Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
Móricz Virág: Apám regénye Gimnázium
  2016-06-24 18:58:30, péntek
 
 
,,Debrecenbe még egy nagyon csendes, riadt kisfiú ment el. Hogy volt az a három esztendő? A Légy jó mindhaláligot 1920-ban írta apám, a forradalom után. Több az a könyv, mint puszta emlék. A tömegből, a népből jött tiszta gyermek találkozik benne az iskolával, mely út a jövő, az élet felé. Ezen az úton találkozik a gyarló bűnökkel, igazságtalansággal, itt tanul szenvedni, s kiábrándulni a felnőttek komisz világából. De itt tanulja, hogy harcolni kell, mert a szörnyűségeken minden szenvedés és viaskodás árán is változtatni kell.
Életrajz és regény fonódik össze a Légy jó mindhaláligban. Minden igaz benne, de dúsabb, magasabb igazság, mint amit ő megért debreceni kisdiák korában, amikor tudta, hogy ő nagyon sovány és sárga bőrű és szemöldökű, vastag hangú, nagy szájú, nagy fogú, nem mert nevetni, mert a fogai sárgák voltak.
Sokat sírt, mint Nyilas Misi. De sokszor láttam sírni! Ha bánat vagy sérelem érte, ha örült, ha elfogta a vágy vagy a reménytelenség, sírt keservesen, csak gy rázta a testét a remegés, szinte könny nélkül sírt, de hangosan.
Már akkor szeretett tanítani, mint Nyilas Misi, mert: ,,Én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valaki megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem..." ,,Ő mindig ezzel érvelt Sanyika előtt: Hogy nézze csak, milyen furcsa! Furcsa, hogy ez igaz!..."
Akkor is ezzel érvelt, mikor minket, gyermekeit tanított. Hát a könyveiben nem ezzel?
Most, hogy a Légy jót - így hívta a könyvét - újra és újra olvasom, alig találok olyant benne, ami csak az akkori életére vonatkozna. Mi a célja, jövője ennek a gyermeknek:
,,- Hát mi akarsz lenni, édes kis fiam? - kérdezte a bátyja újra.
Misi hirtelen azt mondta:
- Az emberiség tanítója.
- Tanító: tanulás nélkül még senki sem lett!...
Misi elszégyellte magát, hiszen akar ő tanulni, nem is tanulni tudni!... Tudni akar ő mindent, amit ember tud s megrémült, hogy most elárulta magát, a titkot, amit senkinek se tudna megmondani, csak az édesanyjának, hogy ,,költő"."...

A Rokonok Zsarátnok városában, Debrecent lehet felismerni? Hogyne, már a Légy jó mindhaláligban benne van ennek a regénynek a magja, egy bácsi tragédiája, ki jót akart a városának, de mert idegen a civisek között, gazul tönkretették. Mégis, Zsarátnok olyan, hogy szinte minden alföldi város megsértődött, mert magára ismert benne. Általános érvényű volt, amit az urakról, gazdálkodásukról, erkölcseikről mondott. Nemcsak Debrecenre gondolt, még kiáltotta volna ki az ő nevét.
Sárospatakon történt, hogy mikor a nagybátyja, Pallagi Gyula karácsonykor elment hozzájuk, a családot mély gyászban találta, mert a legnagyobb fiuk három elégtelent hozott.
,,Én el voltam tökélve - írta 1922-ben -, hogy többet a pataki iskolába be nem teszem a lábom... Memóriahiány... Latintanár megtette a maga igazolására, hogy ötször szólított fel ugyanabból a tíz sor Ovidiusból, hogy mondjam el könyv nélkül, ötször belesültem, közmulatság volt, hogy az órát azzal kezdte, hogy engem produkált... Némettanár egyetlen szót, ha nem tudtam fordításban, hagyott ott állani negyedóráig, s ki nem segített, míg csak az egész világ előbb bizonyossá lett, hogy tényleg s valósággal nem tudom, s ő nem csal... Számtantanár pattogó katona, aki a szemét ezredmilliméterre megmozdítja, én már azt is észreveszem! Kezeket karba! Megiszonyodtam a mathezistől.
Mindezek a dolgok azonban azt eredményezték, hogy nagybátyám iskolájában a következő negyedévben (mert magával vitt s azontúl magánál tartott) minden tárgyból jeles lettem. Rácz Lajos Patakon azt mondta rá: hja, Kisújszálláson kolbászból fonják a sövényt.
A Forr a bor is Nyilas Misi története, de ez sem pontos életrajz. Tíz évvel a Légy jó mindhalálig után írta. 1930-ban, rögtön a Rokonok megírása után. Azt kereste akkor, mért lettek olyanok az emberek, amilyenek lettek. Nem a személyes múltját. Honnan jöttek? Mit hoztak?
A mai gyerekek, akiknek nemcsak joguk, de kötelességük tizennégy éves korukig iskolába járni, el sem képzelhetik, milyen nagy dolog van abban az időben egy szegény fiúnak gimnáziumba kerülni. Mennyit tudott felvenni az a néhány középiskola a milliós gyermekseregből? Egypár ezret összesen. Az iskolát a felsőbb osztályok gyermekei számára tartották fenn, s azok a szegények, akik mégis betörtek, mert nagyon elszánt szülők gyermekei voltak, többnyire iparosoké, értelmiségé, proletároké - nagyon nehezen boldogultak az iskolában. Bentlakási lehetőség végképp kevés volt. Kisebb városokban semmi. Az internátust a városi polgárok kiadó szobái, a diákkamarák pótolták. Egy-egy szobában annyi fiú lakott, ahány csak belefért. Rozoga, poloskás szalmazsákon aludtak, silány, piszkos takaró alatt. Minden vidéki gimnázium árnyékában ott húzódtak ezek a sivár, elhanyagolt barlangok. Züllött és keserves volt az életük, ami mégis szép volt benne, azt csak a maguk fiatal kedélye adhatta. És a kollégiumok se voltak sokkal különbek. A coetus szomorú, rendetlen farkaslyuk, a gyerekek piszkosak, éhesek, mérgesek voltak, és örökké nyavalyások.

,,Innen kellett kinőni annak a generációnak, amelyik a jövő század első harmadában az országot kiemelje a nehéz sorból. Ügyvédek, orvosok, tanárok, jegyzők, szolgabírók lettek azokból a fiatalemberekből, akik a múlt század végén ebben a szomorú barlangban nőttek. Most visszagondolva rá, nem is lehetett más ebből a világból, csak ami lett. Gazdasági válság, világháború, forradalom, a középosztály tehetetlensége, a közállapotok megromlása...
Egy nemzetnek legfőbb kötelessége mindig csak az lehet, hogy a gyermekeiről gondoskodjék, s ezt igyekezzék belenevelni a jövő helyes és szép életébe. Egy ilyen fertőben felnőtt generációnak nincsenek igényei felnőtt korában sem, mert nem szokott hozzá az igényekhez. Lehet, hogy a szüleik azért nem aggódtak sorsuk felett, mert ők még szomorúbb ifjúkort értek."
,,Úrrá lenni, ez volt ennek a kornak vezéreszméje... S ha ezekből a parasztifjakból vagy kisiparosgyermekekből később szolgabírók lettek, vagy közigazgatási tisztviselők - basák lettek, akik semmit nem gondoltak a né p, a tömeg kívánságaival és szükségleteivel, csak arra gondoltak, hogy magukat kárpótolják az ifjúkor hiányaiért...."
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Móricz Virág: Apám regénye Egyetem
  2016-06-24 18:56:51, péntek
 
 
,,Furcsa, zűrzavaros élet volt a teológián. Csupa rossz tanuló, nehézfejű, tehetetlen, sorsüldözött diák, anyagiakban, szellemiekben elnyomottak, menekültek a konviktusi koszt és reménytelen jövő szigetére. Gyönge ruhában, kinyúlt könyökkel s térdekkel, fanyar vidámsággal lígtek-lógtak az öreg kollégium kopott lépcsőin.
A tanárok hasonlítottak a növendékekhez.
Mint valamely gépnek kopott zakatolása, maradt meg az emlékemben ezeknek az óráknak idegesítő nyugalma.
Annak az istenképnek kifestésével foglalkoztak, hogy: az isten atya, aki szereti a világot, s annak legkisebb zugát és betölti szeretetével, ahogy az atya szeretete a gyermek minden dolgára kiterjed.
Olvasni kezdtem tehát Kantot, A tiszta ész kritikáját és Schopenhauert. S valami egészen új és váratlan légkör szállott körül. Mintha szél csapott volna be a mindig fülledt termekbe, úgy néztem megnyílt szemmel s csodálkozva társaimnak álmos és közönyös reggeli arcára.
Mintha egy mély s alvó világba néznék vissza, amelyet vastag zsírréteg légmentesen zárt el. Byron volt a legmodernebb költő.... A szocializmusnak nevét csak sok évvel később hallottam Budapesten.
Egy éjjel álmomban ugrottan fel, s azt mondtam: de hiszen ez lehetetlen... Hiszen itt egy évezredes ámítás vagy önámítás folyik... Nem, én nem leszek szolgája és hirdetője hipotézisnek, amelynek nincs értelme. .. Pár napi hőség és tűz után megírtam Bátyámnak, hogy ,,olyan gazdát nem szolgálok, aki nincs".
Mintha kő szakadt volna le szárnyaimról, boldog lettem és felszabadult. Bátyám, kiváló ember, aki azonban ekkor már fuldoklott az Élet árjain, azt mondta: ,,önző vagy, én is gépészmérnök szerettem volna lenni, de hiányzott a pénz, s tanár lettem... Ha pap lennél, a családnak nem volna többet baja veled, s aztán írhatnál, lenne elég időd..."
Megvetéssel fordultam el tőle, hogyan, nem érzi, mennyire rendkívüli dolog az, ami velem történt, hogy milyen boldogsággal tölt el a nagy akadály kiküszöbölése...
Teológusból újságíró lettem, magára maradt szabad én, aki elvágta a köteleket."
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Azt mondják, igaz történet
  2016-05-08 08:39:02, vasárnap
 
 
Azt mondják, igaz történet! (Mindenesetre tanulhatunk belőle!)
Hideg januári reggel volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i
Metróállomáson, és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen
negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember
fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a
csúcsforgalomban.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított,
és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a
hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba
anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz
támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára
nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen
fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka
továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más
gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni.
Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32
gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás,
senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze,
Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió
dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás
előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek
átlagosan $100-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését
szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták,
hogy egy hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan időpontban vajon
felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e
a tehetséget egy váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk
arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a
zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más
mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap, mint nap?
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Mi a szerelem és a házasság?
  2016-04-16 15:27:36, szombat
 
  Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy ,,Mi az a szerelem?"
,,Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz,és hozd el nekem." - válaszolta a tanár.
,,A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál." - tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le. Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel. ,,Ez a szerelem!" - mondta rögvest a tanárnő.
,,Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad."

