Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Az egykeség ...
  2009-06-09 19:34:19, kedd
 
 

Az egykeség a gyermek és a szülők szempontjából


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


"A magyar nyelv értelmező szótára" így határozza meg az "egyke" fogalmát: "egyetlen gyermek a családban, egyetlenke". Még azt is hozzáteszi, hogy: "a család dédelgetett egykéje". Érzi a fülünk, hogy pejoratív, tehát lealacsonyító az "egyke", az "egyetlenke", pedig kisebb fokú gúnyolódás hordozója, pedig a -ka, -ke kicsinyítő képzővel inkább kedveskedést, szeretetet, szerelmet szoktunk kifejezni, kicsikém, pofikám (a kedvesem), anyukám, apukám (a szeretett szülő). Az említett szótár dédelgetésről beszél, de inkább az elkényeztettségre, a félrenevelt gyermekre gondol.

Ha nevelési szempontból közelítjük meg a kérdést, nehezen tudjuk elhessegetni magunktól azokat a kellemetlen hangzású fokozatokat, amelyek az "elkényeztetés" szóhoz kapcsolódnak, illetve kapcsolódhatnak: önző, zsarnok, elviselhetetlen. Vagyis: az elkényeztetett gyermek gyakran önzővé, zsarnokká válik, s megtörténhet, hogy uralni fogja az egész családot, a jelenléte türelmetlenséget, lehangoltságot, fáradtságot kelt elsősorban a családtagokban, s ellenszenvet azok körében,akik megfordulnak a családban és nincsenek hozzászokva kirívó viselkedéshez. Persze ezek már szélsőséges esetek, nem feltétlen velejárói az egykeségnek,s magunkra is vigyáznunk kell, nehogy túlzással minősítsünk. Nem minden egyke ilyen, vannak kedves egykék is, de jó lenne, ha azt az e"egyse" szót törölni tudnánk a szótárunkból, s legalább az "egyke" kerülhetne a helyére, mert a gyermektelenség már igazán szomorú kategória.

Ha egykét látok, minden alkalommal akaratlanul is megfordul az agyamban: mit vétett az a gyermek, hogy testvér nélkül hagyták? Az ilyen gyermek sohasem fogja megtudni, hogy mit is jelent valójában a "testvér" szó. Az etimológiai szótárból megtudhatjuk, hogy a "testvér" elvonás és testvér nénje, testvér öccse, testvér-atyafia kifejezésből, ezek pedig az egy test-vér, egy test-vér atyafi, test-vér szerint való atyafi-féle kifejezésekből. Vagyis: a testvér olyan valaki, aki egy testből és vérből való velem, biológiailag sok hasonlóságot mutat. (Gondolhatunk az ikertestvérek hasonlóságára is, sok esetben nem tudjuk megkülönböztetni őket.) Csakhogy ez a hasonlóság még nem sokat jelent, inkább külső megjelenési forma, az együvé tartozás fogalma, érzelmi telítettsége sokkal több ennél. Édesanyámnak egy öccse és egy nővére volt, jól megértették egymást mindhárman. De a két leánytestvér között olyan szeretet alakult ki, hogy sokan megirígyelhetnék. Mindketten túlélték évekkel a nyolcvan esztendőt, de én összeszólalkozni őket sohasem láttam. Ha a körülmények megengedték - különösen gyermekkoromban -, minden évben meglátogattuk a nagynénémet (a keresztanyámat), ő is eljött hozzánk elég gyakran. Tanúsíthatom: ha együtt voltak, boldogabb testvéreket sohasem láttam.

Képzeljünkel egy olyan egygyermekes anyát, akinek vannak testvérei, s meg is értik, szeretik is egymást. Az ilyen anya "birtokolja" a testvérség fogalmának különleges és mély érzését. Milyen jogon fosztja meg tőle egyetlen, dédelgetett gyermekét? Bennem felvetődik az is:teljesen jogos a dédelgetése? Nincs ebben valamilyen önzés? Úgy érzem, hogy erőszakkal betölti gyermeke lelkében azt a helyet, amit a testvéreknek kellene betölteniük.

A testvér szó nemcsak lényegkifejező, eredetre utaló, hanem megtisztelő is, ezért szoktuk mondani másoknak: testvéreim. A lelkipásztor így szólítja meg gyakran a híveit: kedves testvéreim! Külföldön élő magyar testvéreinkről szoktunk beszélni. Nagy szó ez mindenképpen.

A szülő nem pótolhatja a gyermekjátszótársat, mert nagy különbség van közte és a gyermeke közt: más életkor, más gondolkozás- és magatartásmód, más igény, más stílus. A leánygyermek szeret anyukásdit játszani, s mivelhogy léteznek az anyai ösztönei, az anyuka szerepét igényli. Meg azért is, meret ő mindig csak gyerek, akit talán ezért lenéznek, elnyomnak, ösztönszerűen él benne a kíváncsiság: milyen is hát anyának lenni? De hogy jön az ki, hogy anyuka nem anyuka, ő: a gyerek. A kislány talán könnyebben el tudja képzelni magát egy felsőbbrendű szerepben, mint lealacsonyítva anyukát. Vagy ez a ferde állapot a játékosság maga? Esetleg ezt is elfogadom. Csakhogy a gyerek egész nap játszanék, anyuka pedig elég hamar megunja, vagy dolgozni megy.

A kisfiú is elfogadja az apuka által bedobott kesztyűt, kiáll boxmérkőzésre, a birkózásra. Akár nyerhet is. Kacagtató dolog. De apuka egy-két veresége után az ajtókat lesi, mérlegeli: melyiken tűnhetne el? Van ebben a játékban egy kis csalás, bizonyos fokú alakoskodás. Meg merem kockáztatni azt is, hogy apuka türelmessége sokkal több határozottsággal és intenzitással nyilatkozik meg anyuka iránt -- urambocsá! mondjuk -, éppen a kezére ütne!

A serdülőkorban is szüksége van a gyereknek a testvérre, sőt azon túl is, mivelhogy minden életkornak megvannak a maga problémái és nem lehet mindent a szülőkkel megtárgyalni.
Ha a leányka, az idősebbik segít a mamának a háztartásban, gondját viseli ő is az öccsének bizonyos mértékben, igyekszik a rendre és a tisztaságra szoktatni. Fordított helyzetben a fiú elgardíreozza a húgát a tánciskolába (talán lesz még ilyen!), különféle szórakozóhelyekre, együtt kirándulnak, úsznak, sportolnak.

Feltételezhető, hogy a társadalmi és politikai változások következtében könnyebbé válik az emberek élete, nem kell gyűlésekre járni, mindenféle akcióban részt venni (az ötvenes években még szabad vasárnapom sem volt Romániában), s mondjuk, a kislány zongorázni tanul, a fiúk hegedülnek, s megtörténhet, hogy a szülők is játszanak valamilyen hangszeren: "schubertiádákat" rendezhetnek otthon. Nem fognak alkotni egy Amadeus-vonósnégyest, az biztos, hogy Pisztrángötös sem szerepel majd a repertoárjukon, de aki próbálta már, az tudja, hogy mennyire élvezi az ember a saját játékát, olykor abba sem tudja hagyni. Diákkoromban annyit hegedültem a vakációkban, hogy kimerült a kezem, nem voltam már képes megtartani a hegedűt.

Hány édesanya érezte már a hiányérzetet.Ha kisfia volt, egy kislány is kellett volna, s az édesapának a kislány mellett egy kisfiú. Csakhát...
Édesapámék heten voltak testvérek, egy kis húguk meghalt. Két nagynénémnek nem volt gyermeke. Egyik elvált, amásik nem gondolt az anyaságra. Öregségükben nagyon egymásra voltak utalva. Állandóan fiatalságukat, boldog gyermekkorukat elevenítették fel jókat kacagva. Az egyke megöregszik, magára marad, de nem panaszkodhat ilyen léleküdítő gyermekkori dolgokba.

Milyen örömünnep van a szülőknek, ha a kihúzott asztalt körülülik a gyerekekkel. Apósom már betöltötte a 90. életévét, anyósom 11 évvel fiatalabb. Hat gyermekük van, számos unokájuk, dédunokájuk. Csak ők a megmondhatói, mit éreznek, ha szombatonként összejöhetnek az "ősi" otthonban. Apósom még mindig megmúveli a kertjét, mindenféle gyümölccsel ellátja a nagycsaládját. Az ilyen összejöveteleken saját termésű borát szolgálja fel.

Egykés kismamák, azéret ez mégiscsak valami!

- Boldog az a család, amely együtt van! - mondja egy kínai közmondás. Roppant egyszerű dolog. De milyen életigazságot fejez ki! És érezzük, hogy ebben az egyszerűségben valamiféle keleti finomság rejtőzik.

Ha meghal az egyke (isten ments!), nincs kire hagyni csekély vagyonkánkat sem. A dédelgetett könyveinket, a bútorainkat, az ereklyeként őrzött mozsarat, tányérokat (a mi mozsarunkra gondolok.)Mindig megilletődve eszünk azzal az ezüstvillával, amelyet édesapám az orosz fogságból hozott az első világháború után.

Ha meghalunk, nincs senkink, eldobják a fényképeinket. A halott szempontjából már nem egy tragédia, de megtörténhet, hogy a halála előtt még fájdalmat okoz neki.

Kis örömek, kis bánatok. Mennyire hiányoznak a mai ember életéből. Hiányzik onnan minden. A finom érzelmek hiányában már nem igazi ember az ember.

Ha neveket említek, a kegyeletes megemlékezésért teszem ezt, az illetők nem élnek. Meghalt egy nageyon idős nénike az udvarunkban, Szőcs néni. A férje igazgató-tanító volt valamikor vidéken, ő néhány évvel korábban halt meg. De elvesztette Szőcs néni az egyetlen fiát is, nem sokkal a saját halála előtt. A temetésén csak öten voltunk, udvarbeliek. Ez sem tragédia, de mindenesetre szomorú dolog. Akármilyen idős a pedagógus, ezreket tanított meg írni, olvasni, számolni, viselkedni. Többet érdemelne. Nem volt senki, aki idejében megrendelte volna a gyászjelentést.

