Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
Egy nem mindennapi bírósági tárgyalás
  2020-01-16 21:00:17, csütörtök
 
 








EGY NEM MINDENNAPI BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS


A fejlett humorérzék megfizethetetlen kincs. Nemcsak attól óv meg minket, hogy mindig túl komolyan kell venni az életet, hanem megnevettet, és van olyan is, ahol a poén mögött mély igazság rejlik. Egy igazi szívből jővő nevetés akár egész napunk hangulatát megváltoztatja. Akik boldogok, azok szeretik mesélni leginkább, mert ők örömöt találnak mindenben.


A Sirokkó - Illaberek mérkőzésen történt,hogy az egyik szurkoló kezet emelt a játékvezetőre. A tettest annak rendje és módja szerint előállították. Az ügy sima volt és egyszerű, majdhogynem érdektelen.

És akkor elkezdődött a tárgyalás!

- A vádlott álljon fel! Neve?
- A vádlott álljon fel! Neve?
- Bíró vagyok, kérem...
- És hol van a vádlott?
- Hogyhogy hol van, drága bíró úr? Hát én vagyok! Bár nem szívesen pofont.
- Méghogy én? Nahát, nem azért, de az a fickó még nem született meg. Egyébként sem lennék
bíró semmi pénzért!
- Az Isten szerelmére, hát nem éppen most állította, hogy ön bíró?
- Ja, vagy úgy! A nevem Bíró, tisztelettel. Bíró Levente. Most mondja, hogy összehozott bennünket a sors. Ön is bíró, én is Bíró vagyok.
- Én Lakatos vagyok! - harsogott ingerülten a bíró. - Foglalkozása?
- Lakatos!- nyögte kissé félénken a vádlott, és érezte, hogy ez súlyosbító körülmény. Nem csalódott.
- Ember! - kezdett parázslani a bíró. - Maga ugrat engem?
- Ugyan, dehogy, kérem. Nekem már az apám is lakatos volt, a nagyapám is...
- Nem fogja elhinni, de nekem is!!!...Na, hol is hagytuk abba...Szóval ön is lakatos.
- Kissé már keverni tetszik a dolgokat. Csak én vagyok lakatos. A Lakatos úr bíró,ugyebár. És igaz, hogy én Bíró vagyok, de azért nem vagyok bíró, hanem lakatos.

A bíró hosszú kortyokkal ivott, hogy időt nyerjen.

- Ön tehát Bíró Levente, lakatos. Megy ez, mint a karikacsapás, nem igaz?

A további adatok felvétele, ha lehet, még ennél is gyorsabban ment. Mindössze a munkahely megnevezésének kapcsán éleződött ki ismét a helyzet.

- A sirokkói járásbíróságon dolgozom - mondta gyanútlanul a vádlott.

A bíró talpra szökkent.

- Egyszer már eljutottunk odáig, hogy ön nem bíró!
- Már hogyne volnék Bíró? - kezdett fortyogni a vádlott is.- Bíró Levente vagyok. Lakatos.
- Akkor mit keres a bíróságon?!
- A kilincseket javítom. Tudniillik, mint említettem, lakatos vagyok. De nem úgy, mint ön. Mert ön bíró. Annak ellenére, hogy Lakatos.

A bíró a gyomrára szorította a kezét, és különböző tablettákat készített elő.

- Lépjünk tovább! - suttogta rimánkodva. - Mondja el részletesen, hogyan történt a dolog.
- A Mesterrel néztük együtt a meccset. Kollégám a műhelyből...
- Szóval a főnöke is ott volt.
- A főnököm utálja a focit. A Mester volt ott.
- Megőrülök!!! Egy lakatos műhelyben tudtommal a főnököt hívják mesternek!
- Egy pillanat. Nálunk a főnököt Manónak hívják. Akit Mesternek hívnak, az ipari tanuló. Mester Géza, tetszik érteni?
- Nem értem, de nem is érdekel. Tovább!
- Ezt mondta a bíró is! Pedig bármire megesküszöm, hogy 11-es volt!
- Ne kezdje, barátom, ne kezdje. Egyszer már tisztáztuk, hogy maga a Bíró.
- Most a játékvezetőről beszélek, Allahnál fényesebb orcájú bíró úr! Ez a bíró nem Bíró, hanem Levente.

A bíró hörgő hangokat hallatott.

- A Levente is maga! Jaj, a gyomrom! Bíró Levente!!!
- Ez tagadhatatlan. Az a bíró azonban nem Bíró, mint ahogy a bíró úr sem Bíró, hanem Lakatos. Ettől eltekintve az a bíró Levente. Levente Konrád. Nincs ennél egyszerűbb dolog ezen a kerek világon. Mert például én Bíró is vagyok, meg lakatos is, mégse vagyok se Lakatos, se bíró...
-...A játékvezető tehát továbbot intett.
- Pontosan. Még most is megrezdül a fejem, ha erre az esetre gondolok. A Pereces hatalmas dobása egészen a tizenhatoson belülre szállt. Ez annyira meglepte a Dobót, hogy kézzel ért a labdához. Tisztán láttam!
- Nem értem!...Nem értem!...- siránkozott a bíró. - Hogy jön ahhoz a pereces, hogy ő dobja be a labdát? Másrészt mi abban a feltűnő, ha a dobó játékos kézzel ér a labdához? Hát mivel érjen hozzá, könyörgöm, mivel...?!
- Csak sorjában...csak sorjában. Először is mi kifogása van a Pereces ellen? Az ellenfél térfeléről mindig ő végzi a bedobásokat. Mint említettem, hatalmas dobása van.
- Remek!... És hová teszi közben a pereceket?
- A pereceket? - csuklott fel a vádlott. - Vagy úgy!.. Nos, amikor azt mondom, hogy Pereces, akkor egyáltalán nem a lelátón péksüteményt áruló fickóra gondolok, de nem ám! Hanem Pereces Tónira, a Sirokkó bal hátvédjére. Aki a lelátón perecet árul, az nem a Pereces. Azt a manó tudja, hogy hívják!
- Szóval az ön főnöke tudja, hogy ki a pereces?
- Kapaszkodjon meg a csengettyűjében, bíró úr. Nem tudja.

A bíró lenyelte a tablettákat, és még hosszabban ivott.

- De hiszen most mondta, hogy a Manó tudja. Az ön főnöke. Aki egyébként nem azonos a Mesterrel, mert az viszont ipari tanuló. Na, mit szól, hogy figyelek...?
- Ennyit a perecesről! - mondta szomorúan a vádlott. - Felőlem lehet Németh is, Juhász is...
- Nem lehet! - csapott le diadalmasan a bíró. - A német juhász egy kutyafajta. Na, könnyítsen a lelkén, barátom. Láthatja, hogy sok mindent tudunk...
- Látom...azt látom. De azt is láttam, hogy a Dobó kézzel ért a labdához!
- Mivel a bedobást kézzel végzik el. Ennyit még én is tudok, noha nem vagyok bíró! Illetve bíró vagyok, a mindenségit!
- Ami a Dobót illeti, az nem a Pereces, aki a bedobást elvégezte; aki viszont nem pereces, hanem bal hátvéd, hanem Dobó István, az Illaberek közép hátvédje. Foglalkozására nézve...
- Tudom. Várkapitány.
- Nem egészen. Csapatkapitány.
- Elég!... Szóval kézzel ért a labdához. És akkor mit tett ön?
- Természetesen ordítani kezdtem."Mester!" - ordítottam. - "Maga nálam még inas sem lehetne!"

A bíró elhatározta, hogy további keresztkérdéseket tesz fel, bár egy kicsit már kaparta az asztalt.

- Először: miért ordította szegény Mesternek, aki maga mellett ült, hogy ő még inas sem lehetne magánál, amikor ő inas magánál? Másodszor: mit tehet szegény Mester arról, hogy a bíró nem adta meg a 11-est?
- Bíró úr!... Adjon tíz évet, de ne kínozzon tovább! Én a bírónak ordítottam, hogy mester!
- Pedig ő Levente!
- Én vagyok a Levente!
- De maga nem bíró!
- De Bíró is vagyok!
- Ön lakatos!
- Maga a Lakatos!

A bíró tébolyultan megrázta a csengőt.

- Orvost!... Van orvos a teremben?
- Suszter vagyok! - lépett oda egy úr a hallgatóság soraiból.; Valami baj van?
- Kerítsen egy orvost, barátom! -szólt segítő készen a vádlott. - A bíró úr, úgy látszik, rosszul lett.
- De kérem, én orvos vagyok!
- Akkor meg mit suszterezik itt?
- Már velem is kezdik?... Dr. Suszter Árpád vagyok. Elmeszakértő, szerencsére.
- A tárgyalást berekesztem!- nyögte fáradtan a bíró. - Délután folytatjuk!

Az orvos néhány injekcióval helyre pofozta a küzdő feleket, úgyhogy délután megkezdődhetett a játékvezető kihallgatása.

- Kérem, Bíró Levente vádlott azt állítja, hogy ön nem sípolt, amikor kellett volna.
- Zavaros helyzet volt. Én mindenesetre kinéztem a Síposra, hogy int-e? A Sípos nem intett. Tehát nem sípoltam.

A bíró ebben a pillanatban kezdett papír repülőket hajtogatni az aktákból.

- Hát nem magánál volt a síp? - kérdezte, de máshol járt.
- A síp nálam volt. A Síposnál zászló van. A Sípos csak inthet, mert ő a partjelző. Világos? Na, és akkor a Bíró úr elkezdett ordítani...
- Én...? - tért vissza a valóságba a bíró. - Méghogy én...?
- Természetesen a vádlott. Erre én félbeszakítottam a játékot, és hozzájuk léptem, hogy csendre intsem őket. Azonban nekem estek, és...
- Kérem, én a Mesternek akartam lekenni egy atyait - pattant fel a vádlott, de elhajolt. Ily módon történhetett, hogy a bíró sporttársat illettem a tenyeremmel.
- Megpofozta önt a Bíró, vagy sem? - kérdezte a bírótól a bíró.
- Kérem, engem azon a délutánon többen is megpofoztak. Hogy a Bíró úr is köztük volt-e...
- Én...? - sikoltozott hisztérikusan a bíró. - Méghogy én...?
- Ön tudtommal Lakatos.
- Én vagyok a lakatos! - mondta vicsorítva Bíró úr. - És Bíró is vagyok! És Levente is!
- Nono! - intette a játékvezető a vádlottat. - Én vagyok a bíró. És a Levente is. Levente Konrád.
- Elég!!! - üvöltött a bíró. - Máglyára velük! Én vagyok a bíró!
- Én!
- Én!

A verekedőket csak nagyon nehezen lehetett szétválasztani. Közben több rendőr is megsebesült. És a végén csakugyan nehéz lett volna megmondani, hogy melyikük a bíró, a lakatos vagy a játékvezető. Ezt még a Suszter sem tudta hamarjában.

Pedig ő orvos volt...









  
 
0 komment , kategória:  Humor  
Budai Zolka versei
  2020-01-14 20:00:45, kedd
 
 







BUDAI ZOLKA VERSEI


A Nyíregyházán élő költő versei viszonzott és viszonzatlan érzésekről, érzelmekről
szólnak, sokszor fájdalmas hangvételűek. Fiatal kora ellenére nagy tehetsége van az
iráshoz, Versei életszagúak, elgondolkodtatóak, magával ragadóak, leköti és viszi
magával az olvasót.

"Hova meneküljön az ember?" - és valóban valamiféle belső menedéket,
érzelmi-gondolati dimenziót jelent Budai Zolkának a költészet, a vers világa. Azt
hiszem, sokszor tényleg a "menekül" szó a legjobb út verseinek megértéséhez,
befogadásához. Sajátos hang ez, amit közel 200 remekbe szabott versben hallhatunk. Költészetében kézen fogva jár a tehetség, a fiatalság, a tanulni vágyás és az alázat.
Az egyik legjobb, legcélravezetőbb út ez.

Bár lehetséges, hogy Budai Zolka esetében a tehetség helyett szerencsésebb a
t a l e n t u m fogalmát rögzíteni. A tehetség sok esetben nem elég. Az csupán
valamiféle lehetőség, ajándék, esély. De itt másról, többről van szó: megvalósítja
céljait - és nem csupán kergeti, forgatja a gondolatokat - mégpedig a költészet
emelt szintű síkján. Nagyon rokonszenves vonása a költőnek, hogy sok hétköznapi
pillanatot, jelenetet ábrázol költészetében igazán eredeti, izgalmas és befogadható módon.

Kora ellenére verseinek letisztultsága, kifinomultsága példaértékű. Gondosan,
alaposan bánik a versírás míves mesterségével. Tudatosan használja nyelvünk
páratlan lehetőségeit, és ez tanúbizonyság arra, hogy megérett első, önálló
kötetének megjelenéséhez.

Versei utat nyitnak saját egyéniségéhez, ami már szétválaszthatatlan a költészettől.


Link







AJÁNDÉKOT VETTEM


Boldog voltam!
Vettem
Ajándékot,
Vittem,
Ó, futottam!

Szórtam fára,
Tettem
Én alája,
Tettem
Zöld ágára!

Készen lettem!
Vártam
Őt! Szerettem!
Álltam
És nevettem!

Eszementen
Vártam,
Ó szerettem!
Vártam
Elepedten!

Jött a sötét


Este,
Minden csillag
Leste
Volna jöttét.

Én kerestem,
Vártam,
Tébláboltam,
Jártam.
Ő seholsem!

Talán jobban
Tettem,
Lefeküdtem
Csendben.
Magányomban.

Nem jött többé.
Holttá
Lettem, s szívem
Hozzá
Örök jéggé.







ANNÁM
(Rólad s Neked)

Más vagy! Egyszeri! Különleg!
Nem fedezhetnék különbet
Sem felhők messzi tetején,
S nem lelnék tenger fenekén.

Mikor nem történik semmi,
Akkor tudsz a minden lenni.
S egy fáradt kiégett napon,
Törődést csak Tőled kapom.

Lelkeddel simítod könnyem,
Rád mosolygom tüstént könnyen,
S hűn bámullak ilykor csendben.
Kellesz, tudjam, minden rendben.

Ha baj közeleg féltesz s óvsz,
S rossz ne érjen, rám féltőn szólsz.
Súgsz: Kérlek, vigyázz magadra!
S én izgán csüngöm szavadra.

Társam vagy. Egyedi. Menedék.
Éltető csepp. Sosem elég!
Zord sötétség rejtekén tűz,
Fönntökből hullott meseszűz.

Nem ábránd vagy s bódult múzsa,
Mégis, ha lágy ajkad rúzsa
Csillan elkopott arcomon,
Túljutok ezer harcomon.

Nem szerelem, s nem jóbarát.
Téged látlak, tavaszbabát!
Mindek feletti tüneményt,
Keserben, ízes süteményt,

Kiért a Nap feljő, lássa,
Miként ragyog Földre mása,
Mint tárja szerte melegét,
S hinti föl szívek erejét.

Bennem bújó bolond mámor,
Sejtelmes közeli távol,
A feltestesült fény, a lány,
Tisztaságos tündértalány.

Mi vagy nekem, rá szó nincsen,
A legszebben őrzött kincsem.
Tudd, az összesért nem adnám!
Álmom s valóságom; - Annám!







