|
 2/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 23
|
|
|
|
|
|
2015-11-24 21:32:30, kedd
|
| |
| |
Csepeli Szabó Béla
A TANÍTVÁNY
I.
...Állok, állok némán és nézek a tájba:
mezőkre, gyárakba jártam iskolába.
Jó tanítvány voltam. Áhítattal, hűen,
nemegyszer órákig térdepeltem a fűben.
Volt egy bölcs mesterem: egy parányi hangya.
Mint aranyló morzsát szívem Ő mozgatta.
Komor, szürke szikla volt a katedrája,
s én mély tisztelettel bámultam fel rája.
Éltem az életet tisztán, alázattal,
a Duna vizében együtt a halakkal, -
csak a madarakat, - őket irigyeltem! -
de azért fészküket soha le nem vertem.
Figyeltem az égre, a vén parti fákra;
ők tanítgattak a filozófiára.
Hamar megértettem a titkos igéket,
s vélük vallom ma is: legdrágább - az élet.
2.
Az Élet: Ő zúgott, Ő zúg ki belőlem,
Őérte kiáltok e zajló időben,
komorló lelkemet suhogva bejárja,
ezer síró erdő, tenger-búzatábla,
nagy, szőke hajnalok lobognak elébem,
faúsztatók dala nyújtózik a szélben,
napszítta parasztok, füstölgő kovácsok
csillagot gyöngyöző homlokára látok:
Élni! Élni akar fűszál, rigó, nyárfa,
sasok szárnya csapkod szívem parazsára,
kenyér-íz, csók-íz ég tűzcserepes számon,
minden igaz ember szerelmét kiáltom:
ÉLNI ! - zúgom egyre, - élni szenvedéllyel,
élni, szembeszállni viharral, veszéllyel, -
élni ! - az életért lázadozva, égve,
tántorogtam fel a világ peremére !
Csepeli Szabó Béla A TANÍTVÁNY Link 
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-09-06 13:22:54, vasárnap
|
| |
| |
SZEPTEMBERI VIRÁGZÁS
Őszül, sárgul a kertem,
sápadunk mind a ketten.
A rozsdás, holt avarban,
fel-fel sóhajtunk halkan.
- Szederjes, nézd az ég már,
eső hull, kósza szél jár,
ó, de mi ring amottan,
bolondos, friss csokorban,
azon a csitri, vásott,
táncoló almafán ott?
Virágok, Istenemre!
Három csöpp újszülöttke?
Három tavaszi álom,
szeptember végi ágon!
Ülnek zöld lombkosárban,
a fán, mit tűzre szántam!
Szegényke alig élt már,
elszállt fölötte hét nyár,
s csak búsult egymagában,
meddőn a kert zugában:
nem leltem benne kedvet,
almát még sose termett,
ej! - végül eltökéltem:
elfűtöm még e télen!
Mért álljon itt oly árván,
termő társai árnyán?!
S Íme, mit tesz a kedves?
Fohászkodik szívemhez.
Néz, néz rám mosolyogva,
anyácska, aranyoska,
mutatja gyenge ágát,
három piros virágát,
mutatja fel az égnek:
"Ne vágj ki! Élek! Élek!"
s én fejszémet ledobva,
csak állok fellobogva,
csak állok, értő ember,
szemben a zord egekkel,
nézve a győztes fácskát,
küszködő szívem társát,
s dünnyögés kél a számon:
- No, jó, jó, élj, nem bánom,
vesztedet nem kívánom,
élj és álmodozz csendben,
a nyárról önfeledten,
s túl e sápadó kerten,
élj örökké e versben,
bolond, nyár végi álom!
Bár győznénk a halálon...
Életszomj I.-II. kötetből (1999) Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-08-01 12:37:55, szombat
|
| |
| |
Csepeli Szabó Béla PIROS ALMA
Piros almát vittem
haza tegnap este,
szép szerelmesemnek
csókjáért epedve...
Halkan fütyörészve
ballagtam a szélben,
s almaízű esték
lebbentek elébem:
Jó egynéhány éve,
őszi délután volt,
a kék messzeségben
aranyalma lángolt;
az alkonyi égbolt
ráborult a drága,
szélben ringatózó
szelíd almafákra...
Álltunk messze nézve
a sötétlő földön,
(ő még zsellérlány volt,
s az ország még börtön)
zavartan letépett
a fáról egy almát:
aszúízű, -szólt és
pír égette arcát...
Az úré, de... tudja,
apám ápolgatja, -
súgta szégyenkezve,
hogy a másét adja.
Néhány percig némán
néztem a gyümölcsre,
aztán kamasz-fejjel,
mint a "világ bölcse",
így szóltam a lányhoz,
állát felemelve:
-ha az úron múlna,
Édes, itt mi lenne?
