Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
A Köztársaság téren délután
  2011-08-07 14:53:47, vasárnap
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Az igazsághoz tartozott, hogy nem mindenki tartozott a támadó közé, még csak nem is mindenki érzett velük egyet azok közül, akikkel október 30-án a téren és környékén találkozhattunk. Jó néhányan azért mentek oda, hogy a védőkön segítsenek. Így Gyányi Krisztina is. Bátyja határőr volt. Nem tudta, hol van, ara gondolt, talán a Köztársaság téren megtalálja. Látta, amint lövik a pártházat, azután látta a sorkatonák kivégzését, és hogy egy halott rendőrt rugdosnak. "Cigarettát dugtak az orrába, még a holta után sem hagyták őt nyugodni. Úgy éreztem, nem is tudok már hazamenni".
A Péterfy Sándor utcai Kórház mentői között volt Keller Jánosné vöröskeresztes ápolónő, aki az első kivégzések után ért a székház kapujához. Ésszrevette, hogy a földön heverő sorkatonák között élők is vannak, rögtön bekapcsolódott a megmentésükbe.
Takács Imre, a 10-es számú TÜKER-telep dolgozója és Szilágyi András párttitkár 30-án egy óra körül, amikor hallották,hogy "lövik a pártházat", elindultak a Köztársaság térre. A tömegben elszakadtak egymástól. Takácsot a már ismert kép fogadta a téren, a kivégzések, az ordítozások. Éppen két véző katonát hoztak ki a székházból, a csőcselék nekik esett. Ekkor Takács közbelépett: - Ne bántsátok őket. Sebesültek! - Néhányan neki adtak igazat, segítettek lecipelni a két sebesültet, s besegítették őket a téren álló vöröskeresztes autóba. Takács ezután visszatért a házba, éppen amikor a fegyveresek Szmokai Imre honvéd századost és Orbán István őrnagyot lökdösték lefelé a lépcsőn. Takács most más hangon, de ismét sikerrel lépett közbe. - Majd én... Hagyjátok nekem! Itt levetette velük a zubbonyukat, rájuk adta a saját kabátját és a helyiségben talált kék vászon női munkaköpenyt és svájcisapkát. A folyosón szerzett géppisztolyt, a két tisznek puskát nyomott a kezébe, vártak egy kicsit, majd a folyosón csatlakozva a fegyveresekhez, mint "felkelők" hagyták el az épületet. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a VII: kerületiekkel odakerült B. J. éppen pálinkát osztott szét a fegyveresek között, s ez elvonta a figyelmet róluk. Takács a két katonatisztetel először a saját Népszínház utcai lakására ment, ahol átöltöztette őket, egyikük egyedül hazament, másikat Takács kísérte haza, mert elég veszélyes helyen, a Divatcsarnokkal szemben lakott. Takács késő délután visszaindult a térre, hogy másokat is megmentsen. Ott még mindig lobogva égtek a könyvek, bútorok, iratok, a honvédtisztek és rendőrök a lábuknál fogva lógtak a fákon. Takács eljutott a főbejárathoz, de ekkor rosszul lett, még átment a színházhoz, néhány percre megállt, de nem tudta összeszedni magát és hazament.
Mi késztette arra Takács Imrét, hogy életét kockáztatva megmentsen négy katonát, sőt újra elinduljon újabb életeket menteni? Takács erre jóval az események után a következőket válaszolja: "Én a szocializmust akarom és nem a kapitalizmust", de akkor, abban a helyzetben nem erre gondolt. A politikához mondta, nem ért különösebben, de azt valahogy "mindig nagyszerűen megérzem, kinek van igaza. Akkor is, ott a Köztársaság téren, úgy éreztem, nem lehet igazuk azoknak, akik kegyetlenül le akarják öldösni azokat, akik a székházban vannak. Még a gyermekeimről is elfeledkeztem akkor. S amikor szemtől szembe láttam, hogy ugyanolyan munkások, parasztok azok a katonák, akik életveszélyben vannak, akár én, akár a feleségem, már egy pillanatig sem haboztam".
A megmentők között volt Szigeti László is. Jó néhány elvtárs neki köszönhette, hogy életben maradt. Szigeti teherautó-sofőr volt, 30-án is dolgozott. "Kora délután érkeztünk a zsírral a Költői-kórházhoz. Akkor érkeztem oda, amikor a pártházból egy fehér zászlós küldöttség jött ki. Láttam, amikor minden oldalról sortüzet nyitnak rájuk, majd a fegyveresek berontottak az épületbe. Néhány perc múlva hozták ki a katonákat. Láttam azt is, hogy tüzet nyitottak rájuk. Borzalmas látvány volt... A tömeggel együtt odasordótam az egymás hegyén-hátán fekvő halottakhoz, akkor azt hittem, hogy mindenki meghalt. Egy pillanatra megmozdult valaki. (K. Farkas József volt) Odaléptem hozzá és a fülébe súgtam, hogy maradjon mozdulatban, hunyja be a szemét." Szigeti elrohant hordágyért és a sebesültet rásegítette. Egyedül azonban nem tudta elvinni, segítséget próbált szerezni. Néhányan akkor nekiestek: "Hagyjam azokat a gyilkosokat, mert én is úgy járok." De mégis akadt egy idősebb férfi, aki segített. Alighogy elindultak, a tömegből rájuk támadtak és K. Farkast ledobták a hordágyról. Szigetiék fölvették, egy ápolónő segítségével egy közelben álló kocsira tették, s a Péterfy Sándor utcai Kórházba vitték Ott is maradtak mindaddig, amíg K. Farkas a műtőasztalra nem került.
Szigeti ezután szerzett egy féltonnás tehergépkocsit, s azzal ment vissza a térre. Egy már félig levetkőztetett karhatalmistának sietett a segítségére, akit súlyosan bántalmaztak, s agyon akarták lőni. Szigeti közbelépett, és elérte, hogy hordágyra, majd azzal együtt gépkocsira tegyék. Valaki most is segített neki. A sebesültet kórházba szállították. Pusztai János, akkor a székház gondnoka, feleségével együtt részt vett halálos veszélybe jutott emberek megmentésében.
Emlékszünk rá, hogy Kertész Istánt, Weisznét, a gyermekét és Kelemen Ágnest is egy sofőr mentette meg. Orosz Jenő autóbussofőr kocsijával október 30-án délelőtt a Fiumei úti baleseti kórház felé tartva, a Köztársaság térről lövéseket hallott. Dél felé felment az ambulancia épületének a tetejére, s látta, hogy támadják a pártbizottság székházát. Kocsijával a térre hajtott, hogy segítsen.
Voltak a támadók köött olyanok, akik ott, a téren jöttek rá, mibe is keveredtek. Ekkor felébredt benük az emberség, s bátran, saját életüket is kockáztatva igyekeztek segíteni. Még a Corvin köziek között is akadtak olyanok, akik például Kertészéket segítették abban, hogy az autóbuszba bejussanak. Közülük léptek közbe néhányan, amikor egy rendőrnadrágos, fehér inget viselő, már sok sebből vérző karhatalmistát ütlegeltek, sőt egyikük riasztólövéseket is adott a levegőbe, majd másvalaki egy zászlót terített a sebesültre és a színház mögé kísérte.
Előfordultak egészen különös esetek is, jól érzékeltetve azoknak a tragikus napoknak a zűrzavarát. Méhes Lajos részt vett a pártház védelmében, majd az épület megrohanása után sikerült elvegyülnie az ostromlók között, és kimenekülnie. Az alsó erdősor és a Péterfy Sándor utca sarkán egy körülbelül harmincfős fegyveres csoport igazoltatta. Miután kiderült, hogy a pártbizottság munkatársa, meg akarták lincselni. Egyikük azonban szembefordult a lincshangulattal: - Polgártársak, egy egyszerű pártalkalmazottról van szó! - a többiek kezdtek rá is rossz szemmel nézni, ő azonban tovább erősködött: - Letartóztatjuk, kivizsgáljuk az ügyét és ha nem bűnös, szabadon kell engedni, ha bűnös, akkor felelősségre lesz vonva. - Mindjárt el is vitte Méhest a Péterfy Sándor utcán, a Rózsák terén, az Izabella és a Dob utcán át haza. A fegyveres - a VII. kerületi ellenforradalmárok egyik vezetője - minden bizonnyal azért lépett közbe Méhes érdekében, mert korábban ő maga is pártalkalmazott volt.
Az eseményekben részt vevők nagy többsége természetesen az ellenforradalom oldalán állt, és semmi sem riasztotta vissza őket a bűncselekményektől. Sőt! Néhány eseménysor, néhány portré felrajzolásával megpróbáljuk érzékeltetni, kiket vonzott a tér ezen a napon Hogyan kerültek oda, akiknek szinte törvényszerűen a szervezett ellenforradalmárok nyomába kellett szegődniük, és miképpen cseppentek a térre azok, akik mintegy véletlenül sodródraek bele az eseményekbe.
ott volt és "világhírre" tett szert N.D.-né és tizenegy társa. Egyiküknek az életútja sem véletlenül torkollott a Köztársaság tsérre. N. D.-né tisztviselőnőként kezdte, de rövidesen hivatásos kéjnő lett. A nyilvánosházak bezárása után üzemben dolgozott, majd közveszélyes munkakerülőként a VIII. és a IX. kerületi alvilág közismert beltagja lett. Október 30-án reggel a Népszínház és a Víg utca sarkán, a "törzshelyén" találkozott néhány hasonszőrű barátnőjével és barátjával. Az elmúlt tíz év alatt valamennyien sokszor álltak már a törvény előtt. Itt hallották tíz óra után, hogy a "Köztársaság téren gyilkolják a magyarokat". Elindultak a térre, a lövöldözés miatt a Népszínház utcában meghúzódtak, s innen nézték végig a "cirkuszt". Nagyon tetszett nekik, lekesen "kibiceltek", kiabáltak, "tippeket adtak" a tér felé vonuló fegyvereseknek. Időnként elballagtak a Népszínház utca sarkán levő kocsmába, ittak valamit, majd visszatértek. Amikor a tankok megjelentek, egyikük felkiáltott: - Most aztán lelépni! - visszaszaladtak a Népszínház utcába Pár perc múlva azonban valaki bekiabált a Népszínház utcába: - A tankok átálltak! - Erre visszatértek a Köztársaság tér sarkára.
Amikor a fegyveresek megindultak a pártház felé, ők is velük tartottak a "főbalhéhoz". Épp akkor értek oda, amikor egy tisztet lincseltek, civilek és fegyveresek ráncigálták, ütlegelték. A katonatiszt a földre zuhant, egy személyautó elé. Ennek a vezetője is közismert volt az alvilágban. A lincselők kiabálni kezdtek: - Gyerünk a kocsival! - A sofőr indított, a kocsi első kerekeivel keresztülment a katonatiszten, azután kötelet hoztak, a halottat fejjel lefelé felakasztották, majd többen a holttestnek estek: puskával verték, késsel meg tőrrel döfködték. A"Life" fényképésze meg is örökítette a jelenetet: egy "bestiálisan megcsonkított egyenruhás férfi holtteste függ fejjel lefelé, és egy eltorult arcú nő éppen leköpi a tetemet". N.D.-né volt. Erről a fényképről ismerte föl az egyik bűnügyi nyomozó. Nem volt nehéz, hiszen már tizenhatszor volt elítélve kisebb-nagyobb bűncselekményekért.
Miután a katonatiszttel végeztek, N.D.-né és barátai Kertészékre vetették magukat. De az autóbuszt gyorsan elindították, hiába szaladtak utána. Egy darabig még ordítoztak, kiabáltak, majd cigarettára gyújtottak és elhatározták: "elmennek valamelyik csehóba inni valamit".
Az előbb már említett J.P.-t is az a hír vonzotta a Köztársaság térre, hogy "kifüstölik" a Budapesti Pártbizottságot. Őt már fiatalon, alig húszéves korában "súlyos sérelem érte": szüleinek hatvan hold földjét 1950-ben tagosították, s "csak" tizenöt holdat hagytak meg nekik. J. P. Budapesten mint segédmunkás dolgozott. Természetesen már a 23-i felvonuláson lelkesen fújta a szovjetellenes jelszavakat, majd a Parlament előtti tüntetésen ordítozva követelte a kormány lemondását.
Hosszú lenne leírni, hogy mi mindenben vett részt 30-ig. Ezen a napon reggel nyolc óra után a körút és az Üllői út sarkán csatlakozott a pártház ostromára induló Corvin köziekhez. De nem ment be velük a térre, hanem a Luther utca sarkán behúzódott eegy kapualjba. amikor a tankok megjelentek, megijedt, de hamarosan megnyugodott, a tankok a pártházat kezdték lőni. A lövöldözés elcsendesésekor kinézett a kapu alól, és meglátta a pártházból fehér zászlóval kilépőket.
Amikor elkezdődött a lincselés, J.P. igazi elemébe került. Gyűlölte a rendszert, amely elvette a földjüket, s mot teljes erővel tört föl benne a gyűlölet. Ennek mértékét kifejezi az a bestialitás, ahogyan - mint már leírtuk - részt vett Papp József ezredes meggyilkolásában.
Tudjuk, az emberek magatartását az általános társadalmi okokon túl az egyéni, esetenként már az orvostudomány hatáskörébe tartozó adottságo határozzák meg, bár természetesen nem véletlen, hogy az adott körülmények milyen tulajdonságokat hoznak felszínre, engednek érvényesülni. J. P. ilyen egyéni motivációja volt, hogy tizenhat éves korától rendszeresen ivott. Szervezete már megkövetelte az italt, csak akkor érezte jól magát, ha legalább fél liter pálinka volt benne. Ismerősei elmondták, hogy J.P-t szadista hajlamúnak ismerték, többször előfordult, hogy munkahelyén eleven békákat vágott ketté vagy égetett el. Az egereket is előszeretettel kínozta. Maga is elmondta, hogy "a békák és egerek kínzása örömet okozott" neki. A szakorvosi vélemény megállapította, hogy "több pszichopátiás vonást" lehet észlelni nála - ilyen volt korai iszákossága és szadizmusa -, de ennek ellenére "normális, tiszta tudatállapota van, helyre, időre és személyekre pontosan emlékezik, magatartása nyugodt, érzékcsalódás vagy téveszme nem lép fel nála, a gyakorlati életben jól kiismeri magát", de cselekedetét alapvetően motiválja a "rég igyűlölet a kaommunisták ellen, mert azok apja földjét elvették".
Feltűnt a téren egy BSZKRT-alkalmazott, P. F., aki nyolc- tíz tagú géppisztolyos élén vett részt a pártház ostromában. Ott volt a sorkatonák kivégzésénél, ő is leadott egy sorozatot rájuk. Ezt a pillanatot rögzítette a "Life" má említett képsorozata. Az első képen a pártház bejárata előtt a felkelők állnak kordont, még nem engedik a házhoz a "közönséget". Jól látható köztük P. F. Egy másik kép a lövéssorozat pillanatában készült, P. F. is lövésra tartja a géppisztolyát. Végül az utolsó képen a karhatalmisták már a földön fekszenek, és P. F. is leeresztett fegyverrel áll az előtérben.
A kivégzés után P. F. az embereivel együtt részt vett a pártház feldúlásában, a könyvek, iratok égetésében, a pincék, az emeletek átfésülésében. Fél-háromnegyed óra múlva ismét a téren volt. Mikor Kertészt, Weisznét és kisfiát hozták ki a pártházból, P. F. odarohant és elkezdett ordítozni: - A gyerek csak álcázásnak van! - Megpróbálta elszakítani a felnőttektől és a körülöttük gyülekezők felé lökdöste őket azzala, hogy "intézzétek el!" Majd továbbment, nyomában a csoportja. Háromnegyed n égy felé találkozott régi ismerősével, Szabó István villamoskalauzzal. Szabó kétségbeesetten kereste a fiát, aki mint karhatalmista sorkatona tizedes október 23-tól ott volt a székház védői között. Rászólt P. F.-re_ Neked nincs gyermeked, hogy idejössz gyikolni? - P. F. odavetette: - Az én gyermekeimet elhurcolták. - Soha nem volt gyereke. Szabó részt vett 29-én este a Baross tériek támadásának visszaverésében, majd amikor az ostrom megindult, öt karhatalmistával a földszintet védte. Itt fogták el a székházba behatoló felkelők, és kivitték a térre. Szerencséje volt, a kavarodásban sikerült kijutnia a tér fái közé. Lövést kapott, a bal karján sebesült meg. A Koltói Anna Kórházba került. November 3-án egy nővér figyelmeztette, hogy kutatnak a pártház védői után, jobb lenne, ha elmenne. Civil ruhás is szerzett neki. De rosszul lett, ott kellett maradnia. Csak november 17-én volt képes elhagyni a kórházat.
P. F. múltja sok mindent megmagyaráz. 1941-ben belépett a nyilas pártba. 1944. október 15-e után a VIII. kerületi pártszolgálatosok nyomozócsoportjában vezető lett. A hónap végén már a Braun-féle likörgyár kiárusításával foglalkozott, fennmaradt egy, a Szálasi-kormányhoz intézett beszámolójelentése is. Egyik munkatársát, Dollinger Józsefet 1944 nyarán feljelentette kormányzósértésért. Dollingert ennek nyomán internálták. Mindezekért 1945-ben a népbíróság hét évre ítélte. Szabadulása után ablaktisztító lett. 1954-ben a Fővárosi Villamosvasúthoz került. A BSZKRT Baross utcai telepén 1956 nyarán már sűrűn hangoztatta, hogy nyilas volt, és elítélték. 1956 őszén már mind gyakrabban mondta azt, hogy azoknak, akik őt 1945-ben elítélték, felelniük kell tetteikért.
Nem véletlen tehát, hogy P. F. 30-án reggel már kilenc óra előtt géppisztollyal a nyakában masírozott nyolc-tíz fegyverese élén a pártház felé. A Tolnai Lajos utcában még "tobosrzott" is. A járókelőknek kiabálta: - Ha magyar hazafiak vagytok, gyertek velem a Köztársaság térre, mert ott nyírják a népet! - Itt két, éppen arra járó kalauzkollégája is felismerte.
Fél tíz után már egy fegyveresekkel teli gépkocsi sárhányóján haladt a Népszínház utcából a Köztársaság tér irányába. A kocsi röviddel tíz óra előtt a Népszínház utcában elromott és megállt. P. F. megint egy ismerőssel találkozott, Waczulak Jánossal, aki oda is ment hozzá és megkérdezte tőle: - Mi van, mester, mit csinál? - P. F. elég barátságtalanul válaszolt: - Menjen innen, mert szétlövöm.
Délután a pártházból kifelé gomolygó tömegben egy ismerős kalauznő meglátta P. F-et, odament hozzá és megkérdezte tőle: - Mi az öregem, te is itt vagy? - P. F. egy Karilt kért tőle, mert megfájdult a feje. Karil nem volt, mire P. F. azzal búcsúzott: "Megyek tovább tisztogatni".
November 1-én a VIII. kerületi rendőrségen nemzetőr lett, erről igazolványt, sőt külön fegyverviselési engedélyt is kappott. P. F. naplót vezetett. Már október 23-án este azt írta bele: "Megkezdődött a harc a szabadságért". 24-én pedig: "Nagy Imre a miniszterelnök, csak ne csalódjunk benne!".
A "Life" fényképésze a téren lincselő G. Z.-t és N. J.-t is úgy örökítette meg, mint "a magyar szabadságharc kiváló katonáit". E két jómadár jó néhányszor volt büntetve közönséges bűncseleményekért. Az elsők közzött hatoltak be a pártházba. Kiérdemelték tehát a "Life" riporterének rokonszenvét - hátha még a riporter azt is tudta volna, hogy mindkettőjük teste tele volt tetoválva az Egyesült Államok iránti vonzalmukról tanúskodó képekkel, jelszavakkal, jelmondatokkal.
Velük tartott V. M. is. Karmelita apácák nevelték. A gimnázumot nem fejezte be, tisztviselő lett, majd elment az iparba dolgozni. Később többször került köztörvényes bűncselekmények miatt a bíróság elé. Október 23-án egy huligán társasággal ott volt a tüntetésen, este a rádió ostromában már fegyverrel vett részt, majd csatlakozott a székházat támadó Práter utcai ellenforradalmárokhoz. V. M. is buzgón lövöldözött a pártházra, ott volt azok között, akik kordont álltak, hogy a tömeg ne tudjon idő előtt bemenni. Ekkor fényképezte le őt egy nyugati tudósító. 30-á estőtől ő is a nem létező pincebösrtönt kereste és részt vett olyan elvtársak letartóztatásában, akiknek szerinte tudniuk kellett róla.
V. L-t, aki fegyveresen csatlakozott a támadáshoz, szisntén a "Life" örökítette meg, amint a téren intézkedik. Ő is háromszor volt büntetve köztörvényes bűncselekményekért. Neki is az volt a hobbyja, hogy teletevoáltatta a testét.
S. Gy. 30-án reggel kilenc órakor a Teleki térre indult élelmiszert vásárolni. Fél tízre be is vásárolt. Utána a Köztársaság tér irányából lövöldözést hallott. Elhatározta, megnézi, mi van ott. Útközben betért egy ismerőséhez és ott hagyta a csomagját. Már a térhez közeledve szinte extázisba jött az ott látottaktól. Föl-alá szaladgált a Népszínház utcában és a környéken. Mikor a harckocsik lőni kezdték a székházat, teljesen megvadult. Utánuk rohant, kiabált, ordítozott. Szerzett egy piros-fehér-zöld zászlót, azt lengette, és lázasan biztatta a támadókat: - Szabadítsuk ki a foglyokat! Lőjétek a gyilkosokat! - Szerzett egy feszítővasat és a felakasztott, már élettelenül lógó Papp József ezredest ütlegelte vele.
Sokan nem osztályhelyzetük miatt, hanem az egyéni életükben bekövetkezett törés nyomán kerültek az elenforradalom oldalára. Úgy,mint Cs. T., akinek hatgyermekes kisparaszt apja a felszabadulás után kapott nyolc hold földet. A mezőgazdaság szocialiseta átszervezésével járó mélyreható társadalmi átakakulás, amely 1948 után bontakozott ki, még a súlyos torzítások és hibák nélkül is sok kistulajdonosnak okozott volna nehézséget, gyötrődést. Cs. T. is talaját vesztette. 1950-ben négy évre ítélték betöréses lopásért, szabadulása után különböző munkahelyeen mint segéd-, vagy betanított munkás dolgozott. Október 30-án éppen a Rákóczi úton ballagott. Hallotta, hogy a Köztársaság téren harcolnak. Kiváncsiságból arra vette az útját. A tűzoltólaktanya előtt egy fegyveres arra biztatta a járókelőket, hogy vegyenek részt a pártház elleni harcban, mert onnan megtámadták a felkelőket. Cs. T. ekkor, ebben a percben határozta el, hogy csatlakozik a felkelőkhöz. Fegyvereket osztsogattak. Cs. T. is kapott egy karabélyt húsz tölténnyel. Ki is ment a térre és egy nagy kőhalom mögül mind a húsz töltényt kilőtte a pártházra. Mikor a harc hevesebbé vált, úgy tett, mintha lőszerért menne és lelépett, a Köztársasát tér 18-as számú ház kapuja alatt hagyta fegyverét. De mégis a környéken maradt, mert érdekelte, mi lesz. Miután a pártházat elfoglalták, úgy gondolta, most már "biztosra megy", elhatározta, hogy jelentkezik a nemzetőrségbe. Még égtek a máglyák a téren, még folyt a lincselés, amikor a Népszínház utca és a Köztársaság tér sarkán egy régi ismerősével találkozott, aki már tagja volt a Mosonyi utcában megalakult nemzetőrségnek. Elmondta a szándékát és az ismerőse magával vitte. Belépett a nemzetőrségbe, igazolványt, fegyvert, rendőrruhát is kapott.
S.t. , P. A. és T. K. is azzal indult el hazulról ezen a napon, hogy szétnéz a városban. Villamos nem közlekedett, így előbb gyalog, majd teherutóra kapaszkodva kószáltak. A Keleti pályaudvarnál a kocsit fegyveresek elkobozták, s elindultak vele a Köztársaság térre. S.T--éket is felszólították, hogy tartsanak velük, ők azonban nem csatlakoztak, hanem gyalog indultak el az egyer erősödő lövöldözés irányába. Így jutottak el a térre, ahol már javában folyt a harc. A színház mögül figyeltek. Egyszerre csak S. T. kezébe egy dobtáras géppisztolyt nyomtak, bevitték a színházba és ott beosztották abba a csoportba, amely a földszintről tüzelt. Később az elsők között hatolt be a pártházba, egészen az első emeletig tört. Itt meglátta, mit csinálnak az elfogottakkal, nem ment tovább, kijött a székházból. Még ott maradt a téren, de már csak nézte, mi történik. A székház elfoglalását követő brutalitásokban már nem vett részt.
Miért került S.T.- aki a felszabadulás előtt uradalmi cseléd volt - a lövöldözők közé és aztán miért nem vállalta a brutalitásokban való részvételt? Odasodródásának okai között nyilván szerepet játszott rossz anyagi helyzete, főként pedig az, hogy az ötvenes években rendszeresen hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Lassan aktivizálódott, a hallottakról feljegyzéseket kezdett készíteni, tartalmukat a munkahelyén a beszélgetéseibe is beleszőtte. Lefoglalt, s a Fővárosi Bíróság irattárában őrzött füzeteiben a feljegyzések október 23-a után szaporodnak. Csatlakozásában valószínűleg az is közrejátszott, hogy úgy látta, ez már a befejezés, s kár lenne belőle "kimaradni".
De miért "lépett le", miért nem tudta oly mértékig gyűlölni a munkáshatalmat, hogy részt vegyen mindabban, ami a pártházban és a téren történt? Ez talán azzal magyarázható, hogy egyénileg nem volt alkalmas a brutalitásnak arra a fokára, amelyet tapasztalt.
Barátai, P. A. és T. K. egy ideig ott tébláboltak a színház mögött, figyelték, mi történik, gondolkoztak, mit csináljanak. Végül is úgy látták, legjobb lesz, ha elhagyják a fegyveres harc színhelyét. El is mentek, meg sem várva a székház elfoglalását.
Cs.L. október 30-án reggel azért indult el otthonról, hogy megkeresse fiát, aki már napon óta nem volt otthon. Attól tartott, hogy a gyerek belekeveredett valamibe. Tíz óra előtt néhány perccel a Berzsenyi utca sarkán egy izgatott csoporthoz ért. Valaki azt javasolta, hogy szerezzenek fegyvert, mások már hozták is és osztogatni kezdték. Cs. L. is ráállt a dologra, fegyvert fogott, s a Légszesz utca sarkáról, egy kapualjból többetmagával lőtte a pártházat. Egy idő után abbahagyták a lövöldözsést, és a teret megkerülve, a Luther utcán át a Népszínház utca felé indultak. Ott fiatalokkal találkoztak, akik a térre igyekeztek és fegyvert kértek tőlük. Cs. L. amikor hallotta a kiabálást: "A tankok átálltak!"s erre visszament a tér és a Luther utca sarkáig, itt egy lövés érte és súlyosan megsebesült.
A közönséges bűncselekményekért többször elítélt S. I. nem véletlenül került a térre. A házkutatás sorsán előkerült naplójában egy hevenyészett rajzot találtak a Budapesti Pártbizottság elleni támadás tervéről, valamint feljegyzéseket a Szabad Európa és a londoni rádió magyar nyelvű adásainak időpontjáról, hullámhosszairól, továbbá a Szabad Európa Rádiónak a "szabadságharcosok" számára szóló utasításairól. S. I. a fegyveresek után maga is berohant a székházba, majd a hóna alatt textilanyaggal jött ki. Ahogy kiért, látta, amint a székház előtt a tömeg egy rendőrt agyonvert, egy férfit felakasztott, egy másikat puskatussal ütlegelt.
Az egyik Teleki téri kocsmában és előtte az utcán egész délelőtt nagyobb csoport hallgatta a térről odaszűrődő lármát. Vitatkoz tak, hogy odamenjenek-e, de a többség úgy döntött, hogy amíg ilyen erős a lövöldözés, maradnak. Mikor azután csend lett, B. Sz. biztatására mintegy tizenöten megindutak. Mire a Köztársaság térre értek, már hét felakasztott embert számolhattak össze kilencet pedig a pártház előtt fekve találtak. B. Sz. vezetésével benyomultak a pártházba, megnézték az udvart, lementek a kazánházba, részt vettek a könyvek, bútorok kihordásában. Eközben többenközülük akkor és ott "ráébredtek", hogy nekik is részt kell venniük a "foradalomban", a "szabadságharcban". A térről egyenesen a VIII. kerületi kapitányságra mentek, s jelentkeztek a nemzetőrségbe. Este már a körúton és a Rákóczi úton járőröztek, s másnap igazoltatták is körzetükben az embereket és autókat. Nem volt véletlen, hogy ezt az utasítást kapták: a Kisgazda-, a Szociáldemokrata, a Kereszténydemokrata meg a többi új párt kocsijait kell engedniük.
Zs. J., K. P., T. J. azért indult a térre, mert egy házmester elmondta nekik, a Köztársaság téren akasztás lesz, nézzék meg. K. P-né azonban óvatosan kijelentette, hogy előbb megfőzi az ebédet. Így K.P-ék csa, két órakor találkoztak a Népszínház utca és a Köztársaság tér sarkán a többiekkel. Innen együtt mentek tovább. A harcok elültével egy-egy géppisztolyt szereztek. Néhányan közülük egészen előrefurakodtak, hogy jobban lássák, mi történik. Jól láthatták, amint az épület megrohanása után egy sebesült a pártházból kimenekülve egy teherautó alatt próbált elbújni, egy bőrkabátos azonban a géppisztolyával fejbe vágta, a továbbiakat már nem tudták nyomon követni.
Hopka György, a Ganz Vagongyár fűtője 30-án a feleségével együtt elindult a Bezerédi utca 6. számú házban lakó munkatársához. Előző nap ugyanis megbeszélték, hogy együtt mennek majd be az üzembe, mert úgy hallották, fizetési előleget adnak. A Kenyérmező utcán ét a térre keveredtek, s rémült döbbenettel nézték az eléjük táruló látványt. Hopkáné felsóhajtott: - Szegény emberek! - Csak ennyit mondott. A háta mögött azonban éppen ott állt az egyik szomszédja, aki kiabálni kezdett: - Idejönnek siratni a kommunistákat! - Ez is elég volt, a körülöttük levők nekik estek, Hopkát és feleségét pillanatok alatt a földre döntötték, ütni, rugdalni kezdték őket. Az idős házaspárt néhányan nagy nehezen kimentették a lincselők kezei közül azzal, hogy bekísérsik őket a Baross tér 19-be, ahol ügyüket majd kivizsgálják. Ezt meg is tették. Hopkáéknak azonban szerencséjük volt, mert az egyik fegyveres ismerte a férjét és a védelmére kelt: - Ezeket el kell engedni, ismerem az öreget, ez egy fűtő a Ganz-gyárból. - Némi vita után elengedték az idős házaspárt, de ők most már nem mertek hazamenni, féltek a szomszédtól. Ezért a Baross tériek közül ketten hazakísérték őket.
Hopkának és feleségének semmi köze sem volt a pártházhoz, s a pártház védőinek, a pártmunkásokhoz, a karhatalmistákhoz. Egyszerűen csak megrémültek a tére eléjük táruló látványtól. Csak azért a megjegyzésért, hogy "szegény emberek" majdnem az életükkel fizettek. Ez az eset is jól jellemzi, milye volt a téren a hangulat, milyen volt az ostromlók beállítottsága, általában, hogy mi minden szabadult fel ezekben a napokban, mi ömlött gátlástalanul végig egész Budapesten.
De mást is mutat. Azt, hogy a Baross téri fegyveresek között még 30-án is voltak olyanok, akiknek számított, hogy valaki a Ganz Vagongyárban fűtő, egyszerű munkás . Ez azon túl, hogy jelzi a fegyveres csoportok összetételét, arra a politikai helyzetre, azokra a viszonyokra is rávilágít, amelyekkel az ellenforradalom vezetőinek számolniuk kellett. Akadtak a fegyveres csoportokban és a munkástnácsokban is olyanok, akik őszintén hitték, hogy a "forradalom" az "igazi szocializmust" akarja megvalósítani. Még a pártház ostromlói között is voltak, akik ragaszkodtak a szocializmushoz, a tőkések és földbisrtokosok nélküli világhozssssssss. gy képzelték, hogy a "forradalommal" tulajdonképpen megújhodik a szocializmus. Ezt bizonyítja, hogy a pártház elfoglalása után nem kevesen visszariadtak attól, ami történt. Nem a brutális, gyilkos fehérterrort akarták. Igaz, hogy nem ők uralták a terepet,de jelen voltak. Gondoskodni kellett arról, hogy mire tévedésükre rájönnek, ne maradjon erő, mely a csalódott embereket összefoghatná. Mint október 31-én a Kilián-laktanyában Király Béla megfogalmazta: "A Budapesti Pártbizottság székházának az elfoglalására a forradalom továbblendítése végett volt szükség."
A Köztársaság téren szervezetten támadó fegyveresek hatvan százaléka már el volt ítélve politikai, vagy köztörvényes bűncselekményekért. Az a sajátos és rendkívül különös szövetség, amely már október 23-a előtt létrejött e rétegek között, s október 23-án az utcán lelepleződött, most még inkább kibontakozik. Már nemcsak motiválja, hanem alapvetően meg is határozza az eseményeket. Október 30-a után pedig, amikor ugrásszerűen szaporodtak és megnőttek a fegyveres alakulatok, átalakulásuk is rohamossá vált.
Hogy a Köztársaság téren viszonylag sokan riadtak vissza a brutalitásoktól, abban nemcsak érzelme játszottak szerepet, hanem elsősorban a politikai differenciálódás. Az ellenforradalom résztvevői között a első pillanattól kezdve a legkülönbözőbb nézeteltérések, belső harcok dúltak a célok és az eszközök körül. Igaz, ezek a differenciák még nem váltak alapvetőkké, később azonban minden bizonnyal azzá váltak volna. A pártház ostromát és a téren lejátszódó eseményeket már azok diktálták, akik a népi demokratikus rendszer teljes és legvéresebb felszámolásának hívei voltak. Törvényszerűen vezetett az útjuk a Köztársaság térre azoknak is, akik a hibák kijavítása érdekében a tömegnyomást, az utcai megmozdulást, sőt a fegyveres harcot is lehetségesnek, sőt szükségesnek tartották. Háy Gyula másokhoz hasonlóan a Köztársaság téri eseményekben csak az alvilág szerepét látja. Október 30-a az a nap - írja -, amikor "az alvilág szóhoz jutott". De az alvilág valóban csak szóhoz jutott mint a politikailag határozott és magabiztos célokat követő erők segédcsapata. A politikai célokat, a társadalmi elképzeléseket, a programokat mások adták ezen a napon is. Az alvilág és a reakció szövetségének szálait már korábban elkezdték fonni, gyökerei szerteágaztak mélyre nyúltak.
Ha okóber 30-án csak az alvilág jutott volna szóhoz, ha a történtek csak véletlenszerű atrocitások lettek volna, a felkelés politikai szférája elszigetelte volna az alvilág brutális és politikailag is otromba tömegeit. A téren azonban október 30-án a fekete karneválnak az az órája látható, az az eseménye érhető tetten, amikor az ellenforradalom leveti álarcát.
Ám az ellenforradalomnak nem az erőszak a lényege. Nagy tösrténelmi fordulópontok idején, osztályok heves összeütközésekor az erőszak általában megjelenik: "Az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes". 1956. október 30. erőszaka azonban nem új társadsalmi rendszert akart a világra segíteni, hanem a történelmileg túlhaladottakat akarta visszaállítani.
Október 30-át az ellenforradalmi brutalitás jellemzi, de ez a nap csak kiemelkedik a 23-a óta tartó folyamatból. Október 23-án valóban sokan azt hitték, hogy amit tesznek, az egyenes folytatása 1848-1849-nek, a XIX. század szabadságharcának, sőt olyanok is felléptek, akik azt gondolták, hitték, hogy egy új szocialista forradalmat valósítanak meg. Ehhez a tévhitükhöz nagymértékben hozzájárultak a külsőségek: a tüntetések, az utcai harcok, a barikádok, a középületek és az államhatalmi intézmények megtámadása, új és nevükben rendkívül "forradalmi és "radikális" pártok és hatalmi intézmények létrehozása. Az illúziókkal szemben azonban abban arjlik a lényeg, miként alakult a hatalmi intézmények, pártok, fegyveres csoporstok osztályösszetétele, milyen osztály politikai elképzeléseit képviselték, milyen osztály- és politikai erők tettek szert egyre több hatalomra. Nem a szavak, a jelszavak, a zászlók a meghatározók, a döntők, hanem a tények és a cselekedetek.
Már korábban részletesen szóltunk október 23-a előzményeiről. Október 23-án azonban minőségi változás következett be. A szervezett erők tudatosan léptek fel és befolyásuk alá vonva, lendületbe hozták a szervezetlen tömegeket. A fegyveres harcok kirobbantása, a kormányzat meghátrálása, a felkelés kezdeti sikerei lehetővé tették a külön-külön szervezkedő csoportok egyesülését, feltöltődését, megnövekedett tekintélyük pedig tovább erősítette befolyásukat a még szervezetlen rétegre. Ez a folyamat játszódott le 23-30-ig.
A sikerült tüntetés, a rádió elfoglalása megnövelte a következő akciókat előkészítő aktív csoportokat, már meg tudták rohanni a fegyvergyárakat és raktárakat. Ezután formát ölthettek a fegyveres alakulatok, s megkezdődhetett a velük való tárgyalás. A kormány meghátrálása, majd harcuk jogosságának elismerése szélesre tárta a szervezetlen, többségében még ingadozó, ide-oda csapódó tömegek előtt a szervezett erőkhöz való sodródás vagy csatlakozás útját. A fennálló törvényes renddel, a népköztársasággal életre-halálra harcban álló erők egy réséze is szervezetlen még, vagy nem aktivizálódott a "nemzeti forradalom" oldalán - bizonytalan, fél.
Ebben a szituációban a frontáttörést a felkelés jogosságának elismerése jelentette. E frontáttörést azonban meg kellett szilárdítani, ki kellett szélesíteni és éppen ez adja október 30-a értelmét.
Megszilárdítani. Ez azt jelenti, hogy az eseményeket tovább kell lendíteni. Ehhez legelőször olyan akcióra van szükség, amely az ingadozók, a bizonytalanok, a karrieristák előtt nyilvánvalóvá teszi a felkelés sikerét, amelynek segítségével részben mozgósítani, részben terrorizálni lehet a szervezetlen tömegeket. A számítás bevált: láttuk, hány szimpatizánst vonzott a térre a hír, hogy ostrsomolják a Budapesti Pártbizottság székházát, hányan csatlakoztak a fegyveresekhez a támadás előtt, majd a sikeres ostrom után az utcákon, a kapuk alatt ácsorgók közül hányan aktivilálódtak azonnal a legbrutálisabb formában. És még jellemzőbb, ami a pártház eleste után kezdődött - pontosabban folytatódott - Budapesten, sőt az egész országban.