ANYÁNK ELJÖTT KARÁCSONYKOR


Anyánk csilingelt este hatkor...
fonnyadt kezével rázta a csengőt,
majd megállt, és ragyogva tűrte,
míg úgy fonja körbe a csend őt,
miként a lomhán szálló füst
szövi karjaiba a Napot,
midőn a gyárkéményből
búsan a magasba andalog.

Mi bámultuk őt... néztük.
Véznára mosta már az idő...
s mint bősz tengereken a balga hullámok
megeredtek arcán szürkéllőn a ráncok
- így játszott -
midőn

reánk mosolygott:
gyermekekre...
- mint kinek a percben
meghalni volna kedve.

S vele haltunk volna mi is
- három tudatlan kócos gyermek-,
mert nem fájt akkor mi lehet az ára,
mentünk volna mi is mindhárman utána
- anyánk ha
elmegy.

Nem tudtunk szólni - sem jót,
sem rosszat... Nem akartunk.
Bár meg-megrezzent,
de néma maradt ajkunk -
mert akkor láttuk anyánk emígy:
keresztre vert boldognak...
- mint boldognak látni
szerető anyákat szoktak.







BARÁTI ÜZENET


Barátok, bevallom, botránkozom
Pennáitok minden szürke szaván!
Csak fájdalomról szól a bűvös toll,
S mily mód talált reátok a meddő magány!

Szerelemnek kínja szorítja torkotok,
S ujjaitok már másra sem képesek,
Mint könnyek között csúfokat szórni
E világra, s számon kérni ez életet!

Ez életet, mely bús sorsotokra
Lehelé mind` fojtogató füstjét,
S kívántok százszor megváltó véget, -
Nézitek furcsán a másvilágnak üstjét.

Tűzbe e bolond búval ezegyszer!
Égjen hamuvá ezernyi bánat!
Temesse be eső, fújja el szél,
Honnan vissza már soha nem találhat!

Lebegjen a költő! Fénylő szeme
Szikrázzon e világ kéklő egén!
S nézzen föl a szegény, árva, beteg,
Tündököljön reá a válasz, a remény!

Hisz a toll, mit markoltok remegve,
Csodaszerszám, varázspálca, erő!
Istenek faragta harci hárfa,
Minden rosszat, ellent, gonoszt visszaverő!

Éltessen a hit, rejtélyes jövő!
Mit gyötörjön porba oly sok keser!?
Szeretni az éltet! Tanulni, míg
Lassan gyermeket tanító bölcs nem leszel!

S majd jő az idő, el fog biz` jőni,
Mikor sorod több szót már nem talál...
S mosolyogsz odafönntről a zárszón:
`Szeretett élni!`- vési végnek a Halál.







BEBESZÉLVE


Három napja alszik nyelvemen a csend,
mint ki bennem már jól végezte dolgát.
Fogaim, miket betűt morzsolni fent
a lélek, csak némán egymást csiszolják.

Nincs kihez szólni, beszélni valamit,
torkomra hangtalan, erős, nagy kő ült,
a fejemben bújtatom el szavait
a szívnek, s motyogok benn, mint az őrült.

Ki egyedül van félrefecseg sokat,
s mondják, megütötte agyát a hőség;
de hogy képezzen teljes mondatokat,

ha nincs rá mód és igaz lehetőség?
S mikor akadna is percnyi alkalom,
a másik könnyebül meg, én hallgatom.







BOLDOGSÁG


Érje most az orrom az orrod
s hadd legyek szemeidben mélyen!
Ott akarom magam megnézni
ott a mindenségben.

Más ez mint a tükör - nagyon más!
Sose láttam még magam szebben:
ott vagyok én és mögöttem te -
teljes egészedben!







CSILLAGOK ALATT...


Csillagok alatt, magányomban ért az est.
Elnémult körülöttem mindahány élet.
Hanyatt fekve kémlelem az eget, mint fest,
Ha ezernyi fénypont a világba széled.

Ám az álom hozzám ezút sehogysem tér,
Monoton, megdúlt lárma kíséri éjem.
Egy messzi kutyának ugatása, mi ér,
Ez bontja elmém, s tart még törődő ébren.

Valami húzza-vonja, szorítja lelkét,
Mit most a csöndnek dühödve bőszen kitár.
E megtört kesert füleim felismerék:
Sebzett szívnek gyászdala ez, vérző gitár.

Ő nem csitul, s én egyre inkább elhiszem,
Elhiszem ömlő szavait e vert ebnek:
Nem lesz jobb, ha hangom mennyterekre viszem,
De tudjam, ennyivel tartozom a sebnek!

Ugass hát, ugass, amíg nyugton nem maradsz!
Én az eget most veled együtt bámulom.
S, mit Te fájón vonyítva torkodból hallatsz,
Én minden sorát szemeimmel árulom.







CSÖNDRE CSÖND


A csöndre csönd és napra nap
csak békén sose hagyd magad
játszik az élet veled játszik
nagyon is kéne most a másik.

A napra nap és csöndre csönd
valaki jött de nem köszönt
valaki ment és vissza már
hát lehet sohasem talál.

A napra csönd és csöndre nap
valahogy mindig törpe vagy
valahogy mindig a szemedbe
látszik hogy máshogy is lehetne.







DINNYEPIAC


- Adjon Isten szép jó napot!
Hogyan itt a dinnye?
- Jó árban van ne aggódjon,
Mondja mennyit vinne!

- Elég lesz tán` egy darab is,
Otthon csak én eszem,
De mézédeset nézzen, egy
Tíz kilós kell nekem!

- Parancsoljon, máris itt van,
Ez itt grammra annyi.
- Ne mondja, hogy mérés nélkül
Súlyt tud neki szabni!

- Nézze, kérem, megmérem én,
Győzödjön meg róla!
Most nézze csak, mennyit mutat
pontosan kilóra!

- Nézem, nézem, ön is nézze,
Mégis igazam volt!
Látja azt a nagymutatót?
Tíz és félen landolt!

- Egyefene, belátom hát,
Igaza volt, tényleg.
Nem kell tudni azt magának,
Mennyit csal a mérleg!







EGÉSZEN ITT


Csak, ami fontos lüktet, dübörög, dobban,
egészen itt vagy a darabokban,
mint múlt a föld alatt, hol víz és olaj van
és a nyirkos csontok lassú robajban
süppednek túl egy centiméteren.
Az élet vagy és így az életem.

Megszűnt a csönd. Gondolatomban rezegnek
apró ujjai fáradt kezednek
és megérzem szíved szokatlan ritmusát,
ahogy iramlik rajta a titkos át,
mint ablakon az éjjeli árnyék.
Mintha lényedből valóra válnék.

Én beszéltem arról, mit sohasem láttam,
benne égsz minden cigarettámban,
az ünneplő ruhám vagy, lelkedet hordom,
munkát is adtál, már te vagy a dolgom,
és hozzád érek, hozzád van közöm.
Csak te vagy ott, mikor leöltözöm.

Annyira közel a tegnap és az újnak
még lámpái elhomályosulnak,
ha ölellek, mint lélegző testet a hit
és szorítom bizonytalanságait
ezernyi kis sötétkék erednek.
Egészen itt. Egészen. Szeretlek.







EGYSZERRE


Egyszerre bűnöm és erényem vagy nekem.
Egyszerre a lét és hírnöke a végnek.
S most egyszerre mindenkinek megmutatnálak
és mindenki elől elrejtenélek.







ELHALKUL A SZÍV...


Elhalkul a szív, akár a vihar,
magára maradva túlzó vágyaival,
mint gyermek, ki a mesét leste,
s csak rácsukták az ajtót este.

Elcsitulnak a lármás remények,
lehull a földre a súlytalan képzelet,
hinni kell a másik szemének,
szeretni a megtűrt éveket,

megszokni ezt a tétova csöndet,
mint ha veszekedéseink után volna -
figyelni mint lesz egyre könnyebb
gyűlölni egymást eltitkolva.

Úgy halkul a szív, akár a vihar.
Bűneinkre csupán a némaság rivall,
mint gyermekre éjjel az apja,
ha ajtaját még nyikorgatja.







ELHISZEM


Elhiszem, hogy szeretsz,
Elhiszem már végre!
Elhiszem, hogy ennek
Soha nem lesz vége!

Elhiszem, hogy minden
Szépség, gyönyör, jóság,
Szerelmet hullató
Tündöklő valóság!

Elhiszem, hogy szeretsz,
Hiszek két szemednek!


S te is hiszel bennem, -
Én is így szeretlek!

S múlik bár az idő,
De én ittmaradok,
Lágy karjaid közül
Már ki nem szaladok!

Mert oly jó itt nékem,
Mint másutt nem lehet,
Földobom életem,
S Napba nézek veled!










ELINDULTAM EGYMAGAM


Nekivágtam egymagam e hatalmas világnak,
Búcsút inték egyszer s mind a születési háznak!
Apám, anyám, lássátok, útnak indult fiatok,
S haza néktek azt üzeni, rá vizet igyatok!

Anyám, tudom, a te lelked mint fáj majd miattam,
Óvó szíved még az utcánk végin megsirattam!
Apám, te se mutasd magad kőszívű léleknek,
Ne fojtsd el majd könnyeid, ha szemedbe tévednek!

Elindultam egymagam, - de néktek nem is szóltam.
Mikor jut így eszetekbe, hát fiatok, hol van?!
Mert ej, csúnyán néznek már a messzi dombok, hegyek!
S mindjárt sötétedni is fog, - jobb, ha haza megyek.







ELMONDHATNÁM...


Elmondhatnám, végre néki!
De, mit érzek, ő is érzi?

Megtudhatná, hát szeretem!
De, ő mit titkol, szerelem?

Megtudhatná, ha mondanám!
De darabokra bomlanám,

Ha elárulnám remegve,
Szeretem őt! - s csak nevetne.







ELŐSZÖR ÉS UTOLJÁRA


Ó, gyönyörű Karácsonyfa!
Hallgass féltő tanácsomra:

Ragyogj reánk szikrát szórva,
Minden szívhez tisztán szólva,
Forrassz lánccá sok kis kezet,
Fakassz boldog énekeket,
Ringasd lelkünk illatoddal,
Tündökölj a csillagokkal,
Játszd a múló szerepedet:
Árassz közénk szeretetet!

Áldozz mindent csak a mára,
Először és utoljára!

Hisz e szerep, tudod, véges,
Nem leszel már holnap ékes,
Nem csodálunk ajkunk tátva,
Boldogságot tőled várva,
Elhullanak szép ékeid,
Nem maradnak értékeid,
Nem leszel már fényes bálvány,
Csak egy kóró,- korhadt állvány!

Holnapra már Karácsonyfa,
Te leszel a halál csokra.







ÉGVE ÉLEK


Elsárgult kezemmel gyújtok a dohányra,
Merengeni kezdék, mennyit ér az élet?!
Bambulok bután a tátongó világba,
Parázslik a bagó,- vele együtt égek...

Lehelém a füstöt zavaros tüdőmből,
Nézem, ahogy szürkén, lomhán elém széled,
S álmodni merék a kifestett jövőmről,
Érdemes lesz élni! - s számban csüng a méreg...







AZ ÉLET BOLONDJA


Az életnek porondján
Nem állhatok gorombán,
Nem állhatok néma gőggel,
Játszanom kell szereplőkkel.
Tudok sírni, mikor mondják,
Nevetek, ha vérük ontják,
Szaladok, ha más fekszik,
S tapsolok, ha nem tetszik.
Ordítok, ha csend beszél,
S némulok, ha jő veszély,
Bort is iszok, ha más vizet,
Húszat mondok, ha ők tizet.
Rombolok, mikor más kreál,
S lehasalok, ha székre áll.
Ha megállnak, - gyorsítok,
Mit mindenki tud, - titok.
Amit más tesz, nem teszem,
Nem látszik, - észreveszem.
Ha születnek, embert ölök,
Végére, nézd, belejövök!
De jajj, függöny gördül, - taram.
Színfal mögött várom magam.
Lehullok egy vert székre.
Rám nézek, - verejtékre.
Bámulom. Bőröm issza.
A publikum zeng: Vissza!
Sanyarún nyögöm: Szemetek.
S a kenyeremen nevetek...
Majd leemelem kabátom,
És felhívom egy barátom:
" - Itt az élet porondja,
S a legnagyobb bolondja!"







ÉRTEM HÁTRA


Kemény talpamra tapadt idő, mivel
márványkőre lépek - és sárba.
Ha nem markolsz meg, ki dönti el,
hogy hány percig maradok árva?
Tövis nő rajtam - ilyen a türelem.
Huszonhárom évnek vagy ára
s itt cseng körbe kivájt fülemen,
hogy nemsokára, nemsokára.

Én megutállak, ha hamisat szólsz el,
a csöndért cserébe add ide szavad
és elhiszlek, mert nincs más módszer,
hogy általam hagyd jóvá magad.
Fehéren s némán lebegsz e tudatban,
mint erdőben a zsibbadt pára,
mit eddig neked sohasem mutattam,
majd nemsokára, nemsokára.

Kinyílsz szobámban, mint szélben a könyvek
s mesélni vagy képes, hogy holnap
sem szabad semmit megköszönjek,
ha érett vágyakat szakítok rólad.
Melletted fogok sétálni az utcán
és lemaradok - fordulj értem hátra.
Szelíd leszek, ha te vigyázni tudsz rám
már nemsokára, nemsokára.







FELHŐT RAJZOLT EGY LAPRA GRÉTI


Felhőt rajzolt egy lapra Gréti,
én kérdeztem: hát hol a Nap?
S mutatta, mert ő tényleg érti,
hogy ott vannak a sugarak.

Kis vállával még meg is lökött,
közelebbről, nézzem jobban,
ott a sötétkék felhő mögött,
ott a Nap és lángra lobban.

Én nem láttam és mérges lettem,
rajzoltam neki egy Napot
és néztük csöndben mind a ketten,
majd Gréti csak fölkacagott,

kék festéket öntött a Napra -
felhőt (mindent elbújtatott),
olyan volt, mint az első rajza
s én láttam - láttam a Napot!







FÖLRAJZOLTAM JÓTÜNDÉRKÉT...


Fölrajzoltam Jótündérkét
Apró szobám kisfalára,
Kértem, varázsoljon nékem
Szép ruhát az iskolába!

De, ha már épp úgyis eljött,
Elkéne egy kiskutya is,
Mert, ami a nagyinál van,
Azt beszélik, igen hamis!

Mondtam néki, de jó volna,
Hogyha lenne pöttyös labdám,
És még azt is megígértem,
Mindenkinek odaadnám!

Biciklit is említettem,
Azzal aztán biz` meglepne!
S ennyi elég, úgy gondoltam,
Ha mindez meglesz reggelre!

Elaludtam, de már keltem!
S jaj, semmi nem volt, mit kértem!
Ránéztem a tündérkére...
Ej, hát a falnak beszéltem!







FÜGGÖNY MÖGÖTT


Hova bejár a karácsony
s még ajándékokat adnak,
ott apró fényes izzóktól
narancsos az ablak.

Ott lakik benn a szeretet,
a megváltónak hitt gyermek,
ott esznek-isznak, felednek
és ott énekelnek.

Hol sötéten néz a párkány
s nem hullik rá semmi varázs,
csak álmaira tér néhány
cigarettaparázs,

ott lakom én verseimmel
a függöny mögött eltűnve,
ott égetjük ünnepünket
megfagyott lelkünkbe.







