Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Online		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/22 oldal   Bejegyzések száma: 210 
VIHAR után.
  2018-04-03 19:47:10, kedd
 
  Az eső hajnal óta megállás nélkül esett. A férfi az ablaknál állt. Kémlelte az eget, nem szakadozik-e valahol a felhőzet. Már délfelé járt az idő, mikor az eső csendesedni kezdett. Ingerülten sürgette az ebédet. Azt tervezte, ha eláll az eső, ebéd után kimegy az erdőre, és hazahozza az összegyűjtött rőzsét. Egyáltalán nem volt erre a munkára most alkalmas az idő, de nem törődött vele. Valami rettenetesen szorította a torkát, úgy érezte, ha nem megy ki a szabad levegőre, megfullad. Felesége az ilyen meggondolatlanságért máskor csípős hangon korholta volna, most azonban szótlanul rakta az ebédet az asztalra.

Evés közben kezdte csak csendes szavakkal kérlelni emberét, hogy ne induljon el ilyen időben. Újra eleredhet az eső, elakad a sárban, valami baja is történhet.

A férfi ingerültségének éppen az volt az oka, hogy felesége most nem veszekedett vele, mint máskor, hanem szelíd, csendes szavakkal kérlelte.

Az asszony az utóbbi időben teljesen megváltozott, ellentéte lett korábbi önmagának.

Ez a változás nem bosszantotta volna, de barátai gúnyolódását nem bírta már. Azért gúnyolták, mert engedte, hogy felesége bekeresztelkedjék a hívők közé.

Megvoltak ők egymással. Igaz, hogy napirenden volt a civakodás, veszekedés, de a hosszú idő alatt úgy megszokták, nem is gondoltak arra, hogy másképpen is lehetne élni... Felesége megismerkedett egy házaspárral, akik nemrégen költöztek a faluba.

A férfi baleset következtében elveszítette az egyik lábát, ezért csak ,,sántának" emlegették a faluban. Cipész volt, így elég sokan megfordultak nála.

Híre járt a faluban, hogy amíg a férfi a lábbeliket javítja, a felesége szóval tartja a vendégeket. Az asszony beszéde után - a ,,sánta" jelző mellé - nem sok idő múltán a ,,bibliás" jelző is társult. Az asszony ugyanis a Bibliából beszélt a vendégeknek, meg arról, hogyan kell Istennek tetsző életet élni. Majd bizonyságot tett a saját megtéréséről. Sokan gúnyolták érte, de voltak olyanok is, akik szívesen hallgatták, olyankor is felkeresték őket, amikor nem vittek javítanivalót. Este, amikor a férfi bevégezte a munkát, hosszasan beszélgettek az érdeklődőkkel.

Hamarosan jó néhányan komolyan kezdtek érdeklődni a házaspártól a bibliai igazságokról, a megtérésről. Ezek között volt az ő felesége is. Az asszonynál ekkor következett be a feltűnő változás.

Amikor hazaérkezett a mezőről, a felesége a kapuban várta, segített kifogni a lovakat, a vacsora meg ott párolgott az asztalon.

Korábban nemegyszer előfordult, hogy amikor megérkezett, a kert végéből kellett előkiabálni az asszonyt, a konyha hideg volt, csak akkor kezdett kapkodva valami vacsorát készíteni. Tetszett neki ez a változás. Házuk körül olyan rend volt, mint régen soha. Ezért hát nem bírt különösebb jelentőséggel számára feleségének ez a bejelentése, hogy ő megtért. Azt válaszolta neki, hogy őt nem érdekli, csak vissza ne alakuljon az új rend a régi rendetlenséggé. Nem sokkal később közölte vele felesége, hogy be fog merítkezni. Elmondta, hogy pünkösdkor lesz a bemerítés a szomszéd falu imaházában. Hívta őt is.

Nem ellenkezett, de nem ment el. Nem is lett volna semmi baj, ha délután nem megy el a kocsmába, és nem mondja el a cimboráknak, hogy hova ment az asszony. Ettől kezdve nem hagytak neki békét, állandóan heccelték.

Azért akart most kimenni az erdőre, hogy szabad levegőn kiokoskodjon valamit, amivel vissza tudná tartani a feleségét a hívőktől, hogy megszűnjön a gúnyolódás. Hiába volt a feleségének minden igyekezete, hogy otthon tartsa, nem hallgatott rá, elment.

Az asszony soha nem nyitott ilyen nehéz szívvel kaput a férjének. Nyugtalanság fogta el, mikor utánanézett. Becsukta a kaput, bement a szobába, elővette a Bibliáját, és ahol kinyílott, olvasni kezdte: Uram, a Te irgalmasságod az egekig ér; a Te hűséged a felhőkig. Zsolt. 36,5.

Az olvasott ige valamennyire megvigasztalta, de teljesen nem tudott megnyugodni. Imába foglalta férjét, és Isten oltalmába ajánlotta, úgy kezdett délutáni munkájához.

Kint az erdőn a férfi kifogta a lovat, és a szekér oldalához kötötte. Felnézett az égre, és a legszívesebben már fordult volna vissza. Sűrű felhők tornyosodtak. Vihar készült újra. Nyugalmat erőltetett magára, mert addig nem akart hazamenni, amíg valami ,,okosat" ki nem talált. Gondolkodásra azonban nem volt ideje, mert egy vakító villám mellette hasított át a levegőn és óriásit csattant. Úgy érezte, mintha valaki bedobta volna a szekér alá. Néhány pillanatra elveszítette az eszméletét. Amikor felnézett, a szekér mellett egy hatalmas fa, kettéhasadva, mint egy óriási gyertya, nagy lángokkal égett. A fa másik fele pedig ott feküdt keresztben a szekéren. A ló élettelenül nyúlt el mellette. Az égő fa lángjait a közeli erdészházban is észrevették és többen szaladtak, hogy a tüzet eloltsák.

Amint odaértek, csodálkozva nézték a látványt, ami elébük tárult. Alig vették észre a szekér alól kikecmergő, minden ízében remegő embert... Száraz ruhát adtak rá és hazakísérték a teljesen átázott, egész testében remegő férfit.

Felesége rémülten nyitott ajtót a különös menetnek. Előkerültek a meleg takarók, meg a forró tea...

Amikor férje valamennyire megnyugodott és felengedett, elmondta őszintén, hogy mi volt az oka nyugtalanságának és ingerültségének, s azt is, hogy milyen céllal ment el otthonról.

Beszámolt barátai gúnyolódásairól és arról, hogy nem volt képes megvédeni feleségét, hanem el akarta szakítani a hívőktől. Aztán jött a villám...

Útközben hazafelé mindent átgondolt. Csendesen, mintegy magában mormolta: A suszterék szobája kicsi. Nálunk meg itt van kihasználatlanul a nagyszoba. Ide sokkal többen beférnek, ezután itt kellene tartani az összejöveteleket.

Ide talán még a cimboráim is eljönnének, ha továbbra is barátkozni akarnak velem. Mert hogy én nem fogok többé velük együtt lenni, az biztos.

