|
2019-02-03 10:17:40, vasárnap
|
| |
| |
Aztán mégis maradtatok.
Igen. Akkoriban nehezebben változtattak az emberek helyet, a közlekedés is más volt, telefonról ne is beszéljünk, évekig hevert a postán a kérelem. S ha nehezen is, lépett a hivatal, kiutaltak egy szükséglakást a Kápolna téren. s befogadták lakáskérvényünket. Nagyon keveset kerestünk ahhoz, hogy el tudjunk hirtelen fölindulásból költözni, s lassan-lassan kapcsolatokra is szert tettünk. S én írtam, felfedeztem a környéket, olvastam.
Tudtam, hogy közel van Pozsony, de a határ miatt ez fényéveknek tűnt. S 1979-ben mentünk először át, Óvárról volt autóbuszjárat. Nekem teljesen ismeretlen volt a város, ezt is fel kellett fedezni.
1979 nyarán a feleségem bátyja megnősült az NDK-ban, az esküvőre mi is kiutaztunk. Ez Cottbusban volt. Az esküvő szép volt, maga a város nem igazán, Nagy csöndes, porosz város Cottbus, akkoriban kezdődtek a nagy lakásépítkezések ott is, mint az NDK más településén. Magyarországhoz képest nekem modern országnak tűnt az NDK, de a fegyelmezettség mögötti gondolatokat nem ismertem, s feltűnt, hogy nincs vendéglátás, s szegényes az élelmiszerválaszték. Sógorom a helyi nyomdában kapott munkát, s felesége is itt dolgozott.
Innét Drezdába mentünk egy kis időre, Az Elba parti város szépnek tűnt, pedig még ott voltak a háborús romok, s hatalmas vörös jelszavak ékesítették a házfalakat.
Nekünk ez szokatlan volt, Németország történetét is meg kellett tanulni a későbbiekben.
1979 nyara szép volt, a lakás mai szemmel elképesztőnek tűnik, akkor nekünk a saját külön világunk volt. Nekem fogalmam sem volt, hogy ez a környék volt 1944-ben a gettó, s hogy nem a komfort csúcsa egyetlen vízcsap a konyhában, egy használhatatlan éléskamra.
Kaptunk a városgazdálkodástól egy sparheltet, s egy kályhát, s télire vettünk tíz mázsa szenet. Ezt belapátoltuk egy tárolóba. A WC az udvaron volt. vizet sparhelten melegítettünk, s egy villanyfőzőnk is volt, s szekrényt vásároltunk a szobába. Szépen berendezkedtünk, s az első önálló telünk melegben telt el.
Erre nagy szükség is volt, hiszen Zsóka terhes lett, s mi izgalommal néztünk a jövő elébe.
Az egyes iskola egyik kedves tanárnőjével összebarátkoztunk, s mivel a közelbe lakott, gyakran átmentünk, beszélgetni a terhességről, s ő vidám természetével lelki támasznak bizonyult. Cilivel aztán jóval később lazább lett a kapcsolatunk, de mi is elkeveredtünk Mosonból, s másfelé vezettek az utak. Ma már ritkán látjuk egymást.
Párttag voltál. Ez segített a lakásszerzésben?
No, velem sokra nem ment a Magyar Szocialista Munkáspárt! Még főiskolásként hálóztak be, csoportvezető tanárunk közölte, a csoportból ketten be kell, hogy lépjenek a pártba. Az egyik kiszemelt én voltam. Szegény családból származtam, jól tanultam. Amikor nem akartam igent mondani, azzal állt elő, hogy kellenek rendes emberek, hogy belülről tegyük jóvá kis világunkat. Most már csak nevetek az indokon. Beléptem. Aztán utolsó évesként elhagyva a főiskolát, úgy véltem, ezt Óváron nem kell senkinek tudni, biztosan kikopok valahogyan. Naív voltam, s fél év múlva meglelt a munkásosztály élcsapata, mehettem rendszeresen a hivatalba pártgyűlésekre.
Azokon meg másról nem volt szó, mint a hivatalról. Hogy hogyan kell ügyfélbaráttá alakítani. Egyszer szóltam valamihez hozzá, akkor már Makkosné volt a tanácselnök, aki kicsit lehülyézett, s leülhettem.
Soha nem volt szó 56-ról, semmi fontos dologról. A főnökömnek kötelező volt rendszeresen hangulatjelentéseket írni, ezek megfogalmazásában segítettem. Leírtuk, hogy nem tetszik a dolgozóknak a folyamatos áremelés.
Aztán 1987-ben közöltem, hogy kilépek a pártból. Ebből volt némi csetepaté. Mészáros Jóska eljött a könyvtárba, s leültettek egy üvegasztal mellé, majd közölte Tuba Lacival, hogy reméli, tudja, mit kell velem tenni. S miután én kicsit tréfásnak véltem a helyzetet, elmondtam a véleményemet, s azt, hogy a pártnak csak intézményei vannak, s miért fölösleges nekünk ez az egész.
Jóska akkorát vágott az üvegasztalra, hogy az megrepedt. De csak ennyi lett a következménye. Néhány hónap után ugyanúgy kaptam jutalmat, mint mindenki más.
Akkor már az új művelődési központban voltunk, s külön pártszervezete volt a háznak. Vitéz Vili kérte el a párttagkönyvemet, s kérte, hogy röviden írjam meg az indokomat. Segített a megfogalmazásban, végül megszületett a fontos mondat: Nem értek egyet a párt politikájával.
Sajnálom a könyvecskémet, megőriztem volna.
Se hasznom, sem károm nem volt ebből, azóta is úgy vélem. Szerintem meg nem voltam én olyan fontos ember. Ekkor már sok írásom jelent meg folyóiratokban, országos lapokban, ez egyféle védettséget is jelentett. S amúgy is járt ,,beszélgetni" hozzám egy titkosrendőr, gyűjtögetett adatokat rólam, mert 1984-ben szerepeltem abban az Új Forrásban, amelyikben Nagy Gazsi híres nagyimrés verse megjelent. Ezt a lapot be is zúzták, nekem a kapott tiszteletpéldányom ma is megvan. Nem volt képük a szerzőktől visszakérni.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