GONDOLTAM ARRA


Tudod, gondoltam arra, hogy egyszer
visszaemlékszünk a mostani napokra,
mikor lélekben is már megöregszel,
nem vágysz rég az egyre-kicsit-jobbra
és én sem építkezem már másra,
csupán a tisztes, nyugodt elmúlásra.

Gondoltam, hogy jó lenne majd akkor
megszorítani egymás didergő kezét,
szemedbe nézni a szép alkonyatkor,
hogy szó legyen az vagy teljes beszéd
s kiszórni a köröttes világba,
hogy semmi nem volt s nem lesz már hiába.

És úgy lesz majd, vagyis úgy képzelem,
hogy elbénít még akkor kis-könnyű csókod,
s kimondatod tán utoljára velem:
"Gyönyörű vagy!" - s úgy veszed a bókot,
hogy elmosolyodsz. Én szólok: "No, mondd!"
S mondod: " Fejedre estél te vén bolond!"







GYERMEKETEK LETTEM


Van nékem életem, - olyan amilyen.
Egészséges testem, dobogó szívem.
Megtanultam járni, olvasni s írni,
Tudok nevetni, s hogyha kell sírni!

Megköszönöm anyám, kéretlen éltemet,
Hisz ember lettem, nézd, s ez a te érdemed!

Iskolába járok reggel tanulni,
Este puha ágyba fekszem aludni,
Ha megéhezem meleg ételt eszem,
S mindezt én csak megszokásból teszem.

Van teli perselyem, s van szép tiszta ruhám!
Minden mi lett nékem, téged dícsér apám!

Megmérném látjátok életem árát,
Csak tudnám magamnak mint adjak hálát!
Hisz még e tollat is tőletek kaptam,
Mit röptében magamhoz ragadtam!

Köszönöm nektek, hogy gyermeketek lettem!
Csak Isten tudja tán`, miért érdemeltem!







HA AZ IDŐ MOST...


Ha az idő most kósza falevél lenne,
Én volnék a szél, ki nyomába eredne,
És felkapnám féltő karomba, repítsem,
Hogy minél sebesebb` csókodhoz segítsen!

De nem hullik az idő csak úgy a fáról,
Mint levél száll alá zord telek szavától,
S nem lehetek szél, hogy szerelmed keresvén
Dúlnám a világot minden áldott estén.

Várok hát, kedvesem! Én mindaddig várok,
Míg kergetik elmém e varázsos álmok,
Mik éltetik bennem, ó, elérlek egyszer,
S lágy ajkadra írom, soha ne eressz el!







HA IDEÉRNÉL


Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
de ha jönnél én mindig itt vagyok.
Gyere - ha nincs - meleg eleségért
s puha fekhelyet is adok.
Ne légy - ha nem kívánod - kóbor,
eldobott levél mi szállong céltalan,
és ha ajkadon régen volt már jó bor,
keress meg engem - itt néha van.
Én tudom, bármit adnál cserébe,
de semmi az - ide nem kell zálog:
nem léphet az emlékek helyére
nagyobb érték e szónál: barátok.
S ha eljössz, mint a gyönge tészta
feldagadnak a régi napok,
s úgy lesz megint minden egész, ha
te mesélsz és én bólogatok.
S beszéld el azt is hevesen,
ki művelt belőled meghasadt farönköt,
ki tudta a titkod, mit kevesen,
hogy lábadról ily könnyen ledöntött.
S ordítsd mint régen, igaz torokból,
hogy az egész világ piszkos kátrány,
azt is, hogy aki kéne nem csókol
s hogy cigarettacsikkes a párkány
hogy nem léteznek az úgy várt csodák
hogy melléd huppant apád a fáról
hogy anyád elfelejtette a vacsorát
hogy minden éjjel írsz és fázol
hogy odale menni milyen jó lehet
csak magától sosem váj helyet a Föld
hogy hozzádszólnak a színes gyógyszerek:
a kék, a piros, a sárga meg a zöld...
De tudod, hogy házamon nincsen cégér
és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
kopogás nélkül gyere be - ahogy én is tettem nálad.







HAJNALI REMÉNY


Ébred a hajnal, kakas kukorékol,
Eperfákon csillan a harmat,
Ablakom alatt csicsergő madár
Dalával ont nyugodalmat.

Autó suhan halkan el az úton,
S leveleket hord már a postás...
Bezárt szemmel ülök még az ágyon,
S elhiszem, hogy e nap... most más...










HALMAZOK


A világ vagyok s világban a Föld,
a kék, a piros, a sárga, a zöld.
Európa. És Európában
már a hang is vagyok: a szó, a dal.
Már elkülönítve, megmunkáltan,
múlttal és jelennel vagyok magyar.

És én vagyok az ország, az egész,
s az is, mi benne virágzik, enyész;
és én vagyok a megye, a város,
városban utca s utcában lakás;
a kisszoba vagyok s a homályos
íróasztali elszámoltatás,
mert én ülök asztalnál, az ember,
a két lábammal és két kezemmel;
és én vagyok még beljebb, a lélek,
én a büszkeség, és én a hibák.
Milliónyi dolog közepének
vagyok titka - s titokban a világ.







HA NAGY LESZEK...


Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
Annyi mindent megteszek,
S a világ nem lesz gyermeteg!
Ha nagy leszek,
Nem éhezhetnek gyermekek!

Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
Majd ezer ruhát veszek,
S elviszem a szegényeknek!
Ha nagy leszek,
Az emberek megélhetnek!

Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
`Embertársat nem eszek`,
S ingyen gyógyírt kap a beteg!
Ha nagy leszek,
Semmit s mindent beszélhetek!

Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
Nagy dolgokat elhiszek,
S boldog lesz az, kit várt ború!
Ha nagy leszek,
Már nem lesz többé háború!

Ha az leszek, ha az leszek,
Félek, magamba veszek.
Élni, de némán?! - Akarok.
Nem, nem leszek.
Félek én ; - kicsi maradok.







HA NEM MONDOD


Nézz az égre, nézd mily szép kék!
Ne hagyd abba, nézzük még, még!
Bámuljuk együtt egy napot,
S éjkor választhatsz csillagot!

Ha nem mondod...

Tüzet raktam, s reá a fát,
Ezzel éltetgeti magát,
S ha jő fönntök sötét foltja,
Óvjuk, az eső eloltja.

Ha nem mondod...



Öntöztem a virágokat,
Ne mondhasson mi ránk olyat:
"Pompáimért mit sem fizet!"
Szüksége van, érjen vizet.

Ha nem mondod...

Ne szólj, tudom, bocsájtsd nekem,
Világra csodál életem.
Szavakat, kérlek, ne keress.
Ahogyan szeretlek, szeress!

Csak Te mondod!










HAZAFELÉ


Míg szikrázó lámpák narancsos árnyai
Vég nélküli ködben sorakoznak elém,
A nincstelen tölgyek didergő ágai
Lépteim fülelvén fordulgatnak felém.

Sietek, - a friss hó úgy ropog alattam,
Mint kályhában szokás pattogni a fának,
Hisz szenteste van, s én jócskán elmaradtam,
Szerelemből dőltem karjába e tájnak.

Úton vagyok, úton meleg otthonomba,
Hol, hiszem, majd féltő szeretteim várnak,
Kik most minden elvétett gondolatomban
Gondossággal fűtött kis szobámban állnak.

Ott vala éltető anyám, ki ajkáról
Oly kedves, szelíd szavak zengnek, hogy rögvest
Ocsúdni kezd a jég északnak sarkáról,
S lávában fürdeti a tajgai fenyvest!

Ott vala nevető apám, vállamig ér...
Majd végigmér büszkén, ej, ez az ő fia!
Sűrű bajsza alól szívből szólva dícsér:
Igyunk egyet reánk, s jövőd álmaira!

Ott vala velem, ó, két áldott testvérem!
Két őszinte mosolytól lángoló lányka,
Kik úgy bámulnak rám mostan, mintha lényem
Lelkeikbe bújva talált volna szárnyra!

S ott vagyok én, családom örző ölében.
Istenem, oly csodás, ringató lágyság ez!
Apám, anyám, s szép testvéreim körében,
Ennyi csupán, s mégis, hát mily boldoggá tesz!

Még úton vagyok, de már nincs az túl soká,
Mikor lánccá fűzöm e hű kezeket,
S hálásan vezetem díszes fenyő alá
Mind, hol virágba borul majd a szeretet!

Érjek haza hát mihelyst, futok, szaladok,
Minél előbb, tüstént legyenek mind velem!
S majd ajtónkban állva lihegve hazudok,
Téli szellő fútta könnyesre a szemem...







INTERROGÁCIÓ


Én mondanám, de már nehéz többet és
a világ csupa kikövetkeztetés,
a szó, ha szól sem véletlen,
te azért vagy, mert én lettem
és éppen attól vagyok ember,
hogy együtt éljek képzeletemmel
s amit kér a száj vagy ad a kéz,
a szemhéjakon túl idéz
meg téged, te kis ostoba kétely,
a tanácstalanság szeretetével
visszaélő, mihaszna alkat,
ki még akkor is kérdez, ha hallgat
és a kérdés, ami ilyenkor kitör,
mit is mutatna félelmeiről,
ha nincs megoldás, csak a hit
és nagyon szeretne valamit?







ITT


Sok megsózott kópé csak úgy boldog,
ha körbejárta büszkén New Yorkot,
Londont, Párizst, Zürichet, Belgrádot
s mindent, mindennel, mindenhogy látott.

Én nem lettem ilyesféle lélek,
itt vagyok kedvemben, ahol élek,
s bár nem egy díszes, fényűző pláza,
kedves nekem mégis Nyíregyháza.

Szeretem e házat, ahol lakom,
s ha kinézek eme kisablakon,
nem vágyok tengereket s hegyeket.
Nyugalmat csak, - sohasem egyebet.

S megértő velem ez a város,
nem Rióval, szívemmel határos:
merengésem fényes mezejével
és csillagos vágyaimmal éjjel.

Tartsanak engem azok őrültnek,
akik repülőgépekre ülnek,
hogy a nagyvilág elől elbújok!
Én álmodni sehol, csak itt tudok.

Mert hogy ne sárguljon el a levél,
mit a látni sem vélt bősz kerge szél
eltép ágától s elvisz egy újra, -
még ha zöldellőbb fára is fújja?







JA, HOGY ÉN


Anyám nem süt, nem napocska,
fél kilenckor zár a kocsma,
leülök még kinn a parkban.
Lenyúltam egy piát ingyen,
ki van égetve az ingem
s fogalmam sincs, mit akartam.

Ezek részeg, síró lányok,
nem tudom, hogy mitől hányok,
minek a mocskos holnapok?
Nem vagyok én más barátja,
nincs hiányzó lakcímkártya,
kit érdekel, hogy hol lakok?

Huszonnégyszer újrakezdtem,
értem vigyáztam a szexben
agyonvertek, mert szerettem.
Hátul álltam benn a sorban,
gyulladásos beteg voltam
és mást kezeltek helyettem.

Nem tudták, hogy belefáztam,
fűtetlen és nyirkos házban
az apámba a teleken.
Zacskót forrasztani jártam
pékségbe és fájt a hátam
és rohadtul a fenekem,

mert lett volna még öt évem
iskolában, de kötélen
láttam anyám hogy ellebeg.
Maradt bennem némi szép is,
távoli, de földi mégis,
mint tócsában a fellegek.

Verset kezdtem, mint a barom,
azt hittem, az irodalom
majd talál jó és új irányt,
úgy vagyok most hülyén itt benn,
nem tudom, a túl sok minden
vagy leginkább a semmi bánt.

Amit most is megmutatok,
nagyon ismert hangulatok
és elunt, kínos érzelem.
Lehet, hogy az nem is így van,
de akartam s én is írtam
és sajnos én is képzelem.

Ne-vessetek észre-vétlen
ragaszkodás kényszerében
vagy abban csak, hogy menni kell.
Ne féljen az, ki nem szeret,
kinyalhatja a lelkemet,
mert nem tartozom semmivel.







JÓZSEF ATTILA FÉNYKÉPÉRE


Van az a komor kopottas kép rólad...
Csak nézel onnan és ordítod minden bűnöm!
Ezért van az hogy beszédes arcodat
éjjel mindig szilánkosra gyűröm.
Majd reggel mint a megmosott ruhát
ama gondos kéz simára vasalja
úgy simítom azt a képet
tenyeremben vagy föléhasalva.
Mert egyszer így másszor úgy de kellesz...
S bocsásd hogy lelkem tükrét szemgödrödbe ásom...
Bocsásd meg hogy nem hagylak pihenni
és naponta ülök a vasútállomáson...







KITALÁLTALAK


Kitaláltalak. Ismerem a titkod.
Tudom hova bújsz, ha kell még a magány,
s tudom, mit jelent, mikor szemeiddel
azt mondod: talán.

De hagylak, mert épp úgy kell téged hagyni,
mint a reményt, melyet tisztára mostak,
s hagylak, mert tudom, így szereted magad:
titokzatosnak.







KOSZTOLÁNYI EGYIK PILLANATKÉPÉRE


Te tudtad, neked igazad volt, Dezső,
a gyermeknek a hó porcukor-eső
egy éjjelen, mikor minden oly konok
s nem folynak versek vénáink ütemén.
Tündérvilág. Ezer változó dolog
között lesz belőlünk csoda: sütemény.

S miért van, hogy lassan hajnali három
s még dolgozik e decemberi álom,
még gyúr az idő, még megdagaszt a vágy,
gyümölcs bennünk ez a morcos szegénység,
még fekete tepsi alattunk az ágy
s az egész világ, oh, hatalmas pékség?!

Te tudtad, Dezső, neked igazad volt,
a boldogság illatos, gyermeki bolt.
Sütemények vagyunk és ha hull a hó,
fölédesít minket mindegyik éjen.
Decemberi álom - magunknak való -
de az ember él, s ha él, hát reméljen.







LEGYEN HÓEMBER!


Hóból kell most építeni szépet,
legyen a telünk is jó egyszer,
gurítsunk egybe minden fehéret
s legyen az udvaron hóember.

Legyen az orra a sárgarépa,
legyenek a szemei gombok,


legyen a fején rozsdás fazék ma
s minden legyen, amit csak mondok.

S ha majd elkészül ez az egyke mű,
mosolyogj rá, hogy legyen lelke!
Legyen az egész olyan egyszerű,
hogy ne legyünk vele betelve...







MA


A világ nőtt rád vagy te mentél össze,
én nem tudom. Történt, ahogyan történt.
Ma nem remegtem sokat, hogy még jössz-e,
mert elhívtalak vagy magadtól, önként.
Ma nem lángoltál, nem égtél úgy bennem
s nem voltál más vagy több ebben az éjben,
nem voltál muszáj vagy viselhetetlen
hangtalan, halvány cigarettafényem.

Az ember sokat csalódik magában.
Ki mindent jól csinált, csalódik az is.
Ráeszmél utóbb vagy annál korábban,
hogy legfőbb ígérete álnok, hamis
és céljai mind csak illanó igék.
Becsapni és folyton becsapva lenni.
Az igazat hagyni, szólni: "semmiség"
s küzdeni azért, mi igazán semmi.