A lámpa sárgás fénye megszépítette a meghatódottan egymásra néző két ember arcát. Az asszony hálatelt szívvel idézte vissza a délután olvasott igét:
Uram, a Te irgalmasságod az egekig ér; a Te hűséged a felhőkig. Zsolt. 36,5.		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Legyen olyan a napod, amilyennek szeretnéd!
  2018-03-23 20:44:21, péntek
 
  "Sok-sok évvel ezelőtt élt Indiában egy bölcs, aki azt mondta, hogy egy nagy titkot őriz egy varázs ládában, ami az élet minden területén sikeressé teszi, és ezért a világ legboldogabb emberének tartja magát.
Sok irigy király ajánlott neki hatalmat és pénzt, még meg is próbálták ellopni a ládát, mind hiába. Minél jobban próbálkoztak a megszerzésével, annál boldogtalanabbak lettek, mert az irigység nem hagyta élni őket. Így teltek-múltak az évek és a bölcs egyre boldogabb lett.
Egy nap egy kisfiú toppant be hozzá és azt mondta:
- Uram, én is határtalanul boldog szeretnék lenni, mint te. Megmutatod nekem, hogyan érjem el a boldogságot?
A bölcs a gyermek tisztaságát és egyszerűségét látva így szólt:
- Neked megmutatom a boldoggá válás titkát. Gyere velem, és nagyon figyelj: Valójában két ládában őrzöm a boldogság titkát, a szívemben és az eszemben. A nagy titok, pedig nem más, mint egy lépésekből álló sorozat, amit életed végéig követned kell.

Az első lépés az, hogy tudd: Isten minden dologban ott van és ezért szeretned kell Őt, és hálát adnod Neki, mindazért, amid van.

A második lépés, hogy szeresd önmagad és minden nap lefekvéskor és felkeléskor ki kell jelentened:
- Én fontos vagyok, képes vagyok, értékes vagyok, okos vagyok, kedves vagyok, sokat várok magamtól, nincs olyan akadály, amit le ne tudnék győzni. Ezt hívják magas önbecsülésnek.

Harmadik lépés, hogy a gyakorlatban is megvalósítod, amit magadról állítasz. Vagyis ha azt gondolod, hogy okos vagy, viselkedj okosan; ha azt gondolod, hogy képes vagy, tedd meg, amit kitűzöl magad elé; ha azt gondolod hogy nincs akadály, amit ne tudnál legyőzni, akkor tűzzél ki célokat az életedben és harcolj értük amíg el nem éred. Ezt a lépést motivációnak hívják.

Negyedik lépés, hogy ne irigyelj senkit azért, amije van, vagy ami ő maga, ők elérték a céljukat, te érd el a sajátjaidat.

Ötödik lépés, hogy ne őrizgess a szívedben haragot senki iránt; ez az érzés nem fogja hagyni, hogy boldog légy. Hagyd, hogy Isten törvényei tegyenek igazságot, te bocsáss meg és felejts.

Hatodik lépés, hogy ne vedd el azt, ami nem a tiéd, emlékezz, hogy a természet törvényei szerint, ha valakitől elveszel valamit, akkor holnap elvesznek tőled valami értékesebbet annál, amit elvettél. Fizesd meg a tartozásodat, add vissza, ami nem a tiéd, kérj bocsánatot, add oda mindenkinek azt, ami megilleti. Így biztosítod a békédet.

Hetedik lépés: Ne bánj rosszul senkivel. A világ minden élőlényének joga van ahhoz, hogy tiszteljék és szeressék.

És végül a nyolcadik lépés. Mindig mosolyogva kelj fel, és fedezd fel a szépséget és a jót a téged körülvevő dolgokban! Gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, amiért annyi mindened van, segíts a többieknek, anélkül, hogy arra gondolnál, hogy semmit sem fogsz kapni cserébe; figyeld meg az embereket és fedezd fel bennük a jó tulajdonságaikat, nekik is add át a titkot, hogy győztessé váljanak, és így BOLDOGOK LEGYENEK."

Legyen olyan a napod, amilyennek szeretnéd!

Rási András
(test- és lélekgyógyász)		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
A belső szépség
  2018-03-13 18:34:04, kedd
 
 


A szeretet csodálatos dolog. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adjunk. Mindig jut belőle bőven mindenkinek. Hétéves lányommal, Lisával sétáltunk hazafelé az utcán egy napos délelőtt, amikor két idős hölgy megállt előttünk.
Rámosolyogtak Lisára, és azt mondták: - Tudod, hogy nagyon szép kislány vagy? Lisa csípőre tette a kezét, és unott hangon válaszolt egy sóhaj kíséretében: - Igen, tudom. Lányom látványos beképzeltségétől zavartan kértem bocsánatot a két hölgytől, majd folytattuk utunkat hazafelé. Útközben mindegyre azon gondolkoztam, vajon hogyan beszéljem meg a helyzetet Lisával. Hazaérve leültem, és magam elé állítottam Lisát. Gyengéden így szóltam hozzá: - Lisa, amikor az a két néni megszólított, megdicsérték a küllemedet. Szépnek teremtett az Isten. De az embernek belülről is szépnek kell ám lennie. - Értetlenül nézett rám, így hát folytattam. - Tudod, mitől szép valaki belülről? Lisa komolyan megrázta a fejét. - Nos, a belső szépség a te választásod, drágám, hogy jó gyereke vagy a szüleidnek, jó testvére vagy a nővérednek és a bátyádnak és jó barátja vagy a játszótársaidnak. Törődnöd kell a többi emberrel, drágám. Meg kell osztanod a pajtásaiddal a játékaidat. Gondoskodással és szeretettel kell bánni mindenkivel, aki bajban van, vagy fáj valamije, és barátra van szüksége. Ha így teszel, belülről is szép vagy. Érted, miről beszélek? - Igen, mami. Sajnálom, de ezt nem tudtam-felelte. Megöleltem, megmondtam neki, hogy szeretem, és hogy örülnék, ha nem felejtené el, amit mondtam neki. Többet nem beszéltünk a témáról. Csaknem két évvel később vidékre költöztünk. Egy osztályba jártak egy Jeanna nevű kislánnyal, akinek az édesanyja meghalt. A gyerek apja nemrégiben feleségül vett egy rendkívül életvidám, melegszívű, közvetlen teremetést. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy ő és Jeanna remekül megértik egymást. Egy nap megkért, hogy hadd jöjjön át hozzánk Jeanna egy délutánra játszani. A kislány mostohaanyjával úgy beszéltem meg, hogy másnap, a délelőtti foglalkozás után hazaviszem magammal Jeannát. Amikor kihajtottunk a parkolóból, Jeanna megkérdezte: - Meglátogathatnánk a mamát? Tudtam, hogy a mostohaanyja munkában van, így vidáman csak annyit mondtam: - Hát persze. Tudod az utat? Jeanna igennel felelt, és útmutatásai alapján csakhamar a temetőbe vezető, kavicsos úton találtam magam. Először megijedtem, mert elképzeltem, milyen kellemetlenül érinti majd Jeanna szüleit, ha elmondom nekik, mi történt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra,hogy a kislánynak nagyon fontos, hogy meglátogassa az anyja sírját, szüksége van rá; és bízik bennem, hogy odaviszem. Ha nemet mondok, abból esetleg azt szűrhetné le, hogy rossz dolog, amit akar. Igyekeztem nyugodnak látszani, mintha elejétől fogva tudtam volna, hová megyünk. Megkérdeztem Jeannát: - Tudod,hol van édesanyád sírja? - Nagyjából tudom - válaszolta. Leparkoltam, ahol mondta, majd kiszálltunk, és körbejártuk a környéket, amíg rá nem találtunk a sírra, melyen a mamája neve állt.
A két kislány a sírkő egyik felére ült, én a másikra, és Jeanna elkezdett mesélni róla, milyen volt az életük odahaza az anyja halálát megelőző hónapokban. Elmondta, mi történt azon a napon, amikor az anyja meghalt. Elég hosszan beszélt. Közben Lisa szeméből patakzott a könny, mindvégig átölelve tartotta Jeannát, és gyengéden simogatta a hátát. - Jaj, Jeanna, annyira sajnálom, hogy anyukád meghalt. Végül Jeanna rám nézett, és azt mondta: - Tudod, én még mindig szeretem az anyukámat, de az új anyukámat is szeretem. A szívem mélyén tudtam, hogy ezért akart idejönni. Rámosolyogtam, és megpróbáltam megnyugtatni. - Tudod, Jeanna, ez a csodálatos a szeretetben. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adhassunk: Mindig jut belőle bőven mindenkinek. Olyan, mint egy nagyon hosszú gumiszalag, ami megnyúlik, és körülöleli mindazokat, akik fontosak nekünk. Nagyon szép és jó dolog, hogy mindkét anyukádat szereted. Biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon örül neki, hogy van egy új anyukád, aki szeret és gondoskodik rólad meg a testvéreidről. Visszamosolygott rám, és úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Néhány pillanatig csendben ültünk, azután felkerekedtünk. A lányok vígan játszottak ebéd után, amíg Jeanna mostohaanyja meg nem érkezett. Röviden elmeséltem neki, mi történt délután, és miért döntöttem úgy, ahogy, de a részletekre nem tértem ki. Hatalmas megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy Jeanna mostohaanyja nagyon megértő, és helyesli a döntésemet.
Miután elmentek, felültettem Lisát a konyhaszékre, megcsókoltam az arcát, magamhoz öleltem és a következőket mondtam neki: - Nagyon büszke vagyok rád, Lisa. Nagyszerű barátnője voltál Jeannának ma délután. Biztosan sokat jelentett neki, hogy olyan megértően viselkedtél, odafigyeltél rá, és átérezted a szomorúságát. A lányom kedves, barna szemével komolyan nézett rám, és azt kérdezte: - Mondd, mama, most szép voltam belülről?
Pamela J. De Roy:		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Az Ősanya
  2018-03-08 22:16:46, csütörtök
 