 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A pártház elesik 2.
  2011-08-07 11:56:35, vasárnap
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Nagy Máriát, Csikesz Józsefnét, Prieszol Olgát és még egy társukat fegyveres kísérettel vitték a Rákóczi útra, a Divatcsarnoknál akarták átadni őket egy ellenforradalmi csoportnak. Az átélt borzalmak ellenére volt bátorságuk és lélekjelenlétük, hogy kivágják magukat és sikerült megszökniük.
Kelemen Ágnes, Chajesz Ida, Kállai Éva és Kollányi Antal a második emelet egyik udvari szobájában tartózkodott, amikor a fegyveresek betörtek a pártházba. A vad lármát és ordítozást hallva, kimentek a folyosóra. A fegyveresek már a lépcsőkön törtettek felfelé. Beugrottak a lépcsőház melletti udvari szobába, de a támadók észrevették őket, odarohantak és bekiabáltak: - Gyertek ki, mert lövünk! Valaki felordított: - Adjátok nekem ezt a k...t, én kinyírom! - Karon ragadta Kelemen Ágnest, és lefelé lökdöste a lépcsőn. A felfelé özönlő fegyveresek köpdösték, szidalmazták, nem is tudta pontosan, hogyan került az utcára. Ott a járda mellett továbbterelték, ahol a már lelőtt védők holttestei feküdtek. Kísérője ráordított: - Nézd meg jól, te is így jársz! - S mikor ő elfordította a fejét, a hajánál fogva kényszerítette, hogy odanézzen, majd a tömeg kellős közepébe vezette. Itt ütni-verni kezdték, valaki egy géppisztoly tusával akarta fejbe vágni. Kelemen Ágnes ösztönszerűen elkapta a fejét, így csupán kisebb sérülés érte. A tömeg kisodorta a tér és a Kenyérmező utca sarkára. Többször is ellökték, de mindig sikerült felállnia. Félt, ha a földön marad, agyontapossák. Letépték a szoknyáját is, egy fegyveres rendőrköpenyt dobott rá, és a pártház falához tuszkolta. Valami a tudata mélyén azt súgta neki: csak a falhoz nem kell állni. Körülötte kórusban ordítoztak: "falhoz vele!", mások viszont azt kiabálták: "nézzük meg az iratait!". Motozni kezdték, s közben valahogyan a közelben álló sebesültszállító autóbuszba került. Itt megtalálták a személyazonossági igazolványát a blúzában, és ketten is bizonygatták: tisztviselőnő. De a tömeg egy része így sem akarta elengedni az autóbuszt. Végül is a busz a Koltói Anna Kórházba szállította, ahol elsősegélyben részesítették. Másnap letartóztatták és átszállították a Corvin közbe, ahol többször kihallgatták a székház védelméről, főképp pedig az állítólagos pincebörtönökről.
Kelemen Ágnes tisztviselőnő október 28-án ment a pártházba, ahol bátyja, Kelemen Lajos, a Központi Vezetőség instruktora tartózkodott. "Úgy vélem, ha a pártházba megyek, talán segítségére tudok lenni az elvtársaknak, ha esetleg valami adminisztratív munka van. A pártház ellen indított támadás ideje alatt a második emelet egyik szobájában tartózkodtam Kállai Éva és Chajesz Ida elvtársnőkkel, valamint a PB egyik munkatársával."
Kelemen Ágnes egyik bántalmazóját, Z.E.-t a harmincas években a nyilvánosházak lakói között tartották számon. 1949 elején rendőrségi besúgó lett, ezért a felszabadulás után internálták. Z. E. 23-án részt vett a Parlament előtti tüntetésen, a következő napokban Zuglóban egy ellenforradalmi fegyveres csoport akcióiban, s amikor megtudta, hogy a Budapesti Pártbizottság székházából "lövik a magyarokat", odasietett. Segített a lőszerhordásban, majd az ostrom után azok között volt, akik a leghangosabban kiabálták: "akasszátok fel őket, ne kíméljétek a dögöket!". Az ellenforradalom leverése után sem nyugodott, így részt vett a többi között a novemberi úgynevezett nőtüntetésben is.
Chajesz Idának, mielőtt a második emeleti szobába szorult, több elvtárs segítségével sikerült még az egyik irodahelyiségben a munkásmilíciák szervezésére vonatkozó iratokat megsemmisítenie. Őt is lerángatták a lépcsőkön. A felfelé áramló fegyveresek egyike már ráemelte a puskáját, de a másik rászólt: - Az ilyen öreg nénit ne bántsd! - A közbeszólás sem használt. Chajesz idával eldobatták a táskáját és a kabátját. Az első emeleti folyosón szembekerültek Lakatos Péterrel, Chajesz Ida kísérői ekkor nekiestek Lakatosnak, rugdalni kezdték. Chajesz ekkor az egyik szobába szökött előlük, de itt is fegyversek voltak. Ezek rögtön közrefogták, majd "gyere ki, nézd meg mi történik ott!" felkiáltással kituszkolták az épületből. A téren egy csoporthoz lökdösték, melynek tagjai a lábánál fogva felakasztott, véző fejjel lefelé lógó Papp ezredest állták körül. Majd kényszerítették, hogy végignézze az egyik karhamatalmista meglincselését. "Arca felismerhetetlenségig el volt torzítva. Minden bizonnyal már régóta ütötték, a teste formátlanná vált." Az agyonvert, taposott ember szájába beletömték a párttagsági könyvét.
Ezalatt Kállai Éva a második emeleti szobában húzódott meg. Mikor újabb felkelők fésülték át az emeletet, az ablakhoz ment és "átllépett a második emeleti folyosórácson. Néhány percig a korlátba kapaszkodott. Amikor a banditák megjelentek a folyosón - abban a pillanatban elengedte a rácsot." Lezuhant, s ott maradt az udvaron összetörve. Azt hitték, meghalt, és csak később, a szomszédos ház lakói fedezték fel, hogy életben van. Felvették, átvitték magukhoz, majd mentőket szereztek és a Péterfy Sándor utcai Kórházba szállították. "A második emeletről leugrott Kállai Évát gondos kezek mentették a kórházba, ahol majdnem fél évig ápolták. De sem gyógyulni vágyó szervezete, sem az áldozatos orvosi munka nem tudta megmenteni. Kállai Éva, a Köztársaság téri fasiszta támadás egyik hős áldozata, féléves szenvedés után meghalt. Árván hagyta három gyermekét is."
Kállai Éva hat hónapig élt, s így elmondhatta, mi játszódott le benne, amikor a támadókat közvetlen közelről hallotta. Régi emlékei elevenedtek fel az Andrássy-laktanyából, ahol mint az Országos Ifjúsági Bizottság tagját, Ságári közvetlen munkatársát heteken keresztül kegyetlenül vallatták. Semmiképp sem akart még egyszer az ellenforradalmárok kezébe kerülni.
Mikor nyilvánvalóvá vált a pártház eleste, Tompa Károly néhány karhatalmistával a DISZ-székház pincéjébe húzódott. Mintegy fél óra múlva rendőr-esőkabátot és kék svájcisapkát viselő, negyven körüli férfi vezetésével, fegyveres csoporst hatolt a pincébee. A férfi parancsot adott embereinek, hogy a polgári személyeket kísérjék fel, maga pedig: - Hogyan kerülsz ide régi haverom? - felkiáltással odalépett Tompához. Átölelte, és közben odasúgta neki: - Gyere azonnal velem, valahol átöltöztetlek. - Ezután Tompáékat felkísérte az udvarra és a konyha mellett egy üres szobában hagyta őket, hogy átöltözzenek. Elment, majd rövid idő múlva egy csomó hasznlt munkaruhával tért vissza. Tompa és a többiek gyorsan átöltöztek. Most az volt a kérdés, hogyan hagyhatják el feltűnés nélkül az épületet. A hangulat izzó volt, a házban még lövöldöztek, az udvaron és a téren már folyt a lincselés. A svájcisapkás azt tanácsolta, menjenek le a konyhába. Tompáék lementek, itt az edényekből egy csomót magukhoz vettek, és megindultak kifelé. Az épület előtt egy teherautóra a nemzetőrök rakták a házból kihurcolt holmit. Tompáék is rárakták az edényeket, a svájcisapkás maga mellé ültette Tompát a vezetőfülkébe, a többiek elhelyezkedtek a kocsin, mely elhagyta a teret. Így menekült meg Tompa az összes vele levő sorkatonával.
Gajdán Imre karhatalmista is a pártházban harcolt. Rendszeresen felhívta telefonon a bátyját, Sándort. Október 29-én beszéltek utoljára. Testvére felajánlotta, hog segít neki,ha kell, visz ennivalót és cigarettát. De ő tiltakozott, mondván, hogy az épületet, ahol tartózkodik, megtámadhatják. Gajdán Imre a reggel elfogott túszok közé került, s nem tudni pontosan, hogyan gyilkolták meg. A székház eleste után holttestét leköpdösték, meggyalázták, végül felakasztották. Családja hosszú ideig hiába kereste, azt sem tudták, mi történt vele. Édesapja és testvérei csak 1957 nyarán találták meg az újpesti temetőben.
Molnár Jenőt két másik karhatalmistával együtt a DISZ-székház kazánházából vitték ki a térre. Az udvaron Molnárt puskatussal kétszer fejbe verték, majd egy géppisztolysorozatot adtak le rájuk. Molnár még látta, kik. Mikor összestek, hátulról ismét lőttek rájuk, majd egy kissé távolabbról két kéigránátot dobtak feléjük. Két társa meghalt. Molnárt tizenhárom találat érte, de életben maradt. Egy ismeretlen férfi juttatta a Koltói Anna Kórházba. Itt dr. Borók sebész megoperálta, s ezzel megmentette az életét.
A második emeleten harcoló Kádi Imre karhatalmista a pártház kultúrtermén keresztül eljutott a DISZ-székház konyhájáig. Ott egy fegyveres csoport felfedezte és a térre hurcolta. A sortűz után Kádi összeesett, érezte a mellében, bal kezében a fájdalmat, ahol a golyók érték. Pár perc múlva megmozdult, ekkor egy téglával fejbe ütötték és elvesztette eszméletét. Hangos vitára tért magához, valaki a védelmére kelt, majd tehergépkocsira rakta és kórházba szállította. Később tudta meg, hogy megmentője Lukácsi Endre volt, aki másokat is megmentett, ugyanebben a gépkocsiban vitte ki például Könczöl Sándort is.
Az elesettek között volt Frank Ferenc. Amikor édesapja megtudta, mi történt a fiával, teljesen összeroppant, rövidesen meg is halt.
Ezek a tények! Ezeknek a fényében kell minősítenünk egyes, Nyugaton élő szerzők "forradalomdicsőítését". Mert ez a fő céljuk. Olyan "forradalomról" ínak, amely a "demokráciáért", "az emberi szabadságjogokért", a diktatúra és zsarnokság ellen robbant ki, a "humanista" eszmék jegyében fogant és az erőszak, a brutalitás ellen irányult, sokan egyenesen, mint a "szellem forradalmát" idézik.
Forduljunk ismét John Sadovy amerikai újságíróhoz. Sok mindent nem láthatott, hiszen nem volt ott mindenütt, s amikor elhagyta a Köztársaság teret, még nem is ért véget az ostrom. "Amikor visszafelé mentem a parkon át, asszonyokat láttam, akik férjüket keresték a holttestek között. Leültem egy fatörzsre. A térdeim összecsuklottak. Olyan érzésem volt, mintha valamilyen súlyos terhet cipeltem volna, amelyet nem tudok tovább cipelni. Az ember valamilyen módon felelős azért is, amit más emberi lények tesznek."
A támadók meggondoltan, hidegvérűen, szervezetten gyilkoltak. Mégis nem kevesen megpróbálták a "szabadságharcosokat" tisztára mosni. Így Urbán nem átallotta leírni: a "szabadságharcosok" utasítása az volt, hogy "mindenkit életben kell hagyni, aki megadja magát...", de a tömeget ért brutalitások következtében "...az emberek saját kezükbe vették a törvénykezést". A valóság az, hogy a fegyveresek mindannyian - a Corvin köziek és a Baross tériek is - azt a parancsot kapták, hogy foglyot nem ejthetnek és senki a székházat élve el nem hagyhatja. A székház elfoglalása után a "szabadságharcosok" már "rendet tudtak tartani". Nem engedték a székházba vagy a székházhoz túlságosan közel a ott gyülekező embereket. Tehát azokat sem, akiket az egyes, Nyugaton megjelent könyvek szerzői csőcselékként jellemeznek. A kivégzéseket közvetlenül a székház elfoglalása után hajtották végre, a "rend" fenntartása közepette. Szervezett ellenforradalmárok kísérték a falhoz a különböző helyeken elfogott karhatalmistákat, a kivégzéseket ők vitték végbe, miközben a székház előtt fegyveres kordont vonva, távol tartották az embereket. "A pártház előtti térség a tömegtől meg volt tisztítva, ott csak fegyveres ellenforradalmárok tartózkodtak, nyilvánvalóan azok, akik a további események felett rendelkeztek". Azokat, akik a tömegből a térre akartak beözönleni, távol tartották nemcsak a kivégzések előtt és alatt, hanem a kivégzések után is, mégpedig azért, hogy a kivégzésekről a nyugati sajtó fotoriporterei fényképeket készíthessenek. Ennek "köszönhető" az a sok megrendítő kép, amely a pártház eleste után a világsajtóban napvilágot látott.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A pártház elesik 1.
  2011-08-06 10:35:11, szombat
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Amikor az ostromlók látták, hogy a védelem megszűnt, "hatalmas ordítozásba kezdte és megkezdődött a székház megohamozása". A védők Várkonyi vezetésével visszavoultak az első emeletre és itt harcoltak tovább. Mikor a támadók minden oldalról megrohanták az épületet, a benne tartózkodók egy része érthetően pánikba esett, a felső emeletekről megindultak az alagsor felé és zsúfolásig megtöltötték a légópincéket és a kazánházat.
A fegyveresek berontottak és elözönlötték a lépcsőházakat, az emeleteket, az udvart, a kazánházat és a légópincéket. Elsőkként a Kenyérmező utcai oldalról a Thököly útiakhoz és a Baross tériekhez tartozó csoportok hatoltak be. A színházból támadó, zömükben Corvin köziek és mások a főbejáraton rohantak be. Amikor a harckocsik lőni kezdték a székházat, a Rákóczi út 61. számú ház és a Rákóczi út sarkán várakoztak. Mikor a nagy ordítozás kitört, arra gondolva, hogy ez a székház elestét jelenti, elindultak a térre. De egy rész ük már a Kenyérmező utcai oldal földszinti ablakain bemászott, ordítozva: - Erre is lehet jönni, gyerünk, erre is gyertek!
A szervezett fegyveres csoportokat újabb fegyveresek követték - részben azok, akik az első kivégzéseket véghezvitték. Bár ezek jelenléte tovább fokozta a támadás brutalitását, az ostrom leszámolás, bosszú jellegét, ugyanakkor megkönnyítette, hogy az első gyilkosságsorozat után életben maradt pártmunkások közéjük keveredve kijuthassanak a székházból. Ezt elősegítette, hogy a felkelők között is akadtak olyanok, akik megdöbbentek, valósággal megrettentek attól, amit társaitk csináltak és lelohadt a vérengző kedvük.
A megrohanás első perceiben, amikor a karhatalmisták és a pártmunkások egy része még védekezett, a felkelők szervezetten küzdötték le a védőket, s fésülték át a helyiségeket, egyszerű volt felismerni, ki hová tartozik. De amikor mind többen tódultak be, áldozatot és zsákmányt keresve, kitört az anarchia. A fejetlenség nőttön-nőtt, a Baross tériek és a Corvin köziek, sőt az ezekhez tartozó Práter utcaiak sem ismerték egymást. Percenként előfordult, hogy a fegyveresek velük érző, de előttük ismeretlen civileket néztek pártmunkásoknak, és meg akarták ölni őket. A kölcsönös gyanúsítás pillanatok alatt elharapódzott és ki-kirobbant. Ebben az általános fölfordulásban egy-egy védőnek sikerült valamely csoporthoz odacsapódnia és így meg tudott menekülni.
Az elsőkként behatoló fegyveresek mindjárt három részre szakadtak. Egyik részük az előcsarnokban maradt, ők fogták el a légópincébe visszahúzódókat, másik részük az emeleteket szállta meg, harmadik csoportjuk pedig a székházon keresztül áthatolt a DISZ épületébe, hogy annak védőivel számoljon le.
Ezalatt a szlovák diákotthont megszálló, majd később a Kenyémező utcai oldal egyik földszinti ablakán a pártházba behatoló Baross térieks egy részlege eljutott a konyhába. Az ő feladatuk volt, hogy a "székházban felhalmzott nagy mennyiségű élelmet" megszerezzék. Meglepődtek, amikor mindössze néhány kiló lisztet, tésztát és igen kevés húst találtak. Nem is akarták elhinni, hogy nincs több, ordítva, üvöltözve keresték az élelmiszerraktárt, s másokat is segítségül hívtaka kereséshez. Az udvaron, a pincékben is kutattak, de élelmiszeret nem találtak többet.
A mintegy húsz-huszonöt Baross téri fegyveres erre elkezdte kihordani a székház raktárában talált holmikat. Az itt tárolt föggönyöket, rádiókat, írógépeket, szőnyegeket, bútorokat a Kenyérmező utcai ablakokon keresztül adogatták ki, rakták fel az odaállított teherautókra. Hordták a konyhafelszerelést, az irodai bútorokat, a szőnyegeket, a képeket.
Abból a tényből, hogy nem mindenkit öltek meg, akit a székházban találtak, sőt elég sok embernek sikerült életben maradnia, egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a helyzet - illetve, mint előszeretettel fogalmazzák: a "néhány atrocitás" - valójában nem is volt olyan súlyos. Nyugaton megjelent könyvekben az olvasható, hogy a pártház védőit a "szabadságharcosok" mentették meg. Gosztonyi egyenesen azt állítja, hogy "a szabadságharcosok föllépése a csőcselsék ellen irányult".
Volt-e különbség, és ha igen, micsoda? Volt-e összefüggés, és ha igen, milyen, a sezrvezett, fegyveres ellenforradalmár csoportok által végrehajtott kivégzések és a többi csőcselék gyilkosságsorozata között?
Ennek megállapítására nagyon fontos, miképp indult el a gyilkosságsorozat, hogyan szabadultak fel a vérengző "ösztönö", hogyan halt meg a fehér zászlóval a térre lépő három parlamenter. Láttuk: Mező Imre halálát a pártházat szervezetten ostromló fegyveresek golyói okozták, Papp Józsesfet, Asztalos Jánost is ők lőtték le. A fegyveresek által okozott halál és a lincshangulatra éhes csoportok brutalitása következtében okozott halál elválaszthatatlan. A kezdeményezés a "szabadságharcosoké" volt. Hisz a parlamenterként fehér zászlóval a térre kilépő Mező, Papp és Asztalos lelövése utat nyitott a szervezett ellenforradalmárokat támogatók lincselésének. Ebben, mint cseppben a tenger, benn van mindaz, ami a téren és nemcsak a téren történt. Nem lehet ezt a két erőt elválasztani egymástl, még ha nem is teljesen azonosak. Kölcsönösen segítik, támogatják, erősítik egymást. A fegyveresek teszik lehetővé, hogy az utcákban, a kapuk alatt, a tér távolabbi részein a civilek gyülekezzenek, ezek pedig jelenlétükkel erősítik az ostromlókat. De nemcsak erről van szó. Október 30-a a fegyveres alakulatok már magukba olvasztottak jelentékeny, korábban szervezetlen, lincselésre kész politikai erőt is.
Kétségtelen, hogy a "szabadságharcosok" között akadtak olyanok is,a kik segíteni akarnak és segítettek is a párthzáz védőin. Ezek csak ott döbbentek arra, hogy tulajdonképpen mi történik, s visszamaradtak - nem ezt akarták. Ilyenek azonban nem sokan voltak. Ezt bizonyítja az is, hogy nemritkán ők maguk is veszélybe jutottak, amikor segítettek. Ekkor azonban már késő volt...
Lássuk, mit ír le az egykorú "Life" a "fegyelmezett" fegyveresek tevékenységéről.
"Felkelő csoportok érkeztek a mellékutcákból,kiabáltak és behatoltak a házba. A legfelső emeletről csak elszórt lövöldözés folyt, de az emberek óvatosak maradtak. Az épület előtt harminc-negyven halott hevert a földön. Egy sorban feküdtek. Amikor valakit találat ért, a mögötte álló a helyébe lépett és ő is meghalt. Olyan volt ez, mint egy krumpliföld, csak az emberek feküdtek ott krumpli helyett...
Soha nem láttam még ilyen halált, az emberek még ilyen gyors megöletését. Egy tiszt nevetve jött ki a házból és a következő szempillantásban már a földön hevert. Eszembe se jutott, hogy a fickót lelőtték, azt hiszem, csak éppen elesett. A felkelők azután kihoztak egy tisztet a házból... Sápadt volt, néhány lépést tett előre, visszafordult, vitatkozott. Azután összecsuklott. Vége volt."
Az épület túloldalán levő utcából nagy zajjal emberek rohantak elő... Egy másik csoportot is láttunk, ennek vezetője hatalmas zászlót lobogtatott. "Rajta! Gyertek!A ház a miénk!" - kiáltozta.
Igen, a Budapesti Pártbizottság székháza az ellenforradalmároké volt...
Amkor Ny. J. és társai behatoltak a székház előcsarnokába, két fegyveres már a földön hasalva kézigránátokat dobált a pincébe, és géppisztollyal lőtte a lejáratot. Mindkettő az Almássy téri csoporból került ki. Lentről a nők kiabálni kezdtek: - Itt sebesültek és nők vannak. Ne lőjetek! - A korábban elfogott és a pincében levő ellenforradalmár is tele torokból kiáltozott: - Magyarok! Ne dobjatok kézigránátot! Én közületek való vagyok! Magyarok, ne lőjetek!
Két pártmunkás a sebesült "felkelőt" felvitte a lépcsőn. A betóduló ellenforradalmrrok a jelszót kérdezték tőle, amit ő meg is mondott. A fegyveresek megparancsolták, a pincében levők felemelt kézzel menjenek fel a lépcsőn, legelőször a nők. Ezután hozzáfogtak az igazoltatásukhoz.
A védők közül Berta Somogyi Lajos, Csalai József, K. Farkas József, Holicze István, Könczöl Sándor, Vörös Sándor és a pártmunkások közül is egypáran fél három után megpróbáltak a légoltalmi pincéből a szomszéd épületek pincéin keresztül kijutni a pártházból. De már nem volt idejük a falat kibontani, s ők is azok közé kerültek,akiket fölfelé hajtottak.
Lengyel Zoltán a pincében egy sebesült feje alá tette rendőrzubbonyát, így szürke ingében sikerült a zűrzavarban kijutnia a főbejáraton. Elindult a Kenyérmező utca felé, de alig tett tíz-tizenöt lépést, szembe találkozott a Baross téri T. L. fegyvereseivel. Ezek észrevették, hogy rendőrnadrág és csizma van rajta, utána mentek, a Kenyérmeő utca sarkán nekiestek és a 4-es számú ház kapualjába vonszolták. Közben az utcáról mások is utánuk tódultak, letépték az ingét, majd az alatta levő piros színű atlétatrikótól teljesen megvadulva ezt is letépték, agyba-főbe verték. Végül is két fegyveres elindult vele a Tákóci úton át a Péterfy Sándor utcai Kóházhoz. Az utcán összegyűltek azonban ott helyben akarták az "ügyet rendezni". Végül nay nehezen mégis eljutottak a kórházba, ahol egy földszinti szobában "kihallgatták". Másnap sikerült ruhát szereznie és megszöknie.
A téren a kivégzések első sorozata szervezetten történt, bár a "nézők" közül kisebb-nagyobb csoposrtok megpróbáltak a székházhoz közel kerülni, de a terespet a fegyveresek megszállták. Próbáljuk meg nyomon követni, mi történt ezután. Az elfogott karhatalmistákat csoportonként a ház elé vezették. Az elsők között volt Vörös Sándor, Könczöl Sándor, Kálmán István, Holicza István, Csalai József, Kucsera Zoltán, K. Farkas József, Berta Somogyi Lajos és Elek László.
Állandó ütlegelések közepette a főbajárat elé vonszolták, s a Kenyérmező utcához közel a falhoz állították őket. A Corvin köziekből és a Baross tériekből, a Hársfa utcaiakból és a Thököly útiakbó alakult mintegy huszonöt tagú kivégzőosztag felállt velük szemben és sortüzet adott rájuk.
A kivégzések pillanatát megörökítette egy fotoriporter. A kép, mely a "Life" című ameikai folyóirat 1956. decemberi számában megjelent, akkoriban bejárta az egész világot.
Ám a falhoz állítottak közül nem mindenki pusztult el. Vörös Sándor még az előcsarnokban elesett, a többieket rajta keresztül hajszolták a térre, majd őt is kivonszolták. A téren Berta Somogyi mögé került. Mivel még a pincében sikerült egy lódenkabátot szereznie, ennek segítségével megmenekült. Mielőtt a sortűz eldördült volna, a fegyveresek az ott gomolygó "kiváncsiskodókat" ellökdösték a kivégzendők mellől. A lódenkabátos Vörös Sándor közéjük került és velük sodródott. Elindult a Kenyérmező utca felé. Még a sarokra sem ért, már hallotta a sortüzet és visszanézve látta, amint bajtársai összeesnek a székház falánál. Zaklatott állapotban ment tovább. Felismerte az úttesten fekvő Katona Gyula őrvezetőt, aki délelőtt a mellette levő szobában harcolt, s a ház elestének pillanatában az első emeleti ablakon kiugorva próbált megmenekülni.
Mielőtt a pincébe indult volna, Könczöl is látta, amint Katona az első emeleti ablakon kiugorva próbál elmenekülni. Néhány Baross téri észrevette szándékát, és T. L. szakaszparancsnok vezetésével odarohantak. Vöröskeresztes férfiak és lányok is odasiettek, és a megsérült Katona Gyulát hordágyra tették. A Rákóczi út irányában elindultak vele a mentőautójukhoz. Két könnyebben megsérült fegyveres azonban, akik eddig az egyik Kenyérmező utcai kapu alatt tartózkodtak, hangosan követelték a kivégzést ott a helyszínen. Az ordítozásra a kapuk alól fegyveresek és civilek rohantak ki, felborították a hordágyat és a földön heverő Katona Gyulát addig rugdalták, amíg csak élet volt benne. De térjünk vissza a kivégzésekhez.
Könczöl a kivégzőosztag sortüzétől tüdőlövést kapott. Eszméletét vesztette. Arra tért magához, hogy egy férfi és egy nő fölébe hajol, a nő megfogja a fejét és odasúgja: Tegyen úgy, mintha halott lenne. Most nincs gépkocsi, de ha lesz, el fogjuk szállítani a kórházba. -- Majd egy téglát tett az arcára. Könczölt rövidesen sikerült egy gépkocsin elvinniük a Szövetség utcai Kórházba, ahol megoperálták. Könczöl Sándort a "nézők" közzött levő kommunisták és olyan egyszerű emberek mentették meg, akikben volt bátorság, hogy a megtámadotteak, a "kivégzettek" segítségére siessenek. Könczöl segítői között volt egy egykori csendőr is.
A kórházakban hajsza indult a sebesült rendőrök, katonák, pártmunkások, államvédelmisták után. Könczölt is el akarták vinni, de még nem tudott járni. Az egyik ápolónő méreggel akart végeznivele. A mtős viszont segítségére sietett, civil ruhát is szerzett neki, és kiszöktette a kórházból. Könczöl a rendkívül súlyos operáció után néhány nappal hazaindult Gyermelybe. Negyven kilométert gyalogolt, többsör összeesett. Mikor végre hazaért, összeroskadt, és három napig eszméletlenül feküdt. Magához térve elmondta, mi tötént vele és a többiekkel a pártházban.
Holicza István, mikor a többiekkel együtt fölfelé indult a pincéből, látta, hogy az előtte haladó Kálmánt többen megragadják és hajánál fogva vonszolják. "Láttam, amint kést szúrtak a hasába, többször gyomron rúgták és láttam, amint összesesett a fájdalomtól, arca kínosan eltorzult. A földön a fejét kedték rugdosni, s orrán-száján patakzott a vér... Úgy emlékszem, hogy még utolsó pillanatban valamint mondani akart, de már csak összefüggéstelen hangok értek el hozzám. Már nem volt magánál." Kint a kapu előtt Kálmán Istvánt kötéllel a lábán vonszolni kezdték a téglatörmeléken keresztül. "Soha nem láttam őt."
Holiczát az előcsarnokban egy magas fésrfi kihúzta a sorból és puskatussal fejbe vágta. Egy pad alá esett. Ugyanaz az ember hajánál fogva kirángatta a pad alól és kirugdosta a pártház kapuján. Holicza nem vesztette el az eszméletét. Már a fal előtt állt, amikor egy barna kucsmát viselő, harmincöt év körüli férfi szuronyos puskvával beledöfött, a szurony azonban Holicza levéltárcájában megakadt Odalökték a többiek közé. Ezután dördült el a kivégzőosztag sortüze. Holicza a jobb lábán sérült meg, s miután elterült a földön, valami még fejbe vágta. Elvesztette az eszméletét, és csak a Péterfy Sándor utcai Kórházban tért magához.
Csalai József már az előcsarnokban súlyosan megsebesült, mikor a falhoz lökdösték, a repedezett téglafal egy része ráomlott. Kint a téren puskatussal is ütötték, a járdára zuhant, így a sortűz nem érte. A sortűz eldördülése után kéét fiú hordágyra tette, mások lefordították róla. A két fiú kiabált: - Ne bántsátok, sebesült! Mások meg azt üvöltözték: - Ki kell végezni! - Hogy a két fiúnak hogyan sikerült mégis kimentenie őt, nem tudja, mert elvesztette az eszméletét. A kórházban egyes ápolónők nemcsak hogy nem törődtek vele, de el akarták vitetni, hogy megöljék. Hallotta, amint azt kiabálták, hogy államvédelmi tiszt, és tele van ezresekkel. Október 30-án, amikor ki akarták végezni, mindössze húsz forint volt a zsebében.
Kucsera Zoltánt hátulról puskatussal fejbe verték. A sortűz végzett vele. A pincéből kilépő K. Farkas Józsefnek is azonnal nekiestek, s egy "szájától a füléig húzódó sebhelyes férfi nyeles kézigrsánáttal fejbe vágta". K. Farkas összeesett. A térre vonszolták, s a többiek közé lökték. Látta a rá meredő fegyverest. Nem tudta, mikor lőttek, csak azt látta, hogy mellette álló elvtársa összesik. Hirtelen ő is erős ütést érzett a mellében és a földre zuhant. Még eszméletén volt, amikor egy szakállas féfi föléje hajolt és közvetlen közelről pisztollyal az arcába lőtt. Még mindig eszméleténél volt, arcára bosrult, s egyre arra gondolt: lenyelni a vésrt, nehogy elvérezzem. Nem tudta, mennyi i dő telt el, talán csak néhány perc, amikor ismét egy férfi hajolt föléje, s odasúgta neki: - Hunyd be a szemed, tégy úgy, mintha meghaltál volna. Tarts ki, mindjárt jövök érted!
Az ismeretlen egy társával vissza is tésrt, K. Farkast hordágyra tették, majd egy teherautóra emelték. Végig eszméletén volt, így érzékelte, hogy a teherautó többször megállt. Szenvedélyes, türelmetlen vitát hallott: a kivégzését követelték. Egy ízben valaki a torkára akart lépni azzal a felkiáltással, hogy "kár a golyót pazarolni". Máskor hallotta, amint egy pisztolyt csőre töltenek, hogy lelőjék. Mindig az ismeretlen idegen mentette meg. Így jutottak el nagy nehezen a Péterfy Sándor utcai Kórházba, ahol nem akarták felvenni. Ekkor elájult. Csak a műtőben tért magához, mégpedig arra, hogy a nővér hangosan tiltakozik az ellen, hogy orvosi segélyben részesítsék. Egy orvos azonban mégis megoperálta. November első napjaiban többször kihallgatták. 3-án a kórházban lévő egyik parancsnok, egy főhadnagy közölte vele: le van tartóztatva, felelősségre vonják, néhány nap múlva kivégzik.
K. Farkas József havi zsoldja száznyolcvan forint volt. Amikor a kórházat elhagyta, nem volt civil ruhája. A pártház védelmében olyan súlyos sérülést szerzett, hogy jobb lábára örökre sánta maradt. És mégis vallotta. "A proletárdiktatúrát védtük és ha kell, holnap ismét fegyvert fogok érte."
Berta Somogyi Lajos is végigélte az előcsarnoki tortúrát, az ordítozók sorfalát. T. J., a XIX. kerületi fegyveresek egyik vezetője puskájával fejbe vágta és ütlegelte, amíg a ház elé értek. Berta Somogyi látta a felsorrakozó kivégőosztagot, közöttük T.J.-t is. Hallotta a tűzparancsot. Mindez nagyon gyorsan történt. "Egymás után éreztem az ütéseket, arcra buktam". Megpróbált fölkeln, de ereje már nem volt hozzá. Ekkor a kiégzőosztagból melléje lépett valaki és közvetlen közelből géppisztolyból sorozatot lőtt rá. Ez szinte elfűrészelte az egyik lábát, mint később megtudta, kilenc golyó érte. Nem messze a kivégzés helyétől egy téglarakás volt. Berta Somogyi odaesett és azt gondoleta, ha a téglák közé dugja a fejét, megmenekülhet. Ekkor egy férfi megemelte a fejét, s megjegyezte: - Ez még él -, majd két társával a Kenyérmező utca irányába vonszolták. Közben többen megpróbálták kiszedni a három férfi kezéből. Ezek azonban megvédték, taxiba tették, és a Koltói Anna Kórházba vittéksss. Azonnal megoperálták, de olyan gyenge volt, hogy nem altathatták el, mint később megmondták neki, ha elaltatják, nem ébredt volna fel többé A lábát már nem lehetett megmenteni. Az operáció után Berta Momosgyit is elérte a "szabadságharcosok" raezziája, el akarták vinni a kórházból, hogy "felelősségre vonják". De az egyik ápolónővér és a segédorvos megvédte.
Noember 5-én ugyanabba a kórterembe, ahol ő feküdt. T. J. is bekerült. December 10-ig együtt voltak. Berta Somogyi jól emlékezett rá - hogy is lehet azt elfelejteni! -, T. J. azonban nem ismerte fel, sőt dicsekedve mesélte, hogyan vett részt a budapesti pártház elfoglalásában. Volt mit mesélnie...
Elek László sorkatonának is sikerült még a pincében egy civil kabátot szereznie. Mikor már vitték a térre, T. J. kiabálni kezdett:
- A civil kabátos álljon ki közülük! - Mások is odakiáltoztak: - A civil álljon ki, te nem tartozol közéjük!
Elek László visszakiabálta: - Én is közéjük tartozom! - Ebben a pillanatban ért - közvetlenül Könczöl mögött - mellé T. J., aki puskájával "bal oldalról, ahol állt, egy hatalmas ütést mért Elek László fejére." Elek megtántorodott, Könczöl támogatta. Együtt állították falhoz őket. A sortűz után Elek László holtan maradt a pártház előtti járdán.