Aludtam és keltem. Ültem és álltam.
Terveztem is és fölvillant pár emlék.
Ismeretlen arcok nevettek nálam
és otthonosabban tett-vett a vendég.
Nincs hova menni és nincs idő várni,
ha másnál kopogok, mindig csukva van,
mert másnál soha nem mehet be bárki.
Ember az embertől nagyon nyugtalan.

Hinnem kellene benned - hogy te jössz még,
mert jönni szeretnél, szeretve önként,
képzelni azt, hogy nem mehettél összébb
és nem úgy történt, ahogyan az történt.
Muszáj legyél vagy elviselhetetlen,
utáljalak vagy imádjalak jobban,
csak ne élj, mint ma, észrevétlen bennem,
hogy kutassalak az irodalomban.







MARADJ MEG ÉNNÉKEM


Aranytűvel fűzte át ajkam a mámor,
S most tündöklő mosolyt úgy ereget rája,
Hogy e boldogságot kutathatnák bárhol,
Az én orcámnak biz` meg nem lenne párja!

Maradj meg énnékem szerelmem virága,
Alkonyló lelkemnek fölcsillant világa!

Nem járt még énfelém ilyes forró öröm,
Elkergetéd mind az árnyaskodó búkat,
Kacagva a múltam szilánkokra töröm,
Véled álmodom már a holnapi újat!

Maradj meg énnékem szerelmem virága,
Eltévedt csókjaim égre tűnt iránya!

Maradj mindig, s hidd, nincs oly erő s hatalom,
Mely legyőzni képes a szívet, ha szeret,
Sohasem lesz, hisz már sohasem akarom,
S ha mindketten akarjuk, sohasem lehet!

Maradj meg énnékem szerelmem virága,
Maradj, ha mindenért, - s maradj meg hiába!







MEGMARADOK


Infúzióként csepeg minden perc itt.
Egyre jobban vagyok ahogy elfogy az idő -
hisz a fának is ha legszebb ágát metszik
tűrnie kell míg az újra kinő.

Még beteg vagyok kissé de jobb már.
S ha látogatnának azt mondom: gyertek.
Már tudok igaz lenni mint a zsoltár
és szép mint tavasszal a kertek.

Úgy érzem végül megmaradok.
Megmaradok én nélküled is talán -
megmaradok már csöndben mint azok
a mosolygós képeid a kisszobám falán.

Mert infúzióként csepeg minden perc itt.
Egyre jobban vagyok ahogy elfogy az idő -
hisz a fának is ha legszebb ágát metszik
tűrnie kell míg az újra kinő.







MEGVAGY


Szép vagy, mint egy női magazin,
kitalálsz, küldesz heti ímélt,
hogy tudnál szeretni "igazin"
s megpuszilsz minden hepimílért
s bugyborékolsz nekem a dzsúszon
és engem is megiszol szuszra
s ha hívlak "bocs, egy kicsit csúszom"
csak türelmesen vársz a buszra
és azt hiszem, hogy akarnálak
(egy versben erről kifakadtam)
s ha lesmárolnál hamar nálad
(vagy csináld meg a kirakatban)
beléd esnék, mint a kanál
egy tányér forró levesbe.

Aki keres, ugye talál?
Megvagy. Még csak keresve.







MI ELŐL FUTSZ?


mi elől futsz és mi után
és meddig bírhatja még a talpad?
mi lettél? néhány teadélután
és te mégis így akartad

nem úgy nőttél mint a többi
hát most légy hogyha lennél más
vagy fáj hogy mégsem egyedül dönti
el fejed most miből lesz változás?

magadra vess ha bármire vetnél
te voltál előbb és nem a kínod
mint néhány sorocska megszülettél
és lényeged folyton újraírod

hogy ne találj sohasem menedéket
te éjszakáknak füstös árnya
részeg felhők figyelnek téged
beteg csókok szállnak szádra







MINDIG ESTE


Csak a párkányra borultam.
Egy életnyi terhet adva a könyöknek,
hogy így hallgassam, nyomorultan,
a falevelek mint zörögnek,
s a kutyák e félhomályba esve
mint ugatnak s némulnak hirtelen.
Este van az utcán, mindig este
s mindig árnyék a szívemen.

Lázas lelkem folyton beteg,
cigaretta méri számban a fokát,
s mint gyermek, aki reszketeg,
nyűgös, éjjeleket nyafog át.
Nem nyugszik semmi köröttem,
sűrű, nyomasztó lég lebeg,
fájdalmakat az örömben
szikráztatnak a fény-jelek

az égi, kopott műszerfalon.
Csak, ami nincs, az világít.
Minden más ama csillag-plafon
elszürkült, ócska hibáit
rejti, hogy senki se lássa.
Így bújócskázik az éjjel
s az időnek kattogása
egy egész embert kibélel.

Változok. Csöndben. Egészen.
Egyre apróbb ponttá válok.
Egyre erősebben érzem,
hogy szétmállanak az álmok,
a föld megfordul alattam,
s itt dobban rajtam a hiány
minden még nagyon szokatlan
mellkasi rezonancián.







NEM ÁLMODOK SZÉPET


Mit nékem az élet!? - Szeretni kell téged!
Ez a nagy feladat. Nem lőn nemesb soha!
Nem álmodok rólad, nem álmodok szépet,
A megfestett világ: színes, de ostoba!

Mit nékem merengés!? - A valóság éltet!
Csókjaid, karjaid, éden-pillantásod!
Perceink peregnek, s bár egyszer sem kérted,
A tegnapi holnap is elönt ma, látod!?

Mit bámuljak éjkor ezerszáz csillagot!?


Minden méla óra ábrándos felesleg!
Én e lenti űrben élek, én itt vagyok,
Gépekkel taposott utcákon szeretlek!

Mit nékem az élet!? - Tán` holnap meghalánk!
E szerelem végül mindent porrá éget...
De gyere te, fűtsük be újra kisszobánk!
Mit nékem a halál!? - Szeretni kell téged!







NEM JÖN SENKI


Szívem szakad, rég elhagyták,
Nem téved rejtekébe senki.
Kulcsát kapujába rakták,
Így is átalkodnak bemenni.

"Elhanyagolt szerény szállás."
Mondogatják kint, mikor nézik.
"Belülről sem lehet hálás."
Ennyivel csupán elintézik.

Nem jön senki, nem jön senki!
Csak magam fekszem bent betegen.
Nehéz a lég s nem jön senki,
Hogy rám gyógyító csókot tegyen.

Rabja lettem rab szívemnek,
De magamon erőt kell vegyem.
Azt képzelik, nem kell ennek,
Ki rá gyógyító csókot tegyen.







NEM JÖTTÉL


Nem jöttél el hozzám.
Szerelmünk így milyen?!
Én sem kerestelek.
Szerelem az ilyen?!

Nem jöttél el hozzám,
És belé nem haltam.
Az gyötör most engem,
Hogy én sem akartam.







NEM TUDJUK MI


Nem tudjuk mi azt, mi fán terem a költő!
Mi lázas, modernes, eszement ifjúság!
Egy lélek ő? Hímes-rímes köpenyt öltő?
Ki szavakkal táncban szórja szét virtusát?

Magában lázadó, bús alak az ilyen,
Ki egymaga fűzi sorokba az éltet?
S míg árnyszobájában minden élő pihen,
Egy láng mozog csak, mit benn szívében éltet?

Nem tudjuk, mi csendben zajongó ifjúság,
Ám mégis lelkünkkel karöltve jár tollunk,
S buzgón, nyíltan játszuk a versek Krisztusát,
Megszűnik valónk, csak hogy szívünkből szóljunk.

S mi mást takarna minden, mi tüzes sorunk,
Mit rég Petőfi is súlykolt a szavaknak?!
Az más kor volt, tudjuk, de ez a mi korunk!
Ő akkor, mi most kérjük magunk szabadnak!

Ontjuk tintánk, hisz elvben így szárnyalhatunk,
Versek, mik eszménknek kellő teret adnak,
S felhők fölött csak gondolatban járhatunk,


Mert a valóban vaskorlátokat szabnak!

Világ elébe az alkotó `gyermeket`!
Mert különben a benne bújó bátor láng
Lelkében ég el, s e tűz után eltemet
Minden kérlelt csodát, mit ég a földre szánt!

Nem tudjuk mi azt, mi fán terem a költő,
Lehet, e jelenben soha meg nem értjük,
S tán` kevés rá egy bőséges emberöltő.
De mik vagyunk, azt látjuk, érezzük s féltjük!

Írunk hát, őszintén, kapkodva, kedvesen,
Írunk némán, eltörve, fojtva, remegve,
Világba, másba, tollunkba szerelmesen,
Magunknak tiszta, türkiz eget teremtve.

S ha egyszer a mennyből legyint le ránk Ady,
Intvén, bolondos firkásznak sem mehetünk,
Majd lessetek, rátok fogok kacsintani
E válasszal: `De szabadok még lehetünk!`







NINCS ITT, NINCS


Itt van, itt a karácsony
s nincs itt, nincs a barátom.

Ablakon túl rekedt,
az ajtón is túl van,
megfagyott gyermekek
testére borultan
sír a tél, sír a tél.

Ül csöndben az ember,
ülök magamban én
zúzmarás kis szemmel
a magány tetején
és álmot lehelek.

Ablakon benn rekedt,
ajtón is belül van,
éri a szerveket
s lelkemre lapultan
sír a vágy, sír a vágy

s itt van, itt a karácsony
s nincs itt, nincs is barátom.

KarácsonyMagány







NYÁR VOLT


Ennyi lett volna a nyaram?
Ez nem az volt, amit vártam!
Perceimből nem vált arany,
S felhők tetején sem jártam.

Elrepült fölöttem, s még
Csak rám sem hedert az égből,
Nem szólhattam neki: elég!
Hisz csak falat jutott szépből.

Csalódtam csöppnyit, belátom,
ám múlton töprengeni kár.
A nyár nem lett jó barátom,
Így révvilágom mégis jár.

S már ma is történik velem:
Érdektelen könyvbe bújva,
Sorok mögött pihen szemem;
Jobb lesz-e, ha eljön újra?







RETTENTŐ JÁTÉK


Mindig itt vagy. Te hol is lennél máshol?
Bekebelezlek, mint az oxigént.
Ha becsukom szemeim is látszol
és úgy mosolyogsz rám, miként
csak az tud, aki őszintén boldog.

Úgy mosolyogsz, mint a gyermek,
ha elnyelik a színes játékboltok,
vidámparkok, tükörtermek.

Szeretlek. Csak alig írom ezt neked,
mert nem akarom, hogy bárki lássa,
rohadtul vágyom, rohadtul lehet
még vágyni a megváltásra
s csak várni, várni, várni és várni.

Elképzellek, már nem is magadnak,
több vagy te bennem, mint bármi.
Én a szobaűr, te a falak vagy.

Tökéletes vagy, mert annak akarlak,
így lesz minden tökéletlen velem,
a hajnalfények mind idecsalnak
s az éjjeli szekrényeken
emlékedet ragyogják a lámpák.

Te vagy a vers. Rettentő játék.
Az ég, a levegő, a világos járdák
s minden világoson az árnyék.







ÖLELJ MOST


Ölelj meg s szoríts kedvesem, kérlek.
Szoríts jól s ölelj, ne tudd, hogy félek.
Ölelj, s csitíts szíveddel, szavaddal,
Szoríts, s bódits álommal, magaddal.

Ölelj, mert ha nem teszed most velem,
A világ tárja karjait nekem,
S belé óvatlan lelkem úgy szalad,
Mint rejteken bújó végbe a vad.







ÖRÖKKÖN


Ígéretem megtettem eléd,
Egy szavadon rettentem: Elég!
Ne mondd azt, kérlek, nekem nem kell
Köszönnöm téged száz érvekkel,
Hisz oly sok jut nekem általad, felőled,
Hálámmal habzsolom tőled nyert erőmet!
Tudd, kedves, örökkön,
Ezerszer köszönöm!

Vessd el e görbe gondolatod,
Hiába mind, ha mondogatod,
S úgy érzed, jajj, te nem is áldasz;
Szívemből születik e válasz:
Ha álmomban lelked a világra öltöm,
A legbőkezűbb lénnyé válok e Földön!
Tudd, kedves, örökkön,
Ezerszer köszönöm!

Köszönöm élted, élmény nekem,
Ha eszményeid élvezhetem!
Köszönöm éjben a világot,
S, hogy otthonom néha világod!
Érd hát ésszel nagyságod itt, s köszönnöm hagyj
Ezerszer, miről nem is tehetsz, ó, hogy, - vagy!
Ezerszer köszönöm!
Örökké-örökkön!







SEMMIÉRT SZERETVÉN


"Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd."

(Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)

***

Nem szeretsz teljesen, ha nézel,
ha megszorítasz puszta kézzel,
ha arcodhoz ér vöröslő arcom,
ha árnyakat vetít rám az alkony
s körvonalazódik maga az ember,
csontok, bőr s csudamódú szervek -
ha megérintesz tiszta tenyereddel,
én még akkor nem követellek.

Nem imádsz egészen, ha hallod
ajkaimon visszhangzó hangod,
ha elérzékenyítenek szavak,
ha füleidbe gyantaként ragad
és újra fölcseng a csók, a bók,
sziszegő, zengő teremtmények -
ha hitre fognak a hallhatók,
én még akkor nem szeretnélek.

Nem kellek eléggé, ha érzel,
ha illatom nyomain érsz el,
ha markodban megsorvad az ingem,
ha párolog, fölgőzölög minden
és megállsz csak egy pillanatra,
hogy a világ is megáll veled -
ha orrod légként szív magadba,
én még akkor sem hiszek neked.

Nem akarsz még akkor, ahogy én,
szerelmet semmiért szeretvén,
nem vagy még igaz s nem lehetsz való,
s nem voltál sohasem nekem való.
Ha szeretsz, légy mindig néma és süket,
ne végy levegőt, engem ne láss -
a hiányok üvöltsék szerelmüket,
s én legyek e lelkifurdalás.







SZENT ÉJJEL VOLT


Szent éjjel volt. S egy fekete szobám.
Az ablakban álltam. Kinn havazott.
Az égboltról mosolygott rám anyám
Ez estén is, mint mind` este szokott.

Mind` este szokott, de most, most beszélt,
Soha nem volt még hangja ily könnyed.
Hűn hallgattam szavainak neszét,
Hol nehéz volt érteni, hol könnyebb.

Az égboltról kérlelt engem anyám,
Ne hagyjam veszni e szent karácsonyt,
Szorítsam testvérem s óvjam apám, -
S én könnyeztem őt az ablakrácson...

Nem tudtam szólni, elnémult ajkam.
Ő sem szólt már, csak monoton nézett.
Nézte kedves vonásait rajtam,
Mosolygott, de hittem, szíve vérzett!

Szent éjjel volt. Szép anyám mosolygott.
Bámultam. Ő kedvesen tekintett.
Kinn havazott, benn sötétség bolygott:
Anyám, mindenem, itt hagytál minket!







A SZÍV DOBOG


1.

A szív dobog, az elme reng és
füstöl a test, ez a gépezet.

Szürke, városi elmerengés.
Én. Körbefalazott képzelet.

2.

Meghagytak volna inkább árván,
mert anyám s apám csak egy tudat -

ki okulni kezd saját kárán,
az másokra már nem úgy mutat.
Állítmányok között az alany,
bukott alany, ha sokat tanul,
feladtam feladatnak magam
és maradtam megoldatlanul.
Okos vagyok, mindenem tudja,
hogy mit ér a pénz, a szerelem.