  "Valójában egy antikváriumot kerestem a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: ,,BOLDOGSÁGBOLT". Alatta egy kartonpapíron régies írással: ,,Átalakulás miatt VÉGKIÁRUSÍTÁS". Ejha, gondoltam magamban, ezt meg kell próbálnom, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem. Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt, de udvariasan köszöntött, majd így szólt:
- Kérem, nézzen körül, amíg a nagyságos asszonnyal tárgyalok, nézzen körül, hátha talál valami boldogságot, ami a tetszésére talál...

Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: ,,szerelem", ,,család", ,,siker", ,,gazdagság", ,,lelki béke", ,,extrém kívánságok"... A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki.
- Drága nagyságos asszonyom, már hogy ne lenne nagy szerelem? Mindent elsöprő, lángoló, őrült megfelel?
- Igen, azt hiszem, igen.
- Kiváló minőségű, első osztályú áru, Kleopátra is ebből rendelt anno... de meg kell jegyeznem, nem olcsó ez kérem. No lássuk csak: egy úriember, fiatalabbat, vagy idősebbet szeretne?
- Kicsit fiatalabbat, nem sokkal...
- Rendben. Szenvedély minden mennyiségben, ön is szeretne megfiatalodni benne, mások számára is észrevehetően?
- Természetesen.
- Egy pillanat. Az annyi mint: a három gyerekét elveszíti, item a férjét... Az anyagi biztonság továbbá 30 percenttel visszaesik. Csomagolhatom?
- Nem... azt hiszem, ez túl drága. Valami mást nem tud ajánlani? Esetleg valami boldogságot a házasságban?
- Természetesen, nagyságos asszonyom... Egy pillanat. - közben a ,,házasság" feliratú polcon matatott egy kicsit. - Ez azt hiszem megfelelő lesz: Bensőséges szeretet a házastárssal. Azt hiszem, ez megfelelő lesz önnek.
- Ez jól hangzik. Ennek mi az ára?
- Kérem, ez magasabb árfekvésű, de higgye el, megéri. Végre kell hajtania egy lelki megújulást és fel kell hagynia a kacérkodásokkal.
- Valami olcsóbb nincsen esetleg?
- Dehogynem, ahogy a kedves vevő parancsolja. Esetleg csomagolhatok egy kis csípős nyelvet?
- Ez pontosan mit jelent?
- Kiváló pletykálkodási képességet. Bárkiről bármit el tud hitetni, bármilyen rosszindulatú dolgot.
- Hát nem is tudom... Azt hiszem, ez jó lesz. Mi az ára?
- Igazán nem sok: nem lesznek barátai.
- Valóban. Kérem.
- Parancsoljon nagyságos asszonyom, kezeit csókolom. - Miután kilépett a nő az ajtón hozzám fordult: - Sikerült már választania? Ajánlhatok valamit, vagy esetleg még nézelődne?
Szerencsére ebben a pillanatban egy újabb férfi lépett be a boltba.
- Egy kicsit még nézelődnék.
- Ha megengedi, addig kiszolgálom a másik vevőt is.
- Csak tessék.
Az új vevő rögtön a tárgyra tért:
- Karriert szeretnék.
- Természetesen. Nemzetközi cégnél igazgatói állás megfelelő lenne?
- Igen, mindenképp. Mi lenne az ára?
- No, nézzük csak... A családi életét fel kell adnia, item egy kis gyomorfekély.
- Nem is tudom. A családi élet elég nagy ár. Tudna még valamit ajánlani hozzá?
- Természetesen. Egy szívinfarktusért két szabados titkárnőt tudok szállítani. Ez kb. mínusz öt életévet jelent. Csomagolhatom?
- Egyszerre a kettő vagy egymás után?
- Külön-külön. Ha egyszerre kívánja, akkor az összesen... egy pillanat... igen, az mínusz nyolc életév.
- Meggondolhatom? Holnap visszajönnék?
- Sajnos üzletpolitikánk ezt nem teszi lehetővé. Ebbe az üzletbe mindenki csak egyszer léphet be, utána hiába jön vissza, már nem találja a bejáratot.
- Akkor kérem.
- Parancsoljon. - Mikor kettesben maradtunk, az öreg örmény hozzám fordult: - Sikerült választania?
- Nem is tudom...
- Hajaj... - sóhajtott fel - tudja, hogy ez a leggyakoribb mondat, amit ebben a szakmában hallok? 'Nem tudom!' Ma már senki sem tudja, hogy mit akar. Bezzeg régen! Emlékszem, jött egy Júlia nevű úrilány, ő tudta, mit akar: életfogytig tartó szerelmet! És szó nélkül kifizetett érte vagy harminc életévet. Aztán itt volt Giacomo, az a velencei kispap, aki azt kérte, hogy neki legyen a legtöbb erotikus kalandja a világon. Örömmel lemondott cserébe a szerelemről. Biztos halott már róla, Casanova néven lett híres. Vagy emlékszem arra a cingár fiatalemberre, Sanyira, aki azt kérte, hogy híres költő legyen és egy szabad hazában akar meghalni. Örömmel vállalta, ha ezen kívül semmi sem sikerül neki az életben.
Ma már mindenki csak kicsinyes kívánságokkal érkezik. Szerelem, szex, pénz... És azok azoknak is sokallják az árát, pedig higgye el, a piacon mi vagyunk a legolcsóbbak. Nagy cég, nagy múlt, kicsiny árak, ez az üzletpolitikánk...
Kicsit zavartan sütöttem le a szememet, megpróbáltam félrevinni a témát.
- Extrém kívánságokat is tudna teljesíteni?
- Természetesen!
- Mondjuk, ha világuralmat szeretnék kérni?
- Legnagyobb sajnálatomra, abból a gyártó már nem vállal újabb példányt. Tudja, az utolsó darabot egy vékony, bajszos fiatalember vitte el, aki eredetileg Wagner kéziratokat keresett, meg festészeti albumokat...
- Neki milyen árat kellett fizetnie?
- Mindent, amit létrehozott élete folyamán, saját magának kellett elpusztítania, addig nem hallhatott meg. Bonus megkapta, hogy ellenséges fegyver nem fogta.
Talált már valami, Uram?
- Bevallom, kicsit szemezgettem az ,,irodalmi Nobel-díj" feliratú csomaggal...
- Kiváló választás, Imre bátyám is ugyanebből a típusból rendelt.
- Azt hiszem, én is csak azt mondom, amit a vevői többsége: nem is tudom. Azt hiszem, a boldogságot inkább saját magam szeretném megtalálni és nem tudni, milyen árat kell fizetnem érte.
- Tudja mit? Ön ma az utolsó vevőm. Megkapja bonus, amit szeretne.
- Azt hiszem, egy csésze kávét szeretnék.
- Csak egyetlen csésze kávét?
- Igen. Azt szeretném, ha egész életemben minden nap tudnék örülni a sors olyan apró ajándékainak, mint egy csésze kávé. Ha mindig lenne a közelemben valaki, akivel együtt tudom élvezni a frissen főtt kávé zamatát. Nem kell több: minden napra egy apró öröm és az, hogy felismerjem és örülni tudjak ennek.
- Jól meggondolta?
- Igen, tudom, nem nagy boldogság, de legalább biztos.
- Bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. A kicsiny dolgok öröme... régen elfelejtett boldogság. Máris csomagolom.
- Nagyon köszönöm. Isten áldja!
- Tiszteletem.
Az ajtóból még visszafordultam: - Kérdezhetek valamit? Azt írta, átalakítja a boltot. Mit fog árulni?
- Boldogtalanságot, kérem. Tudja, úgy látom, ma erre nagyobb igény van.
S alázatos mosollyal becsukta mögöttem az ajtót."