,,Akkor mi a házasság tanárnő?" - kérdezte a tanuló.
,,Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem." - felelte.
,,A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem." - tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
,,Ezúttal, hoztál nekem kukoricát." - fogadta a tanárnő.
,,Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül." - tette hozzá.
,,Ez a házasság!"

Forrás: NET
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Gonosz anyukák (..amin érdemes elgondolkodni)
  2016-04-02 17:58:54, szombat
 
 
"Rossz anyukája volt? Mert nekem igen! A legrosszabb az egész világon! Míg a többi gyerek csokoládét majszolhatott reggelire, addig mi müzlit vagy pirítóst és lágy tojást kaptunk. Míg mások az iskolai szünetekben üdítőt ittak, vagy egy szelet csokoládét kaptak be, nekünk az otthonról vitt szendvicset kellett megennünk. És- biztosan sejtik már- vacsorára sem ehettünk azt, amit más gyerekeknek megengedtek a szüleik.

Édesanyám mindig pontosan tudni akarta merre járunk, Tudni akarta azt is, kik a barátaink és mit játszunk velük. Ha azt mondtuk, hogy szeretnénk elmenni egy órára, akkor ragaszkodott hozzá, hogy legkésőbb egy óra múlva valóban otthon legyünk. Néha repültünk hazafelé, mintha fogságból szabadulnánk!
Anyunak volt bátorsága ahhoz is, hogy a gyermekmunka elleni törvényt megszegje: mosogattunk, ágyaztunk, főzni tanultunk;porszívóztunk, kimostuk a ruháinkat és még sok ehhez hasonló szörnyűséges dolgot is tettünk. Lehet, hogy anyánk éjszakánként direkt virrasztott, hogy újabb és újabb feladatokon tőrje a fejét?
Anya ragaszkodott hozzá, hogy mindig az igazat, csakis a szín tiszta igazat mondjuk.
Amikor serdülők lettünk, szinte olvasott a gondolatainkban. Ez valóban nehéz időszak volt! Anya sosem engedte, hogy a barátaink-ha el akartak kérni bennünket- egyszerűen csak az utcán ácsorogjanak. Oda kellett jönniük az ajtónkhoz, hogy láthassa őket! Míg mások 12-13 évesen elmehettek a barátaikkal, nekünk várnunk kellett, míg betöltjük a tizenhatot!
Anya miatt sok élményről maradtunk le, amit más gyerekek, fiatalok átéltek. Egyikünket sem kapták bolti lopáson vagy garázdaságon, egyikünk sem kötött ki ilyesmi miatt az őrszobában. Ezért egyedül anyánkat okolhatjuk!
Időközben mindannyian elhagytuk már a szülői házat. Képzett, jóravaló felnőttekké váltunk, Isten útmutatása szerint éljük az életünket. Azon fáradozunk, hogy épp olyan ,,gonosz, aljas szülők" legyünk, amilyen édesanyánk volt.
Vélhetően ez hiányzik a mai világból: kevesen vannak ,,gonosz" anyukák!
Ha majd egy nap gyermekeim elég idősek lesznek, hogy megérthessék, mi motiválja a szülőket, akkor ezt mondom nekik:
,,Annyira szerettelek, hogy mindig tudni akartam, kivel és hová mész és mikorra fogsz hazaérni.
Annyira szerettelek, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját zsebpénzedből spórold össze a biciklid árát, pedig megengedhettük volna magunknak, hogy megvegyük neked.
Annyira szerettelek, hogy szótlanul kivártam, míg magadtól jössz rá, hogy a legújabb ,,legjobb barátod" nem jellemes ember.
Annyira szerettelek, hogy az elcsent rágógumival visszaküldtelek a boltba. Az eladónak meg kellett mondanod: ezt tegnap loptam és most szeretném kifizetni.
Annyira szerettelek, hogy kivártam a két óra hosszat, míg a szobádat kitakarítod - pedig én negyed óra alatt elvégezhettem volna.
Annyira szerettelek, hogy megengedtem neked, hogy láthasd haragomat, csalódásaimat, könnyeimet. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a szüleik nem tökéletesek.
Annyira szerettelek, hogy magadnak kellett tetteid következményét elviselned, még ha a büntetésbe az én szívem is majd' beleszakadt.
És annyira szerettelek, hogy ha kellett a NEM-et mondtam, mikor tudtam, hogy haragudni fogsz rám érte. Ezek voltak a legnehezebb harcaim . Örülök, hogy mégis kitartottam, mert ezáltal te nyertél igazán.
Ha majd egy nap a gyerekeid elég idősek lesznek, hogy megértsék, mi motiválja a szülőket, elmondhatod nekik, hogy... ,,

(ismeretlen szerző)
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
A húsvéti nyúl története
  2016-03-30 12:43:00, szerda
 
 
Újabban a kicsik már az óvodában megtanulják a híres nyuszi történetét. Jó, legyen! Karácsonykor jön az angyal, aki a fa alá helyezi az ajándékokat, de Húsvétkor mit tegyünk? Hova helyezzük a nyuszi ajándékait?
Az angolszász "Húsvét" (Easter) szó eredete a kereszténység előtti Eostre Holdistennő nevére vezethető vissza, legalábbis Bede Venerabilis angol középkori történetíró szerint. A magyar húsvét szavunk a hús ekkori elfogyasztását jelöli.
Mivel számos kultúrában a nyuszik szoros kapcsolatban állnak a Holddal, Eostre istennőt nyuszik képében ábrázolták.
husveti_nyuszi
A húsvéti tojásokat hozó nyuszi története eredetileg Németországból származik. A hagyomány szerint, a jó gyerekeket a Mágikus Nyuszi, az Oschter Haws egy csokoládétojásokkal teli kosárral ajándékozza meg.
Egy régebbi történet szerint pedig, egy asszony, aki nagyon szerette a gyerekeket, színes tojásokkal teli kosarakat rejtett el oly módon, hogy azt a gyerekek hamar megtalálják.
A Húsvét szimbólumai, ahogyan mindannyian tudjuk a nyuszi és a piros tojás, amelyeket még a kereszténység előtti korszakból vettük át. Valójában ezek a szimbólumok nem állnak szoros összefüggésben Jézus halálával és feltámadásával;ők csak a tavasz jövetelét, valamint a növényzet és a termékenység megjelenését hirdetik.
Egy régi legenda szerint Eostre istennő a téli időszakban egy sebzett madarat talált egy mezőn. Hogy megmentse a haláltól, átváltoztatta nyuszivá, ám ez megőrizte tojásrakó képességét. Köszönetképpen a nyuszi kidíszítette a tojásokat, és az istennőnek ajándékozta.
Más hagyományok
Habár nem egy különleges állat, a nyuszi számos kultúrában az istenség szent üzenetközvetítője. A kínai kultúrában, a nyuszi egy olyan teremtmény, amely a Holdon él, és az élet lényegével, a rizs őrlésével foglalkozik.
A buddhisták számára a nyuszi ugyancsak egy különleges állat. A legenda szerint mivel nem volt mit felajánljanak Indra istennőnek, a nyúl saját magát készítette el a szent tűzben, és jutalomképpen a Holdra helyezték.
Az amerikaiak számára is a nagyfülű állat egy legendás szereplő. Egyes törzsekben mai napig él az a legenda, miszerint a nyuszi hozta az emberiségnek a tüzet.
Az ókori Egyiptomban a nyuszi egy különleges helyet foglalt el, mint a termékenység szimbóluma, miközben a német hagyományok szerint ő az, aki minden tavasszal új életet teremt a Földön.