Ki volt Elek László karhatalmista katona, aki nem áll ki a kivégzendők sorából? Civilnek nézték, megmenekülhetett volna. De ő visszakiabált: "Közéjük tartozom" - és közöttük is maradt... Jóformán nem is ismerjük őt. A többiek, akik csodával határos módon életben maradtak, emlékeznek rá. Életéne kutolsó két szava feledhetetlenné teszi. Elek László karhatalmista közkatonát, a pártház védőjét.
Már említett cikkében John Sadovy, a "Life" riportere írta le a gyilkos sortüzet: "Egy méternyire álltam ettől a csoporttól. Egyszerre az egyikük kezdett összecsuklani. Egészen közelről lőhettek a bordái közé. Úgy hulltak a földre mindnyájan, mint a búza, amelyet lekaszáltak. Nagyon kecsesen. Egy másik fiú rohanva jött ki a házból. Látta, hogy a barátai meghaltak, megfordult, behatolt a tömegbe. A felkelők kivonszolták. Csak egy felvételt csinsáltam róla és már vége is volt. Ekkor az idegeim felmondták a szolgálatot. Könnyeim végigfolytak az arcomon. Három évet töltöttem a háborúban, de amit ott láttam, semmi sem volt ehhez a borzalomhoz képest.
Megfigyeltem, hogy nem volt nagy zaj. A lövések annyira közelről történtek, hogy az emberek teste, akikre lőttek, hangfogóként működött".
Sadovy riportja és képei az egész világot bejárták. Rio de Janeiro legnagyobb lapja, a "Correio de Manha" a képeket átengedte a "Délamerikai Magyar Hírlap"-nak, amely aztán szintén közölte őket, de a következő szalagcímmel: "Így gyilkolnak az oroszok." A kivégzés előtt álló katonák képéhez fűött szöveg pedig így hangzik: "Szovjet-Oroszország kommunista kormánya számára a képen látható férfiaknak egyetlen nagy bűnük az volt, hogy állampolgárokhoz méltóan akartak élni egy szabad és független Magyarországban. Feltartott kezekkel egy kivégző orosz osztag előtt állanak".
A földön heverő áldozatok fényképét pedig ez a szöveg kísérsi: "Mindnyájan hősi halottak, csak egy halálosan sebesült próbálja még fejét fölemelni. Ez történt Magyarországon és történik majd mindazokban az államokban, amelyekben "népi demokratáknak" nevezett kormányok uralkodnak, ha fel akarnak szabadulni a kommunista iga alól."
Ez az egész - úgy gondoljuk - nem szorul magyarázatra.
A sosrtűz után a kivégzőosztag egyik része a téren megpróbált "rendet" teremteni, másik része a székházba ment. Ekkor vált lehetővé a fal előtt, a járdán heverő karhatalmisták közül az életben maradottak megmentése.
A téren folytatódott a lincselés. Meg lehet-e pontosan írni mindazt, ami akkor ott történt? Az eseményeknek egyes mozaikjaiból áll össze a történet. A Köztársaság tér e néhány száz négyzetméternyi területén, pontosabban a színház és a Köztársaság tér 26. számú házköött elterülő még kisebb területen, a Budapesti Pártbizottság székházának főbejáratánál, lépcsőházaiban, emeletein, szobáiban, udvarán, az ifjúsági szövetség szomszédos székházában 1956. október 30-a oly hosszú délutánjának minden percében egy-egy tragédia játszódott le.
A Budapesti Pártbizottság székháza előtt égetni kezdték a kihordott könyeket, képeket, iratokat. E máglya mintegy jelképesen bevilágította a Köztársaság téren történteket: még késő délután és este is égett, felidézve a történelmi múlt jól ismert eseményeit, hisz mindez egyszer már megtörtént.
A székház előcsarnokában mintegy félszáz fegyveres tolongott, rendelkezett. Külön állították a nőket és férfiakat. Teljes volt a zűrzavar, a hangzavar. "Agyonlőni! Igazoltatni! - hangzott egyre. Közben betódultak a folyosókra, fel az emeletekre. Lovas Mártont az egyik szobában igazoltatták. Miután megállapították, hogy pártalkalmazott, másodmagával bezárták egy mellékhelyiségbe, de nemsokára parancs jött: mindkettőjüket át kell kísérni Kiliánba. A Kenyérmző utcával párhuzamos folyosó teljesen kiégett utolsó szobájába vitték őket, s megparancsolták nekik, ugorjanak ki az ablakon és induljanak el. A fegyveresek kíséretében elindultak. Útközben egy csoport körbevette őket: "Kicsoda, honnan hozták?" - kérdezték Lovasról. Kísérői megmondták: szerkesztő, benn volt a pártházban. Erre nekiestek Lovasna. "Bevallom, nem kihívóan, nem visszavágó gyűlölettek néztem rájuk, csupán megadással és rettenettel vegyes félelemmel. A szemüket néztem, a kezüket és a lábukat. Mert szakadatlanul ütnek és rugdalnak." Addig ütötték, amíg arcra zuhant. Mivel a parancs az volt, hogy a Kiliánba kell kísérni, őrei nem engedték, hogy agyonverjék. Lovas csupa vér lett, ezért előbb a Korányi Kórházba vistték. A Budapesti Pártbizottságtól a Korányi Kórház nincs messze, Lovasnak mégis nagyon hosszúnak tűnt az út. A székházban a harc óráiban nem félt, de a tömeghisztériától megtébolyodott, vérszomjas emberekre emlékezve így ír: "... olyan halálos dermedtség fog el, ami több, mint a félelem. Egy hang nem jön ki a számon. Ez a rövid út viszonytagságos életem legnehezebb útja."
Nagy Károlyné tizennégy éves fiával a légópince bezárt vasajtaja mellett húzódott meg. - Ne lőjenek, itt sebesültek vannak - kiáltozta. Miután a fegyveresek bejutottak az óvóhelyre, Nagy Károlynét fiával együtt kikergették, az után a felkelők sorfala között neki is végig kellett mennie: "ököllel, lábbal, fegyverrel ütöttékverték". Ám amg a fegyveresek a három férfira, Tapolcsányira, Schulzra és Lakatosra vetették magukat, Nagynénak és a fiának sikerült kimenekülnie az épületből, éppen akkor, amikor a téren Szabó Lajos alezredest akasztották. Nagyné és fia tanúi voltak a szörnyű jelenetnek. "Azt láttam, hogy az őt körülvevő személyeknek véres volt a kezük". S ahogy továbbsodródtak, látták, hogy a színház előtt éppen két ember akasztására készülődnek. Hallották, amint "a színház közelében az egyik csoport az kiabálja: "fra vele!", a másik csoport pedig: "lámpavasar!" Mikor sikerült végre a térről elmenekülniük, még mindig hallották az ordítozást: "fára vele!"
Szabó Lajos alezredest hátrakötözött kézzel vitték ki a térre. Pillanatokon belül huszonöt-harminc ember vette körül. A téren levő szoborhoz kísérték. A szobor előtt valaki elgáncsolta, Szabó elesett. Mikor kötelet kötöztek a lábára és felhúzták az egyik fára, még élt, és segítségért kiáltozott. A körülötte állók teljesen megvadultak, felakasztott testének estek, ütlegelték, kövekkel dobálták. Mikor látták,hogy már nem él, otthagyták. Ekkor azonban újabb csoposrtok tódultakoda és a fejjel lefelé lógó hullát gyalázták.
Hasonló módon került a térre a székházból Lakatos Péter, Tapolcsányi László és Schulz László. Nekik is a fegyveresek sorfala köött kellett elvonulniuk súlyos bántalmazások közben az egyik földszinti, Kenyérmező utcára néző helyiségbe, innen pedig egy felrobbantott ablakon keresztül kifelé, aztán vissza a térre.
Lakatos Péter pártfőiskolai tanárt, amint a térre értek, sortűzzel hasba lőtték, de nem halt meg azonnal. Hordágyra tették és visszavitték a székházba. Ott valaki ordítozni kezdett: - Kifelé! - Ekkor visszavitték a térre. Itt igazoltatták a súlyos sebesültet, majd továbbengedék, míg a Luther utca sarkáig elértek, ez többször megismétlődött. Fölborították és bántalmazták is.
A vöröskeresztesek csak egy óra múlva értek vele a Korányi Kórházba, amelyet akkor már megszálltak az ellenforradalmárok, s Lakatost nem engedték megoperálni. Csak később sikerült dr. Gálocsi Györgynek a súlyos állapotban levő sebesültet "ellopnia" és megműtenie, de már késő volt, a nagy vérveszteség miatt nem lehetett megmenteni.
Lakatos felesége szintén a székházban volt, de elszakadtak egymástól. Az asszony csak később tudta meg, mi történt a férjével. "A Korányi Kórházban az egyik orvos elmondása szerint tudom azt, hogy egy sorozatot kapott géppisztolyból, valamint arccsontlövést. Az orvos elmondása szerint a férjem kórházba szállítása a lövéssorozat után két óra múlva történt."
Lakatos Péter mögött Tapolcsányi Lászlót és Schulz László borbélyt kísérste öt-hat fegyveres. Mikor Lakatossal és Schulzcal végeztek, ezt mondták Tapolcsányinak: - Téged nem végzünk ki, életben hagyunk azért, hogy a rádióban beszélj és elmondd, mi van a pártházban! - Állandó bántalmazások közepette hurcolták a Rákóczi út felé. Itt a sarkon újabb lincselők támadtak Tapolcsányia és követelték, hogy akasszák fel. Tapolcsányi kísérsői azonban azt bizonygatták. ennek életben kell maradnia, hogy tanúvallomást tegyen a pártházról, a pincékről. Több sebtől vésrzett, ezért a Korányi Kórházba kísésrték, itt elsősegélyben részesítették. A "nézők" közül jó néhányan a kórházig mentek, és kórusban követelték: adják ki Tapolcsányit! A fegyveresek ezért a kórház kapuján kicsempészték. Először egy sebesültszállító kocsiba akarták tenni, ennek vezetője azonban nem engedte, hogy a vöröskeresztes kocsiba fegyveresek is beszálljanak. Így tovább kísérték, majd a Rottenbiller és a Péterfy Sándor utca sarkán megállítottak egy teherautót, s erre felszálltak. Éppen akkor ért oda egy másik fegyveres csoport, mely a székház első emeletén harc közben elfogott Bozsó Imre karhatalmistát kísésrte. Bozsót is meghurcolták. Karlövése volt és több helyen vésrzett. Most már kettőjüket együtt vittékss nem a Kiliánba, hanem a Corvin közbe. A Kisfaludy köz 4-es számú lakóház egyik első emeleti fürdőszobájába zárták őket. Fél óra múlva megkezdték a kihallgatásukat. "Kik tartózkodtak a székházban, milyen erővel, milyen fegyverekkel rendelkeztek és kik vannak a föld alá zárva?" - e kérdések záporoztak feléjük. Mivel arról, hogy bárki is a föld alá lenne zárva, természetesen semmit sem tudtak mondani, mindkettőjüket súlyosan bántalmazták. Bozsót rövidesen elvitték és másutt folytatták a kihallgatását. Helyette másik sorkatonát hoztak a fürdőszobába, s szintén többször kihallgatták. Mégpedig oly módon, hogy délután ót órára mindhármukat el kellett szállítani a X. kerületi helyőrségi kórházba. Tapolcsányi és Bozsó kihallgatásain többször részt vettek a Corvin köziek különböző vezetői is.
A Bozsót és Tapolcsányit elfogó fegyveresek a Corvin közi parancsnokság úgynevezett testőrségéhez tartoztak, de egy ideig élelembeszerzők, kocsikísérők voltak. Több tehergépkocsi élelmiszert szereztek a Corvin köziek számára, majd a parancsnokokra és a gépkocsijaikra vigyáztak. Ott voltak 30-án hajnalban a már említett terepszemlén, s amikor Schulz Lászlót, a borsbélyt észrevették, mintha megismerték volna, gúnyosan kiabálni kezdtek: - Aha, te is itt vagy! - Lezsidózták és lekommunistázták. Többen belekapaszkodtak vörös hajába és minden ütés után nevetésben törtek ki. Schulz megpróbált védekezni, de hiába mondta, hogy ő bosrbély volt a pártházban. Kilökdösték a térre, a falhoz állították és hasba lőtték. Később őt is a Péterfy Sándor utcai Kórházba szállították, de már nem lehetett megmenteni.
Kárpáti István fiatal sorkatonát a téren a színház mellett még reggel kézigránáttal megsebesítették. A sz ékház eleste után néhány fegyveres egészen a Kenyérmező utca és a Köztársaság tér sarkáig rugdosta. Itt lehúzták róla a csizmáját és a születésnapjára kapott karóráját. Zubbonyába egy újpesti címre kiállított párttagsági könyvet, mellére epedig egy május elsejei emléklapot tettek, amelyre valaki rárta: "Mintapéldány".
Még aznap délután egy ismeretlen férfi felkereste a Kárpáti családot és Kárpáti édesapjának felajánlotta, ha tud uraelkodni magán, elviszi a Köztársaság térre, és segít elhozni onnan a fia holttestét. Az apa természetesen elment vele. A halottat a tömeg még akkor is köpdöste, rugdosta. Az apa a látványtól szívgörcsöt kapott, összeesett. A család az ismeretlen segítségével, meg a temetkezési vállalatnál dolgozó ismerősük közbenjárásával megpróbálta elvinni a halottat, de a téren őrködő fegyveresek nem engedték. Csak november 3-án, amikor intézkedtek a Köztársaság téren levő tetemek elföldeléséről, értesítette a temetkezési vállalatnál dolgozó ismerősük Kárpátiékat az időpontról, és az útirányról, amerre a pártbizottság védelmében elesettek holttesteit viszik. Így sikerült Kárpáti István szüleinek, még mielőtt az ellenforradalmárok az elesett elvtársakat egy közös sírba tették volna, fiúk holttestét "ellopni" és a Rákoskeresztúri új köztemetőben eltemetni.
Még a harc idején, amikor a kazánház salakliftjét belövés érte, Forgó József fűtő a hátsó kazánházba ment, ahol már tizenöt- húsz pártmunkás tartózkodott. A kazánház elhagyásakor őt is igazoltatták. Amikor kérte vissza a személyi igazolványát, a fegyveresek uszítani kezdték egymást: - Nézd, még hogy követelőzik! Miért nem adsz neki egy golyót? - Az igazolványt azután visszaadták, de nem akarták elengedni. Vitatkoztak, mi legyen vele, "hátha hamis az igazolvány". Volt, aki el akarta engedni, volt, aki nem. Vita közben újabb ellenforradalmárok érkeztek. Egy rádiót hoztak, azt kezdték a többiek is nézni. Forgó kihasználta az alkalmat, s gyorsan elhagyta az épületet.
Molnár László az ostrom végén lement a DIsZ Budapesti Bizottsága székházának pincéjébe. Midőn a többiekkel együtt kijött a pincéből, neki is sikerült elvegyülnie a DISZ-székház udvaára betóduló fegyveesek és civilek közé. Az udvarról eljutott a két sz ékházat összekötő folyosóra. Azt gondolta, hogy arra könnyebben kijut az épületből. Néhányszor igazoltatták, egyszer meg is motozták. Megtalálták nála a pártbizottságra szóló belépőjét, mire egy parancsnokféléhez ráncigálták. Ez utasítást adott: - Ki a térre vele! - Molnárt a sortűztől lekaszált karhatalmisták előtt vitték el, kint ismét igazoltatták és megmotozták. Fel kellett tartania a kezét. Ekkor észrevették a partizánjelvényét. Az egyik fegyveres azt követelte, hogy azonnal vegye le, a másik meg azt mondta, hog fennhagyhatja. Molnár úgy vélte, a partizánjelvényen látható nemzetiszínű szalag hathatott rájuk, nyilván nem tudták, milyen jelvényről van szó. A vita közben állandóan újabb fegyveresek és civilek jöttek A kavarodásban Molnárnak sikerült a Kenyérmező utca sarkáig eljutnia és itt a tömeg közé vegyülnie. Így menekült meg.
Kelemen Lajost is a pincéből rángatták ki az utcára. Ott láthatta az úttesten heverni elvtársait, akikkel az elmúltl napokban éjjel-nappal együtt volt. Látta, amint a fákon lógó halottakra lövöldöznek. A színház felé vonszolták, s az épület előtt egy oszlop mellett megállították. "Az egyik lámpavasra akartak felakasztani. Szerencsémre ezt nagyon sokan, mintegy ötven-hatvan ember akarta." Össze-vissza ütlegelték, taszigálták egymást is, s ebben a tumultusban nem tudták szándékukat végrehajtani. Kelemen a bántalmazói közül határozottan emlékezett egy kalauznőre, a kezében egy dorsong olt, melyre egy kődarabot erősítettek. Kelemen ezzel a doronggal kapta az első olyan ütést a fejére, hogy szemét elöntötte a vér. Később, a "Fehér Könyv" első kötetében meglátta azt a fényképet, amelyen éppen az ő bántalmazása látható. Így tudta meg a kalauznő nevét is. A színház bal oldalához sodorták. Itt egy fegyveres osztag éppen "rendet csinált". Kelement nagy nehezen kiszedték a lincselők kezéből, s a színház falához állították,hogy "szabályszerűen" végezzék ki. A kivégzőosztag már fel is állt, amikor egy máig is ismeretlen huszonöt év körüli fiatalember - Kelemen csak arra emlékszik, hogy sötétbarna haja volt, világos ballonkabátot viselt, puska volt a vállán - kiabálni kezdett: - ne bántsátok, én jól ismerem őt! Ez adott fegyvert nekünk a VIII. kerületben! - A bántalmazók egy pillanatra megtorpantak, ezalatt az ismeretlen és két-három társa Kelement a mintegy tíz méterre levő furgonhoz vezette és elvitte a Péterfy Sándor utcai Kórházba. A vizsgálatnál harmincnégy nyílt és zúzott sebet számoltak össze rajta, csak a fején nyolc nyitott seb volt. Kelemen a kocsiban elvesztette az eszméletét. Csak november 1-én tért magához a kórházban. Még aznap délután két, orvosi köpenybe öltözött harmincöet-negyven év körüli férfi szabályszerűen kihallgatta. A kihallgatást jegyzőkönyvezték, s. Közölték vele: le van tartóztatva, tudják, hogy ott volt a pártbizottságon és ezért felelősségre fogják vonni. Azt is megmondták, hogy amint lehetséges, elszállítják valamelyik börtönbe. A szobában feküdt egy Lux nevű kisiparos, ő értesítette Kelemen családját. A hozzátartozók így tudtá meg, hogy él és a Péterfy Sándor utcai Kórházban van. Annak a Corvin közi csoportnak a vezetője, amely Kelemen Lajost elfogta, kivitte a térre, a színház felé lökdöste és közben bántalmazta, N. J. volt.
A légópincében tartózkodó Radnai György a sebesültek mellett maradt. Ez volt a szerencséje. Mikor ugyanis a támadók már tódultak lefelé az óvóhelyre, az ott maradtak egy része el tudott keveredni közöttük, így Radnai György is. A sebesültekkel együtt feljutott az előcsarnokba.
Már-már kijutott a székházból, amikor a pártbizottság gondnokságán dolgozó házaspár egyik ismerőse, aki Radnait is ismerte, hirtelen feltűnt a kapuban és kiabálni kezdett: - Ez is közéjük tartozik, ezzel is végezni kell! - Radnai tiltakozott a "rágalom" ellen. De azonnal körbefogták, megmotozták, s meg is találták a munkaadói igazolványát, amely a pártházba valóbe lépésre is jogosította. Miközben ezt kézről kézre adták, "a körülöttem állók közül megszólalt egy tizenkilenc- húsz év körüli fiú: - Hagyjátok, majd én elintézem! - És a már legyilkolt kiskatonákon átlépdelve, sinte erőszakkal kihúzott az utcára, ahol javában tombolt az ellenforradalom. A Kenyérmező utcai oldalra vitt és azt mondta. - Gyorsan tűnjék el! - Máig sem tudom, ki volt az.
A "Life" híres képei között, amelek az egykori képeslapokban, újságokban ugyancsak bejárták a világot, szerepel egy olyan, amely az aláírás szerint azt ábrázolta, hogy egy ÁVH-s egy gyerekkel a nyakában akar megmenekülni. A jelenetet a lap riportere így írja le: "Azután egy végső dulakodásra került sor az épület bejáratánál. egy kisfiút hoztak ki a házból. Az emberek a vállukon vitték a gyerekeket. Ötéves fiúcska volt, arcát jobbra-balra fordítva nézegetett a körülötte tomboló zűrzavarban. - Ne öljétek meg! Mentsétek meg! - kiáltozták egyesek. A gyerek az épületben levő egyik ÁVH-s tiszt fia volt. Ennek az arcocskának a látása mindazok után, amit egy perccel előbb látott az ember, visszahozott a valóságba. Ezek mégiscsak emberek voltak. Rossz álom volt az egész, amelyből a kisfiú ébresztett fel2.
A leírás pontatlan, az értékelés hamis. Előbb röviden az értékelésről. A Köztársaság tér rossz valóság volt, nem pedig rossz álom. Sadovy a "rossz álmából felébredve" vajon milyennek látta a valóságot? Mert tudjuk, hogy sokan nem ébrednek fel többé, az áldozatok örök álmukat alusszák.
Ami pedig a valóságot illeti, az a következő. A konyha egyik dolgozója, Weisz Jenőné, 30-án a kilencéves fiát is bevitte magával munkahelyére. A fegyveresek megjelenése a gyermekét féltő anában olyan rémületet keltett, hogy "szinte elvesztette eszméletét az eléje táruló jelenetben". Kertész István ekkor a gyereket a nyakába emelte, s a majdnem eszméletben, beléje kapaszkodó Weisznét maga után vonszolva felment a pincelépcsőn, majd a fegyveresek kíséretében az udvaron át az utcára, ahol a már ismert kép tárult eljük: őrjöngve lövöldöző és akasztó fegyveresek, halottak. Odakint az úttest egyik oldaláról a másikra lökdösték őket. - Elvenni tőle a gyereket! Van még fa és lámpavas, nem szabad továbbengedni őket! - kiáltozták a körülöttük tolongók. Néhány pillanatra vésztjósló, dermedt csend támadt. Ekkor Kertész, nyakában a fiúval, a félájult asszonyt maga után vonszolva kitört a fegyveresek gyűrűjéből. Akkor ugrsott oda a "Life" fényképésze, s kattantotta el a gépét. A csend azonban csak néhány pillanatig tartott, a következő pillanatban ismét körülvették Kertészéket, s most már lökdösték, rugdosták őket. a helyzet mind fenygetőbbé vált. A tér sarkán egy autóbusz állt, vöröskeresztes zászlóval. Kertészék oda igyekeztek. Néhány ember segítségével sikerült felszállniuk. Az autóbusz vezetője azonnal indított. Többen megpróbálták ezt megakadályozni, az ajtók azonban, ha nehezen is, de végül becsukódtak. A sofőr a Koltói Anna kórházba akarta vinni, Kertész azonban azt kérte, hogy prsóbálják az ájultságából föléleszteni az nyát, s azután valahol, biztonságosabb helyen tegyék le őket. Weisznét és a fiút magukhoz térítették. Elhagyva a Köztársaság teret, Kertész leszállt, és nyakában továbbra is a fiúval, elvitte az asszonyt a Bérkocsis utcába. hazaérve Weiszné magánkívül kiabálni kezdett: - Gyilkosok, adjátok vissza a gyerekemet! - Családja nagy nehezen megnyugtatta. Kertész pihent egy kicsit, megmosdott, majd elindult a Dembinszky utcában lakó testvéréhez (1957. október 30-án, a pártizottság ostromának évfordulóján, Kertész István levelet kapott: "Kedves Kertész elvtárs! Második születésnapja alkalmából köszöntöm. Annak az autóbusznak a vezetője, amelyre ma egy éve felszálltak").
A térről támadókkal egyidejűleg a pártház emeleteire is behatoltak a fegyveresek a Rákóczi út egyik bérházának padlásáról. Az első emeleten Várkonyi györgy mintegy tíz katonával és pártmunkással egyszerre harcolt a földszintől felfelé és a felső emeletekről lefelé zúdulókkal. Mind a támadók, mind a védők kézigsránátot is használtak. Az első emeleten ajtótól ajtóig folyt a tűzharc. Várkonyi többedmagával az első emeleti tanácsterembe szorult. Vele volt Farkas Imre, Gyurgyovics Sándor, Szanyi Nagy István is. Várkonyi és Szanyi Nagy István a tanácsteremben a szónoki emelvény mögött foglalt tüzelőállást. Farkas Imre a tanácsteremből nyílóegyik mellékhelyiségbe ment. Amikor az első emeletet az ellenforradalmárok elfoglalták, a Víg utcai fegyveresek egy csoportja hatolt be a tanácsterembe. Várkonyi és Szanyi azonnal lőttek. Az ellenforradalmárok lehasaltak, tüzeltek, majd a padok között óvatosan nyomultak előre. A tüzelő ellenforradalmárok gépisztolyuk egész tárát abba az irányba lőtték, ahonnan a védekezést gyanították. Várkonyi György is kapott halálos sebet, s megbesesült Szanyi Nagy István is. Várkonyi a földre esett, Szanyi Nagy István lehajolt, hogy segítsen neki, amikor őt is, Várkonyit is újabb sortűz érte. Várkonyit és Szanyi Nagy Istvánt kihurcolták a térre, lábukra kötelet kötöttek, s mindkettőjüket egy teherautóhoz kötözve végigvonszolták a téren.
Szanyi Nagy szülei nyugtalanok voltak. Fiúknak 22-én sikerült hazaugrania, s azzal búcsúzott el tőlük, hogy majd hazatelefonál. Akkor már elég hűvös volt, s édesanyja ey szürke pulóvert adott neki. Édesapja és sógoras 30-án délután keresték a Köztársaság téren, de nem tallták. Néhány nap múlva a szomszédok között olyan hírek terjedtek, hogy külföldre szökött. Ezt sem a szülei, sem a felesége nem hitte el. Egész novemberben mindenütt keresték és bizakodva várták, arra gondoltak, hogy talán súlyosan megsebesült, és nem tudja értesíteni őket. November végén, amikor a ártház védelmében elesettek holttestét azonosítás végett a hozzátaretozóknak megmutatták, találtak rá. Arca felismerhetetlenné vált, de rajta volt az édesanyjától 22-én délután kapott szürke pulóver.
Itt esett el Kuba János szakaszvezető is, aki a harmadik emeleten harcolt, majd a védelem utolsó szakaszában az első emeletre került és a benyomuló ellenforradalmárok golyójától halt meg, fejlövést kapott.
Mint említettük, Farkas Imre az első emeleti tanácsterem egyik mellékhelyiségében volt. Ő is tüzelt a behatoló ellenforradalmárokra. Azok viszonozták a tüzet, Farkas megsebesült. De az ő sorsa már másképp alakult, mint társaié. Hordágyra tették és átadták az emeletre érkező elsősegélynyújtóknak. Farkas Imre bal lába örökre béna maradt.
Gyurgyovics Sándor nem várta meg, amíg a fegyveresek elérik a tanácstermet, hanem lement a pincébe. így került ő is azok közé, akiket a kazánházból hoztak feöl és a pártház előtt sortűzzel kiégeztek. Holttestét megcsonkították, a fejét baltával szinte a felismerhetetlenségig szétverték.
Albert György október 23-a és 30-a között váltakozva a második és a harmadik emeleten volt szolgálatban. 30-án reggel az első emeleten harcolt és szilárdan tartotta a rábízott szakaszt. Délben segíett oltani a kigyulladt nyilvántartást, később sebesülteket szálltott az elsősegélyhelyre. Utána ismét az első emelet egyik szobáját védte, itt súlyosan megsebesült. Társai segítségével megpróbált lejutni a pincébe, a lépcsőházban azonban elfogták, és ott a helszínen kivégezték. holtteste ismeretlen körülmények köött került ki a térre.
Bata Ferenc őrvezető 30án délelőtt a negyedik és a második emeleten harcolt, majd várkonyival együtt az első emeletet védte. Itt fogták el. Levitték a pártház elé őt is, falhoz állították, kivégezték. A székház falánál tehát nemcsak a védők egy csoportját végezték ki hanem több csoportot is egymás után, megy egy-egy védőt külön-külön, mint ahogyan ez Bata Ferenc esetében történt. Bata szülei, akik Maglód községben éltek, október 31-én Budapestre jöttek és keresték fiukat. SApja hallotta, hogy az előző nap a Köztársaság téren valami szörnyű dolog történt. Elment oda, és meg is találta a fia holttestét. Bakancsa má nem volt rajta, ruháját leszaggatták, szolgálati igazolványa mellette volt. Az apja azoban csak a szolgálati igazolványt vehette magához, a holttestet a téren levő fegyveresek nem engedték elvinni.
amikor a harckocsik árulásával eldőlt a pártház sorsa, s a védők lőszere is fogytán volt, bajtársai hívták Göbölyöst, menjen velük a pincébe, hiszen a további harc kilátástalan. Göbölyös azonban előbb a mosdóba ment, hogy a súlyosan sebesült Kókai László fején kicserélje az átvérzett kötésts . Kókai délelőtt már kétszer megsebesült, de tovább harcolt. Itt ütöttek rajtuk a fegyveresek. Három óra után géppisztolysorozattal lőni kezdték a mosdót, majd behatoltak és a két sebesült katonát kifelé vonszolták. Kókai már a lépcsőházban meghalt. Göbölyöst kivitték az épület elé, ahol látta, hogy már több bajtársa fekszik a földön. Körbefogták, és a színház elé vonszolták. Még hallotta a kiabálásokt: - Ott kell kivégezni őt4 - aztán elvesztette az eszméletét. Ismeretlenek elsősegélyben részesítették, majd amikor magához tért, egy tehergépkocsival a lakására szállították.
Az épületben zengett a zűrzavaros lárma, kiabálás, de a lövöldözés egyre szórványosabb lett. Szilágyi Györegy, a pártbizottság munkatársa és a vele együtt harcoló két karhamatalmista jól tudta, hogy ez mit jelent. Szilágyi dolgozószobájában voltak, amely nem közvetlenül a folyosóra nyílt. előtte volt még az admnisztrátori szoba. szilágyi a rendőrruhás karhatalmisták igazolványát a szőnyeg alá dugta, erre rácsúsztatta az íróasztalt, s meghagyta nekik, hogy maradjanak a benső szobában. Ő civilben van, kimegy és megpróbálja "igazolni", hogy az első perctől végig az udvari szobában voltak, semmi közük semmihez. Szilágyi úgy emlékszik a fiatal katonákra, hogy az arcukon nem volt semmi félelem. Az ajtót berúgták. Elsőnek Szilágyi lépett ki a sobából. Ahogy meglátta a behatolókat, már tudta, naivitás volt azt gondolni, hogy szóhoz juthat és megvédheti a bentieket. A kétkrhatalmistát kérdezés nélkül agyonlőtték, Szilágyit pedig kivonszolták a folyosóra, s ütötték, rugdosták, ahol érték. Valaki ezt kiabálta mögötte: - Most megdöglesz! - "Kemény tárgyat éreztem a fejemen. Eegy ösztönös fejrándítás, egy szörnyű dörrenés rázott meg. Mindenhirtelen felfordult. Hirtelen hányingert éreztem. Összecsuklottam. Kísérőim ssssselengedtek. Valaki kiáltott, aztán otthagytak. Valamiféle kábulatban voltam. A hangok eljutottak hozzám, de mintha távolról jönnének, forogva, kavarogva." Aztán felemelték, úgy húzták-vonták tovább. Nem tudta kik, nem látta az arcokat, valami homálos, sűrű köd fogta körül. Az egész folyosó, az egész épület forgott vele. Később észékelte, hogy egy autóban van, de még itt is forgott vele minden. Csak a gyereke járt az eszében. "Hitelen mindha ő nézett volna rám. Az ő nevét kiáltozhattam, mert rra még ma is emlékszem, hogy az autóban valaki megnyugtatott: Zsuzsa jól van, te is rendbe jössz." A Péterfy utcai Kórházba vitték, mely akkor már tele volt - mond mondták - "Köztársaság téri termékekkel". Már csak a nőgyógyászaton volt hely, oda vitték. A szomszéd szobábanKállai Éva feküdt, egy másikban Mező Imre és két karhatalmista. Az egyik éjjel Szilágyi egy jóindulatú áppolónőt megkért, hogy támogassa át abba a szobába, ahol Kállai Éva fekszik. Híreket akart hallani, meg akarta tudni, mi történt a többiekkel. 2Nagyon elszomorító látvány volt". Megpróbált a kissé távolabbi szobában fekvő Mező Imréhez is eljutni, de ehhez nem volt elég ereje. A szobában feküdt a pártháznak még egy védője, Kornedisz Mihály, Szilágyi Kornidesz látogatóival üzent családjának. Otthon már elsiratták. Október 30-án késő délután ugyanis két ismeretlen felkereste szilágyiékat. Azt mondták, Szilágyit ne várják haza többé, holtan fekszik a pártház előtt. Náluk volt a párttagsági könyve, álltólag a holtteste mellett hevert. A szomszédok közül néhányan vállalták, hogy elmennek és megnézik, valóban szilágyi fekszik-e holtan a Köztársaság téren. Azzal tértek vissza, hogy a hír igaz, az arcáról ugyan nem tudták feismerni, mert "a felismerhetetlenségig össze volt taposva2. szilágyi felesége ezt nem hitte el és másnap reggel hatt órakor elment a Köztársaság térre, hogy megkeresse a férjét. Órákig járkált, de egyik holttestben sem ismerte fel. Délután kapta meg az üzenetet, hogy a férje él, és a Péterfy sándor utcai kórházban van.
Szilágyi azt tapasztalta, hogy a kórház egyik alagsora valóságos bázisa az ellenforradalároknak. Rengeteg élelem, fegyver érkezett oda, s onnan jártak a "felkelők" a "gyanús" személyeket kihallgatni.
Még a székházban történt, hogy amikor Szilágyi kötszerért ment az óvóhelyre Várkonyi számára, egy sebesült támadó mellett ment el. A Péterfy kórházban ágyszomszédok lettek, megismerték egmást. Egey alkalommal a "felkelő" "javaslatot" tett Szilágyinak.
- Szomszéd - mondta nekem -, ha kell, igazolja, hoy azért nincs személazonossági igazolványom, mert amikor a katonák elfogtak a pártház kapujában, elvették tőlem. Cserében én nem beszélek arról, hogy magánál géppisztoly volt.
November 3-án délelőtt Szilágyit kihallgatták. Egy óra hosszat főleg azt igyekeztek tisztázni, mi volt a szerepe a pártház védelmében. Vallatóinál volt annak a Sánta nevű főhadnagynak a Szilágyi által aláírt belépőcédulája, aki a fegyvereseket szállította a Zrínyi Akadémiáról a székházba. Pontos személyleírást kértek róla. Szilágyi azt válaszolta, hogy nem is látta sántát, aláírása úgy került a belépőcéludára, hogy valaki eléje tette, még tollat is nyomott a kezébe és ő gépiesen aláírta. A kihallgatás után az eyiksssssss orvos jóndulatúan figyelmeztette Szilágyit, jobb, ha eltűnik a kórházból, mert a parancsnokság gyanakszik rá, és lehet, hogy forralnak ellene valamit. Az orvos kiállított egy igazolást, és este kiengedte Szilágyit a kórházból.