Bartha Zoltán jogász barátom 35 éves korában halt meg szívinfarktusban - másnap akarta megkérni választottja kezét. Egy év múlva meghalt az édesapja is. Édesanyja magára maradt. Nagyon sokáig élt még, de azt hiszem, büntetésképpen. Szegény. Állandóan sírt és átkozta magát, miért maradt egy gyermek mellett, mikor több is lehetett volna.

Kismamák, mamajelöltek, gondoljatok a nagyszülőkre is. Ők még többen voltak, el sem tudják képzelni az egykeséget, a gyermektelenséget. Tegyétek boldoggá hátralévő rövid életüket!

Ha nincs Petőfi István, nincs az "István öcsémhez" sem. Ha nincs Petőfi Sándor, nincs az "Anyám tyúkja", a "Füstbement terv" sem. Ha nincs Klári és Lóci, "nincsenek Klári- meg Lóci-versek sem. Ha nincs a kis Eliz, nincs a "Für Elise" sem, ami egyébként a véletlen folytán keletkezett.

Mennyivel szegényebbek volnánk.

Az egykés édesanyák is állampolgárok, s beletartoznak a magyar nép fogalmába. Nekik is van hazájuk, a magyar haza. Vannak nagy nemzeti költőink, mint amilyen Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és mások. Van Dunájuk és Balatonuk. A szőke Tisza számukra is a legmagyarabb folyó. Kossuth apánk az ő apjuk is. A Himnuszt, a Nemzeti dalt és a Szózatot nekik is írták. Az elszakadt magyarok szíve szerte a világon értük is dobog. Nem érzik ezt a nagy összetartozást, s az ezzel járó elkötelezettséget? Nekem nagyon fáj, de ki kell mondanom: bűnösök és önzők az ilyen anyák. Igen azok: ha egészségesek és az életkörülményeik elfogadhatók. Semmi más nem kell a gyermekvállaláshoz. Még a jólét és a vagyon sem. Ha van magyarságtudatuk.

A hazát áldozatok árán is szeretnünk kell, anyusok! Akár életünk feláldozásával is. Hányan kimondták ezt a nagy költőink közül! És hányan odaadták az életüket! Csak egy-két nevet említek. Balassi Bálint és Petőfi Sándor önként vállalta a halált. Széchenyi István és báró Kemény Zsigmond megőrült, nem tudta elviselni a haza bukását. Vörösmarty sem. Az aradi tizenhárom esete semmi? Gróf Teleky Pál főbe lőtte magát, semmint becstelen magyarként éljen. Szabédi László professzor bánatában és csalódottságában a vonat elé vetette magát, mikor egy jellemtelen magyar egyetemi hallgató felajánlotta egy gyűlésen, hogy ne legyen külön egyetemünk, ne legyünk szeparisták, egyesítsék Kolozsvárt a magyar és a román egyetemeket.

Az ilyen esetekre nem gondolnak az egykés és a gyermektelen nők?
Őket is vállalták tiszteletre méltó szülők!

Magyar nők, magyar anyák, ti vagytok az óriások, nem mi. Ti vagytok a magyarság anyái. Kérve kérünk: gondoljátok meg!
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Hogyan látták pusztulásunkat?2
  2009-06-09 16:23:07, kedd
 
 
Hogyan látták legjobb magyarjaink pusztulásunkat? 2.


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt.

Készült: Borsodi Nyomdában, Miskolc, 1990.

Illyés Gyula: Szekszárd felé

Kis vonat megy nagy domb-
oldalon,
terhes kicsi hő
a vonaton

Jár itt is, ha más nem,
a szeme,
affajta, ki nem rossz
sohase.

Homloka az ablak
üvegen,
rázódik a tengely
ütemen.

Néz ki, bólogatva
szüntelen,
oldalvást a vastag
üvegen.

Nézi, mit a tágas
táj kínál,
gyermeke helyett is
nézi már.

Mosolyog és pillog
nagyokat,
mint lány, ha szeszet, édest
kortyogat.

Ablak rázta arca
szeliden
azt bólintja folyvást,
hogy igen.

Ízlik neki, lám csak
a világ,
száll szemén át park és
pusztaság.

Pusztai menyecske
jelzi ezt
üveggyöngye, gyöngyön
kis kereszt.

Kereszt mellett kis kép:
az ura,
térdén köteg színes
brosura.

Szalad át szemén ház
és fasor,
szökdel ajkán egyre
friss mosoly.

Mintha nem pillái
közt, de szép
szája hosszán szállna
a vidék.

Tábla búza, tábla
baltacim
hagyja szinte ízét
ajkain.

Mintha nem pillái
közt, de szép
szája hosszán szállna
a vidék.

Lebeg az lágy élmény
közegén,
anyjában is egy nép
közepén.

Most dől el, mivé, s mint
alakul,
most érinti tán egy
titkos ujj.

Úgy becézi, hívja
a világ,
mint házából rég mi
a csigát.

Megy szülőmegyémben
a vonat,
bennem is megy jó sok
gondolat.

Itt vitt egy kis nő rég
engem is,
itt alakult az én
lelkem is.

Néz, néz a kis asszony,
gyűjtöget,
termi csöndesként a
gyermeket.

Hova viszi, honnan,
nem tudom,
fölvidít, hogy vele
utazom.

Nézem úti tájként
a szelíd
nőn a tegnap és ma
jegyeit.

Jár szemem a terhes
kicsi nőn,
s azt gondolom, itt megy
a jövőm.

Visz tovább egy népet:
eltakart
csempészáruképp hoz
egy magyart.

Egy ilyen jó nőben
rég Babits
épp talán anyámat
látta így.

Gondolta, hogy abban
él, aki
őt fogja fejében
hordani?

Jár a szemem a kedves
kis anyán,
s azt gondolom, itt megy
a hazám.

Viszi, mit se tudva,
szakadék,
örvény fölött Árpád
örökét.

Benne él talán, ki
engemet,
holtomban is meg-meg-
emleget!

Gondom, hitem, eszmém
talaja,
öröklétem vagy te,
kis anya.

Néznem is jó téged,
megbocsásd.
Kívánok szerencsés
utazást!

Nem kívánom részletesen magyarázni a verset, hiszen a legegyszerűbb ember is megérti az eszmei mondanivalóját azonnal, ha figyelemmel kíséri sorait, de egy dolgot mégis megjegyzek. Legcsodálatosabb nak a magyar anya, a magyar magzat és a magyar táj összeolvadását tartom, benne, a nagy költő azonosulását mindazzal, ami magyar.

Erre a költeményre még hivatkozni fogok.

Nehéz volna felsorolni, de még nehezebb volna kikutatni mindazok nevét, akik valaha is írtak vagy felszólaltak a gyermekvállalás érdekében. Magam sem kutattam át mindent, csak néhány írásba volt időm és alkalmam betekinteni. Az egész életem egy esztelen tempó diktálta rohanás volt, de évtizetedek óta bosszankodom fajtáink kihalása láttán és szüntelen rágódom azon, mit tehetnénk és hogyan. Tiszteletadásképpen kiírom még ide azok nevét, akikkel a Megvető Könyvkiadó kiadásában megjelent és említett Kodolányi János és Fülep Lajos könyvekben találkoztam, hogy újabb lehetőséget adjak a megismerésükre, gondolataik népszerűsítésére, hiszen legjobb magyarjaink közé tartoznak mindannyian és a "Gondolkodó magyarok" sorozatnak is az a célja, hogy minél többen tudjanak róluk. Pezenhoffer Antal római katolikus, Kovács Pál protestáns szempontból közelítette meg az ügyet. Semlyén István gondoskodott róla, hogy Romániában is megismerjék Fülep Lajosnak "A magyarság pusztulása" írását.
B. Bernát István a huszas évek állapotát igyekszik megvilágítani. Nagy Károly (1868-1926.) teológustanár Menenius Agrippának a testrészek egymásrautaltságáról szóló híres beszédével oktatta népét. Zichy János (1868-1926) arra figyelmeztetett, hogy ne tépelődjünk mindig a múlton, ne tépjük fel újra a más hegedő sebet, de ha mákonyálomba ringatnánk nemzetünket, ez feltétlen megbosszulná magát. Geőcze Sarolta 1926-ban a Magyar Társadalomtudományi Társulat értekezletén tartott előadást, az örökösödési törvény módosítását követelve. Egy új örökösödési törvénytervezet vázlatát is előterjesztette.
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Hogyan látták pusztulásunkat?
  2009-06-08 20:21:20, hétfő
 
  Hogyan látták legjobb magyarjaink pusztulásunkat?


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt.

Készült: Borsodi Nyomdában, Miskolc, 1990.


Láttuk, hogy a magyar nép történelme háborúk és természeti pusztítások sorozata. Ha a belső viszályokat is hozzáadjuk, még szomorúbb a kép. Talán nincs is olyan városunk, amelyet az évszázadok folyamán többször fel ne gyújtottak volna, s ha mégis akadna néhány ilyen, azokat is a nagy szárazságok idején keletkezett tüzek perzselték le. A "sírva vigad a magyar" szólás nagyon is megalapozott.

Már a szabadságharcot megelőző évtizedekben is erős nemzetfájdalom szólal meg költői húrokon, a romlásnak indult magyart siratják, amely csak nevében él.

Széchenyi Hitele hirdette először teljes meggyőződéssel és bizakodást keltve, hogy van magyar jövő, Magyarország nem volt, hanem lesz. Nem is egy költői mű, hanem egy politikai röpirat. Egy olyan ember bízott bennünk - milyen szomorú dolog ez is - , aki később önkezével vetett véget életének. Kétszeresen is szomorú: a legnagyobb magyar.