Sz. A.
Forrás: szatmar.ro
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Szerb Antal: A Pendragon legenda (részletek)
  2015-11-11 10:43:46, szerda
 
  Szerb Antal A Pendragon legenda (részletek)

..."- Van valami ősi bölcsesség, valami ős-kinyilatkoztatás, aminek minden emberi tudomány csak a higítása - mondta csendesen. - Amit az emberek elfelejtettek abban a mértékben, amint növekedett a képességük, hogy racionálisan gondolkozzanak.
- Igen - mondtam -, ez ma már csaknem tudományos igazság. Minden nép mitológiája egy törvénymondó bölccsel kezdődik: Hamurabbi Babilonban, Hermes Trismegistos Egyiptomban...
- És minden nagy gondolkozó úgy tudta, hogy az igazságot valahonnan messziről, ős-időkből kapták az emberek. Gondoljon Platón Atlantis-meséjére a Timaiosban... Volt egy világ, egy nagy sziget, ami a tenger alá süllyedt. Innen hozták magukkal a titkokat az egyiptomi papok. Az elsüllyedt sziget talán csak szimbólum, szimbóluma a mágikus megismerésnek, ami azután elsüllyedt az emberek tudatában és csak az álomban jelenik meg itt-ott.
- És mindig voltak emberek, vagy titkos társaságok - folytatta -, akik azt állították magukról, hogy ők őrzik a régi tudást. Az egyiptomi papoktól átvették az alexandriai misztériumkultuszok, az alexandriaiaktól a zsidó kabala és gnosztikusok, a gnosztikusoktól a templomos lovagok, a kabalától a késő középkori misztikusok, Pico della Mirandola, Trithemius apát, Cardano, Raimundus Lullus, Paracelsus és végül is a rózsakeresztesek. A rózsakeresztesek a lánc utolsó szeme.
- És aztán?...
- Azután következik a racionalizmus. Az emberek elkezdenek módszeresen és természettudományosan gondolkozni. Kitalálják a gőzgépet és a demokráciát. És a régi megismerés paradoxonná válik, szisztematikus eszünkkel meg sem értjük, mint ahogy nem tudjuk megérteni a négerek babonáit. Ami azután jön, okkult tudomány, mind csalás és paródia. A racionális ember álarcosbálja az irracionálisban. A XVIII. századi szabadköművesek, a spiritiszták, a teozófusok, St. Germain és Cogliostro azt állították magukról, hogy sok ezer évesek. Kétségtelenül hazudnak. De vajon, mert sok ember csak hazudja, hogy ismeri a walesi herceget, lehet arra következtetni, hogy a walesi herceg létezése csak babona?
- Mai gondolkozási formánkkal nem tudjuk felfogni ezeket a dolgokat. Úgy tudjuk, hogy a test egy gépezet, ami idővel elkopik, tönkremegy. De Asaph Pendragon és Fludd még úgy tudták, hogy az emberi életet meg lehet hosszabbítani tetszés szerint. Physis physei kratei. A természet uralkodik a természeten."

,,A réteken tehenek legeltek, az angol hölgyeknek teásszervizeket adtak be a vasúti fülkébe. Hátradőltem és elolvastam újra Lenglet de Fresnoy kalandosan visszaszerzett memoárjait.
Lenglet de Fresnoy nyugtalan ember volt, kiugrott pap és az a szerencsétlen embertípus, melyet később ,,keresőnek" neveztek - de a XVIII. században, amikor ő élt, a ,,keresők" még nem hordtak szakálat és nem gondolkoztak Isten létezésén. Lenglet de Fresnoy az aranycsinálás titkát kereste és egy mindmáig használatos könyvben megírta az alkímia történetét.
Emlékiratában a XVIII. század második felének, ennek a nekem mindennél kedvesebb kornak a bájosan zavaros szellemi élete bontakozott ki: az aranycsináló évek, melyek a forradalom vasát termették, a régi szabadköműves páholyok szélhámosságból és színpadias emberszeretetből összeszőtt világa, melyet az ember a Varázsfuvolából és Cagliostro történetéből ismer. Mélységes valláserkölcsi és humanitárius eltökélések békésen simultak össze a kéziratban ma már megdöbbentő sikamlós történetekkel és átsuhant a színen a század legigazabb fia is, Casanova. Mígnem egyszerre Linglet de Fresnoy szembetalálkozik a hihetetlennel, melyben ő mindig hitt, a borzalommal, melyben a természet legyőzi a természetet és addig józanul naiv elbeszélése átcsap a legmélyéig megrendült ember staccatóiba, a rémület káprázatában megnövekedve látja a dolgokat, elveszti szavahihetőségét, elvesztené, ha nem kellene azt gondolnom, hogy ok nélkül nem rázkódhatott meg ennyire és ha legvalószínűtlenebb állításai nem egyeznének a személyes és kétségbevonhatatlan élményeimmel.
De beszéljen Lenglet de Fresnoy. Llavyganban hevenyészett fordítást készítettem a memoirnak fontos részéből, a Reménységhez címzett szabadköműves páholyba való felvételétől kezdve, az iszonyattal való találkozásig és itt közlöm, jelentéktelen rövidítésekkel.