 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A (volt) forradalmárok
  2011-08-05 11:53:36, péntek
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Várkonyi és Göbölyös éppen kilépett Mező szobájából, amikor a tér minden oldalán eldördültek a fegyverek. Várkonyi elrendelte a riadót. Az utcai ablakokat azonnal elfoglalták a védők. Ő maga végigszaladt az emeleten, ellenőrizte a tüzelőállásokat, s hogy mindenki a helyén van-e.
Puskák, géppisztolyok, golyószórók, géppuskák ontották megszakítás nélkül a tüzet a székházra. Az ablakok már az első percekben nagy csörömpöléssel betörtek. A szobákba csapódó golyók eleinte a mennyezetet érték, annak jeléül, hogy még csak a térről, a fák mögül, rögtönzött lövészteknőkből tüzelnek. Alig fél óra múlva azonban a golyók már ablakokkal szemközti falakat taálták, sőt mélyebben csapódtak be, mint az ablakpárkány szintje, most már nemcsak a Kenyérmező utcából és a Köztárssaság térről lőttek, hanem a messzebb fekvő házakból és a házak tetejéről is lőtték az épületet.
Mező Imre járta a szobákat. Ha kellett, kúszott egeyik ablaktól a másikig, és higgadtan magyarázta a pártmunkásoknak és a karhatalmistáknak: nem hagyjuk magunkat, nem szabad az épülethez közel engedni a fegyvereseket. Nem sok időről van szó, egy-két órán belül segítség érkezik, a kormány nem fogja tűrni, hogy a Budapesti Pártbizottságot az ellenforradalmárok elfoglalják. "Még akkor is nyugodtnak láttam őt, amikor már reménytelen volt a helyzet. De ő példásan, higgadtan irányított. Arra is volt ideje, hogy minket bátorítson."
Miután az ostrsom megindult, a nők többségét a DISZ-székház kazánházába irányították. Később a sebesültek egy részét is ide szállították, s az ostrom végére a védők egy része szintén ide szorult vissza.
A székház vezérkara Mező Imrének a második emeleten levő szobájában tartózkodott, illetve a délelőtt folyamán különböző időkben ott találkoztak. A támadás megindulása utánitt volt Mező Imre, Nemes Dezső, Nagy Mária, Csikesz Józsefné, Asztalos János, Papp József és Várkonyi György. Az épületet védő katonatisztek, karhatalmisták és pártmunkások összekovácsoltan, fegyelmezetten vettek részt a küzdelemben.
Az első emelet egyik, részben a térre, részben a Kenyérmező utcára néző sarokszobájában volt Göbölyös és még egy karhatalmista tüzelőállása. Kezdetben Göbölyös még a társa nevét sem ismerte, csupán annyit tudott róla, hogy tatabányai munkásfiú.
A helyiségbe mintegy negyedórával a támadás kezdete után kézigránátot dobtak. Göbölyös megsebesült: bekötözték, majd fölment a harmadik emeletre, az egyik sarokszobába azon a fronton, amelyet nemcsak a szemben levő házból tartottak igen erős tűz alatt, hanem a térről és a Légszesz utcából is. Itt csatlakozott hozzá Kókai László, akit azonban rövid idő múlva egy, a Kenyérmező utca irányából érkezett lövés a fején megsebesített. Göbölyös odaugrott hozzá, ekkor őt is - most már másodsor - lövés érte a bal lapockáján. Mégis sikerült Kókait bevinnie a mosdóhelyiségbe, hogy elsősegélyben részesítsésk, majd visszatért a helyére. Jó húsz perc múlva Asztalos János ezredes azzal jött be a szobába, hogy a Kenyérmező utca szemközti házának egyik emeleti ablakából kézigránátokat dobálnak a pártházra, próbálják meg innen megsemmisíteni a támadót. Asztalosnál pisztoly volt, Göbölyösnél géppisztoly. Az akció sikerült.
Farkas Imre karhatalmista a támadás pillanatában az első emeletnek abban a szobájában harcolt, ahol egy ideig Könczöl Sándor tartózkodott. Az ő feladata is az volt, hogy a tér irányából jövő támadást elhárítsa. Innen védte a házat másfél-két órán át, majd a Kenyérmeő utcai oldalon harcolt tovább. Holicza Istán, Kálmán István és Lengyel Zoltán ablakokból géppisztollyal próbálta feltartóztatni a támadókat.
Vas Sándor más karhatalmistákkal együtt a telefonköpontot védte az utolsó pillanatig
Vörös Sándor az első emelet Luther utca felé eső részén, a színházzal szemben foglalt tüzelőállást. Vele volt egy ideig Tompa Károly hadnagy, a védők egyik parancsnoka.
Ifjú Kucsera Zoltán karhatalmista a támadás első órájában az első emelet egyik térre nyíló irodájából harcolt K. Farkassal együtt. Mivel mesterlövész volt, azt a feladatot kapta, hogy a támadók lőszerutánpótlását akadályozza. Kucsera a kijelölt sávban ezt célzott lövésekkel, biztos találatokkal végre is hajtotta. Tizenegy óráig itt küzdött, majd mikor a helyiséget teljesen belőtték, egy másik szobából, szintén célzott lövésekkel védte a székházat.
Várkonyi később K. Farkast átvezényelte a Kenyérmező utcai oldalra, itt ugyanis igen erős volt a tűz, s ez bizonyult a gyengébb pontnak. K. Fakas, hogy eredményesebben oldja meg a feladatát, felváltva hol az egyik, hol a másik szobából tüzelt.
Még egy óra sem teslt el az ostrom megindulása óta, és az első emeleti helyiségek már füstben és porban úsztak. A védők egyre hátrányosabb helyzetbe kerültek, mind több irányból és szögből lőtték őket. Egyre több lett a sebesült. Különösen nehéz helyzetbe kerültek azok, akik a homlokzati részen tartózkodtak.
Az első emeleten harcoló Lengyel Zoltán őrvezető és Holicza István tizedes csak kúszva tudta megközelíteni az ablakot, mert a golyók felülről csapódtak be a szobába. Az ellenforradalmárok a még reggel foglyul ejtett karhatalmisták közül az egyik súlyosabb sebesültet a székházfőbejáratával szemben felállított golyószórójuk mellé fektették, s az ő testével fedezve magukat, teljes erővel lőtték a pártházat. Ezt az első emeletről jól látták a védők. Kálmán a géppisztolyát puskára cserélte és gondos célzással lelőtte a golyószóró kezelőjét. Ezután egy vöröskeresztes karszalagos fésrfi állt a golyószóró mellé. Őt is sikerült harcképtelenné tenni. Retorzióképpen az ellenforradalmárok közvetlen közelről lelőtték a túszukat.
Lengyel háromnegyed tizenegykor a szoba hátsó sarkában l evő lőszerért indult, amikor egy becsapódó golyó eltalálta, s könnyebben megsebesült. Holicza bekötözte. Lengyel eddig puskából lőtt, most Holicza át akarta adni neki a géppisztolyát, mert azal könnyebben lehet lőni. Lengyel nem fogadta el, mondván,nem olyan súlyos a sebe, és különben is, a puskáját már megszokta.
Később Holicza és Lengyel néhány sebesült társukat - karhatalmistákat és pártmunkásokat - segítettek levinni a pincébe, majd visszatértek az első emeletre, és egy ablakmélyedésbe húzódva tüzeltek a golyószóró-lövedékek. Tizenegy órakor egy ágyú is megkezdte a tüzelést, aminek következtében a mellettük levő közfal súlyosan megrongálódott, s egy része rájuk zúdult. Szemüket, szájukat elöntötte a por és a mész. Egymásra néztek, elnevették magukat - Jó lenne élve maradni és megúszni - mondta Lengyel Zoltán Holiczának.
Az első emelet 104-es szobájának ablakából Várkonyi és Szilágyi tüzelt. Harc közben az egyik karhatalmista behúzódott a szoba mögötti előadóterem ajtajához. Mi tagadás, kissé megriadt a heves tüzeléstől. Várkonyi hadnagy észrevette, és a nevén szólítva megkérdezte: - Maga párttag? - Igen, Várkonyi elvtárs - volt a válasz. - Hát akkor hol a helye? - A kiskatona elpirult, fogta a géppisztolyát és visszaállt az ablakhoz.
Várkonyi többször elhagyta a szobát, hogy másutt is ellenőrizze, irányítsa a védelmet. Egy alkalommal, amikor ismét éppen a szobájában volt, valaki megszólalt a háta mögött: - Gyerekek, nem kell? - Várkonyi és Szilágyi hátrafordult. Akaratlanul is nevetni kezdtek. Schulz, a bosrbély jelent meg az ajtóban négykézláb, tele tölténytárakat csúsztatva a padlón. Szilágyi ekkor látta őt utoljrára élve, Schulz László néhány órával később már halott volt.
A második emeleten az oldalszárny egyik irodájából Tóth Lajos, a mellette levőből a többi katonatiszt harcolt. Tóth ezredes és törzse szobáit elég hamar belőtték. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzetük, átmentek a jobban védett belső helyiségekbe. Kétórai harc után azonban ezek is tűz alá kerültek. Prieszol Olga részt vett egy, az épületbe betört ellenforradalmár lefegyverzésében, majd a székház elestéig pisztollyal sakkban tartotta.
Nagy Károlyné a Kenyérmező utcai frontot védő karhamatalmistáknak segített. A padlón fekve töltötte géppisztolytáraikat, és amikor már fogytán volt minden muníció, a folyosókon és a többi szobában szétszóródott lőszert gyűjtögette össze számukra. Csak akkor ment le a pincébe, amikor a belövések következtében az épületnek e a része védhetetlenné vált.
Takács Kálmán a Rákóczi úti bésrház tetejéről támadók visszaszorítására összpontosította figyelmét, erejét. Célzott lövései arra irányultak, hogy az ellenforradalmárok ne tudjanak arról a oldalról áttörni a székház tetejére. Takács Kálmán a "Szabad Nép" munkatársa volt, 30-án reggel ős is abban a reményben ment a Budapesti Pártbizottságra, hogy ott tehet még valamit.
Mit éltek át a pártház védői? Bizonyára voltak olyanok, akik nem tudták, mit vállaltak, amikor bent maradtak a székházban. A különböző korú, eltérő tapasztalatokkal rendelkező emberek másként élték át életüknek talán e legnehezebb óráig. Az egyre fokozódó tűz közepette egyesek feszült idegállapotba kerültek, mások úgy érezték, mintha megállt volna az idő. Voltak,a kik tudatosan, fegyelmezetten nyugodtak maradtak. Ezek között volt Szilágyi György is. Néhánysor átélt már veszélyes helyzeteket, de nyugodt tudott maradni, csak utána érezte a feszültséget. Most ideje sem volt sorsára gondolni.
A védők köött az előző napok és éjszakák bizonytalansága, nyomott hangulata a támadás pillanatában megszűnt. Figyelmüket a harcra összpontosították. Eltökélt szándékuk volt, hogy megvédik a pártbizottság épületét. Az elsó órában valóban keményen és szilárdan ellenálltak a túlerőnek. A támadók nem tudtak közel férkőzni az épülethez. A Rákóczi út felőli házak tetejéről fél tizenkettőkor egy csoport megpróbált átjutni a pártház tetejére, ám a védők tíz-tizenöt perces tűzharcban visszaszorították.
Az idő azonban egyre hosszabbnak tűnt. A támadók folyamatosan újabb és újabb erősítést kaptak, a védőknek megígért segítség viszont egyre késett. Tizenkét órakor a támadóknak sikerült a Kenyérmező utcai oldalon, a négy földszinti ablakon át gyújtópalackokat behajigálni. A szobák kigyulladtak. A védőknek nem volt tűzoltó felszerelésük, az égő szobákat a Kenyérmező utca és a tér sarkán levő szlovák diákotthon ablakaiból különben is igen erős géppisztoly- és golyószórótűz alatt tartották. Azok, akiket erre kijelöltek, mégis mindent elkövettek, hogy eloltsák a lángokat.
Várkonyi még tizenegy óra előtt felhívta a Szamuely-laktanyában levő karhatalmi parancsnokságot. De csak az ügyeletes tisztet találta ott. Jelentette a támadók hozzávetőleges létszámát, s röviden beszámolt a helyzetükről. Közölte, hogy eddig sikerült ugyan tartani a házat, de a helyzet egyre veszélyesebb, az épületet a környező utcákból és házakból mind többen közelítik meg. Kérte, küldjenek segítséget, hogy megtisztítsák a Rákóczi úti házakat, főként pedig a színházat. Az ügyeletes tiszt nem tudott semmi biztatót ígérsni. Elmondta, hogy a karhatalom minden egysége harcban áll, ezért csak azt tudja mondani, verjenek vissza minden támadást. Vita támadt köztük. Várkonyi i smételten bizonygatta, hogy a nagy túlerővel szemben nem tudják sokáig tartani a pártházat. Ezután Várkonyi mindenről beszámolt Mezőnek.
Nem tudott segítséget szerezsnsi Mező Imre, Nemes Dezső, Asztalos János, Csikesz Józsefné és mások sem.
Bár tizenegy óra után már a Rákóczi út és a Luther utca felől is igen forróvá vált a helyzet, a legveszélyesebb pont továbbra is a Kenyérmező utcára nyíló front maradt. A diákszálló padlásáról és legfelső emeletéről tűz alatt tartották a pártház szobáit. Mező javaslatára Várkonyi ideküldte erősítésül Göbölyös László, Vörös Sándor és Könczöl Sándor őrvezetőket, akik géppisztolyaikkal viszonozták a diákszálló felől záporozó lövéseket.
A lőszer azonban egyre fogyott. Fél tizenkettőkor a védők azt a parancsot kapták, hogy csak célzott lövéseket adjanak le mivel hosszabb harcra lehet számítani. Urbán Károly például csak akkor lőtt, amikor biztos volt abban, hogy lövése talál.
Könczöléknek akkortájt ki is fogyott a lőszerük. Könczöl elindult, hogy szerezzen. A lépcsőházban találkozott Várkonyival, ő a derékszíjából kivett két teli géppisztolytárat, és azzal adta át, hogy nagyon takarékoskodjanak vele. Arra a kérdésre, hogy mikor kapnak segítséget, van-e egyáltalán remény rá, Várkonyi azt felelte, hogy nemsokára talán segítség érkezik. Könczöl a szobába visszatérve megismételte a parancsot, hogy takarékoskodni kell minden golyóval.
A térre néző szobákban mind súlyosabbá vált a helyzet. Az itt védekezők sorozatosan kapták az össztüzeket. Az épület homlokzata már erőteljesen megrongálódott, egyes helyiségekben a mennyezet vakolata teljesen lehullott.
Tizenkét óra körül egy felderítő repülőgép jelent meg a tér felett. A védők felvillanyozódtak, most már nyilván rövidesen megérkezik a segítség! A gép azonban néhány kört írt le, m ajd eltűnt. És az idő egyre stelt. Felhívták a Honvédelmi Minisztériumot, de a következő választ kapták: "A repülőgép azzal ment vissza, hogy a Köztársaság téren nincs nagy tömeg, nem nagy erők támadják a székházat, ezért nem érdemes egységeket küldeni a segítségére". Mező Imre és Nemes Dezső türelmetlenül és határozottan visszautasította ezt. Magának Mező Imrének a Honvédelmi Minisztésrium egyik akkori vezetője azt mondta, hogy "küldenek segítséget abban az esetben, ha Mező vállalja a felelősséget, hogy a támadók közé lőhetnek". Mező Tóth Lajos ezredesnek adta át a kagylót, aki igyekezett meggyőzni a HM részéről beszélő tisztet e felfogás abszurditásáról: a g Budapesti Pártbizottság adjon utasítást, hogy lőhetnek-e a katonák vagy sem?! Majd ismét Mező Imre vette át a telefont. Közölte, hogy a pártház harcol, védekezik, de ne hárítsák át mások a felelősséget is a pártbizottságra. A tiszt megígérte, hogy mindezt közli a feljebbvalóival és majd visszahívja a pártbizottságot, de "az a tiszt, aki megígérte, hogy visszatelefonál a válasz ügyében, nem jelentkezett többé". A titkári szobában Nemes Dezső kezelte a telefont. Sikerült beszélnie a Honvédelmi Minisztériummal, segítséget ígértek.
Mező ezután a minisztérium hadműveleti csoportfőnökségét tárcsázta. Egy alezredes vette fel a kagylót. Mező ismét azonnali intézkedést rügetett, próbálta megértetni, hogy a Budapesti Pártbizottság székházának elfoglalása politikailag rendkívül súlyos következményekkel járna, s hogy nemcsak a férfiaknak, hanem az ott levő asszonyoknak és gyermekeknek az élete is veszélyben van, hiszen a támadók ereje makaccsága, heves tüzelése mind azt bizonytja, hogy mindenképpen, mindenáron le akarnak számolni mindaokkal, akik az épületben vannak. Az alezredes közölte, hogy a csoportfőnökségen csak néhány tiszt található,mert az egész vezérkar a miniszterelnökségre ment.
Asztalos Mezővel együtt ismét végigjárta a szobákat, mint a délelőtt folyamán már jó néhányszor. Néhányan figyelmeztették Mezőt, hogy óvatosabban közlekedjék, mert az utcai szobák már teljesen be vannak lőve. Mező és Asztalos azt tanácsolta a védőknek, ha a támadók közel jönnek, kézigránátokkal verjék vissza őket.
Mező segített, tanácsot adotst, ha kellett tréfálkozott, ha kellett, keményen utasított. Tizenkét óra már elmúlt, amikor néhányan azt javasolták Mezőnek, hogy szüntessék be a harcot, mert nagyon egyenlőtlen és éppen ezért kilátástalan a helyzet. Mező látta, hogy idegileg is, fizikailag is nagyon megviseltek már az emberek. "Nem olyan nehéz ez, fiúk - mondta nekik, majd hirtelen rászólt egyikükre: - Te, hogyan tartod a puskát, amikor lősz? - Így - felete gépiesen és csodálkozva a kérdezett és a vállához szorította a fegyverét. - Miért nem fekszel le a padlóra? Akkor nem kell tartanod." A kissé tréfás, de határozott, nyugodt szavaknak megvolt a hatásuk. A kis csoport visszament a helyére és folytatta a harcot.
Ezután jelentették Mezőnek, hogy a Kenyérmező utcai oldalon levő nyilvántartás helyisége a bedobált benzinespalackoktól és kézigránátoktól kigyulladt. Erősítést küldtek és a tüzet a pártmunkások és katonák eloltották.
Egy óra előtt Mező ismételten hívta telefonon Nagy Imre miniszterelnököt. Balogh Józsefné, a titkárnője azonban nem tudta kapcsolni, mert tárgyalt. A bíróság előtt 1958-ban Nagy Imre ezel kapcsolatban a következőket jelentette ki: "Arról, hogy október 30-án a Köztársaság térsi pártházat megtámadták, sajnos, nem tudok." Baloghné azonban elmondta: "Az egyik napon a pársttól információt jelentést küldtek át (a Parlamentbe. - A szerk.)A jelentésben szörnyűségeket közöltek a kegyetlenkedésekről. Az információt bevitstem Nagy Imrének és kértem, hogy olvassa el. Kétszeri kérésemre belenézett az anyagba és félretolta azzal, hogy e"ezek túloznak". Azt mondta, hogy ezzel hagyjam őt, ezeket ne is adjam a szekrénybe... A köztársaság téri pártház megtámadása idején személyesen mondtam Nagy Imrének, hogy lövik a pártházat. Ekkor is azt mondta, hogy ne csináljak pánikot..."
A pártház védői nem estek pánikba, pedig már jó két órája tankágyúval is lőtték őket. Ennek a tanknak a történetét Urbán a következőképpen mondja el. A támadáshoz "nehézfegyverekre volt szükség és az ezredes (Maléter Pál - A szerző megjegyzése) úgy határozott, hogy az egyetlen elérhető páncélost rendelkezésre bocsátják. Ennek a kis erőnek a parancsnoka közli: "Ezen a napon nem votunk szolgálatban. Ebédidőben azonban riasztottak bennünket és parancsot kaptunk, hogy azonnal menjünk a Köztársaság térre minden mozdítható fegyverünnek. Öt páncélosunk közül négy javítás alatt állt, így a fennmaradó egyetlen T-34-est indítottuk el." A parancsnok továbbá elmondotta, hogy a szabadságharcosok már súlyos harcban álltak, amikor ő a T-34-essel megérkezett. S így folytatta: "Az volt a feladatom, hogy tüzérségi támogatást adjak a felkelőknek... Aligvoltunk ott tizenöt percig, amikor a Keleti pályaudvar irányából több magyar címert viselő páncélos érkezett."
Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A védők visszaemlékezései, sőt néhány támadó tanúvallomása is egybehangzóan arról szól, hogy az első harckocsi, amelyik a pártházat lőtte, már tizenegy óra előtt ott volt a téren és rövidesen el is kezdte a tüzelést. A többi viszont csak jóval később, egy óra előtt néhány perccel érkezett.
Az időpontok összekeverése, összezavarása szintén azt szolgálja, hogy a támadás szervezett előkészítését leplezzék. Az első páncélos, amelynek állítólagos parancsnokát Urbán idézi, nem a támadás alatt, hanem már jóval a kezdete előtt riasztották, mégpedig Maléter parancsára. A harckocsi a Kilián-laktanyából indult ki, és a támadás kezdete után nem sokkal a helyszínen volt.
A Kun utcai tűzoltó-laktanyában is már tizenegy óra előtt fölfigyeltek arra, hogy a könnyűfegyverek zajába nagyobb dörrenések keverednek. Néhány kíváncsi tűzoltó közelebb ment a harc színteréhez és a színház közelében látta is a tankot, amint időnként előrejön, félrefordított csővel tüzel a székházra és lövés utánvisszahúzódik. A tűzoltók megsfigyelték, hogy a lövedékek az első és második emeleti ablakokba, valamint az ablakok közötti falrészekbe csapódnak be. Néhány tűzoltó szerint ez a harckocsi összesen húsz-huszonöt lövést adhatott le. A tank lőtte a harmadik emeletet, sőt a tetőszerkezetet is, de főként a Kenyérmező utcai szárnyat ostromolta.
Az ágyulövedékektől az épületben egyre több helyen lángolt fel a tűz. Mező Imre előszobája is kigyulladt, de ezt a tüzet elég gyorsan sikerült eloltani. Belőtték azt a szobát is, amelyben Nemes Dezső és Szántó Miklős, s időnként Kelemen Lajos tartózkodott. Ez a helyiség is kigyulladt, ezért el kellett hagyniuk.
Az ágyudörgésre végre a főkapitányságon is felfigyeltek. Odatelefonáltak a pártbizottságra és Mezőt keresék, ő nem volt a szobában, így Méhes Lajos beszélt velük. A telefonáló az iránt érdeklődött, hogy "mi az a nagy lövöldözés a Köztársaság téren?" Méhes elmondta, hogy nagy erők ostromoják a pártházat, egy ideig még tudják tartani magukat, de feltétlenül erősítésre van szükségük.
Segítésre kész "partizánok azonnal fegyverbe álltak, s indulni akartak megvédeni a Budapesti Pártbizottságot. A Honvédelmi Minisztériumban azonban kijelentették: "A partizánok nemmehetnek a Köztársaság térre, mert Budáról a 18-as páncélos őrszázad önként kérte, hogy vessék be őket a Köztársaság téren tomboló ellenforradalmárok ellen." Később kiderült, hogy az őrszázadnak ugyanakor azt mondták: azért nem mehetnek harcolni a Köztárssaság térre, mert a partizánok már elindulta kmegtisztítani a terepet és félő, hogy velük bocsátkoznak majd tűzharcba. Nyilvánvaló, hogy árulás történt.
Méhes Lajosnak Kerti Henrik, a X. kerületi pártitkár megígérte, hogy megpróbál segítséget küldeni. Méhes azt javasolta, hogy szereszzenek páncélkocsikat, s a X. kerületi elvtársak ezek fedezete mögött közelítsék meg a pártbizottságot. Kerti elvtárs küldött is fegyveres munkásokat, kommunistákat, de mire oda tudtak érni, a harc már eldőlt.
30-án délelőtt Mező Imre kérésére a vezérkar főnöke, valamint a hadműveleti csoportfőnökség utasítást kapott a pártközponttól, "hogy biztosítson megfelelő erőt Mező elvtársnak". A parancs szerint a Zrínyi Akadémiáról száz tisztet és harckocsikat kelett küldeniük a székház fölmentésére. " A hadműveleti csoportfőnökség arra a kifogásra hivatkozott, hogy nem tudnak nagyobb erőket küldeni, mert az alakulatok szét vannak szórva. Elképzelhető-e, hogy az ekkor udapesten levő mintegy kilencezer katonából csak negyven-ötven főt - a Zrínyi Akadémia csak ennyit küldött -, és hat harckocsit lehetett kirendelni a Budapesti Pártbizottság felmentésére?
A Zrínyi Miklós Katonai Akadémiáról kiküldött tiszti csoport a tömegenkeresztül nem tudott eljutni a pártházhoz..."
Odajutott azonban hat harckocsi, amelyek közül négy, az ellenforradalmárok tankjához hasonlóan, szintén a pártházra irányította csövét. E harckocsik története a következő.
Mező Imre és Biszu Béla, aki ebben az időben a XIII. kerületi pártbizottság titkára volt, ezen a forró és ksritikus délelőttön több ízben beszélt telefonon. Mező imre kérte Biszku Bélát, hogy próbáljon valamilyen módon támogatást nyújtani a székháznak. Annak ellenére, hogy 30-án délelőtt már a XIII. kerületi pártbizottság is nehéz helyzetben volt, Biszku elvtárs mindenképpen segíteni akart a budapestieknek, mert Mező elvtárs tájékoztatása alapján is világos volt számára, hogy végzetes helyzet következhet be. Ezért, hogy a közelgő tragédiát segítsen elhárítani, tanácskozott a pártbizottság munkatársaival és az ott tartózkodó elvtársakkal, s úgy határoztak, hogy Virágh Ede ezredest megbízzák, próbáljon megbízható katonai egységet szervezni és a székház segítségére küldeni. Virágh Ede ebben az időben a kerület katonai parancsnoka volt. Ennek alapján ígérte meg Biszku elvtárs, hogy megpróbál harckocsikat küldeni a Köztársaság térre. Ez friss erőt öntött a védőkba. S alóban "....hallottuk a dübörgést. Elhatároztuk, hogy továbbadjuk a házban mindenkinek: itt vannak a segítségünkre küldött tankok!" A tankok megérkezésének híre gyorsan elterjedt a házban. Már hallatszottak is az első lövések, az ágyúcsövek a színház irányába mutattak, a védők fellélegeztek. Örömük azonban nem sokáig tartott. A harckocsik a pártházzal szemben foglaltak el tüzelőállást, és hány percig tartó csend után erős ágyútűz alá vették. Piros-fehér-zöld karikába festett vörös csillaggal az oldalukon! A védők csak találgatták, mi történhetett? De amikor egymásután robbantak a lövedékek a székház falán, nyilvánvalóvá vált, hogy a páncélosok átálltak az ellenforradalmárok oldalára. A övések és becsapódások egyre sűrűsödtek. Már a pincében levő nők és gyerekek is hallották az ágyúgolyók becsapódását.
Szilágyi György az első emelet 104-es szobájából jól látta, mi történt: "Egyszer csak tankok jöttek be a térre. Fellélegeztünk. Láttam, amint a fák, a bokrok mögül fegyveres ellenforradalmárok futkosnak, szinte pánikszerűen. Különösen az egyik tank fosrgolódott erőteljesen, kergette őket." A támadók pánikja, menekülése azonban elég rövid ideig tartott. A következő pillanatban az egyik harckocsi a székházra irányította csövét. "Láng, füst csapott ki belőle, és fölöttünk, a második emeleten becsapódás."
A téren az ostromlók megkönnyebbültek. John Sadovy, a "Life" tudósítója, így látta a tankok megjelenését: "Emberek jöttek sietve, rhanva. Megjelent egy tank, aztán még egy, összesen öt tank egy sorban... Két tank jobbra fordult... Három folytatta útját. Halálos csönd támadt. Rettenetes feszültség. Négy vagy öt perc telt el így. Amikor a három tank végigment a téren, egy csomó ember rohanni kezdett... Egy mentőszolgálatos meghúzta a kabátom ujját és rám szólt: - Ne rohanj most! Már késő! - Egy autó mögé húzott.
Az egyik tank páncéltornya nagyon lassú forgással teljes körívben megfordult. Egyenesen beleláttam az ágyúcsőbe.
Ezek a felkelők tankjai voltak. Az egyik lőtte az épületet."
A párstházat már több mint két órája ágyúzó T-34-es parancsnoka hasonlóan emlékezik vissza. Az új páncélosok megjelenése először azt a gondolatot váltotta ki belőle, hogy a "legbiztonságosabb, ha a legrosszabbra felkészülünk. A hadsereg tankpáncélosai éppoly gyanúsak voltak a számomra, mint én az ő számukra". A téren megjelenő első páncélos feléje is tüzelt, s ő, elhelyezkedésénél fogva, nem tudott visszalőni. Rövidesen azonban azt tapasztalta, hogy az új páncélosok is a pártházat lövik, tehát csatlakoztak hozzájuk."
Hogyan történhetett, hogy a székház felmentésére küldött harckocsik a Köztársaság téren szembekerültek a pártházzal?
Ezek a tankok az esztergomi 33-as páncélosezredhez tartoztak, s a XIII. kerület Róbert Károly körúti Mátyás-laktanyában tartózkodtak. Virágh Ede ezredes Biszku Béla kérésére a laktanya udvarán tartózkodó harckocsik közül hatot kijelölt, és utasított egy őrnagyot, hívja össze a tankok parancsnokait és legénységést.
Virágh Ede nem vaktában, nem véletlenre bízva válogatta ki a harckocsizókat. Jól tudta, mi forog kockán, ezért e fontos feladatra olyanokat választott, akik az előző napokban a város legkülönbözőbb pontjain szilárdan helyetálltak, harcoltak az ellenforradalmárok ellen. Ez alkalommal elmondotta nekik, hogy a Budapesti Pártbizottságot ellenforradalmárok támadták meg, túlerőben vannak, és ha a védők nem kapnak segítséget, a pártházat elfoglalják, a bent levőket legyilkolják. Virágh meghatározta a hackocsizók feladatát: fel kelll menteniük a pártházat, szét kell szórniuk a támadókat, s amennyiben lőnének rájuk, a tüzet viszonozni. Mindent el kell követniük, hogy a harckocsik ne kerüljenek az ellenforradalmárok kezébe.
A kijelölt parancsnok az eligazításnál szóvá tette, hogy ő nem budapesti, nem ismeri a Köztársaság teret, nem tudja, melyik a pártbizottság épülete, s nem ismeri a beosztottjait sem. Virágh ezredes nem akart a parancsnokkal a beosztottai előtt vitatkozni, elmagyarázta neki, hol van és hogyan néz ki az épület, sőt egy rajzot is készített számára a tér megközelítési útvonaláról, a térről és a pártbizottság épületéről. Még egyszer röviden felhívta a figyelmet a feladat jelentőségére, arra, hogy az egyik legfontosabb, az egész ország szempontjából nagy jelentőségű pártszervezet védelmről van szó. Az eligazítás után néhány harckocsizó felemlítette, hogy a tankok közöztt nincs rádióösszeköttetés. Virágh azonban úgy vélte, hogy ezt át lehet hidalni. A helyismeret és a rádió-összeköttetés hiányának az indulás előtti hosszas hangsúlyozása arról tanúskodik, hogy a Mátyás-laktanyában tartózkodó egységek között már rossz volt a hangulat, nagy volt a zűrzavar. Poligikailag nem látták világosan a helyzetet, nagy részük azt vallotta, hogy a "tömeggel szemben nem szabad fellépniük". Virágh mégis helyesen járt el, azt tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett.
Mielőtt az egység elindult, Virágh ezredest telefonon tájékoztatták, hogy egy harckocsi és egy löveg az ostromlókat támogatva a színház mellől erősen lövi a pártházat. Megparancsolta tehát az egységnek, hogy mindkettőt semmisítsék meg.
A harckcsik végül is elindultak, a legelsőben az egység paancsnoka ült. A Fiumei útról nyíló Légszesz utcán át egymás mögött haladtak a tér felé. A Légszesz utcában igen sok ember tartózkdott, fegyveresek, fegyvertelenek, s megpróbálták elállni az útjukat. A parancsnok lezáratta tankját és riasztólövést adott le a levegőbe repeszgránáttal, erre a tömeg szétfutott. A hat péncélos lassan folytatta útját. A parancsnoki harkocsiból már látták a színház melletti harckocsit, amint időnként egy-egy lövést ad le, de azt még nem, hogy merre. A parancsnoki harckocsi továbbhaladt, s a hat kocsi közül először négy, majd a másik kettő is begördült a térre. A parancsnoki harckocsi újabb lövést adott le. Az ostromlók megiadtak, sokan a környező házakba és a színházba menekültek. A színház előtt valamennyi tankágyúval és géppuskával riasztólövéseket adtak le a levegőbe. Rövidre rá a parancsnoki harckocsi periszkópos megfigyelője jelentette parancsnokának, hogy az egység egyik tankja tüzet nyitott az épületre. A parancsnok a periszkpon keresztül ellenőrizte a jelentést, s a következőt látta: nemcsak egy, hanem több harckocsija is tőle lemaradva megfordult és az ágyúcsövével egy magas, sárga épület irányába fordult. A parancsnok megpróbálta a harckocsikat elvonni a térről. Megindult kifelé, de csak egyetlen kocsi követte. Útközben újabb riasztólövéseket adtak le, hogy az útjukba áll fegyvereseket szétszórják, majd a Fiumei úton és a Szántó Kovács János utcán át visszatértek a térre. A pártházzal szemben felállt négy tank mögött kört írtak le, azzal a szándékkal, hogy magukkal vonják őket. Ezek azonban ott maradtak.
A parancsnok tankja és az, amelyik követte, a Zrínyi Akadémiára ment. Az akadémia parancsnokához fordultak segítségésrt azzal, hogy a Köztársaság téren a fegyveres ellenforradalmárok az ott maradt harckocsikat veszélyeztetik. Együtt megnézték Virágh ezredes vázlatait, s azokból minden kétséget kizáróan kiderült, a négy harckocsi a pártbizottság épületét lövi. A két tank visszaindult a térre. A Baross téren, a Keleti pályaudvar előtt találkoztak egységük egyik harckocsijával. Ennek parancsnoka közölte az őrnaggyal, hogy a téren maradt tankok a pártházat lövik. Most már hárman mentek vissza a térre. Ott megkerülték a pártházat támadó harckocsikat, s mögöttük mintegy százötven méterre felálltak. A tankokból kiszállva látták, hogy a harckocsik legénysége békésen beszélget a fegyveres ellenforradalmárokkal, a pártház tetején pedig egy középen megcsonkított nemzeti színű zászló leng. Kétségtelenné vált, hogy az épületet az ellenforradalmárok elfoglalták.
Mint utóbb kiderült, a téren maradt harckocsik egyikében vita támadt. Ennek a parancsnoka nem lövetett a pártházra, de miközben vitatkoztak, mit tegyenek, a tank egyik homlokgéppuskájának kezelője rövid sorozatot adott le az épületre, ugyanakkor a harckocsi tornyát állandóan körbeforgatva igyekeztek távol tartani maguktól a fegyvereseket. Ez a kocsi hol eltávozott a térről, hol visszajött, majd végleg elment, vele találkozott a Keleti pályaudvar előtt a Köztársaság térsre visszafelé tartó másik két harckocsi.
Ezalatt a téren maeradt tankok módszeresen lőtték a pártházat. Amikor az ellenforradalmárok ezt látták, újult erővel támadteak, "a harckocsik védelme mellett a téren levő ellenforradalmárok megrohamozták az épületet, és azt három órakor elfoglalták".
A harckocsikból jól lehetett látni "a párstházból parlamenterként, fehér zászlóval kilépőket". Ezután "az épületre fehér zászlót tűztek ki. Még annyit láttunk, hogy néhányan fehér lepedővel a kezükben elindultak a kijárat elé. Később tudtam meg, alighogy elhagyták a kijárati kaput, sorozattal végeztek velük."
Amikor az ostrom befejeződött a Köztársaság téren maradt harckocsik személyzete kiszállt a harckocsikból, a téren tartózkodó ellenforradalmárok körbevették, megéljenezték, cigarettával, csokoládéval, élelemmel kínálgatták őket. A téren barátkozó harckocsizók meg sem próbálták megakadályozni a pártház megszállását és a vérengzést. Csupán azt nem hagyták, hogy egy karhatalmistát az egyik harckocsi ágyújára akasszanak fel.
A parancsnoki tnk a két harckocsival visszaindult a Mátyás-laktanyába, majd a pártházat lövő három harckocsi is felzárkózott mögéjük.
A laktanyában az őrnagy jelentette a parancsnoki szobában tartózkodó alezredesnek, hibát követtek el, mert a tankok egy része a pártbizottság épületére lőtt. A harckocsizók közül néhányan azt állították, hogy az épületből lőttek rájuk, ők csak visszalőttek. Az alezredes lezárta az ügyet: "Amennyiben ez így van, akkor jojgosan lőttek vissza." A harckocsizók visszatérésekor a laktanyában különben éppen a "katonai forradalmi tanács" megválasztása folyt.
Mi okozta a harckocsizók magatartásának megváltozását a Köztársaság téren?
A Virágh ezredes által kijelölt parancsnok október 23-a óta többször is keményen megállta a helyét a fegyveres ellenforradalmárokkal vívott harcokban. Beosztottai közül is többen részt vettek az ellenforradalmárok elleni tusákban. Igaz, nagyon súlyos - főként pedig egyre zavarosabb - volt a helyzet, de a katonák megértették, hogy ellenforradalom van, a közintézményeket, a pártbizottságokat, egyszóval a munkáshatalmat meg kell védeni. Virágh számolt azzal, hogy a rádió összeköttetés, valamint a személyes helyismeret nehezíti a feladat végrehajtását, de joggal bízott benne, hogy azok, akik az előző napok harcaiban helytálltak, most is teljesístik a kapott parancsot.
Akkor hát mi dezorientálta és dezorganizálta ilyen mélységesen a forradalmi erőket, ezen belül a népköztársaság védelmére hivatott fegyveres testületek tagjait is? Mi bomlasztotta ilyen rendkívüli erővel a párt, az állam, a társadalom azon erőit, amelyek készek voltak harcolni és védeni a sajátjuknak tudott társadalmi rendet?
Teljessé tette a zűrzavart, hogy az ellenforradalmárok demagógiáját a kommunistának ismert miniszterelnök és a "Szabad Nép" hitelesítette. A már említett 28-i állásfoglalás összekuszálta a frontokat: nem volt világosan látható, ki hová tartozik, ki a forradalmár és ki az ellenforradalmár, kik harcolnak - vagy készek harcolni - a szocialista rendszer védelmében, és kik azok, akik ezt akár megtévesztve, akár tudatosan csak jelszóként hangoztatják, s objektíve az ellenforradalmat támogatják.
Elsősorban ez zavarta meg a Mátyás-laktanya harckocsizóit is. Ám ez cselekedeteiket legfeljebb csak magyarázza, de semmiképpen sem menti, hiszen határozott, egyértelmű parancsot szegtek meg. S a következményt azonnal és rögtön a helyszínen érzékelhették is! Szinte jelképes, hogy pusztán abba nem egyeztek bele, hogy egy karhatalmistát az egyik harckocsi ágyújára akasszanak fel - a gyilkosságot magát nem kifogásolták! És ebben benne rejlik egész tragikus tévedésük, saját megalázásuk is.
Mi történt ezalatt a pártházban? A tankok átállása után a sorozatlövések nagy erővel csapódtak be. Bozsó Imrét az egymás után robbanó lövedékek légnyomása a falhoz vágta, majd a követkeő, egy másik helyiségben robbanó találat nyomán elöntötte a rázúduló kőtörmelék. Valósággal megbénította az, hogy a tannkok a pártházat lövik, hogy a segítség, amelyet vártak, a támadók számára jelentett mindent eldöntő beavatkozást.
Az első emeleti folyosón néhányan teljesen elveszítették a fejüket. Nem csoda, hiszen a lövedékek úgy záporoztak, mintha légitámadás érte volna az épületet. A főbejárat fölötti szoba telitalálatot kapott, s az ott--tartózkodó Szanyi Naegy István súlyosan megsebesült. K. Farkas és két pártmunkás kihozta őt a romos szobából. A golyószórók és géppisztolyok, a géppuskák és az ágyúk össztüze megbénította a pártház védelmét, a térre nyíló helyiségek hátsó falához szorította a védőket. Most már csak a szobák mélyéről tudtak kifelé lőni, ez pedig nem sok kárt tett a támadókban.
Mező Imre fél kettőkor méeg egy utolsó kísérletet tett, hogy a Honvédelmi Minisztériumból segítséget kérjen. A vonal foglalt volt. Megkérte Asztalost, hogy állandóan hívja a vezérkart és a hadműveleti csoportfőnökséget, vagy bárkit, aki intézkedni tud, míg maga megpróbál Nagy Imrével beszélni. A Parlament telefonközpontja azonnal kapcsolta, ám a miniszterelnök titkárnője nem tudta adni Nagy Imrét, mert "fontos tárgyalása van". Mező már türelmét vesztve próbálta megértetni: a harckocsik lövik a pártbizottság épületét, a miniszterelnöknek azonnal segítenie kell, talán még nem késő. A titkárnő nemrég adott át egy feljegyzést a miniszterelnöknek, amelyben jelentették, hogy mi történik a Köztársaság téren. Nagy Imre akkr is nagyon energikusan ráparancsolt: "ezek rémhírek és ne zavarja őt ilyen rémhírekkel". Ezért, bár a telefonon át hallotta a lövéseket, a robbanásokat, Balghné mégsem merte azonnal bekapcsolni Mezőt. Tévovázásában, habozásában azt mondta neki: - A minniszterelnök tárgyal. - Ezután mégis bekapcsolta, de már elkésett, Mező a vonal túlsó végén letette a kagylót.
Közben a harckocsik még közelebb hatoltak az épülethez és páncélgránáttal kezdték lőni a térre néző homlokzatot. A kaputól balra hamarosan hatalmas lyuk tátongott. Nem messze innen, az egyik szobában harcolt Gyurkovics Sándor őrvezető és a pártbizottság egyik munkatársa. Gyurkovics megjegyezte: - Ezeket nem tudjuk visszaverni.
Ekkortájt jelent meg a Köztársaság tér felett a második felderítő repülőgép. Néhány perccel egy óra előtt egy AN-2 tipusú, fegyvertelen, kétfedelű utasszállító géppel V. S. őrnagy szállt föl. A Rákóczi út felől érkezett, a Körútnál egy kört írt le, így ért a Köztársaság térhez. Itt "egy nagy sárga épületen robbanó tüzérségi becsapódást figyelt meg". Ezután elhaladt a Luther utca felett, ennek torkolatában nagyobb tömeget látott, "újabb tüzérségi becsapódást" észlelt, majd elhaladva a tér felett, a Keleti pályaudvar felett megfordult és visszatért a tér másik oldalára. Ekkor a pártházon újabb gránátrobbanásokat látott, sőt a téren "valószínű, hogy gyalogsági fegyverektől származó villanásokat észlelt". A gép egy ideig a környéken körözött utána a Kilián-laktanya felé fordult, ott is leírt egy kört, majd visszarepült a tér felé, és látta, hogy a tér közepén lévő "kör alakú virágágyban egy harckocsi áll és lövi a pártházat". A téren összesen négy harckocsit számolt meg, amelyek csövüket a pártház felé fordították, ám úgy látta, hogy a Szántó Kovács János utca felőli harckocsi nem ad le lövéseket. A pilóta elhúzott a székház felett, ennek tetején ekkor egy lövedék robbant, s a légnyomás hatására a gép kibillent menetirányából. Lejjebb ereszkedett, de ekkor vagy a harckocsikból, vagy a közelükből sorozatlövő fegyverek lőttek rá, sőt a színház tetejéről is lőtték, a jobb vezérsíkján meg a sárkányrészen el is találták. Erre a repülőgép visszafordult.Még egyszer áttekintve a teret, a pilóta még l átta, "hogy a pártház felett valami égett".
Egy órán keresztül - egy órától kettőig - lőtték a tankok a házat. Néhány pártmunkás a szobájából látta, hogy a három-négy harckocsi mintegy ötven-hatvan méterre közelíti meg az épületet. S bárs a védők egy része nem táplált illúziókat a harc kimenetelét illetően, mégis tovább védte az épületet.
Nemes Dezső az utolsó pillanatig, már omló falak között is arca előtt vizes kendővel, tartotta a védelmet, biztatott, bátorítást adott, és lankadatlanul próbált segítséget szerezni.
Kelemen Lajos ingujjban és egy ócska kalapban kúszott a folyosókon, a szobákban, hogy az összeköttetést fenntaretsa a harcolók között.
Kornidesz Mihály megsebesült a lábán, Keleti Ernőt több szilánk érte. A helyzet kilátástalanná vált, de a betörést még mindig sikerült lokalizálni, a támadók nem tudtak továbbjutni. A folyosóba szorították őket.
Ekkor sebesült meg Várkonyi is. Szilágyi leszaladt az óvóhelyre kötszerért. Ott már több sebesült volt. Köztük egy támadó, aki még az ostrom kezdetén próbált betörni Kenyérmező utcai oldal földszinti ablakán, de comblövést kapott. Őt is az óvóhelyre vitték, s Szilágyi mellette ment el. Egymásra néztek. Szilágyi kötszert szerzett, s indult vissza az első emeletre, amikor valaki odaszólt neki, hogy próbáljon segíteni Kállai Éván, aki, mivel erősen lőtték a folyosót, benn rekedt a szobájában.
Szilágyi az első emeletre visszatérve a kötszert már csak hasoncsúszva tudta átadni Várkoninak, mert a folyosót a kollégiumi épületből belőtték. Ezután Kállai Éva keresésére indutl, de nem találta őt, csak jóval később tudta meg, hogy egy emelettel feljebb volt. Abban a szobában viszont, ahol Kállai Évának kellett volna lennie, Kuba szakaszvezető és Szanyi karhatalmista tartózkodott. Valamelyikük megjegyezte. - Mindennek vége. - Szilágyi még megpróbálta őket megnyugtatni.
A pártmunkások egy része az óvóhelyre próbált visszavonulni. Ez nem volt könnyű, mert már a lépcsőházat is erősen lőtték. Csikesz Józsefné még telefonált és közölte mindazokkal, akikkel beszélhetett: "nem tudjuk tovább tartani a házat, a tankok szétlövik".
Szántó Miklós és Tóth Lajos ezredes a védők egy csoportjával a belső szobákba vonult vissza. De már ide is egyre több kézigránát hullott a Kenyérmező utcából, az egyiktől meg is sebesültek. "Egymást támogatva egy kis szobába vonszoltuk magunkat, s a letépett ablakfüggönyökkel próbáltuk elkötni a vérzést. A kis szoba hamar megtelt sebesültekkel."
Ezekben a kritikus percekben Várkonyi még mindig szervezte, irányította a harcot, bátorította beosztottait, harcostársait. Két órakor, amikor a támadók betörtek a DISZ-bizottság székházába, Tompa Károly hadnaegy nyolc katonával a kapuból még visszaverte őket.
A harc vége felé Várkonyi Gyöergy megbízta K. Farkas Józsefet, hogy segítsen a Kenyérmező utcai oldal földszintjén, ő az első emelet védelmét vette át. "Világossá válik, hogy a védők kézifegyvereikkel nem tarthatják már magukat a tüzérség ellen. Hatalmas lyukak tátongtak az épület alán, a lépcsőkön, és több helyiségben tűz támad. Mező még egyszer felhívja a Honvédelmi Minisztériumot. A válasz: "Nem tudunk rajtatok segíteni.""
Ekkor Mező, Asztalos, Papp, néhány tiszt és a pártbizottság vezetői még utoljára összegyűltek. A tisztek - mivel nyilvánvalóvá vált, hogy sehonnan sem számíthatnak segítségre - azt javasolták, hogy szűntessék meg az ellenállást. Mező egyetértett a javaslattal és hozzátette: - Vagy harcolunk tovább, míg elesik az épület és így törnek be az ellenforradalmárok - ez a házban levők számára esetleg végzetes lehet -, vgy megpróbálunk szót érteni velük, hátha ezzel meg tudunk menteni embereket, főleg az asszonyokat és gyerekeket. Mi, amíg remény volt a fegyveres védekezésre - folytatta - megpróbáltunk mindent. Most próbáljunk megállapodni a támadókkal: átadjuk az épületet, ha biztosítják, hogy a benn levők szabadon elmehetnek.
Rövid vita kezdődött, hogy ki menjen a térre, ki vállalja a kockázatot, hogy tárgyal a támadókkal. Mező ragaszkodott hozzá, hogy ő megy ki, Papp és Asztalos tiltakozott. Mező számára ez különösen veszélyes lenne, mondták, hiszen őt Budapesten jól ismerik, s fenáll a veszély, hogy végeznek vele. De nem tudták lebeszélni. Ekkor Asztalos és Papp ragaszkodott ahhoz, hogy vele megy. Asztalos úgy vélte, esetleg jó hatással lehet a fegyveresekre, hogy a párstházban katonatisztek is vannak. Mező beleegyezett.
A lépcsőházban ekkor már csoportosan álltak a katonák és a pártmunkások. Várkonyi megkérdezte Asztalost, hová mennek. Asztalos megmondta, s arra kérte Várkonyit, szerezzen egy fehér kendőt és egy botot. Várkonyi az egyik katonával az étteremből kihozatott egy fehér abroszt, s ezt egy szétlőtt ablakkeret roncsára kötötték. Asztalos meghagyta Várkonyinak: - Amint kimegyünk a térre, a kaput csukják be utánunk. Ha fegyveresekkel jövünk vissza, nehogy valaki tüzeljen. - A rögtönzött zászlót először Papp akarta vinni,de Mező kivette a kezéből. Egy katona kinyitotta a kaput. mező előrenyújtotta a fehér zászlót, egy ideig kitartotta. A téren néhány pillanatra abbamaradt a lövöldözés. A színház tetejéről és a térről kiabálás hallatszott: - Ne lőj, megadják magukat!
Ezután határozottan és biztosan k iléptek. Elől ment Mező, közvetlenül mögötte Asztalos és Papp. - Ne lőjetek - kiáltotta Mező - parlamenterek vaegyunk! - A színház irányába indultak. Ebben a pillanatban lövések dördültek. Először Asztalos esett el, majd Mezőt találta el egy golyó, Pappot géppisztolysorozat érte. Ő még megpróbált néhány lépést tenni visszafelé a pártházhoz, de újabb golyók érték.
S.. és P. L. 30-án délelőtt a Kenyérmező utcában tartózkodott, majd a déli órákban kerülő úton kiment a Köztársaság térre. Mindkettőjüket kötözéssel, elsősegélynyújtással, sebesültszállítással bízták meg. Ők is jól látták, amint délután két óra körül, miután elcsendesett a tűzharc, "három személy jön ki a pártház kapuján: egy civil és két egyenruhás. A civil fehér zászlót tartott a kezében. Ekkor a székház kapujával sz emben, az egyik fa mögül előbújt egy falábú, negyven év körülinek látszó személy, és géppisztollyal megnyitotta mindhámukra a tüzet. A fehér zászlós parlamanterek egészen kijöttek az épület elé, még a járdáról is leléptek, amikor a tüzet megnyitották.
"A párstházból kijöttek néhányan fehér zászlóval. Ezeket hirtelen agyonlőtték, azután láttam, hogy a téren l evő emberek egy része nyomult a pártházhoz... Ekkor a színház tér felőli oldalánál álltam".
Amikor Asztalos János vérbe borultan elterült a pártház kapuja előtt a járdán, az emberiességéből kivetkőzött horda eszeveszetten tépte, szaggatta róla az egyenruhát. A Kun utcai kórház műtősnője rémülten nézte. A szörnyű látványtól idegei felmondták a szolgálatot. "Hirtelenmintha a testvérét látta volna. - Mit csinálnak az öcsémmel - sikoltozta. - Iszonyodva takarta el a szemét."
"Alig tettek pár lépést, sortüzet zúdítottak rájuk. Véresen terültek el a kövezeten. Mező Imre nem halt meg azonnal. A tömegből egy bőrkabátos munkás meg akarta menteni. Tudta, hogy ez nagyon kockázatos, ezért szitkozódva tolakodott oda, kiabálva, hogy majd ő "elintézi" ezt a kommunistát. Még egy munkás lépett mellé és ketten bevitték Mező Imrét egy kapu alá, majd rövid idő múlva hordágyon kórházba szállították, de már nem lehetett megmenteni."
A súlyosan sebesült Mező Imrét a vöröskeresztesek valójában egy autóbuszba tették és másokkal együtt a Péterfy Sándor utcai Kórházba szállították. Lelőtt parlamentertársai ott maradtak a földön. A közben odatóduló fegyveresek Asztalos Jánost felemelték, de nem tudott megállni a lábán, és visszazuhant a földre. Erre nekiestek, ütni-verni, rugdalni kezdték, majd ketten a lábánál fogva a színház színészbejárója felé vonszolták. Itt a villanyóránál valaki, egy vastag fekete dróttal a kezében ordítozni kezdett: - Engedjetek, engedjetek! - Az embergyűrűn azonban nem tudta áttörni magát, mikor azoban észrevették, mit akar, utat nyitottak neki. Ketten Asztalost a lábánál fogva a legközelebbi fához húzták, a drótot duplán összehajtották, hurkot csináltak, s átfogták vele asztalos mindkét lábát. Két másik fegyveres fölment a fára, s a fán levők egyike a drótot a fa legalsó vastag ágára csavarta. Így lógott Asztalos János teste a fán, lábainál fölfüggesztve. A drótdarabot 1957. április 30-án megtalálták a fán.
Az igazságügyi szakértői vizsgálat megállapította: Asztalos János halálát három ok váltotta ki: "Fejsérülései önmagukban is halálosak voltak, az akasztás is egymagában, minden egyéb külső erőszaktól függetlenül halált okozó volt. De Asztalost hasba is lőtték - ez a sérülés is a halálát okozta volna."
Miközben a gyilkosok egyik része Asztalos Jánossal végzett, a többiek Papp Józsefet fogták körül. Valki kiabálni kezdett: - Gyerünk, ez egy ezredes! Erre neiestek az eszméletlen Papp Józsefnek és ordítozva rugdosni kezdték. A tömegből valaki felüvöltött: - Kivenni a szívét! - Az ezredes mellett álló J.P-nek valaki egy huszonöt centiméter hosszú, hársom centiméter széles pengéjű, barna famarkolatú tőrt nyomott a kezébe. Papp kezét-lábát l efogták, J.P. pedig a tőrt többször az ezredes szívébe döfte. A kifröccsenő vér elöntötte J.P. ballonkabátját. Ezután mások Papp felhasított mellkasát kezdték feszegetni, és a kezükkel igyekeztek az ezredes szívét kitépni. J. P. a színház előtt eldobta a tőrt, majd hazament. Ahogy ő elmondta: "Én nem maradtam ott tovább, hazamentem és megvacsoráztam."
Ezek után az ellenforradalmárok "egy csizmanadrágos férfit" kezdtek el hurcolni a bsZkRT-kalauz vezetésével. Valaki kiabált: - ez egy ÁVH-s ezredes! (Mint az olvasó már tudja, ilyen rangú államvédelmista nem volt a pártházban. Két honvédezredes tartózkodott ott: Asztalos János és Papp József) - Amikor az úttest közepére értek, a foglyot többen megrohanták és ütni, rugdosni kezdték. Mikor a földre zuhant, tovább rugdosták, majd a színház felé vonszolták. Ezután kötelet kerítettek, a lábára erősítették, s az egyik fára fel akarták akasztani. Amikor a kötelet meghúzták, az elszakadt, és az áldozat fejjel a földre zuhant. Ekkor az egyik fegyveres géppisztolyával egy sorozatot lőtt ki rá, majd összekötözték kötéllel és ismét felhúzták a fára.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az (volt) ellenforradalmárok 2
  2011-08-04 18:01:13, csütörtök
 
