő,
Ha ma lesújtott is a csúnya leverő
Balkezű sors.

Oh Istenem! tartsd meg nekem e gyermeket,
Hogy érezzem pici szívedobogását,
Oh Istenem védd meg pihegő életét,
Szája gügyögését, ajka mosolygását.
Oh Istenem védd meg az anyák szent jogát,
Az új életadást s azt a szent hivatást,
Mivel a magvakból gyümölcsöt nevelnek.
Oh Uram! ne verd meg az édesanyákat,
Halld meg a bölcsőktől felszálló imákat!

És megcsókolta kicsiny gyermekét.
A csókra lassan megnyílott az ég.
És fény áradt széjjel a szegényes házban,
Amikor hallatszott: A gyermek a tiéd!
Bízzatok Istenben s az anyák jogában f
Az élet e drága, szent ajándékában!

És Mária kincse a világé lett.
Az édesanyai féltő szeretet
Megmentette a drága gyermeke







MINT PORSZEM A SZÉLFUVÁSBAN


Nyújtózkodó napos mezők,
lányoskarcsú falútornyok
kihágások rívó szélben,
zöld fák alatt kicsi házak,
mélycsapású országutak,
vén bácskai országutak
s bolyongó, bús magyarok, kik
csillagtalan éjben járnak,
nélkülem most mit csinálnak?
. . . Itt állok a pesti utcán,
mint porszem a szélfúvásban
s komor házak sötét sátra
betakar. . .
Kövek alól, kő alatti
súlyos, nehéz ájulásból
hallom, hogy vágtat az élet.
Lassan kúszó, forró láva
hömpölyög a kövezeten;
ezercélú ember árad
ezerszinű vitorlával,
feketével, bús-lilával,
víg-pirossal, boldog-kékkel,
míg én barna reménységgel
s bányászatlan terveimmel,
mint a gyémánt
itt alszom a kő alatt . . .
Kő alatti nehéz földben
felcsírázó tegnapokkal
hallgatok és álmodom.
A fáklyátlan tegnapokból
nehéz emlék ver, kisérget
s álmaimban riasztanak
cseles tőrü, déli népek.
Mert feketén emlékezem
tüzes, messzi szláv zenére,
nagyon sújtott magyarokra,
kiknek mezei dalában
fáradt est harang borong.
... Egy űzött nép fájdalmával
itt állok a pesti utcán;
tüzes, nyári szél ölelget
s szivszoritó ölelésben
felcsiráznak tegnapok:
nyújtózkodó, napos mezők,
lanyoskarcsú falútornyok,
kútágasok rívó szélben,
zöld fák alatt kicsi házak,
mélycsapású országutak,
vén, bácskai országutak
s bolyongó, bús magyarok, kik
csillagtalan éjben járnak,
nélkülem most mit csinálnak?







NOVEMBERI KÖLTÖZKÖDÉS


Darum, állj meg! Búcsúintő
darvak, fecskék várjatok.
Fészekváltás aggodalma
most énbennem is sajog.

Vándorcsapat, szálljunk együtt
legalább egy darabon,
hadd érezzem, kóbor célunk
találkozik valahol.

Míg ti szálltok ködtakarta
égközön és földközön,
addig a városban én is
új tanyámra költözöm.

Kocsi döcög, baktat a ló
a budai köveken,
fuvarosom a bakon ül,
én meg gyalog követem.



Félszekérnyi szegénységem
rongyai közt szél lobog,
nehéz sorsom húzza a ló,
s alig-alig vánszorog.

Ezt a szegénységet húzni
kevés a ló ereje.
Mindegy! Vágj a lovon végig,
zord november elseje!

Repüljön a koldus-kordé,
hadd recsegjen a bútor,
igaz költő őszidőben
így húz át a városon.

Míg a deres utcát járom,
merre szállhat, hol lehet
a velem oly közös sorsú,
költöző darusereg?







NYÁRUTÓ


Ki mondaná meg, hol hamvadnak el
így nyárutón a lankadó tűzek?
Szívem csendes... Fel-felujjong mégis,
hogy a szerelem most gyújtotta meg.

Ugye kedves, mi magunkba rejtve
nem kérdezünk a nyári tűz után?
S a nyári mámort mégse felejtve
szívünk tűzes lesz, mint a muskotály.

Piros virágként kinyíló szádra
míg mosolytalan, kemény és komor
győzedelmes számat szorítom. -
csókod tüzel, mint mennyegzői bor,

S így búcsuzva az eliramló nyártól,
piros csókok keszkenője repdes
fejünk fölött, de az elmuláshoz
könnyet ugye nem hullatunk, kedves?







ÖREG TANYA PUSZTULÁSA


Öreg tanya, öreg nyárfás...
Nyárfalomb közt szélkiáltás,
szélkiáltás, híradó nesz:
vagy halál volt, vagy halál lesz
ezen a kietlen portán.
Olyan csend van, szinte orkán,
ahogy itt a csend kiáltoz.

A vén tanyán se ki, se be
nem jár lélek; ördög űzte
a ház népét vízbe, tűzbe?
Szél rikolt be udvarába,
s udvarából senki lába
nem vezet ki a tanyából:
nincs csapás közel, se távol.

Eke-bántatlan a kertje,
izmos bürök mélyre verte
földbe le a gyökereit.
Öblös gaz az eső levit
gyűjti a kánikulára,
s szorongatja hónaljába
görcsösen a hűvös nedűt.

Árva kert a rom tanyához
hozzáillik, összepároz,
mint moha a redves kővel
s bánatfűz a temetővel.
...Mert igazi temető ez:
tört üvegen pókháló rezg;
eresz alján csüng a fészek,

s tűzhelydúló, sötét vészek
füstje még a szemöldökfán.
Tört edény a kihűlt padkán
meleg-tejes szürcsölések
emlékeiről lekésett.
Az elhagyott szoba falán,
mint a fehérre vált halál,

úgy didereg Szent Pál képe,
akit a ház hites népe
itt hagyott a sietségben.
A búbos kemence rég nem
ontott meleget magából,
s roskadozó agyaglábon
múlt, havas telekbe réved.

Nyár van... Mégis csupa tél ez,
a zord romlás, mely tűvé tesz
minden sarkot és szegletet:
vajon a ház mit rejteget
foglyaként a pusztulásnak?
Dől a kémény, falak vásnak,
s tántorog a nyári hőben

az egész ház, mint a beteg,
ki napfényen is didereg.
Pedig milyen meleg suba
az öles gaz zege-zuga,
mely vadzölden és sötéten,
sátoros lombbal s gyökérrel
húz a halálba, mint a sors...







PARKBAN


Itt tarka virágok közül
Szökik egy kut a magasba.
Finom fátylakat sző a napsütésben
A visszahulló viz.
A medence márvány,
Körül zugó tölgyek
S rengeteg erdő.
Ember nincs.
Csak én.
Én, aki egyedül birkózóm a rengeteggel,
Hulló fátylakon át lesve a szivárványt
S szívem hangosan ver.

Tündér jön.
Lenge fátylakkal takart
Fénylő mesztelenség.
Eh, eszetlenség. Vagy látomás.
De nem! Fájánsz korsóval karján
Áthajlik a medence márvány peremén.
Karjáról lecsúszik az edény
S a finomra szitált, porzó szemeken
A szüzek vágya csillog át felém:
S én megyek, megyek a tündér után,
Gyermekként, egyedül és bután,
Mintha nem tudnám,
Hogy minden hiába !







REMÉNY A HITETLENNEK


Mi a szeretet? S vajon ki uralkodik eme hatalom felett?
Nyöszörgő választ adhat erre minden élő ember, mert ez létszükséglet.
Sok tett zajlik le egy generáció alatt,
S néha már csak a remény az utolsó falat.
A remény, mely oly sok ember hizlal,
Amin sokszor csattan a kin, s baj.
De van élet, van fény, van szeretet,
Hallgassátok eme segítőkész lelkeket.
Van virág melyet gyomok tövisei mardosnak,
Mégis látunk, olyat merre emberek taposnak.
Lehetsz pénzes újgazdag, zsákos majom , ha egyszer egyedül vagy,
Mert társak, barátok nélkül hamarabb jön a fagy.
Csontok szilánkozó reccsenése töri meg a csendet,
Ha az ember nem próbál meg tenni egy kis rendet.
Mert tettek ereje, baráti hűség
Kell oda ahol van szükség.
Rémálmok árnyai osonnak az éjben,
De te attól bízva törj át a sötéten.
Kis láng is onthat kínzó tüzet,
Tüzet, melyet földi víz meg nem szüntet.
Egy mosoly, egy kacaj, mely lélekből csordul,
Gyógyít meg testet, lelket nyomtalanul.
Mint, ahogy a gitáros pattogtatja le a rozsdás dallamokat,
Úgy kerget ember is rendíthetetlen álmokat.
De hidd el, csodák igenis vannak,
S az álmok valóra válnak látónak, vaknak.







SEM FŰ - SEM FA


Sem fű, sem fa, cserje csak,
megalkuvás bokra,
hajlik, amerre a szél
dönti háborogva.

Engedelmes vesszei
a földig hajolnak
veréb-súlynyi terhétől
veréb-hatalomnak.

Vézna bokra hajladoz,
nehogy ága törjön,
s veréb-bosszú vagy vihar
rajta átsöpörjön.

Sem fű-sem fa foghíjas
alázat sövénye,
eleje ott kezdődik,
ahol van a vége.

Sem fű-sem fa-kerités
ínség-tanyát óva,
mintha a szegény ember
helyett is hajolna.

Pedig a szegény régen
sem fű-sem fa-ember,
lépten-nyomon hajlong a
hatalommal szemben.

Hajh, a tölgyfa szembeszáll
villámmal, viharral,
s felhők üstökébe kap
izmos fölgyfa-karral.

Istenem, csak hagyj tovább
tölgyfa-gőgöt bennem,
inkább szembeszállok száz
vad veszedelemmel,

s ha villám sújt, ropogva
hamvadjak a tűzben,
de a megaláztatást
soha el ne tűrjem!...







SZABAD VAGYOK

Vak voltam eddig és szegény,
Most megnyílt előttem a csoda-ajtó,
Feltárult nekem a meglátás világa
S a gazdaságnak minden kincses álma.

Bús voltam eddig és fekete,
Most új hangok futnak szíven húrjain:
Mosolygó, kacagó, szent örömök
S a fehérség színe bennem már örök.

Rab voltam eddig s a magamé.
Most széttört rajtam az acél-bilincs.
Eddig voltam a békétlen, örök lázadásé,
Most megnyugodtam és szabad vagyok.

Mert most az életem egészen a másé.







SZÁMADÁSOM


Most már látom, hogy hegyi rabló
sötét lelkével le-lecsaptam
az éveimre, s eléltem őket
ragadozó, vad indulattal.

Mi következzék?... Szánjam-bánjam
Csókszomjamat s a lesben állást?
Dehogy! Megáldom az ösvényeket,
ahol kívülem úgyse járt más.

S ha az évek fehércselédek, (?)
bizony, kegyetlen uruk voltam:
nem cicomáztam szalaggal, gyönggyel,
sokszor járattam őket rongyban.

Lám, most mégis nyugtató nyárban
itt van minden szorgos cselédem;
már harmincnégyszer vetettünk, és
most aratásra készülünk éppen.

Behordjuk az esztendők érett
gabonáját, gyümölcsét rendre,
hogy áldott évek termése ízén
ízleljenek a végtelenbe

azok is, kiket (szegénységben
hagytak a vágyak, és a nyárnak
kerítésein amíg belestek)
az Isten kertjéből kizártak.







A SZEMEDBE NÉZTEM


és tekinteted
meleg bársonyán - mint
két párduckölyök -
együtt heverésztek:
a szenvedély és
az álmos nyugalom.

Szép két kis állat;
egyet játszani
milyen jó volna
veletek, ha most
játékos kedvvel
közétek lecsapnék.

Játsszunk tehát! Két
kicsi vadócom, két
barna állat: két
sötét szemem! De!...
Kettőtök közül
melyiket simítsam?...

Azt-e, amelyik
langy simogatásra
kéjjel elomlik,
s aztán megremeg?
vagy azt, amelyik
forró szenvedélyek

tűzétől hajtva,
kéjes csattogás közt
véresre marná
keskeny kezemet?
...Csókolj meg, kedves:
a veszélyt akarom!...







SZENT IRTÓZATTAL KÖSZÖNTELEK VÁROS


A nagy kőcsoda alatt ámulva megállok.
A két lábam falusi karó, tanyai cövek,
a karjaim lengő piros pipacsszárak,
a derekam erős eperfatörzs,
s amit búzavirág-szemeimmel látok,
ez itt a város:
a halálos mosolyú örök nyugtalanság.
Ez itt a város:
az élet útjain iszonyú roham.
Egymás testén gázoló körutak, égbenőtt
falak, tornyok és házak.
S a házakon milliom ablak.
Ó, kőiszonyat szent hisztériája: ős zűrzavar; -
harangok, kürtök, villamosok, vad gyorskocsik,
kémények, fények, huzalok.
Százfelé rajzó hangyaboly-élet: emberek;
tülekvés ökölre, vérre, kenyérre, borra: a bölcs
élniakarás versenyfutása ez.
Millió ember .. . Testvérek mind, mind idegenek
s mégis ebben az orkános rohanásban úgy emelik
egymásra arcukat, mint akik vert sors kenyerén
megbújnak az Isten homlokának szép eresze alatt.
Testvérek ezek, emberek s talán csak én vagyok
itt az idegen.
Gubbasztó kalapom karimáját még erősen fekszi
a bácskai por.. .
Pedig kinyik búzatáblát hoztam a mellemen,
kék ég derűjét a homlokomon:
nézzetek ide !.. . Ide nézzetek!!... Tíz ujjam
között egy marék kalász .. .
- - A város rohan, zihál a melle, embert
gázolnak ösztönök s hideg mosollyal mered a kő.
Kő!.. . kő!.. . Kövek, hideg kövek,
közöny-kövek! - - - - - - - -
- - - Irgalom!
Hová meneküljek ?!
Hol az országút ?
Hol van az égbolt ?
Hol a madárdal ?
- Nincs dűlő, boglya, feszület: - - - -
fogjatok le, mert kiabálok!!
- - Szent irtózattal köszöntelek, város .. .

(Budapest 1930.)







TAVASZI SÉTA A KERTBEN


A kertbe most, kisfiam, halkan lépjünk,
hogy rózsaszín álma a barackfáknak
fel ne riadjon, amint belépünk.

Intsd a kezedet, jaj, le ne tépjen
egy gyümölcsígérő pici virágot;
mohó kacsódra majd én is vigyázok.

Hallgasd csak, - mily édesen döngicsélnek
mézgyüjtő kedvvel a karcsú kis méhek;
lám ők is itt vannak, ők is élnek . . .

Amott egy ágon egész elámult
füttyös jókedvében egy kicsi cinke:
- barna a kabátja, sárga az inge.-

De nézd csak? ! . . . szalag van egyik lábán;
ez a mi cinkénk, - amelyik a télen
bekocogtatott az ablaktáblán . . .







TÍZ ÉV MÖGÖTTEM


Hamar felejtek:
egy táj maradt el és tíz év mögöttem.
Még egy kicsit dideregnek bennem:
a fölkarcolt napok,
a lebírkózott évek,
a leskődve osonó őszi esték,
a négy fehér fal és nagy fehér havak,
mik a roskadó télbe elkísértek...
Még egy kicsit felpezsdülnek bennem:
a tavaszok színes szirmai,
a bogárdöngés a nyári alkonyaiban,
a vén eperfa meseszövő csöndje,
a küszöbre lankadt csendes esti béke
s egy imádkozó gyermek: a fiam
s egy dúdoló asszony: a feleségem,
akik egy életen által elkísértek.
Hamar felejtek:
egy táj maradt el és tíz év mögöttem.
Ha felhő szállt föl, - a szél messze vitte,
ha szellő támadt, - elnyelte a puszta;
(ki időz ma az emlékek során?)
ha emlék támadt: évek letaposták!...
Hamar felejtek:
egy táj maradt el és tíz év mögöttem.
Az elmosódó napok arca sápadt,
mint ég alja, ha porfelhő befödte;
csak az utak kisértenek egyre,
mik velem jöttek a hegyeken által,
mik el nem hagytak vad vizeken által
a Krasznától a zavaros Dunáig...
Csak az utak kisértenek egyre:
tölgyfa-bölcsőmtől messzi kanyarodtak,
Rodostóba vittek, Rodostóba hoztak
s az ölelkező utakra borultan
itt élek most holtan...







A TÖBBI SZIROM KÖZT


Tavaszi este bocsáss haza,
e virágpompa már sok a szívnek:
csókolj meg, kedves, és kulcsoljuk szét
összefonódott kezeinket.

Ki mondja meg, hogy lesz-e mása
adakozó, szép tavaszunknak,
virág és csók megszámlálatlan
emlékével a napok múlnak.

Ma még mienk volt a hegyoldal
egész pompája - virággal, gazzal -,
de csodatevő virágon, cserjén
vajon ki ámul jövő tavasszal?

Ma, míg piros sziromszoknyában
kacérkodó, karcsú almafák
alatt álltunk, én sápadt voltam,
neked meg halavány volt a szád.

Bizony, kedves, már a tavaszból
színehagyottan és vértelen
kifakultunk s egy bolond szél majd
a többi szirom közt elkever.







VAD FÁJÁS, EGY KIS SZÉDÜLET


Valaki szólt: nézd azt a cselédet
az ablak félfáján, szinte lóg;
és úgy nótázik, mint egy vörösbegy,
piros ruhában, fenn, fenn, kevélyen,
magasan, a kék ég és a füstös
tető alatt, a legmagasabb emeleten.

Fölvetem fejem; szinte szédít
a magasság, s gondolkozom:
ki lát ott be az üvegen,
az ablakon, s miért kell ragyogni
a tető és kormos szarufák
alatt annak a vaksi üvegnek.

A cseléd dolgozik. . . Egyre leng
a piros ruhácska odafent,
s ahogy mélyebben kihajol
az utca fölé (mint égő házból
a piros láng kicsap), akkor látom,
hogy várandós, terhes a szegény.

Jaj, vörösbegy, nótás cselédem,
zárd be az ablakot, igyekezz!
Egy vad fájás, egy kis szédület,
s a füstös tető meg az a kék ég
olyan árva, olyan szomorú volna,
piros ruhás kis cseléd - nélküled.






VAGYUNK


Tudom, hogy vagyunk.
Némán szenvedők
S az éjszakákban is
Bizva reménykedő eldugottak,
Akik mások helyett is vérezünk
S akiknek titkos örömünk a fájdalom.

Tudom, hogy vagyunk.
Öngyilkosok,
Akik már sokszor széjjelzúztuk
Akarva és önfellobbanással
A szenvedések szirtjén önmagunk.

Vagyunk, akik sírtunk,
Távol honunktól és önmagunktól,
Idegen tengerek partszélein,
Hol új hazának induló hajókba
Nem ment, de gyökeret vert
A parton a lábunk.

Vagyunk, akik sok titkos álmot
Szebb időkre magunkba zártunk.

Vagyunk, akik már sokszor visszajöttünk
Nagy temetések gyászdombjai közül
S újra beálltunk, új menetekbe.

De még sohasem csalódtunk hitünkben.

Ürmös, 1930.







VALAKI MEGÁLL ÉS KÉRDEZ


A huszadik század derekán valaki megáll
és kérdez: hol vagytok, őseim?. . .
- Hol vagytok őseim? - kiáltom szerte a szókat,
a mezőn, nyárvégen, villámvert, korhadt
fa alatt. Mellettem virág fesel, kései rózsa,
a fű már fonnyadt a lábam alatt, hajnalban
eső volt, s egy elázott méh dong, vergődik egy kóró
lelankadt, gyöngycsöppes ágán, majd felrepül kezemre,
felkúszik ujjaim körmös hegyén, aztán beletéved
a tenyerembe, és megszúr. Egyet szisszenek: fáj,
s a szúrás helyén most kibuggyan a vérem: élek!
Élek! - A vérem meleg és piros. Benne élek
e bágyadt rohanásban: a napfénytől porzó
nyárvégi reggelben, az ősz elé rohanó, hervadt
mezőn, s kiáltok még egyszer: hol vagytok, őseim?
A messzire szakadt unoka szint' innen kérdez,
innen: a huszadik század derekáról: hol vagytok,
őseim?... Kik voltatok, akiknek csókja,
torz szerelme, vágyakból tépett, vad lihegése
az ismeretlen, ős messziségből, a rengeteg idő
mai végére egész idáig szeretett. -
Hegyrengető, völgyrengető, vállrengető, faragatlan,
nagy mozdulataitok mely táján történt az örök-
idején messzi világnak? - Mért nem hagytatok
hírt, jelet, nyomot; akár egy csiszolt kavicsot,
egy kőbe torzult, megriadt arcot, egy idáig érő,
ijedt kiáltást, - olyat, amilyet hördültetek
meghökkent jaj közt, amikor vad elől futottatok.
Mi volt bánatotok, és mi volt a vígságtok?
Hogy öleltétek az asszonyt? Hogy feledkeztetek
apáink asszonyteperő izmai alá?
Hogy... és hogy... Száz hogy és hogy. . .
Ha tudnátok, micsoda fájdalom nem tudni tovább,
mint a legutolsó ősz nagyapánkig . . .
Messzi őseim - egyszer idézlek álmaimban,
hogy számon kérhessem a könnyelmű percet,
a magamat nemző könnyelmű percet, amellyel
útra küldtetek. Messzi, nagy útra,idegen útra
egész idáig, ebbe a napos reggelbe;
ebbe az ősz elé rohanó, hervadt mezőbe,
amelyen állok a huszadik század derekán,
egy villámvert, korhadt fa alatt, s kiáltom szerte:
hol vagytok, őseim?. . .







VERS AZ ANYÁRÓL ÉS A SZERETETRŐL


Egy életre valót énekeltem
Az éIő világról: a földről, tengerről
kenyérről, csalidról,
kavicsról, csillagról,
emberről, virágról
s most olyan jólesik rólad Is szólni
egy keveset.
Nem a képmutató ember csinált könnye
közt, de gondolni arra,
(a gyermekélet friss emléke ormán,)
hogy voltál, szerettél, megslmogattad
a fejem ; ha sírtam, dajkáltál
és ennem adtál mikor megéheztem.
Egy lobogó élet fáklyát gyújtott bennem
s most tart a tűz, míg Isten újja
tesz-vesz más életet, más lángot oltogatva.
Húsz éve múlt ezen a csendes estén,
hogy felémintett
kihúnyó szemed
s a gyermekemlék gyúló parazsánál
könnytelenül, szent vágyakozással
Idézgetlek szépen.
Mert por vagy és hamu
s mégis szólhatok rólad,
mint édesanyámról.

Szólíthatnálak minden nyelveken,
mert anya vagy ; elevenen holtan,
te minden emberek édesanyja vagy.
Nekem is az voltál
s míg tűnő életem köreit bejárom,
az maradsz.
Kis bánáti falu temetőjén
nehéz, fekete föld takar;
de apró asszonyi csontod pihenhetne
akár a szibériai hó alatt,
akár a Szahara forró homokján,
vagy az Indiai kenyérfák tövén,
te anya maradnál:
szivünket dobbantó holt anya.
Csontjaid felett a tenger énekelhet,
gúla rejtegethet,
múmia takarhat,
minden időkig élsz a szeretetben;
a szeretetben örökre élsz,
mert anyát szeretni erős szeretet.
Erősebb fegyvernél,
erősebb halálnál,
erősebb népeknél,
erősebb mindennél,
az anyaszeretetben egy erős Isten
él . . .







VERS, HALOTT ANYÁMRÓL


Nehéz bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja:
talán fűzfa zöldül sírja tövében,
talán akácfa nőtt ki a szívéből
s az akácvirágokról tavaszi méhek
hordják a mézet a vlajkováci
szerb gyerekeknek. - Mindegy: éltében
anya volt s holtjában az maradt...
Engem csókolt míg élt és most halottan
idegen gyerekeknek, csóktalan gyerekeknek
mézédes csókot ad...De mielőtt meghalt,
lelkem melegágyát puhán megvetette:
szerelem nől benne, emberség, mese-mag
roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyárfelé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata...
...Nyolcéves lehettem: fakadt a mese-mag
és lelkemben rajzott százszinü pillanat
s százszinü izgalom furcsa zavarában
hozzá menekültem s úgy súgtam titokban,
hogy a szomszéd házban lány van és titok van.
És magához vonta piruló arcomat,
tüzes arcom lángolt puha selyembluzán
s hogy finom melleit éreztem alatta,
tiszta gyermekszivem forró dobbanással
magyarázatot lelt életre, titokra...
Titokra, halálra, bölcs, nagy megadásra
lelkem melegágyát előkészítette.
Roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyárfelé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata,
míg nehéz, bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja...