Rozványi Dávid: Boldogságbolt c. novellája		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Egy csepp emberség
  2018-02-26 11:26:36, hétfő
 
  "Jegyeket, bérleteket!" - emelem fel a hangra a fejem, mellettem egy kis öreg hölgy, talán már több mint 75 éves.
Ahogy keresem a zsebemben a jegyem, a szemem sarkából látom, hogy mozdulatlanul ül.
"Asszonyom! A jegyét kérem!" - szól hozzá most az ellenőr.
Az öreg hölgy mosolyogva néz rá és válaszol csendesen:
"Nekem nincs. A dédunokáimhoz utazom Dortmundba.
Sajnos nem tudtam megvenni a jegyet. Mondhatnám, hogy a jegy automata túl bonyolult volt, ahol felszálltam, vagy tehetnék úgy, mint aki időskori demenciában szenved. Talán még el is hinné nekem. De az igazság az, hogy hónap vége van, egyszerűen nem volt elég pénzem a jegyre, de nagyon szerettem volna látni a családomat, ezért kockáztattam."

Az ellenőrt láthatóan meglepi a válasz, elakad a szava.
"Ez a legnagyobb szégyen most az életemben - folytatja a hölgy -, de soha nem hazudtam. Most sem teszem."
A fiatalember csendesen ír valamit, közben beérkezünk az állomásra.
A hölgy szemébe néz, vesz egy mély lélegzetet, majd kis türelmet kér.
Látjuk amint leszáll a vonatról, odamegy a pénztárhoz, kinyitja a saját pénztárcáját. Néhány másodperc múlva jegyeket nyújt át a hölgynek:
"Ezek itt négy utazásra elegendő jegyek, így kétszer láthatja őket ezen a héten!"
Szótlanul nyelem a könnyeimet a nénivel együtt... 		 
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Az igazi otthon
  2017-08-29 15:30:58, kedd
 
  Olvassátok szeretettel:

Egy törött lábú, kopott hokedli áll a tornác kornyadozó léckapuja előtt. Egyik lába rövidebb a többinél, ezért egy nagyobb gurgulyakővel - így hívják felénk a patakból szedett kerek köveket - van aládúcolva. A megszámlálhatatlan apró lyukat azonban, melyet a ,,szúbogár" fúrt magának, aligha lehet már befoldani. Maga az ámbitus igen szép, henger alakú kőoszlopai fehérre meszeltek, s a földről szőlő kúszik egészen a tetőig, árnyékot vetve a ház falára. Az öreg szőlőtőke erős, makacsul kapaszkodik a régi földbe. Vastag, akárcsak az a férfikar, mely jó ötven éve földbe tette... s amely maga is ott nyugszik már, közel annyi éve. Nincs, ki szépen megmetszené, vesszei szabadon törnek az ég felé, a rég tetőcserepeket használva mankóként. A zabolázatlan kacsok megtapadnak a fehér kőoszlopokon, s ahol a meszelés már föltáskásodott, bizony könyörtelenül letúrják azt. Ezeken az apró sebeken látni az oszlop korát, a meszelés rétegei, mint évgyűrűk sorakoznak egymáson. Ahogyan a szőlő teret hódít magának az öreg házon, úgy tárul szemünk elé az élet múlásának lassan hömpölygő folyama. Ezt a folyamot minden reggel két öreg kéz táplálja. A szőlő előtt, a kövekből rakott járda mellett található a kerekeskút. Ennek korát nehéz volna megjósolni. Ha kinyitja az ember a lécből ácsolt ajtaját, megdöbbentő látvánnyal találkozhat. Az egykor vaskos tölgyfacsőrlőbe a sokat csévélt lánc olyannyira belemarta fogait, hogy a roppant gerendadarab mára egyik felén felére vékonyodott. Az idő vasfoga... lassan elmetszi az erős fát. Elmetszi, ha hajtják. Ugyanaz a két kéz hajtja, mely a hokedlira helyezi minden Áldott reggel a fehér, zománcos lavórt, majd felönti a frissen húzott kútvízzel. Amint az elengedett alumíniumvödör imbolygása megáll a lánc végén, a víztükör is kisimul a lavórban, melynek peremére két ráncos, öreg kéz támaszkodik. Így már egészen jól látni a vízre festett képet. Így csak Isten képes festeni, ecset és paletta nélkül, elég neki a napsugár, mely megcsillan a vízen, majd visszatükröződik az emberi orcáról és már kész is a mű. Ennyi volna hát az ember, Isten alkotása... puszta illúzió? Akkor mit ember a ,,birtokának" hisz, az valóban az övé volna? Föld, ház, otthon, állat, növény, gyermek? Hol van az ember és hol van Isten? Hol van otthonuk?

A lavórban egy öreg anyóka arcképe rajzolódik ki. Arcát mély barázdák szelik, szemét szürke fátyolréteg borítja. Nem igen lát már rendesen, de hiszen minek is látna. Kilencven év alatt kezei megtanulták útjukat. Így tűzi kontyba az udvaron hosszú, ősz haját reggelente, így mosdik meg a hideg kútvízben, törli orcáját kérges vászontörölközőbe. Mikor végez, a vizet a szőlő tövéhez önti. Itt született, ebben a házban, s ennek ajtaján fog utószor elindulni. A tornác végében ott az ajtó, kifelé, az utca felé. A méter magas töltésre azonban kívülről nem vezet lépcső. Ezen az ajtón át ember csak egyszer hagyja el a házat... utoljára.