...Hosszas sürgetésemre végre M. Ch..., a páholy nagy inkvizítora, megígérte, hogy a legközelebbi ,,munka" után megkezdi majd az előkészületeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a magasabb fokozatokat felvegyem.
Dobogó szívvel adtam meg a titkos kopogtatást, amikor legközelebb jelentkeztem a Holtel V... V... ajtaja előtt. ,,Tehát máma", mondottam Magamnak, ,,máma végre megteszed az első lépéseket ama királyi ösvényen, melyre kora ifjúságod óta vágyakozol." Egyben fogadalmat tettem magamban, hogy a kincseket, melyeket a királyi művészet segítségével szerezni fogok, az emberiség javára fogom gyümölcsöztetni.
A testvérek munkája ezen az estén még ünnepélyesebb és felemelőbb volt, mint a megelőzőkön. A szokásos bevezető szertartások után szétgördült a kárpit, mely a terem színpadszerűen felemelt részét fedte. A színpad közepén, girlandok és lampionok alatt, egy tört oszlop mellett egy bánatos hölgy ült, aki az emberiséget jelképezte. Majd egy sánta hadfi lépett be és zavartan nézte a bánatos hölgyet, aki a sánta hadfi láttán heves zokogásban tört ki.
A szomszédom elmagyarázta, hogy a sánta hadfi egy bizonyos Thibaud nevezetű invalidus, aki Rossbachnál megsebesülvén, az énhalál szélén áll és a páholyhoz folyamodott segítségért. Mindannyian meghatva szemléltük a tiszteletre méltó hős szomorú állapotát.
Ekkor egy sárkány jelent meg a színen, majd egy teljes fegyverzetbe öltözött templárius lovag. A templárius lovag dárdájával átszúrta a sárkányt, mire kívülről igen finom zeneszó hallatszott. Majd a lovag öve mellől egy erszényt húzott ki, melyet a páholytestvérek előzetes adakozása töltött meg és átnyújtotta a hadfinak. A hadfi az igaz hála könnyűit öntötte és a hölgy, aki az emberiséget ábrázolta, keblére ölelte a templomos lovagot, aki a felséges nagypáholyt jelképezte. Majd kis angyalok jöttek és zeneszóra rendkívül kecses balettot lejtettek. Azután a nagymester megrendítő szavakban adta elő nekünk a szegény hadfi előzetes nyomorát és buzdított bennünket, hogy továbbra is munkálkodjunk az emberiség javára. A testvérek könnyes szemmel ölelték meg egymást és vacsorázni mentek.
Én azonban nem távoztam el, hanem megkerestem a Nagyinkvizítort és udvariasan figyelmeztettem az ígéretére. A Nagyinkvizítor kérdőre vonván, hogy megtettem-e a szükséges előkészületeket, mondtam, hogy három hete nem ettem húst, nem ittam szeszesitalt és Vénustól is megtartóztattam magam (szegény Thérése nem kis bánatára).
Margójegyzet: Később rájöttem, hogy bánata nem volt őszinte, mert közben megcsalt egy ifjú mészárossal a rue St. Denis-ből.
- Akkor kövess - mondta a Nagyinkvizítor.
Egy terembe értünk, ahol néhány álarcos úriember állt egy mágikus pentagramma körül. A Nagyinkvizítor is álarcot öltött, melyre a nap és a hold szimbóluma volt rajzolva. Engem a pentagramma közepébe állítottak, majd kardot rántottak és felém suhogtatták. Istennek ajánlottam lelkemet és a félelemnek semmi jelét nem árultam el, annál kevésbé, mert tudtam, hogy ez a ceremónia minden fokozatot meg szokott előzni és hogy még senkit nem kaszaboltak le ebből az alkalomból.
Azután a Nagyinkvizítor gratulált bátorságomhoz,néhány mágikus szót mormolt, valamely keleti nyelven és rám is álarcot adott. Majd ő és egy másik álarcos úr kézen fogtak és számot gyászkárpittal beborított folyosón keresztül egy szobába vezettek, melynek közepén egy hatalmas koporsó állt. A koporsó oldalába ajtó volt vágva, ezen bementünk a koporsóba.
A koporsó belsejében teljes sötétség volt, itt álltunk a sötétségben egy darabig, miközben a lélegzetvételekből hallottam, hogy rajtam kívül m ég többen vannak a koporsó belsejében. Egyszer csak világosság lett, egy kis asztal előtt álltam, melyen két pisztoly közt egy harisnyakötő és egy kristályedény voltak láthatóak.
Az asztal mögött egy férfiú, csodálatos, komoly arcú, állt, aki, amint a jelvényeiről láttam, nem lehetett más, mint a Nagy Választott, páholyunk legmagasabb fokozata. Mellette pedig egy másik férfiú állt, akinek jelvényeiről megismertem, hogy ő a Napkelet Lovagja.
- Ismeret a Kelet és Nyugat torkolatát? - kérdezte a Nagy Választott.
Zavaromban már-már azt mondtam, hogy sosem jártam arra, de a Napkelet Lovagja oldalba lökött, hogy mondjam azt, hogy igen, amit meg is tettem.
- Ismered-e a hatszög oszlopokat és a gömböket és a bazaltfejű kis állatokat az előcsarnokban?
- Igen - feleltem rá és a Napkelet Lovagja elégedetten mosolygott. Rendkívüli kövérségéről most már megismertem, nem volt más, mint a Milord Bonaventura Pendragon nevű angol úriember.
- Tudsz-e balról tengelyt forgatni és jobbról venyigét hegyezni?
Miután erre is igenlőleg feleltem, a Nagy Választott elsütötte az egyik pisztolyt, a koporsó ekkor lassan a levegőbe emelkedett és megállt a mennyezeten, mi ott álltunk a szobában, ott volt a Nagyinkvizítor és a többi úr, akik közben szintén levetették az álarcukat.
- Meggyőződtem róla, hogy Malakius testvér (mert ez volt a titkos nevem) ismeri az alsóbb fokozatok titkait - mondta a Nagy Választott. - Most megkérdezem a kristályban beszélő Uriel arkangyalt, hogy erkölcsei folytán megérdemli-e a magasabb fokozatba való felvételt. Hozzátok be az ártatlan leányzót.
Két úr kézen fogva bevezetett egy fehér ruhás, igen bájos, fiatal hölgyet, talán tizenhárom éves lehetett. A Nagy Választott átható tekintetét a lányra szegezte:
- Valóban ártatlan Ön? - kérdezte.
A hölgy sértetten erősítgette ártatlanságát.
A Nagy Választott kiterjesztette karját és ismeretlen nyelven imát mormolt a leányzó fölött, majd az asztalhoz vezette és felszólította, hogy nézzen bele a kristályba. A hölgy engedelmeskedett.
- Látja Ön Uriel arkangyalt, kisasszony, a mérleggel, a gömbökkel és a kétfejű cethallal a jobbjában?
- Nem látom - felelte a leányzó.
- Akkor Ön nem is ártatlan - mondta a Nagy Választott ingerülten. A leányzó ekkor ismét a kristályba nézett és így szólt:
- De igen, már látom.
- Látja Uriel arkangyalt?
- Látom.
- Mit csinál?
A leányzó egy ideig hallgatott, majd azt mondta:
- Ajándékot ad egy icipici alaknak, aki ugrál.
- Helyes - mondta a Nagy Választott. - Az icipici alak Malakius testvér, akit Uriel arkangyal meg fog ajándékozni a filozofikus Merkurral, a Bölcsek Kövével, mindnyájunk legfőbb céljával.
Azután keblére ölelt és mindnyájan melegen gratuláltak, csak Milord Bonaventura nem, aki eleven társalgásba mélyedt az ártatlan leányzóval.
Ezzel az aznapi munka véget is ért. Milord Bonaventura karon fogott és meghívott vacsorára.
Kocsijában ülve azonnal megkérdezte tőlem, hogy megnyerte-e tetszésemet az ártatlan leányzó, mely kérdés engem nagyon meglepett és nem tartottam illőnek az alkalom komolyságához. De Milord Bonaventura igazi epikureus volt és a Bölcsek Kövét is azért kereste, hogy mérhetetlen arany birtokába jutva, az élvezeteit is mérhetetlenül megsokszorozza. Ezért nem is találta meg soha a Bölcsek Kövét.
És míg én hasztalan vártam, hogy tőle, mint a Napkelet Lovagjától, épületes titkokat fogok hallani, ő folytonosan a leányzóról fecsegett és terveket szőtt, hogy hogyan lépjen a leányzó nemesasszony-anyjával érintkezésbe, és faggatott, mit gondolok, mennyi aranyat kell ígérnie, hogy a leányzó birtokába jusson. Ez nagy csalódás volt nekem, de hogy kedvében járjak, megígértem, nevében fel fogom keresni a leányzó nemesasszony-anyját és megkörnyékeztem.
Mikord Bonaventura az Ile St. Louis-n bérelt magának egy kis palotát arra az időre, amíg Párizsban tartózkodik. Itt fogyasztottuk el estebédünket.
Vacsora után, mikor már szemlátomást kellemes hangulatban volt, ügyesen az esti szertartásokra tereltem a beszélgetést. Elragadtatással emlékeztem meg a Nagy Választott komoly, méltóságteljes magatartásáról.
A Milord nevetett és elmondta, hogy a Nagy Választottat St. Germain grófnak hívják, legalábbis ő így nevezteti magát: igen titokzatos ember, a származását senki sem ismeri, némelyek azt mondják, hogy az özvegy spanyol királynő gyermeke egy zsidó bankártól. Annyi bizonyos azonban, hogy XV. Lajos király udvaránál igen nagy tekintélye van, a király órák hosszat bezárkózik vele és alkímista stúdiumokkal foglalkozik. De a Milordnak nincs sok bizalma benne, hogy ezek a stúdiumok valamire vezetnének, mert akkor mégsem volna ekkora bajban a francia államháztartás.
Hanem annyi bizonyos, hogy valami titka van, melynek segítségével a gyémántokat meg tudja puhítani, így megpuhítva a gyémántok megnagyobbodnak, azután St. Germain visszakeményíti őket, de akkor is megőrzik megnagyobbodott térfogatukat. Ehhez semmi kétség sem fér, maga a Milord Bonaventura is látott ilyen megnagyobbított gyémántokat.
Azonkívül kétségtelen, hogy nagy vagyon ura, mert barátainak szívesen megmutatja ékszeres dobozát, amit mindig magával hordoz.
Tehát, ha csaló is, mondta a Milord, akkor sem azért csal, hogy a pénzünket elvegye, hanem csak úgy, élvezetből.
Megdöbbenve kérdeztem a Milordot, hogyan tételezheti fel a felséges skót anyapáholy Nagy Választottjáról, hogy csaló volna. Féltem, hogy a következő pillanatban megnyílnak a falak és a kardot suhogtató urak felnyársalnak bennünket.
A Milord azonban, szokott széles mosolyával elmondta, hogy ő már öregedő ember és kora ifjúságától fogva keresvén a filozofikus Merkurt, annyi gaz csalóval találkozott már, akik erszényét megnyírbálták, hogy most már, ha maga Uriel arkangyal jönne hozzá az Úristen bizonyítványával, akkor sem lenne bizalma benne. Megdöbbenve hallgattam káromló szavait.
De a Milord visszatérve St. Germain grófra, elmesélte, hogy sohasem eszik, hanem csak valami maga-gyártotta folyadékkal tartja fenn magát, ezzel szemben a nőket nagyon szereti és a legkülönösebb állítása az, hogy több ezer éve él már és többen mesélik, így nevezetesen egy öreg grófnő, kinek neve már nem jut eszembe, hogy St. Germaint ismerték volt ötven évvel ezelőtt és akkor is ugyanannyi idősnek látszott, mint most. Úgy látszik, valóban birtokában van az elixírnek, melynek segítségével meg lehet tartani és vissza lehet nyerni az ifjúságot...."
,,....Másnap elutaztunk Wales tartományba, ahol a Milord birtokai feküdtek....
A Milord izgatottságtól remegő hangon mesélte el, hogy a közelben, a Sárkányfej nevű régi vár romjai alatt van eltemetve őse, Asap Pendragon, aki, amíg élt, nem volt más, mint maga Rózsakereszt, a rózsakeresztes testvériség megalapítója.
-Ha ez igaz - kiáltott fel St. Germain -, akkor a holtteste még most is teljes épségben kell, hogy feküdjék a sírjában!
- Az igazság több ennél - súgta a Milord, közelebb hajolva -, Rózsakereszt még mindig él, mint Merlin, a próféta, vagy mint Véreskezű Owain, a walesiek hőse. Fekszik a sírjában, várja az időt, hogy kikeljen.
A családi hagyomány, mely apáról fiúra száll, úgy tudja, hogy Rózsakereszt, mikor az öregség hatalmát kezdte érezni magán, magához hívatta legjobb barátját, Robert Fluddot, az orvost, testvérét, a rózsakereszt jegyében. Őrá bízta a keletről magával hozott nagy titkot, mellyel az életét az emberi testben meg lehet rögzíteni. Az ilymód halhatatlanná vált test fekszik a sírban mozdulatlanul, de élve és elmélkedve ég és föld rejtelmeiről.
Majd befeküdt a sírjába, melyet maga készített magának a világmindenség hasonmására és Fludd, végrehajtván a mágikus műveleteket, melyek az élet természeten túli megőrzéséhez szükségesek, bezárta a sírt és elment. És mint aki teljesítette hivatását, még abban az esztendőben meghalt.
St. Germain és én borzongva hallgattuk a Milord elbeszélését és kérdeztük, a felelettől félve, vajon mit kíván tőlünk, mik a tervei. A Milord azt felelte, hogy a Rózsakereszt még él a sírban és többet tud, mint minden halandó ember, mert életében is többet tudott és most már százhúsz éve elmélkedik bűvös meditációban az ég és föld titkairól. Ha őt fel lehetne ébreszteni, ha tőle tanácsot lehetne kérni, bizonyára közelebb volnánk a Mysterium Magnumhoz, mint bárki más valaha. Ha St. Germain, aki vissza tudja adni az elveszített ifjúságot, tudományát teljes egészében igénybe venné, talán sikerülne megszólalásra bírni az elevenen eltemetettet....
...Milord vezetésével villámsebesen nyargaltunk a sűrű éjben. Utunk egy magas hegyre kanyarodott fel, melynek tetején egy félelmetes várrom meredezett, baglyok, boszorkányok és kísértetek tanyája. Lovainkat egy kidőlt fal megmaradt kapufélfájához kötöttük, majd a Milord meggyújtotta a magunkkal hozott fáklyákat és behatoltunk a romok közé.
A Milord egy titokzatos mozdulatára megnyílt előttünk egy sötéten ásító csigalépcső. Reszkető térdekkel botorkáltam lefelé és ki írhatná le rémületemet, mikor egyszerre érzem, hogy a lépcsőfok, amelyen állok, süllyedni kezd alattam. ...
Egy óriási terembe értünk, melynek véghetetlen távolba vesző sarkaiból a tenger tompa zúgását véltem hallani vagy valami más zúgást, mely a tengeréhez volt hasonlatos.
A terem koporsókkal volt tele és mindegyik koporsónak a fedele lassan felemelkedett, majd ismét lezáródott, mint tátogató szájak harapásra készen, és intve, hogy ne menjünk tovább.
A félelemtől félőrülten támolyogtam be a következő terembe, hol minden eddiginél szörnyűbb iszonyat várt ránk.
A terem közepén oltár állott, ezt a Milord félretolta, alatta megtaláltuk egy sír kőlapját, melyet St. Germain csodálatos machinációk segítségével kimozdított a helyéből.
A sírveremben ravatal állt, azon feküdt egy hatalmas aggastyán, régies, díszes ruhában, a kezén olyan gyűrűkkel, melyeknek ékköveihez hasonlókat még sose láttam. Úgy feküdt nyitott szemekkel, de mint egy vak és nem látott, meg sem mozdult. A Milord meg én rémülten rejtőztünk el a félretolt oltár mögé. St. Germain egészen fehér volt, talán már ő is visszavonult volna, de szégyellte magát.
Vesszejét végighúzta a sírban fekvő fölött, majd üvegcséjének tartalmát a homlokára csepegtette.
Akkor az alvó megrázkódott, fejét felénk fordította, arca olyan kifejezést öltött, mint aki lát. Nagy lassan felemelte a fejét, karjára támaszkodott és ajkán valami rettenetes kiáltás tört ki.
Ugyanekkor a föld alatti nap, mely a termet bevilágította, sötétedni kezdett és a terem oldalán látható harangok megszólaltak.
Kővé dermedve láttuk, amint a sírban fekvő lassanként feláll és kilépni készül a sírjából.
Akkor St. Germain felkiáltott és kirohant a teremből, mi pedig a nyomában..."
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Szerb Antal: A Pendragon legenda (részlet)
  2015-11-06 07:04:20, péntek
 