VILÁGOS ABLAK AZ ÉJBEN


Akárhova vándorolok,
akárhol lesz menedékem,
engem mindig jelez majd egy
világos ablak az éjben...
Előbb csak egy pisla mécses
lobbant fel, hogy megszülettem
s cseperedésig a téj-csecs
anyagondján neveledtem.

Éldegéltem, nődögéltem;
gyér lángom az ég figyelte,
vagy tán az se: öldöklésben,
háborúban elfelejtve,
ki bajlódott, ki törődött
elcsempülő gyerekméccsel.
Minden fáklyát tövig pörkölt
valami rőt színű végzet.

S amikor a láng kihamvadt
az ágyúkból, s parittyákból
a kő elszállt, latrinaszag
bűze áradt, és a karbol
nehéz szaga már-már kezdte
fojtogatni a világot,
akkor imbolyogni kezdtek
kamaszodó, ifjú lángok.

Mindenféle nemzetségben
támadt egy pár kölökhérosz,
ki a múltba visszakérdez,
s számon kéri, vajon miért rossz
ez a földi világosság?
S állnak tétován a vének,
magukat majd mossák,
mossák, s nem tudják, a láng mi végett

lobogott el milliószám...
Megbékélő fény csak támadj!
Okosító világosság,
deríts népeket, s ragyogj rám:
akárhova vándorolok,
akárhol lesz menedékem,
engem mindig jelezzen egy
világos ablak az éjben...







VILÁG SZEGÉNYE


Ki vagyok én, ha nem világ szegénye?
Világ szegénye, ki mégis adhatok.
Nem okoz gondot az ötezrek éhe:
a világ mezői termők, gazdagok.

Honnan aratnék, ha búzát sem vetek,
fát honnan vennék, erdőm sincs bozótos;
jó lelkek gyomlálják termő kertemet,
s fűszerrel lát el a mennyei boltos.

Szegényen élek ötezerekkel,
világ mezői mégse hagynak éhen,
mert meg-megkínál égi kenyerekkel
az Úr - s jóllakom; jóllakik a népem.

A szántóföldre, az Úr asztalára
terít az Isten minekünk ebédet,
s megáldja százszor a körülült tálat
s a pacsirtákkal dudorászó népet.

Óh, boldog íze a dalnak, kenyérnek,
mely ott csíráz a szántóföld rögében,
tanúskodj róla - én a dalban élek,
a dalban halok gazdagon, szegényen.

Ki vagy hát, ha nem világ szegénye?
Világ szegénye, ki mégis adhatok.
Nem okoz gondot az ötezrek éhe:
a mezőket járva verset szavalok.










  
 
0 komment , kategória:  Fekete Lajos   
Szülő 1 és szülő 2, vagyis a megvalósult francia rémálom
  2019-02-17 21:30:34, vasárnap
 
 






SZÜLŐ 1 ÉS SZÜLŐ 2, VAGYiS A MEGVALÓSULT FRANCIA RÉMÁLOM


Csütörtökön egy egészen megdöbbentő hír látott napvilágot. Honnan máshonnan, mint a derék franciák országából. Emmanuel Macron elnök úr egyik kiváló képességekkel rendelkező, ám eleddig méltán ismeretlen képviselője, bizonyos Valérie Petit a francia nemzetgyűlés elé terjesztett egy olyan törvényjavaslatot, amelynek értelmében az iskolákban tilos lesz majd apának és anyának hívni az apákat és az anyákat. A Macronhoz hű többség a törvényt zokszó nélkül, villámgyorsan megszavazta, így mostantól a francia iskolákban az anyát szülő 1-nek, az apát pedig szülő 2-nek szabad csak hívni. Az anya és apa kifejezéseket törlik a osztálynaplókból is.

Mert ez így elfogadó, így toleráns és így haladó. És mert így nem fogják megbántani azokat a homo- vagy transzszexuális párokat, akik valamilyen módon gyerekhez vagy gyerekekhez jutottak. És ez nem vicc. A vicc az, hogy a mi drága független-objektív, haladó-liberális, nagyon szabad sajtónk egy árva sort sem írt a legalábbis furcsa, de inkább felháborító esetről. Mert csak. Ami egyébként a legkevésbé sem meglepő, hiszen bizonyos esetekben ez náluk a szokásos ügymenet részét szokta képezni. Napi rutin. A haladó-liberális sajtómunkás elolvassa a narratívájába illeszthetetlen, számára kedvezőtlen hírt, majd elhallgat.

Megnémul, megsüketül, lebénul. Újságírásra alkalmatlanná válik.

Talán majdnem mindenki emlékszik arra, hogyan hallgattak tiszta erőből, mikor Juhász Péter és Havas Henrik urak #metoo-gyanús ügyeiről kellett volna írniuk. Vagy mikor kiderült, hogy mind a szorgos németektől, mind a bohém franciáktól tömegével menekülnek azok a zsidó származású állampolgárok, akiket valamilyen furcsa okból kényelmetlenül érint, ha bizonyos, a Közel-Keletről egészen a két nyugati országig menekülő muzulmán migránsok megköpködik vagy megverik őket, esetleg rájuk gyújtják lakásaikat. No de térjünk vissza a korszakos nyelvújítókhoz!

Aki esetleg úgy okoskodna, hogy Franciaországot az elmúlt években eget és földet rengető változások rázták meg, például ugrásszerűen megnövekedett a gyermekeiket homoszexuális párkapcsolatban nevelők száma, esetleg minden második anya - pardon, szülő 1 - az elmúlt években világosodott meg abban a tekintetben, hogy igazából női testbe született férfi vagy férfitestbe született nő, vagy tudom is én, aranyhaltestbe született rozsomák, majd ezen áldatlan állapotokon egy gyors lefolyású, az állam által támogatott nemváltó műtéttel segített, és emiatt vált elengedhetetlenül szükségessé a fenti intézkedések bevezetése, nos az nem is tévedhetett volna nagyobbat. Ugyanis szó sincs ilyesmiről! A Le Parisien című francia napilap értesülései szerint ugyanis Franciaországban a heteroszexuális párok aránya 96 százalék.

Marad tehát négyszázaléknyi LMBTQ-kisebbség, no de közülük is nagyon kevesen jutnak el odáig, hogy gyereket fogadjanak örökbe maguknak, majd még ennél is tovább csökken azoknak a száma, akik egészen az iskolai beiratkozásig együtt maradnak, és békés együttélésben és -értésben nevelik csemetéiket. Erre vonatkozóan szinte lehetetlen megbízható számokat találni, de majdnem biztos, hogy a lakossághoz képest 1 és 0,5 százalék közé lőhetjük be azokat, akik esetében tényleg indokolatlanul beszélünk apaságról és anyaságról. Akik szülő 1-ek meg szülő 2-k. Akiket elmondhatatlanul bánt, frusztrál és kétségbe ejt ezeknek az ósdi, idejétmúlt és meghaladott szavaknak az emlegetése.

Bár egyes tudósok még kutatják, hogy például a ,,szülés" szó mennyivel haladóbb és toleránsabb, mint az apa meg az anya, ha és amennyiben olyan személyekről beszélünk, akik ha megfeszülnének, sem tudnának szülni. Emiatt a szabad szemmel láthatatlan kisebbségi csoport miatt a szótárakból száműzni kell a legszebb és legszentebb szavakat, és ahogy mostanában zajlanak a dolgok, a ,,halott, fehér férfiak" alkotásainak tekintetében szinte bizonyosan az irodalomból is. Mindegy. Illetve, dehogy mindegy. Inkább agyrém, de ez van. Öröm az ürömben, hogy az egész nem itt zajlik, a mi drága Magyarországunkon, hanem a hétvégenként rendszeresen lángba boruló Franciaországban. Az úgynevezett fejlett Nyugaton.

Édes hazánk azonban a liberálisok legnagyobb bánatára még nem lépett a haladás fényes sugárútjára, így írásomat mindenféle retorzió nélkül zárhatom József Attila gyönyörű sorai­val. Tehetünk azért, hogy például ezt a verset is továbbra is leírhassuk, elszavalhassuk? Tehetünk! Ha az előttünk álló európai parlamenti választásokon a kollektív elmebajt támogatók helyett a normalitást oltalmazókra szavazunk.

Akkor nem úgy fog kezdődni József Attila verse, hogy Édes szülő 1-em, egyetlen, drága. Hanem így: Édesanyám, egyetlen, drága, / te szűzesség kinyilt virága / önnön fájdalmad boldogsága. / Istent alkotok (szivem szenved) / hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, / hogy jó legyek s utánad menjek!



















  
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
A hazatérés napja - 1924
  2019-02-17 19:15:49, vasárnap
 
 










A HAZATÉRÉS NAPJA - 1 9 2 4


95 évvel ezelőtt tért vissza Magyarországhoz Somoskő és Somoskőújfalu


A Népszövetség 1923. április 23-ai döntése értelmében, 1924. február 15-én a Nógrád megyei Somoskő és Somoskőújfalu Csehszlovákiától visszakerült Magyarországhoz.


Az 1920-as trianoni békediktátum a Karancs-Medves-vidéken, Salgótarjántól északra, Somoskő és Somoskőújfalutól délre húzta meg Magyarország új határát. Tehát a döntés értelmében Somoskő és Somoskőújfalu is Csehszlovákiához került, a környék számos, jelentős szén- és bazaltbányájával együtt.

Egy különleges, egészen egyedülálló eset folytán azonban e két falu sorsa ezután kivételesen szerencsés módon alakult.

Történt ugyanis a következő évben, hogy a budapesti antantbizottság egyik angol tagját, amikor (valami életveszélyes fül- vagy gégeproblémával) megbetegedett, a legjobb pesti szakemberhez, dr. Krepuska Gézához, a Rókus kórház fül-orr-gégész professzorához ajánlották be. Krepuska Géza (1861−1949) pedig nem csak hogy Nógrád vármegyében töltötte gyermekkorát, de történetesen éppen azon fővárosi befektetők közé tartozott, akiknek birtoka volt (egy kis bányával együtt) Somoskő-Somoskőújfalu környékén, ahol szerény, virágzó gazdaságot létesített, valamint ahol ásvány- és kőzetgyűjtői szenvedélyének is hódolhatott. Ezért Krepuskát érthető módon nagyon megviselte, mikor a tragikus trianoni döntés következtében még személyes sérelem is érte, hiszen ezáltal ,,külföldre" került kedves somoskőújfalui birtoka és kedves ismerősei is...

Visszatérve az antantbizottság tagjára: a beteg eljutott Krepuskához, aki sikeresen meggyógyította az angol tisztet; közben pedig elpanaszolta neki is somoskőújfalui birtoka elvesztésének sajnálatos történetét, és rábeszélte páciensét, hogy jöjjön el vele a korábbi birtokra.

Az angol tiszt elfogadta a meghívást és egy antantbizottsággal együtt Somoskőújfalura látogatott, ahol Krepuska, valamint a Rimamurányi Vasmű igazgatója (Lipthay B. Jenő) és egy jogi szakértő (dr. Auer Pál) kísérték őket körbe a faluban. Ők javasolták a bizottság tagjainak azt is, hogy próbáljanak meg bárkivel is szóba elegyedni az utcán szlovákul. Meg is próbálták, és bizony nem jártak sikerrel, mivel a lakosok közül senki nem tudott szlovákul. Az antant-bizottság tagjai ekkor döbbentek rá, hogy az elcsatolt település, melyen járnak, egy színtiszta magyar falu!

A látottak, no meg a korábbi kezelésért érzett hála, meggyőzték az antant tisztet és társait, hogy az előbb említett személyek bevonásával tárgyalásokat kezdeményezzenek az elcsatolt Somoskő és Somoskőújfalu helyzetének felülvizsgálatára.

Amilyen felelőtlenül, indokolatlan és meggondolatlan hirtelenséggel csatolták el hazánk nagy részét, nos, azzal szemben e pici területdarabka kérdésének tisztázása viszont annál tovább tartott. A szakértői vizsgálatok, tárgyalások és jogi procedúrák évekig elhúzódtak, de ami a lényeg: 1923-ban megszületett a sokak által elképzelhetetlennek gondolt döntés, miszerint Somoskőt és Somoskőújfalut, valamint a környékbéli bányákat, 1924. február 15-i hatállyal, visszacsatolták Magyarországhoz.

Somoskő és Somoskőújfalu települése bár visszakerült Magyarországhoz, a somoskői vár viszont Csehszlovákia birtokában maradt. Így állt elő az a hosszú évtizedekig tartó abszurd helyzet, hogy ha valaki Somoskőről föl akart menni a falu szélső házától alig ötven méterre lévő várba, annak a legközelebbi határátkelőn át, hatalmas és nehézkes kerülőt kellett tennie ehhez. Azt viszont sikerült még elérniük Krepuskáéknak, hogy a többi, korábban magyar tulajdonú, ,,csehszlovák oldalon" ragadt bazaltbányákba továbbra is átjárhassanak a magyar bányászok és vámmentesen szállíthassák Magyarországra a kitermelt követ - mindezt azzal az ügyes állítással tudták elérni, miszerint Budapest kövezésére kizárólag a határ túloldalán maradt bányák bazaltköve alkalmas...

Február 15-én megtörtént Somoskőújfalu, Somoskő és a Medves-fennsík egy részének ünnepélyes átadása. A történelem fintora, hogy a hivatalos átadási jegyzőkönyvet a napnak éppen abban a szakában (délután fél ötkor) írták alá, mint 1920. június 4-én a trianoni békediktátumot... Persze a Trianonban az újonnan létrejött csehszlovák államnak juttatott 61 631 négyzetkilométernyi magyar területhez képest ez a kb. 15 négyzetkilométer, amit e két községgel visszaadtak Magyarországnak, igazán csekélységnek tűnik. Ám e falvak esete mégis szívet melengető, és a leleményesség, amellyel sikerült visszatérniük, megtanít minket az ilyen piciny elégtételek s örömök megbecsülésére, és arra, hogy sose veszítsük el a jövőbe vetett hitünket, amivel akár hihetetlennek tűnő célokat is elérhetünk...

1999-ben a Somosi Kultúráért Egyesület és a Somoskői Váralja Egyesület közösen elhatározta, hogy 1924. február 15-ét a ,,hazatérés napjává" nyilvánítja, és ezt a napot minden évben közösen megünnepelik.

(Palócbetyár.com)







Somoskőújfalu visszacsatolása Magyarországhoz

Link

Ua, de nagyképernyőben

Link


Somoskőújfalu hazatérése (1924)

Link

Ua, de nagyképernyőben

Link


A Hazatérés napja 1924. február 15

Link


Krepuska Géza emlékműve, háttérben Somoskő várával, mely jelenleg a területrabló bábállamhoz tartozik






  
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Fehér Miklós versei
  2019-02-16 19:30:50, szombat
 
 





FEHÉR MIKLÓS VERSEI


Nem voltam barátja, nem voltam közeli ismerőse... Mégis úgy tiszteltem, mint a legjobb barátot, a legközelebbi ismerőst.
Örülök, hogy a virtuális térben megismerhettem őt.
A Héttorony versszerkesztője volt, és itt volt, amikor én beléptem a toronyba.
De ott volt ő még sok-sok irodalmi oldalon, verseskötetei is megjelentek... És aki megismerte őt, szót váltott vele, abban nyomot hagyott nyílt, őszinte egyénisége.
Szurkoltunk neki két héttel ezelőtt...
De...
Túl sokan mennek el, akiknek még nem szabadna...

H.Pulai Éva : Elhunyt Fehér Miklós
2017.09.14.







AZON A NAPON


Azon a napon,
Amikor először érzed,
Hogy oly' csupasz vagy,
Mint aki most született,
Akkor érted meg a zsoltárt:
A megfoghatatlan éneket,
Mely jajban szól lent,
Majd fönt sikolt
Az ég felett,
A semmiben,
Szádból a szót,
Mi dadogva szól
Értelmetlen,
Senkihez,
Mint vaknak az ég méla kékje,
Vagy siketnek rigó dala,
Sziklának az anya szenvedése,
Mikor belőle egy kő kiszakad.
Akkor érted meg a zsoltárt:
A megfoghatatlan éneket;
És azon a napon
Azt is megérted,
Hogy halkan hulló cseppjeikkel,
Érted sírnak némán az égen,
A feketeszárnyú fellegek.







BOCSÁNAT...


Ma tedd meg azt, amit lehet,
ne várj jövő hetet.
Ma adj szeretetet, annak ki kér,
mert holnap lehet már nem él.

Ma és ne holnap tedd, amit tehetsz.
Ma mert holnap már nem lehet,
és sírhatsz, hogy miért nem tetted.
Ma örülj, légy boldog és szeress,
adj köszönetet, és dicsérd, akit lehet,

Ma és nem holnap, vagy egy év után
találd meg azt aki téged utál.
Ma kérdezd meg tőle miért teszi,
hisz rövid az élet ezt ő nem teheti.

Ma mond el annak kire haragszol
bocsánat... tovább nem haragszom.
Ma tedd meg, ma mond meg,
ma ... ne várj holnapot, mert nem lehet.

Ma szeressétek egymást emberek,
ma... ezzel várni nem lehet.







CSAK KÖLTŐ VAGYOK


Ha asztalos lennék, vígan fütyülnék,
Ritmusra verném a szöget a fába,
Enyvet főznék rossz zománcedényben,
Bútort álmodnék minden szál deszkába.

Ha takács lennék, csattogó szövőszék
Lenne a forrás szorgalmas kezemben,
Szőném, szőném végtelen folyamát,
Míg tengerként terülne elém a kelme.

Ha kovács lennék, tüzet szítanék,
Szikrát vernék a makacs vasakból,
Páncélvágó kardot - kardvédő páncélt
Vagy ásót, kaszát, egyszerű patkót.

De csak költő vagyok, kezemben toll,
Hitvány papírra zokogok sorokat
S irigyen nézem a kétkezi embert
Ki valós anyagból épít világokat.







ELFELEJTVE - MEGIDÉZVE


Egy este ezerszer megnéztelek,
De ahhoz kevés volt az az este,
Hogy agyamba égjenek a részletek,
Hogy megőrizhesselek.

Csak nyakad ívére, bársonyára,
Fénylő szemedre, hangulatodra,
Vagy tán a pillanat adta vágyra
Emlékszem néha, már lenyugodva.

Lehet, hogy gondolatjáték voltál,
Mellyel képzeletben játszadoztam,
Mert oly jó volt boldognak lenni,
Még gondtalan gondolatokban.

Most újra és újra előveszlek:
Álmodozva - vágyakozva,
De egyre fogynak a részletek,
Ijesztőn gyorsulva, egyre fogynak.

Már szemed fényét sem tudom,
Már bőröd ízét sem emlékszem,
Nem ragyog mosolyod, hangulatod,
Homályba fakultak a régi képek.

Még:

Hiányzol, hogy elűzd a magányt,
Hiányzol, hogy tűzet élessz,
Hiányzol, hogy vágyam legyél,
Hiányzol, mert nem emlékszem:

Sem nyakad ívére, bársonyára,
Se kacagásra, se őrült éjre,
Se kölyökálmú boldogságra,
Elfelejtve - megidézve.







ÉJJELÜNK


Jó volt ez az éjszaka;
vadak voltunk és mohók.
Testedbe vesztettem magam,
mint vérszagba bódult ragadozó,
aki tép-mar bőrt, csontot, izmokat,
hogy elérje a lágyhúsú részeket;
őrület volt: fogammal martalak,
karmoltam hátadat, s melledet
szívtam, mint csak csecsemő tud,
anyjából szívni életet.

Te úgy fogadtál, mint föld az esőt:
engedve, ködfényű mosollyal.
ha tehetted volna, méhedbe fogadsz,
hogy újra és újra világra hozhass.
Jó volt ez az éjszaka,
melybe belehaltunk és feltámadtunk,
és ebben az élet-halál harcban,
örök tiszták, ártatlanok maradtunk.







FELNÉZTEM...


Felnéztem,
És megláttalak a fényben.
Káprázat képeden
Csorbul szemem éle
Könnyhomályba.
Mondd, miért e fény,
S mitől látom a fehér
Minden színeit benned?
Talán, mert szeretlek,
Mint fecskék röptük ívét,
Vagy a halálba nyugvók,
Az értük ejtett könnyet.
Hidd el, így se könnyebb
Elfogadni,
Csak álmodott léted.
Tudom, megérted
A lehetetlen vágyat,
És rajtad mosoly árad,
Mint napsugára,
A hajnali nyárnak.







FULDOKLÓ SZAVAK


Hangod, jajongó hajókürt szava,
Leng erőtlen magában,
Nehéz ködökbe fuldokolva,
Sorsunk monoton alkonyában,
S nincs aki feleljen.
Így olvadsz fel a semmiben.
Nyomodban elsimult vizek,
Mint sohasem volt jelen,
Úgy veszve el életemből.
A sós víz - milliárd könny,
Valóságod nyomát is lemarta,
Hogy ne maradjon színes-tarka,
Emlékszemét se utánad

Ha kikötőd lehettem volna,
Világítótorony a hegy tetején,
Dokk, hol fáradtan megpihensz,
Móló, mely acélos kötelek
Nehéz, karvastag sorával
Köt sziklamagába,
Talán megmaradsz, nem fakulva,
A horizontba olvadó homályba.

Állok a parton, nézem a vizet,
Hol csobbanó hullámok nyelik el,
Fuldokló, búcsúzó jajszavad.
Fent az égen sirálycsapat
Már láthatatlan nyomodban.
A mólón asszonyok állnak,
Ölükben hirtelen vágyak
Ritkán adatott emlékeivel
Néznek a ködszőte semmibe,
És már megfogant bennük,
A nehéz tenyerek esetlen,
Rumszagú, durva simogatása







HAJNALKÉP


Ha most virágot tennék asztalodra,
Vagy illatos kávét szép pohárban,
Kusza sorokat papírra róva,
Hajnalt festve aranyló sugárral,
Vagy csak föléd hajolnék csendben,
Belémerülve álom-illatodba,
Mondd, megértenéd-e érted-szerelmem,
Ahogy lopva emelném takaródat?







HAJNALI VÁGY


lehunyom szemem
így jobban látlak
ujjhegyemmel
képet vések a vágyba
ahogy tétova kezem
végigfut mezítelen
hátadon, gerinceden
ezen a bársonyos
surrogó selyemúton
és mint lágy ívű dombok
borzongnak a szélben
tölti be szép melled
rebbenő tenyerem

talán a Szahara
tud déli napsütésben
ily lebegve remegő
lassú hullámokat
ahogy magadba fogadsz
ránk csodálkozva
lustán bámul a Nap
a vibráló horizont felett
a percek úgy peregnek
mint karcsú homokóra
üvegtestében a
surranó kvarchomokszemek
öled felől a pára
hajnali friss monszunszelek
fűszeres illatát sodorja
sprőd fahéj lágy vanília
csípős ánizs
gyömbér egyveleg

p.s.
szemem nyitom
a vaksin hunyorgó
öreg monitor
árnyképed szórja
a hajnali falra

megtörlöm kezem







HA NEKEM...


Ha nekem kincsem van,
Nem mutogatom,
Nem használom kápráztatásra.
Féltőn óvom, eldugom,
Mást ne vakítson csillogása.

Ha nekem bánatom van,
Nem mutatom,
Nem kell idegen sajnálkozása.
Lelkem mélyére temetem,
Hogy senki meg ne lássa.

Ha nekem gyászom van,
Nem zokogok,
Nem várok paplitániára.
Imámat magamban mondom,
Részvétet mástól nem várva.

Ha nekem örömöm van,
Körbe hordom,
Hogy fényét mindenki lássa.
Szemem ragyogását adom,
Szívemet tárom a világra.







ÍTÉLETRE VÁRVA


Ha majd ott állunk bíránk előtt,
Az utolsó ítélet napján
És várjuk a megmérettetés,
Hogy lesz-e helyünk az Isten balján
Vagy lehullunk, mélybe hullunk,
Mint sziklából leszakadt kövek,
Mi magával sodor mindent mi volt:
Az elkövetett bűnöket,
Akkor talán, de csak talán
Megértjük, mit kellett, volna tenni,
A rászoruló mellett megállni,
Nem elfordulni, nem elmenni,
Nem magunk mutatva templomba járni,
Hogy ott hagyhassuk vétkeinket,
A feloldozás még nem megbocsátás,
A térden állás sem mutat hitet
Ha lelkünk csak koldustarisznya,
Mely üres, szakadt és lapos,
A szakadáson kihullt belőlünk,
Az életnek értelmet adó
Szeretet,
Mely önmagáért fakad,
Mint sziklából a forrás,
Fák alján a csendes árnyék,
Mint a magunkban emelt oltár,
Mely előtt most némán állunk
Ítéletre várva,
Még nem tudva hol lesz helyünk,
Lesz-e létünknek folytatása?