A reformkorszakot megelőző költők általában nem is az egész nemhethez, hanem valamelyik osztályhoz intézték szavaikat, még a fiatal Vörösmarty is a nemességet buzdítja. Csakhogy az ő költészetében végül összegződnek a korábbi iskolák vívmányai, ő nemzeti költővé válik, sőt az emberiség költőjévé, a nagyvilág megváltására gondol.

Csak egy ilyen széles látókörű költőnk fedezhette fel azt a történelmi tanulságot is, hogy magyar gyermek nélkül nincs magyar jövő, létszámunk már nem elégséges ahhoz, hogy uralmunkat megtarthassuk saját hazánkban. (Ezt persze nem tanítják iskoláinkban. Egyetlen miniszterünknek, tankönyvszerzőnknek sem jut eszébe.) "Az úri hölgyhöz" című költeményében, amely l841-ben keletkezett, annyi drámaisággal követeli a magyar gyermekeket, hogy a könyörgéstől a kegyetlen átokig minden elképzeléseket, hogy a könyörgéstől a kegyetlen átokig minden elképzelhető ráhatási formát felhasznál az úri hölgy (nemesasszonyunk) meggyőződésére: "anyára vár egy újabb nemzedék" - s ha ezt nem érti meg,nem lehet igazi hazafi, minden szépsége ellenére értéktelenné válik. A kérdés fontosságát, a drámai ráhatás súlyát a kérdőjelek özöne, s a felkiáltójelek gyakorisága is igazolja. De nem magyarázok tovább, remélhetőleg hatásosabb lesz, ha az elfelejtett vers egésze szegeződik mai asszonyainkra is, akiket az évsreől évre megismétlődő fájdalmas statisztikai adatok még mindig nem bírtak rá legszebb elhivatottságuk vállalására.

Íme a megrázó költemény:

Az úri hölgyhöz

Fürtidben tengervészes éj,
Szemekkel, mint a csillagtűz,
Hol annyi gőg és annyi kéj,
Ki vagy te márványkeblű szűz?

Bírván az istenek minden kegyét,
Imádva férfiaknak általa,
Szép és dicső, s lélekben oly setét,
Milyet derült arczodnak hajnala.

Nincs hát remény? nincs semmi kegyelem?
Hiába minden esdeklés szava?
Hiába kér leghőbb érzelem?
Nem olvadoz fel hő kebled hava?

Egy eskü kell, egy néma fogadás:
"Szeretni e mindent adó hazát!"
Mert hát szemedben büszke tagadás?
Mért áruló a hang, mit ajkad ád?

Pedig nem mondhatod, hogy nincs szíved,
Szeretsz pompát, hízelgő csapodárt,
Hintót, lovat, sőt, hitvány ölebet,
És selymidért imádod a bogárt.

Mind állat, és hívságos semmiség,
Hízelgőd is, ki hűséged hazud!
És mégis, mégis - oh, türelmes ég! -
Kedélyed rajtok édelegni tud.

Míg a könyük hiába fénylenek
A hon szemén! - Hah gőgös Goneril,
Megemlékezz, hogy vannak istenek,
S még van kezökben bűnt torolni nyíl.

Az apaátok teljesedni fog.
Az apaátok súlya szörnyű lesz
"Tenned fajodban éljen ostorod,
Csaljon meg a kit legjobban szeretsz.

Hervadjon el szépséged! a gyönyör
Váljék utálattá, ha ízleled,
S midőn panaszban bánatod kitör,
Legyen kaczaj reá a felelet."

De nem, te nem vagy bűnös. Nevelőd
Jellemtelen kornak volt gyermeke.
Gyengéd szíved hajlott a kény előtt,
S megvette a szellemtél hidege.

Mi vagy te most? Kérdezd meg magadat.
Angol talán? vagy német, francia?
Igen, ha megtagadnák fajokat,
De ah előttök szentség a haza!

Te azt nem ismered - nincsen hazád -
Nincs nemzeted - nincs mondható neved -
És a mi van, gyalázat szennye rád!
Mert esdeklő szülődet megveted.

Erényeink senki sem hiszen,
Mert a mi fő, nincs meg sugári közt,
Csillag vagy, tündöklő és üdvtelen,
Félünk, csodálunk, mint az üstököst.

Asszony vagy, a leggyarlóbb, semmi más.
Nemednek nincsen tiszteltebb neve,
Gyöngéd, hol annak lenni árulás,
Szívetlen, a hol égnek kellene.

Buzognod e hon- és e nemzetért,
Mint égnek minden nemzet hölgyei:
Nem kérünk munkát s áldozatra vért,
Miért esdünk: részvéted kegyei.

S mindeddig ezt te megtagadhatád!
Lásd, miként küzdénk és epedünk,
S csak egy enyhítő szót nem monda szád,
Könnyed nélkül mit kín volt vérzenünk!

De még előtted áll egy új világ,
Anyára vár egy újabb nemzedék:
Akard, s erényed a fő polczra hág,
Neved dicsőség lángtüzében ég.

Mit szűz hevében égő szív teremt,
Költőt, művészt, hőst és nagy férfiat,
És mindent, a mi szép, jó, tiszta, szent,
Tőled, nemedtől várjuk, hogy megadd.

Kezedben a gyermeknek álmai,
Tündérvilágba lelkes ifjúnak,
A férfi boldogsága: játszani
Ily drága kincsek nem adatnak.

Emeld fel bájaidnak zászlaját,
Utánad kelnek a hon jobbjai:
Gyönyör lesz tűrni hosszú éven át,
Ha díjt szelid kezed fog nyújtani.

Teremtsd elő azon dicső időt,
Hol a magyar szó, s név imádva lesz,
Midőn kegyelmet nem nyer szűd előtt,
Ki e kettőnek ellenére tesz.

A kisdedeknek néma szája kér,
Hogy adj nékik hazát. Ne vond meg azt.
Áldás vagy átok vár e válaszért:
Határozz és kimondtad a sorsodat.

Hiába sűrítette versébe addigi legnagyobb nemzeti költőnk minden tudását, aggodalmát, akaratát, szuggesztív erejét: makacs és önző népünk arról híres, hogy okulni nem tud. A legnagyobb csapásokból sem. Igaz, hogy a hatalmas vers megjelenése után hét évre kitört a 48-as forradalom, ebből pedig a szabadságharc, s a bukás után nem alakulhattak ki a szaporodásnak kedvező életkörülmények - az önkényuralom idején elnyomtak mindenféle magyar kezdeményezést - , de ha figyelembe vesszük, hogy az első világháborúig, tehát hat és fél évtizeden át mégiscsak békében éltünk, s megindult közben a gyáripar fellendülése, s az ezzel együtt járó polgárosodás, akkor történnie kellett volna valaminek legalább polgárságunk körében, csakhogy ennek a rétegnek jelentős százaléka idegen volt, nem érdekelte a szaporodás. A nagybirtokrendszer visszaerőltetése pedig olyan körülményeket teremtett, melyek következménye az a nagyméretű századfordulói kivándorlás, amiről már szó esett.

Történelmünk legnagyobb csapásából az első világháborút követő szétdarabolásból sem tanultunk semmit. Legfeljebb kevesen. Hiába tárták fel tudományosan népünk pusztulásának okit, nem akadt egyetlen kormányunk, amely figyelembe vette volna a tanításokat. Annyival tartozunk azonban az igazságnak, hogy elismerjük: az első világháború után egy teljesen szétdarabolt országot kellett elindítani a fejlődés útján a semmiből, óriási hadisarc kifizetése után, amikor annyi volt a munkanélküli hogy egyetemi végzettségű emberek (jogászok, mérnökök, tanárok) örültek, ha utcaseprői álláshoz jutottak, s közben a nagy gazdasági válsággal is meg kellett bírkóznunk. Sőt: a harmincas évek közepétől már a második világháború körvonalai is kirajzolódtak. Ismét a nagy történelmi átok: sohasem kaptunk annyi időt a történelmünktől, hogy egy kicsit rendbeszedjük magunkat gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg, hogy igazi nemzettudatunkat is kialakíthassuk.

Ám a halálos sebet a nehéz körülmények között is ápolgatni kellett volna. Legszegényebb paraszti tömegeinktől nem sokat várhattunk. Sem a hazafias érzést nélkülöző dzsentriktől, vagy nagybirtokosainktól. Mindezek ellenére történnie kellett volna valaminek a szűkebb rétegekben. Sok ilyen réteg volt, gondoljunk például a papok, tanárok, tanítók, iparosok, kereskedők, kis- és nagytisztviselők, kis- és középbirtokosok, orvosok, politikusok - felsorolni sem tudom rétegére.

Nem az elfogult református ember beszél belőlem (tényekkel tudom bizonyítani, hogy nem vagyok az), de történelmi szerencsétlenségnek tartottam mindig, hogy katolikus papjaink nem nősülhetnek, mert olyan társadalmi réteget jelentenek, amelynek nemcsak az erkölcsi alapja volna meg az egészséges családalapításra, hanem az anyagi és lakáskörülményei is adottak, s minden bizonnyal a legszebb példát mutatnák szerte az országban. Nekem ne beszéljen senki: ha görög katolikus papok teljesíteni tudják Istentől kapott hivatásukat a családvállalás mellett is, ugyanilyen mértékben képesnek tartom a római katolikus papokat is. Tudomásom szerint Amerikában komoly tábort alkotnak azok a katolikus papok, akik a nősülés jogáért kiálltak. Meg aztán tegyük a kezünket a szívünkre: a nőtlen papok valóban nőtlenek is? (Ezerszer is tisztelet a kivételnek!) Engedtessék meg már, hogy ne soroljak fel konkrét eseteket! Akkor pedig sokkal jobb egyenesen a mennybe menni, mint botladozva.

A románoknak volt eszük, illetve nemzettudatuk, amikor a Habsburgok arra kényszerítették őket, hogy pápai irányítás lá kerüljenek, a görög katolikus vallásra voksoltak. Nehéz volna kiszámítani, hogy azóta is hány utóddal gyarapították nemzetüket a román görög katolikus papok. (Belényesi paptanáraim kivétel nélkül sokgyermekesek voltak a görög katolikus Samuil Vulcan Gimnáziumban.) Nem restellem bevallani, valósággal őrjöngtem az örömtől, mikor megtudtam, hogy lengyel ember lett a pápa, abban reménykedve, hogy egyszer, s mindenkorra megszünteti a cölibátust.