 

,,Nincs félelmesebb, mint az érthetetlen. El akartam szaladni. Inkább a fák, mint az emberi rejtély... De nem tudom, a fáradtság tette, vagy a felizgatott fantázia, csak álltam, mint álmomban, mikor az ember nem tud megmozdulni. Hipnotizáltam bámultam a meszelt falra.
A fal megmozdult, lassan-lassan félrehúzódott, mögötte teljes volt a feketeség. A feketeségből kilépett valaki, magas, talpig fekete, csak a haja és a malomkő-gallérja világító fehér.
Retteneteset kiáltottam.
Apró kövek villámgyorsan forogtak a szemem előtt és növekedtek, lilán és kárminvörösen és egy kis pont egyre világosabb lett, szörnyű világos.
Négy fal közt voltam, Sötét volt, csak tapogatózásból tudtam, hogy be vagyok zárva. Olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett.
Honnan tudom, hogy még nem haltam meg? - jutott eszembe. Lefeküdtem a kőpadlóra és kimerült, álomtalan alvásba hulltam.

A további emlékeim rendkívül zavarosak. Normális körülmények közt is nagyon élénken szoktam álmodni és összetévesztem időnként az álmaimat azzal, ami csakugyan megtörtént. És ebben a különös kalandban végleg elvesztettem a valóságérzetemet. Nem akarok hazudni és óvatosnak kell lennem azoknak az eseményeknek az elmondásában, amelyek most következnek.
Kimerültségemben is iszonyatos lelki feszültségemhez még az is hozzájárult, hogy az esőben szokásom szerint meghűltem és lázam volt. A cenzúrám nagy kihagyásokkal működött és minden láz-képzet valóság-ízt kapott.
Például az is kétségtelennek látszik, hogy időnként ettem és ittam valamit, mert nem emlékszem, hogy éhségtől, vagy szomjőságtól szenvedtem volna. De hogy mit és hogyan ettem, egyáltalán nem maradt meg a fejemben.
Érthető módon fogalmam se volt róla, hogy mennyi ideje tart kísérteties fogságom. Az órám lejárt. A helyiségnek, melyben bezárva tartottak, nem volt ablaka és nem vettem tudomásul a napszakok változását. Az álmosság periodikus visszatéréséből nem következtettem arra, hogy éjszaka van, mert összevissza aludtam, félálomban merengtem és emberfölöttien éber voltam. Bizonyára voltak órák, amelyek percekig tartottak és percek, amelyek órákig. Mindenki tudja, hogy megváltozik az ember időérzéke, ha láza van.
A legállandóbb emlék és az első, ami eszembe jut, ha fogságomra gondolok, egy szag. Bizonyos fajta füstnek a szaga, ami az egész épületet bejárta. A tömjénre emlékeztetett valamelyest, de keserűbb volt és szédítőbb. Tudom, hogy a mágikus szertartásokhoz mindenféle füveket füstölnek, ez a szag is valami ilyen liturgikus füstöléstől eredhetett. Bizonyára valami olyasminek a szaga volt, amiről sokat olvastam az okkult könyvekben: verbéna, mirha, karib-fű, áloé, ámbra talán. Nem tudom. Minthogy csak olvastam róluk, em tudtam azonosítani a szagot a nevével. Ezt a szagot éreztem akkor is, amikor az éjféli lovas elvágtatott előttem az országúton.

...A szobában különös fény derengett és egy apró alak imbolygott előttem. Nehéz megmondani, milyen volt ez a kis figura: olyan volt, mint ahogy a gnómokat elképzeltem magamnak. Olyan bányászruha-féle gúnyában volt, pilótasapkaszerű valamivel a fején, úgyhogy csak az okos, rosszindulatú, kellemetlen arca látszott. Rikácsoló hangja volt még a legvalóságosabb.
Annyit akkor is tudtam, hogy a látogatóm nem test szerinti valóság, mert térfogata állandóan groteszken változott, mint egy láng, ami lobog. Időnként csapkodott a szárnyával és kukorékolt és máskor nem volt szárnya egyáltalán.
- Üdvözlöm, Benjamin Avravanel. Mindjárt elhozom a ruháját - ezzel kezdte.
- Itt tévedész lesz a dologban - mondtam. - Sosem hívtak Avravanelnek. És nem emlékszem, hogy ruhát rendeltem volna.
- Mindegy - mondta a gnóm és kukorékolt. Akkor ezt valahogy természetesnek találtam.
A gnóm leült valami hárszékre, ami azelőtt nem volt ott és lobogott, határozottan lobogott.
- A nagy Adeptusnak tisztelet és dicsőség - mondta.
- Kérem - feleltem beleegyezőleg -, tisztelet és dicsőség.
- A nagy Adeptus most készült a Nagy Mű végrehajtásához. Így rendelik a csillagok, a csillagok, a csillagok...
Különösképpen mindent láttam, amit mondott. A csillagok az égen egyre keringtek és aztán egyszer csak megálltak jelentőségteljesen.
- A nagy Adeptusnak egy famulusra van szüksége - folytatta a gnóm. - Önt szemelte ki erre a célra, tudós Benjamin Avravanel.
- De kérem, nem értek én ezekhez a dolgokhoz - szabadkoztam.
- Aránylag mégis többet, mint a többi ember, aki itt tartózkodik Merionethshire-ben.
Megtisztelve éreztem magam.
- De ó, jaj - mondta a gnóm - , ó, jaj!
És sisteregve lobogott, mint a nedves fa, ha meggyújtják.
- A Nagy Mű egy pontos megakadt. Nincs tovább!
Megint láttam, amit mondott: egy hatalmas szerkezetet saját fényében derengeni. A szerkezet üvegcsövekből, lombikokból, mozgó karokból, légszeszlámpákból és medencékből volt különösen, rozogán összetéve, de az egész olyannak tetsző látvány volt, mint egy szép állat teste. A csövekben, a medencékben, a lombikokban aranysárga folyadék úszott.
- Itt akadt meg a Nagy Mű - mondta a gnóm, a szerkezet egy pontjára mutatva. - Itt. Nem megy tovább. Látja, már milyen aranyszínű? De még nem arany. Nem arany.
Aztán eltűnt a gnóm és a szerkezet és a fejem rettenetesen fájt.
- Hajoljon közelebb, Benjamin Avravanel. Egy szörnyű titkot kell önnek megsúgnom. A Nagy Adeptus kénytelen a fekete mágiához fordulni, hogy a Nagy Mű tovább haladjon. Mert a Legmagasabb nem segített, segítségül hívja most a Legmélyebbet. Ön a famulus, ó, bölcs mester. Önnek is részt kell vennie a ceremóniában. Keljen fel és készítse elő a szentélyt. Itt az idő, itt az idő.
És egy homokórát láttam derengeni, amint aláfutottak az utolsó szemek. Felkeltem és követtem a gnómot.
Egy ötszögletű teremben voltunk, melyet fentről egy világító test sugárzott be, ugyanolyan, mint amilyen Pendragonban láttam a föld alatt.
Rajtam fekete ruha volt, minden szabás nélkül, ujjak nélkül. A lábamon nagyon nehéz cipő, azt hiszem, ólom lehetett és rajta asztrológiai jelképek.
És azonnal hozzákezdtem a terem előkészítéséhez. Egy pálca volt ott, annak a végét bemártottam valami vérszínű folyadékba, amely egy medencében állott és két nagy koncentrikus kört rajzoltam vele a padlóra, a körbe pedig egy háromszöget. A háromszög belsejébe megint három kört, de nem koncentrikusakat.
Az egyikbe beleállítottam egy füstölő edényt, a másik kettőbe pedig egy-egy fekete, félhold alakú gyertyatartót. Azután a külső koncentrikus kör vonalának egyik pontjára odaszögeztem egy halott denevért, arra volt észak, egy másik helyre egy koponyát, arra volt nyugat. Délre egy kecskebak feje került és keletre egy döglött fekete macska.
Közben a füstölőből kiáradó még szag egyre nehezebb lett és visszatántorogtam a szobámba. Az egész ház zúgott, mint az orgona.
Addigra már a szobámban egy kényelmes kerevet állott, feketével leterítve. Lefeküdtem.
Hogy magyarázzam ezt a kalandot? Akkor sehogy se magyaráztam, benne éltem és oly magától értetődő volt minden, mintha egy új lakás berendezéséről volna szó. Azóta sokat gondolkoztam rajta és két magyarázatot találtam.
Az egyik, az egyszerűbb, hogy álmodtam. Az előkészület részleteit, a rajzot, a kellékeket később mind pontosan leírva találtam Eiphas Lévy, vagyis igazi nevén Alphonse-Louis Constant abbé könyvében, azzal a fantasztikus kiegészítéssel, hogy a gyertyáknak emberi verejtékből kell lenniök, a fekete macskát előzőleg öt napig emberi vérrel táplálták, a denevér vérbefulladt és a bak olyan volt, akivel egy leányzó ... cum quo puella concubuerit, amint Eliphas Lévy finoman mondja és a koponya egy kivégzett apagyilkos koponyája kell legyen. Mármost Eliphas Lévynek ezt a könyvét egy-két évvel a walesi események előtt olvastam és a részleteket természetesen elfelejtettem. Lehet, hogy a különös környezet, a fantasztikus előzmények álmomban felidézték emlékezetemben a könyvet, pontos részletekkel. Az ember álmában néha kívülről tud egész verseket, amiket rég olvasott egyszer és rég elfelejtett.
A másik magyarázat az, hogy szuggesztió alatt állottam. Az a valamit, amit gnómnak néztem, tudatalattim volt, amely a trance-ban elszabadul az énemtől és külön életet kezd élni - ezt a médium-állapottal járó én-hasadást a pszichológusok sokszor leírták.