KELL NEKEM EGY SAJÁT ISTEN


lehajtom fejem hogy imát mondjak
kell nekem egy saját isten
kell egy isten hogy örömben-gondban
szólhassak ha feltekintek

legyen jóban-rosszban társam
fogjon kézen ha felé nyújtom
szeretettel telve - ne akarással
fogadja el hogy gyenge vagyok

tudja jól viselni istenlétet
legyenek hibái mint nekem
hogy ne röstelljem gyarlóságom
elcsituljon lelkiismeretem

ne báb legyek önképére formált
bár mindenem belőle fakad
hogy magamba nézve őt lássam
társam legyen ne felsőbb akarat

mert ki tökéletes - felfoghatatlan.
a bánthatatlan meg nem bocsáthat
ki mindent tehet nem lehet célja
a mindenség semmit se vágyhat

hát kell nekem egy saját isten
kit nem kell imádnom szerethetek
ha ránézek, magam lássam benne
és meghagyja szabadnak életem







KÉRDÉSEK


Mondd,Uram, merre nézzek,
Ahol látni is érdemes,
Hogy ne kelljen szemem lesütnöm,
Hol nem tükröződik szégyenem?

Mondd,Uram, hogyan adjak,
Hogy senkit meg ne bántsak,
Hogy méltó legyek tekintetedre,
És megmaradjon az alázat?

Mondd,Uram, hol keressek,
Valamit, mi igazán tiszta,
Melynek fénye irányt mutat,
Hogy ráleljek az igaz útra?

Mondd,Uram, Te jóságos vagy,
És valóban végtelen hatalmad?
Hogy hagyhattad kereszten halni?
Kin segített az áldozat?

Mondd,Uram, kitől várjak,
Bűnös lelkemnek kegyelmet,
Ha TE is elfordulsz tőlem,
Térden kúszva, hová menjek?

Mondd,Uram, még kérdezhetek,
Nem unod nyöszörgésemet?
(bevallom, én a fülem befognám,
untatnának e hitvány szóhegyek)

Miért alkottad így az embert,
Tele hibával, gyengének, rossznak?
Magamban folyton Téged kereslek,
Kereslek, és nem tudom, hol vagy.







KÖLTŐ VAGYOK


Költő vagyok.
Bennem, mint hordóban a bor,
mámorítóvá érnek a szavak.
Előbb zavaros must pezseg,
majd letisztul, fényes lesz a dal.

Költő vagyok,
hát megszenvedem,
mi másoknak csak szenvedély.
Szavakat fonok rímes sorokká,
s lehet, egy sem lesz költemény.

Költő vagyok,
érzelmek koldusa,
ki imát farag képzelt istenekhez.


Szállni vágyom földhöz ragadva,
fájva égve, kirekesztve.

Költő vagyok
és tehetetlen,
nem harcolhatok a gonosszal.
A toll nem fegyver kezemben.
Szavaim fúlnak közönyhomokba.







LEHET HINNI


Lehet álmodni bolond szívvel,
Fénybe hullott mondatokkal,
Viharban, kacagva víg táncot járni,
Hinni a nem jövő holnapokban.

Lehet nappal is álmokat látni,
Bízva, hogy ébren is élnek álmok,
Melyben csillagléted, napfényléted
Magadban örökké megtalálod.

Lehet a bajban, pusztulásban
Életben tartani reményeket,
Elhinni, hogy már megváltottak
És bűntelen élheted életed.

Lehet hinni, álmokat látni,
Lehet remélni hívők hitével,
De tudod-e, hogy más az álom
És ritkán édesek az ébredések?







LEHETTÜNK VOLNA


tegnap üzentél nekem
nem tudsz róla
falevél hullott elém
sután peregve a porba
nem csókot üzentél
sem sete-suta várakozó vágyat
nem álmokat vagy ígéretet
semmit ami fájhat
csak éle veszett
tompára koptatott élvezetet
elmosódott párarajzot
szeretem a kora őszi csendet
a levelek halálhoz színesedve
múlt időt zizegnek
arrébb az úton
egy hajladozó ember
a szeszélyes széllel morogva
komótosan sepreget
suttogó halomba
ezernyi alvadt
rozsda-rőt szerelmet







MEGLÁTNI A SZÉPET


Ha eljön a hó vége nyomorúsága,
Tíz deka párizsi korgó délibábja,
Maradék forintok újraszámolása,
Iskolás gyermeked semmi uzsonnája,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Amikor szíved teli szerelemmel,
Adás vágyával, boldog reményekkel
És tudod, nem jön vissza, aki elhagyott,
Helyette csak fényképét csókolod,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Ha egyedül fekszel, koldus szürke álmod,
Reggel morcosan kelsz, a napfényt sem vágyod,
Az egész napodat már előre utálod,
Tudva, hogy este otthon vár magányod,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Mikor orvosodnak papos lesz a hangja,
Hogy fogadd el, mi elfogadhatatlan,
Beismeri Néked: a tudomány mily kevés
Megvédeni Téged még egy kis életért,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Lehetsz szegény, betegségben fájó,
Mindenben csalódott jövőre vágyó,
Társadtól becsapott, hűtlenül elhagyott,
Kiürült lélekkel magányos bujdosó,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

p.s.
Mert minden hóvég után jön új elseje,
Amíg élsz, remélhetsz gyógyító kezeket,
Az eltűnő téllel messze száll a magány,
Madarak éneklik az új szerelem dalát,
Akkor már könnyű meglátni a szépet.







MÉG


Hiányzol, hogy elűzd a magányt,
Hiányzol, hogy tűzet élessz,
Hiányzol, hogy vágyam legyél,
Hiányzol, mert nem emlékszem:

Sem nyakad ívére, bársonyára,
Se kacagásra, se őrült éjre,
Se kölyökálmú boldogságra,
Elfelejtve - megidézve.







MIKOR MINDEN OLY BIZONYTALAN


Mikor minden oly bizonytalan,
Mert körbe vesznek félelem-falak,
És nem mersz dönteni a válaszútnál,
Hol bármerre indulsz, mindenütt fáj
Tudni, hogy soha vissza nem térhetsz,
- Sorsod marad minden tévedésed! -
Elveszett, mi mellett elmentél egyszer
És a tudás kulcsát sem kapod kezedbe,
Nincs kristálygömb, hogy jövődbe láthass
De döntened kell, mert meg nem állhatsz,
Hisz a választások egyre csak fogynak,
Életed, sorsod a gyors idő foglya,
Hol minden változik,
És senki sem várhat
Elmét megvilágító, fényes csodára;
És Te csak állsz bizonytalan magadban,
Gondolkodnál, de a gondolatok elszaladnak,
Csak a kételyek, a kételyek gyűlnek,
A biztosnak hitt falak magukba dőlnek,
(Mert az álmodott-élet lehet csak álom,
Fonákját is látva, a túlsó oldaláról,
Hol bőröd még őrzi volt sebek nyomát,
Lelked szégyellt-tetteid égető parazsát,
A gyermekálmokból való ébredést,
A jövőben reszkető, ismeretlen veszélyt,)
De tudod, itt az idő : döntened kell!
Döntened szívből vagy hideg, józan fejjel,
Csukott szemekkel, felhőkkel szállva
Vagy földön állva, nem hivőn csodákban,
Élni nyugalomban, unott-szokottan
Vagy őrült, szenvedélyes holnapokban,
Melyek, ha álmok és nem teljesülnek,
Páros-magányod mélyére süllyedsz







MONDD, URAM


Mondd, Uram, merre nézzek,
Ahol látni is érdemes,
Hogy ne keljen szemem lesütnöm,
Hol nem tükröződik szégyenem?

Mondd, Uram, hogyan adjak,
Hogy senkit meg ne bántsak,
Hogy méltó legyek tekintetedre,
És megmaradjon az alázat?

Mondd, Uram, hol keressek,
Valamit, mi igazán tiszta,
Melynek fénye irányt mutat,
Hogy ráleljek az igaz útra?

Mondd, Uram, Te jóságos vagy,
És valóban végtelen hatalmad?
Hogy hagyhattad kereszten halni?
Kin segített az áldozat?

Mondd, Uram, kitől várjak,
Bűnös lelkemnek kegyelmet,
Ha TE is elfordulsz tőlem,
Térden kúszva, hová menjek?

Mondd, Uram, még kérdezhetek,
Nem unod nyöszörgésemet?
(bevallom, én a fülem befognám,
untatnának e hitvány szóhegyek)

Miért alkottad így az embert,
Tele hibával, gyengének, rossznak?
Magamban folyton Téged kereslek,
Kereslek, és nem tudom, hol vagy.







NAPLEMENTE


Fogd a kezem visszavonhatatlan
Csodákat várva halálra váltan
A lebukó Nap szétfolyó vére
Fogadja éltünk szépséges magába
Fűszeres illatok szárnyán szállva
Magunktól tiltott beteg szerelemben
Ajándék napok talány csodája
Köt egymáshoz folyton dideregve







NEKEM A SÁRKÁNYOK SZÉPEK


Mára már mellékes, hogy most mit érzek,
hogy maradt-e vágy
vagy szánalom bennem
és az átfutó gyomorremegésben
hiányod az elviselhetetlen
vagy a kutyahűség a szemedben?

Már nem nyúlok magamhoz gyors indulatban
a felvetülő képre, ahogy fölém guggolsz,
hogy lassan, igen, türelmetlen lassan
robbants magadba,
élvezve, hogy nem vagyok
sem a te,
sem hímbüszkeségem fölényes ura.

Nem tudom hol, kitől tanultad
rafinált hetérák titkos tudását:
A folyondár-ölelést kagylóba zárva,
hogy készséges öledben
gyöngyöt növesszen
teremtő cseppjeivel a gyönyör,
és mitől lettél az egyetlen,
aki túl ezernyi idegen ágyon,
más örömet ad, mint bárki más,
szinte elviselhetetlen.

Elkergettelek, mert nappal untalak.
Akarattalan ragaszkodásod nehéz sara
és szinte hangtalan engedelmességed
felemésztette vágyamat.
Türelmetlen és oktalan dühös lettem,
hogy csak ülsz, némán lesve,
mikor intelek magamhoz,
hogy egyetlen tudásoddal leigázz.







OLY RÉGEN KERESTELEK


Oly régen kerestelek
Fák susogó sóhajában,
Rét hullámzó füvében,
Hajnali lágy napsugárban.

Megálmodtalak én százszor
Üres éjek magányában,
Testem reszketett a vágytól
Bőröd elképzelt bársonyában.

Számra képzelem csókodat,
Jácintnak érzem illatod,
Szemed lágyan cirógat,
Mikor vágyón fölém hajolsz.

Mosolyod csendes nyugalma,
Mint a tenger, oly végtelen,
Hajad sátrába elbújva
Messzire száll a félelem.

Hangodban boldog biztatás,
Szép holnapok ígérete,
S ahogy Te is válaszra vársz,
Rebbenő madár a szemed.

Vártuk ezt a találkozást,
Mint gyermek este a mesét,
Ne szóljon hangos áldomás,
Csendben fogjuk egymás kezé







ÖNZŐN ŐRZÖM


Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.

Menedékem lettél akaratlan,
Nem tudott, óvó menedékem.
Hangtalanul - csak magamnak
Megtartalak álmodott szépnek,
Nem lebbentem fel a fátylad,
Nem nézek mélyen szemedbe,
Nem bűvöllek lángoló szóval,
Önzőn őrzöm, hogy szeretlek.

Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.







PRÓBÁLTAM ÉN...


Kergettem én sok furcsa álmot,
Boldogságos bolondságot,
Nap fényében csillag létet,
Súlyának lenni hóesésnek.

Akartam én tiszta maradni,
Magamból csak igazat adni,
Szerelemben jól szeretni,
Boldogságon megosztozni.

Szerettem én szívből szépen,
Lelkem dala pacsirtaének
De díszes kalitkába zártak.
Fogolysírás nem madárdal.

Próbáltam én jónak maradni,
Mindenkinek önzetlen adni,
Kik elfogadták, mit adni tudtam,
Adósságukért rám haragudtak.

Kerestem én igaz embert,
Testre, lélekre oly igényest
Kinek szava biztos szikla,
Szélvihartól sem inoghat.

Imádkoztam én istenekhez,
Csalfa sorshoz, szerencséhez,
Zokogva szóltam néma falnak,
Nem jött válasz, a kő hallgat.

Már nem adok, nem is kérek
Könyörögve emberhez, éghez,
Nem küzdök és nem próbálok
Változtatni a világon.







RÁTALÁLVA AZ IGAZ ÚTRA


Ahogy az éjszakából kilépek,
Szoktatom magam a fényhez,
Vaksin, könnyben úszó szemmel,
Kezemmel kapaszkodót keresve,
Tapogatózva, botladozva;
Saját lábamban is megbotolva,
Oly bizonytalan, mint a gyermek
Idegenben - félelemben.

Mennék előre vagy más irányba,
Iránymutatót nem találva,
Egyedül vagyok, tehetetlen,
Hol mindenki ismeretlen,
Nem kérhetek segítséget,
Utamhoz nincs térképem,
Sem iránytűm, se jó tanácsok.
Bizonytalan meg-megállok.

Nem tudom, hogy hol keresek
Célt magamnak, életemnek,
Tanuljak, vagy tapasztaljak,
Szálljak, vagy földön maradjak,
Alkossak, vagy gyarapítsak,
Habzsoljak, vagy megtakarítsak,
Adjak mindent, vagy elvegyek?
Nem találom helyemet.

Példákat keresek és példaképet,
Testközelben és messzeségben,
Alkotót vagy ki használja mindazt,
Mit tehetséggel megalkottak,
Feldicsértet, kit most dicsérnek,
Felejthetőket, kik elvetéltek,
És tudom, hiába találok fényre,
Semmit se látok, bármerre nézek.

Mert időm fogy - döntenem kell,
Hogy mit kezdjek az életemmel.
Nem érdekel, mennyi van hátra,
Esélyt kérek a megmaradásra.
Öröklétre végtelen éjben,
Mint állócsillag fent az égen,
Hogy rátalálva az igaz útra,
Ne nyeljen el a feledés kútja.







SOHASEM CSÓKOLT SZERETŐM
/részl./


Te a szeretőm vagy,
Bár még ujjam sem érintett,
Csak szemem kócolta hajad.
Veled hálni csak lelkem mer:
Közénk éveket mért a pillanat.
Utamon az időmérföldkövek
Végtelen sora - beláthatatlan,
De segít álmodó képzeletem,
Mely úgy hoz elém, mint távcső
A távolban rejtező messzeséget.

...én magamba ölellek
Oly erővel, hogy két testünk
Szétválaszthatatlan egy lesz.
Így lettél meg sem érintett,
Sohasem csókolt szeretője
Veled álmodott életemnek.







SZEPTEMBER


Ötkor ébredtem:
Még az előtt, hogy a hajnal
Belefénylene szemembe.
Napról napra késik a reggel.
Mikor felkelek, még alszik a táj,
(csak délidőben eszmél a nyár)
És süket a csend...

A madarak,
E nemrég még jókedvű,
Zajos csapat,
Most felborzolt tollal,
Némán gubbasztanak.

Már nem lehet meztelen testtel
Átsétálni, kávéval kezemben
A hálószobából a reggelekbe:
Fázósak a hajnalok.
Megborzongok,
Libabőrös vagyok.

Lehangoló egy idő,
Ez a nyárelűző
Koraősz.
A kandalló,
Kormos szemével rám kacsint;
De hát még zöldek a fák!
És különben is
Délben még él a nyár,
És akár
Vad meleg lehet.
Csak a hajnal...,
Meg az est...

Éjszakára,
Csukott ablakokkal kizárom,
A kellemetlenkedő,
Nyirkosra hűlő levegőt
És az őszirózsák
Nehéz, ravatal illatát.

Magányos gesztenye koppan a palán...

A kirakatok fél áron kínálják
A nyár maradékát.







SZERETLEK - ÉRTED?


Bőrömön,
Ahogy simogatsz,
Mint tóvizén,
Ha szél támad,
Borzongások kelnek.

Szeretlek
- érted?
Annyira szeretlek!

És mert kedved
Vágyat rejt:
Elmerülök benned.

Szemedben,
Hajnali fények,
És szellő lebben
Hajad éjseregében.
Karodba bújok,
Mint ki vigaszt keres,
A magányból való
Menekülésben,
S kereslek téged is,
Zavaros,
Széthullott magamban.

Gyújts fényt,
Jelzőtüzeket:
Légy fáklyám,
Irányt mutatva!







SZÉTHULLTAK A SZAVAK


Széthulltak a szavak
Értékvesztett betűk a porban
Söpörném halomba
De szétgörögnek
Szedném össze,
Mint szakadt
Gyöngysorom maradékát
Kígyóhangon sziszeg az SZ
Felejtve szerelmet vezető
Bársony simaságot
Minden hang átok
Támadó várakozás
Tegnap, még
Dalba szedve zengtek
S mára
Halálba feketedtek
É-le lett az L-nek
Dárda már az I
Dübörög, döng a D
Elég, elég!
Sikolt az E, az É
És én
Rettegve menekülök
Szemem takarom -
Eltűnök
A sorokba rendeződött
Betűseregek ostromolnak
M-ek morognak, V-k vicsorognak
Az O-k ijesztve körbefognak
F-élek
Hol van már
Amikor én tereltem
Agyam vágyai szerinti rendbe
Szolgaseregem







TÉTOVA PILLANAT


ha most virágot tennék paplanodra
és illatos kávét szép pohárban
kusza sorokat papírra róva
hajnalfényt festve napsugárral
vagy csak föléd hajolnék csendben
belé merülve álomillatodba
megéreznéd-e érted-szerelmem
ahogy lopva emelem takaródat







TUDSZ-E ŐRIZNI


Tudsz-e őrizni illatot,
Régi csókot, elszállt pillanatot,
Felszáradt könnyet, eltűnt álmot,
Elviselve a valóságot?

Tudsz-e őrizni örömöt,
Kezedben parazsat, öledben gyönyört,
Feledve múltad fájdalmait,
Lelkedben szerelmünk hamvait?

Tudsz-e őrizni fényeket,
Első ölelést, boldog perceket,
Szeretkezésünk apró titkait,
Távolodó léptek hangjait?

Tudsz-e őrizni álmokat,
Sötétben fényt, hívó hangomat,
Féltékeny sértést, bántásokat,
Meggondolatlan átkokat?

Elmentél, és itt hagytad,
Tükrömben arcod, árnyadat.
Egy befejezetlen ölelést.
A rólunk szóló szép mesét.

Elvitted a szivárvány színeit,
Méhed gyümölcstermő vágyait
És nem kérdezted meg soha tőlem:
Tudsz-e őrizni valamit belőlem?







ÚGY HAGYOM


mint a már szűk, kinőtt ruha,
úgy szorítanak mindennapjaim.
gúzsba kötnek a megszokások,
ismétlődő rossz unalmai.

emléket nem érő üres percek,
porban fuldokló hétköznapok
gyűlnek kupacba, mint a hamvak
gyászoló nélküli gyásznapon.

jeltelen sírba hullnak az évek,
nyomot sem hagyva maguk után.
észrevétlen fogy belőlem az élet,
teszem a dolgom monoton bután.

körbe nézve, nincs mit látnom,
szavaim csak kiürült hangok,
emelném karom ölelésre,
majd leejtem... úgy hagyom.














  
 
0 komment , kategória:  Fehér Miklós  
Farkas Imre versei
  2019-02-14 20:30:42, csütörtök
 
 










FARKAS IMRE VERSEI


Farkas Imre (írói álneve: R. Cassim, Debrecen, 1879. május 1. - Budapest, 1976. március 25.) magyar költő, operettíró, zeneszerző. Már fiatalon írt nagy sikernek örvendő érzelmes dalokat. Az Ady-ellenes körök kihasználták népszerűségét.

Írt még operetteket, daljátékokat, zenét is szerzett hozzájuk, melyeket a Népszínház, a Király Színház, Fővárosi Operettszínház és a Budai Színkör mutatta be. Operettek: Pünkösdi rózsa (1920); Rózsika lelkem (1922); Túl a nagy Krivánon (1924); Királyné rózsája (1925); Májusi muzsika (1925); versei: Tűnő évek 1905-1908 (Bp., 1909); Melódia (Bp., 1920); Összegyűjtött költeményei (Bp., 1921); Virágzó fák (Bp., 1923); Városliget (Bp., 1940).

Farkas Imre szerelmi verskötetét rokonszenvvel fogadta a korabeli sajtó és a közönség is. A történet maga nem új: az elvesztett kedves mindig szívfáj­dalmat okoz. A magára maradt szerelem pedig a legtöbbször ékes rímekben mondja el fájdalmát. Azután idővel s az önbizalom erősbödésével tán begyógyul a seb is. Az emlék persze megmarad és él: fájó öröm az. Öröm, mert ideig-óráig a lány szerelmet mutatott; fájdalom, mert vége lett. A keret tehát eléggé ismeretes: hűtlen leány, csalódott ifjú poéta.


Nevét mégis sokan nóta szövegiróként és nótaszerzőként ismerik, ezek Szól a nóta cimmel 1-22 füzetben jelentek meg:

Link


Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki...
/... ahogy én vártalak, nem várt úgy még senki - a híres nóta keletkezésének története Kellér Dezső tolmácsolásában. Figyelem: kabarétréfa!/

Link







,,Van nekem egy kedves, jó barátom. A barátságon kívül egy közös malőr is összefűz bennünket: mind a ketten poéták vagyunk. Ő könnyebben hordja ezt a terhet mégis, mint én. Csengő-bongó, olykor pikáns, de mindig kedves, szellemes verseivel az asszonyok s lányok poétája."

(Ady Endre: Álom-ária)


"Ezen a drága magyar földön egy-két dalom tudom, hogy élni fog!"

- Sírfelirata - Farkasréti temető








AZ ÁLMATLANSÁG ÉJSZAKÁIN


Az álmatlanság éjszakáin
Dalokba foglalom neved.
Ilyenkor megnyugvás derül el
Bús, meggyötört szivem felett.

Ilyenkor jössz meglátogatni
Kibontott hajjal, hallgatag.
Ilyenkor szinte átkarollak
És csókolom az ajkadat.

Ezer virág virit köröttünk
s az éj mosolygó, kéjtele -
Az álmatlanság éjszakája
A dőre álmok éjjele.







BORUS PERCZEK


Hogy irjak én dalt? Fázva, megtörötten
Hogy kezdjek szines, tarkálló mesét,
Mikor elborit mindent körülöttem
Ez a nyomasztó, ólmos szürkeség?
Hogy énekeljek tavaszi pompáról,
Szerelemről, nyiló virágról... igy
Amikor ez a nedves, ködös fátyol
Köröttem mindent, mindent elborit?

Hogy irjak hozzád vidám, szárnyaló dalt
Sötét szemű, hullámos haju lány
Mikor a lelkem vágyva, félve sóhajt
Egy édes, tiszta ideál után
S mikor te is olyan vagy mint a többi...?
Leroskadok gyáván a féluton.
Az, ki az egész lelkemet betölti
Tovább keresni, nem, már nem tudom.

Némuljon el a dal hát mindörökre
És törjön össze ez az ócska toll.
Hogy ezzel tán a szivem törik össze...?
Az én szivem. Nem tudják meg sehol.
Mért vonszolják hosszu időkön által
A dalok összetépett szárnyukat,
Mért várjak addig, amig lassu gyásszal
Kivész lelkemből minden hangulat...?







BÚCSÚPOHÁR


Hófelhő száll Pest felett -
Szívem immár este lett.

Elnézem az ablakomból,
Ott lenn mindent hogy belombol

A kristályos szűz dara
A szikrázó zúzmara.

Egy-két lámpa lángja néz föl
Lengő-rezgő szürkeségből.

A jégpántos vén folyam
Vert rőt ezüst. Most olyan.

Csúszós télben, zúgós éjben
Egykor régen én is éltem.

Halkkal, könnyű lakktopánba,
Dallal, ami akkor járta.

Zajjal, ami ujjongás volt,
Jajjal, ami boldogság volt.

Piros ablakok alatt
Úgy tiportam a havat.

Hidak ívén, kocsik mélyén,
Régi bástyák kőszegélyén.

Báli termek kékes árnyán,
Márvány páholyok homályán

Csók és eskü mennyi várt rám -
Az se baj, hogy elmaradt.

Csörgő emlékszánkó cseng itt
Haj, még ki mulatott ennyit?

Nem bántam meg semmit-semmit,
Minden jajból dal fakadt.

Szép virágos régi Pestem,
Jégvirágos téli esten

Rádköszöntöm önfeledten
Ezt a búcsúpoharat!