Vörösmarty versének megírása után 85 évnek kellett eltelnie, hogy valaki a kezébe vegye a stafétabotot és továbbfuttassa a nemzetmentő gondolatot. Ez a nagy hazafink Kodolányi János volt. (1899-1926) 1926-ban három részből álló cikksorozatot jelentetett meg a Pesti Naplóban, melynek címei: "Egy magyar vidék pusztulása", "Az egyke nyomán Baranyában", "Lehet-e az egykének gátat vetni?" A három tanulmány kisebb átdolgozással röpiratként is megjelent "A hazugság öl" címen. (Kodolányi örökösei 1987-ben újból megjelentették ezt a röpiratot a Magvető Könyvkiadó "Gondolkodó magyarok" sorozatában.)

Főbb gondolatai a következők:

Máere Ravasz László református püspök is megállapította dunántúli körútján, hogy a református hívek körében nagyon pusztít az egyke, egész falvak vesznek ki, de minden ellene fordított küzdelem eredménytelen.

A földkérdés megoldásától függ, hogy Magyarország megmarad-e, vagy elpusztul. Olyan örökösödési törvényre volna szükség, amely kimondaná, hogy minden család földterülettel rendelkezzék, amekkorát meg tud művelni. A csökkenő családok földjét olyan családokra ruházza át az állam, amelyek szaporodtak, mégpedig a szaporodás arányában, s ha a család kihal, a földje szálljon vissza az államra. Lehetővé kell tenni, hogy a rokon családok szövetkezetekbe tömörüljenek, hogy a közös érdek összekapcsolja őket, s hogy mezőgazdasági gépekhez jussanak, tenyészállatokkal rendelkezzenek.

Az igaz, hogy az egykeség főképp a református falvakban pusztít, de ez nem azt jelenti, hogy a református vallásban már nincs meg az erkölcsi szó, amely véget vethetne ennek az állapotnak. A valóság az, hogy ezekben az ormánsági falvakban a reformátusok birtokolják a földeket, akik félnek a birtokok felaprózódásától, a katolikus lakosság nagy része pedig földtelen zsellér, vagy cselédember, szaporodását a földbirtoklás nem tartja vissza. Fordított helyzetben a katolikusok nem szaporodnának, s a reformátusok igen.

Az egykeség kiindulási pontja a Dráva menti Bogdása, Siklós, Görcsöny és Vejti, tehát az Ormánság, innen indult el az az erkölcsi züllés, ami a pusztulás lélektani háttere és ami fokozatosan terjed. A nép veszekszik, templomok helyett a kocsmákba jár, vannak községek, amelyek már papot sem választanak, nincs hitük. A lányok sokszor azért késleltetik a férjhez menést, mert az örökös halálát várják, hogy ők legyenek az egyedüli örökösök. A földéhség következménye gyakori hitves- és gyermekgyilkosság. Az ormánsági paraszt üzérkedik, idejének jelentős részét vásárokon tölti, állatokkal kereskedik, pálinkával kezdi a napot és borral folytatja, s agyvérzésben hal meg. Már a kétéves gyermeket is italozásra szoktatják.

Rohamosan hódít a nazarénus vallás. A bűneibe belefáradt asszonynép a vallásos miszticizmusban éli ki hisztériáját. A millenista asszonyok a Megváltót várják és gyermeket nem vállalnak. Az egykés pszichózis tömegjelenséggé vált.

A tanulmány megállapítja, hogy szomorú képet nyújt a sok-sok vénkiasszony tanítónő és agglegény tanító. Ez rossz hatással van a lakosságra. Követeli, hogy juttassák jelentősebb munkakörökbe az anyákat.

Kodolányi szerint a magyar közigazgatás csak politikai és pénzügyi szempontokat érvényesít és nem veszi figyelembe az orvosi szempontokat.

Nehéz volna felsorolni a népnevelő író valamennyi meglátását és érvét. Számos tanácsát ma is hasznosíthatnánk.

Kodolányit nagyon elkeserítette, hogy "A hazugság öl" megjelenése után sem történt érdemi intézkedés, biztató változás. "Szép faj, magas, erős és értelmes. Viselete csodálatosan tiszta és szép...Kivesző, öngyilkos nép... Kár érte!" - így siratja fajtáját évek múltán is. Még láthatta: olyan falvak is vannak már az Ormánságban, amelyekből az ősi lakosság - mondhatni - kiveszett.

Kanyarodjunk még vissza 1926-hoz!

"A hazugság öl" 1987-es kiadásának végén "Jegyzetek"-et találunk többek között a már említett Huszár Károly képviselőház alelnökre vonatkozó adatokat is. Megtudjuk itt (49-51. 1.),hogy Huszár Károly több alkalommal és helyen is felszólalt az "egyke" kérdésében, például a Magyar Társadalomtudományi Társaság 1926. december 2-3-i ülésén. Feltétlen szükségesnek tartotta, hogy részletesebben idézzek értékes és ma is időszerű gondolataiból:

- "Az egyke a gazdag, de haldokló társadalmak hullafoltja. Minden bomladozó társadalomban megvolt és megvan. Oroszországban a családot igyekeznek ma bolsevizálni, mert tudják, hogy a keresztény társadalomnak az az alapja. De éppúgy rombolják a családot a neomalthusaianista női és férfi írók, akik a családi élet "bilincseit" akarják széttördelni, s míg az anyasághoz való jogot hirdetik, hadat üzennek a házasság szentségének s a népes családnak. A nemi ösztön szent ajándék, mert az ember azáltl válik a teremtés részesévé, ők ezt a szent ösztönt az erotika csömörletébe fullasztják, az egyéniség szabad kiélését a nemi élvezetekben keresik, s a születések korlátozását jogosnak mondják. Ezt a pogány gondolatot oltják bele a modern lélekbe, s ezzel a szabad szerelem és az egyke kiöli a tehetségeket, a nemzet általa meddővé válik s visszafejlődik. Holott az áldozatos családi élet utáni vágy a fejlődés legerősebb rugója: ahol ez megvan, ott nincs válás és öngyilkosság, hanem megvan az élet bátorsága és az egészséges erőkifejtés... Nálunk az egyke elleni küzdelmet a nemzet létérdeke parancsolja. 340 magyar község egykés, de elterjedt már a társadalom minden rétegében, s jobban pusztítja fajunkat, mint a világháború, vagy egykor Mohács. S az egyke által meglazult az erkölcsi alap, azzal függ össze a válások szaporodása is, 1894-ben még 9 %, 1926-ban már 76 %. Ma a bűn üldözi az erényt, a bűnösök hivalkodnak, s az erényeseket gyalázzák a többgyermekes anyát az egykések üldözik, verik, elűzik. Pedig minden nemzet erkölcsi színvonalát a család adja meg: a haladás is csak a családon keresztül érvényesül. Azért kell a népes családoknak segítő szociálpolitika... Át kell térni a családi bérrendszerre... A magyar társadalom fele - 900.000 család - már nem szaporodik" (Társadalomtudomány, 1927. 454-455.)

Az "egyke"-és e"egyse"-ellenesség következő lelkes harcosa Fölep Lajos zengővárkonyi református lelkész volt, aki 1929-ben szintén egy cikksorozatot jelentetett meg a Pesti Naplóban. Tizenöt-húsz cikkre számított, de csak ötöt közölt. Nem mondja meg, miért. Sírva, könyörögve kéri nemzetét: ébredjen fel végre, mentse meg életét. "Mi lesz a magyarsággal?" - zokogja szó szerint. A háborúnál is nagyobb veszedelem szakad reánk, ha így folytatjuk. Kétségbeesetten figyelmeztet, hogy az egykeség és a gyermektelenség ma már nem ormánsági, hanem országos jelenség: létkérdés, amelynél ma, ezt nem lehet eléggé hangoztatni, nincs is nagyobb és égetőbb a számunkra. Amíg a magyarság ezt a kérdést gyökeresen és a halál helyett az élet nevében nem oldja meg, addig hiábavaló minden igyekezet bármi más téren... Ha van a világon nép, melyre el lehet mondani, hogy szerencsétlen, úgy a magyar nép az... Húszezer magyar é vente, nyolc-tíz magyar falu évente... S akárhogy is - ez nem a mi esetünk. Ugyan mennyivel öregebb a mi népünk a többi ma élő, virágjában lévő növekedő népnél? ... Minden mindennel összefügg. Minden mindennel kölcsönhatásban él. Minden összefogva pusztít... A nemzet létének alapja nem a föld, ipar, kereskedelem,nem a jó törvények, jó közoktatás, hadsereg, hanem a - család -... Ne feledjük el:..Nincs szerencsétlenebb politika, mint az igazság elhallgatása és elkendőzése.

Cikkeiről ezt mondja:

- "Azért írom őket fővárosi lapba, mert ...fölfelé, s kormányra akarok hatni velük, hogy történjék már végre valami pusztuló magyar népünk megmentése érdekében.
Esküszöm: fékeznem kell magam, hogy ne idézzem tovább ezeket a megrendítő gondolatokat. Összeszorul az öklöm: nem lehetne felelősségre vonni a mindenkori kormányunkat, a vezetőket? Mégiscsak abszurdum, hogy fel sem vetik, még távlati tervként sem az egyketörvény kérdését! Hát képtelenek felfogni a súlyát? Hát magyar emberek ezek? Alakuljon egy olyan párt, vagy akármilyen tömegszervezet, amely mindenekelőtt az egyke és az egysetörvény bevezetéséért harcolna, s ugyanakkor mindenért, ami ennek a törvénynek a gyakorlati megvalósítását sokoldalúan biztosítja.