  Hollós Ervin - Lajtai Vera
Köztársaság tér 1956
Kossuth Könyvkiadó 1980

Az 1953 és 1956 közötti években az emigráció és az országon belüli ellenzéki és ellenséges mozgalmak mindinnkább igyekeztek ellentéteik ellenére is egységes antiszocialista frontot alkotni. Bár még ott feszültek közöttük az osztályellentétek - a burzsoázia és a kispolgárság különböző csoportjainak, valamint a feudális arisztokráciának ellentétes érdekei -, de a kétszakaszos taktika jelengősége ebben a helyzetben is az volt, hogy ezeket az ellentéteket tompította, háttérbe szorította, és a szocialista rendszer elleni közös harcra ösztönözte mind a külső, mind a belső erőket.
Magyarországon a kétszakaszos taktika értelme éppen az volt, hogy az ellenforradalmi erők fel tudjanak vonulni, ezért az első szakaszban hangoztatott jelszavak a valóságos célkitűzéseket takarták. Ez átmenetileg lehetővé tette, hogy az ellenforradalom ne tisztán jelentkezzék, hanem a szociális bajok orvoslásának, a megsértett nemzeti önérzet szószólójának, egy új "orradalomnak" a jelmezében. S ez 1956 októberében, ha csak néhány napra, sikerült.
S itt lényeges ponthoz jutottunk. Ismeretes, hogy 1956 októbere előtt válságos politikai helyzet alakult ki, mindenekelőtt a pártban. Nem a rendszer volt válságban. Nem a termelőerők fejlődése került kibékíthetetlen ellentmondsásba a termelési viszonyokkal. Általában a szocialista társadalomban - és ez vonatkozik 1956-ra is - keletkezett ellentmondások megoldhatók mindenféle robbanás nélkül. Ha volt válság, az a pártvezetés válsága volt Annak építése során keletkezett ellentmondásokat, válságba jutott a vezetés, és ezután az egész párt válságává vált. a dogmatizmus, egy elképzelt valósághoz való ragaszkodásss és az ezzel szemben jelentkező revizionizmus, mely szintén csupánss elképzelésekhez tapad, olyan helyzetet teremt, melyben elodázódik a régóta érlelődő és napirendre került társadalmi kérdéseks megoldása. Az objektíve létező ellentmondások, melyeket nem oldanak meg időben, megkönnyítik az ellenforradalmi erők előretörését, szövetségi rendszerük kiépítését, s azt a taktikát, amelyről már szóltunk.
A külföldi és a hazai reakciósok, a leleplezett és 1933-1956 között kiengedett tényleges ellenforradalmi szervezetek, pártok, csoportok vezetői és aktivistái együtt készítették elő és hajtották végre az ellenforradalmi lázadástss. Később hozzájuk csapódtak a 25-e után különböző bösrtönökből, rabmunkahelyekről kitörtekss, vagy kiszabadultak. És égül voltak olyanok is, akiknek sikerült szervezetüket épségben megtartaniuk, akiket nem tudtak 1956 októberéig felfedni és leleplezni. Ilyenek voltak a legkülönböőbb ellenforradalmi, szélsőjobboldali, fasiszta, vagy nacionalista szervezetecskékben, csoportocskákban tömörülők. Hangsúlyoznunk kell, hogy a felsoroltak köül csak bizonyos vezetők és csoportok vettek részt a fegyveres akciókban és a Köztársaság téri ütközetben. Nagy részük inkább a politikai harc szféráiban tevékenykedett. Ilyen volt a valamikor Agrárfront néven működő későbbi Keresztény Frsont, valamint a titkos klerikális szervezetek által nevelt fiatalok jó néhány tömörülése, mint például a cisztercita, a piarista, a Tegnum Marianum.
Meg kell jegyezni, hogy általában a cisztercita, a piarista, a jezsuita és más egyházi, valamint szerzetesi titkos mozgalmak vezetőienek többsége és a befolyásuk alatt állók nagy része nem a fegyveres harcra koncentrált, őket mindenekelőtt a különböző pártokban, ifjúsági szervezetekben, mozgalmakban találjuk. Egy részük azonban, éppen az ellenforradalmi szellemű nevelés következtében, tudatosan vállalta a fegyveres harcot is vagy belesodródott abba. A fentieknél jelentékenyebb szerepet töltött be a Szeretet Párt, vagy más néven Fehér Partizánok, a Botond-hadosztály, a hadapródiskolások szervezetei, a Nemzeti Ellenállási Mozgalom egyes csoportjai és egyes titkos, de tapasztalt ellenforradalmárok által irányított diákcsoportok.
Az ellenforradalmi szervezetek tagjai nyugatról vártak segítséget és támogatást "felszabadításukhoz" Különösen nagy szerespet játszottak körükben a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége által kiképzett és Magyarországra irányított emberek, olyanok, akiket azután törvényesen is felelősségre vontak hírszerző tevékenységükért. Az is bebizonyított tény, hogy a Corviz köziek már ezekben a napokban érintkezésben voltak az angol és az amerikai követség egyes tisztviselőivel. A Kilián-laktanya parancsnoksága az angol követséggel, a Széna tériek a belga és az angol követséggel. Anélkül, hogy részleteznénk a minőségüket és mélységüket, e kapcsolatokat igen fontosnak tartjuk, mindenekelőtt a fegyveres csoportok élén álló politikai arculatának megítélése szempontjából. E kapcsolatok nagyrészt burkolt, titkos, de mindinkább nyíltabbá váló együttműködést jelentettek.
Teljesen nyílt volt azonban a Szabad Európa Rádió szerepe. Útmutatásai kifejezetten a fegyveres felkelőkhöz szóltak. Önmagában nem perdöntő, bár lényeges és jellemző, hogy 28-a és 30-a kööztt egyre több angol, amerikai, francia, nyugatnémet, svájci, osztsrák stb. újságíró, fotóriporter tűnt fölés kezdte tömegesen látogatni a "felkelők" székhelyeit, központjait. A teljes kitárulkozás azonban 30-a után következett be. A Szabad Európa Rádió nemcsak a harc továbbfolytatására biztatott, hanem azt is megmondta, milyen feltételek alapján tárgyaljanak, kiket kell eltávolítani és milyen poíciókat kell követelni a kormányban. Október 23-a délutánjától a Szabad Európa Rádió nemcsak stratégiai, de taktikai útmutatásokat is adott. Harcot folytatott azért, hogy az ellenforradalmat népfelkelésnek minősítsék, és egyidejűleg általános támadást hirdetett és szervezett a párt ellen. S miután kibontakozott a párt egésze elleni támadás, máris "a kommunista rendszer" elleni harcra buzdított. Mindehhez segítséget és támogatást ígésrt olyan hangnemben és olyan módon, amelyből csak azt a következtetést vonhatták le az ellenforradalmárok, hogy a Nyugat beavatkozása és támogatása küszöbön áll, órák kérdése. A fegyveres ellenforradalmi központokban külön részlegeket hoztak létre a Szabad Európa Rádió hallgatására, amelyek pontosan felvették az adásokat. A Szabad Európa Rádió futárokat is küldött, valamint rádió adó-vevő készülékeket a legnageyobb fegyveres csoportok számára, amelyek ugyancsak futárok útján teremtettek összeköttetést a Szabad Európa Rádióval. Ezért minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Szabad Európa Rádió útmutatással, biztatással szolgált a Budapesti Pártbizottság elleni ostromhoz is. Nem változtat ezen az sem, hogy a későbbi ésrtékelésekben megpróbálták letagadni ennek az uszító központnak ilyan irányú szerepét. Sőt éppen azok, akik felelősek voltak a lázadás kirobbantásáért és irányításáért, szemrehányást tettek a lázadóknak, hogy túlságosan siettek. Nem voltak eléggé megfontoltak és elhamarkodták a dolgokat . De nem volt elég megfontolt a Szabad Európa Rádió sem, és azok sem, akik jóváhagyták adásait, politikai útmutatásait.
E korántsem teljes ismertetéssel nem azt akarjuk állítani, hogy mindezok, akik felkészítették a Corvin közieket, a Baross térieket és a többi ellenforradalmi fegyveres csoportot, s akik részt vettek a támadásban, valamennyien szélsőjobboldali, fasiszták, horhysta katonatisztek, csendőrök, rongyosgárdisták, egykori nyilasok, SS-ek, pártszolgálatosok, vagy az alvilághoz tartozó bűnözők voltak. Ebben az esetben egyszerűbb lett volna leverni az ellenforradalmi lázadást. De nem ilyen egyszerű és magától értetődő volt a dolog. Azokban a napokban az események nem úgy alakultak, hogy egyik oldalon a népköztársasághoz hű emberek, a másikon pedig kizárólag csak reakciósok, szélsőjobboldaliak és bűnözők álltak volna. Sokkal összetettebb és valóban rendkívül bonyolult helyzet jött létre, aminek egyik legjellemzőbb és egyben legnagyobb nehézséget okozó jellegzetessége éppen az volt, hogy a szélsőjobboldali irányzateok szorosan összefonódtak a tőlük "balra" álló irányzatokkal, politikai áramlatokkal, pártokkal. Ráadásul a különböző szélsőjobboldali felfogású emberek szervezetileg és társadalmilag szétszóródva, különböző csoportosulásokba tömörülve, üzemekben, szövetkezetekben, hivatalokban éltek és dolgoztak.
A magyar társadalom 1956 őszén már mélyreható átalakulásban volt. Az átalakulás jellegét a szocialista forradalom kibontakozása határozta meg: a bankok és vállalatok államosítása, az iparosítás, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének kibontakozása, a kulturális forradalom, a munkáshatalom kiépítése, a tanácsrendszer életre hívása. Mindez nagy jelentőségű változásokat eredményezett. Ugyanakkor az is tény, hogy a felszabadulás óta mindössze tizenkét év telt el. S ez a tizenkét év, bármilyen nagy jelentőségű és gyökeres változásokat is hozott, de történelmileg mégis igen rövid időszak ilyen nagy horderejű társadalmi változásokhoz. Így természetes, hogy 1956 őszén még sok tekintetben mélyen élt társadalmunkban a félmúlt, a tegnap is.
Nincs módunk e könyvben annak elemzése, hogy 1956 ősze milyen társadalmi állapotokat talált Magyarországon. Csupán fel szeretnénk hívni az olvasók figyelmét arra, hogy Magyarországon még számottevő befolyással rendelkeztek a politikai és gazdasági hatalmuktól megfosztott osztályok és rétegek, illetőleg e rétegekhez tartozók, akik különböző üzemekben, vállalatoknál, hivatalokban, vagy falvakban, mint munkások, tisztviselők, alkalmazottak éltek. Nem lebecsülhető számban kerültek közülük állami funkciókba is. Bár a volt uralkodó osztályok gazdasági alapjuktól lényegesen meg voltak fosztva, hioszen a szocialista tulajdonviszonyok az iparban, a kereskedelemben, a közlekedésben, sőt a mezőgazdaságban is erősen tért hódítottak, 1956 őszén még tízezrekben mélyen élt a tuajdonosi lét pszichológiája, gondolkodásmódja, törekvése.
Mindössze kilenc év telt el az 1947-es választások óta, amikor a kifejezetten antikommunista, szocialista- és demokráciaellenes, nacionalista-soviniszta pártok megszerezték a szavazatok harminc százalékát. Kétségtelenül történelmi győzelem volt az, hogy az ország lakosságának több, mint hatvan százaléka ugyanakkor a népi demokratikus átalakulásra szavazott. Az is tény, hogy az 1944-1956 között eltelt tizenkét év alatt a volt uralkodó osztályok, reakciós pártok, az ellenzéki antikommunista csoporstok, klerikális irányzatok híveinek jelentős része beletörődött a megváltoztathatatlanba, a népi demokratikus forradalom győzelmbe. Sőt egy részük nemcsak hogy beletörődött és beilleszkedett a rendszerbe, hanem egyenesen a npi demokratikus forradalom mellé állt és azt támogatta.
De az 1956-os októberi-novemberi események tanulságaosan mutatják azt a folyamatot, hogy miképpen reorganizálódhatnak a volt uralkodó osztályok egyes csoportjai, hogyan találhatnak egymásra ismét a különböző reakciós, nacionalista, klerikális-fasiszta irányzatok hívei, milyen módon tudják érvényesíteni az államapparátus egyes láncszemeiben és általában a politikai szférában meglevő befolyásukat. Ehhez járult, hogy a socialista forradalom bizonyos társadalmi réteegek számára mindenképpen fájdalmas átalakulást jelentő folyamatát az elkövetett hibák és torzulások még fájdalmasabbá és nehezebbé tették. Ez azt eredményezte, hogy megmaradt, sőt növekedett azok tábora, akik vad és szenvedélyes gyűlölettel vetették magukat az első alkalmas helyzetben és pillanatban a harcba és indultak rohamra a szocialista forradalom legjelentősebb vívmánya, a munkáshatalom ellen. Abban, hogy a népi demokratikus forradalom ellenségeinek tábora 1956 őszére megnövekedett, kétségtelenül közrejátsottak mind a szektás, álbaloldali politika következtében elkövetett súlyos hibák, mind pedig az erre szinte "büntetésképpen" megerősödött jobboldali revizionizmus, ami lehetővé tette a rendszer ellenségeinek újraszerveződését, gyülekezését, fölvonulását, végső sorson a hatalomhoz való hozzáférkőzését.
A népi demokratikus forradalom 1944-1949 közötti szaszaszában a Magyar Kommunista Párt elméletileg alapjában helyesen, politikailag rendkívül rugalmasan, a munkásosztály forradalmi tömegeire támaszkodva olyan szövetségi politikát és rendszert tudott kiépíteni a baloldali szoiáldemokratákkal, a Nemzeti Parasztpárttal és a Kisgazdapárt baloldalával, melynek ereményeképpen a népi demokratius forradalom ellenségei elszigetelődtek. A munnkások, parasztok, értelmiségiek szövetségén alapuló politika egyik legfőbb feltétele volt a szocialista forradalom kibontakozásának, sikereinek, a munkáshatalom létrehozásának. Ezzel szemben 1949-1956 között ellentétes folyamat indult meg: a "baloldali", szektás hibák következményeként meglazult a munkások és a dolgoz parasztok, következésképp az értelmiségiek szövetsége, az eltorzult politika mind több társadalmi csoportot indokolatlanul megsértett, eltaszított, ellenzéki pozícióba szorított.
Ez persze, nem változtatott az egész fejlődési folyamat pozitív jellegén, azon, hogy szocialista forradalom zajlott le, hogy munkáshatalom jött létre, hogy új üzemek épültek, hogy az ipar nagy arányokban indult fejlődésnek, hogy az egyetemek, középiskolák hallgatóianak szociális összetétele mélyrehatóan átalakult és hogy munkások és dolgozó parasztok tízezrei kerültek vezető posztokra. De az ellentmondások meg nem oldásának, sőt mélyülésének igen súlyos következményei lettek.
Természetes, hogy sokan idejében érzékelték, mégpedig jól érzékelték a pártvezetés és a kormány által az 1956 selőtti években elkövetett hibákat. sőt sok jogos észrevétel és a hibák kijavítására való őszinte törekvés került felszínre a munkások, a fiatalok, a dolgozók részéről. E jogos kritikai észrevételeket lovagolta meg a reakció és a jobboldal. Ez a szituáció elősegítette a szélsőjobboldaliak törekvéseinek érvényesülését, akik nem az elkövetett hibák kijavítását akarták, hanem pontosan az ellenkezőjét, harcba indultak mindaz ellen, ami a népi demokratikus rendszerben pozitív volt, meg akarták semmisíteni magát a szocializmust éptő rendszert. Ám ezt a stratégiai törekvésüket a hibák elleni fellépés jelszavával leplezték, minden módon kihasználva a helyzetet szervezeteik reorganizálására, befolyásuk megtartására és növelésére.
A szélsőjobboldal taktikai anőverezése jól kifejezésre jutott a jelszavakban, a hangoztatott célokban még akkor is, amikor a cselekedetek, k ülönösen 23-tól és az azt követő napokban már az események ellenforradalmi jellegét bizonyították. Nemcsak azért és nem is elsősorban azért, mert színre lépett ez a szélsőjobboldal, hanem mert maga a fegyveres harc a szocializmust építő rendszer intézményei ellen irányult. A jelszavak változása, a harc módszerei már feltárták - ha nem is teljesen és nem is mindenki számára érthetően - a tüntetés és a felkelés ellenforradalmi jellegét. Ennek megértését éppen az tette nehézzé, bonyolulttá és komplikálttá, hogy a szélsőjobboldali és az alvilági figurák fiatalokkal, diákokkal, egyetemistákkal, ifjúmunkásokkal, dolgozó emberekkel keveredtek, olyanokkal, akik valóban az elkövetett hibák ellen léptek fel és sodródtak ennek következtében bele mind mélyebben az eseménekbe, nem látva és nem értve meg azt, hogy semmilyen hiba nem teszi törvényessé a fegyveres harcot közintézmények, pártbizottságok ellen. A különböző fegyveres osztagokban - a már eddig felsoroltakba is - a fasiszta, szépsőjobboldali és lumpenproletár elemeken kívül nagy számban voltak egyetemisták, diákok, munkásfiatalok. Ezeknek egy része ott volt a Köztársaság téren is. Voltak, akik még mindig azt hitték és gondolták, hogy ami ott történik, az is a "forradalomhoz" tartozik. Elhitték azokat a teljesen hazug és hamis vádakat, amelyeket mások jól átgondolva dolgoztak ki és terjesztettek. De nem változtatott azon, hogy a fegyveres felkelés vezetése 30án már teljesen a szélsőjobboldaliak kezében volt.
1956 október 23-ánmegbillent a magyar társadalom és az események rendkívül felgyorsultak. A középpontba a hatalomért folytatott harc került. Osztályok ütköztek meg. A csoportokban, fegyveres testületekben, a pártokban, az egyéni sorsokban osztályok szóltak, beszéltek, cselekedtek. Túl gyors volt? 1956 utánsokan mondták ezt mintegy szemrehányásképpen azoknak, akik e napokban az események irányítását nagyrészt a kezükben tartották. De a történelem ez alkalommal is bebizonyította, hogy a magyar reakció, a szélsőjobboldal, a fasizmus azt adta, ami a lényege volt. És hogy mi volt a lényege, annak megítélését jelentősen megkönnyítik a köztársaság téren történtek, az ostrsom, a székház elfoglalása, mindaz, ami a házban és a téren lezajlott. Október 30-án a téren álarc nélkül jelent meg az ellenforradalom igazi arca. Ha volt sok vétlen az eseményekben, ha volt sok félreértés, becsapás és önbecsapás, ha különös illúziók keletkeztek, ha volt irracionalizmus, akkor mindez a téren illúzió nélkül, becsapás és önbecsapás nélkül racionálisan úgy jelent meg, ahogy ez a valósában élt és létezett, álarc nélkül, kosztüm nélkül, az igazi arcában, tényleges egyenruhájában.
Az ostrom tervét az ellenforradalom vezetői közül maléter Pál, valamint a Corvin közi és a Baross térsi fegyveesek prancsnokai okóber 28-án este dolgozták ki, megállapítva, hogy "a forradalom további sikere érdekében a pártházat fel kell számolni". Settette őket, hogy megtudták, a sz ékházba 28-án egy katonatiszti csoport érkezett a munkásmilícia megszervezésére, s tagjai között olyanok is vannak, akik részt vettek a Központi Vezetőség székháza ellen október 25-én lezajlott támadás visszaverésében.
A fegyveres előkészületek mellett, velük szerves összefüggésben, nagy figyelmet fordítottak a politikai és lélektani előkészületekre is. Ezt szolgálta az a hírverés is, hogy a Budapesti Pártbizottság belbiztonsági kaszárnya, ahol több száz katonát és fegyverest koncentráltak, felszámolására tehát már csak ezért is feltétlenül szükség van. Ezt az álhírt 29-én reggeltől azzal bővítették, hogy az épület alatt több emeletnyi mélységben, sőt állítólag a Köztársaság tér alatt is erődítményrendszer húzódik, az egész zsúfolva van karhatalmistákkal.
Ugyanaznap délelőtt a Corvin közben már azt is terjesztették, hogy akkori parancsnokuk két testvérét elfogták, s a pártház pincéjébe zárták azzal a fenyegetéssel, hogy ha a Corvin köziek nem teszik le a fegyvert, kivégzik őket. még aznap nyilvánvalóvá vált, hogy a hír nem igaz. Erre este már azt a legendát terjesztették a Corvin közben, a Baross téren meg a hozzájuk tartozó és kapcsolódó csoportok közzött, hogy a Köztársaság téri erődítmény alatt több száz "szabadságharcost" tartanak fogva.
29-én délután a Corvin közi és a Baross téri parancsnokság elhatározta, hogy 30-án reggel kisebb fegyveres csoporstokat küldenek a VII., a VIII., és a IX. kerületbe megfelelő hangulatkeltés céljából,. így történt, hogy a támadás még meg sem kezdődött, de az Üllői úton, a Baross és a Népszínház utcában, a Rákóczi úton, meg a Ferenc körúton már nyolc-tíz emberből álló fegyveres csoportok tűntek fel, s szenvedélyesen ordítozták: 2Lövik a népet a Köztársaság téren!" Volt aonban ennek a pszichológiai pertőtűz nek egy olyan célja is, hogy rábírják a pártház védőit az elvonulásra. De más módon is próbálkoztak: 29-től a Corvin közből telefonon többször is felszólították a pártbizottságon tartózkodókat, hagyják el a székházat, távozzanak onnan, mert ellenkező esetben "elintézik, kifüstölik" őket. Féltek ugyanis, hogy a támadás nagy veszteségekkel járhat, s attól is tartottak, hogy a védők valahonnan segítséget kapnak.
Mivel manőverük eredménytelennek bionyult, a támadás szervezői úgy tervezték, hogy hirtelen megrohanással próbálják elfoglalni a székházat. Ezért kísérsleteztek az őrsség rajtaütésszerű lefegyvezésével. E taktika sikerében annál inkább reménkedhettek, mivel az előző napokban, különösen 28-a és 30-a között, egyre több ilyen rajtaütésük sikerrel járt. Elég sok intézményt, üzeet, hivatalt, kerületi kapitányságot, tanácsot és kerületi pártbiottságot kaparintottak meg ily módon. De felkészültek elsősorban arra, hogy ha ez a taktika itt nem válik be, akkor szabályszerű ostromot kell indítaniuk, mégpedig nagy túlerő összpontosításával. Az akció katonailag szevezette zajlott le, az épületet tervszeren bekerítették. Október 30-án reggel nyolc órától - a tervnek megfelelően - az egységek elfoglalták a számukra kijelölt indulási körzeteket, megszállták a pártbizottság környékét. A színház bal oldalán, mögötte és a téren a Corvin köziek és a Víg utcaiak helyezkedtek el tüzelőállásban, ők foglalták el a színházat és a Luther utcai MÁV épületet is, s ők szállták meg a Köztársaság térsnek azokat a bérsházait, ahonnan kilövés nyílt a pártházra. A Corvin köziek különleges osztaga- mely a letartóztatásokat és felderítéseket végezte - a Kun utca felől közelítette meg a teret, majd elhaladva a tűzoltólaktanya előtt, a tér bal oldalán, a fák mögött, a Rákóczi úton, azoknak a bérházaknak a padlsait és tetőit foglalta el, ahonnan célba vehették a székházat, másik részük a színház jobb oldalán, valamint a Légszesz és a Kenyérmező utcában helyezkedett el. A támadás alatt érkező fegyveresek, mint a Dudás vezette ellenforradalmárok vagy a lőrinciek és más kisebb fegyveres csoportok, többségükben a tér fái és az ott talált fedezékek mögül tüzeltek, mások a színházból és a Rákóczi úti házakból lövöldözőkhöz csatlakoztak.
A támadók egyik legnépesebb csoportja a Corvin köziekből állt, ezek majdnem valamennyien részt vettek az ostromban. Egy kisebb osztaguk 30-án délelőtt a Tolnai Lajos utcai endőrségi épületet ellenőrizte, ezért már csak a támadás megkezdése után csatlakozott a támadókhoz, az ostrom után ennek az osztagnak a tagjai indultak a kivágott címerű zászlóval a főkapu irányába. Valamennyien jól fel voltak fegyverezve. A Corvin közbe, illetve a Préter utcai iskolába 28-án és 29-én teherautókon géppisztoly -, karabély-, kézigránát- és egyenruha szállítmányok érkeztek. A fegyverekről külön erre a célra rendszeresített raktárosaik adtak átvételi elismervényt. Az egyik, amely egy 29-én érkezett teherautó-szállítmányról szól, harminc karabélyt, tíz géppisztolyt, tíz pisztolyt és egy láda kézgránátot sorol fel. Ezeket a Práter utcai iskolában befészkelt fegyveresek között osztották ki.
A Corvin köziek egy ágyút is vittek magukkal. Ez október 25-e óta a Kisfaludy utca 38. számú ház előtt állt. Már előbb is többször használták, szovjet és magyar harckocsikat lőttek vele. Az utca lakói közül többen látták, amint kilenc óra felé elvonultak, és az ágyút is vitték.
A Corvin közi parancsnokság elhatározta, hogy a pártház elfoglalásakor megszerzi az iratokat, a kartotékokat abból a célból, hogy majd megalapoottan hajtsák végre a "felelősségre vonást". Ezért az ostrom után nagy nehezen leállította a könyv- és iratégetést, s igen nagy mennyiségű iratanyagot sikerült is megszereznie.
A Corvinköziek 29-én este értesítették a Péterfy Sándor utcai Kórházba befészkelt ellenforradalmárokat, hogy másnapra helyezzenek készenlétbe mentőautókat. Így 30-án reggel kilenc órától délig folyamatosan mintegy harminc-negyven mentőautó érkezett a Köztársaság tér környékére ápolónőkkel és orvosokkal, akik a sebesülteket és halottakat - közöttük nem kevés védőt is - vittek a Péterfy Sándor utcai Kórházba. De ugyanakkor egy előre kidolgozott terv alapján a Péterfy Sándor utcai Kórházban levő ellenforradalmárok egy IFA gyásrstmányú, kék színű z árt teherautót, melynek hátsó ajtaja volt, mentőautónak álcázva arra használták, hogy lőszert és géppisztolyokat szállítsanak vele a térre. Miután a harc elhúzódott, ez a "mentőautó" nagy szolgálatot tett a lőszerutánpótlásuk megszervezésében.
A Baross tériek 29-én délelőtt kapták meg az értesítést a Corvin közi parancsnokságtól: a támadást az előző napon egyeztetett időpontban végrehajtják. A parancsot egy bősruhás, motorkerékpáros fegyveres hozta, és adta át a parancsnoknak. A parancsnok összehívta a vezérkart, ismertette a támadás tervét, majd a házban tartózkodó összes fegyverest az úgynevezett kultúrterembe rendelték, s itt a parancsnok bejelentette: A Corvin köziekkel kötött megállapodás alapján a Köztársaság téri pártházban levőket "ki kell füstölni". A Corvin köziek és a Baross tériek parancsnokai "úgy vannak étesülve, hogy igen sokan vannak a pártházban" - mondotta. Ezután a Baross tésrieknek is nagyobb mennyiségű nemzetőr igazolványt osztottak ki, aznap már valamennyiüket ellátták vele. Külön adminisztráció regisztrálta a "szabadságharcosok" adatait és fegyvereik számát. Ekkorra már zászlóalj és rajszervezetüket is kiépítették. A maguk részéről ők is gondoskodtak a lincshangulat fokozásáról. 29-én délben elfogtak négy "gyanús egyént", kettő ÁVH-s volt, kettőt pedig lopáson értek. A főparancsnok összehívta a parancsnokságot és közölte, hogy a Corvin köziekkel való megállapodás alapján mind a négyet kivégzik. A másnapi támadáshoz szükséges terrorhangulat felszítására a szokásosstól eltérően nem szállították át őket a Corvin közbe, hanem ebéd után a fogdából a lőtérnek berendezett pincébe kísérték, s ott sortűzzel kivégezték őket. A kivégzésben mintegy tizenöten vettek részt, a főparancsnok, a helyettesei, a század- és a szakaszparancsnokok.
A kivégzés után a szűkebb parancsnokság ismét megbeszélést tartott. A főparancsnok közölte, hogy este és éjszaka felderítést, reggel pedig a Corvin közi és a Baross téri parancsnokok részvételével terepszemlét tartanak, itt kijelölik az egyes egységek állásait, utána riadót rendelnek el és a kijelölt parancsnokok a századaikkal, illetve szakaszaikkal elfoglalják a tüzelőállásokat. Végül felhívta a figyelmet az éberségre. Különböző h elyekre kirendelt őrségeket, így a kapuőrségeket is, megerősítették, szigorúan meghagyták, hogy csak azok léphetik át a kaput, akik igazolvánnyal rendelkeznek és a jelszót - "B 229" - ismerik. A főparancsnok felszólította a század és szakaszparancsnokokat, hogy a másutt "szolgálatban levő fegyvereseket is értesítsék a támadásról". Így a Rottenbiller utcában járőröző, úgynevezett igazoltatási szolgálatot tartó szakaszparancsnokot az utcán érte a z ászlóaljparancsnok utasítása, hogy embereivel együtt azonnal vonuljon be a körletbe. Elrendelték az összes fegyveresek riadóztatását, szigorúan megszabták, hogy mindenkinek a körletben kell maradnia, csak a közelben lakók távohatnak el, legkésőbb reggel hat órára azonban nekik is jelentkezniük kell szolgálattételre. Néhányan a parancsnokok közül is hazamentek.
Meghagyták a propagandacsoportnak, amely 26-a óta röpiratok és újságok tömegét állította elő, hogy a maga eszközeivel vegye részt a támadásban. 30-án délután pedig megbízták, hogy most már "meg kell magyarázni Buedapest népének és az egész világnak, hogy milyen szörnyű bösrtönök vannak a pártház alatti pincében."
29-én este a Baross téri parancsnokság utasítására mintegy két szakasz elfoglalta a Szabadság szállót. A földszinten, főleg a hallban rendezkedtek be. A bejárathoz géppuskát állítottak. 30-án reggel géppuskájukkal együtt több csoportban a Köztársaság térre mentek és részt vettek a Kenyérmező utca megszállásában, majd az ostromban. Amíg a szállóban tartózkodtak, "Sólyom" volt a jelszavuk.
29-én este és éjjel a Corvin köziek és a Baross tériek közös, de "nem a legfelsőbb parancsnokság részvételével történő" felderítést tartottak, hogy megállapítsák, vannak-e a harckocsik a pártház előtt, katonák a színházban, s cirkálnak-e a pártházhoz tartozó őrjáratok. Ennek az éjféli felderítésnek az eredményét a Corvin közi és a Baross téri parancsnokság külön-külön értékelte, majd a 30-án reggeli "főparancsnoki" terepszemlével ellenőrizte.
Október 30-án reggel hat óra után néhány perccel tehergépkocsin indult el a Baross téri parancsnokság, a főparancsnok, a helyettesei és a századparancsnokok, tizenöt fegyveres kíséretében. A főparancsnok és egyik helyettese a vezetőfülkében foglalt helyet. A kocsi a Fumai (ma Mező Imre) úton és a Légszesz utcán át ért a térre, itt balra, majd a Kun utca sarkánál jobbra fordult, s teljesen megkerülve a teret, a színház sarkánál állt meg. A kocsiból senki sem szállt ki, vártak. Mintegy tíz perc múlva egy személy- és egy tehergépkocsi fordult a Bezerédi utcából a térre, s közvetlenül a Baross tériek kocsija előtt megállt. Ez hozta a Corvin közieket. A két kocsiból összesen mintegy tizenöten szálltak ki. A parancsnokok üdvözölték egymást, majd fegyvereseik fedezete alatt megindultak a színház mögé. Itt megállapodtak a felvonulási tervben, beosztották egységeiket, s megszabták feladataikat. Ez mintegy húsz percet vett igénybe. Utána kocsijaikon valamennyien visszatértek székhelyükre.
A reggeli telepszemlénél állapodtak meg abban, melyikük merről támad majd, s hogy visszatérve mindegyikük riadóztatja fegyvereseit.
K. Farkas József, aki 29-én este kilenc órától 30-án reggel öt óráig teljesített szolgálatot, látta az éjféli felderítés alkalmából befutó kocsikat. Erről azonnal jelentést tett Várkonyi Györgynek. A hajnali felderítést a pártház őrsége is észlelte.
A szemle után a Baross térre visszaérkezett zászlóaljparancsnok még az indulás előtt beszédet tartott az összehívott fegyvereseknek a készülő támadásról. A többi közzött elmondotta: 2kra reggel kinn voltunk a Köztársaság téren, terepszemlét tartottunk a Corvin köziekkel együtt. Megállapodtunk abban, hogy a támadást hogyan hajtjuk végre".
Ezután még egyszer pontosan megszabta mindegyik század és szakasz pontos tennivalóját, meghagyta, hogy mindenki igye fegyverét és gondoskodjék megfelelő mennyiségű lőszerről. "Vinni kell a golyószórókat, géppuskát, kézigránátot, nagy mennyiségű lőszert, minden felkelőnek hősiesen kell harcolnia, mert a pártház meg van erősítve, de a pártházat és védőit mindenáron, minden eszközzel meg kell semmisíteni".
Hangsúlyozta, hogy a Baross tériek egyik legfontosabb feladata: a támadás első szakaszában megakadályozni, hogy a pártházban lévők az épületből a Légszesz, vagy a Kenyérmező utca irányába meneküljenek. "A budapesti pártházat el kell foglalni - folytatta -, nem adunk kegyelmet nekik, most leszámolás lesz. A mi zászlóaljunk nem lesz egyedül, ott lesznek a Corvin köziek, a VIII. kerületi kapitányságrsól és más szabadságharcos egységek is... Biztos tudomásunk van arról - folytatta -, hogy a pártház alatt több emelet mély pincebörtönök vannak, tele politikai rabokkal, ezeket ki kell szabadítani." Majd hosszan ecsetelte a nem létező kazamaták rémségeit. Végül kijelentette: "Mindenki megkapta a parancsot, mindenki tudja, hogy mi a feladata." Beszéde végén megismételte: "a pártházból élve senki nem menekülhet, és ki kell szabadítani a pártház alatt lévő bösrtönpincék foglyait".
Ezután mindenki lőszert, - akinek még nem volt - fegyvert vételezett a raktárból. Elég sok teljesen új fegyvert, karabélyt osztottak ki. A Baross tériek is bőségesen el voltak látva gépisztollyal, lőszerrel, golyószóróval, géppuskával, kézigránáttal.
K. L. a csoport egyik tagja, 30-án reggel fél hatkor érkezett vissza a Baross téri körletbe. Nem tudott semmit a készülő támadásról. A kapuban álló őrt értesítette, hogy riadó van és gyűlés lesz. Reggeli után meghallgatta a parancsnok beszédét. Ő is szerzett egy új géppisztolyt. Tehergépkocsin, géppuskával, kézigránátokkal, puskákkal és golyószórókkal felszerelve indultak a térre. K. L azok közöztt volt, akik a pártház főbejáratával szemben kivégezték az első elfogott védőket, géppisztolyát szorosan a csípőjéhez szorítva, sorozatlövést adott le előtte négy-öt méterre álló karhatalmistákra.
A Baross tér lakói 30-án kora reggeli órákban arra lettek figyelmesek, hogy a 19. számú ház fegyveresei tesherautókon és gyalog, nagy csoportokban elindulnak a Köztársaság tér felé. A házban volt egy italbolt. Raktárkezelője ezekben a napokban nem tartózkodott a munkahelyén, de 30-án reggel bement. Mivel nem ismerték, csak nagy nehezen tudta magát igazolni. Az italboltból nézve azután végig, ahogy az épületből "okstóber 30-án reggel kilenc óra körül teljes szerelvénnyel vonultak el a fegyveresek, majd később a Köztársaság tér felől lövöldözést hallottam. A délelőtt folyamán bent maradtam az italboltban és láttam, hogy újabb csoportok mentek gyalog és tehergépkocsival a Köztársaság tér irányába."
Kovács János elvtárs a Rottenbiller utcas és a Baross tér arkán látta őket: "sokan voltak és majdnem mindenkinél volt géppisztoly."
A Baross tér 4-5. számú hááz eyik lakója délután, amikor a lövöldözés elcsitult, másokkal együtt kiment a térre. Még látta amint a színház bejáratától jobb kéz felől a "felakasztott hullákat köpködték és rugdalták", s hogy ezt "külföldi újságírók fényképezték". A Baross tér 12. számú ház lakói közül az ostrom után kiváncsiságból szintén többen elmentek a Köztársaság térre, mivel tudták, hogy a Baross tsérsiek is részt vettek a támadásban. Közülük egy szabómester a látottak hatására kislányával együtt rosszul lett.
b. T. 30-án csatlakozott a Baross tériekhez, s rögtön be is osztották az egyik szakaszhoz, majd azon mód útnak indították a Köztársaság térre, ahol szintén részt vett a lövöldözésben, majd a pogromban is. Elmondta, hogy amikor délután visszaérkeztek, annyira fáradtak voltak, hogy az asztalra borsulva elaludtak. Később, este tíz óra felé, már mintegy nyolcvan-százan voltak benn az épületben. Vacsoráztak, bort és rumos teát kaptak, mindenki hangosan tárgyalta a téren történt eseményeket.
B. L.-né, aki az egység konyháján dolgozott,hallotta, hogy az ostrom után a Baross tér 19-be csoportosan visszatérő fegyveesek egymást túllicitálva tárgyalták a történteket, hogya sikerült a "pártházban levőket kifüstölni2, s "jó néhány kommunistát a tér fáira felakasztani". A konyhán dolgozók nem győzték hallgatni a harci tetteket, a dicsekvést, hogy "a pártházat teljesen lerombolták".
A harci kedv még másnap sem hagyott alább a körletben. Vége-hossza nem volt a történtek apró, részletekbe menő megtárgyalásának, a "hőstetteknek", különös örömmel ecstelté az elfogott kommunisták felakasztását és megcsúfolását.
a támadást nemcsak alapos felderítés előzte meg, hanem az alárendelt csoposrtok jó előre való mozgósítása is. A Víg utcai csoport parancsnokát 29-én este értesítették a Baross térről, hogy a legmegbízhatóbbakkal 30-án reggel szervezetten vegyenek részt a pártház ostromában.
A Víg utcai rendőrkapitányságon október 30-ra a hatalom az előző napokban oda betódult ellenforrdalmárok kezébe került. Mintegy százötven-kétszázan voltak, s közülük legmegbízhatóbbnak tartott nyolcvan-száz főt a kapitányság előtt reggel már fél nyolc és nyolc óra között felsorakoztatták. A legtöbbjüknél géppisztoly, illetőleg karabély és kézigránát volt. Ezek a "legmegbízhatóbbek" már ott voltak a rádió ostrománál, majd részt vettek a VIII. kerületi kapitányság többszöri ostromában, végül egy egyezmény alapján bekerültek a kapitányságra. E társaság gerincét a következő csoportok alkották: tíz-tizenöt igazoltató, akik nemcsak az utcákon razziáztak, hanem már 27-én és 28-án letartóztatásokat hajtottak végre lakásokban, tizenöt-húsz fegyverszerző, akik a Corvin köziekkel együttműködve fegyvert, lőszert, robbanóanyagot, benzint "szereztek", nyolc-tíz élelmiszer-ellátó, ők főleg a közértekből, az italboltokból "jutottak" a szükséges élelemhez és italhoz, s e tevékenységük során a Baross tériekkel működtek szorosabban együtt, s a feldertők, akik a hozzájuk sodródott rendőrökkel a Baross tériek utasítására megfigyeléseket végeztek, honnan várható esetleges ellentámadás, és akik a támadás elindítói közé tartoztak. A legerősebb és legelszántabb részleg a tíz-tizenöt igazoltatóból állló utcai ellenőrzőcsoport volt.
a Víg utcaiak fél kilenc-kilenc óra között értek a Köztársaság térre. A fák mögé bújtak, a földre hasaltak, s a színházból, a környező bérházak lakásaiból lövöldöztek a pártházra. Sokan közülük a székház megrohamozásában, az iratok égetésében is részt vettek, sőt az akasztásokban is.
A Baross tériek mozgósították a Thököly út 44. számú házban működő ellenforradalmi alakulatot is. Az alakulat tagjainak többsége a Grassalkovich, a Százház és a Jobbágy utca környéki lumpenproletárokból állt. A Thököly útiak között F. F. volt az egyik leghangosabb, mindenre elszánt alak. 1944-ben a Hunyadi -páncélosoknál, majd a német SS kötelékében harcolt, s az utolsó percig részt vett a háborúban. Mint Hunyadi -páncélos és SS katona szovjet fogságba kerüt, s 1950-ben jött vissza Magyarországra. Itt internálták. Az internáló tábosrból többedmagával szökést szervezett, tervükben szerepelt a tábori őrség legyilkolása is. Ezérst elítélték nyolc évre. F. F. október 30-ig már jó néhány helyen kivette részét a harcból. Ott volt a rádiónál és csak azután csatlakozott a Thököly útiakhoz. A csoport helyettes parancsnoka lett. Kitartóan lőtte a székházat, és annak eleste után részt vett az "atfésülésben".
A Thököly útiak tíz-tizenöt fővel érkeztek a pártházhoz, többségük részegen, indulás előtt ugyanis a Baross tér egyik italboltjában leitták magukat. Ők a tér jobb oldalán foglaltak el tüzelőállást, vezetőjük a támadás során meg is sebesült, s a Péterfy Sándor utcai Kórházba került. A rohamban tevékenyen közreműködtek és csak akkor inogtak meg amikor meglátták a harckocsikat. ám velük is az történt, mint a többiekkel, a harckocsik átállása után bátorságuk visszatért.
Az ostromban részt vett a Csengery, a Dob, a Wellelényi és az Alsó erdősor utcában működő csoportok mintegy negyven fegyverese, továbbá a Garay utcai fegyveres csoport, ez utbbbiek körzetét a Verseny utca, a Dózsa György út, a Bethlem Gábor utca és a Gorkíj fasor határolta. A támadásbanrészt vett a Hungária-kávéházban tanyázó, mintegy harmincfőnyi fegyveres is, ezek főleg a Dohány, a Hársfa utcában, meg a Rákóczi úton "tevékenykedtek".
Már folyt az ütközet, amikor tizenegy óra körül megérkezett a híre a Hársfa utcai kapitányságon befészkelt ellenforrdalmárokhoz. Riadóztattak mindenkit, akit csak ott találták azzal, hogy " a Köztársaság téren folyik a harc, és ebben a harcban ki kell vennünk a részünket". Ők is a Kenyérmező utcai oldalról közelítették meg a házat. A Kenyérmező utcába érve szétszakadoztak, különböző házakba húzódtak be és csatlakoztak az akkor már harcoló Baross tériekhez.
A Hársfa utcaiak közül jelentős szerepet játszottak a harcban az oroszlányi büntetőmunkahelyről október 25-én külső segítséggel kitörtek.
A Wesselényi utcai "felkelőcsoportnak" két egysége vett részt a Köztársaság téri harcokban. Ezeket 30-án délelőtt mozgósították. Hallották, hogy a városban lövöldözés van, de nem tudták pontosan, hol A parancsnok tisztázta a helyzetet, s közölte: - A lövöldözés a Köztársaság téren van -, majd utasítást adott, hogy menjenek oda, vegyenek részt a harcban, mert megtámadták a felkelőket. A körletben mozgósítható két raj a Köztársaság teret a Luther utcán keresztül közelítette meg. De már nem sok idő volt a székház elestéig. Kiszivárogtak az utcákból és a színház háta mögött csoportosultak.
A "Wesselényi-zászlóaljból" is megemlíthetünk néhány nevet. Például V. S. is többszörösen bűntett előéletű ember volt. Az ellenforradalom kitörése után volt a Corvin közben, a Práter utcában, részt vett különböző fegyveres összeütközésekben, majd amikor megtudta, hogy barátai, akiket különböző bösrtönökből ismert, a "Wesselényi zászlóaljban" vannak, 29-én azokhoz csatlakozott.
Újpesten az úgynevezett "Forradalmi Bizottság" vezetője 30-án már K. P. volt, nyilas apa fia, s ő maga sem titkolta szélsőjobboldali, sőt fasiszta nézeteit. Miután megtudták, hogy a Köztársaság téren harcok folynak, fegyvereseket küldtek a támadók segítségére. Közöttük volt Cs. K., aki 1956 júliusában került feltételesen szabadlábra. Mint a nyilas párt tagja és SS-katona, több gyilkossában vett részt, ezért a bíróság életfogytiglan elítélte. Cs. K. kijelentette: "... ő tíz évet ült, de most bosszút áll."
A Kenyérmező utca felől támadók még tíz óra előtt elfoglalták az utca és a Köztársaság tér sarkán álló szlovák diákszállót. A diákok már nem tartózkodtak ott, az igazgatóság átirányította őket a Fiumai út 73-ban levő diákotthonba. A diákszálló portása valamivel tíz óra előtt nagy kiabálást hallott a kapu felől. Nem ijedt meg, s mielőtt a fegyveresek odaértek volna, bezárta a kaput. Döngetni kezdték a bejáratot, s még jobban ordítozták: - Kinyitni, mert belövünk! - Hamarosan betörték a kaput, félrelölték a portást és beözönlöttek. Benyomultak a portáslakásba és ismét ordtozni kezdtek: - Maga kicsoda? - A portás megmondta, ezután megszállták az utcai helyiségeket.
A székház eleste után újabb lárma, ordítozás kezdődött, a konyhaajtón keresztül belőttek a portáslakásba, azután feltörték az ajtót - a család az éléskamrába menekült -, azzal, hogy "adjátok elő az ÁVH--st". Átkutatták a lakást, majd néhány fegyverest hátrahagyva elvonultak, ezek csak a támadás befejeztével mentek el. Később - aznap és a következő napokban is - újból és újból visszatértek, valamiféle titkos pincelejáratot kerestek.
A Köztársaság tér más épületeiben sem volt nyugalom. A Luther utcai 3. szám alatti MÁV Tisztképző Intézetbe 30-án reggel fél tíz körül huszonöt-harminc Corvin közi fegyveres nyomult be, s elfoglalták az emeleti helyiségeket. A harckocsik fedezete mellett ők közelítették meg elsőkként a székházat. Sikerült a főbejárat melletti ők ablakokat kézigránáttal berobbantaniuk, a védők azonban még visszaverték őket. Ez a ház a támadás egyik góca volt.
Ugyancsak a Corvin köziek egyik szakasza foglalta el a Köztársaság tér 3. számú ház második és hrmadik emeletének egyes lakásait. Az egyik lakásban egy zongoratanárnő lakott, aki 30-án reggel az ablakból észrevette, hogy a téren fegyveresek gyülekeznek. Megijedt és bement a fürdőszobába, mert ezt vélte a legbiztosabb helynek. Később nagy kiabálásra lett figyelmes. Kiment a folyosóra és rémülten látta, hogy a lépcsőházból fegyveresek jönnek föl az emeletre. A ház egyeik lakója irányította őket azokba a lakásokba, ahonnan pontosan célba vehették a pártházat. A tanárnő gyorsan összeszedte holmiját, ágyneműjét és bement a szomszédjához, hogy együtt menjenek le a pincébe. De öt-hat fegyveres utánament, s az ő lakását is követelték, mivel onnan is jó rálátás nyílt a térre. Eőször ellenkezett, nem akarta a kulcsot odaadni, de miután megfenyegették, hogy szétlövik az egész lakást, kinyitotta az ajtót. Még látta, hogy a térre nyíló ablakba géppuskát helyeznek el. Közben megérkezett a nővére és a szomszédasszonnyal együtt lerohantak a pincébe. Itt oltak fél tíz től háromnegyed háromig. Amikor a fegyveresek eltakarodtak a házból, megkérte lakótársait, hogy kísérjék fel a lakásába. ablakait pozdorjává lőve találta, az eész lakás csupa por és törmelék volt, mindenütt lőszerhüvelyek, töltények hevertek. Az egész lakás fel volt dúlva, egy csomó holmi hiányzott- Csak másnap mert ismét kinézni az ablakon, s a látfány félelemmel töltötte el: az egyik fán egy holttestett láltott, lábánál fogva felakasztva. Nem tudta, mit csináljon, nagyon félt , mert amikor nővére kiment a folyosóra, az egyik szomszéd - volt nyilas párttag - elkezdett ordítozni: - Nézd meg, te rohadt szemét, k i lóg ott! Ti is oda fogtok kerülni. - Egyébként ez a szomszéd a zongoratanárnőt is többször leköpdöste, s durva szidalmak közepette üvöltöztette. Minden zsidó oda fog kerülni!
A térről feltekintve néhányan megismerték a zongoratanárnő ablakából lövöldözők egyikét és fölkiabáltak neki: - Mi van, mit csináltok ott? - Majd az egyik "haver" - már a támadás után - elújságolta barátainak: - Képzeljétek a Tibi itt van az egyik házban, a második emeletről őtt lőtt a géppuskával! - Mikor véget ért az ostrom és a géppuskás csoport levonult, megkeresték Tibit és elhívták a színház mögé, ahol bort árultak. Vettek néhány litert, egy pincehelyiségbe húzódtak, ott megitták, majd részt vettek az egyik karhatalmista felakasztásában.
a Corvin köziek egy másik része reggel kilenc órakor kapott parancsot "a Köztársaság téri pártház megtámadására". Szintén teherautóval indultak, a Rákóczi út és a Luther utca sarkán leszálltak a gépkocsiról, s részben a színházba, részben a Köztársaság tér házaiba húzódtak az emeletekre, a padlásokra. Megfelelő tüzelőállások elfoglalása után ott voltak a pártház elestéig. azután részt vettek a székház elfoglalásában, végignézték a kivégzéseket, este pedig visszatértek a Corvin közbe.
Azok a aross tériek, akik a Légszesz utca felől indították a támadást, tehergépkocsin, mintegy hat láda lőszerrel meg kézigránáttal érkeztek. az autó a tér sarkán állt meg, a fegyverresek leszálltak, és tüzelőállást foglaltak el a tér sarkán levő kőrakás és a tér fái mögött. Itt vártak, amíg a harc megkezdődött. Többször próbálták megközelíteni a pártházat, de a védők ismételten visszaszorították őket. Ekkor két fegyverest küldtek a Kenyérmező utcaiakhoz azzal, hogy adjanak össztüzet a pártházra, hogy ennek fedezete alatt meg tudják közelíteni az épületet. De ez sem sikerült. A Baross tériek egy másik egysége elfoglalta a Kenyémező utcában a pártház szomszédságában levő épület padlását, hogy onnan támadjon, s egyben megakadályozza a pártház védőinek menekülését, h sikerünie áttörniük a tűzfalat, és arra próbálnának kijutni.

Azokat a csoportokat, amelyek nem vettek részt a támadás előkészítésében, a délelőtt folyamán értesítették az ostromról.
A Dohány utcából tizenkét óra felé harmincöt-negyven fegyveres igyekezett a köztársaság tér irányába. Hangosan tárgyalták: "Gyerünk a Köztársaság térre, mert rálöttek a felkelőkre!" Ugyanebben az időben a Bérkocsis utcában is nagyobb, ötven-hatvan fegyveresből álló csoport haladt a Népszínház utca felé. A járókelők kérdésére vezetőjük ezt válaszolta: "Megyünk kifüstölni a kommunistákat a Köztársaság téri pártházból!"
F. L. vezetésével a Kilián-laktanyából is odasiettek kilencen. A laktanyában már reggel óta riadó volt, de ők csak tizenkét óra utsán tudtak indulni. Reggel ugyanis "szétnéztek" először a Tompa utcában, majd a Körúton, itt szereztek egy tehergépkocsist, azzal száguldoztak a városban, s csak délben tértek vissza a laktanyába. Itt érte őket a parancs: "Gyerünk ki a Köztársaság térre!" Puskával, géppisztollyal el voltak látva. F . I-nek például francia géppisztolya és pisztolya volt. Gépkocsival indultak a Köztársaság térre, s a színház mögött foglaltak tüzelőállást. Ott tudták meg, hogy a Corvin közből, a Práter utcából és a Kilián-laktanyából a többiek már reggel óta a Köztársaság téren vannak.
A"Szabad Nép" székházában berendezkedett Dudás-csoport is csak tizenegy órakor tudta meg, hogy a pártházat ostromolják. három rajt - mintegy harminc-negyen főt - indítottak géppisztokyokkal, golyószórókkal, puskákkal, kézigránátokkal felfegyverkezte a Köztársaság térre. Itt a fák mögött, valamint a Luther és a Kenyérmező utcában szétszóródva kezdtek el lövöldözni A pártház eleste után részt vettek a lincselésben, majd aznap este, 31-én és november első napjaiban igen szorgalmasan "kutatták" a Köztársaság tér "pincéit", ellenőrizték, illetve biztosították a téren folyó ásatásokat.
Itt megemlítünk egy figyelemre méltó epizódot. Dudás József, amikor a Köztársaság téren folyó harcról értesítették, éppen a "Szabad Nép" székház nyomdatermében tartózkodott néhány emberével. Lapjuk előállítását ellenőrizték. Ugyanakkor Nagy Imre miniszterelnök is kereste Dudást. Ő a szedőteremből hívta vissza telefonon a miniszterelnököt. Megállapodtak, hogy aznap, 30-án délután Dudás a Parlamentbe megy, a miniszterelnökkel tárgyalni. Közben Dudás fontosnak tartotta, hogy a beszélgetés során bejelentse a következőket: - Most kaptam értesítést. A Köztársaság téren a Budapesti Pártbizottság székházából kilőttek, ártatlan járókelőket megtámadtak, ezért utasítom a fegyvereseimet, s vezetésem alatt álló Maegyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány szabadságharcosait, hogy számolják fel ezt a gócot és torolják meg ezt az újabb bűncselekményt . - Ezt a néhány mondatát a körülötte állók mind hallották. Miután befejezte a telefonbeszélgetést a miniszterelnökkel, megkérdezték tőle a beszélgetés eredményét. Dudás közölte, hogy még aznap tárgyalni fog a miniszterelnökkel, egyébként ahhoz a bejelentéséhez, hogy szabadságharcosaival megtorolja a Köztársaság téren történteket, a miniszterelnök nem sólt semmit.
Dudás utasítást adott a Szabó János parancsnoksága alatt álló Széna térieknek, s egy részüket sikerült is bevetni a harcba. Szép számmal voltak közöttük olyanok, akiket október 23-a előtt és után a Szabad Európa Rádió vagy a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége küldött hazánkba ellenforradalmi feladatok megoldására. O. I. például a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. B . I. október 28-án érkezett egy közel harminctagú csoporsttal Magyarországra: többségükben ők alkották az úgynevezett operatív csoportot. Ezeknek egy része is részt vett a harcokban. Közöttük volt V. A, egykori idegenlégiós, akit mind hírszerzőt dobták át 1956-ban Magyarországra, különböző feladatok végzésére. C. T. köztörvényes bűncselekményekért és emberölésért többször volt elítélve. H.P-t kémkedésért ítélték el. L. A. egy 1950-ben létrehozott ellenforradalmi szervezkedés résztvevője volt. F. G. egykori rongyosgárdista, majd nyilas párttag volt. 1941 után szélsőjobboldali mozgalmakban vett részt.
Dudásék november 2-án már arra is elérkezettnek látták az időt, hogy Csepelről három mázsa vörösrezet tehergépkocsin a pénzverdébe szállítsanak abból a célból, hogy Szabadság érdemérmet készítsenek belőle. Ezt a Dudás elnökletével létrejött Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottság híveiből azok kapták volna meg, akik részt vettek a fegyveres felkelésben, elsősorsban a Köztársaság tésri harcokban. Már a névsort is összeállították.
A Köztársaság téri pártház ostromát néhány nyugaton megjelent könyv szerzője a Dudás-csoporst művének tartja. így Fejtő Ferenc is: "A székházat Dudás József és csapatai támadják. Ddás már előőleg hatalmába kerítette a párt lapjának székházát. A rendfenntartó erők egyesítése előtt - írja - kaotikus helyzet uralkodott Budapesten, ahol a felkelők bizonyos csoportjai főleg azok, amelyek a Dudás József nevű önjelölt diktátor körül csoportosultak, akartak parancsolni.
"A Budapesti Pártbizottság székháza elleni legsúlyosabb incidens oka a kaotikus helyzetben és főleg abban volt, hogy Dudás József minden hatalmat a maga és csoposrtja számára akart megszerezni."
Ahány mondat, annyi féligazság. A káosz a "rendfenntartó erők egyesítése" után sem szűnt meg, az ostromot nem Dudás kezdeményezte, nem ő indította el, ő "csak" menet közben, a délelőtt folyamán csatlakozott fegyvereseinek kis részével. Dudásékat az ostrom kezdeményeői kihagyták a szervezésből. Miért éppen Dudásról beszélnek, mint a "fő rendkavaróról", mint kalandorról, mint "a forradalomnak kétes és eleven alakjáról?" " Kétségtelenül ő olt sok rendzavarás okozója. Többek között az egyik minisztérium elleni támadásával és a következő napokban az Egyesül Nemzetek Szervezetéhez Intézett üzenetével."
A pásrt budapesti székháza ellen október 30-án miért indította meg a támadást Paul Zinner szerint is éppen Dudás, aki "magában egyesítette a személyes magnetizmust, a látnoki jelleget és a demagógiára való hajlamot"?
Talán csak nem azért, mert ha a pártház elleni akció is Dudás egyéni akciója volt, akárcsak a Külügyminisztérium elfoglalására tett kísérlete, akkor valóban azt lehetne állítani, hogy csak kalandor akcióról volt szó?! Ebből azután logikusan következnék, hogy a Köztársaság téri párház elfoglalása mellékes eseménye a történteknek. Nincs benne a fő áramban, nem tartoik a legfontosabb események közé, nincs centrumában a küzdelemnek. Sőt akkor a letagadhatatlan és a Nyugat számára oly kínos vérengzések is csak Dudás kalandorsága, hatalomvágya, összeférhetetlensége miatt történt. Ez beillik abba a konceocióba, amely szerint a Köztársaság tér véletlen atrocitás, csúnya, de felesleges megmozdulás, és egyedülálló. Majdnem olyan elszigetelt jelentség, mint amennyire elszigetelhető Dudás.
Így a Köztársaság téri pártház ostromát és az azt követő brutalitsásokat nem azok a fegyveres csoportok hajtották végre, amelyek már nemcsak hogy részesei a nemzetőrségnek, hanem egyenesen derékhadát alkotják. Így a Köztársaság téri pártház ostromát nem a nemzetőrség fő erői tervezték, szervezték és hajtották végre.
De hát ki is volt Dudás József, az ellenforradalom egyik hírhedt figurája?
Dudás volt kommunista, kisgazda, szociáldemokrata, majd 1947-ben részt vett a köztársaságellenes összeesküvésben, s ezért internálták. 1954-ben szabadlábra helyezték, s azután munkások között üzemben dolgozott, nem úgy, mint a Corvin köziek, akik... "elszánt csirkefogók" - írja Dudásról a Zinner. Dudás, mint már említettük, a Széna térieknek is szellemi vezetője, az úgynevezett Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke lett. Valójában e bizottmány tagjai ismeretlenek, nem választotta meg őket senki, működése homályban van. Annyi tény, hogy a II. kerületi Forradalmi Bizottság létrehozásában, majd átszervezésében és irányításában Dudás híveinek vezető szerepük volt. Dudás József vezette a "Szabad Nép" székházában 25-e után tevékenykedő fegyveres alakulatot, amely először mintegy száz-százötven főt, 28-a után több, mint háromszáz főt számlált. Dudás a bizottság nevében "Magyar Függetlenség" címmel önálló lapot adott ki. Fegyveresei, politikai testülete élén önálló , egyénieskedő magatartást tanúsított. Nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt, de 30-án tárgyalt Nagy Imrével. Mivel vezető szerepre törekedett, összeütközött a többi fegyveres alakulattal, és básr jelentős erőkkel rendelkezett, azok a nemzetőrség keretében el tudták szigetelni Dudást.
A "Szabad Nép" székházában, valamint a Széna téren levő fegyvesesek összetétele annyiban tért el a többiekétől, hogy itt már kezdetben is a volt politikai foglyok játszották a vezető szerepet, olyanok, akik főleg politikai bűncselekményekért voltak elítélve, túlnyomó többségükben jogosan. Legelszántabb rész üket, a "fejvadászokat (önmagukat nevezték így) P. F. vezette, aki egykor csendőr szakaszvezető volt, majd később a horhysta hadsereg főhadnagya lett. A "fejvadászok" csoportjához tartozott P. M. Z. is, aki az Ébredő Magyarok Egyesületének és a nyilas pártnak volt a tagja. Szinte természetes tehát, hogy a Köztársaság téri atrociteások egyik legaktívabb résztvevője volt. Intézkedett, tevékenykedett, egyszóval elemében volt. A mintegy háromszáz fegyveresből százan ellenforradalmi, politikai cselekményekért el voltak ítélve.
Mind a "Szabad Nép" székházában levőkhöz, mint a Széna tériekhez 26-tól nyugatról különböző megbízatásokkal hazatérők csatlakoztak.
Noember 1-én Dudás elküldte egyik emberét Győrbe, mivel elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Dunántúli Nemzeti Tanács ellenkormányként működjön, amellyel ő, mint a Magyar nemeti Forradalmi Bizottmány veszetőej, hajlandó együttműködni. Noember 1-e után Dudáséknak még több önálló akciójuk volt. Arra törekedett például, hogy az ő irányításával tartsanaka kongresszust az ország összes 2forradalmi bizottságainak" megbízottaia.. Vagy például november 2-án a Külügyminisztérium elfoglalása. Azzal utasította a II. kerületi Forradalmi Bizottság titkárát erre az akcióera, hogy ott "száz államvédelmista van". Szabó János vezetésével a Széna tériek elfoglalták a Külügyminisztérium épületét. Államvédelmistákat nem találtak, sőt a nemzetőrség főparancsnokának, Király Bélának a személyes közbelépésére hamarosan el is kellett hagyniuk a Külügyminisztériumot. Király Béla néhány órára letartóztatta Dudás Józsefet.
Dudás az említett akciókkal próbálta erősíteni pozícióját. Viharos és változatos politikai pályafutása során szerzett kapcsolatai révén az ellenforradalmi erők csoportjait valóban tömöríteni és irányítani tudta.

 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az (volt) ellenforradalmárok
  2011-08-03 11:58:19, szerda
 