DAL


Itt bolyongok a nyírfás hegytetőn.
Ködös homály borong a völgyeken.
Bolyongok elhagyatottan, szenvedőn,
A fejemet meghajtom csöndesen
És könnyezem.

Ha meghalok szerelmesem miattad,
A sírom itt, a hegytetőn legyen.
Itt, hol az első, forró csókot adtad,
S hol azt a csókot mostan csöndesen
Megkönnyezem.







DAL


Jelentéktelen vallomások -
Egy csomó szines semmiség,
Titok, melyet mindenki sejt már
- De oly édes titkolni még.

Pillanat, melyben akaratlan
Egymásba simul a kezünk.
Tekintet - édes, hosszu - melyre
Szivünk mélyén megreszketünk.

Csók, amely ott ég a nekem szánt
Hervadó jázmin levelen -
Ti azt mondjátok rá: gyerekség,
Mi ugy hivjuk, hogy: szerelem










DIÁKSZERELEM


Ezek az ódon, kőkockás falak!
Ezek a kihalt, akácfás terek!
Itt voltál te mosolygó kisleány,
Itt voltam én apró diákgyerek.

Ott lebbent meg kis kék karton ruhád
A mohbelepte boltivek alatt,
S tanúi, hogy mennyit lestem terád,
Ezek az ódon, kőkockás falak.

Te fölnéztél, én köszöntöttelek,
Lestem alakod, amint tovavész . . .
Néha leejtettél egy ibolyát
És én fölvettem. Ez volt az egész.

Amikor aztán leborult az éj,
Mikor a többi kis diák tanul,
Az első bús, szerelmes dalokat
Én eldaloltam öntudatlanul.

Karomra hajtva izzó homlokom,
Álmodtam rólad. Igy talált az éj.
Ez volt az első forró szerelem
És az utolsó tiszta szenvedély,

. . . Kihűlt szívvel, csalódva, szomorún
Itt járok újra. A lelkem beteg.
A virágos fák és a vén falak
Régi barát gyanánt köszöntenek.

És ugy szeretném elsiratni most
Mindazt, ami örökre ittmaradt
Az ódon, kőkockás falak között,
A mohbelepte boltivek alatt.

A vágyódást, a hitet, a reményt,
Amelyet többé már nem érezek . . .
A szerelmet, az igazit, az elsőt,
Mely a legtisztább s a legédesebb.







DÚS HAJADBAN...


Dús hajadban
Fehér rózsa,
Úgy vittek a
Kézfogóra.

Összeadtak,
Megeskettek.
Csak a hangod
Remegett meg.

Csak azt súgtad:
Mindörökre...
Csak a szívem
Törted össze.







AZ ELSŐ VERS


Tóth Pali verset írt. A versben
Lángolt a forró érzelem.
Csillag, virág volt benne bőven
S a címe ez volt: Édesem.
Sötét képek, bús lángolások
Viharzottak a versen át -
Tóth Pali verset írt. A nagy hír
Fölverte a főiskolát.

Bonckés alá vette a verset
Az önképzőkör csakhamar.
Kisült róla - minek tagadjam? -
Hogy értelmetlen hangzavar.
Sehol egy rím, sehol egy metszet,
Egy eszme, vagy egy hangulat...
Kétszáz diák és nyolc tanár
Mind egy szegény költőn mulat.

Szegény kis vers! Bizony, szomorú
Csillagzat alatt született
Megjelent a helybeli lapban
Egy szerkesztői üzenet.
És az üzenet hangja sértő
És bántó vala módfelett:
,,T. P. úr! Az Istenre kérjük
Ne írjon többé verseket."

Odaát, a lányiskolában
Nagy titokban, kis asztalán
Szétteríti Tóth Pali versét
Egy piruló, kékszemű lány.
Olvassa... elolvassa százszor,
Könnycsepp csillan meg a szemén
S azt suttogja: Ez a világon
A leggyönyörűbb költemény...







ELŰZHETSZ, ÉDES


Elűzhetsz édes, megtagadhatsz,
Szép csöndesen megyek odább.
Nem ostromollak könnyeimmel,
Ajkamról nem fog érni vád.

Ám belőlem valami mégis
Követni fog egy életen -
Az én szomorú, az én keserves,
Az én szerelmes énekem .

. . . És ha majd mindkettőnket egykor
A sírnak örök éje föd
S a temetőre szemfedőként
Leszáll az őszi nedves köd.

Megcsendül majd fölötted újra
Bús, csillagtalan éjeken
Az én szomorú, az én keserves,
Az én szerelmes énekem.







ELVÁLÁS


Hagyd a csókot, a suttogást.
Hidd el, csak fáj most nekem ez,
Emeld föl bátran a fejed,
Nézz rám. Úgy-e már nem szeretsz?

Míg oda voltam, belopózott
A lelkedbe valaki más.
Szívedbe látok. Ne tagadd,
De ne félj. Hisz' nem vagy hibás.

Én is másnak a kebeléről
Szakítottalak el, tudom,
Ifjú vagy, szép vagy. Miért is jönnél
Velem a megszokott úton.

Az emlékek ne bántsanak.
Semmire sem emlékezem,
Nem vagy külömb a többinél.
Látom. De ez a végzetem . . .

Csókolj meg. Így. Ahogyan szoktad
Hunyd le még csodás kék szemed . . .
S most búcsúzzunk fölemelt fővel,
Őszinte szóval. Ég veled.










1915 JANUÁR

Linsingen:


Nohát - ilyet sohase láttam.
Kik ezek a golyók záporában?
Jégzajlásban, hóförgetegben
Törnek előre rendületlen.
Egyforma kedvvel, ma mint holnap
Csak verekednek és csak dalolnak.
Mi az a mámor
Ami setét szemükbe lángol?
A föld szíve szinte megdobban
Itt, a kárpáti havasokban -
Soha ilyen vad bátorságot
Ilyen nemes, szent haragot,
Kik ezek? Ördögök?
Kik ezek? Istenek?

Szurmay: Magyarok.







ÉDES APÁM


Egy vén katonáról mondok mesét nektek,
Ki most tőlem távol.
Egy vén katonáról, egy öreg huszárról,
Az édes apámról.

Hej, délceg vitéz volt. Kis gyermekkoromba
- Emlékezem rája, -
Büszkélkedve néztem, amikor fölpattant
Jó Rigó lovára.

Büszkélkedve néztem s gyermekszívem mélyén
Színes ábránd támadt:
Huszár leszek én is, méltó követője
Az édes apámnak!

...Katona se lettem, sőt verselni kezdtem
Álmokért hevülve.
Dohogott az öreg, mire vetemedett,
Nemhogy lóra ülne.

Nemhogy huszár lenne, mint az édes apja,
Ugyan hogy nem átall
Foglalkozni azzal a sok léhasággal,
A versfaragással.

...De mikor megjelent egy-egy költeményem,
Ha senki se látta,
Csillogó szemekkel, reszkető kezekkel
A lapból kivágta.

Olvasta, olvasta, tán könnye is perdült
A fakó papírra,
S megmutatta titkon egy-egy ismerősnek:
Az a ,,kölyök" írta...







ÉJSZAKA


Éjszaka. Homály borong a szobámban.
Perczeg a lámpa. Végre kiég.
Szívem, - te szegény, te bolond, dobogó szív
Meddig fogsz érzeni, vérzeni még?

Mért nem hamvad ki a láng, amely éget,
Mint a hogy a lámpa lángja kiég?
Hiszen a szőke leány, a ki végett
Kínlódva dobogsz, sohse lesz a tiéd!







AZ ÉJSZAKÁBAN


Lázban reszketve, halott halaványan
Gondolok álmodott, sejtett csókra
Az éjszakában.

Nyughatlan, rajongó szívemre szállnak
Forró, sohase teljesülő vágyak
Az éjszakában.

Köröttem csönd, ijesztő némaság van -
S én dalt hallok s szívet dobogni érzek
Az éjszakában.







ÉNEK A SZEPESSÉGRŐL


Füstös-mohos óratorony.
Platánok az utcasoron.
Boltívek az út felett.
Nyájas derü, halk szivesség:
Ez a szép, magyar Szepesség,
Hogy az Isten áldja meg!

Szíve olyan, mint a vidék:
A hegyet hó teriti még
S tátrai szél rezgi át.
De a lankás-kékes völgyben
Pompáznak a lombok zölden
S tarkán nyilik a virág.

Öreg lantom ujra csendül
Boldogságrul, szerelemrül,
Régen álmodott rege.
Vén Biedermeyer-szobákba
Föllobogó szivek álma,
Drága virágünnepe.

Öreg lantos deres fővel
Ide vágyik, ide jő el,
Lelkét emlék rezgi át,
S tudom, hogy e pillanatban
Ott jár véle meghatottan
Sok vén szepesi diák.

Szőke lányok, barna médik
Zsörtölődő öreg nénik,
Csupa mosoly, szeretet,
Nyájas derü, halk szivesség:
Ez a szép magyar Szepesség,
Hogy az Isten áldja meg!







A FAKIR


A sietségnél jobban szeretem
A lassan-járást, s inkább mégis állok
Vagy leülök és semmitsem csinálok.
De minek üljek, hogyha fekhetem.

Elnyujtózom. És hogyha jönnek álmok,
Az álmokat is messze kergetem,
Mert álomtalan álom kell nekem,
A semmiségben mindent föltalálok.

Nincs a földön nagyobb kincs, mint a Nincsen
S ki előre néz, vissza mért tekintsen,
Ha rá a végnek végtelenje vár?

A küzködésnél jobb az ámulás,
A születésnél jobb az elmulás
S az életben a legszebb a halál.







FÉNYSUGÁR AZ ÉJBEN


Visszanézek a házatokra még,
Világos folt a sötét éjszakában -
Csönd van. Az ablakodban lámpa ég.

Vad felhők szállnak tolongva, rohanva -
Kocsim befúródik az éjszakába.
Az éjszakába. A bizonytalanba.

Át a sötéten még felém ragyog
Szemed, a jóságos, a megbocsájtó -
Nem látok abban mást, csak bánatot.

S a szívem gyötrő önvád lepi meg:
Mért keresztezem én a csöndes utad?
Miért rabolom én meg a hited?

Mért súgom a füledbe, hogy imádlak?
Én, - tétova, bús, lázas embere
Egy hiu, lármás, idegen világnak?

Szavam hazugság. A szerelmem átok.
Megtagadom amire esküszöm
És eldobom a letépett virágot.

Ma mámorosan borulok elébed
Holnap kaczagok, - elfelejtelek
S másvalakit sodor elém az Élet!

Ott élek hol örök izgalom ég!
S te itt. Bokrok közt. Templom közelében.
Visszanézek a házatokra még...

És aggódva, reszketve , féltve, áldva
Ragyog, sugárzik messziről felém
A fényes sáv a sötét éjszakába.







HAJDAN...


Hajdan, ha jött szines alkonyat
S végigderengett a vizek felett,
Virággal ékitvén a lantomat
Dobogó szivvel daloltam neked.

S a lemenő nap sugárözönében
Hol kék virágtól himes volt a part,
A mohos, vörös sziklafal tövében
Behunyt szemekkel hallgatád a dalt.

Vége van. Egy hur megpattant a lanton.
Fonnyadt virágot visz a szél tova.
A régi vágyról ah, a régi hangon
Nem fogok én dalolni már soha.







HAJNALI DAL


Emlékezem rátok szépszemű nők,
Ragyogó, kaczagó, könnyelmű nők,
Muzsika mellett hajlani pírban
Értetek hányszor zokogva sírtam
Ti édes, ti karcsú, gyönyörű nők.

Rabotok voltam egy életen át
Imádtam rajtatok a drága ruhát
Piros szátokon a hazug szókat,
Bolondul hittem a fizetett csóknak
Oh ti édes, karcsú, gyönyörű nők.

Nékem is nyilott egy fehér virág....
Rajta már közönnyel gázoltam át,
Semmit sem értem el, semmit se várok....
De mily gyönyörűséggel emlékezem rátok
Ti édes, ti karcsú gyönyörű nők.







HALDOKLÁS


Az anya szólt:
>Fiam az arcod, forró lázban ég.<
A fiú szólt:
>A haja szőke volt, a szeme kék.<

Az anya szólt:
>Oh, nézz rám, a szivemet ne gyötörd.<
A fiu szólt:
>Hazudott, megcsalt, elhagyott, megölt.<

Az anya szólt:
>Fiam, hát már nem ösmersz én reám?<
A fiú szólt:
>Imádkozz érte, édes, jó anyám.<







HA MEGHALOK . . .


Ha meghalok majd - szinte látom -
Csöndes lesz kis legény tanyám.
Nincs szeretőm, nincs barátom,
Ki könnyet hullatna reám.

És mondják szerte majd a házban
A férfiak s az asszonyok:
Odafönn a padlásszobában
A szegény versiró - halott.

Cikket is irnak rólam itt ott:
Nyomorgott és dalokat irt -
S a szobaasszony majd kisöpri
A sok, telefirkált papirt.

Ahol ösmertek, mondogatják:
No most már megnyugszik szegény.
Hisz annyi dőre vágyat, álmot
Hordott a szive rejtekén.

. . . S a lány, akihez eldaloltam
Annyi jorró, szerelmi dalt,
Egy pillanatra elmélázik
Sőt, talán még jöl is sóhajt.

A koporsóm után se jön majd
Senki búsongva, könnyezőn,
Ha csak nem néhány fejcsóváló -
Hoppon maradt hitelezőm.

Valaki fog sajnálni mégis -
Az én hűséges kis kutyám,
Érzi szegény majd, hogy még rosszabb -
Sorja lesz neki ezután.







A HOSSZÚ ASZTAL EGYIK VÉGÉN . . .


A hosszú asztal egyik végén
Vidám dalt húzott a cigány.
Fejecskéjét meg-meg bólintva
Úgy merengett a muzsikán.
Oly vidám volt körötte minden,
Hangulattal a lég tele
És mégcsak hogy felém se tévedt
Édes szelíd tekintete.

A hosszú asztal másik végén
Jóval gyöngébb a lámpafény.
Mindenki által elhagyatva
Ott ültem egymagamban én.
A víg, szerelmes, játszi nóta
Búbánatról beszélt nekem
S egy régóta szőtt édes álmot
Temetni kezdtem csöndesen...







IDEGEN SÍR


Bedőlt kis sírhalom... tenger virág rajta.
Nyíló sok virágot öregasszony hordja.
Egy jó öregasszony minden este-reggel,
Fohászkodó szóval, ájtatos lélekkel.

"Kinek hordja néni ezt a sok virágot?
A legkedvesebbje hideg sírba szállott?
Talán a férjének, fiának a sírja,
Hogy így ápolgatja elgondozza sírva?
Kinek adták ezt a korhadt kis keresztet?"

Szól az öregasszony a hangja is reszket:
"Nem tudom, nem tudom, hogy kinek a sírja,
Vén már a keresztje név nincsen rá írva,
Ami volt, az idő mind lehordta róla..."

"Miért ápolja hát ilyen féltve, óva?"
Valamikor hajdan, valamikor régen
Volt egy szép, volt egy jó, derék fiam nékem.
És elvitték messze idegen országba,
Idegen országba nagy háborúságba
Buzgón imádkoztam napról-napra érte
Idegen országból nem jött haza többet.
A vére pirosra festette a földet,
Bús trombita-szóval ott el is temették,
Messze más hazában hideg sírba tették.
Hátha ott valaki nagy messzi országba
Virágokat ültet jeltelen sírjára.
Hátha valakinek a résztvevő könnye
Hull ott is, arra a drága, szent göröngyre
S ápolgatják, úgy, mint én ezt a sírt itten...
Áldja meg a porát a jóságos Isten."







IDYLL


Liza kisasszony szöghajába
Tűzött egykor virágokat,
És udvarolt egy ifjú néki,
Egy hajporos, finom lovag.
De a papa . . . meg a rokonság . . .
- Egyhangú apró kis regény,
Szóval: Lizából vén leány lett.
S a János úrból agglegény.

Találkoznak a széles utczán,
János lovag bókol, köszön.
Tovatipegnek, lépegetnek,
A léptük koppan a kövön.
Liza kisasszony ósdi, csipkés
Mantilleja a szélben lobog,
János úron lapos czilinder
S a kezében ébenfa bot.

A gyerek valamennyi vásott
- Nevetik a két öreget.
János lovag a botját fogja:
Lurkók, gyertek csak közelebb !
Liza kisasszony csillapítja:
Most ne lennének pajkosok ?
S a tollas legyezőn keresztül
A gyerekhadra mosolyog.

A ligetben, az öreg fák közt,
Törött, mohos tölgyfapadon
János úr a Himfyből olvas -
A párja ül hallgatagon.
S midőn az est bíborpalástja
A nagy fák közé bevonul,
Liza kisasszony jojszakát mond
S mélyen meghajlik János úr.

Egy nap János úr elmaradt.
Másnap szintén. S harmadnap este
Liza kisasszony a lakásán
- Oh, egek ura ! - felkereste.
Száraz virággal felékített,
Színes rokokkó kép alatt,
Keskeny, szegényes nyoszolyáján
Épp haldoklott János lovag.

A csipke mantilleon, a ritkás
Fakó csipke-virágokat
Áldó, tétova két kezével
Megérinti János lovag.
A ligetben, az öreg fák közt
Ragyogva fölbukkan a hold
S első-utolsó, hosszú csókban
Az ajkuk végre összeforrt.







JÓ VOLNA MÉG EGYSZER...


Jó volna még egyszer
Kisdiáknak lenni,
Miskolcon, Kassán át
Szepességre menni.
Diákkamarában
Álmodozni ébren
Cicerót, Tacitust
Leégetni szépen
Az első vallomást
Elrebegni halkan,
Mindent eldalolni
Egy most támadt dalban.

Jó volna még egyszer
Búsan útra kelni
"Ballag már..." vasútnál
Halkan énekelni.
Betyárbútor-faláda
Befér minden holmi
Szőke kis cipzer-lányt
Sirva megcsókolni
Jó volna még egyszer!

Jó volna még egyszer
- Se gond, se baj semmi -
Ifjú nótás kedvvel
Kolozsvárra menni.
Vén színházban meghallgatni
Vén Szentgyörgyi bátyát.
Juratus év. Egyetem,
Új hely, új barátság!
Mátyás-szobor körül
Ott járni, kereken
Elhinni a legszebb
Szót, azt, hogy: szeretem.
Pongrác Lajit, Csikait
Hallgatni mélázón
(Jön Fráter Lóránd ur
Jön Szamosújvárról,
Hogy este nótázzon).
Jogi könyvek fedelére
Csengő rímet róni,
Házsongárdnak tetejébe
Kislányt megcsókolni
Jó volna még egyszer
Nóta, virág, álom,
Minden ami szép volt
Kincses Kolozsváron

Jó volna még egyszer
Elmenni ragyogva
A csodavárosba
A magyar Pozsonyba.
Virágok völgyéből
Hozni a virágot,
Egy gyönyörű leánynak,
Akit úgy imádok!
Kékes esthomályban
Lámpa fénye mellett
(Künn a Dunán tutajosok
Magyar nótát énelkelnek).
Mihály-kapu öreg
Boltivei alatt.
Jó vón tudni, hogy ő
A jobbomon halad.
Megkérem: örökre
Mellettem maradjon
Könny van a szemében -
Azt mondja: menyasszony.
Hej, szép könnyes bánat,
Szenvedés, virágos -
Hej gyönyörü multam -
Drága Pozsony város!

Jó volna még egyszer
Csillogó szemekkel
Szép levelet irni,
Ha a tündér multat
Mesékbe fakultat
Vissza tudnám hivni.
Jó volna csak egyszer,
Ha valóra válna
Vén fiu szívének
Szivárványos álma.
Jó volna még egyszer -
Nem kéne más semmi,
Csak még egyszer irni,
Még egyszer izenni,
Mégegyszer mondani
Halkan érzéstelten
Mint az imádságot:
Édesanyám, lelkem!...







JÓZANSÁG


Ugy, csak hazudd a könyeket!
Majd én hazudom a mosolygást
Mig szivem mélyén könyezek -
Csak csaljuk egymást, csaljuk, folyvást.

Fogsz te azon kaczagni még,
Hogy most a könyed árja folyt
S én meg fogom siratni még
Százszor - tudom - ezt a mosolyt.







KATONATEMETÉS


Egy katona meghalt. Jó fiú volt szegény.
Jókedvű, mulatós, víg falusi legény.
Dalos volt a kedve, dalos volt az ajka,
Meghalt... a szenvedés meg se látszott rajta.

A kapitány úrhoz özvegy asszony megyen,
Most jött falujából nagy, ponyvás szekeren.
Meghalt a gyermekem... adják vissza nékem
Hadd nyugodjék otthon, a szülőföldjében.

Szólt a kapitány úr: ,,Mért vinné el néni?
Szebb temetése lesz itt minálunk néki.
Ékesen, díszesen kivonul a század,
Szép a temetése a magyar huszárnak.

Bús katonazene lesz a siratója,
Meghajlik az ezred büszke lobogója,
Koszorút is tesznek fejfa tetejébe,
A magyar huszárnak szép a temetése."

Öreg asszony felel s megreszket a hangja:
,,Ismerősebb néki a falunk harangja.
Jobban megsajnálják, jobban megsiratják,
Még a temetőt is ismerősök lakják.

Koszorút is kap majd mezei virágból,
Könnyet is egy kedves, szőke kis leánytól.
Tudom azt a könnyet ott lenn is megérzi
S édesebb lesz akkor a nyugovás néki."







A KIS KADÉT


Szerelmes volt a kis kadét
Szerelmes volt szegény - nagyon.
Gyakran felejté ott szemét
Az átellenes ablakon.

És egyszer éjjeli zenét
Ablak alatt amint adott,
Elmulasztá a kis kadét
Az éjjeli gyakorlatot.

Rögtön raportra rendelék
S kiált az ezredes nagyot:
,,Miért mulasztá el, kadét,
Az éjjeli gyakorlatot?"

Felelt a kedves kis kadét
S a hangja meg-megremegett;
,,Ezredes úr, már rég, de rég
Egy szőke kis lányt szeretek.

Az irodával vis-á-vis
Egy virágos kis ablakon,
Ottan szokott kihajlani
Az én szép, szőke angyalom.

Ha ezredes úr elmegyen,
Már én azonnal ott vagyok
S nézem hosszan, szerelmesen
Az átellenes ablakot.

Húzattam tegnap éjjelen
S könnyeztem hozzá, óh nagyon...
Ezért nem voltam én jelen
Az éjjeli gyakorlaton."

És meglepé az ezredest
Egy édes emlék, régi dal,
Eszébe jut sok kedves est.
Ő is volt egyszer fiatal.

Hány éve már... tudj' azt az ég,
- Tűnődik édes álmokon -
Igen, volt ő is kis kadét,
Szerelmes volt ő is nagyon.

Hogy megfútták a trombitát
S a svadron büszkén elhaladt,
Meg-megtáncoltató lovát
Egy zöldzsalus ablak alatt.

S egy zöldzsalus ablak alatt
Szerenádot ő is adott...
Ő is mulasztott e miatt
Sok éjjeli gyakorlatot.

S büntetni kell ilyesmiért,
A regula kívánja ezt.
Remegve áll a kis kadét
Szólni hallja az ezredest.

Az őrnek szól rosszkedvűen:
,,A kadét büntetést kapott,
Elmulasztá könnyelműen
Az éjjeli gyakorlatot.

És lecsukhatják már ma őt,
Kap három éjet és napot!
...Csukják az irodába őt
S hagyják nyitva az ablakot!"







LEGENDA


Nagypéntek volt. Tavasz. Az ágon
Szép virággá bomlott a bimbó.
Csöndesség ült a nagy világon,
Áhitatos, elandalitó.
Imakönyvvel, kettős sorokba
Haladt egy ifju lánycsapat.
Mély, ünnepélyes hangulat
Nehezedett a kis városra.
A templom ajtaja kitárva.
A gyász sötétlő szövetén
Átcsillogott a gyertyafény -
Harang nem kondult est-imára.
Üvegkoporsójában, áldó
Kezein tátongó sebekkel,
Szeliden lecsukott szemekkel
Fekszik a Megváltó.
Künn a napfény küzd a homálylyal.
A szines ablakokon által
Százféle sugárkévét szór a
Félhomályban imádkozókra.
A kis város apraja-nagyja
Ma ájtatosan ide járul,
Buzgó fohász tör a magasba
A hivő lelkek ajakárul.
Szürke felhőkben száll a tömjén.
A templom áhitatos csöndjén
Áttör a csengettyű szava
És a nyomában halk ima,
A vigasztaló, az egyetlen:
Mi atyánk, ki vagy a menyekben...