Az említett "Jegyzetek" utolsó oldalain Bálint György néhány értékes gondolatát olvasom. Például: ..."Egész politikusi életművek épülnek kizárólag arra a célra, hogy az illető bebizonyíthassa, mégiscsak neki van igaza, mégiscsak az övé az utolsó szó, mégiscsak az ő emberei fogják megkapni ezt vagy azt a vezető szerepet. A magyar élet súlyos gyakorlati kérdéseivel inkább csak jelszavak formájában találkozunk. Az egyke már hosszabb idő óta szerepel a legkülönbözőbb világnézetek szólamlistáján, de mi történt eddig komolyan? A semminél is kevesebb. Közben pedig az egykéből fokozatosan "egyse" lesz, nagy magyar vidékek elnéptelenedése bekövetkezik a kisebb, de nem kevésbé tragikus "belső Trianon (Bálint György: Utolsó percek. Bp, 1971. 179-180.).

Szabó Dezső-idézettel zárul a sor:

A gyermekekben gazdag család első természetes feltétele elalkudhatatlan követelménye: hogy a szülők lássák, lássák nem propaganda újságcikkek hazafias frázisaiban, nem rádióbájzengzetekben, nemhíglevű politikai ígéretekben, hanem: lássák az egész magyar élet intézményesített akaratában, az egész magyar társadalom minden szervezettségében: azokat az utakat, amelyeknek gazdag választékában gyermekeik, bármennyi is van, megtalálják pályájukat tehetségük, hajlamaik szerint a kiképzés, az elhelyezkedés, az érvényesülés: az örök folytatás felé. (Szabó Dezső: Az egyke. Bp. 1942. Ludas Mátyás füzetek 76... sz. 8-9.)

József Atttila a Hazám című hatalmas versében - legnagyobb magyarságverse ez - összegzi a társadalmi nyomort, s ezeket írja:

"Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár


bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely hitetlen csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék,
föl kéne szabadulni már!"

Negyven éven át súlykoltam tanítványaimba ezt az idézetet, tanterveink és tankönyveink útmutatása alapján, hozzáfűzve, hogy íme, ez a kapitalizmus, ekkora nyomorral jár. Az 1937-ben íret vers nem hazudott, a Trianon utáni Magyarországon még elég széles rétegekben létezett a társadalmi nyomor, de ma, 1990-ben az elmebaj, az egyke, a sivár bűn, az öngyilkosság és a lelki restség még nagyobb mértékben megtalálható, s hozzátehetjük még az esztelen méretű alkoholizmust, a dohányzást, a válást, a családi élet és közbiztonság hiányát, az elidegenedést, a nemes érzelmek hiányát, az állati ösztönök eluralkodását, az elviselhetetlen lakáshiányt (ami arra kényszerít tízezreket az országban, hogy az állomásokon és parkokban aludjanak), a kábítószer-fogyasztást, az abortuszok csillagászati számát, a mindenütt tapasztalható csalást, megtévesztést, a tiszteletlenséget, az udvariatlanságot - ki győzne mindent felsorolni! És mégis, meg kell találnunk az utat az egészséges magyar család, a magyar gyermek, a magyar jövő felé.
A kommunisták nemcsak rengeteget romboltak, hanem csináltak is valamit. Ezt én mondom, aki nem vagyok kommunista, sőt a kommunizmus egyik áldozatának tekinthetem magam. Adódott egy probléma, amely megkívánta, hogy megtekintsek több mint 20 miskolci iskolát. Nagy részükben sohasem jártam. Meglepődtem, hogy mennyi szép iskolája van a városunknak.Irígylésre méltó komforttal, kényelmes tanulási lehetőségekkel - ahhoz viszonyítva pláne, hogy milyen körülmények között tanítottam sokáig Romániában. Az egyik folyosón, mikor senki sem látta, elsóhajtottam maga: Istenem, add, hogy ezek az iskolák sohase néptelenedjenek el!

Az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar költője kétségkívül Illyés Gyula volt, aki egyben igen jelentős prózaíró, drámaíró, sőt politikus is, noha ezt a ténykedését nem hivatalos formában gyakorolta. Nagy nemzeti költőnk a haza bölcse, az egyetemes magyarság támasza, hiszen az erdélyi magyarság sorsáért is kiállt mindannyiszor, s nevének hallatára a világ minden táján élő magyarok meghajolnak. A magyar költők szemében ő volt a "mester", a tudásban, magatartásban követendő példa: az új magyar Goethe. Csak ekkora tekintély volt képes belemagyarázni Kádár János fejébe is, hogy vigyázzunk, bajtárs, mert akit ti kuláknak neveztek és üldöztök, az a magyar parasztság legdolgosabb, legszorgalmasabb rétege, aki épp ezért vitte valamire, meg azért, mert nem részegeskedett el, a pénzét, vagyonát megbecsülte.

Nos, ez az Illyés Gyula dobta be az egykekérdést ismét a magyar közvélemény tudatába, mikor megjelentette a Nyugatban a "Pusztulás" című írását 1933. szeptemberében. Ő haláláig harcolt a magyar gyermektelenség leküzdéséért. Csak néhány írását említem meg: Magyarok (1939), Újszülött (1956), Szekszárd felé (1956), Itt élned kell (1976).

"Szekszárd felé" című versét több okból is teljes egészében közlöm, akár Vörösmarty és Ady koreábbi kiírt egy-egy művét. Először azért, mert a költemények önmagukért beszélnek, hadd lássák az olvasók szóról szóra a költők szavát, eredeti, művészi hatásukkal. Sokan nem is jutnának hozzá ezekhez a versekhez, csak hosszas utánajárással. Másodszor: a dolgozók középiskoláiban találkozhatnak a felnőtt hallgatók ezzel a költeménnyel, ami Madocsai László érdeme, a Kiegészítő Irodalmi szöveggyűjteményt a IV. osztályosok számára ő állította össze. A többi szöveggyűjtemény-szerkesztő számára alkalmat adhat az erre való hivatkozás, hogy megjelenjék arcukon halvány pirulás formájában az ősi szemérem: ők nem tartották fontosnak mindmáig, hogy a magyar gyermek igénylésének kérdése bekerüljön nappali tagozatos tanítványok tantervébe is.



 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Napjaink a számok tükrében
  2009-06-06 18:47:18, szombat
 
 
Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt.

Készült: Borsodi Nyomdában, Miskolc, 1990.


Ma már mindenki tudja, hogy hazánkban mélyponton van a születések száma. Ugyanakkor a Kossuth rádióban hallottam 1988. augusztus 23-án, hogy a halálozások száma nálunk a legnagyobb a világon.

Az Észak-Magyarország 1988. november 5-i számában olvasható: "Magyarországon 1957. és 1986. között több, mint 4 millió magzatot tettek el hivatalosan.
Ugyancsak az Észak-Magyarország 1989. április 5-i számából idézek: "Latin-Amerikának 30 évre van szüksége lakossága megduplázásához - nekünk 360 esztendőre.
1960-ban 10 millió lakosa volt hazánknak.
1970-ben 10.314.000,
1980. január 1-én 10.710.000,
de 1987-ben már csak 10.604.000, tehát 7 év alatt 106.000-rel csökkent lakosságunk száma.
Kinéztem az iskolai atlaszból: ez annyi, mintha elvesztettünk volna Hódmezővásárhely, Hatvan, Balassagyarmat és Kőszeg lakosságát és még 6000 főt.
Belgium területe 30.514 négyzetkilométer (valamivel kisebb, mint a Dunántúl), lakosainak száma pedig 9.695.000 fő.
Hollandia területe 30.514 négyzetkilométer (valamivel nagyobb, mint a Dunántúl), lakosainak száma 13.269.563 fő.
A Dunántúlon 2.833.000 ember él. (Feltehetően azóta kevesebb, az említett két országban pedig több, mert az atlaszt évekkel ezelőtt készítették.)
Az adatokból megállapítható, hogy hazánk területén mostani lakosságunk kétszerese is megélhetne.
Ha így haladunk, beteljesedik rajtunk Herder (1744-1803) jóslata, amely szerint: "A magyarság történelmi hivatása az volt, hogy a kereszténység védőbástyája legyen, ezt a hivatását betöltve, elvesztette létértelmét és el is fog tűnni lassan a népek sorából."
(Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, 1935 Révai Kiadás, 302. 1.)

Egy matematikából bukásra álló kisdiák is könnyen kiszámíthatja, hogy mikor pusztul ki az utolsó ember hazánkban, ha így haladunk. A "fehér pestis" pusztít bennünket.
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
A gyermekigénylés szükségesség
  2009-06-05 18:04:19, péntek
 
 
A gyermekigénylés szükségességére utal egész történelmünk, amely pusztulásunk megszakítás nélküli láncolata

Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt.

Készült: Borsodi Nyomdában, Miskolc, 1990.


Honfoglaló őseink létszámát illetően nagyon megoszlanak a vélemények. Legelfogadhatóbbnak a félmilliós létszám látszik, ami a korabeli viszonyokhoz képest igen jelentős mert a magyarok olvasztották be az itt talált népeket és nem fordítva.

De mennyi lehetett a létszámuk korábban mondjuk, Baksíriában? Tudjuk, hogy őseink egy része itt maradt, nem folytatta a nyugati irányba történő vándorlást. Azok a magyarok, akikkel Julianus barát találkozott, s akiket IV. Béla királyunk szeretett volna hazatelepíteni. Egy kisebb tömegnek nem lett volna mersze vállalni a roppant nagy kockázatot, s megmaradást a sokkal hatalmasabb népek vándorlásának útjában, arra kellett gondolnunk tehát, hogy több tízezres, esetleg százezernél is jóval több testvérünket vesztettük el 1236-ban Magna Hungarikában, vagyis Baskíriában. De nagy érvágás ért bennünket 854 körül is Levédiában, amikor a kummagyarok (Kuma folyó menti magyarok) szakadtak el tőlünk. A kunmagyarság népünknek az a része, amely a besenyők támadásakor a Meótisz-Kaszpi-Kaukázus vidéki őshazánkban elszakadt a mi honfoglalóinktól és attól az időtől kezdve fél évezreden át önálló állami életet élt. Legjelentősebb fejedelmük Gyeretyán volt, fővárosuk Madzsar. Ezeknek egy kisebb töredéke átvergődött a Kaukázus hegyláncán és megszállt a Kur folyó völgyeiben, Perzsia határvidékén. Eze az úgynevezett szavárd magyarok.