  Hollós Ervin - Lajtai Vera
Köztársaság tér 1956
Kossuth Könyvkiadó 1980

Október 30-ra Budapesten, a megyei székhelyeken, a nagyobb városokban a hatalmat mindinkább a különböző bizottságok ragadták magukhoz, s bennük a jobboldal a szélsőjobboldal képviselői jutottak vezetéshez. Már színre léptek a legkülönbözőbb jobboldali és szélsőjobboldali politikai pártok, illetve javában készültek erre. A következő napokban valósággal rázúdultak a társadalomra és intenzíven harcba lendültek a politikai hatalomért. Mindezek közepette a legfontosabb tényező az ellenforradalom fegyveres támadásának teljes szélességében való kibontakozása volt, s az egyik kiemelkedő ütközet éppen a Köztársaság téren zajlott le.
Október 30-án, a tűzszünet napján, miközben a szovjet csapatok távoztak a fővárosból, a legnagyobb vegyveres ellenforradalmi csoportok kezdeményezésével megindult a támadás a Budapesti Pártbizottság székháza ellen.
Mielőtt részleteznénk a további eseményeket, tekintsük át, kik irányították a székház megostromlását, kik voltak a parancsnokok, a szervezők és maguk a résztvevők, kik indultak meg ezen a reggelen, hogy elfoglalják a pártház épületét.
A Corvin köziek parancsnoka a horthysta hadsereg egykori altisztjének a fia. A parancsnokok között oly jelentős szerepet játszó Pongrácz fivérek egy volt horhysta törvényszéki bíró gyermekei. Dr. A. S.-t 1945 után államellenes izgatásért büntetőjogilag többször felelősségre vonták. A feldeítés és az elhárítás vezetője, K. I. egykori horhysta főhadnagy, valamint Héjjas Iván rongyosgárdájához tartozott. M. J. tüzérparancsnok tizenhatszor, D. G. századparancsnok hétszer volt büntetve. Ezeket Maléter Pál a székház ostromában kifejtett "kíváló parancsnoki tevékenységükért" már másnap magas rangú katonatisztekké nevezte ki. A század parancsnokok többsége hasonló politikai és társadalmi múlttal rendelkeztek, például S. J. századparancsnok 1944-ben az SS tagja volt, egyébként 1945 előtt és után összesen tizenhatszor vonták felelősségre különböző bűncselekményekért. Vagy Sz. I, aki már 1919-ben is hirhedtté vált az egyik terrorista különítményben és kitünt a dunántúli atrocitásokban. Politikai meggyőződéséhez híven 1944-ben a Gestapo munkatársa lett. H. F. szintén hivatásos altiszt volt a horthysta hadseregben. Nemcsak a Köztársaság téren, de az azt megelőző napok harcaiban is "kitűnt" a támadók közül D. P. segédmunkás, elemében érezte magát, ugyanis 1944-ben a nyilas párt tagja volt. Mindezek nem tagadták meg önmagukat, a székház eleste után a téren vadul támadók és gyilkolók között voltak.
A különböző parancsnoki posztokat tehát elsősorban a szélsőjobboldal exponensei, képviselői töltötték be, akik politikai állásfoglalásukkal és magatartásukkal meghatározzák e csoportok jellegét. Szövetségeseik jelentékeny része az alvilágból került ki: S. L. szakaszparancsnok betörésésrt és lopásért hatszor volt büntetve, A. Gy. a különleges csoport tagja, nyolcszor volt elítélve. a Corvin köz fogdájának parancsnoka négyszer volt büntetve köztörvényes büncselekményekért. I. S. a többszörösen büntetett, ismert alvilági figura, csoportja élén már 30-a előtt meggyilkolt egy államvédelmi századost. A téren tevékenykedő S. G.-t 25-én szabadították ki az ellenforradalmárok a kecskeméti börtönből, 27-én már Pesten volt és a Corvin közben jelentkezett. S. G. jó néhányszor volt már büntetve, először 1952--ben, majd 1953-ban lopás miatt, 1955-ben már betörésért és így fiatal ember létére "komoly" múlttal rendelkezett, mire a kecskeméti börtönbe került. 30-án részt vett az ostromban, végigkísésrte a kivégzéseket, részt vett a székházban a szobák átkutatásában, ahol fegyvereket és iratokat keresett. 30-án este a Baross tériekkel tért vissza, hogy a következő napokban a Hársfa utcaiakkal vegyen részt a "történelem további alakításában".
Mindezek nem kiragadott példák, nem véletlen figurák. Az idősebbek, az úgynevezett Corvin közi különleges csoport vezetői vagy aktív tagjai, azokból a korosztályokból kerültek ki, akik már a Szovjetúnió elleni háborúban is részt vettek és társadalmi helyzetükből, politikai hovatartozásukból kifolyólag a Szovjetúnió elleni háborút meggyőződésből saját ügyüknek vallották. Nemcsak hogy át voltak itatva szovjetellenes és antikommunista nézetekkel, de cselekedeteikkel is bizonyították a "meggyőződésüket". Többségükben a kétes világhírre szert tett, hírhedt ellenforradalmi különítmények, a hivatásos horthysta tisztikar tagjai voltak, illetve a legkülönbözőbb fasiszta pártok és társadalmi intézmények vezezetői vagy tevékeny részesei.
A Corsvin közi csoporthoz tartozók közül mintegy nyolcan 30-ig már maguk mögött tudhattak egy sor fegyveres akciót, ütközetet. Közvetlenül 30-s előtt már részt vettek az embervadászatban, a letartóztatásokban, az utcai lincselésekben, tehát joggal tekinthetjük őket olyanoknak, mint akik az események sosrán tanúsított cselekedeteikkel fölzárkóztak azokhoz, akik mögött már jelentős szélsőjobboldali vagy egyenesen fasiszta politikai múlt volt. Ezekben a napokban, az ellenforradalmi harcok közepette, a megtévesztett fiatal szakmunkások, diákok, a rosszul kereső dolgozók soraiból nem kis számban "kinőttek", "kiemelkedtek" olyanok is, akik épp e harcokban váltak szélsőjobboldalikká, újfasisztákká. Ilyen volt R. J. az orvosi egyetemről, aki a Köztársaság térre egy társaság élén érkezett, amikor látták, hogy folyik a harc a pártház ellen, a támadók segítségére sietett. Csatlakoztak hozzájuk a bölcsészkarról is. Szereztek néhány gépkocsit, és vállalták, hogy fegyvert és élelmet szállítanak: citromot, kekszert, csokoládét osztottak szét a támadók között. Megbízták őket, hogy vegyvereket is hozzanak. Mire azonban a lőszerrel, a géppisztolyokkal és a puskákkal visszaérkeztek, a pártházat már elfoglalták. Ezt a csoportot azért emltjük, mert bár tagjai egyetemisták voltak, nem rettentették vissza őket a téren történtek, sőt inkább vérszemet kaptak, s másnap már jelen voltak a IX. kerületi pártbizottság székházának véglegese elfoglalásánál. November 4-e után bekapcsolódtak egy ellenforradalmi szerezkedésbe. A szervezet Péch Géza vezetésével jött létre és nem kevesebbre törekedett, mint arra, hogy Budapesten, Fehérvárott, Debrecenben, Szegeden és másutt fegyveres alakulatokat hozzon létre, nyugatról fegyvereket szerezzen, részt vegyen egy új ellenforradallom kirobbantásában. Mindez azt bizonyítja, hogy nem volt véletlen, kik kerültek a térre és sodródtak bele az eseményekbe.
Ugyancsak a Corvin köziekkel harcolt N. J. Részt vett azokon a tárgyalásokon, amelyek 30-a előtt megindultak a Corvin köziek és a kormány vezetője között Az ő politikai hovatartozását nemcsak az minősíti, amit az ellenforradalom napjaiban tett, hanem az is, amit november 4-e után. Egyik kezdeményezője és vezetője lett egy illegális ellenforradalmi szervezetnek, amely nemcsak a Bécsben működő reakciós emigráns központokkal vette fel a kapcsolatot, de az angol hírszerzőkkel is, akik közvetlenül irányították, ellátták politikai tanácsokkal és vegyverekkel szervezetét. N. J. és társai november 4-e után fegyvereket, híranyagot gyűjtöttek és adták át az angol követség hírszerzőinek. Változatlan szenvedéllyel próbálták 1957. március 15-re megszervezni az úgynevezett MUK-ot: "márciusban újra kezdjük".
Hasonló a politikai hovatartozása a Corvin közi Sz. I-nek, aki szintén tevékeny tagja volt az említett ellenforradalmi szervezetnek. Ő sz ármazását tekintve azokhoz tartozik, akiket mélyen "megsértettek", hisz szülei földbirtokát a népi demokratikus forradalom vette el.
A Corvin köziek kihallgató csoportjának tagja, I. Gy., részt vett a pártház elfoglalásában, az atrocitásokban, majd csatlakozott az N. J.-ék által kezdeményezett titkos szervezethez. B. j., a IX. kerületi felkelők egyik csoportjának vezetője, már ott volt a Rádió ostrománál, 25-n a Parlament előtt, s Csepelen és másutt is harcolt. De "legeredményesebben" a Tompa utcában tevékenykedett, ahol mint a csoport vezetője, rendőrökkel, katonai egységekkel ütközött meg, vezette harcba csoportját. Ők is már 30-a előtt létrehozták az úgynevezett operatív részleget azzal a céllal, "hogy baloldali személyeket felkutassanak és elfogjanak". H. I., a Corvin közben és a Péterfy Sándor utcai Kórházban tevékenykedett, 30-án pedig - mint mentőszolgálatos - fegyvereket szállított a Köztársaság térre a Corvin köziek számára.
a felsoroltak a résztvevőnek olyan rétegét jelentik, akik különböző, sokszor igen eltérő okok és tényezők hatására kerültek szembe a népköztársaság államával, egészen odáig jutottak, hogy vegyvert fordítottak ellene. November 4-e után pedig "külföldi segítséghez" folyamodtak a Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány elleni eredményesebb harc érdekében. Cserében adatokat gyűjtöttek a szovjet alakulatokról, repülőterekről, a Honvédelmi Minisztériumról, az újjászervezett karhatalomról. Ezért soroljuk mindezeket a szélsőjobboldali irányzathoz.
A Práter utcai ellenforradalmárok egyik vezetője P. K. volt.Neki nem volt fasiszta múltja, sőt az ismertek szerint semmiféle politikai múltja sem. Szülei munkások, ő maga gazdasági cseléd volt. Dolgozott nagygazdáknál, középparasztoknál. Budapestre került, s itt mint betanított munkás helyezkedett el. Az első napokban a Práter utcai iskolában működő "felkelőkhöz", 29-én már egy 14-15 főből álló csoporthoz vezetett. Amikor 30-án reggel parancs jött, hogy menjenek a Köztársaság térre, ő is csoportja egy teherautóval indultak oda P. K.-hoz hasonló ember a különböző ellenforradalmi csoportokban szép számmal akadt. Elég sokan belesodródtak, belekeveredtek az eseményekbe valamilyen úton-módons. Egy részük véletlenül, más részük valamilyen sérelem - esetenként jogos sérelem - következtében. Ha mégis éppen P. K.-ról szólunk, azért tesszük, mert ő a téren és a 30-át követő napokban is igen aktívan vett részt az eseményekben. Csoportját még 30-án este megbízták, hogy a Nyugati Pályaudvar mögött egy katonai kocsiból szereljen ki egy rádió adó-vevő készüléket. Még ezen az éjszakán a Belügyminisztérsium Pannónia utcai garázsából több teher - és személygépkocsit elvittek, a garázsban tartózkodó Juhász László elvtársat pedig őrizetbe vették. A kocsik megszerzése után, még az éjszaka folyamán, részt vettek a Kresz Géza utcai rendőrörs elfoglalásában, ahonnan géppisztolyokat, pisztolyokat és puskákat zsákmányoltak.
30-én a Corvin köziek más csoportjaival, a hírhedtté vált "Tuskólábú" vezetésével Soroksárra mentek és a Soroksári út 36-ban lakó Tibold István és Tibold Ferenc elvtársak lakásán házkutatást tartottak. Mind a kettőjüket le akarták tartóztatni, de csak Tibold Istvánt találták ott, akit a Corvin közbe szállítottak.
P. K. és csoporstja 1-én azt a feladatot kapta, hogy induljon vidékre felderítéssre, el is mentek, de még délután visszaérkeztek a fővárosba és részt vettek a Ferenc körúti razziában. Itt érte őket az az utasítás, hogy azonnal ki kell menniük a XIX. kerületbe. El is indultak, hogy letartóztassák Ecsedi Tibosrt. Őt azonban nem találták, ezért őrizetbe vették helyette Tóth Tibosrt, mert "párttagsági könyvet" találtak nála. Tóth Tibort minden tiltakozása ellenére a Corvin közbe szállították.
Mindezzel a tevékenységük még nem merült ki. November 2-án a parancsnokság utasítására vidéki prpagandakörútra indultak. Ennek során mindenütt elhíresztelték, hogy P.K. "és parancsnoksága alatt álló csoportja részt vett a Köztársaság téri harcokban, az ottani nyításokban".
A Corvin köziekhez csatlakozott X. kerületi csoportok vezetői között is hasonló múlúakat találunk. A Ráday utcai diákotthonban lévő csoport vezetője, V. I. többszörösen büntetett előéletű volt, s az otthonban gyülekező alvilágiak azért tartották megfelelő parancsnoknak, mert már október 25-én gátlás nélkül lelőtt egy gépkocsivezetőt, aki felszólításra nem akart megállni.
E R SS volt, s hatszor ítélték el különböző bűncselekményekért. A XIX. kerületi "felkelők" között vezető szerepet játszott V.I., akit e kerület "galerijai", a mindenre elszánt alvilágiak jól ismertek, s már 23-a előtt is egyik vezetőjüknek tekintettek.
A Baross téri ellenforradalmárok szociális összetétele is hasonló volt a már ismertetett csoportokéhoz. A Baross tériek parancsnoka, N. L., aki az előkészületeket és az ostromot vezette a Köztársaság téren, s a ki részt ett a kivégzések irányításában is, nem rendelkezett fasiszta múlttal, hisz szüleit 1944-ben deportálták és kiégezték. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy szerepe és tevékenysége a Köztársaság téren semmiben sem tért el a legmarkánsabb fasiszta múltra visszatekintőkétől. A század-, a szakasz- és a rajparancsnokok, valamint a felkelők tömege a már ismert összetételt mutatja. A század- és szakaszparancsnokok közül H. I., és A. P. egykor a nyilas párt tagjai voltak. B.O. és T. S. többször ült lopásért, sikkasztásért, betörésért. F.F. és B. I. valamikor az SS-ben szolgált.
A Baross tériek egyik szakaszparancsnokának, K.I-nak az élettörténetébe nem kell nagyon belemerülni ahhoz, hogy megtudjuk, kivel állunk szemben: 1950-ben lopás miatt, 1952-ben társadalmi tulajdon sérelmére lopással elkövetett bűntett és rablás miatt ítélték el, 1954-ben ismét lopásésrt, 1955-ben sikkasztásért, 1956-ben közveszélyes munkakerülésért.
Egy másik szakaszparancsnok, H I, 1938-ban a nyilas párt tagja volt, 1939-ben sikkasztásért, 1941-ben lopásésrt, 1942-ben sikkasztásért, ugyancsak 1942-ben lopásért, 1943-ban csalásért, 1943 decemberében ismét lopásért, 1944 febsruárjában csalásért és lopásért, 1946-ban zsarolásért, 1949-ben sikkasztásért, 1950-ben zsarolásért ítélték el.
T. L. szakaszparancsnok, bár nem ennyiszer, de szintén bűntetett előéletű volt. Aktivitásban, cselekedeteiben nem maradt el H. L-től.
A Baross tériekhez tartozó, úgynevezett Thököly úti csoporst parancsnoka, K.K. alkalmi munnkás, hatszor volt büntetve lopásért, rablásésrt, hatósági közeg elleni erőszakért. N. J. segédmunkás kilenc esetben volt büntetve csalás és betörés miatt. Csa. S. napszámos rablásért és emberölésért volt büntetve. F. J. közveszélyes munkakerülésért ült. J.J. szintén SS tag volt, emellett 1945 után többször ítélték el gazdasági bűncselekményekért.
De találunk olyanokat, akik 1946-1947-ben a demokratikus koalícióval szemben álló ellenzéki pártokhoz tartoztak. Ezek aztán az ellenforradalom kitörése előtt rendkívül érzékenyen és nem k is hozzáértéssel figyelték az eseményeket, sőt részt vettek az események alakításában. Közéjük tartozott például P. Gyu, az egyik zászlóaljparancsnok-helyettes, akiről a Budapesti Fővárosi Bíróság megállapította: "Az ellenforradalom kirobbanása előtt bekerült az akkori ellenforradalmi eszmei áramlatba, élénk figyelemmel kísérve az eseményeket, s ennek eredményeképpen az ellenforradalom előtt ellenséges érzülettel vett részt a vitákban, az eseményekben". P. Gy. már 24-én és 25-én szervezte a Baross téri felkelőket, részt vett csoportjuk irányításában, ott volt a Köztársaság téren az úgynevezett parancsnoki felderítésen 30-án reggel hat óra után, a támadás óráiban pedig vezette azokat, akik a Kenyérmező utca felől a pártházat ostromolta.
Szólnunk kell még egy kategórsiáról, azokról, akik a fegyveresek között és magukban a Köztársaság téri harcokban is fontos szerepet játszottak. Ezek a különböző titkos és ellenforradalmi szervezetek tagjai voltak, akik 1955-1956-ban kegyelmi úton vagy büntetésfélbeszakítással szabadlábra kerültek. Részük volt a tüntetés, a felkelés megszervezésében, az akciókbanaa. Ott voltak a Baross téren, a Corvin közben és a többi ellenforradalmi központban. Október 25-től a bösrtönökből erőszakosan kitörtekkel vagy kiszabadítottakkal, 28-tól pedig a kiengedettekkel erősödtek, olyanokkal,a kik a legkülönbözőbb ténylegesen működő ellenforradalmi titkos szervezetek vezetői vagy résztvevői voltak.
Az elmondottak alapján érthető, mennyire téves, hamis az az állítás, mintha a pártház ostroma csakis vagy elsősorban az alvilág lázadása lett volna. Kétségtelen, hogy ez a modern "december 10-i társaság", ez a mi "magyar alvilágunk" mindenre el volt szánva, s a társadalmi harcokba tevékenyen bekapcsolódó rétege, különösen a kiélezett időpontokban, jelentős szerepet játsztt. Szenvedélyes és gyilkos elszántsággal vettek részt az eseményekben, kiváltképpen, amikor sokan voltak és úgy érezték, hogy a velük szemben levők hátrányba kerültek. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy az alvilág túlnyomó többsége mind 1944-ben, mint 1956-ban a legszélsőségesebb fasizmus és ellenforradalmi terror támaszát és egyik rohamosztagát alkotta.
Az alapvető elképzeléseket, stratégiai és taktikai koncepciókat azonban a "politikusok" dolgozták ki, a legnagyobb fegyveres ellenforradalmi csoportok vezetői. A belső reakció éveken keresztül igen sokrétű segítséget kapott a legkülönbözőbb nyugati imperialista hatalmaktól. Ezek kormánykörei, egyes diplomatái, politikai intézményei, hírszerző központjai közvetlenül és közvetve minden lehető úton és módon támogatták, biztatták az országban levő ellenforradalmi, reakciós szervezetecskéket, párttöredékeket, köröket, társaságokat.
A második világháború befejezése után, de különösen 1948-1949-től mindinkább előtérbe került a kommunizmus és a szocialista országok elleni összehangolt harc szükségessége, annak keresése, kutatása, hogyan lehet a szocialista országokon belüli ellenzéki, ellenforradalmi, reakciós erőket aktivizálni, eszmékkel, célkitűzésekkel ellátni.
Bár abban az időben még nem fogalmazták meg világosan, de egyes tanulmányokban és könyvekben gondolatilag és politikailag már körvonalazódott "a felszabadítás kétszakaszos taktikájára" vonatkozó elképzelés. Először talán "A kommunizmus közelgő veresége " című könyvben.
1951. október 1-én Truman elnök az amerikai magyarok szövetségének vezetői előtt tartott beszédében kijelentette, hogy amíg ő az elnök, az Egyesült Államok törekedni fog arra, hogy megkísérelje szabaddá tenni a "csatlós országokat". Robert A. Taft szenátor 1952. júniusi rádióbeszédében kijelentette: "Segítenünk kell a földalatti antikommunistákat abban, hogy ébren tartsák a szabadság reményét népükben, és ha az idő megérett, ki kell használni a lehetőségeket."Az 1952-es választási kampány idején Eisenhower tábornok - aki akkor bírálta Truman elnök politikáját, mert nem tartotta elég hatékonynak és célravezetőnek - a következőket mondotta: "Ki kell használni minden politikai, gazdasági és pszichológiai taktikát, hogy a kommunizmus által meghódított nemzetek felszabadulási vágya sohase szűnjön meg. Ezért segíteni fogunk minden rab népet, hogy külső feszítőerőt gyakoroljon Moszakva láncaira. A vasfüggöny mögé bezárt országok forrongani fognak az elégedetlenségtől".
A taktika fő vonalát és alapelveit az Egyesült Államok hivatalos vezető személyiségei, a minisztériumi és hírszerzési főnökök adták meg. Ezt vették át a különböző intézmények, a sajtó, a rádió, a könyvkiadás, az emigrációs központok, szervezetek és ezt juttatták el különböző csatornákon keresztül hazánkba is. "A politikai hadviselés" című könyv részletesen taglalja az újszerű hadviselés fogalmát, feladatait, a megváltozott katonai és politikai viszonyok között.
A Szabad Európa Rádiós 1954 január végén hozzáfogott annak a tervnek a kidolgozásához, amely több szakaszt irányzott elő . Ezek szerint irreális dolog lett volna arra számítani, hogy a felszabadulást a nyugat által kezdeményezett támadó háború hozza meg. "...minden tényezőt komolyan figyelembe véve rá kell jönnünk, hogy a csatlós államok felszabadulása minden valószínűség szerint csak a külső és belső körülmények szerencsés összjátéka következtében valósulhat meg. Az országon belül ez annyit jelent, hogy összehangolt népi ellenállást kell kifejleszteni...De külső támogatás nélkül a népi ellenálás a maga elszigeteltségében hamarosan elsorvadna."
A magyar emigráció és a disszidens-világ különböző irányzatai, központjai, lapjai természetesen átvették a rendszer elleni harc kétszakaszos taktikáját 1954 után. Ebben a szellemben írt Nagy Ferenc cikksorozatot a kommunista pártok által vezetett országokról. Kovács imre 1956. január 4-i cikkében már részletezi a "felszabadulás" ütemét, szakaszait. "A földreformmal kapcsolatosan csak a függőben maradt kártalanítást kell megoldani. Erről majd a szabad választással létrehozott parlament dönt. Gyárosoknak, bankároknak, nagykereskedőknek joguk van ahhoz, amit igazságtalanul elvettek tőlük. Amit a tervgazdálkodás keretében épített az ország, afölött megint csak érdekelt magyar nép dönt majd. Vissza kell térni az 1946. február 1-én kihirdetett köztársasághoz.
E taktika az ellenforradalmi erők számára többek között azt is jelentette, hogy segítségével tapadjanak a szcializmust építő Magyarország még meg nem oldott társadalmi problémáihoz, valamint, hogy demagóg módon felhasználják a nemzeti függetlenség, a semlegesség, a határrevízió jelszavait, amelyeknek burzsoá felfogása még nagy tömegekre volt hatással.
Érdemes egy pillantást vetni arra, milyen erővel, befolyással rendelkeztek az országban 1948 és 1956 között a szervezett ellenséges pártok, mozgalmak. Az erőviszonyok megállaptása, beefolyásuk, erejük, hatókörük pontos felmérése összetett, bonyolult kérdés. De a dokumentumok, az emigráció irodalma, a nyugati hírszerző szervek által kiadott vagy inspisrált tanulmányok, könyvek, ezeknek a szervezeteknek a története és nem kis mértékben épen az ellenforradalomban való szerepük módot ad arra, hogy megközelítő pontossággal meg lehessen állapítani erejüket, befolyásukat. Többségük részt vett az ellenforradalom előkészítésében és az eseményeekben. A néhány szer szervezett résztvevő pedig közvetlenül hatott néhány tízezer emberre. Ez nem kevés, de nem is túl jelentős, amikor cselekvésük döntővé vált. Kritikus pillanatokban - sok történelmi példa bizonyítja ezt - a szervezett programmal, elgondolással, politikai tapasztalattal rendelkezők fellépése magával sodor nagyobb tömegeket is.
A külső és belső ellenséges erők szerepe mindenenekelőtt abban állt, hogy igyekeztek - különösen a külső ellenséges erők - megismerni és kihasználni azokat a politikai és társadalmi folyamatokat, amelyek nekik kedveztek.
S mit akartak? Az a megállapítás, hogy Magyarországon a népi demokratikus rend megdöntése érdekében "forradalomra" van szükség, szerepel a Keresztény Front programjában.
A Keresztény Nemzeti Párt dokumetumaiban is megtalálható a "forradalom", a sztrájkjog, a határok rendezésének követelése. Az "Üzenet" című titkos újságban egy sor cikk ebben a szellemben íródott. Talán nem lényegtelen, hogy e párt létrehozói a cisztercita rend akkori vezetői, 1956 novemberében már elérkezettnek látták az időt arra, hogy a rend több mint negyvenezer holdnyi bisrtokának visszaszerzése érdekében lépéseket tegyenek.
A Magyar Keresztény Nemzeti Párt vezetői között hírhedt horthysta politikusok voltak. Ez a párt felhívásban követelte a Felvidék, Erdély és a délvidék visszacsatolását: "A nyugati hatalmak, ha a jelenlegi rendszer megváltozik, Erdélyt és a Felvidéket a magyar szent korona országához csatolják". Terveikben erőszakos "forradalmi" akciókkal számoltak. Az enyhülési folyamat, a "békés kibontakozás" 1953-1954-ben került előtérbe, korábban a belső "forradalom" náluk is háborús konfliktussal függött össze.
A szerzetesrendek által irányított mozgalmak különböző ágazataiban más és más hangsúllyal, bizonyos árnyalati különbségekkel, felfogásbeli eltérésekkel, de az előbb említett politikai célkitűések jelentették a fő irányvonalat, de az előbb említett politikai célkitűűzések jelentették a fő iránvonalát, például a "Szociológia", az "Isten országa", a "Szirakúzai csoda", az "Evezz a mélyben" és az "Embertelen" címet viselőt tanulmányokban. Megjegyzendő, hogy 1949-ben még az egész titkos szerzetesi mozgalom központi összetartó ereje, a jezsuita rend, a vatikáni központból ilyen információkat kapott: "A politikai helyzet a közeljövőben nem fog változni". 1954-ben viszont már az utasítás így hangzott: "Fokozni kell a munkát. Először a többpártrendszer, a koalíció érdekében, majd ezt továbbfejlesztve, a semleges Magyarországért." "A jó emberek erkölcstelensége" című tanulmányban, - amelyet 1954 után sok száz példányban terjesztettek - ezeket a gondolatokat részletesen ki is fejtették.
A Fekete kereszt nevű, főleg a régi nyilaskereszteseket tömörítő kisebb szervezet is 1848-ról, új szabadságharcról, új nemzeti küzdelemről íret "Mozgalmi Értesítő"-jében. Ugyanez olvasható az ún. Keresztény Szocialista Magyar Munkásmozgalom "Küzdelem" című titkos újságjában.
A szervezetek többsége a felkelést, a fegyveres harcot 1955-1956-ban is napirenden tartotta, s kombinálta a politikai akciókkal.
Az amerikaiak és a hazai reakciósok által kidolgozott politikai jeszavak, eszmei célkitűzések nem csupán azt mutatják, hogy itt szakértől művéről van szó. 1956 az az időpont, amikoir már nem látszik a korábbi tulajdonosok politikai arculata. Elevenen él még bennük veszteségeik tudata, de a tíz év előtti múlt külső jelei már kezdenek lekopni, felveszik új környezetük külső vonásait, ahová ez a mélyreható, az egész társadalom átalakítását jelentő szocialista forradalom mindannyiukat sodorta. A volt kistulajdonosok - sajátos módon - összefonódtak a hatalom és a tulajdon régi birtokosaival.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A Budapesti Pártbizottság III.
  2011-08-02 20:06:13, kedd
 
  A Budapesti Pártbizottság életéből, 1956. október 23-30.

Hollós Ervin - Lajtai Vera
Köztársaság tér 1956
Kossuth Könyvkiadó 1980

A felderítést a Baross tériek egyik szakasza hajtotta végre. Az volt a feladatuk, hogy megállapítsák, miként lehet a Kenyérmeő utcából megközelíteni a székházat, melyik házat kell elfoglalni jó támadási kiindulópontnak. Utóbb kiderült, hogy akik a csoportból visszatértek, a Kenyérmező utca és a Köztársaság tér sarkán levő diákotthon elfoglalását javasolták azzal, hogy onnan jól lehet támadni a pártházat.
Este fél kilenckor bejött az épületbe egy tüzérfőhadnagyés jelentette először Várkonyinak, majd Mezőnek, hogy a színház háta mögött három tehergépkocsi van és egy nagy csoport fegyveres. Várkonyi utasítására K. Farkas és még egy karhatalmista ellenőrizte a hírt és megállapították, hogy a színház mögött valóban mintegy száz-százhúsz főből álló fegyveres csoport tanyázik, és rendszeresen hat-nyolc fegyveres "felkelő" cirkál a Luther utca, a Rákóczi út és a Kenyérmező utca határolta négyszög környékén.
A készülő támadásról más módon is kapott jelzéseket a pártbizottság. Egy elvtársnő telefonon figyelmeztette a titkárságot, hogy vigyázzanak, mert a pártbizottságot meg akarják támadni. Még az időpontot is megmondta. Mindezt onnan tudja - közölte -, hogy a veje otthon elmondta a készülő támadás tervét és időpontját.
29-én délután egy ismeretlen telefonáló - a nevét nem mondta meg - jóindulatúan figyelmeztette a pártbizottságot: biztosan "tudja, hogy a Kerepesi temetőben tehergépkocsikról ládaszám rakodnak lőszert, amelyet a pártház támadásához akarnak felhasználni'.
A helyzetre való tekintettel többekben felmerült: esetleg fel kell készülni az illegális munkára. Illegális központ létesítésére is gondolni kellett, hiszen számoltak a pártbizottság elestének lehetőségévvel. Elsősorban a titkárok és az osztályvezetők foglalkoztak ezzel. Csikesz Józsesfné, Kelemen Lajos és Nagy Mária megbeszélte, hogy ha a pártbizottság elesik, az életben maradottak illegálisan tovább szervezik a pártbizottság munkáját. "Egy későbbi időpontban, amikor a székházból el tudtunk menni, fenn fogjuk tartani egymással valamilyen formában a kapcsolatot." Vékony Lajos 29-én reggel, mielőtt Újpestre, illetve Palotára indult volna, azt mondta Mező Imrének: - Ki kellene már jelölni az új, illegális pártbizottság helyét is. - Mező egyetértett vele, és megbízta ékonyt és Kovács Jánost, hogy tegyenek javaslatot. Ők helyileg először a VIII. kerületi pártbizottságra gondoltak, de más javaslatok is születtek, így fölmerült, hogy valamelyik üzembe helyezzék át ideiglenesen a Budapesti Pártbizottság székhelyét: a mátyásföldi IKARUS, a Ganz-MÁVAG, vagy a kőbányai KÖVAC jött számításba.
Az ellenséges mozgolódás egyre szaporodóbb és egyre fenyegetőbb jelei láttán Tóth ezredes és Mező Imre 29-én este megbízta Asztalos Jánost és Szabó Lajost, hogy derítsék fel a Köztársaság tér környékét. Tekintettel arra, hogy Asztalos ezredes a közelben l akott, Tóth meghagyta neki, menjen haza, nézze meg a családját. Asztalos és Szabó késő este visszaérkezett és jelentették, "hogy a környéket felkelők szállták meg, őket az úton feltartóztatták és a revolvereiket is elvették." Anak ellenére, hogy lefegyverezték őket, sikerült beszélgetésbe elegyedniük a "felkelőkkel." Ezek nyílan elmondták, hogy a pártbizottság székházának megtámadására készülnek, sőt az egyik csoport parancsnoka még azzal is eldicsekedett, hogy részt vett a jutasi őrmesterképzőn, s mot készül arra, hogy katonai tudását hasznosítsa. Közben megjegyezte, hogy három emberét felderítésre küldte, de még nem jöttek vissza, tart tőle, hogy elfogták őket. A jutasi őrmester még arra is megkérte Asztaloséket, hogy nézzenek körül a párstház tájánés a Luther utcán visszafelé jövet, számoljanak be neki, mit láttak. Mindebből és a három nemzetőr vallomásából - akiket valóban elfogtak - Mezőék azt a következtetést vonták le, hogy a támadás 29-én é jszaka vagy legkésőbb 30-án bekövetkezik. Ilyen értelemben tettek jelentést a pártközpontban, a Honvédelmi Minisztérium vezetőinek és a Budapesti Főkapitányságnak.
Asztalosék jelentésének értékelése során Várkonyi hadnagy azt mondta Mezőnek: "Ki kellene törnünk!" "Nem kezdeményezünk semmiféle harcot, lőniis csak akkor fogunk, ha megtámadnak bennünket" - mondta szigorúan Mező Imre. Ezután újra ellenőrizték a védelmi előkészületeket. Éjszakára megerősítették az ügyeleti szolgálatot, az ablakokból egész éjjel figyelték a teret és környékét. Pártmunkások és karhatalmisták együtt voltak beosztva.
E megbeszélés után Mező Imre rosszul lett - nem első ízben. Dimitrov doktor szíverősítő injekciót adott neki. "Maga beteg, Mező elvtárs" - mondta neki komolyan. "Csak nagyon fáradt vagyok - hangzott a válasz. - Alszom egy-két órát, és amikor felkelek, újra bemutatkozik majd nekem, mert azt hiszi, egy más ember vagyok." Aimor hajnalban felkelt, mintha letörölték volna róla a gyengeséget. Egyébként 29-ről 30-ra virradó éjjel sok ismeretlen telefonáló hívta föl a pártbizottságot. Azzel fenyegetőztek, hogy másnap reggel támadnak, s akit ott találnak, azzal kíméletlenül leszámolnak. Felajánlották, hogy aki még az éjjel, de legkésőbb reggel elhagyja a székházat, az "sértetlenül elmehet".
Október 29-re már részletesen kidolgozták a védelmi tervet. Kertész István aznap a padlástól a pincéig az egész házon végig vezette Mező Imrét és Nemes Dezsőt. A szemlében részt vett Várkonyi is. Itt jelölték ki az esetleges visszavonulási útvonalat. A székház mozitermén keresztül egy kis hátsó udvarba lehetett kijutni, amit egy emelet magasságú fal választott el egy Rákóczi úti bérház udvarától. Mindenesstre is is létrát állítottak. Különben számoltak azzal, hogy erről az oldalról is lövik majd a pártházat - ez utóbb így is történt -, ezért megbízták Szatmári Miklóst, hogy keressen biztosabb visszavonulási lehetőségeket. Később, noha a Rákóczi Úti házból lőttek, néhány elvtársnak mégis itt sikerült kijutnia, de már csak az ostrom befejezése után, amikor a támadók visszavonultak, hogy részt vegyenek a pártház elfoglalásában, illetve a téren történt vérengzésben.
29-én a Budapesti Pártbizottság vezetői az addigi első titkárt, Kovács Istvánt felmentették, és a Központi Vezetőség néhány vezetőjével való konzultáció alapján Köböl József elvtársat bízták meg e funkcióval. "Azelőállított helyzetre való tekintettel a Budapesti Pártbizottságon tartózkodó Kovács Istvánnak azt tanácsoltuk, hogy mind a párt, mind személyes érdekeit figyelembe véve jónak látjuk, ha a Budapesti Pártbizottság épületét elhagyja, erre 30-án hajnalban került sor.
Az események egyre gyorsabban peregtek. Egy-két nap altt jelentékeny erőátcsoportosulások mentek végbe, sőt néhány óra perdöntőnek bizonyult. 29-re a Budapesti Pártbizottságot elszigetelték, akárcsak a Központi Vezetőségben, a kormányban, a fegyveres testületekben levő embereket, akik hívek maradtak a forradalomhoz. A pártbizottság mégis készült a harcra, próbálta mozgósítani a meglevő erőket. Uegyanis a helyzet sajátos vonása az erőviszonyok tekintetében az volt, hogy a népköztársasághoz, a szocializmushoz hű erők még a legválságosabb időszakban is többségben voltak, de defenzívába szorultak. Az ellenforradalmi restauráció hívei, annak ellenére, hogy kisebbségben voltak, minden irányból támadásba lendültek és nagy aktivitást fejtettek ki.
29-én a pártbizottság vezető munkatársai felhívást szövegezte kmeg, amely fegyverbe szólította a kommunistákat és a munkásokat. A kerületi titkárok azt a feladatot kapták, hogy a megbízható munkásokat tömörítsék és fegyverezzék fel. A Rádióhoz is eluttattak egy felhívást a budapesti munkásokhoz, kommunistákhoz.
Este Csikesz Józsefné telefonált Földes Lászlónak, a Központi Vezetőség Katonai Bizottsága tagjának a Partizánszövetségbe és erősítést kért a fenyegető támadás visszavezéréhez. Földes megigérte, hogy küldenek százhúsz jól felfegyverzett partizánt. Kovács és Kertész berendezte számukra a kistanácstermet körletnek, s a légópincéből takarókat hozattak fel, s a padlóra terítették.
S most, mielőtt a pártházért folytatott tűzharc történetébe fognánk, mutassuk be előbb Mező Imrét, a Budapesti Pártbizottság titkárát, akine neve elválaszthatatlanul összeforrt 1956. október 30-cal, a pártbizottság védelmével, a munkáshatalomért folytatott küzdelemmel. "Mező Imrére emlékezni és szólni róla, egyidejűleg szívbe markoló fájdalom és büszkeség mindazok számára, akik közelről ismerik őt. Fáj, hogy már nincs közüttünk, de büszkén gondolunk rá, arra, hogy pártunk, munkásosztályunk, a magyar nép ilyen kiváló harcost, hőst nevelt és adott az igaz ügynek" - írta róla Kádár János elvtárs.
Nem véletlen, hogy Mező Imre akkor ott volt a pártbizottságon, és vezette a budapesti kommunisták harcát. Egész életútja predesztinálta őt erre. "Mező Imre elvtárs, az MDP Budapesti Pártbizottságának titkára, 1905-ban született Ramocsaházán. Édesanyja korán özvegy lett és a szegény parasztasszony minden munkát elvállalt, hogy tíz gyermekét eltartsa. A nagyobb gyerekek is segítettek a szűkös mindennapit előteremteni."
Mező már mint fiatal gyerek megtanulta, mi az élet. Árult szódaizet a tanyavilágban, dolgozott béresként, cselédként. Innen "verekedte fel" magát szabóinassá, hogy szakmát tanuljon. Felszabadult, segédlevelet szerzett, ám ezekben az években a munkanélküliség miatt tíz- és tízezer munnkás, paraszt és kisember volt kénytelen elhagyni az országot, amely még kenyeret sem adott nekik. Mező Imre is közöttük volt: 1927-ben Belgiumba, Antwerpenbe ment. Itt ismerkedett meg a munkásszolidaritással és itt edződött a harcokban, mozgalmakban a kommunista párt tagjává. 1929-ben belépett a Belga Kommunista Pártba, s egyben az antwerpeni magyar kommunisták csoportjának vezetője lett. Belga, lengyel, francia, német kommunistákkal, forradalmárokkal együtt sztrájkolt, tüntetett, terjesztette a párt lapjait, szervezte a Vörös Segélyt. A munkásmozgalomnak mindig elválaszthatatlan részét alkották a könyvtárak, a munkásújságokat terjesztő szervezetek, kultúrcsoportok. Mező Imre is tagja lett több kultúrgárdának. Itt vált szervezővé, agitátorrá, kifejlődött az a képessége, hogy másokat megértsen, s maga is megértesse magát másokkal. Szorgalmasan olvasott, hihetetlen energiával tanult, gyorsan és könnyen sajátította el a politikai, gazdasági, természet- és társadalomtudományi ismereteket. Megtanult németül, flamandul, majd később franciául és spanyolul is.
Az antwerpeni kikötőben részt vett a magyar hajókon olgoó matrózok titkos forradalmi szervezetének kiépítésében, melynek segítségével hosszú időn át szállították Magyarországra a tiltott folyóiratokat, újságokat, könyveket. 1933 után e feladat kiszélesült, már nemcsak Horthy Magyarországára, de a fasiszta Németországba is küldték "az anyagot"- Ezért a tevékenységésrt a belga rendőrség kiutasította Mezőt. Ettől kezdve titokban élt Belgiumban. Barátai és elvtárseai úgy emlékeznek rá, mint aki hamar megnyerte a legkülönfélébb társadalmi csoportokhoz tartozó emberek bizalmát és rokonszenvét. Személyi varázsának titka abban rejlett, hogy szerette az embereket, s tudott velük beszélgetni.
1936. július 18-án Spanyolországban kitört a polgárháború. A fasiszta Németország és Olaszország Franco segítségére sietett, a köztársaság védelmére viszont széles körű nemzetközi szolidaritás bontakozott ki: fanciák, angolok, skandinávok, kanadaiak, oroszok, németek, magyarok - szinte minden ország antifasisztái megmozdultak: ruhaneműt, gyógyszert gyűjtöttek a köztársaságiaknak, hiszen harcuk, mint a híres jelszó megfogalmazta, "nemcsak a spanyol nép ügye" volt.
Az antwerpeni magyar pártszervezet tagjai is a Spanyol Köztársaság megsegítésére törekedtek. "Mező Imre ihletője és vezetője volt az egész szervezési munkának majd az első csoporttal ő is elindult Spanyolországba." A belgiumi és a franciaországi magyarokkal együtt a nemzetközi bsrigádba osztották be. Felesége, aki később érkezett, ápolónő lett. Mező "...1936. novemberében Madrisnál megsebesült. Felgyógyulása után tiszti iskolára küldték, és a főhadnagyi ranggal került vissza a harctérre Szalvai Mihály parancsnoksága alá, a jaramai frontszakaszra. Rövid idő múlva - 1937. febsruárjában - ismét megsebesült, de hamar felgyógyult és újra beállt a fasiszták ellen harcolók sorába." Két és fél évet töltött a spanyol frontokon, közben tanulmányozta a spanyol történelmet, Spanyolország gazdaságát és társadalalmát, a III. Internacionálé politikáját: 1938-ban ismét tiszti iskolába került. Tagja lett a brigád pártvezetőségnek.
Mező a nemzetközi brigád önkénteseivel hagyta el Spanyolországot. Franciaországban velük együtt koncentrációs táborba került. Innen hamarosan sikerült kijutnia. Párizsba ment. Először mint szabó, később mint földmunkás próbált megélni. 1939. szeptemberében a Francia Kommunista Párt felhívására több ezer volt spanyolországi internacionalistával együtt katonai szolgálatra jelentkezett A Külföldi Önkéntesek Tengerentúli Zászlóaljába került. Ezt 1940. március 7-én Marseille-ben ahjózták be, s csak akkor tudták meg, hogy nem a németek ellen vetik be őket, amikor a libanoni Bejrútban partot értek . Rövidesen Ba'albekbe kerültek, itt a legkeményebb kiképzst folyt: napi negyven-ötven kilométer menetgyakorlat ötven-ötvenöt fokos hőségben. Itt lett beteg Mező Imre szíve. Gyalog mentek át Szíriába. Az egységben Mező kommunista szervezetet hozott létre, amelynek ő lett a titkára. Hamarosan kapcsolatot teremtettek a Szíriai Kommunista Párttal.
A francia összeomlás után de Gaulle tábornok felhívással fordult a szíriai hadsereghez is, hogy csatlakozzék a szövetségesekhez. Az illegális pártszervezet ennek érdekében propagandát fejtett ki, ezt a pétainista tisztek felfedezték, s Mezőt más elvtársakkal együtt előbb a rakai internáló táborba szállították, majd vasút- és útépítő munkásszázadba sorolták.
1941 szeptemberében visszavezényelték őket Franciaországba. Az egységet leszerelték. Mező és Felesége Normandiában telepedett meg, ahol a mezőgazdaságban dolgoztak. A környéken igen sok spanyol élt, Mező, aki jól tudott spanyolul, részt vett az illegális Spanyol Kommunista Párt szervezésében. Később az illegális Francia Párt Párizsba szólította. Itt tagja lett annak a háromtagú vezetőségnek, amely Párizsban az ellenállásban részt vevő külföldiek - lengyelek, cseshek, románok, németek, magyarok, spanyolok - harcát irányította. Mező Imrét - "Edgárdt" -, mint a külföldi kommunistákat egyesítő csoport vezetőjét, a harc egy bizonyos periódusában megbízták, hogy Párizs északi kerületeiben készítse elő a fegyveres felkelést. A párizsi felkelés 1944. augusztus 27-én kezdődött, egy hétig éjjel-nappal harcoltak.
Párizs fölszabadulása után Mező részt vett a nemzeti ellenállás szervezetek legalis mozgalommá szervezésében. Nagy szerepe volt a párizsi Magyar Függetlenségi Mozgalom fellendítésében. Fő feladatává egyre inkább az vált, hogy az ellenállásban részt vett külföldi antifasisztákat visszajuttassa felszabadult hazájukba. Ő maga már 1945 májusában elindult, s kalandos úton június első hetében ért haza.
Itthon öthónapos pártiskolára küldték, utána a Budapesti Pártbizottság instsruktora, majd osztályvezetője lett. Mező Imre is, mint a többi pártmunkás azokban az években, igen gyakran került a munkások körében parázs politikai viták, nézeteltérések kellős közepébe. Mi a tennivalójuk a nagyüzemek dolgozóinak, amikor a pénz óráról órára értéktelenedik, nincs vagy alig van ennivaló, de a tőkések és a feketézők jól élnek? Mező mindig igyekezett rávezetni a munkásokat a tényleges osztályérdekeik felismerésére. Nem volt könnyű dolga, de gazdag tapasztalatai, meggyőző, világos érvelése átsegítette őt a nehézségeken.
1946-1947-ben Mező Imre ideje nagy részét a kispesti és az angyalföldi üzemekben töltötte, ahol beszélgetett, vitázott, azon volt, hogy elősegítse a kommunisták és a szociáldemokraták összefogását. A régi szociáldemokrata munkásokra is hatással volt vonzó egyénisége, érveinek meggyőző ereje, emberi közvetlensége.
1949-benképviselő lett, ezt a megbízatását is igen komolyan vette. 1950. júliusában a Budapesti Pártbizottság másodtitkárává választották.
Mind nehezebb feladatok vártak rá. Ő is azok között volt, akik időt, egészséget, energiát nem kímélve lelkesen tanultak, dolgoztak, vitatkoztak, tanítottak - és közben vezetőkké váltak, de már nem százak, vagy ezrek, hanem tíz és százezrek vezetőjévé. Nem kevesen voltak olyanok, akik ebben a folyamatban elveszítették érzéküket az emberek mindennapi problémái iránt. Mező azonban képes volt arra, hogy nagy jelentőségű ügyekkel foglalkozva is közel maradjon az egyes emberekhez, megértse őket. Nyilvánvaló, Mező Imre sem volt hibáktól mentes ember, de tény, hogy megvolt a képessége arra, hogy minden körülmények közöztt kommunista munkak és életstílust kövessen. Az ötvenes években - miközben az ország gyarapodott, Budapesten is új üzemek létesültek és szélesen kibontakozott a kulturális forradalom - egy sor olyan jelenség is mutatkozott, amely a gondolkodó pártmunkkásokban nyugtalanságot, belső feszültséget keltett. A szocializmus építésével és a nagy eredményeivel ellentétes folyamatok és tendenciák jelentek meg, csökkent a munkások életszínvonala. Mező is azok között volt, akik mindjobban érezték, látták, hogy a szocializmus építésének általános irányvonalán belül valami nincs rendben.
1953. augusztus 1-én Mező Imrét azon a címen, hogy spanyolországi és belgiumi szereplése "tisztázatlan", hogy múltjának egyes szakaszai "homályosak", stb. leváltották a Budapesti Pártbizottságban betöltött másodtitkári funkciójából. Leváltásának tényleges oka az volt, hogy kifejezésre juttatta kételyeit, "bizonytalanságát", hogy mint a nagyüzemi pártbizottságok problémáival foglalkozó vezető, ismerte és szóvá tette a munkások egyre erősbödő rossz hangulatát, jogos kritikájukat elvitte a pártbizottság értekezleteire. Mind gyakrabban lépett föl igazságtalanul háttérbe szorított, meggyanúsított régi forradalmárok védelmében is. Ezután a SZOT termelési osztályának vezetője lett. Leváltása, kiváltképp pedig annak módszere miatt - indokát ugyanis nem közölték vele - többször fordult levéllel a Politikai Bizottsághoz.
1954-ben ismét a Budapesti Pártbizottság titkára lett. A következő két év sem volt könnyű: a belső harcnak, a konfliktusoknak, a párt meghasonlásának, válsága kibontakozásának, a legkülönbözőbb ellenséges áramlatok, csoportok, szervezetek újjáéledésének szakasza volt. 1956 tavaszán és nyarán Mező "arról igyekezett meggyőzni" a vezetésben levő elvtársakat, "hogy igenis korrigálni kell magát a politikai vonalat", de úgy, hogy ezzel a párt és a munkáshatalom erősödjenek. A pártkáderek és a tagság túlnyomó többsége is erre törekedett. De a pártvezetésben felerősödtek mind a dogmatikus, szektás, mint a revizionista irányzatok, még jobban rontva a párt és a tömeg amúgy is meglazult kapcsolatát, szabaddá téve az utat az ellenséges erők előtt. Mező imre látta ezt. S amikor kitört az ellenforradalom, habozás nélkül vállalta a harcot. Erre kötelezte hite, meggyőzédése, legfőképpen pedig az, hogy a budapesti kommunisták ismerték, bíztak benne, hozzá fordultak segítségért.
Egész életével teljes joggal vált az ellenforradalommal vívott küzdelem, a kommunista helytállás jelképévé. Ezt fejezik ki Kádár János róla írt sorai: "Több, mint húsz évvel ezelőtt, a felszabadulás után, franciaországi emigrációból hazatértekor ismertem meg Mező Imre elvtársat, a Kommunista Párt Köztársaság téri székházában. Ez szinte jelkép számomra, ugyanabban a házban, az ostromló ellenforradalmárokkal szembeni harci posztján láttam őt élve utoljára, 1956. október 29-én estefelé Utolsó találkozásunkon, nagyon súlyos helyzetben, ugyanúgy, mint az elsőn, szintén nem könnyű körülmények között új pártmegbízatást, munkát, haci feladatot kért és vállalt magára. A kommunizmusért harcolni, dolgozni, ez volt Mező Imre életének tartalma és célja.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A Budapesti Pártbizottság II.
  2011-08-01 10:44:55, hétfő
 
  A Budapesti Pártbizottság életéből, 1956. október 23-30.