Ez a ház az anyóka otthona. Ez a ház ha mesélni tudna! Elmondaná, miért ül délutánokon át az anyóka a kemencepadkán egyetlen olvasóval a kezében, elmondaná, amire az idős asszony már nem lenne képes, életének történetét.

Kilencen voltak testvérek, s ő volt a legidősebb. Minthogy sokan voltak, igen hamar, tizenhat évesen kellett férjhez mennie, s elhagynia a szülőházat. Még gyerek sem volt, s máris asszony lett. Pedig nem akarta ő még, de megértette édesanyja szavát... így volt a legjobb. Noha férjurát igen nagyon szerette, annak családjánál sosem szokott meg igazán. Nem értették őt, s ő sem értette emezeket. Amit otthon ekképpen tanult, azt itt másképpen kellett, amit otthon ekképpen szerettek, azt itt akképpen szerették. Akkoriban női munkában a gazdasszony döntött a háznál, amely tisztséget anyósa látta el. Így ő osztotta be a fiatalok pénzét, idejét, munkáját... s ha valaki nem illett a ,,rendbe", azzal bizony igen mostohán bántak. Nem volt boldog új otthonában, idegennek érzete magát, s annak is tartották. Nem kímélték a munkában, legalább annyi haszon legyen rajta. Panaszkodnia nem volt kinek. Egy szobában aludtak az öregekkel, mind külön-külön ágyban. Szégyellte bánatát, még férjének sem merte elmondani. A házassága első két évében elkerülte a gyermekáldás. Mikor aztán áldott állapotba került, minden megváltozott. Majd' ugyanannyi munkát végzett, mégis érezte, ez az állapot valami egészen más... s valóban más volt. Kislánya születése után végre igazán boldog lehetett. Külön ágyat kapott, hatalmas sátorlepedővel, melyet még édesanyjával együtt hímeztek egykor. Ebben a szentélyben végre kiteljesedhetett. Férje is érezte a változást s az első csöppséget csakhamar második követte, egy eleven kisfiú. A boldogság azonban nem tarthatott sokáig. A háború kitörte után férjét és apósát elvitték katonának. A ház gazda nélkül maradt, ő pedig ismét egyedül. Nehéz évek jöttek. A gazdaság megérezte a férfierő hiányát. Anyósa férfiként dolgozott, meghazudtolva asszonyi teljesítőképességét, s ezt várta el tőle is. A roppant erőfeszítéseknek köszönhetően a gazdaság azonban fennmaradt, élelem akadt bőségesen. Hanem '44 telén falujukat is elérte a front. Amivel többjük volt, mint más családnak, annyival jutott több a szenvedésből is. Az orosz katonák elől a szomszéd család portáján bújtak el a férfiak s a fiatal asszonyok. A házakban csak az idősebb asszonyok maradtak. Az élelmet a gyerekekkel küldték le az elbújtaknak. Egy nagy trágyadomb alatt volt a búvóhely kialakítva. Innen surrant egy-egy gyerek a kenyérért, melyet titokban félretettek, eldugtak az asszonyok. Így történt ez azon az estén is.
Egy szénaboglyába rejtették el az asszonyok a kenyereket, s mikor nem volt mozgás az udvarok egy-egy gyerek kiosont és megragadott egy kenyeret. Aznap este azonban máshogy történt, mely egy életre nyomott hagyott az emberekben... s ha ma a szürke fátyol mögül könnycseppek indulnak, hát oka van annak. Éppen az a kislány volt soron, az ki édesanyjának megváltója volt, az ki a földre szabott életben a fényt elhozta... most nem bírta el ,,Krisztus testét", félelmében elejtette a kenyeret... éppen egy heverő katona mellé, ki riadtában... lőtt... s a fényhozó holtan rogyott össze. A gyermekét váró anya teste a lövés hallatán görcsbeugrott, zokogva tépte volna fel rejteke ajtaját, ha nem fogják meg erős karok. Abban a pillanatban a föld alatt nagyobb erők csaptak össze a világgal, mit fölötte... egy őrjöngő anya eszét vesztett, reménytelen tusát vívja életüket féltő társaival... szeméből eltűnt az emberi lét, helyén valami túlvilági erő tüze lengett, karjában az izmok és idegek emberfeletti energiákat mozdítottak meg... nem lehet ezt leírni jobban... ott, akkor örökre elveszett valami. Mit Isten adott, az ember elvette.

A megtört asszony nem merte, nem tudta megírni e borzalmat férjének. El akarta mondani, várta a pillanatot, hogy átölhesse urát, hogy kisírhassa magát végre másik felének vállán... csak várta és várta. A pillanat nem jött el. A front elvonult, s nem tért vissza apósa és hitvese sem. Kósza hírek érkeztek, volt, hogy halálukról, volt, hogy fogságba esésükről. Nem ők voltak az egyetlen elmaradtak... öccsei közül ketten is odavesztek. A két asszony magára maradt az egyetlen gyermekkel. Mi tegnap még jól működő gazdaság volt, mára semmivé lett. Ki tegnap még boldog édesanya, szerető feleség volt, mára gyászoló özveggyé lett...

A fiatal anya, gyermekével visszatért az atyai házhoz. Mennyire más volt most ez az otthon... mi egykor boldog gyermekkornak adott helyet, most egy megtépázott asszony menedéke lett. Idővel a sebek gyógyulni kezdtek, s lassan-lassan visszaállt az élet rendje. Az idősödő édesapa értette a gazdálkodást, s hamar a település jobb módú parasztjai közé tartozott a család. A fiatalasszony a munkába temetkezett. Hiába a sanyarú sors, még mindig szép volt, s jó családban élt... akadtak lassan udvarlói is. Akadtak volna, azonban hallani sem akart senki felől... sorra utasította el az érdeklődőket. Egy efféle faluban azonban ez nem járhatott megtorlatlanul. Hamar el is terjedt, hogy ,,ennek és ennek" a szeretője, azért nem akar az újra házasodni. Azonban nem foglalkozott a pletykákkal, némán és üresen tűrte a szóbeszédet... nem volt már ereje, azt elhasználta örökre.

Egy reggelen váratlan vendég érkezett. Mikor meglátta, kábultan rogyott a földre. Ő volt az, igen, visszatért a férfi, az egyetlen ember a világon, aki... hitte, remélte. De ez a férfi már nem az volt. Öt éven át várta a fogságban a pillanatot, hogy átölelhesse kedvesét, magához szoríthassa gyermekeit... és most itt áll, némán, szigorúan nézve feleségére. Nem itt kereste először, hanem régi otthonukban. Anyjától értesült gyermeke haláláról, és a szóbeszédről, felesége hűtlenségéről... Mi öt évig gyűlt benne, egyszerre tompán elsüllyedt valahol, és soha nem tért vissza többé. ,,Itt maradsz?" - ennyit kérdezett csupán. ,,Itt." - ennyi volt a válasz. A tűz mely két embert eggyé olvaszt és az egekbe emel, egyetlen lángcsóva nélkül szürke hamuvá vált... s két ember szívét fekete korom fedte el... örökre. Mit Isten egymásnak alkotott, az ember elválasztotta egymástól.