...Az egész ház ébren volt a falakon túl, rettenetes, nyüzsgő élettel, mint egy boly. Lépések hallatszottak, nehéz tárgyakat húzogattak, valami sistergett és valami sípolt és időnként egy gond hangja rezegte be a helyet fekete lemondásával.
Szobám fala megnyílt és fekete köpenybe burkolózva egy nő lépett be. Amint meglátott engem, arcához kapta a kezét, sikoltozni kezdett és kiáltozott:
- Ki Maga? Ki Maga? Ki Maga?
A hangjáról megismertem Wileen St. Claire-t. Hozzá rohantam és megragadtam.
Eileen sikoltozott és kiszakítva magát, a szoba mások sarkába menekült.
- Ne féljen - mondtam -, hiszen ismer engem! Nézzen jól meg. Én vagyok Bátky János, az a magyar, aki elvitte a Maga gyűrűjét az Earl of Gwyneddnek.
Elieen elhallgatott és sokáig figyelmesen bámult rám. Minden mozdulatán látszott, hogy nem beszámítható.
- Ó, hiszen Maga az a kis tudós a kézirattal - mondta és hisztérikusan nevetett.
- Hogy kerül ide - kérdeztem megint - és mit csinál itt?
Eileen hozzám sietett, belém kapaszkodott és rémülten súgta:
- Mondja, ki ez az ember? Ki ez az ember? Akié ez a ház? Ez az aggastyán?
- Az az éj... Nem tudom. Nem tudom.
- Ó biztos benne, hogy... hogy nem Earl of Gwynedd, ötven év múlva?
- Eileen - kiáltottam fel -, mi van Earl of Gwynedddel? Maga látta utoljára... a Maga autóján ment el... mi történt vele?
- Nem tudom. Nem tudom, mi történt az Eerl of Gwynedd-del. Elhoztam ide, ahol már minden elő volt készítve. De nem tudom, hogy azután mi történt vele. Biztos, hogy ez az ember nem az Earl of Gwynedd? ... Úgy fázom... Mutassa a kezét. Magának meleg vére van? Igen. Kérem, üljön ide mellém, egészen közel mellém és úgy melegítsen. Úgy fázom, úgy fázom...
Csakugyan, didergett, pedig nem volt hideg.
- Mikor gyermek voltam, odahaza Connaughtban - hadarta Eileen -, akkor volt egyszer ilyen hideg ... vastagon befagytak a folyók... üljön közelebb, kérem... Nekünk, akkor nagyon kevés pénzünk volt. Tizen voltunk testvérek... szegény kislány mit csináljon...- hadar egyre mechanisztikusabban.
- ... És akkor meggyóntam Fater Consodine-nek, hogy mire kellett a pénz... kérem, kérem, ne húzódjon el... úgy fázom... Nem azért loptam el azt az öt fontot az öregembertől, mert a pénzt akartam, hanem mert nagyon hideg volt... Nem bírom a hideget... Miért néz rám? Nem hiszi? Ne is higgye. A pénz kellett. Már akkor gyűjtöttem a pénzt. Akkor még nem tudtam, hogy mennyi lesz egyszer. Rengeteg pénzem van. Percenként ötven fontot keresek és mégis így fázom... Kérem, üljön közelebb... Mennyit akar? Hol a csekk-könyvem? Szent Isten, Hol a csekk-könyvem?...- és zokogni kezdett.
Azután kissé megnyugodott.
Úgy gondolom, megint faggatni kezdett, hogy mi van az earllel. És Eileen elmondta, amit tudott. Határozottan emlékszem arra, amit mondott, a szavaira, a hanghordozására. Ez nem lehet álom. De... arra is határozottan emlékszem, amit a gnóm mondott, pedig...
Ezeket mondta:
- Mihely megtudtuk Cynthiától, hogy hol van az earl, rögtön elmentem hozzá. Most nem üzenhette, hogy nem fogad. Most ő nyitott ajtót. Tudtam, hogyha meglát, nem lesz ereje kidobni. Nem volt nehéz rávennem, hogy eljöjjön velem. Mindent elhitt. Hogy szakítottan Morvinnal és hogy félek tőle, hogy szükségem van a védelmére. Beült a Hispanóba és jött, mint borjú a vágóhídra. Kérem, ne húzódjon el... Úgy fázom... ez az éjszaka... amíg élek, soha... Mondja, igazán van ördög?
Kértem, hogy meséljen tovább.
- Kijöttünk ebbe a házba és képzelje... mindjárt az első szobában ott feküdt Morvin, pedig nem lett volna szabad mutatkoznia. De nem tehetett róla, halott volt.
És nevetni kezdett.
- Miért nevet?
- Nevetnem kell, ha eszembe jut. Olyan furcsa volt. A nyaka ki volt tekerve, a hasán feküdt és az arca felfelé nézett. Akkor is nevettem. Az earl csak nézett rám, hogy hogy nevethetek. Azt mondja, vigyázzak, Maloney is éppen így halt meg... De én örültem. Gondoltam, most hát mind a kettőjüktől megszabadulok. Ezentúl nyugodtan fogok élni. Pedig ez az ember... sokkal rosszabb...ó, ó... Maga doktor. Mitől van az, hogy az ember teste olyan, mint a jég?
- Meséljen tovább, mi lett az earllel? - mondtam a monomániás refrént.
- Igen, az earllel. Gondoltam, most mégsem lesz jó, most látja, hogy Morvin itt van és gyanút fog. Leült egy székre és a kezébe vette az arcát, így... Elővettem a revolveremet, azt a kicsit, amit Párizsban vette, nagyon szép, fehér emailból... úgy gondoltam, hogy mögéje állok és belelövök a fejébe alul, ahol olyan puha az ember feje... Tudja, egyszer láttam egy embert, akinek szétlőtték a fejét. Marokkóban... milyen jó meleg volt ott... és azok a nők a fátyolokkal,.. elmegyünk együtt Marokkóba, jó? Hogy fogunk innen kimenekülni?
Ó, az érzelmek összezavarodása! A karjaimban tartani és ölelgetni valakit, akihez a karom, a testem mágnesesen vonzódik és akitől a tudatom reszketve iszonyodik...
- Mi történt az earllel? - kiáltottam rá.
- Ne kiabáljon kérem, kérem, ne kiabáljon. Nem tudom, hogy mi történt vele...Ott állt az az ember, elvette a revolveremet. Én mozdulni sem tudtam. Felkapott, mint egy zsákot és bedobott egy szobába...ó, egy olyan szobába... nem is tudtam, hogy ennyi szoba van ebben a kis házban és olyan hideg... Biztos benne, hogy nem ő Earl of Gwynedd?
- Nem vagyok benne biztos. Miben lehet az ember biztos manapság. Lehet, hogy ő az Earl of Gwynedd. Lehet, hogy ő is Earl of Gwynedd. Sok Earl of Gwynedd volt. Tizennyolc. Lehet, hogy ez az egyik. De Maga... Miért gondolja?
- Az arca. Ugyanaz az arc és mégis egészen más. Mintha kívülről befordították volna.
Elieent újra reszketés fogta el, minden eddiginél erősebben és sírógörcs. Nagyon rosszul volt. Úgy kellett dörzsölni, mint valakit, akit vízből húztak ki, amíg végre magához tért.
Akkor elaludt.
Kint a sürgés-forgás még egyre tartott és a füstölő illata beszállt a szobába, ködbe borítva mindent. Az ajtó előtt, az ajtó előtt, amit nem láttam és amin át Eileen bejött... bizonyára állt valaki és lesett minket. Félelmem egyre nőtt. Megint nagy lázam volt. Eileen nyöszörgött és odabújt hozzá. Mint két állat a veszedelemben, összekuporodtunk. Ó, még ez a bűnös, gonosz nő is sokkal inkább, hiszen ő is ember, mint az, a falon túl...
Megint elaludtam.
Mikor felébredtem, Eileen is ébren volt. Köpenye megnyílt, fehéren feküdt a fekete takarón, hátborzongató halálos szépségben.
- Eileen...
Szépsége rám borult, mint egy felhő. A kikötőváros, a világ végén...
Átkarolta a nyakamat és megcsókolt.
Utólag nehéz megmagyarázni. Eileen ott feküdt előttem. Rávetettem magam és csókolni kezdtem a testét, véges-végig, növekvő mámorral, olyan szenvedéllyel, amihez közelítőt sosem éreztem hideg és szabályozott előéletemben.
- Ó, milyen jó meleg, milyen jó meleg a szája - mondta Eileen, dorombolva, boldogan. Szorosan összefonódtunk.
Hogy nem volt más gondom? A félelem, az átélt rémségek, az ajtó előtt leselkedő veszedelem nem fagyasztottak meg? Nem. Nem volt más gondom. A világ végén voltam, az életemen túl, s minden-dolgok összeroppanása előtt egy fél perccel, csillagmérföldekre mindentől, ami értelmes. Nem maradt semmi más, csak a test vonzódása a testhez. A legmélyebb, a legigazabb rétegek felszínre vetődtek ebben a misztikus földrengésben. Talán kárpótolni akartam magam minden percért, amit nem a testemnek szenteltem. Tudom, hogy kiáltoztam és hörögtem, én, aki olyan csendesen szoktam szeretni, mint a lepkék. Nem is én voltam már, csak az életnek egy kiszakadt árama, megszűnte előtt, személytelenül.
Egyszer csak, mint egy parancsra, elengedtük egymást. Végigsimítottuk mart arcunkat és felkeltünk.
A láthatatlan ajtó kinyílt és mi elindultunk, lassan, hieratikus mozdulatokkal.
Mindent, amit azután tettem, úgy tettem, mintha valaki parancsolta volna. Egy pillanatig sem haboztam. És mindezt tudtam, a dolgok összefüggését, mintha valaki elmondta volna nekem, a közlés valami ismeretlen, belső módján.
Tudtam, hogy ő lesz az áldozat, a szentélyben, amit magam készítettem.
Azt is tudtam, hogy most és így kell meghalnia, harapó csókokkal mocskolt testtel, halálos bűnben, hogy az áldozat kedves legyen a Sátánnak.
A furcsa az volt, hogy nem féltem. Teljesen kívül álltam minden emberin. Az érzelmeim megbénultak megszűntek. Csak mentem. Utólag örülök, hogy így volt: ki tudja, micsoda traumát, idegmegrendülést hagyott volna hátra ezeknek a pillanatoknak a feszültsége.
Üres termeken mentünk keresztül, melyek valami meghatározhatatlan élettől dübörögtek, mintha egy nagy kazán lett volna a közelben. Pedig üresek voltak és semmi sem mozdult. A füst nagy volt, ködben mentünk, mint egy esti tó fölött.
Azután megbotlottam valamiben; és kissé lehajoltam. Egy ember feküdt a lábamnál, halottan, hátracsavart arccal. Tudtam, hogy James Morvin. Átléptem rajta és továbbmentem.
Beértünk az ötszögletű terembe. Minden úgy volt, ahogy elrendeztem, vagy elrendezni véltem álmomban: a koncentrikus körök, a háromszög, benne a kisebb körök a füstölővel és a gyertyatartókkal és a nagy szimbolikus tárgy, a denevér, a macska, a bak feje és a koponya.
Megálltunk.
A szemben levő fal megnyílt és kilépett a kísértet. Fekete köntös volt rajta és fekete süveg, kezében egy különös alakú kard. Az arca olyan kifejezéstelen volt, amilyen ember arca nem is lehet talán
Eileen lehajtott fejjel, leeresztett karokkal feléje tartott. Én egy oszlopnak támaszkodtam és éreztem, hogy nem tudok megmozdulni.
Előttem ugrált, lobogott, süstörgött a gnóm. Néha a feje a plafonig ért és néha akkor volt, mint egy kutya. Az arca mindinkább az én arcomhoz hasonlított.
Valaki megállt a két fekete kandeláber között és széttárta karját. Eileen. Két keze a gyertya lángjába ért, de meg sem mozdult. Vajon érezte?
A mágis különös kardja a levegőbe emelkedett. A gnóm a füstölő fölött egyensúlyozott, kimondhatatlan fájdalmas groteszkséggel. Az asszony hang nélkül összeesett. A gnóm tenyerébe kiomló vért fogott fel és öntött, öntötte a márványlapra.
A kíséretet a márványlap fölött - széttárt karral, egyik kezében a kard.
A sátános invokáció szavai - barbár és értelmetlen szavak, a kard ábrákat írt a levegőbe.
A füst egyre erősebb lett, most már alig láttam, mi történik a terem másik oldalán. A sátánidézés szavai a fülembe vájtak, mint közeledő farkasüvöltés.
Azután egy irtózatos kiáltás, egy megsebzett, hörgő állat felkiáltása a kegyetlen csillagokhoz...
A kísértet eldobta a kardot és elrohant a megnyílt falon át.
Abban a pillanatban a lázálom, a vízió, nem tudom, hogy nevezzem... véget ért. Hirtelen olyan józan lettem, mint az ember a végső veszély pillanataiban szokott lenni állítólag.
Azt is rögtön tudtam, hogy az ördögidézőnek valami szörnyű látomás jelenhetett meg, olyan, hogy elvesztette bátorságát, eldobta kardját és hatalmát és menekült. Menekült a rém elől, amit felidézett magában.
És hogy most nekem is menekülnöm kell.
Kirohantam a résen át, ahol ő eltűnt. Egykettőre kiértem a szabadba, mögöttem az épület.
Éjszaka volt. A fennsíkon álltam, ami az utolsó emlékem volt a külvilágból. A fennsík kihalt volt, a sziklák fehérlettek, mintha a föld csontja átsütött volna a bőrön.
De szabad voltam, szabad voltam, megmenekültem!
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
A balatonudvari kőszívek története
  2015-09-07 14:10:55, hétfő
 