Hollós Ervin - Lajtai Vera
Köztársaság tér 1956
Kossuth Könyvkiadó 1980

Az október 24-i esti akciót többen is leírják visszaemlékezéseikben: "Egy bizonyos idő után azt láttuk, hogy a gépkocsikat el alarják lopni. Mivel felszólításunk eredménytelen volt, a golyószóró kezelő leadott egy sorozatot a vezetőfülkére, egy fésrfi súlyos sebesüléssel a fülkében maradt." Agolyószórós egyes szemtanúk szerint Elekes karhamatalmista az egyik teheruató vezetője volt, aki ekkor a pártházba volt beosztva.
Látva, hogy a fővárosban egyre több helyen robbannak ki harcok, hogy fegyveres gócok és alakulatok szerveződnek és készülnek a támadásra, a Köztársaság téren is szaporodnak a provokációk 25-től kezdte a pártbizottság mintegy negyven munkatársa kapcsolódott be az őrségbe. Bár ezek az elvtársak idejük naegy részében a kerületeket és az üzemeket járták, amikor bent tartózkodtak, felváltva puskát fogtak, és őrt álltak a számukra kijelölt második és harmadik emeleten.
A karhatalmisták és a pártmunkások között ezekben a nehéz napokban páartlan elvtársi, emberi kapcsolatok alakultak ki. Sokat beszélgettek, megismerték egymás gondját, baját. Várkonyi Györgyöt szinte mindenki megszerette. Szemmel látható volt a hivatásszeretete, nagy fegyelmet tartott, a karhatalmisták mégis igen ragaszkodtak hozzá. De megszerették a pártmunkások is, fölfigyeltek értelmére, önálló gondolkodására, sőt még a napokban is nemegyszer megnyilvánuló egészséges humorára. "A legnagyobb benyomást a katonák közül a mosolygó arcú, víg kedélyű árkonyi György hadnagy tette rám" - írta Lovas Márton.
25-én késő este a Budapestre fölvezényelt szombathelyi karhamatalmi alakulat tartózfatott fel egy csoport fegyverest a téren. Néhányat közülük elfogtak, s bevittek a pártházba. Egyikük megsebesült,őt azonnal elsősegélyben részesítették, majd rögtön átvitték a Koltói Anna Kórházba. Kettőt átszállítottak a Szamuely karhamatalmista laktanyába. A szombathelyi alakulat két három óra után a pártházból parancsra eltávozott. Tompa Károly kérésére otthagytak egy golyószórót a hozzávaló lőszerrel.
Ezen az éjjelen különösen a VII, a VIII. és a IX. kerületben terjedt a lázadás. Fegyveres alakulatok szerveződtek. Ekkor a Központi Vezetőség utasítására a Honvédemi Minisztérium még intézkedett a védelem megerősítéséről, 26-án délelőtt három szovjet harckocsi érkezett a Budapesti Pártbizottság elé. A harckocsik oly módon helyezkedtek el, hogy a pártházat és egymást is fedezni, védeni tudják.
Mező Imre október 24-én és 25-én csupán néhány órát töltött a pártbizottságon. Véglegesen 26-án este tért vissza a pártközpontból. Ez megkönnyebbülést és biztonságérzetet keltett a házban tartózkodókban. Alig ért fel a szobájába, munkatársai körülvették, és elhalmozták kérdésekkel a Központi Vezetőség további terveire vonatkozólag. Mező elmondta, hogy előző nap megtámadták a Központi Vezetőség székházát, de a támadókat a honvédek visszaverték.
Mező Imre és a pártbizottság titkárai a székházban tartózkodó elvtársakkal több alkalommal is megpróbálták áttekinteni a helyzetet, ami nem volt könnyű. Abban mégis megállapodtak, hogy az egyik legfontosabb feladat a kerületi pártbizottságok megerősítése és ahol kell, azok talpra állítása. Az volt az elgondolás, hogy cselekvő, harcképes vezető egységekké prsóbálják formálni őket. Ennek megfelelőenállapodtak meg, ki milyen feladatot lát el. Mező Imre megegyezett Szántó Miklóssal: "az Esti Budapest" című újságot ott az épületben kell szerkeszteni, hogy legyen egy olyan lap, amely biztosan a Budapesti Pártbizottságé, s amelyre támaszkodni lehet a mozgalom irányításában és a kommunisták helyes tájékoztatásában. Vadász Frigyes, a lap egyik szerkesztője és néhány munkatársa már 27-én délután ott volt a székházban és 28-án este nyomdába is kerülte az "Esti Budapest". A példányokat 29-én vitték ki, elsősorban azokba a kerületekbe, ahol a pártbizottságok még tartották magukat. Előfordult, hogy a példányok kijutottak az u tcára, de az újság árusoknál felgyújtották őket. Az adott helyzetben mégis igen sokat jelentett, hogy a Budapesti Pártbizottság jelentkezett: él, dolgozik, megjelent az újságja. Mezőnek jó véleménye volt a lapról és azt tanácsolta, hogy minél gyorsabban el kell készíteni az új számot. Néhány elvtárs feladata röpiratok fogalmazása lett, mások az előállítást és terjesztést vállalták.
A "Szabad Nép"-ről értesítés jött, hogy a lapot nem tudják kijuttatni az árusokhoz. Dózsa Tihamér vezetésével Nagy László, Tapolcsányi László és mások a Központi ezetőség lapjának terjesztését is megszervezték. Egy idő után már csak páncélautókkal lehetett szétküldeni az újságot és szállítói nemegyszer kerültek tűzharcba.
A pártközpont megbízásából 26-án olyan önként jelentkezőket kerestek, akik jól ismerik a budapesti nyomdákat és segíteni tudják biztosításukban vagy elfoglalásukban a katonai erőket. Ekkor ugyanis a különböző ellenforradalmi szervezetek és a fegyveres felkelők már tíz és százezerszámra adtak ki ellenséges hangulatot szító röpiratokat, brosúrákat, plakátokat és újságokat. A Budapesti Pártbizottság munkatársai közül jó néhányan jelentkeztek, hogy részt vesznek az akcióban. Egész éjjel várták, hogy induljanak, az akció azonban elmaradt, a tervezett katonai egységeket nem indították el.
Mező imre 27-én éjszaka összehívta a titkárság tagjait és az osztályvezetőket. Elmondta nekik, hogy a Központi Vezetőség Katonai Bizottságának határozata alapján a kormány október 28-án hajnali öt órakor összehangolt katonai akciót tervez a nyolc-tíz legerősebb fegyveres ellenforradalmi góc ellen. Magyar katonai és karhatalmi, továbbá szovjet katonai alakulatokkal bekeítik és felszámolják a Corvin közi, a Baross, Széna, a Móricz Zsigmond körtéri stb. csoportokat. Ám hamarosan kiderült, hogy Nagy Imre megtorpedózta az akciót. Felhívta a Katonai Bizottság vezetőjét és kijelentette, amennyiben erre sor kerül, lemond miniszterelnöki tisztségérsől. Fél órával a támadás kitűzött időpontja előtt Nagy a Honvédelmi Minisztériumot is felhívta és közölte: - Ellenzem a vérontást, ha megtámadják a Corvint, akkor lemondok! - A Corvin közi csoportot tehát Nagy Imre közbelépése mentette meg. Mivel ebben az időben a pártvezetés még mindenekfelett politikai megoldást keresett, s úgy látta, hogy ennek kulcs Nagy Imre kez ében van, engedett neki. Az ellenforradalmi gócok feje fölül ehárult a veszély, sőt október 28-án az ellenforradalmi lázadást népi forradalomnak minősítetette a miniszterelnök. Mindezzel az ellenséges erők politikai, erkölcsi támogatást kaptak és felbátorodva még erőteljesebb támadásokat indítottak a közintézmények és a pártbizottságok ellen. Ugyanaznap este azt is elhatározták, hogy elfoglalják a Budapesti Pártbizottság székházát. A pártbizottságon már október 26-án észrevették néhányan, hogy lehallgatják a telefont. Történt valami más is: a pártbizottság K-telefonja valamilyen módon összekapcsolódott - vagyis érintkezett - a Budapesti Főkapitányság K-telefonjával. Így teljese életlenül felfigyeltek olyan beszélgetésekre, amelyeket először nem is értettek, akik hallották. Ám az eseményekkel párhuzamosan világossá vált, hogy miről van szó.
Másnap ezen a vonalon elhangzott egy beszélgetés arról, hogy Nagy Imrének "ebből az egész aljas dologból ki kell lépnie - ezzel kell tüntetnie a világ előtt, hogy nem ért egyet azzal, hogy fegyveres harc folyjjék a nemzeti felkelők ellen." A beszélgetők szerint Nagy Imre ugyan "a moszkoviták foglya", de napokon belül eldől, valójában az-e, azaz "hazafi", vay pedig maga is "moszkovita". E telefonbeszélgetésekben azokat a pártbizottságokat, amelyek visszaverték a felkelők támadásait, úgy emlegették, mint amelyek a "védtelen tömegre lövetnek". Sőt azt is kifogásolták, "hogy a X. kerületi pártbizottság fölfegyverkezett azzal a szándékkal, hogy leverjék a forradalmat". Gyakran esett szó arról, hogy "a kommunisták állig fel vannak fegyverkezve, miközben az ellenforradalmároknak, a nemzeti felkelésnek nincsenek megfelelő mennyiségben fegyverei."
A Budapesti Pártbizottság csak e beszélgetésekből tudta meg, hogy nemzetőrséget akarnak szervezni, mégpedig úgy, hogy "többsége egyetemi ifjúságból adódna, de h elyet kell, hogy kapjanak benne a nemzeti forradalom felkelői is", "természetesen a meglevő fegyveres testületeket teljesen át kell szervezni, a belső karhatalmat pedig fel kell oszlatni, és erről meg kell győzni Nagy Imrét is." Mindezek a telefonbeszélgetések 28-a előtt zajlottak le, amikor mind a kormány, mint a Központi Vezetőség hivatalos álláspontja az volt, hogy ellenforradalom van, amelyet le kell verni!
24-e és 27-e között a Budapesti Pártbizottságnak még jó volt a kapcsolata a közeli Mosonyi utcai rendőrlaktanyával. Az egyik őrnagy 26-án még közölte, hogy ott háromszázötven-négyszáz felfegyverzett rendőr van, a pártbizottság rendelkezzék velük, mert "a főkapitány nem ad utasítást számukra". Ám ahogy teltek-múltak a napok, a véletlenül lehallgatott telefonbeszélgetések mellett más, egyre sokasodó jelek is a Budapesti Rendőr-főkapitányságon egyesek árulására mutattak.
A Bidaőesto Rendőr-főkapitányság parancsa értelmében jó néhány kapitányság nem adott segítséget a megtámadott pártbizottságoknak, a III. és az V. kerületi pártbizottság jelentette, hogy a kerületben lévő rendőrség nem hatja végre a kormány statárium-rendeletét.
Mező Imre megbízta Kovács Antalt, hogy kérjen magyarázatot a budapesti rendősrfőkapitánytól és tegye szóvá, hogy a Budapesti Pártbizottság a kerületi pártbizottságok jelentései és saját tapasztalatai alapján azt látja, a rendőrség nem lép fel a kijárási tilalom idején az utcán tartózkodó fegyveres felkelők ellen. A főkapitány válasza ez volt: - A rendőröknek először is meg kell tudniuk, kikkel állnak szemben. - Sem Kovács Antalnak, sem Mező Imrének nem sikerült meggyőznie a főkapitányt, hogy "statárium és kijárási tilalom idején a rendőrség nem harcolhat ilyen eszközökkel, mert ennek csak az az eredménye, hogy a rendőrség egyes osztagait lefegyverzik és ezek átállnak a felkelőkhöz." Ezután megkérdezték a belügyminisztert, mire kapott parancsot a budapesti főkapitány: arra-e, hogy tárgyaljon a felkelőkkel, vagy pedig, hogy fegyveresen szerezzen érvényt a statáriumnak és a kijárási tilalomnak. A belügyminiszter határozott választ adott: a rendőrség azt a parancsot kapta, hogy kijárási tilalom idején a fegyveres csoportokkal szemben fegyvert kell használni.
Még 25-én jelentkeztek a Budapesti Pártbizottság vezetőinél az egykori görög partizánhadsereg Budapesten tartózkodó vezetői közül néhányan, és elmondották, hogy mintegy nyolcszáz-ezer volt görög partizán rendelkezésre áll. Kérték, fegyverezzék fel őket, és vessék be a pártbizottság és a kerületi székházak védelmébe, a fegyveres ellenforradalmárok elleni harcba. Sűrűn érdeklődtek később is telefonon, hogy mikor harcohatnak már. A pártbizottság vezetői megpróbáltak fegyvereket szerezni nekik, elsősorba a főkapitányságról, de csak igéreteket kaptak, a fegyverek soha nem érkeztek meg, sőt a kilátásba helyezett nemzetőr-igazolványom sem. Ezért 28-án Mező Imre megbíztae Béres Mártont, menjen el a főkapitányságra és tájékozódjon a helyzetről. "Csikeszné azt mondta neki: nézzen jól körül, mert valami ott nincs rendben." Közben mind több fegyver jutott a felkelő csoportok kezére. És miközben a megbeszélt kétszáz darab nemzetőr-igazolványt nem küldték át a Budapesti Pártbizottságnak, a 28-án elfogott fegyveres felkelőknél már nemzetőr-igazolványok voltak, sőt a Corvin közieknek is mintegy ezer nemzetőr-igazolványt adtak.
A nemzetőrség szervezésének kezdetén hasonló jelzések érkeztek a XIV. kerületből is. A kerületi kapitányságon jól látták, hogy a nemzetőrségbe huligánok, megbízhatatlan emberek akarnak beözönleni, s ezeknek nem akartak fegyvert adni. A rendőrfőkapitány ezért nagyon leszidtea őket, mondván, "hogyan lehetnek ilyen bizalmatlanok a magyar ifjúsággal szemben, és igenis adjanak fegyvert azoknak a fiataloknak, akik belépnek a nemzetőrségbe."
A budapesti főkapitány tevékenységével és a revizionisták iránti magataretásával a Fehér Könyv a következőket állapítja meg: A főkapitány... "esküjét megszegve, főkapitányi beosztásával visszaélve, s alárendeltjeit megtévesztve, az illegális központ által kidolgozott feladatokat hajtotta végre. A felkelő népidemokráció-ellenes erők felfegyverzése, ugyanakkor a szocializmushoz hű fegyveres erők felbomlasztása érdekében a kerületi kapitányságoknak parancsot adott arra, hogy a lázadókkal szemben ne fejtsenek ki ellenállást, ellenkezőleg: adják át nekik fegyvereiket s a rendőrségi épületeket."
Egyszóval mind világosabbá vál: az államhatalom kulcshelyein, a fegyveres testületekben és más fontos társadalmi, politikai intézményekben olyanok jutottak hatalomhoz, akik az ellenforradalmat "nemeti mozgalomnak" tartják, el akarják ismerni, ki akarnak vele "egyezni", s azokat minősítik reakciósoknak, akik az ellenforradalom ellen harcolnak.
Mező Imre október 28-án a Központi Vezetőségnek a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodó Katonai Bizottságához fordult, hogy küldjön megbízható katonatiszteket, akik segítenek megszervezni a munkásmilíciát. Ezek meg is érkeztek, a tervet megvitatták és jóváhagyták. Megállapodtak abban is, hogy még este összehívják a kerületi párttitkárokat és ismertetik velük a munkásmilícia megszervezésének részletes tervét.
Délelőtt Tóth Lajos ezredes parancsnot kapott, hogy szervezzen egy központi törzset és ezt telepítse a budapesti székházba. A törzs több részlegből állt. A szervezési részleg vezetője Surányi Jenő alezredes volt, beosztottai pedig Szabó Lajos alezredes, Orbán István őrnagy és Szmokai Imre páncélos százados, tolmács. A fegyverellátó részleg vezetője Papp József ezredes lett, mellé egy fiatal tisztet osztottak be. A hadtápellátó részleg vezezetője Vágó János őrnagy volt, ő is egy fiatal tisztet kapott segítségül. Tóth Lajos politikai helyettese Asztalos János ezredes volt, azzal a feladattal, hogy a törzsben, de mindenekelőtt a kerületekbe kiküldött tisztek között végezzen politikai munnkát. A törzs azt a feladatot kapta, hogy megbízható munkásokból kerületenként "egységeket szervezzen, felfegyverezze, biztosítsa a munkáshatalmat, rendet teremtve a kerületekben, védje és óvja az üzemeket."
Délután három órakor már a teljes törzs ott volt a pártbizottságon. Mező a Kenyérmező utcára néző épületrész első emeletén jelölt ki számukra négy szobát. Megbeszélték a kerületi munnkás milíciák szervezésével kapcsolatos politikai, katonai feladatokat, majd megállapodtak abban, hogy ezeket délután előbb az összehívott kerületi instruktorok, majd a kerületi párttitkárok előtt Tóth Lajos ismerteti. A katonailag pontosan kidolgozott terv a kerületi és azüzemi pártbizottságokra épült. Mindenekelőtt a megbízhat munkásokkal, a kommunistákkal és partizánokkal számolt, őket akarták elsősorban fegyverrel ellátni.
Az instruktorokkal délután meg is beszélték a teendőket, s azok ki is mentek a kerületekbe.
Estére beérkeztek a kerületi párttitkárok. Mező határozottan kiállt a munkásmilíciák létrehozása mellett, ezeket tartotta az egyik legfontosabb eszköznek az ellenforradalom elfojtása éljából. Tóth röviden ismertette a szervezési tudnivalókat és a teendőket. Elhatározták, hogy minden kerületben a kiegészítő parancsnokságokon parancsnokságok, valamint a kerületi pártbizottságok megbízottaiból, továbbá a Budapesti Pártbizottságtól 29-én kiküldendő kiképző és összekötő tisztekből szervező csoportot hoznak létre, amelyek később a felfegyverzett munnkásosztagok parancsnokságai lesznek. A tanácskozáson Mező Imre a székházak védelméről szólva elmondotta, hogy a Budapesti Pártbizottság most már tudna némi fegyvert biztosítani, csak legyen, akihez eljuttatják . "Valaki ezt mondta: - Tárgyalni vagy lőni? - Feszült idegekkel vártuk a választ. Mező Imre így felelt: Ha van erő, akkor lőni. Ez ellenforradalom."
A kerületi titkárok az érkekezlet után a téren várakozó páncél kocsikkal siettek vissza a kerületekbe, hogy minél előbb hozzáfogjanak a munkásmilíciák létrehozásához.
A megállapodás szerint 28-én éjjel a Honvédelmi Minisztérium kiküldte a kerületi kiegészítő parancsnokságokra az összekötő és kiképző tisztet. Ekkor azonban kiderült, hogy azokat a magas beosztású katonai parancsnokokat, akikre a munkásosztagok szervezése tartozott volna, a Honvédelmi Minisztériumban a felelős tiszt nem tájékoztatta, "ők az egészről nem tudtak semmit. A kerületekben a munkásosztagok szervezése azonban a rendkívül súlyos viszonyok között és ennek ellenére is előrehaladt. Néhány kerületben már másnap száz-háromszáz fős osztagokat alakítottak, sőt a felfegyverzésüket is megkezdték." Mindezt 29-én, amikor a politikai zúrzavar már mélyült.
A már létrehozott fegyveres munkásosztagok elhelyezésésről a kerületi pártbizottságoknak és kiegészítő parancsnokságoknak kellett gondoskodniuk. Megkezdték négy fegyver, és ruhaellátó bázis szervezését, a kerületi szervező bizottságok a Budapesti Pártbizottságon lévő törzsről személyesen vehették volna át a felszerelést. Jellemző "apróság", a törzsnek csak egyetlen gépkocsija volt, de ezt is elfogta egy fegyveres csoport, amikor egy fiatal tiszttel elindították az egyik bázishelyre. A tisztnek gyalog sikerült visszajutnia a székházba. Ezután ismét szereztek egy tehergépkocsit, így néhány kerületbe nagy nehezen kijutott a felszerelés, de előfordult, hogy mire kiért, a munkások már nem akartak katonaruhába öltözni.
"Súlyos hibák történtek a munkásosztály megbízható elemeinek felfegyverzése, a munkásmilíciák létrehozásának megszervezése terén... Már az első napon meg kellett volna tenni azt, amire, sajnos, csak október 28-án került sor, hogy külön parancsnokságot hozzanak létre a munkásmilíciák megszervezésére és irányítására... Sajnos, a Budapesti Pártbizottság székházának az ellenforradalmi banditák által történt megtámadása megakadályozta ennek a fontos munkának folytatását."
E nehéz, keserű és zaklatott napok közül kétségtelenül október 28-a volt az egyik legkritikusabb, amikor a kormány elnöke forradalomnak nyilvánította az ellenforradalmat, 28-án és 29-én jelentek meg a Központi Vezetőség lapjban, a "Szabad Nép"-ban az emlékezetes cikkel: 29-én a "Hajnalodik" című vezércikk. Ez betetőzte a káoszt. Kádár János erről a következőket mondta el: "A "Szabad Nép"-ért folyt a harc, amíg ez a lap is átállt, megszületett az emlékezetes cikk, a "Hajnalodik", s még jobban megkavarta a frontokat." "Emlékszem arra, hogy 28-án, vasárnap, néhány kiskatona megfogott - írja Kertész István. - Leültettek maguk mellé. Elém tették az újságot, a "Szabad Nép"-et, és azt kérdezték: mondjam meg, ki a hazafi, ki az ellenforradalmár? Mert a cikk szerint ők, akik fegyverrel védik a pártházat - az ellenforradalmárok, és akik kívül vannak és fenyegetik a pártbizottságot - a hazafiak. Valaki azt mondta: "Maga kommunista és vezető, mi sorkatonák vagyunk, parancsra vagyunk itt. Mi van tulajdonképpen? Hiszen a maguk központi lapjában írják azt, hogy a hazafiak nem mi vagyunk."
Mint Nemes Dezső megállapítja, hallatlan károkat okozott az "a politikai zűrzavar, amit az események értékelését illetően a párt központi lapja, a "Szabad Nép" terjesztett, amikor feldicsőítette az ellenforradalmárok által megszervezett fegyveres lázadást, feldicsőító taktikával akarta az ellenforradalmárok hálójába került becsületes diákokat és dolgozókat megnyerni, azok élére állni."
Ebben a helyzetben az ellenforradalom elleni harc egyik kiemelkedő erőssége valóban a Budapesti Pártbizottság lett. "Bennem az a gondolat merült fel, hogy a párt legjelentősebb szervezetének, a közel háromszázezer tagot számláló budapesti szervezetnek kell megragadnia a kezdeményezést. Csak a budapesti munkásság mozgósítása szoríthatta vissza, számolhatta fel az előretörő ellenforradalmat." A párt és a munkásosztály soraiban, valamint a hatalmi intézményekben kialakult politikai zavart - mondotta Nemes Dezső 29-én a Budapesti Pártbizottság vezetőinek - politikai ellentámadással kell megpróbálni eloszlatni, erre kell épülnie a katonai ellentámadásnak. Meg kellett tehát gyorsítani a kommunisták által vezetett munkásmilíciák szervezését. E célból este hét órakor a Partizánszövetségből a Budapesti Pártbizottságra érkezett Földes Pál és Rostás Istán, akik Mező Imrével, Kelemen Lajossal, Csikesz Józsefnéval, Nagy Máriával és Nemes Dezsővel folytatott megbeszélésükön a politikai offenzíva fontos lépéseiről tárgyaltak.
29-én délután még egyszer megkísérelték, hogy a központi Vezetőségtől határozott intézkedéseket csikarjanak ki. A Mező Imre szobájában összegyűlt vezető munkatársak javaslata az volt, hogy Kádár János vegye át a vezetést, és más elvtársakkal együtt tegyenek intézkedéseket, "mert a huszonnegyedik órában vagyunk". Úgy értékelték, hogy Kádár János személye "a biztosíték arra, hogy az ügyeket rendbe lehet hozni". Felhívták Kádár elvtársat és tájékoztatták a budapesti helyzetről: "29-én az esti órákban Kádár János felkereste Mező Imrét a Köztársaság téren. Röviden megbeszélték a teendőket. Ez volt az u tolsó találkozásuk." "Azért mentem oda - emlékezik vissza Kádár elvtárs -, hogy megtudjam, mi történik a Budapesti Pártbizottságon, tájékozódni akartam, milyen a Köztársaság téren a helyzet és persze, a szemlyi szimpátia is vezetett. Jól ismertem, jó barátom volt Mező Imre és izgatott a többi ott dolgozó elvtárs sorsa is. Azokban a nehéz napokban nem voltak világosak a frontok. Nem voltak normális viszonyok. Lehet-e mai fogalmaink szerint pártként jellemezni azt az alakulatot? A lényeg az, hogy létrejött egy Központi Bizottság, amely azonban munka- és határozatképtelen volt. Ülésezett éjjel-nappal, napirend nélkül, nem tartottak formális megbeszéléseket, valamilyen meghatározott tárgyról."
Kádár János távozása után Mező Imre kiment a munkatársai közé. Mindenki feszülten várta: "... milyen híreket hozott Kádár elvtárs? " Mező Imre csak önmagának mondta: a Központi Vezetőség cselekvésképtelen. "Ülésezik, de nem várhatunk felülről semmit. Magunk vagyunk. Mi azonban legalább tudjuk, mit akarunk. Nincsenek eltérő koncepciók." Elmondta: Kádár elvtárs tájékoztatta őt, hogy élesen fel kíván lépni az ellenforradalom ellen, ezért Budapesti Pártbizottság gyűjtse össze mindazokat a jelenségeket, atrocitásokat, amelyek bizonyítékként felhasználhatók. Megállapodtak abban is, hogy e témákról az üzemekben gyűléseket kell tartani.
A késő esti órákban Csikesz Józsefné, Kovács János, Méhes Lajos és Nagy Mária megbeszélte, hogy 30-a és 31-re gyléseket hívnak össze az üzemekben az ellenforradalmi események megvizsgálására. Megállapodtak abban is, hogy mely üzemekben, kik legyenek az előadók, mintegy tizenöt elvtársat jelöltek ki erre Jól tudták, hogy a gyűlések megszervezése igenn nehéz lesz, de egyetértettek abban, hogy feltétlenül beszélni kell az üzemi munkásokkal és fel kell előttük tárni az ellenforradalmi atrocitásokat. Az üzemi gyűlések összehívásáról értesítették Nagy Imrét is. Akkor még remélték, hogy talán Nagy Imre és közvetlen hívei is készek segíteni az ellenforradalmárok elleni harcban. Még nem volt teljesen világos, hogy az ellenforradalom elleni politikai ellentámadás feltétele a Nagy Imréékkel való szakítás és szembefordulás.
Október 29-én azonban tovább tisztázódtak a frontok. A pártház élelmiszerkészlete erősen fogytán volt, Tompa Károly megpróbált hát a karhatalom parancsnokságáról szerezni ennivalót. De azt a választ kapta, hogy az egész karhatalom helyzete rendkívül válságos: "utánpótlást küldeni nem tudtak, a karhatalmat törvényesen feloszlatták."
A Budapesti Pártbizottságnak és székháza védőinek így jutott tudomására, hogy a kormány a karhatalmat feloszlatta. Összehívták a tiszteseket és karhatalmistákat és Várkonyi tájékoztatta őket erről. A karhatalmisták megértették, a kormány többé már nem védi őket. Mező Imre külön hangsúlyozta, hogy mivel a kormány a testületüket feloszlatta, törvényesen immár semmi sem kötelezi őket az ottmaradásra. Aki akar, elmehet, senkit sem kívánnak meggyőződése és akarata ellenére ott tartani. De a negyvennyolc karhatalmista közül egyetlenegy sem hagyta el őrhelyét, a Budapesti Pártbizottság székházát.
Ebben a számukra rendkívül veszélyessé vált helyzetben, Mező Imre javaslatára, az őrséget 30-án hajnalban rendőregyenruhával látták el. A karhatalmat akkor oszlatták fel, amikor a budapesti pártházat és más egyéb életfontosságú intézményeket védte, tehát harcban állt. Tagjai teljes joggal fogadták értetlenül, hiszen meggyőződéssel, szívvel-lélekkel, áldozatkészen védték a rendszert és intézményeit. A karhatalmisták 30-ra virradó éjjel a pártház különböző szobáiban, feszült légkörben, erről tárgyaltak, vitatkoztak. Várkonyi és Tompa - Mező Imrével együtt - ezen a hajnalon végigjárták a szobákat és elbeszélgettek a karhatalmistákkal. Azok kijelentették, hogy tudják, szükség van rájuk, s nem értik, mi történt, de rájuk bízták a Budapesti Pártbizottság védelmét, s ők őrhelyükön maradnak. Az a tény, hogy rendőregyenruhát kaptak és a továbbiakban rendőralakulatként vesznek részt a rend helyreállításában, némiképpen megnyugtatta őket.
Még október 29-én reggel Nagy Imre miniszterelnök köetelésére a szovjet alakulatok megkezdték kivonulásukat Budapestről. a pártbizottság sz ékházát védő páncélos egység is parancsot kapott Budapest elhagyására. Parancsnoka. V. Ny. Kutikov százados, aki jól ismerte a helyzetet, aznap reggel megrendülten kérdezte Mező Imrétől, Csikesz Józsefnétól és Nagy Máriától: tudják-e mit jelent ez? Nem akart elmenni, mert tisztában volt a következményekkel, de ismételten parancsot kapott az elvonulásra, s így délután négy órakor elhagyták őrhelyüket. A három harckocsi közül csak egy érkezett meg Mátyásföldre. A másik kettőt a Rákóczi úton, illetve a Baross téren megtámadták, kilőtték, legénységét legyilkolták, megölték a "Szabad Nép"-nél megsebesült és a harckocsiban szállított két sebesült szovjet katonát is. Kutikov századossal Csikesz Józsefné és Kertész István az ellenforradalom után még hosszú évekig baráti levélváltást folytatott.
A szovjet katonai alakulatok kivonása és a három harckocsi távozása után az első emelet 104-es szobában, ahol karhatalmisták és pártmunkások tartózkodtak, vita támadt. A szovjet csapatok kivonása láttán Várkonyi György hadnagy kijelentette: - Amit Nagy Imre csinál, olyan, mintha egy ellenforradalmár csinálná. - Akkor még többen vitába szálltak vele, sőt lehurrogták.
29-én a szovjet harckocsik elvonulásának reggelén viszont a pártházhoz érkezett két gépkocsi, mintegy ötven tüzértiszti-iskolás növendékkel. Parancsnokuk jelentette Mező Imrének, hogy ők is részt vesznek a székház védelmében, mégpedig a parancs érstelmében a színházban helyezkednek el, hogy arról az oldalról biztosítsák a védőket. Körül is néztek a Köztársaság téren, hogy az esetleg ott található fegyveres csoportokat lefegyverezzék. Elfoglalták a színházat, parancsnokuk összeköttetésbe lépett Várkonyi Györggyel, és megállapodtak abban, hogy támadás esetén ők a tér melyik részét biztosítják.
Még ezen a napon, 29-én, azonban a tisztiiskolások parancsnoka is utasítást kapott a színház és a Köztársaság tér elhagyására. Ezt jelentette Várkonyinak, egyben tudomására hozta, hogy a vállalt kötelezettségének ennélfogva nem tud eleget tenni.
Délelőtt egy páncélozott járű is érkezett egy főhadnagy parancsnoksága alatt, aki szintén jelentkezett Mező imrénél. A páncélozott jármű a főbejárat előtt állt meg, a főhadnagy és öt beosztottja a járműben tartózkdott Ám a páncélkocsit 30-án hajnalban szintén elvezényelték a pártháztól. Hogy ki, azt sem Mező Imrének, sem Asztalos Jánosnak, sem Papp Józsefnek nem sikerült megtudnia. Vajon kik és miért vezényelték el a tisztiiskolásokat és a páncélkocsit a pártház ostroma előtti napon a térről? Kétségtelen, hogy egyetlen páncélkocsinem tudta vona az ostromot visszaverni, de bizonyos segítséget, akár csak pszichológiai bátorítást, jelentett vona, a színháztól elvezényelt ötven tisztiskolás pedig meg tudta volna nehezíteni a pártház bekerítését. A székházhoz tartozó gépkocsikat, kivéve a karhatalmisták két teherautóját, a budapesti DISZ-bizottság udvarába vitték, és 29-én este belülről eltorlaszolták a bejáratot. (A gépkocsik különben az ostrom során egytől egyik megsemmisültek, a fegyveres támadók felrobbantották, felgyújtották, tankokkal szétlőtték őket.)
Mivel a pártbizottság munkatársainak nagy része 23-a óta egyfolytában munkában állt, a titkárság úgy döntött, hogy kettesével egy-egy napra hazamehetnek egy kicsit, rendbe hozni magukat, megnézni, mi van otthon, megnyugtatni a családjukat. 29-én Kovács János és Vékony Lajos, a pártbizottság osztályvezetői mentek el azzal, hogy másnap délben visszatérnek. Vékony azonban előbb megbízatással Újpestre és Rákospalotára ment, mire visszatért volna, már tartott az ostrom. Hasonlóan járt Kovács János is. Csikesz Józsefné és Kertész István 30-án délben ment volna haza.
Nap mint nap egyre több ismeretlen állított be az épületbe valami ürüggyel, megpróbált körülnézni. Így például egy vadidegen férfi az iránt érdeklődött, hogy "milyen munkát lehet a pártbiottságon végezni". Kihallgatása során kiderült, hogy a Corvin köziek küldték, nézzen körül. Ezt az embert azután elengedték. kovács Antal később, amikor a Corvin köziek letartóztatták, ott látta az illetőt is fegyveresen a felkelők között. 29-én napközben többen is megfigyelték, hogy egész fiatal, tizenöt-tizenhét évese suhancok bukkannak fel a téren, körülnéznek, majd eltűnnek. Sőt azt is látták, hogy a színház tetejéről a déli óráktól kezdve jelzéseket adnak le. Ezután Várkonyi civilbe öltözött, átment a színházba és átkutatta a padlást.
29-én telefonértesítés jött, hogy Mosonmagyaróvárról és Győrből egy-egy teherautó érkezett a Baross térre, főleg fegyveres diákokkal. Mindenkit igazoltattak, s akinél párttagsági igazolványt találtak, azt letartóztatták. A telefonáló azt is jelezte, át akarnak menni a Köztársaság térre, hogy megszállják, illetve bekerítsék a pártházat. Mező kiküldött néhány elvtársat a Baross térre, a hír igaznak bizonyult. Mező Imre azonnal fokozta a kszenlétet. Késő délután a diákok egy része át is jöt a Köztársaság térre, de ezek nem indítottak támadást. Ezzel egyidejűleg, de tőlük függetlenül, a Kenyérmező utca felől fegyveresek szabályszerű csatárláncban nyomultak a pártház felé. Bár már szürkült, egy első emeleti ablakból Mező, Várkonyi és mások mindent egészen jól láthattak. Az elhárítást ismét Várkonyi vezette. Azonnal megerősítette a kapuban levő őrségetés utasította az őröket, hogy adott jelre lépjenek akcióba. Amikor a csoport már majdnem elérte a Köztársaság tér sarkát, Várkonyi egy kézigránátot dobott a hátuk mögé. A fegyveresek többsége szétfutott, néhányukat azonban a megerősített kapuőrségnek sikerült elfognia. Kihallgatásuk ismét megerősítette a hírt, hogy a pártház megtámadására készülnek. "Háromszoros gyűrű fogja körülvenni a házat - monták -, parancsot kaptak, hogy a pártházból élve senki sem menekülhet. Ez a kommunisták utolsó támaszpontja. A szovjet csapatok visszavonultak, már csak a Köztársaság téri pártház veszélyes. Ha ezt elfoglalják, akkor az övék a főváros, és akié Budapest, azé az ország."

 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A Budapesti Pártbizottság...
  2011-07-29 11:57:40, péntek
 
  A Budapesti Pártbizottság életéből, 1956. október 23-30.