Az alkonyat estébe olvad,
Hazatér az imádkozó had
Megkönnyebbülten, csöndesen.
A gyertyákat lassan kioltják,
Fonnyadni kezdenek a rózsák
S amoda lenn a völgyeken
Hüs esti szél kibontja szárnyát...
A templom ajtaját bezárják.
Nyugaton még az ég világos -
De már az ódon szürke város
Lámpái sorra gyulanak.
Némán, komoran, hallgatag
Borul a csönd a nagy templomra.

Kendőjét kebelén összevonva,
A széltől lebegő ruhába
A vadgesztenyefák alatt
Közelg egy karcsu lány alak.
A csipkeverő Marikája:
Támolyog a templomajtóig,
Keze imára kulcsolódik
S könytelen sirásba kitörve
Leroskad a hideg lépcsőre:

"Uram, szenvedő Jézusom,
Én nagyot vétettem, tudom.
Nem én vagyok a bünös...hidd meg.
Te láttad...kisértésbe vittek.
Oly bóditó ez a tavasz,
Oly szép, oly sugaras.
A réten sok-sok virág nyit,
Az égen csillagfény világit.
Az ember lelke oly nehéz lesz
És a csók...a csók olyan édes.
Az erdőn jártam...átkaroltak,
Csókkal zárták le a szemem.
Mit tudtam én, mit hoz a holnap?
Átengedtem magam a csóknak
Bolondosan, szerelmesen.
Óh én szenvedő Krisztusom
Tudom mi vár rám itt, tudom.
Öreg szülém keserves könye,
A gunynak, szitoknak özönje.
Nincs helyem templomodban sem -
Virágaim a porba hulltak
És elsirathatom a multat
Egy hosszu emberéleten.
Uram, én nem vagyok hibás,
A szivem vitt rá, senki más,
A szavam esdekelt, sóhajtott,
De a szivem karjába hajtott...
Itt, néma templomod előtt
Mer csak fohászt rebegni ajkam,
Az elkárhozót, szenvedőt
Óh szándd meg! könyörülj meg rajtam!"

S im...a templom ajtója nyilik,
Fényesség támad a szent sírig.
Szelid mosolylyal, szótlanul
Lebegve közelg az Úr.
Minthogyha csak a légbe járna,
Sugárból szőve a ruhája,
A feje körül fényözön,
Megáll a templomküszöbön
S halk ige kél az ajakán:
"Ne rettenj meg szegény leány,
Minden vétked a szerelem.
A szivednek vagy a martirja
És bünöd nincs másutt fölirva
Csupán a rózsalevelen" - -

A sápadt leányt kézen fogja
És bevezeti a templomba. - - -

Odabenn ragyog minden immár,
Tűz fényben uszik mind a csillár.
Ilyen fényt nem látott soha
Ez a vén templom...tétován
Halad az Úr után a lány
S im bugni kezd az orgona.
Köröttük felhő gomolyog,
Ezer kis angyal mosolyog.
Az Úr jobbjával fölmutat,
Csillagfény jelzi az utat...
Lép a lány virágról-virágra,
Mosolyog...a karját kitárja.
Leomló fürtjei körül
Valami csodás fény derül,
Az arczán szent öröm sugárzik -
Kettéhasad a templomkárpit
S ő lebeg, lebeg fölfelé
A kavargó felhők fölé...

...Másnap, midőn a templomot
Reggel miséhez kitárták
A szent sirnál halva találták
A csipkeverő Marikáját.







LEVÉL


>Édes fiam, hogy érezed magad?
Nem hagyta még el szívedet a hit?
Nem vagy beteg ? Van-e meleg szobád?
Nem csaltak-é meg fényes álmaid?
Miért nem írsz, ha pár rövidke sort is?
Aggódva lessük itt mindannyian -
Hideg a tél, metsző a levegője,
Vigyázz magadra édes kis fiam <

>Apád egy kissé gyönge, beleges,
A régi bajt még nem heverte ki.
Ha rólad van szó, mindég mosolyog,
Te vagy a legfőbb öröme neki.
Ha jön egy versed, elolvassa százszor
A nővérednek uj ruhája van,
Tudod, nagy újság az ilyesmi nálunk -
Vigyázz a pénzre, édes kis fiam.<

>Egymás között ugy elemlegetünk,
Kivált ha jő a hűvös este szárnya.
Mit csinál Imre ? Van-e most neki
Meleg szobája, meleg vacsorája.
Ilyenkor aztán elborong a lelkünk
S terád emlékszünk hosszan, szótalan . . .
Megyek feküdni . . . imádkozni érted . . .
Isten megáldjon, édes kis fiam.<




-





LÍRA


Az illatos kis selyemkendőt,
Míg kacagott a bálterem,
Ott hordoztam, némán, kesergőn,
Szomorú, büszke szívemen.

Az illatos kis selyemkendőt,
Mely az én gyászom fátyola,
Itt esküszöm, bizonyos célra
Én nem használom, nem, soha!

1907







LYRA I-III.

I.

Terjeng az alkonyi ború,
Sugár tűz át a könnyű függönyön -
Fáradt vagyok és szomorú.

A czéltalan, mindennapi robot
Úgy kimerített ma, akárcsak tegnap,
De már nem lázongok, nem zokogok.

Oh, hogy unom e régi képeket,
A zongorát, a mindig lecsukottat. . .
Tudtam egykor rajt' sok víg éneket.

A falon száradt babérkoszorú . . .
Már felé kúszik, homályba takarja
Ez a terjengő alkonyi ború.

Nincs senki, a ki szóljon hozzám,
Magam vagyok, oly igen egyedül
Néhány dal kisér, néhány emlék-foszlány.

És hirtelen, szomorún, önfeledten,
Egy asszony mosolyára gondolok.

Oh, hogy szerettem !

II.

Haldokló szirmokra irtam
Az én szivem történetét,
A szél fölkapta és vitte,
Ragadta szerteszét.

A szirmok lehulltak, oda borultak
A lábaid elébe,
Fehér czipőcskéd rájuk tapodott . . .
S nem vetted észre !

III.

Vendégség van tinálatok,
Csupa vígság a házatok.
Lenn járok az utczasorba -
Lehallik egy öreg nóta.

Ezt a nótát én daloltam,
A mikor még boldog voltam,
Néked irtam, rólad irtam -
A lelkemet belesírtam.

Hejh, csak ép ezt ne dalolnád.
Ezt a szegény öreg nótát,
Tán a könnyem se omolna
Ide lenn az utczasorba.







LYRA...


1.

Egy ifju bolyong a hegyek magasán.
Kezében a lantja -
lépve a hur,
Várja hogy eljő -
S szótalanul
Kebelére borul
A lány, az édes, a kékszemű lány.

Pedig a lány csapodár, valahány.
Mindenik csókja egy
Könybe kerül,
Ölel és elhágy
Hűtelenül -
S szüntelenül
Várja az ifju a hegy magasán.

2.

Dús hajfonat, lebontva szépen.
Szőke fej, mely a vállamhoz tapad,
Csodás, rejtelmes, tiszta kék szem,
Amely lezárul csókjaim alatt.

Sziv, mely a leghűbb, arcz, a legszebb,
Ajak, amelyen elhalkul a szó,
Kis kéz, melg az enyémbe reszket . . .
Van-e boldogság ehhez fogható?


3.

Mikor ajakadról
Elröppent az eskü,
Nem hallotta senki, csak a fehér szegfű,
Csak a piros szegfű.

Ha tavaszszal újra
Kivirit a kerted,
Milyen arczczal mégy el fehér szegfű mellett,
Piros szegfű mellett ?

4.

Kifáradtam a küzdelembe,
Lépésem lassú, roskatag.
Az érzés, mely hevité lelkem,
Az ábránd, melyről énekeltem
S a vágy - valahol elmaradt.

Nyit még virág, süt még a napfény,
De dal szivemben nem fakad.
Te is csak néha jutsz eszembe . . .
Kifáradtam a küzdelembe,
Lépésem lassú, roskatag.

5.

Még nemrég zokogtam -
Már csak könyezek.
A dal egyre halkabb,
Egyre csöndesebb.

A dal egyre halkabb,
Egyre szomorúbb,
Valakinek kötik már a
Mirtuszkoszorut . . .







LYRA


1.

Hajdan, ha jött a színes alkonyat,
S végigderengett a vizek felett,
Virággal ékítvén a lantomat
Dobogó szívvel daloltam neked.

S a lemenő nap sugárözönében
Hol kék virágtól színes volt a part,
A mohos, vörös sziklafal tövében
Behunyt szemekkel hallgatád a dalt.

Vége van. Egy húr megpattant a lanton,
Fonnyadt virágot visz a szél tova.
A régi vágyról ah, a régi hangon
Nem tudok már dalolni én soha.

2.

Dús hajadban
Fehér rózsa,
Úgy vittek a
Kézfogóra.

Összeadtak,
Megeskettek,
Csak a hangod
Remegett meg.

Csak azt súgtad:
Mindörökre .. .
Csak a szívem
Törted össze.

3.

>Túl a hegyen van a fény, van a pompa,
Itt hiú az álom, ott szép a valóság.
Oh jer oda . . .. elviszlek én a karomba,
Hidd el, nekünk ott is teremnek a rózsák.<

>Túl a hegyen zajos, lázas az élet,
Elvész a dal ott, el a hű szerelem,
Itt vágyom örökre bolyongani véled
A völgybe lenn s fönn a sötét hegyeken.<

4.

Nem hat el ide a város zajából
Semmi, de semmi. .
Újság az is, ha fecske száll tetőnkre
Itt megpihenni.

Újság az is, ha nyitni kezd a jázmin
S köd ül a rét felett,
De legnagyobb újság az, hogyha néha
Te írsz egy levelet...

5.

Ah, nem az fáj, hogy csalódtam tebenned,
Hogy hazug volt a csók, a szerelem.
A szívem most még bárhogy is vonaglik,
Érzem, hogy nemsoká kiheverem.

Tovább megyek és fölveszem a harczot,
És nem kereslek majd minden virágban.
Elmosódott bús álom lesz az arczod
S a két szemed, amelyet úgy imádtam.

Csak az bánt, hogy ezután engem is majd
A kétkedés nagy éjjele fogad
S hogy véled együtt el kell majd temetni
Ezernyi színes, boldog álmomat.









LYRA


1.

Rácsókoltam egy hervadó virágra
Az éri hangtalan vallomásomat.
Borús szerelmem, nyitó rózsaszálam
Ezt a virágot oh fogadd, fogadd.

Van egy kis csontfedelű imakönyved,
Benne a szent szűz képe . . . oda tedd :
Úgy sem volt még e szótlan vallomásnál
Imádság soha tisztább, soha szebb.

2.

Te víg vagy s téged mindenki szeret,
Én bús vagyok és elhagyott.
Te csak a boldogságot ismered,
Én csak a bánatot.

Kaczagva mulatsz te a bálokon,
Én szűk szobának vagyok bús lakója, -
Őrültség az, hogy rólad álmodom.
De nem tehetek róla.

3.

Van egy kis kékruhás leány,
Akinek a szeme sötét.
Ezer tavasz lehelte rá
Minden báját, költészetét.

Olyan törékeny és fehér
Mint az oltár fölött a kép,
Bólint felé minden virág
Amerre jár, amerre lép.

Kérditek, hogy mi a bajom ?
Mért hogy szemem könnyektől ég ?
- Mert van egy kékruhás leány,
Akinek a szeme sötét .. .

4.

Nem akarlak én a karomba zárni
S csókolni szenvedélylyel ajkadat,
Csak igy kívánlak messziről imádni,
Ilyen csöndesen, ilyen hallgatag.

Ne csapjon meg a szenvedély lehe,
Ne tudd meg még: a mámor mit jelent -
Maradj az álmok halvány gyermeke,
Maradj tovább is ilyen tiszta, szent.

5.

Megálltam ott, hol rózsák nyillanak még,
A parton, melyet a víz árja mos.
Ha most a lábaidhoz borulhatnék
Te hü, te jó, te szent, te bánatos !

És fölnézhetnék hozzád esdve, óva,
Hozzád, ki maga vagy a tisztaság ! . .
Alkonyat. Mély csönd. A szél messze szórja
A hervadó virágok illatát.

6.

Mikor elváltam tőled, alkonyult már.
Átreszketett a völgyön a tavasz.
Szemedbe néztem, vállamra borultál...
Nem az volt a mi végbúcsúnk, nem az.

Most ősz van .. . A mezőkön őszi sejtés,
Csillog a dér a hulló levelen . . .
Ez a mi búcsúnk, ez a bús felejtés,
Ez a bánatos, múló szerelem.

7.

A szenvedélyből, szenvedésből
Immár egy szikra sem maradt.
A láng, mely hevíté titokban
Éveken át lelkem - kilobbant,
Kihamvasztá egy pillanat.

Egy pillanat. .. bús józanságát
Helyre nem hozza semmi már .. .
Azt mondják: végre észretértem,
Azt hiszik: szép, nyugodt az éltem . . .
S csak én tudom milyen sivár.







MÁMOR


Szomorú városban sötétszemű asszony -
Meséljetek róla.

Nyit-é a hajában rózsa, fehér rózsa?
Beszéljetek róla.

Gyönggyel varrott övét megbontja, megoldja?
Meséljetek róla.

Mondjatok el mindent. Tépjétek a lelkem -
Illessétek váddal gyönyörű habtestét,
Szidjátok a lelkét. Gondoljatok engem!

Mondjátok hazugnak, bűnökbe esettnek.
Kinek a csókjáért arannyal fizetnek
És hittel fizetnek. És hittel fizetnek.

Aztán mondjátok meg, merre ment, hova tért...
Hadd csókoljam föl ott a port,
Hová a lába ért...







MESE


Volt egyszer egy ember
Egy megtépett ember.
Szeretett egy asszonyt
Égő szerelemmel.
Gyanakodott rája
Aggódva vigyázta,
Föllobogó szemmel . . .
Volt egyszer egy ember.

Gyötörte, zaklatta
Kín volt a szerelme
Fakgatta, hogy hű-e ?
Kételkedett benne
Nem tehetett róla
Hiszen oly aggódva
Oly nagy szerelemmel
Szerette az ember.

Az asszony nevetett
Azután meg sírt is.
Megpróbálta úgy is,
Megpróbálta így is -
Csak vergődtek búsan
Örökös borúban
A kékszemű asszony
S a szomorú ember.

Talán most ölelik,
Talán most csókolják.
Eh, ha halált hoz is,
Jobb a bizonyosság
Oh, a csókos szájja -
Más is megkívánja . . .
Csalfa minden asszony,
Hát még ez az asszony !

S kezdődik a mese:
Aranyos ruhába
Egy parányi tündér
Kaczag a szobába :
>Felhőlovon jöttem
Napsugár a kengyel. . .
Eljöttem tehozzád
Te szomorú ember.<

>Falakon sétálok.
Kulcslyukon becsúszok.
Meglesem a titkon
Lopva adott csókot.
Megszántalak téged,
S ím, megmondom neked,
Hol jár most az asszony
A kékszemű asszony.<

Ijedt borzalommal,
Szörnyű félelemmel
Lecsapott öklével
A szomorú ember.
Elterült a tündér
Elnémult az ajka,
Az az áruló szó
Nem lebbent el rajta.

Jött haza az asszony,
Várta még az ember.
A szomorú ember
Izzó gyötrelemmel.
Merre voltál, merre ?
>Erre voltam, erre . . . <
Hazudott az asszony
Mosolygott az ember.

És tovább kérdezte
Kínozta, ríkatta.
Gondolatát leste,
Álmait firtatta.
Tovább élt mellette
Gyáván behunyt szemmel
A szerelmes ember,
A szomorú ember.







MODERN ESKÜVŐ


Sáppadt a menyasszony. Haragos daccal
Még a másiknak a csókjára gondol.
Hosszú a szertartás. Fáradt a férfi -
Nem tud hová lenni az unalomtól.

A férfi szíve már régen kiégett -
Kiélt pénzsóvár, üres léha ember -
A lány szivében titkolt szenvédelyek
Szeret valakit bűnös szerelemmel.

S az orgona búg. A zsolozsma száll.
Napfény ömlik el a Maria-képen -
A pap imát mond s összeadja őket
Az isten szent nevében ...







OH, HOGY IRIGYELLEK...


Oh, hogy irigyellek én titeket
Koldustanyák vidám királyai,
Akiket csak egy álom hiteget -
A tündöklő magasba szállani.

Az csak az élet, a ti éltetek...!
Lepkeszárnyalós nem nehéz robot.
Rongyosak vagytok, avagy éhesek?
Mindegy. - Ti vagytok csak a boldogok.

Nincs gond, amely lenyűgöz és leköt.
Szabadok vagytok. Ma itt, holnap ott.
Nem föd bé ez a nyirkos, szürke köd -
Hisz minden fény fölöttetek ragyog.

A köny, amely pillátokon fakad
Lelketek mélyén dalba ömlik folyvást.
Könyetek ezer új könyet fakaszt,
S a jókedvetek jókedvű mosolygást.

A ti mosolytok, a ti vergődéstek
Kincs, - mert édes dalokat ád nekünk -
Adósaitok vagyunk mind tinéktek,
Adósok, akik nem fizethetünk.

...Az én lelkemben csak szomoruság van.
Az én lelkem fárasztó robot.
Oh, hogyha egyszer én is vigan, bátran
Megragadhatnám a vándorbotot!

Ha letépve a lánczokat magamról
Lehetnék vidám, koldus és szabad,
S járnék dalolva, mig az ócska lanton
Az utolsó zengő húr megszakad...!







OTTHON


A nagy téren ott az öreg templom.
Körötte a vadgesztenyefák.
A vén harang is a régi hangon
Kongatja az Ave Mariát.
A templomtér csak olyan mint régen.
Olyan kihalt, olyan néptelen.
A vén, félkaru gesztenyeárus
Ott áll még az utcaszögleten.

Az utczákon most is azok járnak,
Akik egykoron, három év előtt.
Nagy csoportban most is erre jönnek
Hat órakor a csipkeverők.
Az utszélen garmadába hordták
A csillogó gránátköveket...
Bizony itten minden csak a régi,
Épp hogy három évvel öregebb.

Eljutok egy keskeny sárga házhoz,
Ahol egyszer lakott egy leány.
Lefüggönyözött, három keskeny ablak
Szomoruan tekint vissza rám.
Szinte várom, hogy mint egykor...akkor
Kinyissák az egyik ablakot...
Azután az eszembe jut minden
S szép csöndesen odább ballagok.







ÖNVÁD


Tépd meg ruhádat. Átkozz meg ezerszer.
Legyen az átkod tűz és kárhozat;
Vesd a szememre minden őrültségem
És minden bűnös hazugságomat!

Sirass meg szívettépő zokogással,
Ahogy még nem sírt megtört szívü lány,
Hogy könnybe boruljon minden szem érted
És váddal és dühvel nézzen én reám.

Vess meg! Kaczagj ki, szilaj kaczagással,
Amely hangos panaszba, jajba ful . . .
Csak így ne nézz rám! Ilyen szomorúan.
Ilyen szelíden. Ilyen szótlanul.







ŐSZI RÓZSA


Temetnek, temetnek, virágot temetnek,
Elhervadt virágját nyiló kikeletnek.
Halvány rózsaszirom, fehér őszi rózsa
Konyult le a sötét, gyászos koporsóba.

Tavaszát élte még s elhervadolt őszre,
Viszik ki, viszik ki széles temetőbe,
Széles temetőnek is a legszélére . . .
A temetőszélen sötét sir ölébe.

Beszélget a szellő sárguló haraszttal -
Huszárok jöttenek az elmúlt tavasszal
Kard az oldalukon, vállukon meg mente,
Mind szép magyar legény, szálas szép levente.

Nyalka huszárkáplár, suttogó a szója,
Hajtott rá, hajlott rá a legszebbik rózsa.
A lány megszerette, az meg hitegette
Elbúcsúzott tőle már ötödnap este:

Isten veled lelkem, szép falusi rózsa,
Válnunk kell hajnali bus trombitaszóra,
Idegen vidékre, mesze megy a század -
Bodrog vize mellől busulok utánnad.

Gyönyörű szép szemed csak eszembe leszen;
Piczi piros ajkad emlékembe veszem,
Ha tengeren túlra, nagymessze vinnének,
Még onnét is, rózsám visszajönnék érted.

Várja a lány, várja . . . minden áldott este
Az országút felé ugy néz, epekedve.
Holnap megjön bizton, szép pej lován titkon,
Éjfélbe, hajnalba csak itt terem, itthon.

Tudom én, várom én akármit is szólnak.
Ha nem jön meg már ma, majd csak megjön holnap,
Ha holnap nem, máskor - őszi hervadáskor, -
Ne mondjátok hogy nem, tudom én azt mástól.

Hervad már, fonnyad már virágos kis kertem.
Nyissa ki a zsalut édes anyám lelkem.
Lássak ki az útra, széles országútra -
Érzi lelkem hogy még boldog leszek újra!

Fehér őszi rózsát tegyenek hajamba,
Fényes, piros klárist szép fehér nyakamra,
Adják rám hószinü uj babos ruhámat
Hadd várjam ünnepi diszben a babámat.

Ottan jön, látom már fuvó paripáját,
Érttem jön, elviszi hűséges babáját.
Hah! a trombitaszó! Legyetek csak csendbe -
Hogy villog a kardja, hogy lobog a mente . . .

Szerte hűlt, szerte száll a levél, falevél,
Szálltában, röptiben mit susog, mit mesél?
Szedjetek leányok fehér őszi rózsát,
S tanuljatok meg egy temetési nótát.

Mert hiszen temetnek, virágot temetnek,
Elhervadt virágját nyiló kikeletnek -
Szomorún kongatják az öreg harangot,
. . . Siratva temetnek egy fehér galambot.







SÓHAJ


Mindennap egy bolondos álmodozással
Egy színes ábránddal leszek szegényebb.
Kimerülök az áldatlan tusában
Sóhajtva látom: küzdelem az élet.

Nehéz munkában, nagy viaskodásban
Szürkül a lelkem, fárad két kezem.
- Az én bús, örömtelen ifjúságom
Utolsó álma: Te vagy édesem...







RÓZSÁK


Az apám rózsát hozott az anyámnak,
Harmat rezeg a rózsalevelén.
Az anyám mosolyog, és szép szemében
Fölsugárzik a régi szerelem.
Visszaálmodják egy perczre a múltat;
Oh, szent szívüknek az emlékezet...
Fiatalok még . . . hisznek és szeretnek,
Bár a hajuk rég meg fehéredett

Elnézem őket titkon, szomorún.
Az életem örömtelen, sivár,
Nincs emlékem, mely boldog, tiszta volna...
Kételkedem . . . nem tudok hinni már.
Vége a dalnak és a szerelemnek,
Szívemben összetépve a remény . . .
Fehér hajú, két jó öreg szülém,
Ti vagytok a poéták és nem én!







RÓZSÁKAT KÖTÖTTEM


Rózsákat kötöttem
Szép, szines csokorba.
Rózsákat tettem egy
Mária szoborra.

Te reád gondoltam
Lelkem, kicsi lányom -
Ez volt az én minden
Minden imádságom.







TÉLI ÁLMOK


Itt járok magamban a hóban, a télben.
A kerten a pusztulás fellege ül.
Merengve, tünődve az álmon, a képen
Járok szomorun, búsan, egyedül.
Mély csend van az uton, csend a lugasban
Nem hajt a virág, nincs lomb, susogó,
Járok szomorun, dideregve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.

Leszáll a szivemre az álom, az emlék.
...Már nincs körülöttem a hósivatag.
Kihajt a virág... Ah, van szerelem még!
És szól a madár is a lombok alatt.
Árnyas, susogó, nyíló ligetekben
Derűl a sugáros, a nappali fény
És járjuk az utakat szent szerelemben
S hiszem: az enyém vagy, örökre enyém.

Ezernyi virágszál nyilt körülöttünk
Ringva bólint mifelénk valahány.
Elröppen a felhő suhanva fölöttünk
Hallod a dalt remegő sohaján?
Napfény a virágot mosolyra fakasztja
Boldog sóhaj hagyja el a kebelem,
Ajkam odatéved barna hajadra,
Ez a tavasz, a gyönyör, a szerelem.

S karom mosolygva, gyönyörbe kitárom
Felém kaczag a szemed, az ajkad
De ime... szétröppen egyszerre az álom
S elém terül búsan a hósivatag.
Elmult a tavasz, a kerti lugasban
Elhangzott rég a gyönyörteli szó...
Járok szomorun, kimerülve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.