 
A balatonudvari temetőben ma is láthatjátok a titokzatos, szív alakú sírköveket. Eredetükről nem sokat tud mondani a tudomány, a nevek, feliratok, évszámok alig látszanak rajtuk, a néphagyomány azonban, ahogy az lenni szokott, egy szép és szomorú történetet szőtt köréjük. Tulajdonképpen egy szerelmi háromszög történetét, amelynek szereplői egy halászleány, Veronka, egy szerencsepróbáló, szép szál kőfaragó legény és maga a Balaton.

Veronka a legnagyobb balatonudvari halászbokor gazdájának leánya volt, aki, szinte mióta az eszét tudta, elkísérte apját és a kemény, maguknak való, kevés szavú halászembereket a vízre - előbb csak játékból vitték magukkal, de később már hiányzott is nekik a csendes, éberen figyelő, mindig derűs kislány, aki lassacskán kitanulta a mesterségüket. És bár a halászok arcán ritka ajándék volt a mosoly, Veronkának mindig jutott belőle.
Hanem egyszer csak eljött az idő, amikor a kislányból szemrevaló hajadon lett, nemsokára egy idegen vidékről való, fiatal kőfaragó kezdett neki udvarolni, hamarosan már a kézfogót tervezték. Veronka ugyan ódzkodott attól, hogy kövesse a fiút a távoli vidékre, a bányához, a hegyek közé, ahonnan ő jött, de a szerelem végül erősebbnek bizonyult a Balatonhoz és apjához való ragaszkodásánál. Eldöntötte, hogy az utolsó napon elbúcsúzik a víztől, ahol gyermekkorát töltötte és amely annyira a részévé vált, hogy fájdalommal tud csak megválni tőle.

Késő délután volt, amikor beszállt az öreg halászladikba és egyre beljebb evezett. A víz egyre csak vonzotta, úgy, mint egy féltékeny szerető - nem akarta elengedni. Veronka annyira belefeledkezett a Balaton varázsába, hogy későn vette észre a Badacsony fölött tornyosuló viharfelhőket, de akkor már nagyon messze járt a parttól. Hiába küzdött, a tó, amelyben mintha a pokol minden ördöge egyszerre szabadult volna el, nem eresztette a messzi hegyek közé. Mátkája soha nem tudta őt feledni, a faluban letelepedve egész életében szív alakú sírköveket faragott. Aki arra jár, ma is megtalálja őket.




 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Márai Sándor: Író és élmény
  2015-07-17 04:12:58, péntek
 
  1.

Az irodalmi újonc sokáig hajlandó azt hinni, hogy köze van a ,,szép"-hez, az ,,érdekes"-hez, vagy az elvonthoz, s mélyhez, a titokzatoshoz, az eredetihez és mit tudom én, mi minden egyébhez még. Nagyon sokáig tart, míg a fejlődésben eljut oda, hogy mindazt, ami önmagában csak trükk, élni akarás, pereskedés (mind a legjobb, morális értelemben) lehet, föláldozza és beilleszti, alárendeli és egyetlen célnak: az igazságnak. Ha az író nem ír igazat, nem jó író és elveszett ember. Másféle művészi programot tulajdonképpen nem is láttam még, nem ismerek. Az író igazsága abban áll, hogy munkája minden időben, őszintén és feltétlenül, kollektív az emberrel, és az emberek összes relációjával.