Hollós Ervin - Lajtai Vera
Köztársaság tér 1956
Kossuth Könyvkiadó 1980

A pártbizottság élete, harca ezekben a napokban természetszerűleg összefonódott az ellenforradalmi felkelés leverésére, a támasába lendült ellenforradalmárok elszigetelésére irányuló kísérletekkel, erőfeszítésekkel. Ezek arra irányultak, hogy politikailag széválasszák az összekuszált frontokat, leválasszák a népköztársaság tudatos és szervezett ellenségeinek oldaláról a hozzájuk csapódott dolgozókat, a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kikerült embereket, különösen a fiatalokat. A dokumentumok, a visszaemlékezések egyértelműen bizonyítjáks azt a küzdelmet, amelyet a Budapesti Pártbizottság is folytatott a fentiek érdekében. A kerületi pártbizottságok az üzemi, a vállalati, a minisztériumi pártszervezetekkel köösen a legkülönfélébb módszerekkel próbálkoztak. Figyelmet fordítottak azokra a pártbizottságokra, amelyekhez sok üzem tartozott és közvetlenül is kapcsolatba léptek igen sok üzemi pártszervezettel. A Budapesti Pártbizottság vezetői, munkatársai fenntartották az érintkezést a kerületi, az üzemi, a hivatali pártszervezetekkel, az egyetemekkel, munkásokkal, értelmiségi csoportokkal, ifjúsági szervezetekkel. Rendkívüli erőfeszítéseket tettek, hogy a Központi Vezetőségnek az első időben helytálló és helyes határozatait a pártszervezetek végrehajtsák.
A pártbiottság munkájának középpontjában az események valós értékelésének védelme és megindokolása állt. Intézkedései, a személyes kapcsolatok, a telefonok, az újságok, röpiratok, felhívások kiadása - mind azt a helyes törekvést mutatták, hogy megértessék a pártbizottságokkal, a pártszervezetekkel, a munkástömegekkel az ifjúság különböző rétegeivel, főleg az egyetemistákkal: ellenforradalom robbant ki Magyarországon.
Nincs módunk és nem is feladatunk e könyv kerestében az ellenforradalom kibontakozásának és az ellene folyó harc történetének megírása vagy akár csak felvázolása. De azt mindenképpen érzékeltetni szeretnénk, hogy a Budapesti Pártbizottság erőfeszítéseinek, harcának, tevékenységének középpontjában az ellenforradalom elleni politikai, szervezeti és fegyveres harc állt. A rohamos ütemben kibontakoó események közepette az első napokben a Budapesti Pártbizottság túlzás nélkül állíthatjuk - nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a pártbizottságok és az üzemek vezetése, az üzemi munkások egy része a népköztársaság védelmében, az ellenforradalom ellen kiállt. Igaz, súlyos belső politikai harcokról és nézeteltérésekről megosztva, de ez az egészséges erő október 23 és 28-a között kibontakozóban volt, megmutatta létét és erejét.
Csak vázlatosan van módunk felsorolni és érzékeltetni, ohgy a Budapesti Pártbizottság a kerületekben és a legfontosabb üzemekben milyen akciókat serkentett és támogatott. Segítséget nyújtott Budapest legnagyobb üzemének, hogy az ellenforradalmi csoportok betörését meg tudják akadályozni, ez az első napokban sikerült is. A Csepel Vas- és Fémművek pártbizottsága 24-én az üzem vezetőségével közösen felhívást adott ki, amelyben az üzemek dolgozóihoz fordult, hogy október 25-én jelenjenek meg a termelés tovább folytatása érdekében. Hasonló felhívást adott ki a MÁV Budapesti Igazgatósága is.
A Vörös Csillag Traktorgyárban a zavart keltőket el tudták szigetelni. A Láng Gépgyárban a munkások őrséget szerveztek az üzem védelmére. Hasonlóképpen a Ganz Vagon- és Gépgyárban is őrséget szerveztek azzal a céllal, hogy a gyárat megvédjék az ellenforradalmi támadásokkal szemben. A gyári munkásőrség nyilatkozatot adott ki, amelyben legszögezte: "Mélységese elítéljük aokat az ellenforradalmárokat, akik a munkáshatalmat akarják fegyveresen megdönteni" Továbbá: "Készen állunk gyárunk és épülő szocialista társadalmunk védelmére".
Amikor a katonai alakulatok a Rádió Bródy Sándor utcai épületét visszafoglalták az ellenforradalmárktól, ezt a tényt ismertették a pártbizottságokkal és üzemekkel. Az IKARUS-ban és az Elektronikus Mérőműszerek Gyárában sikerült a munkásokkal megértetni, hogy az ellenforradalommal szemben a gyárat, a kerületet védeni kell. A Csepel Autógyár munkásai táviratot küldtek a Központi Vezetőséghez, és a kormányhoz, amelyben elítélték az ellenforradalom támadásait.
Hasonló megmozdulásokra került sor más üzemekben is, amelyeket a Budapesti Pártbizottság a kerületi pártbizottságokkal együtt szervezett. A Ganz Hajógyárban háromórás ostrom után a pártizottság tagjai és a munkások kiverték a felfegyverzett ellenforradalmárokat az üzemből. Megvédték dolgozói a Danuviát és az Egyesült Ízzót is az ellenforradalmi támadásoktól. Éjjel-nappal őrséget álltak a MÁV Északi Járműjavítóban. A III. kerületi Óbudai Hajógyárban bent tartózkodó dolgozók szintén elítélték "az ellenforradalmi erők vezette támadást népi demokráciánk ellen". A Budapesti Pártbizottság a naponta váltakozó helyzetben megpróbálta a kerületi pártbizottságok, üzemi párthelyiségek, közintézmények védelmét biztosítani.
Október 24-én hajnalban a Budapesti Pártbizottság és a Fővárosi Tanács közös felhívással fordult Budapest dolgozóihoz és lakosságához: akadályozzák meg az ellenforradalmi támadóknak azt a törekvését, hogy támaszpontokat építsenek ki maguknak a házakban, a lakónegyedekben. "A Budapest Pártbizottság és a Fővárosi Tanács felhívja a lakosságot, hoy saját érdekében igyekezzék megakadályozni ezeknek az elemeknek a házakba való bejutását. Javasolja a lakóbizottságoknak, hogy szervezzenek lakóőrségeket, és akadályozzák meg, hogy a fegyveres elemek a lakóházakban elrejtőzzenek." A felhívást 25-én a Rádióban többször is beolvasták.
A központi Vezetőség és a kormány többször felszólította a támadókat, a harcban álló ellenforradalmi csoportokat is, hogy tegyék le a fegyvert. E felhívások kifejezték azt a törekvést, hogy visszalépésre bírják a támadó ellenforradalmárok befolyása alá került dolgozókat, fiatalokat. Az első napokban még sikerült elérni bizonyos eredményt egyes egyetemeken is. Például a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Veres Pálné utcai diákotthonában levő több, mint kétszáz diák állást foglalt az ellenforradalmi támadás ellen.
Mé 25-én is sikerült jó néhány üzemben visszaverni az ellenforradalmi támadást. Így a többi között az Április 4. Gépgyárban, a Chinoinban, a Beloiannisz Gyárban munkásokból és műszakiakból alakult gyárőrség megvédte az üzemet az "ellenforradalmi kísérletektől". Több helyen a telefonközpontokat is megvédték.
Ugyanakkor az ellenforradalmároknak sikerült elfoglalniuk a "Szabad Nép" székházát, ahol azután az egyik legjelentősebb ellenforradalmi alakulat ütött tanyát. Hamarosan nyilvánvalóvá vált a Budapesti Pártbizottság előtt is, hol vannak az ellenforradalmi csoportok centrumai.
A pártbizottság a Fővárosi Tanáccsal karöltve intézkedett, hogy Budapesten a közművek, a közlekedés, a gázszolgáltatás, az élelmiszer-ellátás működjön. Jelentékeny erőfeszítéseket tettek, hogy az ellenforradalmi támadás következtében mindinkább terjedő válságnak gátat vessenek. Ezekben a napokban a fővárosi kenyérgyárak teljes kapacitással dolgoztak. Teherautókkal szállították a kerületekbe a kenyeret. Biztosították, hogy a Nagyvásártelepen az élet a rendes kerékvágásba lendüljön vissza, és a Budapestre felhozott zöldség- és főzelékfélék, a gyümölcs és a burgonya a lakosság rendelkezésére álljon. 25-én a közértek ötven százaléka, a külső kerületekben nyolcvan-kilencven százaléka kinyitott. A Budapesti Pamutipar pártbizottsága jelentette, hogy a munkások negyven százaléka bent van az üzemben és dolgozik. Szorgalmazták, hogy a Fővárosi Villamosvasút Igazgatósága biztosítsa a közlekedést. El is érték, hogy 25-én reggel meginduljon a fogaskerekű, a HÉV ésa villamosok a Váci úton, az újpesti vonalakon és egy sor már útvonalon.
Október 26-án a Budapesti Pártbizottság újabb felhívással fordult Budapest dolgozóihoz. Ebben leszögezte, hogy a "rendszer ellenségei eddig ki tudták használni a múlt bűneit, a dolgozók jogos, hosszú ideig ki nem elégített követeléseit. Sok becsületes hazafit megtévesztettek." Majd a munkásokhoz fordult: "Minden becsületes munkást, minden hazáját szerető fiatalt, minden kommunistát pártmunkára hívunk, álljatok be a megalakult munkásőrségbe. Alakítsatok öntevékenyen mindn üzemben és háztömbben rendfenntartó bizottságot. Kövessetek el mindent a további vérontás elkerülésére." A Budapesti Pártbizottság felhívása 26-án este nyolc óra negyvenöt perckor elhangzott a Rádióban, majd többször is megismételték.
Október 27-én a VII, a VIII. és a XIII. kerületben a pártbizottság, több munkáscsoport, katonai és rendőri alakulat részvételével közreműködött a fegyveres ellenforradalmárok lefegyverzésében, a rend és a fegyelem helyreállításában.
A tények e korántsem teljes felsorolásával csupán érzékeltetni kívántuk általában azt a sokirányú politikai, katonai és szervezőmunkát, amelyet ebben a rendkívüli helyzetben a Budapesti Pártizottság végzett. A következőkben a pártbizottság életét, konkrét tevékenységét követjük nyomon, a 30-át megelőző hét folyamán.
Nézzük meg mindenekelőtt, kik tartózkodtak a Budapesti Pártbizottság épületében a támadás napján. Először is azok, akiknek ott volt a munkahelyük: Csikesz Józsefné, Mező Imre és Naegy mária, a pártibzottság titkárai, Chajesz Ida és Ferencffi Gyuláné, Dezső József, Erős Józsefné, Kállai Éva, Kelemen Pál, Keleti Ernő, Ketler Pál, Méhes Lajos, Nagy Károlyné, Prieszol Olga, Szilágyi György és Tapolcsányi László a párt- és tömegszervezetek osztályának munkatársai, Molnár László, Radnai György, Szatmári Miklós, Tóth Ágnes és Wiesner János az agitációs és propagandaosztály, Balla Ferenc, kocka György és Vándor Béla az ipari és közlekedési osztály, Baranyai Ferenc, Kornidesz Mihály, Kurucz Imre, Ladányi Sándor és Lovas Márton a kulturális és köznevelési osztály munkatársai, Kertész István, a gazdasági és ügykezelési osztály vezetői és beosztottai: Bartik András, Guzsella János, Krska Gyula, Kuhári Ferenc, Pusztai János, Solt Imréné, Tóth Ibolya, Várnai Vilmosné, a telefonközpontban Kajdi Lajosné és Rózsi Zoltánné, a technikai dolgozók közül Fazekas Lászlóné, Filó Józsefné és Faragó (tudakozó), Lenkó hadnagy és Ulicska Schulz László fodrász, Nagy Gyula szakács, Nagy Jakabné, Cseh jánosné, Flschoff Györgyné, Kurunczi Jánosné, Varga Jenőné és takarítónők, Forgó József fűtő, Ispán Antalné és Pechlov György-János és Fejfer gépkocsivezetők. Argyelánt a támadás előtt fél órával az osztály vezetője megbízatással elküldte, s mire visszatért, már folyt az ostrom.
A munkatársakon kívül a házban tartózkodott Nemes Dezső, a pártfőiskola igazgatója, Kelemen Lajos és Bassa Endre, a Központi Vezetőség munkatársai, továbbá a Honvédelmi Minisztériumból Asztalos János, Papp József és Tóth Lajos ezredes, Surányi Jenő és Szabó Lajos alezredes, Kovács László, Orbán István és Vágó János őrnagy, Szmokai Imre százados. Október 30-án sokan voltak a pártbizottságon olyanok is, akik azért mentek be, hogy segítsenek az ott dolgozóknak. Így Kalászi Antal a SZOT-tól, Lakatos Péter a pártfőiskoláról, továbbá Gaál Lajos, Kelemen Ágnes, Lakatos Péterné, Poór Antal, Takács Kálmán, Szántó Miklós és Vadász Frigyes. A pártbizottság, illetve a DISZ-bizottság titkára, Hollós Ervin, a DISZ KV titkára, továbbá Ambrusné, Boros Éva, Kiss mihály, Nagy Gábor, Petrovics Ilona, Tábor István, Tóth József, Uszokai Sándor, Vagyóczky Béla, Várnai Ferenc és Vásárhelyi József DISZ-vezetők. A felsoroltakon kívül gyerekek is tartózkodtak bent, néhány dolgozó - főleg asszonyok - magukkal hozták kisgyermeküket is.
Ezen a napon több ember volt a székházban, mint az előző két-három napban. Sokan azok közül, akik korábban másutt voltak elfoglalva vagy egyéb feladatokat kellett ellátniuk, visszatértek a pártbizottság székházába, mivel úgy gondolták, hogy e nap valamiféle kibontakozás kezdete, a fegyverszünet után a megnyugvás napja, s a pártmunka is normálisabb körülmények közzött folytatódhat. Mások pedig éppen azért mentek oda, mert úgy gondolták, hogy még csak most lesz igazán szükség rájuk. Általában 23-tól 30-ig igen sokan jelentkeztek üzemekből, hogy segítsenek, úgy goldolták, hogy leginkább a Budapesti Pártbizottságon van meg a lehetősége annak, hogy valamit tegyenek. Rengetegen érdeklődtek telefonon, vane-e rájuk szükség, sokkal többen, mint ahányukról a párttörténet valaha is tudni fog. Nem készült róluk lista. A Budapesti Pártizottság bizonyos értelemben centrum lett, sok pártmunkás látta az ellenforradalom növekvő veszélyét, a pártvezetőség és a kormány nagy részének nyilvánvaló fejetlenségét és tehetetlensgégét, s egyre inkább a Köztársaság téri pártház felé tekintett.
Mivel foglalkozott a pártbizottság október 23-a és 30-a között?
Már a jelenlevők összetétele is utal a pártintézményben folyó munka jellegére, az adott helyzet követelte eltéréssel. A pártizottságon 28-án estig nyolc, azutánnégyórás ügyeleti rendszert vezettek be. Az ügyeletet felváltva hárman vezették: Kelemen Lajos, Kovács János és Méhes Lajos. Bármiféle intézkedés csak valamelyikük személyes hozzájárulásával történhetett, még az éüüleet védő karhatalmisták parancsnokai is csak tőlük fogadhattak el utasítást. Később, miután a pártbizottság előzőleg eltávozott titkárai visszaérkeztek, az ügyelet vezetését Csikesz Józsefné, Mező Imre és Nagy Mária vette át, Kovács és Méhes pedig helyettesítette őket.
Október 23-án délután Mező Imre összehívta munkatársait. Mintegy negyvenen voltak jelen. Néhányuknak az volt a véleménye, hogy helyes, ha kimennek a tüntetésre, ha "mi, kommunisták igyekszünk lecsillapítani a tömeget és megakadályozni, hogy rendbontás történjék".
A tüntetésen főként pedig az utána tapasztaltak alapján szinte egyöntetűen arra a véleményre jutottak, hogy Budapesten ellenforradalom van. Mező a maga nyugodt modorában próbálta megnyugtatni őket: "Nem kell megijedni, meg fogjuk oldani a helyzetet". A pártbizottság vezetői, a titkárok, és a munkatársak csaknem valamennyien még a tüntetés ége előtt visszatértek a székházba. Mindenki megkapta megbízatását, s elindult a számára kijelölt helyre.
Az ellenforradalmi erők tényleges nagyságát egyelőre nem ismerték a pártbizottságon. Csak később a jelentésekből, valamint a kiküldött munkatársa személyes tapasztalataiból formálhattak viszonylag áttekinthető képet arról, mi is történik valójában Budapesten.
23-án este a Budapesti Pártbizottságra hívták a kerületi pártitkárokat, egyrészt azért, hogy tájékoztassák őket, másrészt, hogy segítségükkel mozgósítsák és behívják a kommunistákat a kerületi pártbizottságokba, az üzemi pártszervezeteket pedig felkészítsék a várható eseményekre. Felhívták a figyelmet arra, hogy politikai harcra, mégpedig igen komplikált és nehéz küzdelemre kell számítani. Kelemen Lajos, Méhes Lajos és Vékony Lajos javaslatára már egyöntetű volt a vélemén. "fegyvert kell adni a megbízható munkások kezébe". Egyes kerületekben, mint például a XIX.-ben, már kezdtek is fegyvereket beszerezni.
23-án késő este összehívták az MDP Központi Vezetőségét. Ennek ülésén a Budapesti Pártbizottság titkárai is részt vettek. Távollétük idejére Kovács Jánost, a Végrehajtó Bizottság tagját bízták meg a pártbizottság vezetésével.
Amikor hírek érkeztek a tüntetés továbbgyűrűzéséről, a Budapest különböző pontjain történt összecsapásokról és különösen a Rádió megrohamozásáról, a titkárság úgy döntött, hogy a székházat katonai erővel is biztosítani kell. Ennek megszervezésével Kovács Jánost és Kertész Istvánt bízták meg. Ők tárgyaltak a karhatalom parancsnokával és intézkedtek, hogy a karhatalmisták számára a DISZ Budapesti Bizottságának székházában azelső emeleti tanácstermet ürítsék ki. A kaput ekkor három rendőr őrizte.
A belső karhatalom központjábó két teherautón Várkonyi György hadnagy parancsnoksága alatt meg is érkezett két szakasz - két tiszt, hat tiszthelyettes és negyven államvédelmi sorkatona -, hogy a pártház védelmében őrjáratot teljesítsen. A legénység a katonai szolgálat befejezése előtt állt, többségének novemberben kellett volna leszerelnie.
A teherautók nem fértek be a kapun. A színház elé állították őket, a karhatalmisták pedig bevonultak a pártbizottság épületébe. Várkonyi és helyettese, Tompa, jelentkezett a pártbizottság titkáránál, Nagy Máriánál, majd a pártbizottság néhány munkatársával megtekintették az épületet. A szemle mintegy másfél-két órán át tartott, de azt már az elején megállapították, hogy védelmi szempontból az épület fekvése igen rossz: be van ékelődve a Rákóczi út, a Luther és a Kenyérmező utca bérházai közé, s ezeken keresztül könnyűszerrel megközelíthető. Ezután a kapuhoz, az első és a negyedik emeletre, a lépcsőházba és a Köztársaság térre néző ebédlőbe karhamatalmistákat vezényeltek. Várkonyi és Tompa körbejárta az épületet, minden csoportnek meghatározták a pontos figyeési körzetét és a lőirányokat. Szigorúan úgy rendelkeztek, hogy vegyverüket csak parancsra használhatják. Az őrszolgálatot Tompa szervezte meg, a két szakaszból az egyik mindig pihenőn volt, s a másik pedig az őrhelyén.
A pártház védelmében megbízott karhatalmistákat igen kevés fegyverrel és munícióval látták el. Az összesen nyegyvennyolc tagú őrségnek mindössze két pisztolya, hat géppisztolya és negyven puskája volt.
Este tíz órakor Várkonyit felhívta a parancsnokságra, s fokozott éberségre intette, mivel civil fegyveresek megtámadták a Rádiót. Az épületet védelmező katonák és karhatalmisták csak azután kaptak tűzparancsot, miután halottaik és súlyos sebesültjeik voltak. Ezért éjfél körül Orbán ezredes, Várkonyi felettese, parancsot adott telefonon: ha tüzelnek a pártbizottságra, ha fegyversesen megtámadják, abban az esetben vissza kell lőni. Ezek után Tompa a katonák között kiosztotta a tartalék lőszert. Várkonyi és Tompa ezen az éjszakán nem aludt, járták az őrhelyeket, beszélgettek a katonákkal, érezték, hogy a katonáknak szükségük van rájuk.
A pártbizottságon tartózkodó pártmunkások többségének ekkor még az volt a véleménye, hogy a helyzeten a párt és a kormányzat úrrá lesz. Nyugtalanságuk azonban egyre fokozódott, mind több hír érkezett a Rádiónál folyó tűzharcról, valamint arról, hogy megtámadnak fegyverraktárakat, üzemeket, laktanyákat.
A kerületi pártbizottságoktól az éjszaka folyamán egymás után jelentkeztek telefonon és érdeklődtek a Központi Vezetőség döntése felől, valamint arról, hogy milyen intézkedések történnek a kibontakozó ellenforradalommal szemben. De nagyon sokan mások is jelentkeztek: üzemektől, hivatalokból, szövetkezetekből pártfunkcionáriusok, egyszerű párttagok, dolgozók, tömegszervezeti vezetők, régi kommunisták. Útmutatást vátak és határozott cselekvést sürgettek. Egész este és éjjel szóltak a telefonok. Igen sokan otthonról telefonáltak: tudja-e a Budapesti Pártbizottság, mi folyik az utcákon?
A kerületekben megkezdődött a gyülekezés. A legtöbb kerületi pártbizottság titkára jelentette, hogy "igen sok párttag keresi fel a pártbizottságokat, fegyvert kérnek, intézkedéseket várnak". De fegyvert csak igen keveset vagy semmit sem tudtak adni. Néhány helyen aktívagyűlést tartottak, és bár erősen érezhető volt a politikai és eszmei zűrzavar, egy dolog világos volt: a pártot a népköztársaságot fegyverrel is meg kell védeni.
24-én reggel a pártbizottságnak csaknem minden munkatársa benn volt a székházban. A Központi Vezetőség üléséről visszatérő Mező Imre tájékoztatta őket: a Központi Vezetőség megállapította, hogy fegyveres ellenforradalom robbant ki, ezt fegyverrel le kel verni, s e célból mozgósítani kella fegyveres erőket és a pártszervezeteket. Mező Imre utasította a legexponáltabb kerületi pártizottságok titkárait, hogy szervezzék meg a pártbizottságuk fegyveres védelmét. Feladatukká tette, hogy a kerületekben és az üzemekben észlelt jelenségekről telefonon tájékoztassák a Budapesti Pártbizottságot, s mindenekelőtt segítsék a kommunisták és a megbízható munkások mozgósítását az ellenséges fellépések, támadások leszerelésére és visszaverésére.
A Budapesti Pártbizottság a kerületi pártbizottságokkal karöltve azon munkálkodott, hogy az üzemi szervezetek próbálják megakadályozni a sztrájk kibontakozását. Szorgalmazták, hogy minél többen menjenek a munkahelyükre, s akik bemennek, azok dolgozzanak. Amikor a kormány kijárási tilalmat rendelt el, azon voltak, hogy a kommunisták hatékonyan járjanak el a kijárási tilalom betartásának érdekében. A Budapesti Pártbizottság munkatársait beosztották a legfontosabb kerületekbe, üzemekbe azzal, hogy ezen célok megvalósítását segítsék.
A Budapesti Pártbizottság tehát nem sündisznóállásokat kívánt kiépíteni, nemcsak a pártbizottsági székházak védelmét akarta megszervezni, hanem megkísérelte, hogy az üzemekben munkásbázsokat teremtsen. Munkatársainak egy része e célból ment a nagyüzemekbe. Erre egyébként a Központi Vezetőségtől már 24-én utasítást is kaptak, s ezt a következő két-három napon megerősítették. De "az események sajnos azt igazolták, hogy nem ismertük a városban uralkodó helyzetet eléggé. A kiküldöttek nagyon általános eligazítást kaptak, nagyon általános volt a helyzetismeretük.
Várkonyi 24-én j elentette a pártbizottságra visszatért Mezőnek, milyen erőkkel rendelkeznek és hogyan osztották el azokat. Tompa Károly szóvá tette, hogy igen kevés a fegyver és a lőszer. Mező hozzáértő, szakszerű kérdéseketett tett fel. Felhívta Várkonyi és Tompa figyelmét arra, hogy a párthz sés a DISZ budapesti székháza között egy közvetlen átjáró van, erről Várkonyiék nem tudtak, így most az átjárót is biztosították. Mező Imre kérésére a Honvédelmi Minisztériumból ötven darab puska, három láda lőszer és két láda kézgránát érkezett. E fegyverek túlnyomó többségét a székházban tartózkodó pártfunkcionáriusok között osztották szét. Mivel sokan nem tudtak bánni a puskával, ezeket napközben és este Kálmán szakaszvezető és Holicza tizedes tanította. A pártbizottság a kerületekben gyülekező kommunistáknak is igyekezett fegyvert szerezni, de már 24-én nem egy kerületi pártbizottságon felháborodva szabotázsról beszéltek, mert az ígért fegyverek nem érkeztek meg.
24-én, ha még csak szórványosan is, de már megkezdődött a kerületi pártházak támadása. A XVIII. kerületből, majd rövidesen a XIX. kerületből is telefonáltak, hogy tömeg vette körbe a pártbizottság székházát s a tábla levételét követelte. Ezt a fegyveres összetűzés elkerülése érdekében meg is tették. 25-én már a II. kerületben és Csepelen is kisebb-nagyobb csoposrtok gyülekeztek a pártbizottság körül ellenséges, támadó szándékkal. Ahogyan az ellenforradalom előtört és hullámai ott csapkodtak a pártbizottságok körül, mindinkább a fegyverek szerzése lett a fő gond. A kerületi pártbizottságok egyre erőteljesebben követelték, hogy küldjenek nekik fegvert, hogy megvédhessék magukat. A VII. kerület, Újpest és Csepel katonai erősítést, harckocsikat és fegyvert kért. A Budapesti Pártbiottság minden kérést a Központi Vezetőséghez továbbított. "A vezetés mindent megígért. Biztattak, hogy lesz fegyver és a tankok is nemsokára megérkeznek Újpestre, Csepelre. " A kerületi pártbizottságok egyre kevésbé hittek ezekben az ígéretekben. "Mi is úgy ígértünk, ahogy nekünk ígértek".
A katonai alakulatok az ország különböző városaiban, a statégiailag fontos helyeken voltak és harcoltak. Jelentékeny részük részt is vett az ellenforradalom elleni harcban. Újpesten például egy ilyen kiküldött egység szét is szórta az ellenforradalmárokat. De egy-két nap múlva visszahívták, vagy elvezényelték őket. Ez jó néhány kerületben - Csepelen, a Széna téren - és több városban így történt. Vontatottan vagy egyáltalán nem történt meg a megbízható munkások, dolgozók, fiatalok, de mindenekelőtt a kommunisták felfegyverzése, harcba hívása.
A Budapesti Pártbizottság katonaruhákat tudott szerezni a kerületeknek, de fegyvert nem 25-én a X. kerületi bizottság jeentette, hogy a kerületi börtönt megtámadták, a rendőrség és az ottani őrség heltáll, de kevés a fegyverük. A X. kerületi pártbizottság is szüntelenül ostromolta a felső vezetést fegyverért. "Fegyvert, fegyvert - mindenhonnan ezt kértek tőlünk reggeltől estig minden vonalon. És mi beszéltünk, problémáztunk."
Október 25-ig a Timót utcai fegyverraktárat, ismételten a LAMPART fegyvergyárat és egész sor kerületi pártbizottságot megtámadtak és egy részüket el is foglalták. Csikesz Józsefné és Nagy Mária 25-én fél kettőkor mindenről beszámolt a Politikai Bizottságnak. Elmondták, hogy a párthoz és a népköztársasághoz hű kommunisták bementek a pártbizottságokra, fegyvert kérnek a Budapesti Pártbizottságtól, együtt vannak, várják, hogy cselekedhessenek. Mivel azonban segítséget nem kapnak, igen sokan már elhagyták a kerületi székházakat és mind nagyobb a bizalmatlanság a Budapesti Pártbizottsággal szemben is. De fegyvert csak néhány kerület, például a III., a VII., a X., és a XIII. tudott szerezni.
A X. kerületi pártbizottság hatszáz kommunistát szerelt fel a kerületi pénzügyőr laktanyából származó fegyverekkel. Ez a hatszáz felfegyverzett kommunista, katonai egységekkel karöltve, Kőbánya utcáin egészen október 30-án estig fenntartotta a rendet és megvédte a kerületi pártbizottság székházát a támadások ellen. Néhányan a kerületi kiegészítő parancsnokságoknál jutottak felszereléshez. De amikor azután a kiegészítő parancsnokságokat is megtámadták, ez az amúgy is sovány forrás is kiapadt.
Amikor elkezdődött az úgynevezett "forradalmi bizottságok, bizottmányok, üzemi tanácsok" álasztása, a Budapesti Pártbizottság vezetői úgy döntöttek, hogy ebbe be kell kapcsolódni és meg kell próbálni a kommunisták s a velük egyetértők befolyásának biztosítását. Ezt fontosnak tartották azért is, mert már az első jelekből nyilvánvaló volt, hogy az újonnan választott intézményekben sok becsületes ember is részt vesz. A "bizottmányokat, bizottságokat, tanácsokat" harci terepnek tekintették, ahol megpróbálták elősegíteni a reakciós ellenforradalmi befolyás visszaszorítását, elszigetelését. Ilyen elgondolások alapján adtak tanácsots, útmutatást és küldtek ki elvtársokatsss a kerületi pártbizottságokra. Jó néhány kerületben a pártbizottságok már öntevékenyen megkezdték e feladatok megvalósítását. A bizottságokba bevonták a volt koalíciós pártok helyileg ismertebb egykori vezetők közül aokat, akik kifejezték a kommunistákkal való együttműködési készségüket. A kerületi pártbizottságok azonban hamarosan jelentették, hogy részben ezek közül, részben ismeretlen szélsőséges emberek új választásokat kezdeményeznek a kommunisták és a velük együttműködők kiszorítására, s hogy a "forradalmi bizottságok" egyre inkább ellenforradalmi hatalmi szervezetté kezdenek válni. Később, a nemzetőrség megszervezésekor, a Budapest Pártbizottság ide is megpróbált a népköztársasághoz hű párttagokat és munkásokat beküldeni. De tapasztalnia kellett, hogy a terepet ott is hamarosan az ellenforradalmárok uralják.
Az első két napon mind a Budapesti Pártbizottságon, mind a kerületekben egyre az állandóan ülésező Központi Vezetőségtől vártak megoldást. Innen azonban, mint már utaltunk rá, érdemben segítség nem érkezett. Mert az első napokban, a helyes központi vezetőségi határozat ellenére, a legfelsőbb vezetésben levő szektások nem merték, a revizionisták nem akarták mozgósítani a párt- és a munkástömegeket. Sőt a revizionisták zöme az ellenforradalmi erőkre próbált támaszkodni, velük akart kiegyezni. A Központi Vezetőség és a kormányban levő forradalmi erők fokozatosan elszigetelődtek. A Budapesti Pártbizottság székházában levők is egyre inkább azt tapasztalták, hogy a Központi Vezetőség és a kormány nem tud úrrá lenni a helyzeten, nem tudja pontosan áttekinteni az országban, de még a városban uralkodó állapotokat sem.
A későbbiekben világos lett, hogy nem egyszerűen erről volt szó. Nem a tehetetlenség a helyzet nem ismerése volt a legnagyobb akadálya annak, hogy a Budapesti Pártbizottság sem a szükséges politikai útmutatást, sem a kellő katonai erőt nem tudta megkapni Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy a krsitikus napokban felelős vezetők magatartására, cselekedeteire is rendkívül erőteljesen hatottak az elkövetett hibák. Ezek az emberek valósággal megbénultak, mert a hibák és különösen a törvénysértések eredményeként elvesztették politikai és erkölcsi alapjukat ahhoz, hogy a népköztársaság rendjének védelmében határozottan és szilárdan kiálljanak, bátran mozgósítsáksss a párt- és a munkástömegeket, azokat, akik minden elkövetett hiba és belső harc ellenére jól látták, hogy mi történik, hogy a 23-i tüntetés és az azt követő fegyveres támadás ellenforradalmat jelent.
A hibákért felelős vez etők részben nem tudtak, részben nem mertek támaszkodni a tömegekre, akiknek számára pedig nélkülözhetetlen volt a határozott forradalmi vezetés.
A vezetés megosztottsága, meghasonlása, főként azonban a vezetésen belüli árulás volt tehát az ok. Ezért nem mozgósították a még mozgósítható erőket, ezért záporoztak az ellentétes intézkedések, ezért segítették elő, hogy a harcolni kész és a már harcoló katonai, rendőri, belügyi osztagok és egységek nagy része elszigetelődjön, demoralizálódjon, széthulljon.
A támadás egyre inkább a párt ellen bontakozott ki, s ezt a kerületi pártbizottságok többsége jól megértette. Igaz, volt megingás a párttagok és természetesen a pártfunkcionáriusok és párttitkárok között is, de 23-át megelőző politikai bizonytalanság nagyrészt eloszlott, a kommunisták előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer létéről van szó, amelyet minden korábbi megrázkódtatás ellenére sajátjuknak éreztek és meg is akartak védeni. "De mert fegyvert nem vagy csak elvétve tudtak szereznis, a korábbi politikai bizonytalanság és tanácstalanság súlyos csalódottság formájában, lassanként visszatért. Az üzemi pártszervezetek mind súlyosabb helyzetbe kerültek. Érthetetlenségével és megmagyarázhatatlanságával politikailag és erkölcsileg egyaránt hallatlan romboló hatást gyakorolt az a tény, hogy azok, akik védeni akarják a pártházakat, üzemeket, kevés fegyverhez jutottak, a támadók - köztpk lumpenproletárok, vagányok, megrögzött reakciósok - kezében viszont óráról órára több van. A korább dogmatikus politika és a revizionista előretörés következtében súlyosan, végletesen és végzetesen összekeveredtek a frontok.
Nem kevesen azok közül, akiket a korábbi években megbízhatatlannak tartottak, jelentkeztek a kerületekben és a Budapesti Pártbizottságon. Feladatot és fegyvert is kértek. Voltak különös esetek is. A XIX. kerületben valósággal két központ alakult ki. Mindegyik a munkáshatalmat kívánta védeni, de nem bíztak egymásban.
A VII. kerületi pártbiottságot nagyobb létszámú fegyveres csoport támadta meg. Egy ideig tartották magukat, sőt vissza is verték a támadókat, amíg ezek újabb erősítést kaptak. 29-énmár nyilvánvalóvá vált, hogy a pártbizottság erői többé nem elegendők a fegyveres támadók visszaszorítására. A New York-házból és a Lucullus-étteremből tűz alá vették az épületet. Erről azonnal értesítették a Budapesti Pártbizottságot. Az ostromolt pártháznak a Budapesti Pártbizottság ígért is segítséget, de ígéretét nem tudta betartani.
Folyt az erőgyűjtés a VIII. kerületi pártbizottságon is mindaddig, amíg többszöri kísérlet után a pártbizottságot is el nem foglalták az ellenforradalmi csoportok. A III, VI., IX. és a XIII. kerületi pártbizottságok is gyűjtötték az erőt, fegyvert szereztek, s napokon keresztül próbáltak hatni a kerületükben kialakult eseményekre. Igen sok pártfunkcionárius és párttag személyes agitációval, életének kockáztatásával nem egy megmozdulás közepette fellépett és jó néhány esetben sikerrel. Ez tsörtént például egyik alkalommal a XIII. kerületi pártbizottság előtt is. Nagyobbtömeg prsóbálta elfoglalni az épületet, arra hivatkozva, hogy ott "fiatalokat tartanak fogva". A pártbizottság egyik vezetője, Kónyi Gyula kiment a tömeg közé, és bátor kiállásával el tudta szigetelni az ellenforradalmárokat. A kerületekben és az üzemekben sok elvtárs - felsorolásukra sajnos, nincs módunk - kitűnt szilárdságával és bátorságával. Személyes kiállásával különösen nagy hatást gyakorolt környezetére a III. kerületben Molnár Ernő, a IV. kerületben Andrásfi Gyula, a VIII. kerületben Bakó Ágnes, a X. kerületben Kerti Henrik elvtárs, akik hasonló akciókat vezettek.
24-én a XIX. kerületben a tüntetők először csak azt követelték, hogy vegyék le a pártbizottság falán lévő táblát, de 25-én már el is foglalták az épületet.
Ugyancsak 24-én a XIV. kerületben a vörös csillag levételét követelték. Jellemző volt, hogy a pártbizottságok elleni támadás során először csak kisebb csoportok tűntek fel kevés fegyverrel, és - ez a lényeges -, valamilyen részletköveteléssel álltak elő. Később azután már nagyobb tömeg, több fegyveres jelent meg és a pártbizottságok elfoglalására törekedett.
A XVIII. kerületi pártbizottság székházát 25-én elfoglalták, felgyűjtották a gépkocsikat, elégették az iratokat. A támadás során a pártbizottság egyik munkatársa tüdőlövést kapott. A kerületben olyan súlyos helyzet alakult ki, hogy a pártbizottság vezetése szétesett.
Október 25-e után sűrűsödtek és fokozódtak a kerületi pártbizottságok elleni támadások. Most már megostromoták a II, a XX ,és a XXI. kerületi pártbizottságot is.
Október 24-én a Központi Vezetőség a fegyveres védelem megszervezésére Katonai Bizottságot hívott életre. Ennek tagja lett Mező Imre is. A Honvédelmi Minisztériumban tábornokok egy csoportjával tárgyalt a Budapesti Pártbizottság és a kerületek felfegyverzéséről. Visszaérkezve, 25-én elmondta munkatársainak tapasztalatait, s ezek rendkívül lehangolóak voltak.
Vékony Lajos október 29-én az újpesti és a palotai pártszervezetek helyzetét vizsgálta meg. "Mindenütt voltak elvtársak, akik tartották a frontot, mind a kerületekben, mind az üzemekben, sőt még a körzetekben is. Gyakorlatilag azonban a pártra a szétesettség és a káosz volt a jellemző."
Lássuk, mi történt ezalatt a Köztársaság téren?
24-én reggel már megjelent ott néhány fegyveres csoport. Eze azonban még nem próbálkoztak támadással. Délelőtt újabb három fegyveres közelítette meg a pártházat, őrizetbe vették őket, s fegyvereiket - egy légpuskát meg egy hadipuskát - elkobozták.
Az első komolyabb kísérletre este került sor. Egy második emeleti ablakból észrevették, hogy hat-nyolc civil fától fáig szökell, és a karhatalmisták színház előtt parkoló teherautóihsoz kúszik. Értesítették Várkonyi Györgyöt, aki három karhatalmistával ebből az ablakból szemügyre vette a helyzetet. Közölte, hogy tüzelni csak az ő kifejezett parancsára lehet. Egyben utasította a kapuban álló néhány katonát, hogy álljanak készen és jeladására fogják el a támadókat. Így is történt, amikor azok elérték a teherautókat és beszálltak, sőt beindították a motorokat, s a gépkocsik lámpái kugyulladtak, Várkonyi parancsára az egyik karhatalmista a géépisztolyából rövid sorozatot adott le. Ez volt a jel, a kapuban álló katonák kiszaladtak, a támadók közül néhányat elfogtak és bekísésrték a székházba, majd innen a Mosonyi utcai rendőrlaktanyába. Egy támadó megsebesült, hozzá telefonon orvost hívtak. A Koltói Anna Kórhzból dr. Szokoli Dimitrov, a kórház párttitkára jött és részesítette elsősegélyben. Ettől kezdve rendszeressé lett a kapcsolat a pártház és Dimitrov elvtárs között. A "Szabad Nép" székháza előtt folyó harc során felrobbantott szovjet harckocsi két súlyosan sebesült katonáját 26-án a pártházba hozták, őket is Dimitrov doktsor látta el, aki ettől fogva ottmaradt a pártbizottság épületében. Példás odaadással, önfeláldozóan vett részt a székház védelmében, a sebesültek ellátásában.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Október 30-a II. rész
  2011-07-27 17:18:34, szerda
 
  Október 30-a, reggel tíz óra tíz perc

Kossuth Könyvkiadó 1980
Hollós Ervin - Lajtai Vera

Mielőtt azonban rátérnénk az ostromot ténylegesen "provokáló" okra, vizsgáljuk meg, mi volt az igazság azzal a bizonyos élelmiszert szállító teherautóval kapcsolatban! A pártbizottság munkatársai és az őrök valóban olyan jól és bőségesen el voltak látva élelemmel, hogy ez okot adhatott a lakosság felháborodására a pártházban folyó "dőzsölés", "dúskálás" miatt?
A gazdasági osztály október 24-én számba vette, mennyi élelem áll rendelkezésre. Hónap ége lévén, nem volt sok - az erősítésül érkezett mintegy ötve karhatalmista semmi élelmet nem hozott magával -, így tehát még a büfében található élelmet is a konyha raktárába vitték. "De a pártházban tartózkodókat mindezel is csak néhány napig, s csupán igen gyengén tudták ellátni". "Naponta kétszer kaptunk enni. A konyhaszemélyzet egy része dolgozott, több mint száz embernek főztek." "Nem voltunk ellátva: feltörtük a közértnek a pártbizottság épületében lévő büféjét, és az ott talált élelmiszert - ami igen kevés volt - kezelésbe vettük. Az épületben tartózkodók napokig ebből éltek. Nagyon szűkösek voltak az adagok. Például vacsorára egy darab öt dekagrammos májkonzerv jutott két személynek, hozzá egy bögre plantatea. A büfében talált élelemből a tartósabbakat, szalonnát, kolbászt, de még a nugátszeleteket is elsősorban az épület védelmére kirendelt katonáknak adtuk, hogy az ellátás miatt köztük ne legyen elégedetlenség. Ezzel mindenki egyetértett. Megjegyzem, az események megmutatták, hogy ezek a katonák olyan elvtársak voltak, akiknél az ellátáshiány nem okozott volna fegyelmezetlenséget, de döntésünket mégis helyesnek tartom. 29-én tehát közvetlenül a támadást megelőző nap estéjén, a vacsora sárgaborsóleves, egy szelet kenyér és egy darabka nugátszelet volt.
A székházból az ostrom után sok mindent elhordtak: bútorokat, szőnyegeket, függönyöket, lámpákat, irodai felszerelést, még ágyneműt is. Keresték a nagy mennyiségű élelmet, de nem találták, mert nem volt.
Egyébként említsünk meg egy apró epizódot, lehet, hogy egyik forrása volt a pártház bőséges ellátásáról szőtt legendáknak. Október 26-án a szemözt lévő színházból áttelefonált az ügyeletes tűzoltó a gazdasági osztályra. Elmondta, hogy nem tudott időben hazamenni, s most már nem is akar, nehogy valami baj történjen a színházban, sőt beteg feleségét is odahívta magához. Kérte, küldjenek nekik naponta valami élelmet. Kertész István, a gazdasági osztály vezetője először gyanúsnak találta a dolgot. Végül megállapodtak abban, hogy a tűzoltó a színház egyik kijáratán át a megadott időpontban induljon el, Kertész pedig, mivel provikációtól tartott, három fegyveres elvtárs kíséretében ment a kezében az ételhordót tartó öreg tűzoltó elé. Október 29-ig a tűzoltó minden délben átment a színházból a pártbizottságra az ételhordóval, hogy elvigye az ebédet: levest, kevés főzeléket és egy szelet kenyeret.s
Mi volt hát az igazság azzal a sokat emlegetett teherautóval? Az egyre szűkösebb helyzetben a gazdasági osztály vezetője 29-én a X. kerületi Pártbizottsághoz fordult segítségért: próbáljanak vásárolni valamit a kerületi konzervgyártól. A X. kerületi Pártbizottság, mely már több támadást sikeresen visszavert, s jól tartotta magát, másnap, 30-án küldött is egy szerény szállítmányt: kenyeret, konzervet és húst.
A kocsi kilenc óra után néhány perccel érkezett meg, s Kertész István három munkatársával lement, hogy a karhatalmistákkal együtt behordják az élelmet. Amikorra leértek, a téren már gyülekeztek a fegyveres csoportok. A Fővárosi Gázművek Köztársaság téri központja felől néhány fésrfi egy BSZKRT-alkalmazott vezetésével éppen a bejárathoz ért. Kertész megkérdezte tőlük, mit kívánnak, ők azonban felelet helyett az őrséggel kezdtek hangoskodni.
A pártház főbejáratánál kilenc óra után őrt álló Bozsó Imre sorkatona hallotta, amint a civilek a tehergépkocsi vezetőjétől megkérdezték, kik vannak bent a pártházban, majd föl is kiabáltak az emeletre: - Kik vannak itt és mit csinálnak? A helyzetet látva Kertész felment a második emeletre, hogy tájékoztassa Mezőt arról, amit a téren tapasztalt. Mező - szokásához híven - igyekezett megnyugtatni: - Nem kell megijedni, minden rendben lesz. - Kertész ekkor megkérte Mező Imrét és a szobában tartózkodó Kelemen Lajost, nézzenek ki az ablakon. Kiderült, hogy a fegyveres gyülekezés már sokkal nagyobb méretű, mint amekkorának a teherautó mellől látni lehetett.
Kertész, miután távozott Mezőtől, épp akkor ért a lépcsőházba, amikor a betörő fegyveresek a lépcsőt rohamozták. Sietve felment a negyedik emeletre és a gazdasági osztály munkatársaival együtt összecsomagolta az iratokat és az elsejei fizetésekre szánt százezer forintot. De óvatosságból nem zárták a páncélszekrénybe az egészet, hanem megosztva egy iratszekrénybe tettek belőle. Az ellenforradalmárok ezután ennek a pénznek egy részét gyrték kötegszámra az elfogottak és a legyilkoltak zsebeibe s szájába, azt a látszatot keltve, hogy ekkora fizetésük volt, szemben a dolgozók kicsiny átlagfizetésével. Így került nem egy sorkatona és pártmunkás zsebébe sok ezer forint. Egyébként a páncélszekrényben elhelyzett pénz sorsára még visszatérünk.
Kertész tehát nem láthatta a további eseményeket, ám az épületben tartózkodók közül jó néhányan megfigyelhették az ellenséges felvonulást és az épület bekerítését.
Méhes Lajos és Kelemen Lajos pártmunkások második emeleti szobájukból látták, hogy egy, a Csatornázási Művek dolgozóinak egyenruháját viselő géppisztolyos férfi, a székház ablakait kémlelve, néhány társával megindul a lerakódó teherautóhoz. Megfigyelték azt is, hogy ezzel egyidőben a Légszesz utcában teherautókról fegyveresek ugrálnak le és fedezékbe húzódnak a téren, más fegyveres csoportok pedig a Luther utca sarkáról vonulnak a színházba. Fél tíz előtt észrevették, hogy a Köztársaság téren, a Gázművek előtt is nagyobb fegyveres csoport gyülekezik, egy másik nagyobb fegyveres társaság benyomul a színházba, majd tagjai hamarosan feltűnnek az épület tetején.
Bozsó Imre és Vörös János is látták, amint a fegyveresek megszállják a környéket, a színházat és a tetejét, sőt azt is, amint a tér fái mögött géppisztolyokkal, golyószórókkal mind többen tüzelőállást foglalnak el.
Holicza István és Kálmán István az első emelet egyik szobájából figyelték meg, amint a fegyveresek felszedik a kövezetet, tüzelőállást építenek ki, golyószórókat helyeznek el a tér fái között.
"Reggel kilenc óra után a felkelő lövészcsoportok elhelyezkedtek az Erkel Színház tetején és ablakaiban, amelyekből a pártházat tűz alatt tarthatták, ugyancsak állást foglaltak a szomszédos lakóházak tetején és lakásaiban, sokan a tér fái mögött találtak fedezéket.
Az "Esti Budapest" pártházban levő szerkesztőségének a tére nyíló ablakaiból is látták a színház tetején a géppuskaállást, s hogy a téren már elrendeződtek a támadó láncok. Szántó Miklós, aki szintén ebben a szobában tartózkodott, miután látta a helyzetet, átment Mező Imréhez és itt tanúja volt annak, hogy Várkonyi izgatottan kérdezte Mezőt: "Lőjünk?
- Várjunk - mondta Mező. - Hátha tárgyalni akarnak. A kapu maradjon nyitva."
Szilágyi György a második emeleti ablakból figyelte, hogy egy fegyveres, breccsesznadrágos lány óatosan, lopakodva a színház előtti fa mögé bújik, majd őt követve, a fák védelme alatt, egyre több fegyveres nyomul előre és tüzelőállásba helyezkednek.
Kelemen és Méhes a második emeleti ablakból azt is látták, amint a foglyul ejtett hét karhatalmistát átvitték a téren a színház elé és szembeállították őket a pártházzal.
Majd hirtelen megkezdődött a tüzelés a székházra.
Körülbelül ennyit láttak a pártházból. Természetesen nem láttak mindent, s nem tudtak mindarról, ami a városban történt. Mi sem térünk ki minden részletre. De gondoljuk, ennyi is elég, hogy igazolja a fölvonulás tervszerűségét, szervezettségét, a pártbizottság székházának körültekintő bekerítését.
A pártbizottságon levők is éppen eleget láttak ahhoz, hogy biztosan legyenek benne: támadás készül.
Előző napi értesüléseik alapján is visszavonulhattak volna már kora reggel, elhagyhatták, kiüríthették, feladhatták volna az épületet, elkerülhették volna az egyetlőtlen harcot és következményeit. De a Köztársaság tér 26. számú ház nem egy volt a sok közül, hanem a Budapesti Pártbizottság székháza. Otthagyni, harc nélkül átengedni annyit jelentett volna, mint feladni az ellenforradalom visszaszorítására, további előretörésének megakadályozására tett kísérleteket.
A harc vállalása logikusan következett a pártbizottság vezetőinek és a székházban levő többi kommunistának a magatartásából. Ismerték az utcán, a közintézményekben, az üzemekben rohamosan előretörő, a kapitalista restaurációt célul kitűző erőket. Tudták, milyen harcol dúlnak az üzemekben, a kerületi pártbizottságok székházaiért, a tanácsokért, a rendőrkapitányságokért, a legfontosabb közintézményekért - a hatalomért. Nem akarták átengedni a terepet harc nélkül, nem akartak visszavonulni, mert érezték és megértették magatartásuk rendkívüli politikai súlyát.
Mező Imre fontosnak tartotta, hogy ha csak néhány percre is, de még egyszer beszéljen a pártmunkásokkal és a karhatalmistákkal. Ezért összehívta mindazokat, akik elérhetőek voltak, akiket nélkülözni tudtak az őrségnél. Azzal kezdte: "Aki akar, még elmehet". Mert "mind sűrűbben kapjuk a jelzéseket, hogy környékünkön fegyveresek gyülekeznek. A gyülekezők nyilvánvaló törekvése, nem is titkolt szándéka, hogy a pártbizottságot megtámadják. Mi nem fogjuk kezdeni a tüzet. Nem lövünk rájuk. Ha bejönnek, hogy tárgyaljanak velünk, megpróbálunk tárgyalni. De ha be akarnak hatolni a Budapesti Pártbizottság székházába, azt nem fogjuk megengedni. Lehet, hogy mindannyian itt fogunk elvérezni. Ezt a házat nem adjuk föl. Ezt nem adhatjuk föl, ez a pártbizottság székháza, ezt nekünk meg kell védeni. Ha valaki úgy gondolja, hogy inkább elmegy, az most még elmehet. Egyébként mindenkinek megvan a beosztása, mindenki el kell, hogy foglalja a számára kijelölt helyet. Ha harcra kerül a sor, mindenki fegyelmezetten, bátran kell, hogy viselkedjék." Elmondta azt is, hogy erősítést kér a kormánytól és igéretet kapott a segítségre. A tanácskozás egyöntetűen úgy döntött: "az erősítés megérkezéséig a pártházat megvédjük."
Ezután mindenki elfoglalja a helyét. A felszólítás után nagyon kevesen hagyták el a pártbizottság székházát. Volt egy elvtársnő, aki már reggel nagyon rossz idegállapotban jött be, és ezt mondta Csikesz Józsefnénak: "Érthetetlen ez az egész. A városban lüktet az élet, csak a Köztársaság tér olyan, mintha egy sziget lenne. Mi értelme, hogy itt maradjunk? Nem tudjuk megvédeni a házat, nem kapunk segítséget." A többiek azt mondták neki, ha akar, elmehet, de pánikot ne keltsen, főleg pedig ne magyarázgassa, hogy nincs ételme itt maradni és a székházat védeni. Csikeszné kijelentette: "Mi nem megyünk el, ha ő úgy látja, nincs értelme itt maradni, nyugodtan menjen el." Ennek az elvtársnőnek is még sikerült elhagynia a házat.
Lovas Márton, 30-án reggel a székház felé tartva, a Köztársaság tér és a Bezerédi utca sarkán egy fiatal, szakállas, géppisztolyos felkelőt vett észre, aki többedmagával állt ott. Lovas megnézte az óráját: még nem volt kilenc óra. Amikor beérkezett az épületbe, megtudta, hogy a felkelők a Köztársaság teret és a színház környékét megszállták, s Mező Imre megbeszélésre hívta össze a székházban levőket.
Dezső Józsefet és néhány munkatársát megbízták azzal, hogy a Köztársaság téren levő Fővárosi Gázművektől, ahol megfelelő kapcsolatokkal rendelkeztek, hozzanak néhány tucat kitöltött, aláírt és lepecsételt munkáltatói igazolványt, amelyeket az illegalitásra való fölkészülés érdekében szétosztottak a munkatársak között. Az igazolványok azonban nem bizonyultak elegendőnek, visszaküldtek néhány elvtársat a Fővárosi Gázművekhez, ők azonban már nem tudtak visszatérni, mert közben megkezdődött az ostrom.
Ezalatt az épületben tartózkodók, látva az ostrom előkészületeit, jelentetést tettek a pártközpontnak, a kormánynak, a főkapitányságnak és védelmet kértek. Ígéretet kaptak, hogy segítség érkezik.
Egyébként a legfantasztikusabb hírek keringtek arról, hogy mekkora katonai erők védik a Budapesti Pártbizottság székházát. A legképtelenebb számokat dobták be a köztudatba. Így az október 30-án reggel, a Bérkocsis utca felől közeledő fegyveres csoport azt híresztelte, hogy hatszázan vannak a Köztársaság téren, "nem akarják letenni a fegyvert, kilövöldöznek a békés polgárokra". Hyvták az utcán levő fiatalokat: - Gyertek, segítsetek!
A nyugaton megjelent könyvek nem beszélnek ilyan nagy számokról, de szintén erősen túloznak. Fejtő például kétszáz katonáról ír. S még azok is, akik a valóságnak megfelelően írnak a védők számáról - mint például Gosztonyi, aki azt írja, hogy október 23-án délután Tompa Károly hadnagy és Várkonyi Györy hadnagy parancsnoksága alatt két szakasz érkezett a pártház biztosítására, vagyis a két parancsnok "46 ember felett rendelkezett" -, legalább azt hangsúlyozzák, hogy "Fegyverekben nem volt hiány". Gosztonyi különben önmagának is ellentmondva megemlíti, hogy a pártházban levől "egy szombathelyi egység révén még egy golyószórót is szereztek. Nyilvánvaló, ha olyan jól fel lettek volna fegyverkezve, nem kérték volna el a szombathelyiek egyetlen golyószóróját. A fegyverhez jól értő védők létszáma negyven-ötven fő volt, s ezt a támadás vezetői elég pontosan tudták is. De lssuk, mi volt a helyzet a fegyverekkel.
A pártbizottság politikai munkatársainak és vezetőinek nem volt fegyverük, tőlük a Budapesti Rendőrkapitányság - különös módon - éppen október 23-a előtt visszavonta önvédelmi fegyvereiket. 23-án a pártbizottság munkatársai elhatározták, hogy a "Honvédelmi Szövetség kis céllövő puskáit az ott tartózkodók között szétosztják". Ez kilenc daarb úgynevezett leventepuska volt, némi tölténnyel. Komolyabb fegyverekkel és katonai felszereléssel nem rendelkeztek. 23-án, mikor látták, hogy az események tovább gyűrűznek, s úgy döntöttek, hogy benn maradnak az épületben, a legoltalmi pincéből hoztak fel takarót és lepedőket, majd a Kenyérmező utca felöli részen rögtönöztek ideiglenes hálóhelyiségeket.
Mivel a Budapesti Pártbizottságot a kerületi és az üzem pártszervezetek is valósággal ostromolták fegyverekért, a pártbizottság elsősorban a Budapesti Rendőrkapitánysághoz fordult, hogy gondoskodjék a kerületi és üzemi pártbizottság munkatársai részére önvédelmi fegyverekről. "Csak később derült ki, hogy a fegyverek miért nem jutottak el rendeltetési helyükre." A pártbizottság már október 25-én és 26-án javasolta a Központi Vezetőségnek, hogy helyeztessen a hatáskörébe egy zászlóaljnyi katonaságot, ezzel az erővel, valamint a kerületekben gyülekező kommunisták és munkások felfegyverzésével részt akart venni a főváros utcáinak és fontosabb központjainak megtisztításában az ellenforradalmi csoportoktól. Ám hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a pártbizottság sem a zászlóaljat, sem a kerületi pártszervezetek számára a fegyvereket nem kapja meg. Ez természetesen igen leverően, demoralizálóan hatott.
Hiába sürgettek megfelelő intézkedéseket a támadás elhárítására, a tűzszünet biztosítására, a kormányszervek - beleértve a fegyveres erők irányítóit is - ígértek ugyan segítséget és megfelelő intézkedéseket -, de ezek elmaradtak. "Ígérték a HM-ből - emlékezik vissza Nemes Dezső -, hogy félóra múlva jön a segítség". De eltelt egy félóra, majd egy óra is és segítség nem érkezett. Nemes Dezső újból érdeklődött a HM-ben, s azt a választ kapta, hogy "küldtünk egy repülőgépet". "Megütköztem ezen a válaszon és megkérdeztem, miért repülőgépet küldtek, mit érünk vele. a válasz az volt, hogy felderítse a teret. Ez a felderítés rajtunk mit sem segített." De ez már később, az ostrom idején volt.
A fegyverszerzési akciók közül azonban néhány sikerrel járt. Kovács János, a pártbizottság osztályvezetője például megbízta munkatársát, Szilágyi Györgyöt, hogy személyes ismeretségei révén a Zrínyi Akadémiáról szerezzen fegyvereket. Kaptak is, de néhány kerületi pártbizottságnak is juttattak belőle.
Egyes szerzők a pártbizottság székházát azon az alapon minősítik kaszárnyává, hogy ott tulajdonképpeni pártmunka ezekben a napokban nem folyt. Így már idézett tanulmányában Gosztonyi is ezt állítja. Ha ugyanis a pártbizottságon nem pártmunka folyik - írja , hanem katonák szállják meg, "az egész épületet, felkészültek egy esetleges támadásra", mindezek következtében tehát, hogy a pártházat katonailag így megerősítették, nem érhette őket váratlanul a támadás. Továbá: "nyilvánvaló", hogy a biztonsági alakulatok kezdeményezték a lövöldözést, hiszen ahol a felkelőket nem provokálták..."orvul tüzet nyitva a tünretőkre, ott általában október 30-i nem bántottak senkit a felkelők".
Gosztonyi úgy tünteti fel a dolgot, mintha a Budapesti Pártbizottság élete és székházának védelme valamiféle légüres térben folyt volna, mintha nem egy fegyveres ellenforradalmi lázadás kellős közepén levő intézményről lett volna szó. Mintha nem támadták volna meg ezekbaen a napokban fegyverrel a középületek, kerületi párthelyiségek egész sorát! Itt csak arra utalunk, hogy október 24-től Budapesten egyre több és több pártintézményt, kerületi pártbizottságot és körzeti párthelyiséget támadtak meg. Teljesen indokolt és jogos volt tehát a budapesti pártház védelme, s ehhez szervesen hozzátartozott környékének, a térnek a felderítése és lehetőség szerinti megtisztítása.
Nem azért támadták meg a Budapesti Pártbizottságot, mert az ott l evő kétszakasznyi karhatalmista négy-öt alkalommal igazoltatott embereket, leszerelet kisebb-nagyobb fegyveres csoportokat. Annál kevésbé, mert e csoportok megjelenése részben már a támadás előkészítő része volt, 28-a után mind sűrűbben kísérelték meg földeríteni a pártházat és megállapítani, milyen erők védik.
A Budapesti Pártbizottságot azért támadták meg, mert ellenforradalom volt. A Budapesti Pártbizottság, éppúgy, mint a hadsereg jelentős része és mindazok, akik még reménykedtek valamilyen politikai megoldásban, be akarta tartani a kormány által 28-án meghirdetett tűzszünetet. Nem akarta azonban betartani az előrehömpölygő ellenforradalom. A pártbizottság a törvényes rend védelmezéséért harcolt. Jogos és törvényes lett volna harca akkor is, ha igen jól el van látva fegyverrel és élelemmel, és ha nem ötven, hanem ötszáz karhatalmista védi a székházat. Nem azért szállunk vitába a nay mennyiségű élelmiszerre, a fegyverekre, a nagyszámú karhatalmistára és katonaságra vagy egyéb kérdésekre vonatkozó revizionista, polgári vagy kifejezetten ellenforradalmi állításokkal, mintha igaznak bizonyulásuk esetén indokoltnak ismernénk el a pártbizottság elleni támadást. Ha az említett könyvekre hivatkozunk, amelyek a legkülönbözőbb érveket, ürügyeket kutatják, keresik a pártbizottság elleni támadás igazolására, ezt csak azért tesszük, hogy kimutassuk eszmefuttatásuk alaptalanságát. Mint ahogy alaptalanok és minden igazságot nélkülözők voltak az 1956 . október 30-a után Magyarországon megjelent újságokban napvilágot látott hasonló híresztelések is.
Hiszen a súlyos hiba éppen az volt, hogy nem állt rendelkezésre megfelelő katonai alakulat, nem volt elég élelmiszer, nem volt elég erő az aktív támadáshoz az ellenforradalmárok ellen. Miután már 23-án a tüntetés a népi demokratikus rendszer elleni ellenforradalmi fegyveres felkelésbe ment át, a párt Központi Vezetősége a 24-re virradó éjjel jogosan állapította meg: "Aki fegyverrel támad, fegyverrel kell megsemmisíteni". Az idézetekkel csupán azt próbáltuk érzékeltetni, hogy az ellenforradalom, amely már 23-a előtt és után is bőven élt a provokáció eszközeivel, a Budapesti pártbiottság elleni ostromban is igénybe vette ezt a fegyvert.
Térjünk vissza most röviden Gosztonyi Péter könyvéhez, annak is egyik legképtelenebb állításához: "...a nemzetőrség támadása - s itt nagyon fontos - , nem az MDP Budapesti Pártbiottság székházának, hanem kizárólag az ott befészkelt és forradalmat többször is provokáló áHV-nak szól..."
Mi volt a Köztársaság téri pártház 1956. októberében? Próbáljuk meg érzékeltetni azt a harcot, amit e pártbizottság folytatott az ellenforradalom napjaiban. Elevenítsük fel, ha csak vázlatosan is, az október 23 és 30-a közötti hét zaklatott, nyugtalan, visszavonulásokkal, vereségekkel, súlyos harcokkal és hősi helytállással terhes napjait!
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2019.02 2019. Február 2019.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 60 db bejegyzés
Összes: 7233 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 111
  • e Hét: 873
  • e Hónap: 12578
  • e Év: 51579
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.