Nagyon nehéz volna hozzávetőlegesen is meghatározni a kummagyarok létszámát, csak találgatásokra hivatkozhatunk. Bendefy László, ki nagy odaadással tanulmányozt ezt a kérdést, "A magyarság kaukázusi őshazája" című könyvében így vélekedik: "A besenyő támadás alkalmával a magyarságnak csak a Dontól északra tanyázó törzsei kényszerültek menekülésre. Ha már most a szóban forgó területen a népsűrűség egyenletes megoszlását tételezzük fel, aminek semmi elvi akadálya nincs, világos, hogy a mi honfoglalóink, a meótiszvidéki magyarságnak naegyjában és legfeljebb a felét tehették ki, míg a magyarság másik fele visszamaradt Kummagyariában. Mivel pedig mi honfoglaló magyarságunkról tudjuk, hogy létszámunk a honfoglalás ideján (896) fél-háromnegyedmillió körül volt, következésképpen a kummagyarok a X század elején körülbelül szintén ennyien lehettek (I.m. 63. 1.)

Feltételezhető, hogy Bendefy László méind a honfoglaló, mint a kummagyarok számát kissé felnagyította, az azonban bizonyos, hogy népünk már a honfoglalás előtt igen nagy lészámú magyarságot vesztett el a leszakadásokkal, s ha ez nem következik be, akkor egy szerencsésebb honi településsel talán mg a tatárok és törökök nagyobb pusztítását is elkerülhettük volna, a mai demokráfiai helyzetünk nem mutatna annyira szomorú képet. Sőt: talán hazánk feldarabolása sem következik be.

Tankönyveink a Kaukázus táján élő magyarokat szavárdoknak nevezik, a keleti szomszédnépek pedig szabiroknak mondják őket. Németh Gyula "A honfoglaló magyarság kialakulása" című munkájában azt írja, hogy a szabir szó jelentése: "rendíthetetlen szavárd." Az ő számuk nem nagy, a "Magyarság történeti kronológiája "(1983) is csak néptöredékeknek tünteti fel őket.

A mindenféle csapás a honfoglalás után is állandó velejárója volt történelmünknek. Az Európa nagy részét átölelő kalandozások, a tűzzel-vassal fékezett pogánylázadozások sok véráldozatot, nagy emberveszteséget követeltek. Ennek ellenére a XII - XIIII. század táján - ha a kunokat, a besenyőket és a szászokat is beleszámítjuk - már 2 millió lakosa van Magyarországnak és ez örvendetes eredmény.
De a tatárjárás után egy bajor krónikás már ilyen tragikus képet fest rólunk: "Mgyarországot 350 évi fennállása után a tatárok megsemmisítették". Egyes alföldi megyékben a településeknek a fele elpusztult. Az ország nagy részét érte a csapás. Ki tudná meg mondani, hogy hány embere pusztult el hazánknak! Kétségbeesett emberek félelmét őrzi azóta is a sztereotip szólás: "Jön a tatár!" Rogerius váradi kanonok "Siralmas ének" című írását nagyon sokan ismerjük.

Nagy Lajos királyunk idején (1342-82) ismét 2-2,5 millió ember él hazánkban. Két évszázad alatt alig szaporodtunk, s ha igen, az idegen betelepülőknek köszönhetjük.

Mátyás korában (1458-90) 3,5-4 millió lakosa van Magyarországnak, legalább fél millióval több, mint Angliának. De közel vagyunkmár 1526-hoz, Mohácshoz, mikor 15 óra alatt 15 ezer katonánkat veszítjük el. Bocatius kassai főbíró írásából is tudjuk, hogy 1605-ben Pestnek nincs egyetlen ép háza sem, úgyszintén Budának, s a keresztény iskolamester azon kesereg, hogy mindössze öt gyerkőce van. Hiába nézelődik tovább, csak két török nőt lát az egész Budán.

Fogalmunk sincs róla, hogy a török hódoltság idején hány embert öltek meg hazánkban és mennyi az elhurcoltak száma.

A XVI. század végén a királyi Magyarországon 1,2-1,5 millió ember él csupán, a hódoltsági területeken csak 400 ezer.
1720-ban 3,5-4 millió a lakosság száma ismét, mint Mátyás idején, tehát két és fél évszázad alatt semmit isem szaporodtunk.
1787-ben II József uralkodása idején népszámlálást tartanak, 8,5 millió lakosa van hazánknak, tehát szűk hét évtized alatt számunk kétszeresére nőtt. Örülnünk kellene, de tragikus következményekkel járó helyzet alakult ki, mert kisebbségbe kerültünk saját hazánkban és ez az út vezetett Trianonhoz (amiből persze semmit sem okultunk).

Nagyjából eljutottunk az 1848-49-es szabadságharcig. Mielőtt tovább haladnánk, tekintsünk vissza a járványok és néhány más csapás által okozott emberveszteségekre:

1347 és 49. között, Nagy Lajos idejében volt egy nagy pestisjárvány, kipusztult falvainkba ekkor román telepeseket hoztak.
1456-ban volt egy újabb járvány, amelynek Hunyadi János is áldozata lett, majd 1600 körül ismét, Bocskai János idejében.
Az 1709-13. közötti nagy pestisjárvány a szatmári béke megkötését siettette.
1694-ben, majd 1717-ben a tatárok betörtek hazánkba, s csak a Székelyföldről 7000, illetve 8000 embert hurcoltak el (a meggyilkoltakat nem számítva) és az utóbbi nagy csapást akkora szárazság követte, hogy az emberek szalmát, rügyet, makkot, dögöket ettek, csak Debrecenben 2090 volt a halott.
1738-41 között 310 ezer ember pusztult el pestisben, 1831-ben 250 ezer kolerában, köztük Kazinczy Ferenc is.
Az 1838-49-es szabadságharc nagy emberveszteségét tízezrek kivándorlása követte.

Mivelhogy Miskolcon élek, nem mulaszthatom el, hogy megemlítsem: 1800 és 1880 között városunkban a halottak száma meghaladta a születések számát. Az okok: gazdasági bajok, járványok és sokfajta betegség- természetesen. Ebben az időszakban sok idegen ajkú telepedett le városunkban.

Az első világháború első három évében több, mint 1 millió halottunk volt.

A századforduló táján a nagybirtokrendszer "már" nem, a kapitalizmus "még" nem tudta eltartani a lakosságot, kivándorolt többnyire Amerikába 1,5-2 millió szegényparasztunk, hazánk legdolgosabb, legszaporább, legmagyarabb rétege. Felért egy második Moháccsal. Ennek hatására írta Ady irodalmunk egyik legmegrázóbb, legszörnyűbb hazafias költeményét, az "Ülj törvényt, Werbőczi" című szonettciklust.

A II. vilgháborúban csak Voronyezsnél elpusztult több mint 100 ezer emberünk. a II. hadseregünk, s a háború végén és utána a kivándorlók száma ismét meghaladja az egymilliót.

1956-ban több, mint 150 ezren vándoroltak ki ismét és tegyük még hozzá az Erdélyből kivándorolt magyarok igen nagy számát, ami titok, a magyar politikusoknak fogalmuk sincs róla. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy Causescu uralma idején csak Nagyváradról, korábbi városomból hány tízezer magyar vándorolt ki a Német Szövetségi Köztársaságba. Csak úgy fogadták be őket, ha németnek nyilvánítják magukat. Ezek már németek lesznek mindörökké. Így hálálja meg egykori nagy szövetségesünk, hogy két világháborúban is feláldoztuk magunkat értük. Mikor beszélt például Kádár János vagy Grósz Károly a nagy erdélyi kivándorlásról? Soha. Nem érdekelte őket.

A felsorolásomban nem szerepelnek a tűzvészek és árvizek áldozatai. S hol vannak még a napról napra románosodó mondvai csángók tömegei!

Ha csak egy kis becsület volna bennünk, maroknyi magyarságtudat, nem tűrnénk, hogy a sorsunk ennyire pusztítson, szembekacagjon bennünket. Vállalnánk a gyermekáldást.


 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
A gyermek fogalma...
  2009-06-05 11:30:59, péntek
 
  A gyermek fogalma íróink és népünk tudatában

Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt.

Készült: Borsodi Nyomdában, Miskolc, 1990.


A "gyermek" szó jelentésével, etimológiai magyarázatával sokan foglalkoztak nyelvészeink közül, de tudomásom szerint megbízható eredményhez még nem jutottak. Feltételeztek egy ugor eredetű szótövet és ebből kiindulva egy "csikó" jelentésű osztják és egy "gyermek" jelentésű vogul szóra gyanakodtak. Ám sok a "dzermik" bolgár-török szóban látják a mi "gyermek"-ünk elődjét, s noha nem igazolt kellőképpen ez az elképzelés sem, valamelyest mégis bizalmat keltő. A bolgár-török szó jelentése: fiatal.

El tudom képzelni, hogy a "gyermek" szó hallatára sok ember fel sem figyel, két hete sincs, hogy Temesvárott Causescu szekuritátés emberei felnőttet, gyermeket válogatás nélkül végigpuskáztak. A kismama hasában lévő gyermeket is. De lényegesen nagyobb lehet azoknak a száma, akik még a második világháború gyermekáldozatait is megsiratják, pedig már közel félévszázad választja el őket az akkori borzalmaktól, s ha a televíziójuk képernyőjén pufók kis gyermekarcot látnak, akaratlanul is mosolyra szélesítik a szájuk. A Libero reklámképeit sem tudjuk hangtalanul tekinteni, s az ujjunk bögyén is föléled a vágy, hogy azokat a kis aranyosokat legalább gondolatban megcsipkedjük. A zeneszerzők nemcsak a felnőttek számára komponálnak, de még a gyermekjátékokról és a gyermekkuckókról is van mondanivalójuk. Murillo, a XVII. század kiváló spanyol barokk festője életének jelentős részét kis Jézuskák festésére fordította, s még az utcagyerekek sem kerülték el figyelmét, gondoljunk csak a kockázó gyerekeket ábrázoló festményére.