TITKOLT SZERELEM


Az én rajongó, forró, nyughatatlan
Szerelmemet te soha meg nem érted.
Te megmaradsz üvegházi virágnak,
Rejtelmesnek, csodásnak, hófehérnek.
Sokszor vágy fog el - vad, eszeveszett -
Hogy megragadjam átlátszó kezed
S vigyelek magammal - szívemre vonva -
Uttalan utakon, a bizonytalanba.

De te vagy az erősebb, te a gyönge,
A csodálatos és a hófehér
Imádsággá válik a szenvedélyes,
Lángoló dal, mire hozzád elér.
S csókkal borítván lábaid nyomát,
Csak így imádlak szótlanul tovább.
Körülfog titkolt szerelmem remegve,
Mint a liliomot a gyászos este...







ÜVEGFESTMÉNY


Befuttatott, vén oszlopos ház,
Rezedás, ólmos ablakok.
Mögöttük egy csuf öreg asszony
S egy édes ifju lány lakott.
A vén ház rácsos kapuján,
Nagynéha, reggeli misére
Csattos imakönyvvel kezébe
Kijött az aranyhaju lány...

Ilyenkor lesett rá egy férfi -
Bátor, szerelmes dalia.
A lány ráösmert: ő az álmok
A mesék bus királyfia.
S a vén ház hátsó kapuján
Egyik homályos, csöndes éjjel
Szivében lázzal, szenvedéllyel
Kijött az arany haju lány...

Valahol zokognak...a völgyön
Nehéz harangszó rezeg át,
Az ólompántos ablakokban
Elfonnyadtak a rezedák...
Át a temető kapuján
Ezernyi rózsával befödve,
Fehéren, némán, mindörökre,
Most megy az arany haju lány...







VALLOMÁS


Mikor láttam, hogy jár utánam,
Hogy szeret, hogy imád,
Hogy hervad, mint a napsütésben
A szomjuzó virág,
Mikor láttam könnyet remegni
A szeme szögletén,
Mosolyogtam és elfordultam
És azt mondtam: szegény -

De mikor félve, öntudatlan
Kezdett szeretni mást
És halvány arcán észrevettem
Új bimbófakadást,
Mikor láttam, hogy mosolyog
S nem hal belé a szenvedésbe,
Lassan-lassan szeretni kezdtem ...
S most majd meghalok érte.







VÉGRENDELET


,,A tárcámban egy hervadt rózsaszál van,
Azt hagyjátok meg a szívem felett.
Ő adta azt egy őszi éjszakában
És azt hazudta hozzá, hogy szeret."







A VÉN CIGÁNY


Szellős kis viskóban fekszik a vén cigány,
Keskeny szalma-ágyon;
Fájdalommal telve, úgy zihál a melle -
Kerülgeti szemét a jótékony álom.

Keskeny szalma-ágyon haldoklik a cigány,
Hiányos a rongya -
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.

Megmozdul az ajka, nehéz szó kél rajta,
Alig-alig rezdül,
Régi szép világról, tünde csillogásról,
Ragyogó teremről, tündérfényes estrül.

Barna cigányfiú - piros dolmány rajta -
Szomorú a nóta...
Cifra uraságok, fényes asszonyságok
Hallgatták... Nagy idő telt el már azóta.

Hogy volt az a nóta...? oly szép volt a szója,
Könny gyűlt a szemekbe...
Tilos nóta volt az, csak nagynéha szólt az:
Kossuth azt izente, nincs már regementje...

Haldoklik a cigány. Hegedűjét kéri,
Alig mozdul ajka...
Akaszd le a szegrül... a kopott húr rezdül,
Régi-régi nóta zendül íme rajta.

Úgy mozog az ujja, olyan szépen húzza,
Szeme fölvilágol,
Sírva sír a dallam, épp úgy szól mint hajdan
Ragyogó időkről, szép, szabad világról.

Megríkatja a húrt... megélénkül a múlt -
Száll a sok levente
Lobogó zászlóval, ajkukon a szóval,
Ajkukon a dallal: Kossuth azt izente!

Leborul az este s nótázásba kezdve
Elpihen a tábor.
Most pedig riadó... lobog a lobogó -
Viadal... diadal, győzedelmi mámor.

Húzta a seregnek... a dobok peregtek,
Lebegett a mente...
Kasza volt a kardjuk és a csatadaljuk
Ott zenget a húrján: Kossuth azt izente.

S ott a vészbe, tűzbe, húzta lelkesülve,
Húzta diadallal...
Húzta egy seregnek... be sokan elestek
Ajkukon a szóval, ajkukon a dallal!

...Keskeny szalmaágyon meghalt egy vén cigány
Hiányos a rongya,
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.








  
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Dr. Kéri Katalin: Halk szonáta négy tételben
  2019-02-13 21:45:51, szerda
 
 











Dr, Kéri Katalin: HALK SZONÁTA NÉGY TÉTELBEN


/Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens/


TAVASZ




Fehér virágokat tárnak ki a bokrok,
Sárga szirmaikat hullajtják a fák,
Messze csalogatnak citromos illatok,
Pompás tavasz van, miért gondolok rád?



Zöldes messzeségek, hullámzó tengerek,
Édes narancstól roskadozó ágak,
A napjaim mind vidámak, melegek,
Boldog lehetnék, de egyre csak várlak.


NYÁR




Hej, regö-rejtem,
Olyan szarvast leltem,
Gyöngy a szeme,
Hajaszála
Csillagokhoz lebben.
Kényes-fényes fajta,
A szerelmem rajta,
Hogy megleltem,
Elvesztettem,
Soha utol
Nem érhetem,
Hágott tavaszomra.

Hej, regö-rejtem,
Nevedet elrejtem,


Szívemet elejtem,
Röpíts égig engem!

Messze-messze nézek,
Fogott-e az ének?
Nevemmel igézlek,
A nyomodba lépek,
Ha más mezején
Járnál,
Akkor is kívánjál!
Regö-regö-rejtem.


ŐSZ


az ágak, és
alacsonyan szálltak
a madarak.

Csak ők tudták,
hogy hová mennek.
Az őszben lelkük
egy cseppet pihent.
Csupa zene volt a
hallgatásuk,
nélkülük mindenre
rászakadt a csend.


TÉL




Fehér hó takarja megint az utakat,
De nemcsak ezért nem talállak.
Többé nem szerethetlek már téged,
Havas rétemen rút varjak járnak.

Hull, szakad a hó, betemet,
Lelkem képzelt völgyedben szánkáz.


Neved a vihar kéményembe fújja,
Véd, de el is zár tőled ez a ház.

Síkos a jég, fagyott a világom,
Esik a hó, s most nem kell énekelnem.
Ha tavasz lesz, tán végre megértem:
Az Egyetlen Érzést meg kell érdemelnem...







Egy esztendő negyven másodpercben





Link


Évszak-kergetőző





Link







Balázs Fecó: VÁLTOZNAK AZ ÉVSZAKOK






Link


Calendar Song (January, February, March...)





Link




















  
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Ellenállhatatlan Norvégia
  2019-02-13 19:45:15, szerda
 
 







ELLENÁLLHATATLAN NORVÉGIA


Norvégiát szolid egyszerűséggel a legek országának nevezik. Hogy miért? Lássuk csak:


1. Az ENSZ rangsorolása szerint Norvégiában a legmagasabb az életszínvonal (vizsgált tényezők: 81 év várható élettartam, 58 810 dollár éves átlagjövedelem, átlagosan 12,6 iskolaév), és itt a legmagasabb az átlagfizetés.

2. Európában itt van a leghosszabb tengerpart: 53 ezer km.

3. A 8 km Eiksund alagút a világ legmélyebb tenger alatti alagútja (287 m).

4. Oslo Európa legdrágább városa és legtisztább fővárosa.

5. A Lofoten-szigeteknél található 40 km hosszan és 3 km szélességben a világ legnagyobb mélytengeri korallzátonya (300-400 méteres mélységben).

6. Norvégiában találod Európa legészakibb pontját, legnagyobb gleccsermezőit, legmélyebb tavát, leghosszabb vízesését, és itt élvezhetjük egyfolytában a leghosszabb ideig a fehér éjszakákat: 76 napon keresztül!

7. A világ leghosszabb közúti alagútját is itt találjuk (24,5 km).

8. A világ legerősebb ár-apály áramlatát is Norvégia vallhatja magáénak (42 km/h a tengerszoroson átzúduló víz sebessége).

9. A világ harmadik leghosszabb (204 m) és második legmélyebb (1300 m) fjordja a Sognefjord.

10. Európában Norvégiában a legdrágább a cigaretta és az alkohol.

11. Európában itt gyártják a legtöbb hajót.


Link







1. Lofoten-szigetek





2. Flam-völgy




3. Flydalsjuvet, Geiranger




4. Latefossen vízesés




5. Reinebringen-hegy




6. Vízesés a Geiranger Fjord fölött




7. Lila virágok a Lofoten-szigeteken




8. Halászfalu a Lofoten-szigeteken.




9. Skjeggedal-hegység




10. Voringfossen-vízesés




11. Atlanterhavsveien (Atlanti út)





Trollok nyomában, Norvégia

Link


Top 10 legkülönlegesebb tengerpart

Link



















  
 
0 komment , kategória:  Világjárók  
Falcsik Mari versei
  2019-02-13 15:30:37, szerda
 
 







FALCSIK MARI VERSEI - VÁLOGATÁS


Falcsik Mari (Budapest, 1956. március 10.-) magyar költő. Költői pályája az ezredfordulón indult. Első kötete 2004-ben jelent meg Sanzon nehéz időkben címmel, második kötete 2006 tavaszán Változatok a szabadságra címmel, harmadik kötete A sorsvadász, 2010-ben jelent meg. Negyedik kötete, 48 nőt versben megszólaltató, illetve fiktív életrajzzal is ellátott és illusztrált Nőket néző képek 2013 októberében jelent meg. Ötödik kötete, az alcímében a formáját megnevező Valami üvegen át - Esedékversek 2016-ban jelent meg száz számozott, dedikált példányban, a MERSZ Könyvek exkluzív sorozatában. Hatodik, az eddigieknél terjedelmesebb, a 2010-es kötet óta mintegy tíz év alanyi líráját közzétevő kötetét Az igazi idő címmel ismét "alkotóműhelye", a Jelenkor Kiadó jelenteti meg, a 2019-es Költészet Napjára.

Falcsik Mari robanásszerűen került be az irodalmi köztudatba, költészetével egyszerre hódítva meg a szakmát és a nagyközönséget. Páratlan sikerének titka lírájának életszerűsége: ezek a versek mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szólnak. Falcsik Mari keresetlenül beszél az élet legfontosabb dolgairól: szerelemről, elmúlásról, fájdalomról és örömről. Szépítés nélkül, pontosan úgy, ahogyan megéli, megéljük. Éppen ezért versei többnyire nem vidámak vagy felhőtlenek, de mindig hitelesek. Ez a hitelesség teszi, hogy költészetében olyan sokan ráismertek önmagukra. Képei, mondatai közös tapasztalatokat fogalmaznak meg, s ezzel azt teszik, amit minden igazi művészet: élni segítenek.


Falcsik Mari a Quasimodo Költőverseny fődíjasa

Link







ALKALMI


nahát az ötven
pedig én lassan jöttem

lépésben mérve
kezdetben évrôl évre

az ember feljő
s harminctól ott a lejtő

onnan már csúszda
mintha valami húzna:

meglök a negyven
sikerül nem kiesnem

s röpít az ötven
körül a baljós ködben -

szabályos röpte:
a kô lábamhoz kötve

mit hát a könnyek
lefele sokkal könnyebbű







ALTATÓ


ismerem magamat tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor mit ezerszer bántam
hogy csak félbe-szerbe teljesül az élet
és te megmaradtál álmom birtokában

azt hogy bántottalak volna tudhatom jól
hiszen erős vagyok alakító kezű
az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerű

volt-e? nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig míg tartott küzdelmem
a parancs az volt hogy önmagam kell lennem
no hát: magam vagyok minden értelemben










ALVÓ EURÓPA


mindent elnyel a mély ködös éj ez a tejszinű tenger
alszik a távoli domb árnyában a város az ember
fényeit égeti még
pislog a csillagos ég

horgonyt vet kikötő csönd utcák öblei mélyén
kábult házsorok álmát füstöli égre a kémény
alszik az utca a ház
szunnyad a köznapi láz

pultokon alszik a vonzó édeni alma a holmi
bankkártyás kicsi fülkék megszűntek zakatolni
túl a vevőrohamon
jussuk e kis nyugalom

alszik a reklám biznisz-centrum kassza bevétel
alszik a zizegő hűtők kincse a sok finom étel
gyűlik az üzleti méz:
alszik a bankban a pénz

horkol az Áru a nagy nőcsábász édes az álma
gyűjti a hímport holnapi újabb csábmosolyára
ajzani Nő tudatát:
higgye a talmi csodát

nyugtalan alszik a tévé felböfög esti riportot
dúsan habzó változatában az emberi sorsot
cikkan az éjben a drót
nyomja az új epizód

míg fiatal pár álmodik új bútort a szobába
alszik a sok-sok bútor a helybeli fitt Ikeába
köztük a sárga a kék
isteni kis kanapék

völgyben szállong városok őrző szellem füstköd
diszkó reflektorpászmája az ég fele döfköd
elnyeli matt sugarát
égen a vattakabát







ASSZONY


akit itt magad mögött hagytál
máig felbosszant az az asszony
azzal az elnyílt nedves szemmel
azzal a laza fényes hajjal

könnyű ruhában van mezítláb
ül a falamon épp mögöttem
a kövön hűsöl barna lába
arcán a honos szomorúság
amit a világ mosolynak mér
kezében most is éles jó tárgy
megint valamit aprít hámoz
vagy épp csak ül a keze pilled
síró gyereknek kiskutyának
meleg ölében öblöt tartva

vagy a sötétlő kert igézi
mikor érkezel hátra sem néz
egy szörnyeteg akitől nem félsz
egy szent kinek a konyhapadján
elzokogják a lányok bátran
hogy te nem jól szeretted őket







ÁLDOZAT


fürödj a hangban forró és ragad
igyál belőle szabad vagy szabad
olyan szabad vagy esel atomokra
össze nem tarthat már se szex se vodka
miért kapaszkodsz engedd el magad
szökj el magadból mint a hang te is
ahogy gyűrötten visszahullt Janis
de még hatalmas rekedt sikítása
reszkető Bethel ablakait rázta
mindjárt üres lesz ez a hétdecis
röpülj ki innen szöktesd meg magad
utánad is csak gyűrött héj marad
lógó kabát a műbőr karjain
mint mikor jött a szörnyű limuzin:
lenn még füstölgött a tűz az utolsó
s röpült Janisszel a csicsás koporsó
sötét kihamvadt Woodstock ormain
s nem volt már nála senki szabadabb
higgyél a hangnak bízd csak rá magad







BÉKEÉVEK


hát milyen lesz ez a Föld már megint
mire én is eltűnök róla?
pedig egészen biztatóra
sikeredett egy darab ideig:

bár szürke volt de csöndes egy pillanatra
s mintha megnyúlt volna az a pillanat
a belövéses rossz falak alatt
a széket is ki lehetett tenni a napra







DALOCSKA AZ ELSZÖKŐ IDŐRŐL


Fonák bölcsesség az emberé,
mikorra kissé már pedzené!

Úgy kapja meg mint fölöslegest,
próbáját nem bírja már a test!

Gyűlnek az évek apad a lét,
tanuld a létidő tételét!!!

Minő Isten-vetette csel:
ahogy gyarapszik úgy fogy el.







1 9 8 0


amikor John Lennont megölték
- akkorra én már csontfelnőtt voltam -
láttam Pault a hírműsorokban:
félájultan támasztott ott
valami asztalt és a hangja
csak szivárgott a szája szélén
mint a frissen lőtt hulla vére
és remegett a szája széle
és mindegy hogy túlél ő mindent
akkor riadt volt tényleg árva
kétségbeesett tehetetlen
és látható volt hogy nagyon fél
the dream is over - what can I say
valahogy elárvultam én is
reszkettem én is és csak ittam
bőgtem csak ott az idegen ágyban
the dream is over tényleg örökre
what can I say Lennon lelőve
viszkibe hulló gyerekkönnyek
plusz leázó szempillafesték
mosdattam akkori szeretőm testét







FEMININ


nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek
azt abból tudom hogy szenvedek
abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek
felgyűlve benne rengeteg
olajos vastag fájdalom
és ez korántsem érdem
nem azért érzek mert jó vagyok
csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben
évekig hordozódik benne az a sok
alvadhatatlan érzelem
nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem







GYÖNGYRŐL ÉS ÜVEGRŐL


Mi a te titkod kicsi kobold?
Ami lehetne, vagy ami volt?
Mit jelentettél énnekem?
Hogy énem egyben ketrecem,
hogy éned egyben börtönöd,
és megreped, ha feltöröd.
S a fény, ami vonzott messziről
elszökik, míg a fal összedől
de másképp ki mondhatja meg,
hogy ami csillog, gyöngy, vagy üveg?
Hullik a fényed, szétpereg
felszedlek, összegyűjtelek.







HA HATVANÉVES


ha hatvanéves elmúltál egy éjjel
olyan mély békével nézel széjjel
mintha minden rém barátod lenne:
semmi hárítandót nem lelsz benne
(mert elhagyott már az önrettenet)

annak jelét csak hogy még él a félszed
mert élsz te - mert most már ezt is érted:
félelmed sem volt más mint ajándék
élet jele ami azzal jár még
hogy gazdag vagy hogy van mit vesztened







HOLDAK


1. Ezüst

a gyertya lobban: önmagába fullad
alél a láng örül hogy végre hunyhat
szúnyograj sír a tócsás rét felett
kemence nyár volt - gyorsan vége lett

a kint s a bent közt gyöngyös párafüggöny
most jó sötétben semmiben feküdnöm
igéz a Hold bámul rám szenvtelen
már szédülök a Föld forog velem

oly tág az égbolt mindjárt elnyel engem
vagy elszivárog nyílt tekintetemben
nincs köröttem semmi maradandó

kotyogva ring a félig süllyedt csónak
csillagpor hűl testemben nyugtatólag
örök vagyok - vagy minden halandó

2. Vörös

ma órjáshold van: ég a vérnarancs
a víz is véres tőle: rézveres
az éj túl csöndes megszökött a hang
a túlpart rozzant stégje most üres
mi máskor nagy tivornyák színhelye
alant cirkálnak kis riadt halak
de nincsen lárma - tán a dealerek
ma el sem jöttek és most nincs anyag
az égbolton mint megvonástünet
a fájdalmaktól lüktet egyre ég
a nagy vérző korong a víz felett
a táj kínok nevét tanulja még







IDILL


ott kinn a holdfény fákat kerülget
míg benn a béke karszékbe süpped
a házat enyhe fény vonja mézbe
emlékidézés szép talmi fénye

leszáll a csönd és megül közöttük
kóbor légáram lapozza könyvük
a függönyön túl tücsökraj hallszik
padlón a múltjuk kinyúlva alszik

a férfi szusszan: ajka lebiggyed
az asszony nézi málló vonások
között a régi arcát keresve

padlóra hull a fáradt tekintet
a másik arcban tükörbe látott
változhatatlan tény lett az este







IFJÚSÁGOM, E ZÖLD VADONT...


szent kamasz-soványság: mit ígért az Út?
hogy meg nem akaszthat semmi régi átok
nem a szép nagy roncsok összetört családok
ha a városon túl nyílt mezőkre fut?

rossz varázsigék csak: az Út és a Dal
ha az egyik elcsal meglódít a másik
míg az éledő szél mind durvábban játszik
vékony vászoningek kék szárnyaival

látom még magunkat: riadt alakok
alattuk egymásba hulló óvilágok
megrepedt gerendák mélyülő hiányok
csapkodnak feléjük vészjósló zajok

egy bolyban szorongnak a semmi fölött
pislogva próbálnak egymásba fogódzni
összedőlni épült házak árulói
reszketnek - köröttük egyre nő a köd







ISTEN


mint gabonában ázott földbe vetve
istent köszönt a derűs kis sumér
előre lesve hol köddel telik be
az ökröcskéi hátán túli tér
s míg ő halad lenn füstölög felette
a szellemmel telt nagy felhőgomoly
kis félsz gyülekszik a tányérszemekbe
de a száj sarkán belátó mosoly
vagy mint a hegytető Zeusz-ligetjén
eltévedt csönd-faun nimfácska-szél
setten vissza az órjás fát kerülvén
hogy a törzshöz még véletlen sem ér
vagy ahol száradt bárányvér madártoll
gyűlik a rítus oltárainál:
lássalak én is anyagnak anyagból
amiben épp a kor felém kínál
vagy a megtapasztalt emberhalálban
lássalak s a nagy zajban mit kavart
és struktúrákban architektúrákban
mit az egy karcsú keresztfa ha tart

vagy itt ebben a konyhában ahol ma
a kék gázláng oly szelíden lobog
tán már a jósághoz is elég volna
az estben annyi béke párolog
mosogatócsap lámpa ablaknégyzet
tükröz a fémüst domborulatán
csillog a bárd a nikkel vágókészlet
hústű daráló nedves porcelán
fals zümmögések a bojler hasában
kanyargós furcsa részeg énekek
kis félsz gyülekszik a konyha sarkában
én meg derűs és belátó leszek










KEMÉNY TAVASZ

ma reggel azon kaptam
magam hogy elengedtelek

mint nyár a meleget?
nem: mint tócsa a jeget
ahogy odahagyja tört tükrét a tél
a kikeleti sárban

fogy bennem a fagy
ahogy a nap halad
beszakadt jég éles szélén
a nyíló tócsában







KÉK ŐSZ


levedli vörös ruháját a szenvedély
az ember kedve színt cserél
most a kék a legszebb
ez a provanszi hűs derű:
a levegő nem reszket
nem csillog nem izzad - csak van
van megfoghatatlan
mint a távolságtartó tények
átlátszó mint végül a lényeg
átlátszó és egyszerű
ízében valami új
valami ínyenc keserű







MI LESZ A SZEXSZEL?


lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e
lesz-e ház terasz vörösbor naplemente
nagy társaságban békülékeny este
szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre
hol a vénülő kerti székek
hátát reccsentve feszítő vendégek
emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre
s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre
s mi ketten megint magunk maradtunk
lesz-e széles mély csönd amint kezedre ráteszem kezem
szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk
mikor testedhez ismét megérkezem
lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri
de benne testünk ringása könnyeden lebeg
meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti
amivel most ajándékozom meg kezed -
ha majd végképp öregség kútjába estünk
alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk
mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve
vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste










NOVEMBERI NAPFÉNY


A fény a vízen úgy ragyog
most oly valószerűtlen
nem is biztos hogy meghalok
tátognak ingerülten
halálról szóló kis dalok
munkál az égi katlan
repedt burokban új magot
dajkál az áradatban
faágon csöpp bimbó gagyog
ma nem megfoghatatlan
hogy élek létezem vagyok
pörög még fürge orsó
még sokáig maradhatok
s bár ez volt tán utolsó
engedékeny meleg napunk
még fénybe burkolódzó
áldott időben vígadunk -
de mert a késő kis rügyek
sorjában elvetélnek
utána vágnak vad szelek
az induló levélnek
lassan szállást kell rakni már
az ismeretlen télnek







OTTHON


az ember mormol szép varázsigét
hogy bátorítsa túlélő szivét
csak lenne mersze mind mi elveszett
elősorolni minden részletet

emlékezem majd én is ha tudok
hisz voltak házak voltak otthonok
kis szilvafák és merész jegenyék
oltalmas égbolt ismerős vidék

terasz fölé terpeszkedő platán
mozaik ég veranda ablakán
csatornaárkok sárga gázcsövek
szép női hullák megfagyott gyerek

lenyelt kiáltás kiszáradt torok
kis láng a jégen sírva szusztorog
a hóra hulló sok színes szilánk
utolsó tél felrobbanó szobánk







A RÓZSALUGAS


Valahol messze, messze innen,
régen, amikor még csak készült minden,
azaz te még nem is,
szóval, mikor még meg se voltál...
- de, de, Apa volt már és Anya volt már,
csak még nem együtt...
Tehát, valahol messze innen
volt egy kisbaba, és a rózsakertben
- igen, őneki is volt anyukája,
nagyanyád volt az,
csak te nem voltál még az unokája
- ó, nem, más se,
akkor ő még nem volt nagymama,
két kislánya volt, a nagyobbik Anya
- persze, hogy most is az,
de hagynád már, hogy befejezzem?
Mondom, ebben az elvarázsolt kertben...
- nem, nem itt nálunk,
hanem ahol a dédiék...
- igen, a csepeli dédi, a tiéd,
nagyapád anyja.
Szóval, nyár volt, fényes vasárnap,
pompáztak a rózsái dédapádnak...
- ó, igen, annak.