Az író, aki mégiscsak itt a földön él, s nem a Jupiteren ezen a planétán, kénytelen beletörődni abba, hogy számára az egyetlen élmény, aminek erkölcsi tartalma van, az ember. Ha aztán ide eljutott az újonc, magától adódik a kényszer, hogy ezt az erkölcsi tartalmú élményt őszintén, igazságosan fejezze ki, ,,beszélje el", Ez az igazság, ez a kénszer az igazságra, a legbonyolultabb, legfájdalmasabb és legtitokzatosabb életfolyamat, az istenvággyal egyforma tételű akkordja a léleknek.

Ez így leírva a Kolumbus tojásánál is banálisabban egyszerű. Kívülről felfogni, vagy méltányolni nem is lehet, mindenkinek a maga bőrén kell egyszer eljutni idáig. Az író legyen egyszerű és igaz. Ne másszon a falra és ne riszálja magát, mint egy utcai leány, ne szolgáljon ki semmilyen ízlést, ne kínálkozzon fel senkinek, amikor ír. Az ,,egyénisége"? Az ,,ő hangja", amit ezer közül is meg lehet ismerni? Hunyja be a szemét, felejtsen el mindent, amit valaha is olvasott (csak a cafrangot és az idegent fogja elfelejteni, mert ami rokon és vér az ő véréből, az már úgyis benne van, s az jól van úgy), s figyeljen önmagába és meg fogja találni a hangját. Nem hiszem, hogy az emberek jó írói valaha is sokáig kínlódtak volna, míg ,,megtalálták magukat", hogy egy igazán nagy írónak technikai megoldási problémái akadnának huzamosabb ideig az első fejlődésen túl. Ahogy az ember beszélni megtanul, úgy ,,tanul meg" az író írni: önmagából, mint mindent az emberek között. Itt aztán helyet engedek minden kombinációnak: elismerem, hogy a francia franciául tanul meg, s a magyar magyarul, és azt is, hogy a Duna-Tisza közi ember másféle tájszólást beszél, mint az erdélyi, más temperamentummal gondolkodik az alföldi, mint a tenger menti, vagy városi, vagy hegyi ember. De akárhogy és akármilyen feltételek mellett is: ahogy egyszerűen beszélni megtanul, úgy tud, ha megvan a hozzávalósága, ,,egyszerűen" írni. És csak ő tud így.

Ez az egyszerűség persze mit sem ér, ha frivol, ha trükk, ha csinált és tanult. Olyan érdekes ez, hogy hajlandó vagyok még nevekkel is magyarázni. Hát például Szomory Dezső (akit én szeretek) igen-igen nagy író, pedig nyakatekertebb, felhőben fetrengőbb, 40 lázfokosabb mondatokat magyar nyelven talán nem is írtak, mint ő. De ez a felhőkben fetrengés az övé: ez nála olyan ,,egyszerű", olyan magától értetődő, becsületes és egyedül lehetséges, hogy egy pillanatig nincs kényelmetlen érzésem vele szemben, nem érzem azt, hogy hazudna. És ilyen ,,egyszerű író" valahol a föld másik oldalán Kassák Lajos is. De ezzel a kettővel egyértékű jó író, s nekem néha mindkettőnél kedvesebb - erősen ülnek, kedves szalmabeliek? - Tömörkény István, akit jó óráiban hajlandó vagyok a legkitűnőbb magyar írók közé sorozni, s legjobb perceiben megírt egy novelláját odafektetem emlékeim között a Karamazov testvérek, a Háború és béke, a Vörös liliom, a Marie Donadieu, Az anyaföld áldása, az Őszi csillagok alatt, s ,,Harry Russel-dorsan harctéri levelei", a Vörös és fekete, a Csehov-novellák (a Fehér kutyás nő), a Fáklya, a Sárarany, a Walt Whitman-versek mellé. Most, hogy leírtam a nevét, eszembe jut egy elkallódott novelláskönyve: ,,Ne engedjük a madarat" címűt, amit Tömörkény halála után hozott ki a kiadója, aki felől egy életen át kallódott szegény. Aki nem ismeri, siessen, olvassa el: volt gy magyar Hamsununk és miniatűr Tolsztojunk egy személyben benne. Ezek a szerény lélegzetű írások, ez a megható tisztaságú, igazságos író, a legnagyobb kifejezők egyike volt. Tudjátok, hogy írt? Mint a vízfolyás.

II.

Tulajdonképpen - de lassan jön rá az ember! - oktalanság mindenféle irodalmi félelem egy író vagy írógeneráció körül. Egy írót érheti az a veszély, hogy nincsen lakása, hogy fölakasztják, vagy meghal tüdőbajban. De nem igaz, hogy meggátolja a munkájában, ha nincs sok jövedelme, ha nem él szépen és jól, ha nem ismerik el a fórumok és szerkesztők, mit tudom én, ha az utódállamokban él, vagy odahaza, vagy külföldön. Ez mind nem veszély. Jó régen Párizsban Déry Tiborral, akit egészen elsőrangú írónak tartok, beszélgettünk erről, s ő említette, hogy az emigrációban négy esztendő alatt voltak napjai, amikor éhezett és nem volt lakása, de soha olyan napja nem volt, hogy ezért, ha akart, dolgozni nem tudott volna. Ő is csak kettőt hangsúlyozott, mint a munkának feltételét: egészség és szabadság. Persze el tudom képzelni, hogy valaki jó író legyen akkor is, ha pénze van a takarékban, szép lakásban lakik, kényelmesen él és szép ruhákban járkál; de nem tudom elképzelni, hogy valaki ne mondja el a mondanivalóját, ha mindez hiányzik. Az íróra veszélyes állapot csak egy van: ha korlátozzák a szabadságában, ha az idejét, az idegeit, az életét más dolgokkal kell felőrölnie, nem a munkájával. Hamsun még tizenöt év előtt, mikor már az egész világon ismertén a nevét, állott néha úgy, hogy kézi munkát kellett végeznie egy gyárban. Dosztojevszkij epilepsziás rohamok közben és teljes pénztelenségben írta a Karamazovokat. Egy okos magyar író, ha fajsúlyra nem is a legértékesebb, mesélte egyszer, hogy harmincöt éves koráig nyöszörgött mindenfelé, amiért nem tudja megírni a könyveit, mert nincs rendes lakása. Mindenki sajnálta. Milyen lehetséges, mondták, szegény, nincsen hol írnia. Egy napon örökölt, s akkor a barátai pazar kényelmű lakást rendeztek be neki, négy szobát Pesten, csöndes utcában, finom házban, élhetett, mint egy gróf. Akkor elutazott Berlinbe, gyorsan beült egy harmadrendű penzióba a Tiergartenben, s megírta azt a darabját, amivel csakugyan világhírű lett.

Világos, hogy az író munkaképessége nincsen se helyhez, se időhöz kötve, a körülményekhez is csak annyiban, hogy üdvös dolog, ha az író munkája után élhet, s nem kell idegen és lélekölő foglalkozásokkal tölteni az idejét. Bizonyos fegyelmezettség magával hozza, hogy az író, megfelelő írói érettsége idejében, rendszeresen tud dolgozni, s nem zavarja már semmi. Ez így van, hiába, ezen semmiféle nyafogás, kifogás nem segít. Az író a kifejezést mindig meg tudja oldani, ha tisztességes, egyszerű, őszinte technikával dolgozik, s akkor könnyű és természetes a munkája. Az a minimális transz, amit gy fellengősebb időben ,,ihlet"-nek neveztek, szinte mechanikusan áll elő a koncentráció óráiban, s nem egyéb, mint fokozottabb életérzés a munkával szemben.

III.

Az író a kifejezést mindig meg tudja oldani... ha csakugyan van mit kifejeznie.
Az író élménye nem titokzatosabb, mint az élő élmény; a feltételei, az intenzitása egyformák azzal. Kár a nyakunkat csavarni, kár ugrálni, erőlködni: nem lesz abból semmi. Ki kell menni az utcára, vagy lefeküdni otthon, aludni, elélni évekig egy szó nélkül, s talán egy hét alatt lármásan beélni az életet: csak mindig résen lenni, mert hátha történik valami. Az ember az élménnyel a sors jóvoltából jut viszonyba, de az író é lménye öntudatos: ebben különbözik. Jó író az is, aki az élményt, ezt a nagy semmit, úgy élni meg, mint az élő ember a valóságos élményt; de a nagy író, a zseni csak az, aki az irodalmi élményt meg tudja életni az olvasójával. Ignotus írta egyszer, hogy ő már nem fiatal ember, nem fél semmitől és le meri írni, hogy csak a zseninek van létjogosultsága, a tehetségnek nem. Ez a vérengző igazság fájdalmas, szükséges, nagy igazság. A szerencse csak az, hogy az élet - az irodalmi élet csakúgy, mint a másik - automatikusan födi be hamuval és porral a tucatélményt, a tucatembert, a tucatkönyvet és a tucatéletet.

A zseni, a zseni... kitalálkozott már, úgy értem, szemtől szembe, ki találkozott közülünk vele? Milyen az arca, milyenek a kezei? Van-e atmoszférája, amit megérez, aki körébe lép, erő áramlik-e belőle, ami gyógyít és megüt, ha a kezét fogod? Még nem találkoztam zsenivel. De néha megütött valami és néha erőt éreztem, ami gyógyított: ha találkoztam, itt-ott, egy-két, nagyon ritka, tisztességes emberrel. Az egyik talán még író is volt közülük.

1924. március 30.
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
     2/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 60 db bejegyzés
Összes: 7233 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 32
  • e Hét: 440
  • e Hónap: 12145
  • e Év: 51146
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.