Fázós kezeim zsebre dugva
sétálok éjjel a tereken.







SZÍVEMBŐL SZÜNTELEN


Kedvesem, életem, szerelmes énekem
Hozzád szól, virágom, legszebbik énnekem!
Szeretlek szemtelen, szeretlek szüntelen,
Te lettél szívemben, egyetlen ünnepem!

Te lettél éltemnek éltető forrása,
Lelkemnek lobogó lángokkal fonása,
Csókollak, ölellek, karomban ringatlak,
Babámnak, Bibémnek becézve hívatlak!

Szemednek szivárvány, kacéros bűvei,
E természet tiltott talányos művei,
S angyali arcodnak bolondságos bája,
Mennyei munkáknak márványos mintája!

Szeretlek szívemből, szüntelen szeretlek,
S ha egyszer elröpülsz, szívembe temetlek!
Susmogó sugallat, te is szívből szeretsz!
Bódulttá, boldoggá, balgává is tehetsz!

Kezeddel kezemben vált valóra álmom:
Felhők felett, fényben szerelmesen szállnom!
Élvezzük, éljük e varázsos világot!
Könnyezen, ki minket szerelemben látott!







SZÓLJATOK RÁM


Nagyot pukkan most a pezsgő,
Fölszalad a habja!
Barátim, az első csókot
Melyikőtök adja?
Mindegy nékem, gyertek sorban,
Újév napja van ma,
Fölállék most az asztalra,
Lessetek szavamra!
Tizenkilenc év mögöttem
Elmaradt csak aprán,
Volt mikor nagy búban éltem,
S volt, hogy Nap sütött rám!
Sötét bánatba ha estem
Jó kedves cimborák,
Eljövétek mind elfödni
Rögvest a bú zaját!
Ha aszályban izzadt lelkem
S hőségtől szédeltem,
Hűs lomboknak árnya alatt
Fel rátok ébredtem!
Nem tudom én jól kezelni
Hálás helyzetemet,
Még ez a nagy adósságom
Ó, egyszer eltemet!
De tudjátok meg barátim,
Én ily halált vágytam,
Jobb lesz nékem igy elmenni,
Mint tépett magányban!
Ej, szóljatok rám, beszélek
Annyi balgaságot!
Tán` e pezsgő illata, mi
Eként fejbe vágott!
Nyeljük le hát múltunk fényét
Egy nagy kortyintással,
Ki meg ma sem tud mulatni,
Foglakozzék mással!







TŐLEM MAGAMNAK


Én soha nem üldöztem el a szerelmet...
Mindig csak szótlanul a távolba dobtam.
Messzire tőlem, messze magamtól a rút
homályba bomlani, mint távolba jobban

nem repíthet álom ereje sem embert,
nem szaladhat addig ezer száz gondolat
s a csillagok közti semmiség sem tágul
ekképp, hosszú, elnyűtt évmilliók alatt!

Szerettek, oh, lágyan, ahogy gyönge kölykét
rezdületlen tartja fogai közt a vad,
szerettek mocskosan, miként a dacos szél
sötétben portyázva rágja a sírokat,

szerettek félve, mint gyermekeket óvnak
hófehér kezek a véres háborúban,
s hol becézve, fájva, sírva-simogatva,
őrjöngve, nevetve, mindenhogyan... dúltan!

Magam tettem... Magam tettem nincstelenné.
Én vettem el büszkén legtöbbet magamtól.
Én zsibongó fejű őrült, konok bolond,
ki most is csak furcsán, monoton barangol

szürke kacatjai között a szobában,
miként ha virágos réteken merengne:
- a lim-lomok neki liliomok lettek - [
némán fütyörészve, csöndben énekelve,

azután hirtelen kőszobornak állva,
visszazuhanva a hangtalan szobába
kacagni kezd magán magába a kába,
majd remegve sírni s írni valahára.

Hát itt vagyok. Hahó, ez vagyok, Istenem!
Így nézek ki én, ez a keserű való.
S a savanyú tény, hogy eme szó: szerelem,
nem rozzant elmének, nem kergének való

csak még jobban porrá zúz, megfojt idebenn,
de nézz meg, hiszen az arcomon is látszik,
hogy lelkem húrjain a féktelen téboly
már gúnyt űz belőlem, lakodalmast játszik!

Magam tettem... Magam tettem nincstelenné!
Bár eddig sem túl sok becsülendő érték
lakott a szív poros, póknyálas padlásán,
de előkajtattam mindannyiszor kérték!

Talán még nem kell a semmiért szerelem,
még nem tűröm jól, mikor őszintén adnak.
De balgaságom kín s már fájnak a tettek,
s fáj e csúfos gesztus: Vers. Tőlem. Magamnak.







UTAZOK


Szürke földre fektetett síneken
robognak velem a napok,
kattog a kerék, csattog az élet,
e zajban el nem alhatok.

S midőn csak úgy lehunynám szemeim
egy röpke, csöndes órára,
s nem bámulnék oly meredten szerte
az ablakon át szórt tájra,

tán` oly szépség szállna el mellettem
némán, míg vakon vágtatok,
mit ez útnak során, ez életben,
többet sohasem láthatok.

Éber vagyok így, ameddig bírok,
míg tart e fáradt utazás,
míg föl nem tűnik amott a tábla,
s reá írva: végállomás.

Odáig csak a semmibe tartva
robognak velem a napok,
kattog a kerék, csattog az élet,
s én ásítva egy-két nagyot -
ébren álmodok...







ÚGY SZERETSZ


Úgy szeretsz te kedvesem engemet,
Úgy, mint e Földön azt már nem lehet,
Ám ha mégis lehetséges volna,
Szívemhez s hozzám nemigen szólna.
Szerelem, mit tudsz, s mit el nem érek!
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Boldogít minden mosoly ajkamon,
Számodra múlhatatlan alkalom
Egy elvétett, kósza érintésem,
Gyönyör, mi túl nem jut felejtésen.
Mindennel áldasz, semmit sem kérek!
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Gondolataidban bújkálok én,
Merengő álmaid mindegyikén,
Perceid édesítője vagyok,
Olyan, mi folyvást fölötted ragyog.
Szemedben lángoló bódult lélek!
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Furcsa bűneimre szót sem vétesz,
Sosem ítélsz, vársz, míg meg nem értesz.
S tekinteted, ha ilykor rámnézel?
E varázslat nem fogható ésszel!
Sóhajtok, midőn magamhoz térek:
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Úgy szeretsz te kedvesem engemet,
Úgy, mint az én szívemmel nem lehet.
Engedetlen, makacs szív az enyém,
Szerelemre tán´ nincs benne remény.
S míg nincs, egy bús gondolattal élek:
Istenem, ha én is így szeretnélek!







VALÓSÁGBA ESVE


Itt nem volt még éj fényesebb,
Nem ádott világot úgy Hold,
S csillag sem élhet ékesebb,
Mint azon percek élte volt.

Égből kapott földi lélek
Sugarával elém tűntél,
Éreztem a való széled,
S megérkeztél, Éjitündér.

A világ, mit nekem tártál,
Oly kedvesen mosolygott rám,
Mesék kapujában vártál,
Gyémántlanton szóltál hozzám.

Mint kezedbe kérted kezem,
S beléptünk a csodakapun,
Szívem élt csak, csitult eszem,
Átkeltünk egy varázsfalun.

Egy apró kis kedves világ,
Mit a lélek csöndje áldott,
Hol száz csodát mindenki lát,
Ki ez útnak veled vágott.

Én veled tettem, mit nem még,
Angyali szárnyon repültem,
Feledni nem hagyó emlék,
Mily bájba akkor merültem.

Ám hirtelen zord szél ébredt,
Olyan, amit nem akartam,
S e világban oly kárt vétett,
Hogy egészben belehaltam.

S most a valóságba esve,
Vágyva keresem az utat,
Hisz nálad tisztán volt festve
Az, mit más elvétve mutat.







A VÁROS PEREMÉN


...újra kortyolok belőled...
Éjjel a város peremén.
Ej, látod, itt vagyunk megint.
Itt vagyunk... te meg én.

Gyönyörű e csillagos éj...
Maradjunk még... nem sietek.
Szerelmes vagyok... szerelmes.
S beteg... beteg... beteg...

Mert... tudod ő... ő nem szeret.
Most is mással van valahol...
... újra kortyolok belőled...
Ez biztos így van jól...







VELED


Nem létezem nélküled,
Egymagam, nézd, nem vagyok,
Mint ahogy a Nap nélkül
fönn ama
Néma csillag sem ragyog.

Világíts hát örökké,
Szeress, szólj, figyelj engem,
S egyszer, midőn fényed mind
eldobtad, -
Kialszom veled, - csendben.







A VERS IGAZ


Játsszuk azt, hogy a vers igaz
és szép vagy te is, nagyon szép
s nekem is könnyű lenni az,
ami már úgysem lehetnék

és játsszuk, hogy a csend a tó,
hallgatásunk most a csónak
és gyűrűzik a mondható
s nyoma sincs a néma szónak

és játsszuk azt, hogy nincs idő,
nincsen év és nincsen óra
és csókra csók - az építő
nevessen a rombolóra

s ha ezerszer is győz a rossz,
mi játsszuk azt, hogy van vigasz
s mi elvisz minket, visszahoz,
csak játsszuk, hogy a vers igaz.







VIKTÓRIA


Te a világ vagy s én benned
egy parányi pont, szilánk -
hát miért kell neked lenned
bennem az egész világ?







VILÁGÍTS ÚGY


Előttem sárból dagasztott szőnyeg
fodrozódik a temetőnek
s utánam néhány elsüppedt lábnyom
issza magába lucskos magányom
ahogy gyertyát viszek neked ez éjen
világíts úgy mint a csillagok
világíts úgy a feketében
mintha sejtenéd hogy itt vagyok.

Halottak napjaGyász







VISSZA HAMAR


engedd meg hogy lerúgjam a plédet
s te legyél az aki visszatakar
tudod úgy hiányzik gyöngeséged
mint nyári mezőnek friss zivatar
és úgy reszket a csókért e homlok
mint kenyérért és borért a koldus
látod miattad szépeket mondok
s miattad klisé az epilógus
de akkor is kell a forró ajkad
nekem akkor is és csak azért is
ráncosodjon rongyosodjon rajtad
a kor meg a kortársabb poézis
mikor egyik kezem megtör téged
a másik hirtelen összekapar
engedd meg hogy ledobjalak téged
és borulj rám mindig vissza hamar







VISSZHANG


Ha a boldogság csak délibáb lenne,
nem gondolnék a szerelmemre.

Ha nem gondolnék a szerelmemre,
a boldogság csak délibáb lenne.







VISZLÁT KEDVESEM


Viszlát kedvesem, viszlát, ha mennél,
Ha érzed, másutt boldogabb lennél!
Szeretlek, de ne hidd, nem engedlek,
Nem kell énnékem, kinek nem kellek!

Viszlát kedvesem, engem ne kérdezz,
Nem fontos, lelkem mostan mit érez,
Ne aggódj értem, én itt megleszek,
Ha el nem megyek, el sosem veszek!

Viszlát kedvesem, remélem, tetted
Szíveddel-lelkeddel megértetted!
Nem haragszom én, járd fénylő utad,
Mit hiszel, néked meséket mutat.

Viszlát kedvesem, rózsák hintsenek
Hol tűnsz, - de félek, mesék nincsenek!
Nem létezve csábítanak minket,
Ne keresd hát, oly sokáig mindet!

Viszlát kedvesem, ne szólj, menj, mehetsz!
Ne mondd, szerettél vagy még tán` szeretsz!
De ha egyszer utad végig járod,
Emlékezz rá, volt szerető párod!







ZIVATAR


Cifrát káromkodik az ég
s a felhők sírni kezdenek,
mint megriadt, kis sötétkék
szemű, csintalan gyermekek.

Elhallgat a búgó város,
kiürülnek poros terek,
a családos, a magányos
is mind fedél alá pereg.



Majd hirtelen enyhül az ég,
megnyugszanak a fellegek,
a sötétből világoskék
szemet csalnak a gyermekek,

újra zsibongó a város,
mindegyik tér, utca tiszta,
s a családos, a magányos,
sorokban tócsázik vissza.













  
 
0 komment , kategória:  Budai Zolka   
Maryam versei
  2020-01-12 19:30:19, vasárnap
 
 







MARYAM VERSEI







ALKONYI CSÖNDBEN


Narancsköd ringat
Pírt a vidékre
Bódulva illan
Reszket a fény.

Nap keze nyúlik
Messze a légbe
Katlanba hullik
Hold tenyerén.

Égi keréken
Fordul az alkony
Csend szava bélel
Éji zenét.

Csillagok gyúlnak
Pisla homályban
Álmok lazulnak
Vágy peremén.







ÁLOMJÁRÓ


Szűrt fényt terít rám a hajnal álom ujja
Ablakon átringva fátylát rám borítja
Szuszogó perceken pilla-rácsok mögött
Megálmodott világ varázsa hömpölyög.

Meztelen csendeden karjaidba hullok
Tekergő indaként a testedre kúszok
Szoros ölelésben puha paplan mélyén
Feszes tested ívén vetül a sötétség.

Csókjaimba izzad buja érverésed
Magamba temetem vágyón lüktetésed
Ezer vulkán tombol lassú mozdulatban
Feszítő börtönöm ring a ritmusodban.

Egyre beljebb robbansz, elsodorsz a kéjjel
Darabokra tépve a végtelenbe érve
Gyönyört sír az ég is tágul a képzelet
Örvénybe sóhajtod mézédes ízedet.

Végtelen remegés rezdül át a légbe
Lobbanásnyi dallam merül feledésbe
Felszakadt tegnapok szaladnak a mába
Én is futok veled a holnapra várva.







BEZÁRT VILÁGOD


Átszakadnak fejemen a hangok
Kotta nélküli áramlatra rezdülsz
Felbillen az ég sátra felettünk
A világ süket, vagy csak én nem hallok?

Csonkolt álmod mind a mélybe tolna
Ám szédít a fény a lét felszínére
Összeér a Menny a Föld szívével
Most kezdődik, vagy már vége volna?

Bezárt világod betűit olvasom
Visszhangszavam lesz féltett bilincsed
Már nyitni vágyom, falad kopogtatom.

Ujjam érinti remegő kilincsed
Múlt maradjak, vagy legyek holnapod?
Majd odaát ad választ az Isten.







BENNEM


Az élet vásznán rajzolok.
Fényes csillagot markolok.
Hisz az vagy nekem.
A legfényesebb kedvesem.
Arany fényeddel olvadok







BORSZÉKI NAPFELKELTE


Ölembe fűzöm a nyár illatát
Völgyület ívének lágy Kerekét
Hol a vén Havasok lába összeér
Oly jó ez az elbájolt ringatás.

Ott, hol a hegygerinc felmagasul
Szűz fenyők kalapja eget pettyez
Végtelenbe ér a föld a mennyel
S csereklye remegő neszén csitul.

Míg gátat tör összemosásom árja
Isteni csendben sarjad az éjjel
Fátyolba rejtett fenyősuttogása.

A pisla nap is dacol a fénnyel
Felleg mögül kezeit kitárja
Aranysugarát férceli az égre.







CSENDEMBE ZÁRLAK


Búsongó hajnalok üresednek
A fázó Nap sem ébred ma nélküled
Paplan alatt hunyó vágyak fényüket
Kioltva cipelnek gyászkeresztet.