Ha ő ápolná itt,
ezeket a fákat,
vajon adnának-e
ekkora almákat?
-Ha az úr művelné? -
szólt a lány nevetve,
akkor ez a kert csak
férgeket teremne!...
-Férgeket? No látja,
sose piruljon hát,
nem maguk csenik el:
ő lopja az almát!
Kibuggyant a könnyünk,
jóízűt kacagtunk,
s a piros almába
egyszerre haraptunk...
Akkor lett a párom,
szerelmes, hű társam:
összeért a szánk
a tűzpiros almában...
Jó néhány év elszállt,
de még ma is érzem
első édes csókját
az almák ízében...
Este is, mikor a
két karomba zártam,
megcsillant az emlék
szeme sugarában:
forgatta az almát,
nézte, egyre nézte,
ezüstkontyú anyja
juthatott eszébe...
A háztáji kertre
gondolt elmerengve,
szabad öregére,
s fellobbant a kedve:
Ki tudja? Lehet, hogy
ugyanaz a fácska
küldte ezt az almát
Csepel piacára,
amelyik ott akkor
fölénk borult lágyan,
ott messze a kéklő
hevesi határban...
Út a messzeségbe című kötetből 1956 Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-06-04 21:41:44, csütörtök
|
| |
| |
Link 
EGY VÉN CSERESZNYEFÁHOZ
Hej, édes öcsém, vén cseresznyefám,
te sem vagy már mai gyerek!
Lám, te is hatvanhat éve már,
hogy itt élsz, itt állsz e tájban,
s mélyre eresztve gyökereidet
a jó hevesi földbe,
holt após-apám megrepedezett
két bölcs kezéből óriássá nőve
ma is válladon tartod az eget
törékeny kis tanyánk felett,
bár jól tudom és érzem én,
hogy a te kemény 66 éved
nagyobb idő a cseresznyefák között,
mint az én tüskéktől megtépett
72 emberi évem,
embertelen világunk erdejében,
így hát fejet hajtok előtted,
s érezve hajlíthatatlan törzsed
és hatalmas lombod belém áradó erejét,
megköszönöm néked termékeny
szép szerelmedet a földdel,
s azt, hogy dacolva az idővel,
ma is megtermed pirosra érlelt
jóízű, ropogós gyümölcseidet,
s meg-meg édesítve keserű szánkat,
nap mint nap elhiteted velem,
hogy ebben a tiszta esőkben
és kijózanító hűvös szelekben
meg-megfürdő és meg-megújuló
kis faluszéli kertben is
meglelhetem és megteremthetem
azt az égi és földi csodát,
amit a kavargó, lármás nagyvilág
kegyetlenül összetört bennem:
a csendet
és azt az Éneket, azt a Zenét,
azt a harmóniát,
ami a madarak parányi csőrén
felcseng,
ha dúsan termő vén ágaidat
bearanyozza a nyárhajnali fény,
és a kék-arany alkonyi égen
árnyékba merülő kései Nap...
Csepeli Szabó Béla * Heves-Bernáthegy, 1996 Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-04-13 21:29:28, hétfő
|
| |
| |
EGÜNK KÉKJE...
A Föld, mely lángot vet dalaimban,
- szabdalják bár országhatárok -
egyetlen egy és oszthatatlan.
Egünk kékje: az emberiség szeme fénye.
Miért vágjuk hát kormos lángok
ostoraival feketére?
Mikor értjük meg végre már,
hogy a Napban,
mint egyetlen nagy búzamagban.
közös sorsunkat érleli a nyár?
mely arra vár,
hogy ösztöneink mélységeiben
örökre elfojtsuk a háborúk
összes tűzhányó kráterét,
s megteremtsük végre az Értelem
végtelen, szép, szabad világát,
a békét és a fényt,
a határtalan, tiszta, kék eget,
mert lángra gyújtott útjaink felett,
tántorgó, sebzett, vaksi óriásként,
hová is juthatsz emberi világunk?
Hová is jutnánk, emberek?
Életszomj I.-II. kötetből (1999.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-11-01 09:03:35, szombat
|
| |
| |
Miért csapódtam életedhez
te szélkiáltó szép madár?
A szárnyam már-már alig verdes -
havat kavart körém a táj.
Nem is tudom már, ki akarta
ezt az égbe menekülést?
Kiáltozom s a puszta hallgat,
visszhangként csak a szél süvölt:
a torkom dallal áttört ablak,
s mellembe-lőtt golyó a Föld, -
mégsem nyughatom, mindhiába
ernyedne bennem az erő,
s hiába néz a csend világa,
mint rámdördülő puskacső, -
míg élek, soha el nem hagylak,
s halálom is néked felel,
havat kavarnak rám a varjak,
nékem mégis dalolni kell:
ki kell dalolni életemből
a mellembe-lőtt Földgolyót,
mielőtt még élő szívemből
ki nem taszítja a Napot.