Nagy forradalmár, tűzokádó költőnk, Ady, így határozta meg a gyermek fogalmát: "A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán-igaz isten."
Elrontott életében azt fájlalta a legjobban, hogy neki már nem lehet gyermeke. Az apaság vágyát senki sem fejezte ki meghatóbban, megrázóbb erővel, mint ő "A fiam bölcsőjénél" című költeményében.

Hűs lugasban vén, nyári napon
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcsőd sírva ringatom.

Álom-testecskédet legyezem,
Csókokra emlékszem, melyekből
Kicsi fiam,
Nem hívott elő a szerelem.

Hogy ködből vagy és sohse valál,
Sohse fájt így szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.

Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kíván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.

Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?

Halál leseng e nyári napon,
Mintha én feküdnék bölcsődben,
Kicsi fiam,
S álom-arcocskád cirógatom.

Ilyen megrázó a "Léda asszony zsoltárai" kötetből való "A mi gyermekünk" című költeménye is, amelyben beleéli magát mások apaságába és azok gyermekeit fogadja el magáénak, áldását adva rájuk. Csak néhány szakaszát közlöm:

Bús szerelmünkből nem fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül...

Mások lesznek és mink leszünk:
Egy napvirág-szemű menyasszny
S egy napsugár-lelkű legény.
A tubarózsa illatozzon,
S áldott legyen a mámoruk.

S áldott legyen, ki:te meg én,
Ki az övék, kiért mi sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
Ki másoké: a gyermekünk.

Nem hiszem, hoegy megtette volna költő: megálmodja azt a kisfiút, aki ő volt és szembesíti önmagával. Nagyon fájdalmas ez a szembesítés, hiszen a fiatalság és a vénség, az ártatlanság és az elhibázott, vétkes élet jelenik itt meg egymás mellett. De legalább ennyi fájdalom árán lehessen még egyszer gyermek az ember.

Az a kis fiú jár el hozzám,
Mostanában nevetve, holtan,
Aki voltam.

Édes kölyök: beteg, merengő,
Körüllengi s babrálja lágyan
Szegény ágyam.

Vénülő arcom nézi, nézi
Csodálva, s könnyét ejti egyre
A szememre.

S én gyermekként ébredek sírva
Százszor is egy babonás éjen
Úgy, mint régen.

A szintén tragikus sorsú Juhász Gyula talán sohasem szánta volna rá magát az öngyilkosságra, ha megnősül és belekóstol az apaság olykor nehéz, de mégis "érdemes" élettartamat adó, különleges világába. "Holmi" című írásában a következőket olvashatjuk: "Gyermekbarát. Ez a szó az én számomra egyenlő ezzel: istenfélő. Aki a gyermeket szereti, Istent félti. Mert a gyermek teremti a jövendőt."

Madách Ádámja a Tragédia XV. színében le akar ugrani a szikláról, hogy magát megölve megmentse az emberiséget az álomképek sorától, de megjelenik Éva, a megoldás kulcsa és közli vele:
"Anyának érzem, oh Ádám, magam."

A gyermekáldás sugallata megtöri Ádámot. Térdre borul Isten előtt és ilyen szavakkal vállalja előirányzott rendeltetését:

"Uram, legyőztél. Im porban vagyok,
Nélküled, ellenes hiába vívok
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet."

Irodalmunk leghatalmasabb hazafias jeremiádját az erdélyi Dsida Jenő írta, címe: Psalmus Hungaricus. Mintha most keletkezett volna ez a vers, napjainkban, az erdélyi falurombolás gyötrelmes éveiben. Figyeljük csak:

"Mit nékem most a Dante terzinái,
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje,
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!"

Dsida tehát nyiltan kimondja - nem is akárhogyan, hanem szóismétléssel, nyomatékosan - a gyermek nemzetmegmentő jellegét, de "vánnyadt" gyermekekről is beszél, magyarságtudatunk kialakításának fontosságára célozgatva. A mennyiség és a minőségi igény tudatos vállalásával menthetjük meg pusztulástól nemzetünket.

M már nem mondhatjuk el - sajnos -, de apáink, nagypapáink és régebbi őseink több száz éves példáján okulva igen, hogy a magyar ember szeme fényének, istenáldásnak tekintette a gyermeket és térdre borulva köszönte meg érkezését.

Egyszer a Securitate rabja voltam 14 hónapig. Több, mint egy éve nem láttam gyermekeket, s egy vallatásom alkalmával az ablak nyitva volt, önfeledt gyermekkacaj rázta fel gyászos és félelmetes vallatótermünket. Kértem a szekusztisztet, engedélyezze, hogy megnézhessem őket távol az ablaktól. Kinevetett. Kinek és minek képzelem őt? A megtestesült jótékonysági intézménynek? El tudja képzelni a rabságot nem ismerő ember, hogy mit jelent egy pedagógusnak, ha több, mint egy évig (az én esetemben négy évig) nem láthat gyermeket?

A gyermek az ártatlanság, a tisztaság szimbóluma a Bibliában is. Ma már nem kell félnünk és restellkednünk, ne tagadjuk tehát meg őseink hitét! Úgy érzem, fejezetem lezárásához az lesz a legméltóbb eljárás, ha Krisztusra hivatkozva végzem el az öszegzést, a gyermekértékelést, aki a következőket mondotta: "Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen sem mentek be a mennyek országába:" Vagy: "Engedjétek hozzám jöjjenek a kis gyermekek és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké a mennyek országa.".

 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Magyar gyermek: magyar jövő
  2009-06-04 20:09:02, csütörtök
 
  Kun József: Hozzátok szólok, magyarok című könyv első fejezete

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt.

Készült: Borsodi Nyomdában, Miskolc, 1990.

A magyar ember arról híres, hogy nem szeret sokat beszélni ellentétben a déli népekkel, amelyek nemcsak állandóan beszélnek, hanem hadonásznak, könnyen kitárják benső világukat.

Figyelembe véve Mohács utáni történelmünket -vagy a korábbi életünket is -, kétkedés nélkül kimondhatjuk, hogy mi vagyunk a világ legtragikusabb népe, mert napról napra csak pusztulunk. Igazi értékeinket elherdáljuk és okulni semmiből nem tudunk. Nem véletlen az, hogy a román népballadák lírai telítettségűek, olykor bűbájosan kedvesek, a mieink pedig akkora drámaiság hordozói, hogy olvasásukkor a hátunk is borsódzik tőlük. Egész történelmünk meglapul szikár népi stílusunkban: szómondataink megrázó tragédiák érzékeltetésére képesek. Gondoljunk csak Móricz nyájajuhászainak döbbenetes beszédére, ahogyan a veres juhász a rézveretes szíj ürügyén rátör Bodri juhász életére:
- Hallod.
- No.
- Van neked egy szíjad?
- Van.
- Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.
- Megvan.
- Aztat kéne eladni.
- Eladni?
- El.
- Nem eladó.
- Nem?
- Nem.
- Mír nem?
- Hát csak nem. Magamnak csináltam.
- Magadnak?
- Magamnak. Meg a fiamnak.
- Meg a fiadnak?
- Annak.
- Kettőtöknek?
- Hát.
Evvel újra tovább ülnek. És hallgatnak.

Az olvasó olyan izgalomba jön ettől a beszédtől, mintha detektívregények pergőtüzébe kerülne, s mintha a filmen látható vonat rajta robogna el, mert Móricz már a novella elején megteremti az alaphangulatot a váratlanul érkező juhászok hallgatásával is, nemcsak a szómondatokkal. Az olvasó már érzi, hogy borzalmas dolgok következnek. (A hallgatással bizonyos helyzetekben döbbenetes hatást lehet elérni.)

Nos, bevallom, ilyen izgalomba, sőt dühbe jövök én is, ha arra gondolok, hogy Huszár Károly, a képviselőház alelnöke nyílt ülésen kívánta 1926-ban, hogy a Ház vitassa meg és fogadja el az egyketörvényt hazánk megmentésére, s a magyar politikusok azóta is úgy tesznek, mintha sohasem hallottak volna erről a javaslatról.
- Gömbös se?
- Gömbös se.
- Darányi se?
- Darányi se.
- Bárdossi se?
- Dalnoki se?
- Szintén se.
- Rákosi se?
- No, ejsze.
- Kádár se?
- No, ejsze...
- Marosán se?
- Marosán se.
- Berecz se?
- Szintén se.
A mindenit!

A Magyar Írók Szövetsége 1986. november 29-én és 30-án közgyűlést tartott a Pesti Vígadó dísztermében. Ez alkalommal Fekete Gyula, az Írószövetség alelnöke kimondta, hogy népesedési csődbe jutott az ország, s hogy sehol a világon nincs ehhez hasonlítható pusztulás. Albert Gábor meg hozzátette, hogy jeenlegi politikánk következményeként értelmetlennek látszik az egész jelenünk.

A Kritika című művelődéspolitikai és kritikai lap hasábjain olvasom, hogy miket mondott még Albert Gábor:
- A 30-as években, amikor Illyésék meghúzták a vészharangot, s hírt adtak a magyarság pusztulásáról, a természetes szaporodás országos átlaga 14 ezrelék volt, míg ma csupán 1 ezrelék, s minden évben egy 17-20 ezer lakosú kisváros tűnik el Magyarország demográfiai térképéről.
Meg azt mondta:
- Fiataljaink nem látják értelmét, hogy több gyereket hozzanak a világra, végső soron semminek sem látják értelmét. Meg hogy a magyarságot százszor becsapják, önérzetében megalázták, múltjából kiforgatták, hamis bűntudattal bénították.
Ezt mondta.