Penge élű szavaid kémlelem
Testmelegbe sajdul a fájdalom
Véreremben szétfolyva csak hagyom
Hogy nincsemre forduljon a végtelen.

S ha percről-percre magamba fázlak
Didergő felkapaszkodásom remény-
falaid döngeti, mint ár a gátat.

Ha van még maroknyi hited, ne féld!
Hallasd hát hangodat, csendembe zárlak
Míg suttogásod hozzám útra kél.







EGY PERCNYIT ADJ NEKEM!


Fátyol-derengés vagy, morajló hangod
Vissza-visszazúg süket fülembe
Majd ismét elhalkul, akár a tenger
Mely szem távolából egekbe csapkod.

Nélküledre szűkít a konok elme
Utánad nyúlok, didergő az éjjel
Magamra húzlak, lágy tavaszba érek
Melegedből egy percnyit adj nekem!

Ácsorgó lecsupaszított szavakból
Öltöztetlek fel újra, magányom
Miértjét ne tudd, bízd rám a hogyanod!

Szanaszét hagyott csókod kívánom
Szél-ujjaimmal megszentelt magamból
Néma szavaid keresztjét cibálom.







ELHAJLÁSOK


Ahogy az est az ég aljára karcol
Felleguszályát bíborra váltja
Vonulva hajlik, a lombokat járja
Fénykezével a fák hajába markol.

Közelít a távol, szemembe lopja
Fésült búzatáblák aranylását
Ringatózásuk puha kalászán
Külön létezésüket összefogja.

Pilláim lehunyva útnak indulok...
Bújtatott csöndemben kél a gondolat
Mint szél szárnyán rebbenő hűs fuvalom.

Elhajlok én is, mint folyótorkolat
Tengerbe szakadón, hozzád áradok
Medrembe ringlak, s őrzöm álmodat.







ELMÚLTÁL, MIELŐTT LEHETTÉL VOLNA


Néked zenélek ma lélek-húrokon
Szaggatva jajdulok bús-keserűn
Testem válladra hajtom, hegedűm
Sóhaja zúgó patakként túlcsobog.

Füledbe súgó zsarátnoklobbanás
Áradó rezdülés tiszta lelkeden
Távolokba lép, visszanéz nesztelen
Szófüzérem, mint halkuló csobbanás.

Ígéret vagy végtelen pillanatban
Percnyi némulás remegő valódban
Tavasz ízű illat őszi avarban.

Égre leső szemed élet-folyam
Szakadatlan kél árvuló haragra
Elmúltál, mielőtt lehettél volna.







ÉRINTETLEN ÉRINTÉS


Ott vagyok...
Hisz messziről is látlak
Nélküled még a fák is fáznak
Kuporogva rázzák gallyazott életük
Távolodba lépve ringatják képzetük.

Ott vagyok...
Éber gondolatodba fűzve
Összekulcsolva, lelkedre tűzve
Ahogy csorgó tegnapok érnek a mába
Beléd némulok, érintetlen érintésedbe zárva.







ÉRINTETLENÜL


Ha rátalálsz utamra hátra ne nézz
Előre vessed fürkész szép szemed
Ott állásom lábnyomát az eső mossa el
Csak várlak... talpam pallóvégre lép.

Hisz Néked raktam felém járhatón
Botlott kavics-ösvény a lelkemig
Halomra hordott nehéz gúzs-terheink
Úgy fogynak el, mint parázs, pislogón.

Kitolt idő percein érkezel
Változásra ítélt öröm-holnapom
Hisz ember vagyok, érted vétkezem.

Érintetlenül kezem nem hagyod
Öröktől fogva bennem létezel
Átsúgott versembe jövőd olvasom.







HIÁNYJELEK


Szelíd sóhajomba könnyez a pirkadat
Tollamba sírlak újra, véreddel írok
Betű-tested gömbölyítem a papíron
Gondolat-szálakat oldoz a pillanat.

Már aludni vágyom simuló karodban
Azt hittem létezel pedig nem vagy velem
Kottáim távolodba némult hiányjelek
Álomba hunyom visszalopott valódat.







ITT IS MARADOK


Megvetem ágyát most a némaságnak
Négy fal közé csomagolt magányom
Érted virraszt éjszagú szobámon
S árnyak játékán csuklik félhomályba.

Belém zokogsz, kellesz, még ha fáj is
Sebét akarom a szenvedő jónak
Kortyolni dús ajkún józan valódat
Csípőd ritmusát testembe ölelni.

Felajzott hárfahúrokon bontok
Súgó dallamot hunyó szemedre
Köréd remény-holnapod vonom.

Ujjaimmal jövőmbe jelöltelek
Ígérem, itt leszek, itt is maradok
Áldott az út, mely hozzám vezetett.







JÖJJ HÁT...


Mondd, miért szorítod félelmedet két marokra?
Látod, mezítelen lélekkel állok előtted
Rabláncaim rakom halomba
- Hogy újra megkötözhess, s magadtól ellökhess -
Akár megunt gúnyát kérő karokra.

Hagyd el árnyék feled
Jöjj a fényre, felém fordulj
Mozdulj hát, hisz nyújtom fáradt kezem!
Úgy ízlelj magadban, mint éhes koldus
Féltett alamizsnát fázó reggelen.







KAPASZKODJ BELÉM!


Akarj, engedj magadhoz, szalmalángból
Szíts parázstüzet, lobbanásnyit adj
Oxigéned leszek, kínozz még, harapj
Porig éget sistergő tűz-halálod.

Vak vagy, s ha azt hiszed, nem láthatod
Vánszorgó magad, fehér botod leszek
Kapaszkodj hát belém, átsegítelek
A fénybe, ereszd a sötét látszatot!

Remegj, vibrálj, sodord rám lázadat
Gyökerében forduljon a világ
Forgass fel, mutasd való arcodat!

Vakítsd el két szemem, egekbe hágj
Napszemű csókod ülje ajkamat
Vagy engedj utamra végre, s lépj tovább!







KARÁCSONYI ÉNEK


Fodros csipkepaplan teríti az eget
Betlehemi csillag szeli a felleget
Titok-jászol ölén Kisdedünk született
Jézus, a Megváltónk a Földre érkezett.
Lassan félreverik a zendülő harangot
Öröm táncot járnak nálunk az angyalok
Könnyes szemek némán csodálják a jászolt
A benne mocorgó apró kis Megváltót.
Ősi jóslat szerint szabadítónk lenne
A mindenség fájdalma sorsot öltött benne
Lelke tisztasága, feddhetetlen léte
Feloldozást hullat az emberiségre.
Gyertyák pislákolnak szent karácsony napján
Szerető családok terített asztalán
Béke költözzön ma minden áldott házba
Szeretet örvénye szálljon a világra!







KARÁCSONY SZENT NAPJÁN


Karácsony szent napján megnyugszik a lélek
Égen és földön is angyalok zenélnek
Gyertyák gyúlnak sorra, mécsesek lobognak
Nyoma sincs bánatnak, szívünk összedobban.
Minden ember békés, otthonában készül
Fő a finom leves, karácsonyfa szépül.
Terített asztalon épp már készülőben
Friss kalács illata száll a levegőben.
A fenyő új ruhát ölt, fény-fűzér a karja
Tetejét ezüstös kristálydísz takarja
Csillagszóró szikrák csillannak az ágán
Piros gömbök lógnak meseszép palástján.


Gyermeki kezecskék izgatottan várják
Mit hozott Jézuska, s vidáman csodálják
Mit rejt a fa alja, van-e még ajándék
Azon nyomban kezdődhet az önfeledt játék.
Adventi koszorú pihen az asztalon
Gyertya lángja lobban, nézem, és csak hagyom
Töltse be a szobát arany sugarával
Tele van a szívem meleg boldogsággal.
Karácsony éjjelén én csak azt kívánom
Szeretet és béke legyen a világon
Lehulló hópelyhek vigyázzák az álmunk
Minden beteljesül, amit csak kívánunk.







KI HALLJA MEG?


Már koldusok a szavak, lázadásod
Úgy ömlik belém, mint ár haragja,
Feszítőn folyva, megállíthatatlan.
Ki hallja meg fájó vigasztalásom?

Simulnék még, de testem csontjait
Eltördelte az idő, nem mozdulok.
Összepréselt lélekben torzulok
Az Énbe, bújtatom sorsom foltjait.

Szólnék még, de ajkam csend tapasztja;
Vázzá csupaszodtam, rám aggatott
Némaság a bérem, nyelvem hallgatag.

Lágy iramlás az élet, ott hagyott
Foszlányok itt felejtett gondolatban.
Ez minden, mit az Isten Rád szabott?







KIMÚLT PILLANAT


Mint vízbe dobott kődarab
Úgy merülsz el gyűrött ábrándomban.
Kemények a kőfalak
Bár hinném, hogy van
Elég idő, de a percek egyre fogynak.
Majd ha izzó öled vágya
S az árként toluló gondolat
Kérgesedve sóhajt utánam
Páncélba feszítem érett akaratod.
Majd, ha rüggyé fakad Benned a tudat
Létedet megtagadom
S fakult reményeid nem találnak utat.
Széttárt karokkal hívhatsz
S ha fürösztenél még magadban
Akkor sem építek hidat
Agyamban kimúlt a pillanat.







LELKEDEN


Könnycseppbe rejtett világ vagyok
Lelkedre folyva nyomot hagyok
Beléd növök, mint jelenbe a jövő képe
Illatos gyantára a vén fa kérge.
Lehántom magamról gondolatom
Összepréselt valóságomban jajgatom
Magam a végtelen messzeségbe
Átszúrt szívemmel feszülök fel az égre
S valóságra vetkőzve álmomba kiáltalak.
Éntelenbe fulladt káprázat-szilánkokat
Szakítok testemből, fájdalmam bérét nyögöm
Elhazudott igazságod szálát szövöm.
S ahogy lassan átszűrlek magamon
Letisztult gondolatod érlelő szavakon
Csitul, melyek örökre kimondatlanul maradnak
Rám figyelj önmagadban!







LELKEMRE RÁKÖVEZLEK


Hó-tiszta álmaimban minden él
A valóság arca sem oly fakó
S ha csöppnyit meglopom a holnapot
A múltam a jövőmmel összeér.

Úgy peregnek némán sóvár éveink
Mint gyertya testén lehulló viasz
Majd találsz-e bennem végleg vigaszt
Vagy füsttel szállnak ködbe képeink?

Keretbe zárlak, falra akasztott
Remények lógnak gyászra szögellve
Markomban tartott élet darabok.

Felegyenesedett hittel ölellek
Belőlem fakadsz, titkon veled maradok
Megőrizlek, lelkemre rákövezlek.







LOBBANÁS


Ujjaimmal átérnélek, ha hagynád
Köréd kulcsolnám meztelen valóm
Mint érted gyúló pislákoló kanóc
Lángomat lobbanva magasba csapnám.

Néked világolok, táncom tűz-halál
Véget nem érő vágy lüktető dalom
Ha egyszer csonkig égek is hagyom
Testem árnyékot vet szobád éjfalán.

Hisz minden kóbor perc hozzád vezet
Kanyargós utam már illanó lábnyom
Hol örömtüzek futnak éveket.

Kihunyó fényem édes kín magányom
De lelked hevében kincseket lelek
Benned égek, felcsap újra lángom.







MARADJ MÉG, MARADJ


Megteremtettelek magamnak
Reméltem szivárványszín világot
Eljöttél, s lám órák helyett éveket kívánok
Míg a mában vajúdó tegnapok visszakacagnak.

Mondd, nélküled mit ér a vánszorgó lét
S miért nincs színe a napnak
Zöld szagú illatos tavasznak
Ha reggeli napsugár gyúl a fák levelén?

Még szállni vágyom, messzi fellegekbe
Hol megvetném ágyát a jónak
S hinném, hogy van igaza a szónak
Míg összehazudott éltek hunynak eltemetve.

Hogy mondjam el Neked, hogy nincs napnak
Oly perce, hogy ne kélne gondolatom
Útra hozzád, s minden mozdulatom
Nélküled dermedő ürességbe fagyna.

Jöjj, vonj ringó öledbe, testeddel takarj
Bújtass még, ott menedéket lelek
Hol tiszta szíved együtt dobbanhat velem
Álmodjuk át az éveket, maradj, még maradj!







MEGBÚJT ÖRÖMMEL


Pipacsszoknyák alján terül a május
Pirosat pettyezve, illatozva fut
Végtelen mezőkön, városon, falun
Átszaladt melege karomba zárul.

Míg végigér a Nap a szemhatáron
Addiglátásom horizontra gyúl
Messzi gondolat közeledre húz
Átborult csend a néma hallgatáson.

Csak a szél bolydul, fák ölébe kap
Viharkabátját gondosra tárja
Kinyílok én is, mint a bóbita.

Tavaszzsongás kerüli a tájat
Messzi-messzi sorsra hangolom magam
Megbújt örömmel jövőmben látlak.







MELLETTEM LÉGY SZABAD


Összehajló fák alatt lassul a fény
Arcodra gyűrődnek az est árnyai
Szivárványba zárlak, lelkem szálait
Rád gombolyítom, nem szabadulsz még.

Fű zöldjén terül a szendergő árnyék
Sziromlepelbe bújnak vágyaink
S míg ajkadra gyújtom csókom százait
Ringó ölébe húz a kába lét.

Legördül a Nap az ég kabátján
Rám gombolt pillanatban tartalak
Az agg idő, vánszorgó némaság.

Bent minden mozdulatlan, hallgatag
Süket csendbe kongó szívdobbanás
Még elmehetsz, vagy mellettem légy szabad.







MINDENHOL TÉGED...


Látlak a felkelő nap fénylő sugarában
Mely gyengéden koszorút fon az ébredő világra
Arany szálat fércelve fellegek fodrára.

Látlak az ezüst Hold suttogó fényében
Lágyan ringatózva csillagok ölében
Álomba szunnyadva tegnap sötétjében.

Látlak a pirosló pipacs rengetegben
Szélben táncot járva, félőn megremegve
Szirmaikat hajlón egymásba ölelve.

Látlak lélek-párnám gyűrött redőiben
Álmatlan éjemnek ólom-perceiben
Kérlelő két kezem érintéseiben.







MINTHA LETTÉL VOLNA


Narancs ég alján lüktet az alkony
Vérvörös szárnyait teríti szét
Nagyot röppen, fák derekába tép
Ében eget fest, végtelenbe cammog.

Mintha lettél volna, elszaladásod
Lábnyoma csupán tűnő délibáb
Lehulló hópehely, mi égből száll alá
S kezedben olvad... már nincs maradásom.

Tékozló a holnap, surranó a csend
Hiába várlak terített asztallal
Szűkmarkú a most, nincs jelenésed.

Már megfakultál, időn túli vagy
Visszahajló tegnapon pihen a lesz
Magadra hagylak, magamnak maradtam.







NAGYERDEI FÁK


Árnyas lombok suttogó szegletén
Tóparti fűz alatt el-elmerengek
Itt futottam víg gyermekéveket
Hol békaszerenád játszik víz-zenét.

Hányszor lestem felhők vonulását
Csipkés szélű azúrnak tengerén
Ott, hol a Nap kitárja fény kezét
S rám kacagja éveim múlását.