Madár, madár szép szélkiáltó,
Napszívű éneklő madár,
érted forrongó, felparázsló
szerelmem szerelmedre vár, -
nem is tudom már, ki akarta
ezt a szabad és tiszta nászt,
ezt a tavasztól hóviharba
s villám-erdőkbe zuhanást,
csak azt tudom, ha jön az óra,
egymásba lobban életünk,
s örök, örvénylő csillagokba,
tüzes égbe temetkezünk.
Ne csüggedj Atlasz című kötetből (1973) Link  |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-06-11 11:59:34, szerda
|
| |
| |
FELELJ: KI VAGY?
- Felelj: ki vagy?
kérditek tőlem, úton-útfélen
meg-megállítva lépteim.
Mit mondhatok néktek barátaim?
Ember vagyok, kit éjszakánként furcsa álom ver fel,
egy ember, aki gondolkozva jár-kel
a Duna partjain,
s legyőzve gyengeségét s röpke létét,
örök életre vágyva,
bölcsőt rajzol az ég porába.
Mit mondhatok még?
Szőlőhegyek és lágy völgyhajlatok
rozsbúzahajú vándora vagyok,
kit megjelölt a friss dunai szél,
hogy járjam az utat - "lélektől lélekig."
Szívemen: Írás, melyből, mint kehelyből,
forrás ragyog, ég gyöngyözik,
s gyárak érces éneke leng föl.
Dalok: emberkéz írta erdők, városok ezer dala,
óceánok és puszták himnusza, -
álmok, szerelmek, emberi szavak,
s rajtuk homlokom pecsétje a Nap.
Olvassatok:
hazám, világom levele vagyok.
Élő levél, Jel, Üzenet,
melyből hit és remény lobog,
s életvágy vívja az eget...
Eszméljetek:
csapoljuk le a Gőg és Gyűlölet
vad ingoványait,
s minden kóros előítéletet,
mely kínokkal és háborúkkal öli
bennünk az életet:
Segítsetek! Rakjuk le végre hát
egy békés, emberibb világ
nagy gyémánt fundamentumát
és viaduktjait
Föld - Hazánk testvér - tájain!
...Hogy átjutunk-e a halál
vak árkain és ingoványain?
Ha tiszta tüzeket viszünk
elménkben és szívünk felett,
át k e l l jutnunk,
barátaim!
Csepeli Szabó Béla * Emberként élni című kötetből (1984.) Link Link |
|
| |
|
1 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-05-01 10:39:25, csütörtök
|
| |
| |
Csepeli Szabó Béla
KÉT KAPÁLGATÓ "GYENGE NŐ" NYOMÁBAN
Nézem a tájat,
a vállainkat perzselő Napot,
s azt az öreg, ütött-kopott kis parasztházat,
mely körül az a két, fáradt
kicsi asszony kapálgat,
akiknek a nyár eleje óta
önkéntes szolgájuk vagyok.
A mama - a feleségem özvegy édesanyja
a nyolcvanhatodik évében jár,
s olyan már mint a virágzó fák,
melyekre havat fújt a szél,
s a lánya nagy barna kontyát is
meg-meg csipkedte a dér,
s lám mégsem olvadoznak úgy
a forró nyári kert ölén,
mint én, a szálas, kőkemény
városszéli öreglegény,
ismerem el lehajtott fejjel,
s a lábuk nyomába szegődve,
egyre mélyülő tisztelettel
nézek fel a két "gyenge" nőre,
akik egy-egy forduló végén
sóhajtva meg-megállnak,
s a napraforgók ernyői alól
rám mosolyogva biztatgatják
lemaradozó, sercegő kapámat.
1993
Csepeli Szabó Béla 1924 - 2013 Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-04-03 15:39:53, szerda
|
| |
| |
Csepeli Szabó Béla - Anyám keze
Anyámat látom az úton,
Derűsen és fiatalon,
Nyugtalan kisfiút vezet,
Át a kavargó városon.
Ó fölém hajló messzeség,
Látod-e ősz fejem?
Anyám féltő, meleg kezét,
Még ma is érzi a kezem.
Elhunyt Csepeli Szabó Béla Link Link Vallomások a szülőföldről |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla * Író |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 23
|
|
|
|
2020. Május
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
32 db bejegyzés |
| e év: |
377 db bejegyzés |
| Összes: |
10080 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 960
- e Hét: 5187
- e Hónap: 16240
- e Év: 77541
|
|
|
Offline