Maradt hát apja házánál, annak gazdaságában... még két évig. Akkorra a gazda a falu első parasztjai közé tartozott. Ügyesen gazdálkodott, jó földeket vett, jól vetett és jól aratott... szépen gyarapította birtokát. Egy napon aztán a tulajdon, mi elébb helyezte őket a többi családnál, mélyebbre taszította őket mindenkinél. Az emberiség félelmetes dolgokra képes önmaga ellen. A megbecsült gazdából kulák lett, elvették mindenüket, földjeiket, házukat, állataikat... minden tulajdonukat. A gazda nem bírta ezt a terhet... önnön kezével vetett véget életének. Mit Isten segítségével megteremtettek, az ember könyörtelenül lerombolta.

Az asszony és testvére beálltak a TSZ-be, kis idő múlva szolgálati lakást kaptak. Közben családot alapított gyermeke is, megszülettek unokái, mára dédunokái. Az idő elrepült. Unokái külföldre költöztek, elhagyták szülőföldjüket. Eleinte még vissza-visszatértek, aztán lassan ez is elmaradt. Időközben eltemette fiát, ki elintézte a rendszerváltozás után, hogy édesanyja visszakaphassa régi otthonát. Az otthont, ahol családba született, az otthont, melyben egyedül maradt.

Egy törött lábú hokedli áll a tornác előtt. Rajta lavór, s a víztükörben egy arc. Nem, nem az emberé, ez az arc Isten otthona. Az embernek itt e földön nincs tulajdona, de övé minden. Nem azért, hogy birtokolja, hanem hogy ápolja, gondozza mit az Égtől kapott. Az otthonotokat ne keressétek rajtatok kívül... az otthon belül van. Amíg élünk, Isten otthon van mindünkben... Ő a mi örökségünk. Ő teremt új életet férfi és nő által, Ő maga az élet. A házunk, otthonunk elpusztulhat ezerszer is, de míg Ő bennünk van, addig mindig újjáépíthetjük. Az ember elhagyhatja Őt, de Ő sosem hagyja el az embert. Az ember elvehet a másik embertől mindent, de ami belül van, azt sosem veheti el. Mit adunk gyermekeinknek örökségül? Pont ezt a tudást... az egyetlent, mi örökkön való.

Csillagosi
Bejegyezte: Földi Ádám		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Tücsöknek és...
  2017-08-29 14:53:15, kedd
 
 
Olyan tizennégy éves forma lehettem, mikor hozzánk került. Fekete gomb szemei alig látszottak bundája alatt. Szőre olyan fekete volt, mint a sötét éj és ha szeme néha-néha fölcsillant, mintha hullócsillagok villantak volna. Vannak kutyák, melyek már kölyökként is olyan okosan figyelik az embert, mintha minden szót értenének. Ha furcsán szólnak hozzá elfordítja fejét, ha kérdeznek ő felel. Tücsök is ilyen volt... egy szeretetteljes puli, egy igazi társ. Nagymamám társa.
Édesapám hozta egy hideg téli estén. Odakinn fagyos szél fújt, nem vitte le egyből a hodályba, hanem nagyszüleim házában csinált neki vackot. Tücsök sorsa ezzel meg is pecsételődöt. Nagymamám nap nap után kérlelte édesapámat, hagy maradjon még a kis puli, olyan hideg van kint... pedig nem a hideg volt ennek oka, hanem éppen az a melegség, melyet egymás iránt kezdtek érezni. Nagyapám is megszerette a kis pulit, mely igen hamar birtokba vette új otthonát. Ha ember és kutya igaz társakká válnak, akkor közösek lesznek szokásaik, együtt örülnek s együtt búsulnak. Tücsök sosem búsult, ahogyan nagymamám sem... együtt mosolyogtak, együtt nevettek. Mindig ott volt mamám sarkában, aki simogatta, becézgette.
Egy forró nyári napon nagymamám megsajnálta a hosszú loncsos bundájú pulit, s hozzálátott megnyírásához. Tücsök nem volt hozzászokva az efféle szépészeti beavatkozáshoz, egy darabig tűrte -a gazdira való tekintettel -, ám a művelet felénél elszakadt nála a cérna és morcosan odakapott nagymamám kezéhez. Mama nem nyírta tovább, s kicsit talán haragudott is a kutyusra, aki egyébként felettébb mókásan nézett ki nyírott mellkassal és mellső lábakkal... miközben hátul hatalmas bundázatot hordott. Aznap már nem beszéltek egymással...és később sem. Tücsök szégyellte magát, bocsánatot is kért volna nagymamámtól de...
Nagyszüleim háza egy domboldalba van bevágva s a ház "fölött" volt egy nagy istálló és benne ólak sokasága, ahol a jószágot tartották. Egy keskeny kő lépcsősor vitt ki oda. A fészer első felében volt a fából készített nyúlól, szembe vele pedig a széna és lucerna helye. Sokat játszottam itt míg mama etette a nyulakat. Felmásztam a gerendákra, csúszkáltam a szénán, hemperegtem a földön. Azon az estén azonban más feküdt ott... fejénél egy félig megnyírt fekete pulival, aki senkit sem akart odaengedni. Csak édesapámat engedte közelébb, de maga nem távozott... ott ült nagymamám élettelen teste mellett, akitől nem kérhetett többé bocsánatot...
Ketten maradtak. Nagyapám és ő. Mindkettőjüknek nagyon hiányzott. Tücsköt nem nyírta meg többé senki, nem engedte. Ha mamának nem engedte meg, hát mást akkor hogyan is engedhetne magához. Úgy ragaszkodott nagymamám emlékéhez, mint nagyapám, aki élete hátralévő részében egy kék kendőt hordott magával. Mikor azt hitte senki sem látja, elővette, forgatta, markába szorította... látszott hogy nem tudja elengedni. Tücsökben többé nem a kis fekete pulit látta, hanem az egyetlen teremtményt, aki ugyanolyan görcsösen őrzi nagymamám emlékét, mint ő. Társak lettek, sorstársak. Ettől fogva együtt ettek, egyszerre feküdtek s keltek, együtt beszélték meg a világ érthetetlen dolgait.
Pár év alatt sokat romlott nagyapám állapota. Lába egyre jobban fájt s menni igen nehéz volt már. A kőlépcsőn már nem tudott fölmenni... mellette a fűben két hosszú, kikopott vonal vezetett ki az ólakhoz, mintha csak síléc nyoma lenne. Az öregség nyoma volt az. Már csak csoszogni bírt, de minden napnyugtakor kiment az üres nyúlólhoz, ott ült Tücsökkel egy fatőkén és csak akkor jött be, mikor már egészen beesteledett, mikor már senki sem láthatta. Így történt ez nap-nap után, de már egyre nehezebb volt a kimenetel s bejövetel. Egy este arra lettünk figyelmesek, hogy Tücsök a kapunk előtt ugat, hangosan, mondani akar valamit. Siettünk, édesapámmal szinte futottunk utána. Nagyapám ott állt a "Laposon" - így hívták az ólak előtti részt, melyet a hegyoldalból metszettek ki. Úgy állt ott, oly' mereven akár egy szikla. Már két órája ott állott s hiába akarta mozdítani lábát, azok nem engedelmeskedtek. Nem, soha többé. Ágynak esett. Már az ajtóig sem ment el, az mindig nyitva volt, a küszöbön egy kis fekete pulival. Ha látogatók jöttek, átlépték a kis pulit, aki nem volt hajlandó arrébb menni. Az utolsó percig ott feküdt, még akkor is, mikor nagyapámat szépen felöltözve utoljára kihozták azon az ajtón.
A portán, mely Tücsök otthona volt, két ház állott. Egyik a nagyszüleimé, másik nagymamám testvérének családjáé. Hiába vettük Tücsköt magunkhoz, ő mindig csak visszaszökött a megszokott helyére, immáron "ángyiék" oltalmazása alá. Így teltek az évek a "juhászkutya" számára, aki sosem őrzött juhokat... valami sokkal fontosabbat őrzött... nagyszüleim emlékét.
Nagyapám halála óta szomorún járt-kelt az udvarban, egykedvű lett... pár év alatt megöregedett. Egy napon aztán váratlan dolog történt. A juhainkat idegen kutyák megzavarták és egy falka nagyapámék háza fölé keveredett. Tücsök párszor már volt a tanyán - ahonnan korábban mindig megszökött -, ismerte őket, tudta hová valók. Addig kapart, míg ki tudott bújni a kerítés alatt és szaladni kezdett a juhokhoz. Mi már akkor a majorban voltunk, próbáltuk átnézni, hogy mennyi állat hiányozhat még... ekkor láttuk meg a dombtetőn a kis csoportot, mely mögött egy apró fekete puli csahol. Az ösztöne nem hagyta cserben az öreg pulit, haza hajtotta a juhainkat, s mikor látta, hogy azok megindultak a hodály felé, maga visszafordult. Alig vártuk édesapámmal, hogy hazaérjünk, s megsimogathassuk... de hiába siettünk. A nap már ereszkedett lefelé és Tücsöknek nyoma sem volt. Sietve keresésére indultunk, édesapám a juhok nyomán, én pedig a rövidebb úton. Édesapám találta meg... egy bokor tövében feküdt, s a fáradtságtól mozdulni sem tudott. Édesapám fölvette az ölébe és úgy hozta haza az elcsigázódott kis pulit. Hogy miről beszélgettek útközben azt nem tudom, de másnap édesapám lehozta a juhokhoz és soha többé nem akart elszökni...
Tücsök végre igazi pásztorkutya lehetett. Pár hét alatt megfiatalodott, játékosan szaladgált az udvaron... ura volt a majornak. Járt a juhokkal, ha kellett hajtotta a libákat, eligazította a marhát... úgy ragyogott, ahogyan az őszi falevelek ragyognak, mielőtt elszakad az utolsó szál is, mely az ághoz köti őket... s végül lehullanak. Egy dértől fehérlő őszi reggelen a szalmakazal tövében találtuk meg a kis pulit... az örökkévalóságnak álmodott. Már jó ideje nem figyeltük, de ahogyan feküdt, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a hátsó felén még mindig hosszabb, nemezesebb a bundája. Némán egymásra néztünk édesapámmal... hát Ő is elment...
Emléke megérdemli, hogy tovább éljen, ahogyan nagyon sok más társának is, akiknek ugyan nincs ünnepnapjuk a naptárban, de örökre helyük van itt, a szívünkben. <3
  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Elsírtam magam, amikor elolvastam ezt a történetet!
  2017-06-25 18:40:12, vasárnap
 