Sátrat bont a nyár, vaslábakon jő
A rozsdás őszavar, múlt-hangokat
Kottázva mézízű emléket kitölt.

Sodró évgyűrűk hallgatják titkomat
Szél viszi messze a tűnő időt
Végtelenbe nyúló lopott pillanat.







NAPKISASSZONY


Habos-babos felhőháton
Napkisasszony úgy ficánkol
Mintha bolha csípte volna
Sugarait szerteszórja.

Fátyol mögül átkukucskál
Mosolyogva ki-be bujkál
Csillagokba törölközik
Holdanyóhoz költözködik.

Égi párnán nyújtózkodva
Fényszemeit be-becsukja
Amíg ki nem reggeledik
Álomszárnyon szenderedik.







NEM CSITULNÉK


Virág lennék lágy szirommal
Ölelnélek illatommal
A kelyhemből itatnálak
Levelemmel karolnálak.

Madár lennék, elrepülnék
Ablakodban megpihennék
Boldogságot énekelnék
Búd, bánatod elfelednéd.

Szellő lennék, Néked fújnék
Andalogva rád simulnék
A lelkedbe belebújnék
Soha-soha nem csitulnék.







NÉLKÜLED-ÓRÁK


Nélküled-órákra foszlik a tudat
Ott, ahol a volt a mában keresgél
Csendedbe bújok, kőmagányba vesztél
Mécsfények mutatnak hozzád utat.

Altatott magány, magamra mértem
Kínfeszületed vállamon hordom
Az őszi szél fekete gyászt lobog
Hajamba fűzi régvolt gyermeklétem.

Átkulcsolt szívvel karodban ringok
Drága mama, mondj még mesét nekem
Sárguló lapok közt felfedett titkok.

Túllát rajtam a más világ szeme
Hóhajaddal emléked télbe siklott
Nincseim fejfád tövébe rejtem.







OLY JÓ LENNE


Oly jó lenne most füledbe súgni
Rád kacagni ezer éves titkomat
Lelkembe kulcsolni kristály-arcodat
Játszi íncselemmel hajadba túrni.

Oly jó lenne most lángodra gyúlni
Míg egymásba ölel az alkonyat
S ha ránk nyitja szemét a pirkadat
Az ébredő fákkal együtt dúdolni.

Álmodjuk át a fülledt éjszakát
Míg a Hold ránk simítja tincseit
Opál tengerén, nem számít semmi más.

Szemedbe nézem a nyár színeit
Íriszedben lüktet az egész világ
Téged akarlak ma is, holnap is.







OTTHONOM


Ringó búzatáblák aranyló tövében
Szívem Rónájának kellős közepében
Tavasz illat kúszik fel a végtelenbe
Lelkemet kitöltve, összeölelkezve.

Ahol, hegyek völgyek nem szelik a tájat
Ott vagyok én otthon, hol a bú nem járhat
Ahogy szemem fürkész, mosolyogva nézem
Bogarak zsongják az édes messzeséget.

Jó anyám mosolyát koszorúba fontam
Emléket idézve illatokat loptam
Megnyugvást idéző álmos gyermekévek
Amíg meg nem halok, addig még zenélnek.







OTT LESZEL-E?


Leszel-e nyoszolyám hűs téli éjjelen
Lélegzetnyi remény lét-sóhajívemen?
Ott leszel-e párnám gyűrött redőiben
Ha a tegnap mára simulón megpihen?
Leszel-e gyehennám égő sebeimre
Tüdőmnek levegő, ír a nincseimre?
Ott leszek-e Véled pergő napjaidban
Ott leszel-e vélem féltő karjaimban?







ÓVJANAK AZ ANGYALOK


kinek mondjam kinek
ha süket fülekre kél dalom
s házam tere oly kies
ha nyitom ablakod
de nyílik még virág
s szívemben újra éledsz
az űrt ki tölti meg léleksajdulásra
s ha egyedülre maradtak az évek
hogyan engedjem át a másvilágra
ki örökre itt hagyott
óvjanak az angyalok







ÖLELJ MAGADBA!


Belém fészkelődő tegnapok illata
Bomlik létem ébredésén
Még álmos a csend, cseppenként itatja
Mézes kortyait.
Fogd meg kezem, nyíló tavaszba
Kulcsold kristály tekinteted
Ringón ölelj magadba
Hogy összeérjen lázas holnapunk.







ÖNZETLENÜL


ott ahol a lesz születik
és a tegnap a mostba lép
új magból nő a szív
s a szeretet összeér
ám ha fénnyel öntözd
az árnyék többé rád nem vetül
a lelked a jóra ösztönöz
így élj hát önzetlenül







ŐSZ-SZERELEM


Szunnyadó természet nyár ölén ringatva
Rőt lombok árnyékát magába olvasztja
Mintha varázspálca lenne a kezében
El-eltűnve illan lombok erdejében.

Palástját borítja ezer-szín világra
Fénycsíkot vetítve fák árnyék-lombjára
Arany koronáját arcukba simítja
Ezernyi titokra ablakokat nyitva.

Sóhaj-íven pilledt őszi csókos árnyak
Messze-messze révedt emlékek tavában
Mosakszanak újra csillag rengetegben
S álmukat bezárják avar-szerelembe.







RÁD OLVASÓ


Vágy-ölelésed láva tüzében
Lüktet a vérem, forrongva éled
Balzsam a lényed, ringat a képzet
Árnyékban élek, vezess a fényre!

Tested a korbács, simulva kérem
Éned a mézem, szádat idézem
Nyelved az örvény, tágul a lélek
Adj, kérlek innom, hamuvá égek!

Jajduló dallam lüktet a dalban
Fülembe dobban, belém súg halkan
Feszítő kényszer, olvadó falak
Magamba nézve, Téged láttalak!







REGGELIG


Néha felsejlesz még
Rám sikít a valóság
A csended nesztelenre kél
Csak az éjjel múlna már!

Oly vánszorgó a perc
Társtalan magány sajog
Azt hittem örökké leszel
Szakadni képtelen vagyok.

Hozzád nőttem láthatatlan hússal
Vérző csontjaim szilánkig hasadnak
Ágáló tekinteted tömlöc-kútja
Emlékedbe csobbanón marasztal.

Karon fogott szavaidba tévedek
Lazul a sötét, fakul délibáb szemem
Párnámon hagyott illatodba süppedek
Mosolyodra óvón ásítom a reggelt.







RŐT LOMBOK ÁLMÁN


Szélkarokkal fésült rőt lombok álmán
Kócos levelek illata simogat
Jó mélyen magamba szívom
Suttogó, évszázados fáknak árnyát.

Pilláim lehunyva éveket őrzök
Bolyongásom kertjében szellő-lábon
Lágy öleléssel kerülöm a távolt
Szememre vetülő képeket szövök.

Mélységeibe zuhanok a létnek
Magamba vegyítem éledő dalom
Füledbe angyali húron zenélek.

Csendedbe született visszhang vagyok
Ujjongó öntudatra kél a lélek
Megnyugvásom újra magamban hagyom.







SZAKADNÉK


Néha még ráhajlasz az éjszakámra
S jajod szétzilálja párna-csendemet
Az elmúlás majd úgyis eltemet
Átadlak a hulló hervadásnak.

Mint büszke nyár őszi avarágyon
Égnek virít, bár fénye egyre fogy
Indulna már, de újra földre rogy
Háttal fordul fázós gyönge lábon.

Halvány szóemlékek fakulva lépnek
Ha lábnyomod marasztalni látom
Fuss, szaladj az átok-tél elébe!

Kirekesztett árvuló fejfámon
Még langy a jó, s szépek a szűzfehérek
Szakadnék, de visszaránt a gyászom.







SZAKADT TÜRELEMMEL


Mint fáradt vándor hosszú út porába
Úgy hullott az est szakadt vánkosára
Nagyokat ásít, pisla szemét zárja
Résnyi éberségét a tájra pásztázza.

Fázva gömbölyül télnek nyugodalma
Hótiszta kézzel fagyföldjét takarja
Elfoszlik a Hold is az égi dunnában
Szunnyadásba süpped az éji homályban.

Karcsú fákra kócol, a szél gyenge húrja
Fenyőágat rebbent, törzsét meg-megfújja
Te is ott lebegsz céltalanul bennem
Felvert vágyakkal, szakadt türelemmel.







SZÁMKIVETETT


Rám sötétült nappalokba érek
Párnámon csak a Hold fénye dereng
Mint könnyű füst, én is úgy rebbenek
Számkivetett bennem már a lélek.

Halovány illatok közt bolyongok
Mély ingoványra lép kósza lábam
Halkuló suttogásomba fájlak
Míg az álmos éj felém imbolyog.

Magamba látlak éber szememmel
Nyújtózkodó hajnalomba fogysz már
Homály takarja lépteid nyomát
Már csak a rég volt nincset érem el.

Rám sötétült nappalokba érek
Párnámon csak a Hold fénye dereng
Mint könnyű füst, én is úgy rebbenek
Számkivetett bennem már a lélek.







SZONETT NEKED


Bennem virrasztásod oly táguló
Mint végtelen tér a horizonton
Égre feszülve vörös pírba bomló
Lágy felhőhajlék alatt átfutón.

Lassan kibontlak magamból kedves
Rád tapintom ujjam koszorúját
Ívben körbe foglak, mint hárfa húrját
Langymeleg testeden pendül kezem.

Rajtad nyugtatom minden bűnömet
Míg az éj leple magának nevel
A holnap csöndje oldozza üdvömet.

Álmaimba lépsz, velem vétkezel
Vigyázz az úton, ha várom jöttödet!
Csak képzelem, vagy tényleg létezel?







TÉGED KERESLEK


Éjszakába zsúfolt álom terheimet
Bukdácsolva cipelem éber jelenembe
Meg-megállok, megpihenek elveszítve
Tétova realitásomat rég eltemetve
Messze járok, hegy-völgyeken túl
Beléd bújásom zugaiba csitulva
Téged kutatlak veszetten, vadul
Kenyér-mezők illatába simulva
Bárányfelhők lélek-fodrain
Jó szagú erdők búvó rejtekében
Avar-bölcső rezgő lombjain
Súgó remény-fák ágölelésében
Téged kereslek ülő bokrok tövében
Eső szemezte szántóföldeken
Hunyorgó estnek opál ködében
Magasba horgadó havas bérceken
Megtalállak fáradt napjaimban
Harmat ízű fázós reggelen
Fenn, az éj magány-hangjaiban
Összerezgő csillagtengeren
Magamból kibontva újra meg újra
Múló időm perc-végtelenjében
Reszkető gondolatomba fúlva
Szívem piciny titok-szegletében.







UJJGYAKORLAT FÉRFI SZEMMEL


Ó, hölgyem, pirosló ajka, mint eper
Belé harapni oly kínzó, élveteg
Mint csorduló méz, mi nyelvemen pereg
Zamatát nékem ontja kis kegyed.
Mily domború kebel, emeli ékeit
Völgyei közt szemem mohón legel
Bimbai, mint nyíló rózsa úgy feszít
Hetykén, ma éjjel bizton enyém leszen.
Istennő sem kélne szebbre, mint maga
Hisz külleme olybá részegítő
Mint óbor cseppje, hordónak langya
Számba lopván dúsan, émelyítőn.

Szívem már régen az ön műszere
Lennék éltének íze, fűszere.







ÜRESEDNEK A NAPPALOK


Ahogy lazulnak a színek,
Úgy üresednek a nappalok.
A nyirkos ősz is prüszkölve illan,
Könnycseppet hagy az ablakon.

Csurranva cseppen csendbe kongón,
Lombos fákra, álmos háztetőkre.
Markából ködöt szór bokrokra,
Kihunyt, tarka illatú mezőkre.

Csak a szél sír fülembe,
S ahogy bontott tenyeredbe
Rakom a tavasz illatát,
Lassan átjár a nélküled hidege.







VÁGYLAK


Vágylak...
Érintésbe font mozdulat vagy
Várlak...
Benne vagy minden mozdulatban.
Égek...
Vágyam korbácsa lényed
Érzem
Nélküled meghalok, így hát érted élek.







VELED ÉBRED


A nap narancsa szender égre ásít
Melegét teríti foszló perceken
Fénye feldúsul a végtelenre
Meg-megcsillan, horizonton játszik.

Mintha a menny a Földre olvadt volna
Ám oly magasra fel nem ér a szem
Örömkeringőt jár a fellegen
Bámész szellő lengén átkarolja.

Fákra bólint az est szaladása
Hátra sose nézve éjbe integet
Átmosott álmaim rendre tisztázza.

Mint sorsomra nőtt járatlan hegyek
Rám magasul az élet akarása
Veled ébred belátásom tere.









  
 
0 komment , kategória:  Maryam /Moldován Mné  
Nyílt levél a TVN részére! - 4.
  2020-01-12 17:45:39, vasárnap
 
 


NYÍLT LEVÉL A TVN RÉSZÉRE! - 4.


T. TVN!


A mai napon a Firefox a TVN-re való belépésem során ismét jelezte a korábban már ismert biztonsági kockázatot. Mint azt már korábban két izben is jeleztem, f.h 8-i és 10-i keltű e-mailban, a Firefox egy lehetséges biztonsági kockázatot észlelt, és nem lépett tovább a(z) tvn.hu oldalra. Ha felkeresem az oldalt, akkor támadók megpróbálhatják ellopni a jelszavamat, e-mailjeimet vagy bankkártya adataimat. A Firefox képernyőmön megjelent kiírását megküldtem a TVN részére, de szokásához híven mind a mai napig a TVN még válaszra sem méltatott. A Firefox javasolta a weboldal rendszergazdáját megkeresni a problémával kapcsolatban. A TVN közvetlen kapcsolatát lehetővé tevő hálózata - mint azt már korábban szintén több izben jeleztem - ugyancsak nem működik. Mindezen belépési problémák ellenére tegnap még - saját kockázatomra - sikerült a TVN oldalára belépnem, jelenleg MA MÁR EZ SEM SIKERÜLT - feltehetően a Firefox tiltására - vagy hogy a TVN semmit sem lépett az ügy megoldása érdekében!


Belépésem csak 17 óra körül sikerült!!!


Firefox mai értesítése képernyőmön keresztül:

"Figyelmeztetés: Lehetséges biztonsági kockázat következik

A Firefox egy lehetséges biztonsági kockázatot észlelt, és nem lépett tovább a(z) tvn.hu oldalra. Ha felkeresi ezt az oldalt, akkor támadók megpróbálhatják ellopni a jelszavait, e-mailjeit vagy bankkártyaadatait.

Mit tehet?

A probléma valószínűleg a weboldallal van, és semmit sem tehet a megoldása érdekében. Értesítheti a weboldal rendszergazdáját a problémáról.

További tudnivalók... Visszalépés ajánlott"

*

Másik problémám:

Az elmúlt napokban nagy megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy általában régebbi bejegyzéseimből szinte fűnyirószerűen rengeteg bejegyzés törölve lett. Olyan bejegyzések, melyeknek a törlése teljesen érthetetelen. Köztük olyanok, mint karácsonyi blogbejegyzések és hasonlóak is törlésre kerültek. Ráadásul olyan nagyobb terjedelmű blogbejegyzések is, amelyekbe érthetően jóval több befektetett időm is van.