Azóta eltelt több, mint három esztendő. A pártok, a kormányok, az országgyűlés állandóan ülésezik, sokszor napokig és mindenről beszélnek, csak arról nem, hogy azóta is állandóan pusztulunk, s egy egyketörvényről soha, de soha szó sem esik. Távlati tervként sem. Hát mindenki süket itt? Vagy mindenki úgy tesz, mintha süket volna?

Berecz Jánoson nem csodálkozom, mert ő akkor is azt mondeta, hogy "az effajta szónoklatok nem egyebek üres stílusgyakorlatoknál." És megjátszotta a haza bölcsét - pedig milyen messze van Deák Feerenctől! - mikor ezt mondta szellemeskedve:
- Végy az igazságból egy forgácsot, vagy két-három forgácsot, tedd hozzá a sérelem érzetét, egy kifinomult fogalmazást, öntsd le demagógiával, s akkor itt áll egy megalázott, magába roskadt, semmivé vált nemzet, különösen, ha ezt történelmi ívben is előadják, mindenféle történelmi igazság nélkül - s akkor nincs mást tennünk, mint becsukni a boltot. Legfeljebb még egy kiút lehet: a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága lemond és átadja az Írószövetség választmányának a döntési hatáskört. (Az idézetet a Kritika 87/4. 4. lapjáról vettem.)

Nem azért pécéztem ki Berecz Jánost, mert ő a Magyar Szocialista Munkáspárt szócsövének nyilatkozott, hiszen én nem vagyok tagja semmilyen pártnak -, s megtörténhet, hogy nem is leszek -, de aki a demográfiai kérdésünk megoldása ellen szólal fel akárhol is, az nekem ellenségem, mert úgy érzem, hogy ellensége a népemnek is, mármint a magyar népnek. Nem tudom, hogy milyen kormányunk lesz a közeljövőben, de ha semmit sem tesz a népszaporulat érdekében, én azt is ugyanúgy elítélem majd, s ellenségegemnek fogom tekinteni. Mert rendíthetetlenül hiszem: semmi sem fontosabb ma a demográfiai kérdésnél. Ez az első, a második és a harmadik kérdésünk is. A többi csak ez után következik. Két és fél millió nyugdíjasunk van (hál' istennek!), de nincs fiatalságunk. Milyen jövő vár ránk? Tegyünk egy összehasonlítást más népekkel! Mire meglesz a 30 millió román (meglesz Causescu nélkül is, mert ott van nemzettudat) , nem lesz csak 8 millió magyar, s ebből 2 millió cigány. Ez nem magyar jövő, Berecz János demagógiával vádolta az igazság kimondóit. Hát vegye tudomásul, az ő felszólalalása volt az igazi demagógia. És nem is múlta fölül a demagógiában senki az utóbbi évben, csak Grósz Károly,mikor azt mondta, hogy az ország nyomorúságos helyzetéért nem a kommunisták a hibásak. Hát ki? Az ancien régime? Vagy a váci püspök még mindig?

Van egy kis élelmiszerüzlet a közelünkben. Sokszor elnéztem már: a kasszásnője reggeltől estig semmi egyebet nem csinál, mint szünet nélkül besepri a pénzt. Ha nem győzi, akkor a másik kasszásnő is beül a székbe,két kasszásnő működik. A Pátriában nyolc kasszásnő dolgozik nagyobb forgalom idején. Képzeljük el, hogy országunkban hány kasszásnő sepri be reggeltől estig szüntelenül(esetleg szombaton és vasárnap, sőt éjszaka is) a pénzt! Vagyis: minden pénzzel a kommunisták gazdálkodtak, majd egy-fél évszázadig, mégis ide jutottunk. Mennyi pénz kellett volna még nekik? Amit Amerikában is összesöpörtek?
(A mai Észak-Magyarországban olvasom, hogy Czinege Lajosnak körülbelül annyi repülőgép áll rendelkezésére, mint Ceausescunak, hatalmas személyszállító repülőgépekkel jár vadászni Afrikába, jelentős létszámú személyzet kísérte, két légikisasszony is, nekünk pedig annyi pénzünk sincs már, hogy Pestre felutazzunk.)
A kommunizmus minden országban megbukott, tehát utópia volt. A Grósz Károly kijelentése azt jelenti, hogy még mindig megalázza önérzetében népünket, mert analfabétáknak néz bennünket. Nem gondol arra, hogy ez hová vezethet? Örüljön, hogy nem vonják felelősségre őt is, a többit is és ne öntse az olajat a tűzre! Hallgatni arany. Egyeseknek különösen.

Ettől függetlenül azt mondom, hogy politikai felfogásáért ne vonjanak felelősségre senkit. Sem most, sem máskor. (Személyi hibákért: igen.) Tisztelnünk kell egymás meggyőződését. A nép akarata érvényesüljön mindenkor. A többpártrendszer csak így lehet igazságos, nekünk pedig az igazságoságra kell törekednünk. Zrínyi azt mondta: "Ne bántsd a magyart!" Én azt mondom: azt se bántsd, aki nem magyar! Keresztyén vagyok, nem is mondhatok mást. De az igazság kimondásától félni nem szabad. Önérzetünkben pedig senki se alázzon meg bennünket!

A legjobb újságírónak Ady Endrét tartom: mindenkit tisztelt (aki megérdemelte), megvédte a zsidót (néhány hibáját támadta is), szüntelenül ostorozta a fajtáját, mert senki sem szerette úgy a magyarságot, mint ő. Kivesézett mindenkit, aki nem akart az igaz úton járni. És nem félt a vétkesek támadásától.

A kommunisták nemcsak gazdasági válságba sodorták az országot. Tönkretették nemzettudatunkat. Nem törődtek az elszakított magyarsággal. Kipusztulásra ítélték népünket....



 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Hozzátok szólok, magyarok!
  2009-06-04 19:08:41, csütörtök
 
  Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt.

Készült: Borsodi Nyomdában, Miskolc, 1990.

"De hát nem volna itt már semmi ép?
Az nem lehet! Van, igenis van nép.
A nemzet ős fájának törzse még jó,
Csak lombjait puszítja ronda hernyó,
Mit megnövel a mostoha idő,
De kertészként levágja majd, s kinő,
Vagy eljövend a jótékony vihar,
Élősdi férget letipor, kimar:
Az ezeréves tölgy kihajt még újra,
Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra,
Virulni fog a második ezerben,
Meglombosodva, gazdagabban, szebben...
- Hazám, eged bár egyre csak sötétül,
Én nem tudok meghalni e hit nélkül!...

(Vajda János: Jubilate)


Hozzátok szólok, magyarok!

A közös származásunk jogán, noha azt mondják egyesek, nem sokat számít már a származás. Azok mondják, akik nagyon is tudatosan származtatják magukat, s rossz néven veszik, ha mások is élnek ezzel a természetes jogukkal. (Bár abban igazuk van: nem lehet minden a származás.)

A közös nagy elődök említése jogán "magyarok, tinéktek szólok ...ha az oktalan állatok a magok barlangjoknak bántódásáéert, a magok kölyköknek elviteléért készek a halált szenyvedni: mennyivel minékünk inkább, kik dicsőséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg kell indulnunk, halálra is, ha kévántatik...

Nem fáj a szívetek a Zrínyi-sorok emlegetésekor?

Nektek, akik atyátokat és anyátokat kidobjátok a házatokból, s a halálukat várjátok, hogy ahhoz az átkozott örökséghez hozzájussatok.

Akik véretekből leledzett gyermekeiteket magzatkorukban elvetélitek szűk 30 év alatt - hivatalosan - több mint 4 millió magyart.
Nektek, akiket úgy hívnak, hogy Bíró, Nagy, Máté, Kovács, Kővári, Varga, Virág, akiknek soha nemes a családjában nem volt és mégis írásba adjátok, hogy németek vagytok, hogy egy falat kenyérrel több jusson nektek, vagy hogy egy szép autón hencegjetek - valahol Nyugaton.
Akiket úgy hívnak, hogy Alfater, Biller, Kilner, Bittenbinder, de már az apátokat, nagyapátokat, ükapátokat is magyar anya szülte, s úgy vertétek a melleteket, hogy magyarok vagytok - persze akkor, amikor itt kínálták a nagyobb falatot. Ha bejönnének a kínaiak, sárgára festenének magatokat? (Vörösek talán már voltatok.)
Nektek, akik újabban Dél-Afrikába vándoroltok abban a buta hiszemben, hogy egy-két év alatt betegre keresitek mgatokat. Tudjátok, mit üzen nektek a nagy Petőfink? Hogy vesse ki a csontotokat a sír, s a mennyország a lelketeket.
Zrínyi a török szakadatlan támadása idején így próbálta hazájában tartani a csüggedő magyart: "Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk...az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Itt győznötök vagy halnotok kell!"

Tinéktek szólok, magyarok, a közös nyelvünk jogán. Nincs ennél drágább kincs a világon. Ne cseréljétek fel idegennel!"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség" - mondja nagy Kölcseynk. A haza pedig "a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága. Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé."

Tinéktek szólok a csüggedés, a kétségbeesés jogán. Ki tiltaná meg a hajón fuldoklónak, hogy utolsó erejével kísérletet tegyen élete és övéi megmentésére! De belepusztulok már a kiabálásba is, mert meddő fülekre találnak az én szavaim, mivelhogy évtizedek óta nem történik itt semmi: maradt gyermektelenség, a civakodás, a magyartalanság, az Istentől való elrugaszkodás.

Nyíljon ki a ti szemetek végre, hogy lássátok, erősödjék meg a ti hallásotok, hogy halljátok a figyelmeztető jó szót, s isteni csoda folytán álljatok elő sokat szenvedett népetek, megcsúfítottt hazátok megmentésére!

 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2020.04 2020. Május 2020.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 29 db bejegyzés
Összes: 7233 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 185
  • e Hét: 593
  • e Hónap: 12298
  • e Év: 51299
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.