  10 éve nem látta a fiát egy anya. Egy nap eldöntötte, hogy elmegy hozzá,hogy meglátogatja. Szívszaggató, ami ezután történt!

Az anyám fél szemére vak volt. Utáltam ezért... szégyelltem. Egy ócskapiacon dolgozott, kisebb tárgyakat gyűjtött, és megpróbálta valamivel drágában eladni.



Emlékszem egy napra, mikor anyám értem jött az iskolában. Nagyon kínosan éreztem maga. Nem értem, hogyan tehetett ilyent? Dühösen rá néztem, majd elszaladtam, egészen hazáig. Másnap az összes osztálytársam rajtam röhögött. Azt kívántam, bárcsak ne lenne anyám. Ki is mondtam, amit gondolok: Anya, miért vagy félszemű? Miért vagy annyira csúnya? Miért nem halsz meg már végre?!

Ő nem válaszolt. Akkor kicsit rosszul éreztem magam, de ugyanakkor jól is, mert kimondtam végre, ami rég bennem volt. Lehet azért voltam ilyen, mert ő sosem büntetett meg semmiért.

Aznap este felébredtem, majd kimentem a konyhába, hogy egy pohár vizet igyak. Anya ott ült a széken, és sírt. Ránéztem, majd fogtam magam és visszamentem aludni.

Tudtam, hogy azért sír, mert megbántottam, de utáltam, mert csak egy szeme volt, és mert szegények voltunk.

Akkor eldöntöttem, hogy ha majd felnövök, sikeres ember leszek. Keményen tanultam, egyetemre mentem, jól kereső állást kaptam, végül meg is nősültem, sikerült megvennünk egy házat is, és két gyermekünk született.

Egy nap valaki kopogott az ajtón. Anyám volt az...

A kislányom nyitott ajtót. ,,Ki vagy? Nem ismerlek! - mondta, majd sírva elrohant, mert megijedt. Akkor mérges lettem. ,,Hogy képzeled, hogy idejössz, és megijeszted a lányomat. Takarodj innen! MOST!"

,,Nagyon sajnálom, lehet eltévesztettem a házszámot" - mondta.

Majd eltűnt, és én megkönnyebbültem.

Pár nap múlva osztálytalálkozóra kaptam meghívást. Azt hazudtam a feleségemnek, hogy üzleti útra kell mennem. Mivel találkozó a régi otthonom közelében volt, így gondoltam megállok és benézek. A lakás üres volt. A szomszédok szóltak, hogy anyám pár nappal ezelőtt meghalt. Nem sírtam.

A konyhaasztalon egy levél volt lerakva. Kinyitottam.

Fiam!

Úgy érzem, hogy rövidesen meg fogok halni. Megígérem, hogy többé nem foglak meglátogatni. Vajon, te meg fogsz néha látogatni? Nagyon hiányzol. Örültem, mikor megtudtam, hogy eljössz az osztálytalálkozóra, de én eldöntöttem, hogy nem fogok odamenni... mindezt a te érdekedben tettem. Mikor még nagyon kicsi voltál, történt egy baleset, amiben elvesztetted az egyik szemedet. Az orvos közölte, hogy ha akarom, az én szememet át tudják ültetni. Nem haboztam, odaadtam neked, hogy ne csúfoljanak majd az osztálytársaid.

Sosem haragudtam rád, bármit is tettél. Te jelentettél nekem mindent!

A világ összeomlott bennem. Gyűlöltem magam, ahogyan szegény anyámmal viselkedtem. Egész este csak sírtam, és a bocsánatáért könyörögtem.
filantropikum.com		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Valakinek szüksége van rám!
  2017-06-23 19:04:23, péntek
 