Nem, kicsim, nem tudjuk, hol él a lélek.
Lehet, hogy egy nagyon szép helyen, tényleg.
Ő tán a kertben -
meglehet, hogy ott az is megvan,
s ő ott ül, tán épp a rózsalugasban,
ahol a ringatózó rózsák
az ébredő baba lépteit óvják,
míg álma ott száll még a fényben...
De nézd, itt a kép. Látod, itt középen
áll a rózsák közt a baba.
Hát ez az a kert, és ez itt középen - ez Anya.
Na jó, jó, semmi baj nincs, ne sírj már annyira.







SANZON NEHÉZ IDŐKBEN


elveszted őt? vagy el vagy veszve?
büszke arcéled füstbe metszve
számold csak újra sebtiben
ó hogy felhígult minden eszme!
mint olcsó fröccs e restiben
a torkodon még ezt is ereszd le
aztán csak menj menj menj ne less
se magad köré se hátra
s ha majd egy percre mégis megállnál
ne nézz tovább a cipőd orránál
úgy gyújts egy újabb cigarettára

őrült nyár jött veszett tavaszra
gyorsít az élet gyorsvonatja
bele a ködbe egyenest
hallod? most ért a nagy kanyarba
hosszan sikít a pályatest
s hol még az ősz, tél - vigyázz magadra
azért most szállj csak fel ne nézz
se magad köré se hátra
s ha állsz majd a fülkéd ablakánál
ne láss tovább az útmenti fáknál
úgy gyújts egy újabb cigarettára







SZERDA


friss abrosz a kézben állok a konyhában áthűlt talppal
körül zsömleillat baljósan enyhe téli hajnal
túlhordott terheket eldobálva veled bármi lenni?
igen: mielőtt nem marad magamból végképp semmi

boldogságomat én is súlyos kamatra veszem kölcsön
hagyom hát hogy a fény utolsó sejtemig betöltsön
hogy míg a túlmeleg téli nap felnyitja házainkat
betöltsön ez a szállongó idilli zsömleillat

de tudnom kell míg e friss fehér abroszra kirakodok
hogy végül csak tanúink lesznek igazi rokonok
hogy ma este is lecsurog a sötét a horizonton







A SZERETET SZABÁLYAI


1.
ne dédelgesd akit vertek
sose ringasd inkább verd meg
hogy a sorsra ráismerjen:
vernek megint - rendben minden

2.
add a durvát - úgy csald vissza
kevesenkint napról napra
úgy fordítsd meg szépen lassan
máskülönben beleroppan

3.
készülj hogy a kínt megosszad:
minél jobb lesz annál rosszabb
maradj állva ne kerüld ki
míg tanul majd visszaütni

4.
tükre tükre mondd meg néki:
mást lát hogyha másképp nézi
bárha képen köpne téged
szokva azt a vágyott képet

5.
hogyha végül nemhiába
s minden szépen összeállna:
kész a ház terítve asztal
jaj ne hidd hogy ott marasztal







TENGERPARTI JAM SESSION


van úgy hogy ember és isten végül
találkozik sőt össze is békül
ha néhány akkordra csak

történhet mindez Norvégiában
ködülte parton szép szürke tájban
a szél metsz mint gondolat

vonul az isten szürke bundája
megdőlő ember ér a nyomába
mindkettő gyorsan beszél

emberünk illő tartózkodással
isten a méltó túláradással
szavukkal elzúg a szél

isten ködfoltja oszolva terjeng
széttárt szárnyakkal magasba felleng
s kering a bundás kabát

az ember rója a vizes síkot
mögötte fodrozó kondenzcsíkok:
fölszálló harmóniák







UTÓIRAT


az alkony viharba ütközvén ma este
dupla szivárványt szült az ütközés
pompáztak a parton óaranyra festve
színes házacskák közt a jegenyék
teljes hét szín ív volt mint a szentély boltja
fényes padlatán aranylott a part
homorult az ónszín fél égboltnyi foltja
öblébe foszlányfelhőket kavart
a szél: ekképp orjás kápolnát csinálván
a bizarr fény meg az ékes keret
a jelenés mi tán több volt mint szivárvány
hosszan tündöklött Ráckeve felett

menedék szigetem szép vermébe esve
hűtlenségemért végül ez fizet
egyre távolabbról nézek Budapestre
s kerülök hozzá egyre közelebb
míg a ringó csöndben töprengek hazámon
lassan fogy a fény kinn a képeken
hogy miféle tréfa Rodostó meg Zágon
megadathat még itt megértenem
lenn aludttej-sűrű lesz az éji béke
fenn a háztetők: őrjáró hajók
piros-fehér sávok dagadnak az égre:
szárnyuk csapkodó árpád lobogók







VÁNDOR NYÁRVÉGI DALA


várj csak ne mozdulj rögzítsd ezt a képet
most még cirókás csiklandós az élet
mint lábad közt a gerjedt napsütés
tested fogékony kéjre bűzre ízre
míg hasrafekve bámulsz rá a vízre
vidor hullámok szabdalják a fényt
innen megérzed ódorját a napnak
ázó moszatdból hozzád ér a halszag
erős bajszával orrba szúr a gyom
csönded zavarva szól egy fürge fűrész
nyughass mit ugrálsz nemsokára túllész
e rózsaszín-kék szagló alkonyon
ősz lesz hamar bár még e giccs takarja
mind több sötétet hord a felhő alja
ólmos súlyával nem bír már a nyár
más ég gyülekszik: hűvös tiszta vastag
szürkére kopva hátterébe fagynak
strandlabda ember berki kismadár







VISSZATÉRÉS


ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű
hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet

hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod

idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem







ZÖLDSÉGESNÉ, NEGYVEN FELÉ


zúdul a vásárcsarnok hajnali nyűtt karavánja
zaccizü híg löttyöt dajkálok az ócska pohárba
férjem a sorban a harmadik - életem ex-aduásza -
szitkai közt szór almát-krumplit az új Suzukinkba
zuttyan a mocskos láda a múlt havi Hölgymagazinra

gyűlölöm ezt a pulóvert: vastag szúr a gubanca
jó de a plüss overáll szine már oltárira ronda
itt söpör épp a Gyuszó a piac nagy benga kujonja
vén hülye - úgy hív: "Rózsa a rózsaszín álom"
ezt neki rózsa meg álom! - már a szagát is utálom

francba a sok lüke lánykori maszlag: az életem átvert
és ez a rossz szagu marha az egy aki nyomja a sódert
nézz oda: érte cseréljem szebbre a rusnya pulóvert?
most hogy a pénz meg a férjek után már megcsal a test is
még buli lesz végül felcsípnem a vén szemetest is?









 
 
0 komment , kategória:  Falcsik Mari  
Dobrosi Andrea versei
  2019-02-12 14:00:29, kedd
 
 







DOBROSI ANDREA VERSEI


Dobrosi Andrea ír verseket, néha prózát. Mintegy 25 éve. Nincsenek különösebb tervei az írással, de élete része lett. Úgy érzi, ez jó így, hiszen a mindennapok őrlőfogai közt legalább van valami, ami élvezetet nyújt a számára.

Kedvenc költői a Nyugatosok és az erdélyi klasszikusok, de kortárs irodalmat is gyakran olvas. A számítástechnika által publikálási lehetőségei kiterjedtek, s ennek széles spektrumát bizony ki is használja.

Ír a http://www.kalaka.com/ címen megjelenő irodalmi újságba, de a http://retsag.net/ oldalon megjelenő Börzsönyi Helikonba is, ezen kívül versei megtalálhatóak a http://iroklub.napvilag.net/ valamint a http://lancolat.blogspot.hu/ és a http://www.fullextra.hu/ portálon. A Facebookon a Holdpehely - az irodalmi fényforrás nevű csoportot vezeti.

"Van aki zenét komponál, fut, origamizik. Én verset írok, mint lelkes amatőr. Legyenek bármilyenek is az alkotásaim, ez ugyanúgy éltet, mint zene, futás, origami, éltetni képes. Mindent el lehet rontani és lehet jól csinálni, de ha meg se próbáljuk, sose derül ki. Ím, én megpróbáltam. A többi az Olvasó dolga...

Dobrosi Andrea"


"15 ÉV - 15 BEMUTATKOZÁS" - DOBROSI ANDREA bemutatkozása 2015-ben

Link


Dobrosi Andrea: C s e n d p e l y h e k

Link


Alkotói Adatlapja

Link







ANYA


Enged,
vigyáz,
megbocsát,
űzi élet fintorát,
veled sír,
veled nevet,
tudja,
mi
jó,
mert szeret,
fájdalmát eltagadja,
de sosem hagy magadra, keze közel, rejtve ölel,
vele erő,
vele jel,
elsimít,
megvigasztal, estéd jó,
szép a hajnal, melléd ül,
panasz nélkül, imád, veled
kibékül, küzd keményen, szomorún,
el nem fárad, győz a bún, magától
eléd rohan, belül mindig boldogan,
meg sose un, ki nem hal, tőle ered
néma dal, hiába futsz előle, megtalál,
lelked őre, a távolból elér, lángol, jóság
terül a lángból, kitárt szíve betakar, szeretne,
de nem akar, elfed, óv, szenved, remél, öröme vagy,
te a fény, te a nap a szürkületben, szélbe száll, s haja lebben.







AZ ALIGÁTOR


Egyszer volt egy aligátor,
irtózott a galibától.
Úgy szerette a meleget
és tisztálkodni szerfelett.

Vizet forralt nap és este,
testét abban kényeztette.
Addig-addig fürdőzgetett,
kipancsolt sok fürdővizet.

Üres lyukban nyűg az élet,
hideg rázná, s az merénylet.
Kiúszott hát a tengerig,
fürdőjéhez sót is merít.

Körülötte radiátor,
nem is reszket aligátor.
Pikkelyt tisztít számtalanszor,
szappan is van, száz szakajtó.

Nézegeti tengervilág,
csodálkozik, nem lát hibát.
Szelíd állat, nemes, tiszta,
egyedi ő, igen ritka.

Tükörbe is belenézhet,
megérdemel feleséget.
Különleges állatfajta,
a tükröt is maga tartja.

Így éldegélt aligátor,
neve Ali, nagyon bátor.
Koszt kiűzött és hideget,
megmutatta, lám ki lehet.

Látta ember, tehet másképp,
ő is mosta a magáét.
De mégse lett olyan tiszta,
hogy a szappant visszaadja.







BELERAGYOGNI


Mikor sárgállik az erdő... olyan:
szomorú és szép változatlanul.
Bennem így él az élet Nagyapa -
továbbhaladni szinte képtelen.
Szíved katedrálisában állok,
ámulva nézem a panorámát,
gyönyörködöm őszi végtelenben,
mint színei a tájat bejárják;
lelked égig ér - felmagasodom,
ahogy fák felé szállnak madarak.
Pihenni-bújni vágyom fény között,
belevájni hiányod a csendbe,
lekiáltani kútmély bánatom,
hozzád szeretni egyedül-magam,
(nap heve sóvárog várromok fölött)
beleragyogni halovány tavaszba,
(nem maradhat óhaj a rügypattanás)
veled venni át az élet táviratát,
mely a sárgálló erdőt aranyozza.
Mikor egy hajszálam kihull, épp olyan:
elmúlást idéző és látványtalan...







BENNEM VAN


Meglepő magánytalan ez a magány,
nem vagyok egyedül, csak nélküled.
Áthat a csend szövevénye,
nem vérzik a várakozás.

Áhítatom elhitetett hallgatás,
zengő ércként tombol bennem szavad.
Hallom, ígéreted mása vagy,
ölelésed a mélybe ás.

Jó ez így, feledni forrás-vágyakat,
nincs buzgalom, izgága fénysugár.
Hogy meguntalak? Meguntál,-
közös kutunk így kiapadt.

Pillére lettem az elhagyott létnek,
bohémságod odébb fújta a szél.
Bolondozásunk benned él,
bennem van sarjadó éned.







CSODÁLOM


Alszol. Mindig újra hallom és nézem
lélegzeted, te vagy teában mézem,
a mindent hozod. Az óra ütemre jár,
mint szívverésed, lüktet a csend, bezár
karom közé a rózsaszín pillanat.
Ki tudja meddig, kinő-e szilvamag
kinn a kertben? Aludj. Ragyogjanak rád
csillagfényes esték, tükröző imák,
hozzád hajol belőlem most a lélek.
Fordulsz, mint egészben fordulnak részek,
tán álmot csensz a félénk éjszakába.
Gyűrt takaródon arcod simasága
a minta, én nem tudok aludni még.
Csodálom a lényed, mit Isten kimért.







A CSEND BESZÉL


Mit mondhatok, ha többet mond a csend?
Mit mondhatok, ha nincs mért szólni már?







CSONTOK KÖZÖTT...


Lábaid égi neszét megidéztem,
igézett a táncod a hold udvarán,
vágytam közelítí üstökös éned,
mint vetül lágy tűző orcája reám.

Hópuha lépték bennem az ígéret,
átfon univerzumodban fénysugár,
sóhajod hídja köti a szívünket,
korlátja ezüstöz, pillére sudár.

Fejem fölött csillagruhában te vagy,
ölelésed ölti testemre neved,
míves felhőkbe látom világomat,
de szemem a bűnös, szívedre ne vedd.

Az idő bambusz ágyán a nap hever,
csontok között szerelmem húsomba ver.










EGYTIZENKETTED


Ha felfedezted másban a múlt idő jelét,
ha nem elég az ég kékje feletted,
ha a mosoly szinonimáit
magaddal hozni rég elfeledted,
ha nincs senki, kiért cipelnéd,
és kedved se hív
számlálni számtalan csodát,
ha a moha zöldjét is penésznek látod,
ha úgy érzed,
színtelen virágot lopott öledbe a holnap,
félrecsókolnak szájszagú reggelek &#8212;
lehetnék-e én a múlatlan idő,
féktelen nevetésben örökzöld csoda,
vázádban friss virág?

Tudod, a széttört álmokon fészkelő
tucatnyi vándormadár közül,
az egyik mindig hazatalál.







EGYÜTT, KÜLÖN


Lenyomtam a kilincset. Csak egy kéz az, egy,
az enyém. Kívánságom, hogy csokorba szedj,
nem igéz. Igáz. Nincs együtt, tabu a szív,
holt út, magán(y)ügyem. Ámor utál, lazít.

I-g-e-n - e négy betű a rostába roskadt,
mint kő, nehéz. Túl nagy kérés, hogy elfogadj,
vagy szitámon a lyuk kevés, szemernyi tán?
Régóta fülembe cseng ez a sorsnyitány,

a Karnagy nincs épp a helyzet magaslatán.
Persze én sem. Hiába nő bükk, tölgy, platán,
a fűznél megállok, valami visszaránt,
várat. Nincs merőleges, míg elég haránt -

lassan horizontom is letűnik, jutok
utolsó szobába. Külön reped burok,
külön kis nemekkel, lenyomatom rád száll,
felhagy, és magába törik, mint a nádszál.

Mert bíztam, küzdöttem. Recept szerint, ahogy
mondotta Madách. De térdem most sírva rogy
egy végső imára, egymaga gyűjt erőt.
Ugye a remény arany, örök s űrt betölt...?







ERŐD


Nagyon ne éld bele magad semmibe.
Azt akarom, ne csalódj,
azt akarom, erőd legyen;
erőd túlélni, amit nem akarsz:
erőd megmaradni egy helyen.

Lehet, azt kérem, amit nem akarsz,
lehet, nem azt adom, amit kérsz.
Nem vagyok senki.
Nem vagyok senki más,
csak egy botcsinálta ítész,
ki melletted áll és követ,
ki néha nap, néha árnyék,
erőd helyett gyenge bástyavár,
mely néha összedől, máskor feláll -

mint benned is a józan ész.







ÉRINTKEZÉS...


Szemed íriszén a messzeségből
mosolyod ragyog.

Rávetem magam tekintetedre,
és máris közel vagyok tehozzád.

Ajkam ajkadhoz csatolom, s szívem
dobbanásából egy-egy darabot
hullajtok reá.

Te letörölöd rólam a magányt,
én rátaposok, parazita volt
idáig bennünk, s mára már halott.

Testünk bilincs, egybeforr lelkünk,
s ahogy összeköt, örök rabjai
leszünk egymásnak, szárnyaló körök
a végtelenben.










ÉVSZAKOK KRÓNIKÁJA


Máglya a nyár,
az ég gomolygó füstjel,
redőny a hold,
bevonva könnyezüsttel;

őszhálón zsong a nap,
pók zsákmánya cseng,
bolyong a csók, az árny,
elmereng a rend;



ködcsipkét hord a tél,
csípős csend ropog,
egymásba fagynak
elnémult mondatok;

göcsörtös ág leng
jégvirágréteken,
tavaszszellő ring -
félszárnyú szerelem...







(F)ELLÁNGOLÁS


Sarkon fordul a nyár, a kis kacér,
ki mosolyra csábul, mert visszatér.

Bennem is átvonul, már V alak,
lent október, mosolygó héja lak.

Lehet lenge ősz, máskor reszketek,
csak játszik, csupa báj, mint kisgyerek.

Most lágyan súg valami dallamot,
jövök még, meg kéne hallanod.

Egy utolsó fellángolás, mi illan,
s fáradságot érzek a vádlimban.

Mindent bevet azért is a naptár
lankadó erőt dúdol a nap már.

Dereng a vörös, méla rend megint
hűvös hajol a holdra messze kint.

Köd szitál, érnek hajnali cseppek,
égszürke por száll sárga ligetnek.







HA


Ha kép lennél,
én keret,
ha szín lennél,
én ecset,

ha fa lennél,
én a föld,
ha fű lennél,
én a zöld,

ha ág lennél,
én levél,
ha ég lennél,
én a kék,

ha jég lennél,
én a fagy,
ha hegy lennél,
én patak,

ha tűz lennél,
én parázs,
ha víz lennél,
én a gát,

ha tó lennél,
én a hal,
ha szél lennél,
én vihar,

ha hó lennél,
én a sár,
ha itt lennél,
maradnál...






HOVA SZÁLLSZ?


Összefércelt szavak
szőttesén ülsz,
a messzeségbe
röpíted magad.
S mind magasabbra érsz,
bomlik szavad.
Romlandó lelked
közöny marja szét -
öröm, hogy távol élsz.
S nem menekülsz
a végtelenbe.
Mert nem a tiéd.
Nem a tiéd az idő,
nem a tiéd a tér,
de tied a könny,
tied a remény
eme fény-világ
sötét szőttesén.







HOZZÁD VISZNEK EL

Hogy szíveddel látsz, arról semmi kétség.
Hogy szívemmel látok? Az még nagy titok.
De mennyit megérne azért, ha jönnél,
visszanézve, vissza - ránk - és valamit
még mondanál! Csak... Lecsukódott szemed,
és vele csukódtam én is, mint, ki megy.
Pedig Te mentél el, s most venni észre
jobban, mint csillog megannyi tört üveg,
milyen ez a tétlen csönd így - Nélküled.
Mintha sose lett volna ismeretlen:
létezel; mintha itt lennél még: közel.
Érzem ceruzád, amint félénken halad,
betölti szíved a papírlapokat.
Mert élsz ... verssoraid Hozzád visznek el.







HOZZÁM TARTOZOL

...
Két szív között egy kötelék,
erősítsd létem kötelét.
Részből épül az új egész,
hadd legyek én az építész.
Szólj rám, hogy szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.

Indul hajnal, estét hozol,
az éj nélküled tékozol,
de te hagyod rajtad kezem,
ölem dísze, az vagy nekem.
Szólj rám, hogy szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.

Kedvesem vagy, csillagfényem,
lényed örökkön becézem.
Ha nem is látom mosolyod,
előttem mégis az lobog.
Szólj rám, hogy szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.

Minden szőrszál virágszirom,
nagy örömmel simogatom,
etetlek, tisztítom helyed,
tengerimalac vagy, lehet.
De szólj rám, szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.







IDŐZÍTVE


Amikor égre néz a szem,
és a fürkésző tekintetre
visszapislákolnak ragyogó jelek,
azok az eltűntnek hitt
formaldehid-csillagok;

amikor a szerepcserének,
a hídról legördülő csalfa csóknak,
nem tud ellenállni
se víz, se csónak, se olcsó szerető;

amikor nem hiányolnak
felhőn ficánkoló angyalok,
lángot lop gyertyádról a szél,
és mint csepp-remény párolog;

akkor elsóhajtod magad,
s mielőtt álmod messzi eldobod,
kapsz egy második esélyt,
egy tátongó sebet,
mely arra vár, arra kér:
szeress élni, ha lent, ha fent is -

s akkor gyorsabban beheged







KÁPRÁZAT


A természet ékszere a fa,
a szabadság ékszere a lég,
a szolgálat ékszere a menny,
a boldogság ékszere az ég,
a tisztesség ékszere a szó,
az irgalom ékszere a szem,
a szerelem ékszere a szív,
a bölcsesség ékszere a csend,
a keresztség ékszere a hit,
a szeretet ékszere a tett;

vajon a költészet ékszer-e?







KINT, EGYEDÜL


Dalolni kezd a tópart, a csend susog.
Hallgatom. A felhők - égi mágusok -
vörös köpenyükben most rám borulnak,
a Nap letűnik, felbukik a holnap.
Az azúr víztükör aranyba fordul,
ruhájára habvirág kerül fodrul.
Nézem. Az idill hullámvasútjára
váltottam jegyet. Egyre jár a
vonatkocsi, e képpel jut a csúcsra.
Mosolyt csahol a nap vérebe. Furcsa,
bágyadt ráncaim a szépség edzi meg,
úgy kell nekem, mint a testnek enzimek.
A táj kontúrja ér. Szemem az estére
ír csodát, s kérdem, szívemig kísér-e?







KOSÁR


Az élet célja maga az élet, annak minőségéről te döntesz. Mert mit is teszünk valójában?

Bevásárolunk szeretetet, örömöt, meglepetést, csodát, boldogságot, fájdalmat, csalódást, szenvedést, bánatot...

Vedd az életet egy kosárnak. Először nem púposra halmozod? Pedig, ha elmész vásárolni, végül azt veszel, amire szükséged van. Csak ott kézzel fogható dolgokról beszélhetünk. Itt, ebben az ajándékul kapott földi létben nem azokat gyűjtögeted.

Végül rájössz, ez se kell, meg az se, szanálsz. A fontossági sorrend megváltozik. Az idő előre haladtával jobb híján lemondasz a múlton való rágódásról, hogy ne eméssze jelened. S életed kasszájánál mi marad?

Szükségletünket pénzzel fedezzük - de a fenti fogalmakat nem lehet pénzben megváltani. Nincs az az akció, kísértés, amiért egy ép elme lemondana a maga iránti szeretetről, boldogságról. Ugye ezt te sem akarod? Így nemcsak magadnak okoznál rosszat, hanem másnak is: a panaszáradat az élet reklamációja. Légy elégedett.

Nem az élet minőségét kell nézni. Élni kell, és ha az élet nem ad szeretetet, örömöt, meglepetést, csodát, boldogságot, ne azzal légy elfoglalva, mi van a kosaradban, hanem, hogy mire van szükséged. Nem arra, hogy szeressenek, örülj és (pozitívan) meglepődj, láss csodát, boldog legyél? Akkor? Energiád ne az önsajnálatra fordítsd, hogy ez sincs, meg az sincs...

Van. Ne feledd, tied a kosár, tőled függ, mit teszel bele!







LÁNCHÍD


A Dunára úgy feszül,
mégis kecsesen,
mint két piruett között
balerina pihen.

A vén folyó,
ahogy alatta hömpölyög,
egy farönköt sodorva,
melyet tán érinthetett
Széchenyi karja,
Clark ujjbegye,
a reformkor.

Ma
úgy dél fele,
2017 januárjában
a fonódóval utaztam.
Van ez így olykor-olykor.

De
annyira mást mosnak a habok,
más rakpartot,
másképp úsznak a halak,
az ég is másképp ragyog,

miközben még mindig
simogatja a Lánchidat.

Buda és Pest,
a régi páros,
mégis annyira más e város,
valahogy másként csodás,
másként dünnyögnek
benne az emberek,
nem tudom,

de a Híd az egy,
az idő vasfoga komótosan rágja
a pilléreket,
s továbbhalad villamosom.







LELKEM SZEGLETÉBEN


Ott voltam. Tudom, nem beszéltük meg, mert az élet már csak ilyen. Sosem volt időnk. Legalábbis úgy hittük. Nem mentség, hogy közel éltünk egymáshoz, fel az sem oldoz, hogy én voltam a fiatalabb.

Az idő síkjait felváltva írjuk. Ki kezd, ki befejez. Középen fityeg a lét. Kergettük a magunk kis ócska gondjait, mint csekkbefizetés, nyugdíj, kenyér-tej a boltból, munka, vagy valami iskolai kötelezettség. De azért elmentem. Készültem rá. Nem előre, utólag. Azt persze nem tudom, te meghívtál volna-e. Ennyi kockázatot csak vállal az ember. Meg aztán, ha néhanapján össze-összejöttünk, mindig olyan jókat beszélgettünk, gondoltam, ismerd meg a csendesebb oldalamat is. A némát. Ráadásul nem voltam egyedül, sok ismerős arc köszönt vissza rám, mozdulatlan. Szinte elvesztem a virágtenger hullámaiban. Megleptél, tudod.

Olyan hirtelen történt minden, megváltozott a világ. Más lett. Üres. Most már értem, miért nem vetted fel a telefont. De ugye visszahívsz? Mert én már alig várom, hogy felvehessem. Tudom, nem panaszkodsz, sose tetted, pedig a doktor megmondta, sokkal betegebb vagy, mint kortársad, aki állandóan azon sírt, a halálán van. Emlékszem, aggódtál, hogy odaég a hús, vagy bezár a bolt, láttam, ahogy bosszankodsz, perlekedsz, szidtad az aktuális rendszert, a papokat. De mindig meghallgattál. Tudtad, mindig tudtad, mit cselekedj, szerény voltál és szilárd.

Gondoltam, elkísérlek, majd belevegyülök a tömegbe észrevétlen. A szertartás szép volt. Megható. Hitted volna? Nem tudom, ki tartotta a beszédet, de valami csoda volt. Az orgánuma fenomenális. A Szeretet Himnuszt te választottad? Nehezen hiszem. A Szentírásból való, ennek is köze van a papokhoz. Még ének is volt. Élő. De fura ezt kimondani... Azért majd jelezz, milyen ott, nagyon szomorú volt az a dal. De hát számíthattam rá, hogy valami majd megríkat. Úgyse láttál még sírni, meg aztán még együtt se mentünk sehova. Látod, ezt elmulasztottam. De az utolsó utad, azt nem.

Az orvos azt mondta előfizetne egy olyan halálra, mint a tied. Ez engem nem vigasztal, már ne is haragudj. Búcsú nélküli, váratlan utazás volt. Ezek az elvált utak pedig mindig fájnak. Mintha levált volna rólam valami, mintha elhagytam volna egy részem. Tudom, te is átélted már ezt, nem hiába éltél régóta egyedül. Még a kutyád is elhagyott. De most olyan közeli ez az egész. Félek, vigasztalj!

Az idő begyógyítja a sebeket? Nem, tényleg nem, mert az ilyen emlék sebhely, és én örökre ott őrizlek. A lelkem szegletében, az emlékezetemben.







MAGAMBA SEJTELEK


Egyszer elkopnak a percek,
mintha az utolsó metró menne el,
mikor már nincs mit levenni,
meztelenebb nem leszel,
mikor a terv végleg füstbe megy.

*

Így hagytál magamra.
Kimért a csend,
mint fénynyalábot,
s remegve rezzenek veled.
Mintha még mindig itt lennél,
magamba sejtelek.

*

Elengedni?
Madarat, lehet.
Röppenjen át a lombokon;
de téged? Kizárt.

Szívemben nem vágják ki a fát,
nincs az a fejsze él,
mely széthasíthatna minket,
emlékedet az örökbe inted.
Míg hiányod magamba vésem,
s a forgács rám omlik a késen,
velem maradsz.

Mindig élsz,
ahogy mindig lesz tavasz,
visszajön az elszállt madár.
Nem haltál meg, nem,
csak van halál,
meglegyintett veled,
remélve, nélküled rám talál...







MAGAMMAL HORDALAK (Már 3 éve...)


Ó, mennyi hajnal bomlott rám azóta,
mint valami kelyhes nagy titok, csoda,
szirmot bont rám ez a nélküled-élet,
csak úgy lebegnek felettem az évek.

De Rád gondolok, ha csillagok gyúlnak,
magamban téged én magamba gyúrlak,
magamban viszem volt-harsány szavaid,
ahogy a semmiből dúdolsz valamit,

magammal viszem mindig jókedvedet,
miként poénjaid nekem szegezed,
s a lagymatag időt mint formálod át,
hisz Veled igazán pulzált a világ.

Ne hadakozz, mert magammal hordalak,
nélküled nem ontja fényét se a nap,
nem hagyom, hogy a bánat átkaroljon,
s nem is fog; ha velem maradsz: megúszom!







MAROKNYI FÉNY VAGY


Lehetsz gyertyán,
mécsesen,
síron,

maroknyi fény vagy,
maroknyi fény csak,
de a markom a minden,
ebben az izzó
narancsligetben,
s csak nézlek,
nézem lobbanásod,

Te vagy,
nincsenek mások,
lehetsz bárhol,
közel vagy távol,
sosem engedek a lángból,
mert létezel -
velem.

Egyszer magamat
úgyis megégetem,
markom megkapod,
én is fénnyé olvadok;

most nézek
a temetőben szerteszét,
s a fák narancsa,
mi rám terül:
az a sok levél.

Még egyedül vagyok,
egyedül...







MEDVETÁNC . . .




Terveket szőttem,
mint gyermek,
ki nem ismeri még
csöpp szemében a terhet:
egyszer felnő,
kis kabátja már kicsi,
mackójánál maga behemótabb;
s csak terveket sző,
mert körülötte mindenki tervez.
(Aludj szépen - súgják -
te ehhez úgysem értesz...)
Terveket szőttem,
holott terveket szőni itt
nem elfogadott.
Majd én meghozom - hallom újra,
és más megmondja, mit.
Felnőttem, de csak terv vagyok.
Nekem a kiskabát,
a mackó a minden,
azok a csöpp szemek,
ahogy rám néznek a szőnyegen
s tudatják: ,,szőjünk terveket!"







MINDHALÁLIG


Rezzenő ujjaim neked tartogatom,
hogy amikor az évek elsodornak,

ne érezd suhanó remegésem,
legyek kezedben lágy fuvallat,

hóviharba zárt ölelés,
és te reszkető szárnyam

temetője
ujjamon.







MINDIG ÚGY


vágyad lenni vágyom
jégrózsája a perzselésnek
zivatarban enyhülés
varázsvölgyben patak
kristálytánc merev köveken
egy végső szeretkezés
újrakezdhetetlenül
mintha csak egyszer
mintha csak mindig úgy

mindig egy szerepben
mikor vágyam lenni vágysz
mikor arcod kezemben óceán
benne tükörcsepp szemed
és nem törik rajta fény
nincs tekintet belőlem
áthatolhatatlan
más térd nem hajolhat úgy
hogy megszerezzen

mi meg csak összenézünk
mint megtévedt bűnösök
s a függöny meg se lebben
hallgat mozdulatlanul
pedig bekacsint a szél
kint suhognak a fák
s a lombok közt mindig úgy oson
mintha vágyunk lenni vágyna
az ablakon át







NAPOK


Sápadó a hajnal arca,
virrad. Jön az örökös hajsza,
a meglett civódás megint.
Köztünk a levegő meging,

rezzen, cirógatni próbál.
Ránézek, fordulok, s a váll
egy rántásnyit hátracsusszan.
Vár, mint fogkrém a tubusban.

A kávéskanalat, ha majd
megfogom, tán előbbre hajt.
De addig még az éjszaka
dorombol rajtam, a laza

másnap itt, hogy megérkezett,
kezet rázna velem, kezet,
ám odúm, az ágy marasztal.
Tegnapot pereg rám a fal,

én hagyom. De int a reggel.
Hiába bújok, ő meglel.
Horoszkópom is megmondta,
eljön, piszkál Nap dorongja.







NEM AKAROM...


Már rég elvesztettem a magam nyugalmát,
nem akarom megsebezni másét -
de nehéz ez a késhegyre állított élet,
barátok, fájdalmak mind átértékelődnek.
Valahogy elgurulnak a szavak,
mintha szétfolyt volna velem az illúzió.
Hitem hátba szúrt; talán erre várt.
A csalódás polcain rendezgetem sérelmeim,
meg-megpiszkálom a jó öreg géneket,
hogy mindennapi frontjaim elvonuljanak.
Nem akarom egyedül számlálni a darvakat...
Látom, haragom melegebb éghajlatra húz,
megbocsátás lebeg a barázdák felett,
pihenni nyúlik a csend a napkorong alatt.










OKTÓBERI VALLOMÁS


Lassan ásít a hajnal, tátog a szél,
falevél felzörög, a beteg tüdő
jajong, kezd siránkozni a vénülő,
kinek távozik kincse: az egészség.

A receptre októbert ír a naptár,
elmúlás dózisa bökdösi bőröm
felszínét, arcomra más világ köszön:
a felismerés, mely enyhe gyógyulás.

Hiszem, hogy idővel kopik seb, beforr,
egyik évszak a másiknak doktora,
miszerint minden pillanat mulandó

- jelent ketyeg el holnap is az óra -
vallom, elmén emlékezés barangol,
őszi vándor, ki elmereng a múltba.







OTT RAGYOGSZ...


Üressé vált a szobám Nélküled,
a falak csupán múló díszletek,
az emléked az ágyban ringatom,
mintha átölelne a két karom -
tudod, igencsak megszerettelek.

De Te kiváltál, ahogyan vese,
mára ellebegtél az ég fele,
meglesni fent a mennyei szénát,
mit érdekel, a szívem mit él át -
szomorú az avagy szerelmes-e?

A kis szőröd elsimult örökre,
már fényesedsz, nem zsugorodsz össze,
nincs hova tűnnöd, hiába hiány,
ott ragyogsz a lelkemnek jáspisán -
mint itatódban vized egy csöppje.







ÓLOMBÓL HOMOKSZEMEK


Még kérdezhetlek, foghatom gyűrt kezed,
csak a hang valahogy vénül, nehezebb
közöttünk már. Ólomból homokszemek.
Lassan lepereg a filmed - összeszed
port idő szele. De gyökerünk megvéd,
előre tör, mint folyó vájja medrét.
Most újra felfedeztem. Az utolsó
pillanat rám fókuszál. akár olcsó
dzseki a kirakatban. Értékrendem
átgondolom: a fa úgy szép, ha terem.
Legyen. Alattam hány koponya kacag,
hány fintor terül? ...én meg hallgatok csak.
Anyám, fogom kezed, tűrd, ha kérdezek.
Vértem csak egy marad, az emlékezet







ŐSZMERENGŐ


Esőt sóhajtott az ősz, november jötte
hencegőn időz itt, mínuszok mögötte.
A napok borút matatnak, ködöt, havat
horgol rám az ég, frontot, hűset. Fölaggat

ágaira homály nyírfaága, befűti
szobám a vitaminhiány, belém gyűrni
kész ráncait idő. A spejzből elővett
álmok, tűnt imák nyúznak, igyál. Erőset.

Mert józanságom padlón, ahogy a hőség.
Emlék a nyár, romba dőlt már, romba ős rég,
mint ifjonc éveim. A tavasz elrepült,
de újra fújja szél, feléled megfeszült,

kivet a lélek magából könnyet, rosszat.
Ostoroz a múlt, létbe jelent orozzak,
mindegy, hogy hűl, milyenek az imák, álmok.
A jövő bírál el minden kívánságot,

sejtelem szitál. A rám szórt kérdőjelek
részeim, hiszem. Magamba fényt ölelek,
a tél kivár. Válaszom ma még nem tudhatom.
Se borongós, se napsütötte ősznapon.


. . . .







AZ ŐSZ KÖPENYE


Levetkőzött a nyár s odaszólt az ősznek:
vidd és add át ruhám a méla magánynak
eljövetelére, a part már szendereg -
álmot akart a homok, s a vadkacsákat

jobban elrejti a hajlongó sástelep,
ha ködfátylad a hullámot eltakarja;
hordjon sok színt az erdő, hát isten veled,
táncoló napsugár és szellő románca.

Nógat az idő a meztelen fohászra,
az áhítat csendjét áldja meg gyertyafény
ölelése, véget ért már a lányregény.

S felhúzta magára köpenyét az évszak,
apró, barna gombok rajtuk a gesztenyék,
bókoló, bozontos tincsekkel rőt fején.







PERCEINK


Bújj hozzám, tested összefonja minden
porcikámat, lelkem magánya kihág,
ölelésed ragyogtatja rám kincsem,
fényeddel takarózik a talmi ágy.

Bújj hozzám, régóta várom sóhajod,
hallani akarom szíved ritmusát
paplanom alatt, mint nekem átadod,
lüktetés marjon, tusám rajtad megáldd.

Bújj hozzám, engem érints, ne érdeked
tapasza fedjen, sebeim beforrtak,
nagyon is fáj, ha a bőröm megreped,
védj meg, felszínem érd, ne csak horzsoljad.

Hozzám bújj, mint kertben fut virágtekercs,
én legyek a törzs, míg lepereg a perc.







PUSZI


Finom, kis cuppanós löket,
mi megbütyköli bőrödet.
Nyomán szöveted felpuhul,
mint hópehely, ha földre hull.

Édes, huncut egy teremtés,
ki kapja, nagyon szerencsés.
Ha küldeményed kibontva,
báját reád visszaontja.

Szeretet öleli körbe,
boldog leszel te is tőle.
Legyen e vers címe tied,
adjanak neked sok ilyet!







RAGASZKODÁS


A lelkedben hajnal vagyok,
én, az újra friss, útszéli pára,
lehetek est, vagy éjszaka,
az égen elsuhanó madárka.

Rám tapadsz, mint fára gomba,
áradsz, ahogy pataknak friss vize,
akár az óceán fodra,
az életemben úgy járkálsz ki-be.

Mérhetetlen rajtam ajtó,
mégsem elég, hiszen csak számtalan,
boldogságom nyitod, zárod,
mert nálad a Mindenség kulcsa van.

A szereteted nem olvad,
el nem oszlik, amint égen felhő,
te mindig jónak látsz engem,
nem utolsó vagyok; első.

Mire fel ragaszkodsz hozzám?
Új esélyt kínálsz mindennapra fel,
tálcádon mindig van remény,
üres kézzel hozzám nem érkezel.

Kívánom is, vendégem légy,
és elhiggyem, hogy hozzád tartozom,
maradjak hajnal vagy pára,
est, éjjel, madárka mindenkoron!







SZAVAKKAL...


Szavakkal vajúdik az író, költő,
hogy majd próza, avagy vers szülessen,
talán-talán egymással játszanak -
barátok, sorstársak mind a ketten.







SZÁZSZORSZÉPEK


A naplómból tudom,
így,
hogy rendet raktam
a hátsó polcomon.

Láttad,
szememből a könny
majd' kiáradt
ott,
a mandulafa alatt.

Tessék,
neked adom a virágom -
mondtad;
megéltél már hét tavaszt,
nekem hatszor jött a május.

Felnéztem rád,
olyan voltál,
mint egy csillagárus,
ki az égről a fényt hozza el,
úgy szeret,
s elhatároztam,
én is jó testvér leszek.

Csak hát
a százszorszép a kertben...
kellett,
mint éhezőnek a falat,
hát sírni kezdtem.

Te észrevetted,
ahogy rajtam átsuhant a bánat,
tudtad,
örülnék a virágnak.

Ma ugyanúgy
könnyes szemmel nézem
a fehér szirmokon hantod felett
a méheket,
visszaadom százszorszéped akkor is,
ha meg nem köszönheted.







SZERELEM...


Szerelem. Muszáj. Működésképtelen
mióta már. Túl vagyok bár több telen,
s a nyár, tavasz, mint mókus, tovaszökkent,
levél hullik le megint, rút ködöt kent
szemem elé annyi ősz. Szerelem, mert
az elromlott dolog vacak, az embert
akartam ékesíteni, csak szegény
reménysugár kicsorbulhatott, nem él.
Azért szerelem, én a hit bolondja;
pedig rozsdás rózsaszín. A halomba
hullt óhajon matatni kezd az élet,
hordágyon az érzés, beteg. De éget
valami kóbor energia. Velem
sincs garancia, akkor is. Szerelem...







SZERETLEK


Nem győzöm mondani Neked elégszer,
hogy Te vagy gyöngymedáliám, az ékszer,
mely minden szögből fényesebb a fénynél,
Te vagy, ki nyegle szívemben benne él,
ki nihilben újraverni kész akár,
mert dobbannia kell szüntelen - ha már
életre cseperedett kedves lénye.
Te vagy testemnek összes véredénye,
melyeket megtelít a szereteted,
újrapumpálva szívembe véremet.
Te vagy mindenik vers legszebbik sora,
mit nem hagyhatok olvasatlan soha;
Veled sarjad a béke olajága,
életem lelkem lelkedbe bocsátja.







SZERETNI KELL


Ma már holnap van -
de holnap lesz-e ma?
Lágykenyeres vágy
átír elégiát,
meddig hiszi el,
hogy szeretni fontos,
hogy szeretni kell...?

A pénz kelendőbb -
de mindenek előtt?
Habos sütemény
csak kirakatba fér,
vagy gyomorra lel,
mert szeretni fontos,
mert szeretni kell...?

Oszthat újra ész -
de nem önz, nem csibész?
Kibicet ér gond
amiért nem bolond,
maskarát visel,
ha szeretni fontos,
ha szeretni kell...?

Teljes a kezdet -
de csonkul. Engeded?
Félbe hagyjuk tán
kűrünk bukás után,
vagy úgy állunk fel:
szeretni még fontos,
szeretni még kell...?







SZERETNI SZÜLETTEM...


Szilánkjaira tört bennem a szó,
elvéreztem a hittel.
Más út porozza már lelkem sebét...

Feledését hinti el

a rám telepedett homokvihar,
mintha nem lett volna épp
reményem asztalán - mikor veled.

...együtt terítettünk még.

Te tudtad; utolsó vacsora lesz,
csak azért is porcelán,
üveg és mondvacsinált mondatok.

Szerettél egyáltalán?

Kérdésemet a falnak szegezem,
az rám dől. Pont beillek
eltemetett kedveseid közé
eszményi törmeléknek...

Spórolhatsz a kötszeren, hozzám már
hiába jössz. Kimentem
azon az ajtón, amin egykor be.

Én szeretni születtem.







SZÍNEZZEN SZEMED!?


Ó pillanat, pillanat,
de szép lepke vagy,
csak épp túl sebes:
túlszárnyalod vágyamat.

Az idő, az idő repte,
vajon pihent-e,
mielőtt szárnyad
a szélhez feszítette?

De suhogj, suhogj tovább
fény-melódiát
a réteken,
nyíljanak virág-csodák,

melyben pillangó-szemem
oltáron pihen;
Isten a pillám,







A SZÍV HALÁLA


Egy dobozba beletettem,
úgy vittem le szem lecsukva
a pincemélybe, ahol a
sarokba vágtam, a sutba -

hisz csak hittem perzselését a szívnek,
ahogy lángot vet dzsungelre, vadonra,
mezőt ékesít, hegyeket, patakot,
szeret, észrevesz és magát adja,
miként a csend felém oson, szöszmötöl,
megölel, simogat, sóhajtva, ragyogva -

jól elrejtettem a múltat,
oda, abba a dobozba,
a kulcsot is messze dobtam,
ne hozza azt senki vissza -

mert ha nem tud élni már szerelmesen,
nem lehetek többé a szerelme sem,
ha hasztalan, értem nem dobog, kacat,
(a szívesszencia is esélytelen)
rejtse pincemély, amint a temető
őrzi a halottakat a földbe' lenn.

minden szép,- s én elhiszem!







SZÍVVARRAT


Ahogy a falevél pocsolyába hull,
s elmerül a tükröző víz alá,
pedig a tűző nap rá nem gurul,
de mintha a nyári zsongást hallaná,

szívet varrt rá titokban az őszi csend,
amit magával visz mindig tovább,
mert a lét, miért a halálba megy,
kiáll közben szelet, vihart, pocsolyát...

bőszen lesi őt kéjesen a bánat,
mégse halványul benne ősi hit,
lengesse bármily szélvihar az ágat,

érjen végül barna, zavaros vízig;
úgy vágyom, ilyen falevél legyek,
ne hagyjam meghalni az életet!







TANÍTOM MAGAM


Az idő filmkockáin kopott, karc ette percek,
a bánat pergamentekercsét szorongatom már.
Erőssé leszek, ha gyengeségem elfelejtem,
nehéz úgy a járás, míg az ember csak botorkál.

Az út olykor sárdagasz, vagy épp túl könnyű préda,
mégis haladnom kell, mint eke vájat a földben,
ahogy szántóvetőnek is fordul a barázda.
Lehet mélyről jön mag, azt gondolattal se öljem.

Az önmarcangolni vágyó magának vermet ás,
hiába könnyebb bejárni simát a gödörnél,
én megteszem, csak bambulok, pedig látni más.
Ha a szem szívekig hatol, győzelmet ír a cél.

Nekem kell a trófea, kérem vissza Isten hitem...
Tanítom magam, csepp vigasz. De rég voltunk ennyien.







TANÍTS


Áldani taníts, azért, mit kaptam,
a létem veled, mint rügy kipattan,
siklunk a térben, dajkálva reményt
reménytelenségen, várva feléd

fonódni csalódott, könnyes arcot,
tenni jót, túlélni rút kudarcot.
Szívzugod tanítsd, hinni, adni még,
hálám érjen, köszönni semmiség.

Taníts szeretni, lépjem túl magam,
tereljem, kinek sötét útja van,
s bánatmezőn, ha virágod vagyok,
szakajts, vezéreljen ék - csillagod.

Mentsvár maradj, híd a kis sziromnak,
taníts, belőlem a bút kivonjad,
hagyd, hogy veled szülessek, fogadj el
csonkán, de egészre kész. Só vagy, jel,

hű tanítómesterem, Bizalom;
emberként a félelem visszanyom,
sújt, gyepál, átkozza mécs-életem.
Légy oázisom, taníts végtelen.







TE VÁRJ!


Az emlék nem sárgulhat úgy,
ahogy a levelek.

Hányszor enyém lehetne
18 éved,
már mióta nem érintelek;

bennem
csak a krizantémok bólogatnak,
mert szívem nem feled.

Könnyeim
a párnám alatt gyűjtöm,
abban nincs hiány,

ma a mécsest gyújtom,
s a varjak,
mint szállnak sírod felett mindahány,
engem is elvisznek Hozzád,
a méhek a távoli tavaszban
virágod porozzák.

De ebből a novemberből is
kérdő fény csorog...

"Ha majd az ősz
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?"*

Nekem a Nap még Veled aranylik,
a folyó is Veled encián,
s ha a túlsó partjára érek,
Te várj!

*Wass Albert







ŰR(TELEN)


Tudod, elvesztettelek, de nem vesztél el...
szereteted szívemig szelíden szökell,
kócos ölelésembe magad simítod,
...lelkembe zengenek ázott angyaldalok.







VELED HISZEM


Készülődnek a csillagok,
felveszik flitterruhájuk,
kifutón mennyi sziluett,
pulzáló kis éji bábuk.

Csendre áll rajtam az idő.
mint templomban a feszület,
bennem is csírázik egy kép,
egyszer én is csillag leszek.

Táguljon hozzád a tér,
az univerzum felettem,
pöttyözzön éjem untalan,
értelmet nyerjen, szerettem.

Ennyit mesél az ablakom,
lüktető, tétova szívem,
nélküled távoli az ég,
közelinek veled hiszem




magány


VENDÉGÜL NE...


Mint tócsában a körök nagyobbak
egyre, úgy gondolok rád esztelen én.
Miért nem vagy itt - napja hajnaloknak -
merre vagy s meddig így, nélküled enyém?
Karod hanyag, a mindenhatóság
mélyre ült, hallgat, csak úti göröngyök
ráznak; kevés ide minden hatóság.
Én már bejártam teret és köröndöt,
és a térkép összes szegletét láttam,
de nem volt se tábla, se útjel feléd.
Rám omlott a magány, sebzett lett hátam,
lassan elfogy út előlem, fű felég,
s a nagy várakozás végül összetör.
Én megbocsátok, csak vendégül ne jöjj.







VÉTLENNÉ TETTÉL


Elég, ha félreértesz...
egyedül kevés vagyok
a vállveregetéshez;
inger nincs annál enyhébb,
mintha játékszered lennék,

és mért is adnék neked okot,
hogy hibádat csak bennem keresd,
- nélkülem hamarabb megkapod!
Maradnál? - még félreérteném,
vállad mért biggyesztetted pont elém?

Maradok én magam - a félreértett,
kinek az egész belőled mára sok,
kit vétlenné tett tegnap-tévedésed.
Tudod, sokkolna, ha velem lennél még,
kevésnek maradni soha sem elég.







  
 
0 komment , kategória:  Dobrosi Andrea   
     2/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 33 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4838 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 997
  • e Hét: 8919
  • e Hónap: 31407
  • e Év: 209282
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.