  Sziasztok! Tudom, hogy itt többségében háziasszonyok vagytok és kevesebb a kisgyermekes Anyuka, de úgy gondolom nem gond ha megosztom Veletek ezt a hosszabb írást, a kedvencemet <3
"Valakinek szüksége van rád!
Fogalmam sincs, hogy ki mondta ezt először, de eleinte egy kicsit idegesített is ez a mondat. Ha épp sikerült pár percet elcsennem, hogy
lezuhanyozzak, már jöttek is: &#8220;Valakinek szüksége van rád! A baba sír!" Vagy ha épp leültem volna, annak tudatában, hogy a kislányom épp alszik, máris hallottam a nyöszörgését, és vele együtt a többieket: " Anya, valakinek szüksége van rád!" Rendben, hallottam! És akkor azt még nem is említem, hogy valaki mindig éhes, megsebesült, nem találja a zoknija párját, jégkockát akar a vizébe, vagy kér egy ölelést, egy puszit, egy mesét.
Vannak napok, amik végtelennek tűnnek, a
folyamatos készenléti állapot monotóniája pedig végsőkig kimerít. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy nekik RÁM van szükségük. Nem valaki másra, sőt, egyetlen egy emberre sem az egész földkerekségen - csak
és kizárólag rám. Minél hamarabb elfogadom, hogy az, hogy anya vagyok azt jelenti, hogy soha nem kapcsolhatok ki teljesen, annál hamarabb megtalálom a békét az életemnek ebben az őrült szakaszában. Az anyaság az én kötelességem, privilégium és megtiszteltetés
számomra. Készen állok, hogy mindig ott legyek, amikor valakinek szüksége van rám - akár nappal, akár éjjel. Anyának lenni azt jelenti, hogy amikor hajnali egykor épp lefekszem az ágyba, a kislányom felsír álmában. Anyának lenni azt jelenti, hogy a párommal hetek óta nem volt egy normális beszélgetésünk. Anyának lenni azt jelenti, hogy kávén és hideg ételmaradékokon élek. Anyának lenni azt jelenti, hogy a gyerekem szükségleteit az enyémek elé helyezem - méghozzá gondolkodás nélkül. Anyának lenni azt jelenti, hogy az egész testem fáj a fáradtságtól, de a szívem telve van
szeretettel. Biztosan eljön majd az a nap, amikor senkinek nem lesz rám szüksége. A gyerekem egyszer csak kirepül, és a saját életével lesz elfoglalva. Lehet, hogy egy nyugdíjas otthonban töltöm utolsó éveimet, figyelve, ahogy elenyészik a testem. Akkor már senkinek nem lesz rám szüksége. Talán még teher is leszek mások számára. Biztosan meglátogat majd, de az ölelésem többé már nem az otthont jelenti a számára, a csókjaim pedig nem gyógyítják meg a sebeit. Nem lesz több apró, kitisztítani való csizma, vagy ki suvickolni való biztonsági öv. Nem lesz több esti mesélés. Nem kell már könyörögni senkinek, hogy menjen ki végre játszani a kertbe. Nem kell többé egyetlen táskát sem ki- és bepakolni. Biztos vagyok benne, hogy fájni fog a szívem, és arra vágyom majd, hogy halljam a vékony kis hangocskát, amint azt
kiabálja: &#8220;Anya, valakinek szüksége van rád!"
Úgyhogy most megtalálom a szépséget az éjszakai virrasztásban. Csendben ülünk és nézzük a hóesést. Csak én és a kisbabám vagyunk ébren, a szomszéd házak nyugodtak és csendesek. Egyedül mi látjuk, ahogy az árnyak táncolnak a falon. Csak ő és én halljuk a bagolyhuhogást a távolban. Együtt kucorgunk a takaró alatt, miközben álomba ringatom. Hajnali négy óra van. Kimerült vagyok és frusztrált, de minden rendben van, mert neki szüksége van rám. Egyedül rám. És lehet, hogy nekem is szükségem van rá. Hamarosan végigalussza majd az éjszakákat. Lehet, hogy egy napon tolószékben fogok ülni, és a karjaim üresek
lesznek, és ezekről az éjszakákról fogok álmodni: amikor a gyermekemnek még szüksége volt rám, és csak mi ketten voltunk az egész világon. Élvezhetem, hogy szükség van rám? Néha igen, de sokszor bizony fárasztó, sőt kimerítő ez a folyamatos készenléti állapot. De nem is az a lényeg, hogy mindig élvezzem, hiszen kötelességről van szó. Isten anyának teremtett.Anya, Anya, Anya! Igen. Egész nap, minden nap. Ez a munkám. És el kell ismernem, ez életem legkeményebb melója...
Valaha volt időm. Magamra. Most azonban a lábkörmeim segítségért kiáltanak. A melltartóm kicsit máshogy áll. Nem tudok nézőközönség
nélkül lezuhanyozni. Elkezdtem szemránckrémet használni. És ez mind az anyaságom bizonyítéka -vagyis azé, hogy valakinek szüksége van rám.
Múlt éjszaka három órakor apró kezecskék
ébresszettek fel. Éreztem, amint engem keresnek matatva. " Anya " Aztán egy kicsit hangosabban:" Anya!" " Igen!", suttogtam alig hallhatóan. Hatalmas szünet. A gyermekem óriási szemei villognak a sötétben. &#8220;Szeretlek!" És már feküdt is vissza aludni. De a szavai ottmaradtak a hűvös éjszakai levegőben. Bárcsak kinyúlhatnék és megfoghatnám és magamhoz ölelhetném azokat a szavakat! Mosolyogva fekszem, és szinte félek, nehogy a lélegzésemmel elfújjam ezt a csodálatos
emléket. Lassan visszaalszom, és hagyom,
hogy szavai befészkeljék magukat a szívembe.
Egy napon a gyermekből felnőtt válik. Nem fog
senki többé édes szavakat suttogni a fülembe
hajnalok hajnalán. Csak az üzenetrögzítő zúg majd, és a párom horkol mellettem. Nyugodtan alszom majd, hiszen nem kell már síró kisbabákhoz, beteg kisgyerekekhez felkelnem. És mindez emlékké foszlik. Úgyhogy nem ábrándozom többé azokról a napokról, amikor minden könnyebb lesz. Mert az igazság az, hogy noha könnyebb igen, de jobb soha nem lesz annál, ami most van. Most, amikor
tele vagyok foltokkal és ételmaradékokkal. Amikor azok a kövér kis karok a nyakam köré fonódnak. A ma tökéletes. &#8220;Egyszer majd" egyedül fogok zuhanyozni és pedikűrözni. &#8220; Egyszer majd " visszakapom önmagamat. De ma egész lényemet nekik adom, és fáradt vagyok, koszos, és annyira szeretnek, hogy mennem kell.
Valakinek szüksége van rám!"
Alberté Király Anikó irása		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
Juhász és az idegen
  2017-06-18 13:18:48, vasárnap
 
  Egy idős juhász a réten legelteti a nyáját, amikor a közeli országúton egy vadonatúj Mercedes tűnik elő a porfelhőből. Az autó hirtelen megáll a juhász mellett, a lehúzott ablakon kiszól egy öltönyös fickó:
- Uram! Ha megmondom, pontosan hány birkája van, nekem ad közülük egyet?
A juhász végigméri a fickót, és rábólint:
- Nem bánom.
A fiatalember kiszáll az autóból, előveszi a laptopját, az Interneten felcsatlakozik egy GPS műholdas navigációs rendszerre, beszkenneli a területet, megnyit egy táblázatot, elküld egy e-mailt, hamarosan választ kap, majd odafordul az öreghez:
- Pontosan 2714 birkája van.
- Valóban - feleli a juhász - válasszon egyet a nyájból.
Az idegen kiválaszt egy állatot, és beteszi az autóba.
A juhász utánaszól:
- Ha megmondom, mi a foglalkozása, visszaadja a juhomat?
- Persze! Miért ne?
- Maga vállalkozási tanácsadó.
- Tényleg az vagyok. Hogy találta ki?
- Nem volt nehéz. Maga egyszerűen csak megjelent itt, holott senki nem hívta. Jutalmat akart egy olyan válaszért, amit már eleve tudtam, egy olyan kérdésre, amit senki nem kérdezett. Ráadásul semmit sem tud a munkámról... Na, és akkor most visszaadja a kutyámat?		  
 
0 komment , kategória:  Tanulságos történetek  
     2/22 oldal   Bejegyzések száma: 210 
2019.04 2019. Május 2019.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 26 db bejegyzés
e év: 350 db bejegyzés
Összes: 8743 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 106
  • e Hét: 287
  • e Hónap: 2182
  • e Év: 52973
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.