,,Kedves Felhasználónk!
Mint tudja cégünk 2002 óta (16 éve) nyújtja a szolgáltatásait teljesen díjmentesen.
Sajnos cégünk a jelenlegi formában nem tudja tovább üzemeltetni a szolgáltatásokat.
Október 1-jétől zárt rendszerré alakítjuk át rendszerünket.
Fontos tudni, hogy a zárt rendszerbe áthelyezett felhasználók MINDEN ADATA MEG FOG MARADNI ÉS UGYANÚGY TUDJÁK HASZNÁLNI A SZOLGÁLTATÁSAINKAT A TOVÁBBIAKBAN"
/TVN.HU csapata 2018.09.02./

Sokan több éve itt vagyunk a TVN-en. Sokan szerettük, szeretjük ezt az oldalt, de ha ez így folytatódik tovább, lehúzhatjuk a rolót véglegesen. Megszerettük. A TVN tárolási lehetőséget igért, cserébe a a blogbejegyzéseink reklámfelületet biztosítottak a TVN-nek? A rendelkezésre álló tárolókapacitás, amit blogbejegyzéseink eredményeztek, a töredékét sem érik el ennek. Pláne ha a bejegyzéseink nagy része önhatalmúlag törlésre kerül és újabban ez még nagyobb erővel történik. Megjártam már néhány WEB oldalt, de sehol hasonló nem fordult elő! Az meg pláne nem, ami az utóbbi időben mind sűrűbben előfordul, hogy a bejegyzésekbe az oldalon belejavitások, résztörlések történnek. Amit persze mégsem értek, hogy ez miért csak a TVN-re jellemző, más WEB oldalakon ilyennel nem lehet találkozni! Pedig tudom, itt szinte mindenki szerette ezt az oldalt. Igaz, időközben nagyon sokan itt hagytak bennünket. Mi mégis azt kérnénk, akik itt maradtunk, tegyük újra ezt az oldalt olyanná, amilyen volt éveken keresztül. A TVN a 2010-es évek elején az év legjobb WEB oldala volt, tegyünk meg érte mindent, hogy ez újra így legyen. És minden változásról a tagságot is időben tájékoztassuk.


Nem tudom, mi indokolta a törléseket, azonban nem ez az első, ami törlésre került, kerülhetett, mint azt már korábban is több izben is jeleztem. Ráadásul olyan nagyobb terjedelmű blogbejegyzések is, amelyekbe jóval több befektetett időm van. Sok korábban törölt blogbejegyzést kénytelen voltam /leszek/ újból elkészíteni - nem kis időbefektetéssel. Nem valami jó üzleti kapcsolat, mi dolgozunk, a TVN pedig töröl - olyan bejegyzéseket, amelyeknél semmi sem indokolta azok törlését - pláne évekkel később!

Hát ez lenne az eredmény!!!

A zárt rendszerre való áttérés során egyébként is igéretet kaptunk a TVN-től, hogy törlésre semmi sem kerül, és a zárt rendszerbe áthelyezett felhasználók MINDEN ADATA MEG FOG MARADNI ÉS UGYANÚGY TUDJÁK HASZNÁLNI A SZOLGÁLTATÁSAINKAT A TOVÁBBIAKBAN"

Hát ez az igéret csak részben valósult meg. Mert a zárt rendszerre való átalakulás során az az igéret, hogy minden adatunk meg fog maradni, bizony nem valósult meg - legalábbis nálam. Hogy ugyan úgy tudjuk használni a szolgálatatásaikat a továbbiakban is, szintén nem. Egyedül a fizetés, ami igaz lett.

Sajnos ez nem így lett, így kérem a törölt bejegyzések visszaállítását! Tisztelettel kérem a T. Szolgáltatót, hogy a törölt bejegyzést állítsa vissza, mert amit egyszer ki lehetett törölni, azt vissza is lehet állítani!

A problémát privát e-mailban korábban szintén jeleztem, de mindeddig még csak választ azokra sem kaptam!

Többször kértem a jelzett problémáim kivizsgálását is. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. Mivel levelezési cimem általában minden korábbi reklamációm ellenére sem működik, így válaszukat privát e-mail cimemre kértem, eddig válasz egyikre sem érkezett. Igy kénytelen vagyok sérelmemet ebben a formában itt közzétenni.

Végezetül most már befejezve, nagyon rövid leszek. Úgy érzem, a TVN egyenlő jogú tagjaként megilletne annyi tisztelet engemet is, hogy legalább válaszoljanak a leveleimre. Valószínűleg a zsúfolt napirendjük ezt mindeddig nem tette lehetővé Önöknek. Ettől azonban mégsem vesztettem el a reményt, hogy esetleg a következő napokban mégis soronkívül foglalkozni fognak az ügyemmel. Szeretném megismételni újólag, a bevezetésben már említett, a zárt rendszerre való átalakulás során az az igéret, hogy minden adatunk meg fog maradni, bizony így nem valósul meg, nem valósult meg - legalábbis nálam! Hogy ugyan úgy tudjuk használni a szolgálatatásaikat a továbbiakban is, mint korábban - szintén nem!!!

Azonban nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni egy ilyen ügyet. Mert hallgatásuk ezt támasztja alá!


Köszönettel:

menusgabor

  
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hosszú Katinka a világ legjobbja
  2020-01-09 21:00:16, csütörtök
 
 








HOSSZÚ KATINKA A VILÁG LEGJOBBJA


Hosszú Katinka a világ legjobbja: meg sem tudták közelíteni, toronymagasan mindenki felett áll a magyar úszó

Hosszú Katinkánál egyetlen sportoló sem szerzett több érmet 2019-ben! A Gracenote statisztikai szaklap kimutatása szerint a háromszoros olimpiai bajnok úszó érmei száma alapján a tavalyi év legeredményesebb sportolója volt nemektől és sportágtól függetlenül.

Hosszú 78 versenyen indult, ezekből 61-en végzett dobogón, 47-et pedig meg is nyert. A teljesség igénye nélkül: két aranyat zsebelt be a kvangdzsui világbajnokságon, négyet a Glasgow-i Európa-bajnokságon, 23-at két-két ezüst és bronz mellett a Világkupa-sorozatban, nyolcat két ezüst és egy bronz mellett a debreceni országon bajnokságon, tízet két ezüst mellett a kaposvári rövid pályás ob-n.

A Gracenote listáján Hosszút a ritmikus gimnasztika orosz klasszisa, Dina Averina (21) követi 33 érmével, míg honfitársa, az úszó Vlagyimir Morozov (27) 30-cal dobogós.

Katinka egy másik elismerésnek is örülhet, az Európai Úszószövetség (LEN) is őt választotta a tavalyi esztendő legjobb női úszójának.

- Minden évet rengeteg tanulsággal és tapasztalattal zártam eddig, még ha kívülről úgy is tűnhetett, hogy minden a terv szerint alakult. Próbálok nagyon tudatosan készülni és már apró hibákból tanulni, hogy kivédjem a nagyobbakat. A tavalyi évem után, úgy érzem, hogy készen állok felelősséget vállalni a saját felkészülésemért - mondta nemrég az edzőjével, Petrov Árpáddal novemberben szakító Hosszú a Mol-csapatnak.

Gratulálunk!

.





Hosszú Katinka lett Európa legjobbja női sportolója 2019-ben - harmadszor


A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) európai tagozatának (AIPS Europe) tagjai Hosszú Katinkát választották 2019 legjobb női sportolójának.

A szervezet szerdai tájékoztatása szerint a háromszoros olimpiai bajnok magyar úszó négy év alatt harmadszor végzett a szavazás élén, méghozzá 2016 és 2017 után.

A szavazáson az olasz sílövő, Dorothea Wierer végzett a második helyen, míg a brit világbajnok sprinter, Dina Asher-Smith lett a harmadik.

Két magyart is díjazott az Európai Úszószövetség. Hosszú Katinkát 2019 legjobb női úszójának, Rasovszky Kristófot 2019 legjobb férfi nyílt vízi úszójának választották meg a LEN-nél.







Hosszú Katinka háromszoros olimpiai bajnok úszó - Videó

Link















  
 
0 komment , kategória:  Sport  
Janus arcú magyar Újév 2020, avagy a változások kapujában
  2020-01-09 15:30:08, csütörtök
 
 









JANUS ARCÚ MAGYAR ÚJÉV 2.RÉSZ 2020, AVAGY A VÁLTOZÁSOK KAPUJÁBAN...


JANUS ARCÚ MAGYAR ÚJÉV

2. RÉSZ


2020, AVAGY A VÁLTOZÁSOK KAPUJÁBAN...


"Én vagyok a kezdet és a vég..." hirdeti János apostol az Úr mondandóját a szakrális év kapujában, mely az Újesztendő hajnalán különösen időszerű számunkra! A naptári év kapujában őrködő János és antik planéta-isten elődje, a "kétarcú" Janus múltat lezáró és újat indító jellemrajza igazán időszerű a 2020-as évkezdetben! Mert egy oly keskeny kapuban, a kozmikus erők oly szigorú határvonalat húzó tér-idő pillanatában, oly hatalmas változások "szaturnuszi" küszöbén állunk mindannyian, amely a múlt hibáitól való eltávolodásra és tiszta Jézus-hittel teli, felelősségteljes változásokra sarkall bennünket! Ha tovább halogatjuk egyéni és közösségi megváltoztatni valóinkat, súlyos nehézségek törhetnek ránk. Ez a földi polaritás törvénye... Nincs idő a mellébeszélésre!

Kapu, határ, küszöb, idő - szaturnuszi fogalmak, melyek mindegyike konkrét és szimbolikus értelemben is meghatározza az előttünk álló esztendőt. Megrendítő erejű változások, mozgások határán állunk...

A 2020-as évkezdet fejünk felett látható bolygóállása koncentrált formában igen komoly, körülbelül 500 évente ismétlődő, periódikusan mozgó, történelmi előképet idéz meg - amelyről következő cikksorozatunk, a Kozmikus Újratervezés ad hírt!

A 2020. január 1. elindító égi konstelláció, korszakkapu, amely január 10. és 20. között kulminál. Olyan szellemi-identitásbeli - s nem utolsósorban - világi eseményekre ható "tér-idő kapu" - amely igen komoly üzenetet hordoz, s évekre előrevetítve hív cselekvésre bennünket!

(Bak Szaturnusz-Plútó - leszálló Holdcsomópont együttállása, és Bak Jupiter-Merkúr-Nap bolygócsoportosulása - trigon, majd kvadrát Bika Uránusz - szextil Halak Neptun - trigon Rák Felszálló Holdcsomópont)

Ez az égi konstelláció arra ösztönzi a világi történéseket, hogy

minden eddigi tudásnak vélt tudás,

igaznak hitt, elavult hamisság,

agresszív hazugság,

amely mély válságba sodorta erkölcsi,

politikai, filozófia, gazdasági nézeteinket,

mint a hegyomlás leomoljon,

és új tudás, új falak, új struktúrák, új birodalmak épüljenek...

Szellemi, lelki és fizikai értelemben egyaránt!


Az idevezető út, azonban nem lesz könnyű...


A 2020-as év a polaritás végletes kétarcúságát hordozza:

megrendítő nehézsége ellenére

megrendítően felemelő pillanatokat ígér!

Olykor úgy érezzük majd, hogy cseberből vederbe esve, nincs nincs párbeszéd, nincs középút...

Éppen ezzel kényszerít válsztásra mindenkit jó és rossz, igaz és hamis között!

Az egyre sűrűsödő konstelláció egyes részei már 2019 tavasza, más elemei 2019 ősze óta hatnak a Bak csillagjegy égiszében, ám - kiegészülve más hatalmas, olykor pusztító energiájú bolygóhatásokkal - 2020. január 10. és 20. között kulminálódnak, s világi szinten komoly változásokat "világrengető mozgásokat" jeleznek.

Mindennek előzményeit tapasztalhattuk meg az organikus szervezetként működő Földbolygónak olyan területein, amelyek a szakrális földrajz szempontjából Bak "identitású" területre esnek.

Az alábbi néhány eseményt azért idézzük meg, mert jól láttatják az égi üzenetet. Ilyenek: a Balkán-hegységben, a balkáni országokban "gyűrűző“, vagy épp a Görög-szigeteken zajló mozgolódások... De ide tartozik annak az Albániának a fizikai megremegése, borzalmas földrengése is - amely ország a világtörténelemben elsőként nyilvánította ki ateista identitását.

S ehhez a témakörhöz tartozik az egykori világbirodalom, s az "Eu-birodalom" alapító országa, Nagy Britannia "kimozdulása" Európa birodalmi struktúrájából is.

És hogy tovább fokozzuk a "hitetlentamások" számára a puszta “véletlenek" sorát, ide illeszkedik a Mexikót az USA-tól elválasztó fal analógiája, vagy éppen Brüsszel városa, s az ott - vagyis az Európai Unió székvárosban - elindult lassú elmozdulás[i] első mozzanata...

Ám Ausztrália tragédiája sem a véletlen műve! Ugyanaz a Bak Szaturnusz, Bak Plútó és Bika Uránusz bolygók egykori égi jelenlétének "árnyékában" jöt létre az modernkori Ausztrália, amely tragikus módon épp felperzselődik. S ez az az ország, amely szégyen szemre ott tart mára, hogy gyakorlatilag kipusztult az egykori, őshonos Ausztrál őslakosság...

Mivel az igen összetett égi konstelláció, más fontos elemei Bika és Rák csillagjegyekben állnak, megmagyarázzák a további világi történések helyszíneit, az egykori Perzsia területét, Kis-Ázsia térségét, vagy éppen Velencét - hogy a teljesség igénye nélkül csakis a legfrissebb hírekre reagáljunk...


A spirituális tudástól (Bak-Szaturnusz analógia) tehát nem félni kell, a spirituális tudás tudati-gondolati megújulásra ösztönző erejét éltetni kell (Bak-Plútó), hogy az elavult struktúrák szellemi megújításával (Bika Uránusz), Isten mindenhatósága előtti mély alázattal, a Teremtő kozmikus törvényeinek betartásával (Halak Neptun), az Istentől kapott szabad akarattal az ember jót cselekedjen!

Túl sok idő telt el közös történelmünkben, öncélú haszonszerzéssel, hatalmi befolyásolással, a hatalommal való visszaáéléssel, anyagi, lelki, szellemi gyarmatosítással, ősi, egyedi, nemzeti értékek átformálásával, kiirtásával.

Itt az idő, hogy egyéni célok helyett az Életet éltető, jobbító szándékú, magasabb rendű, isteni célok szolgálatába állítsuk - a megújulást sürgető égi erőforrások segítségével - saját emberi erőforrásainkat! (Bak Szaturnusz-Plútó - Leszálló Holdcsomópont együttállás, trigon Bika Uránusz, szextil Halak Neptun)

Ezt segíti a Halak csillagjegyben álló Neptun, mely konstelláció az Unio Mystica, a Minden Egy elvének égisze alatt ontja ránk erőterét, így egyre több ember lesz képes felfogni az összefüggések láncolatát!

Az élet azon ok-okozati törvényét, miszerint életünk történései nem egymástól független események, hanem a Teremtés elvéből fakadó kozmikus rend és törvény szerint működő rendszer részei.

A Halak Neptun az őszinte, Krisztusi szeretet és az iSTeNi igazság jelképe, nagyon komolyan veendő erőtér! Éppen ezért van kitéve ez az értékrend megannyi támadásnak az ellenerő - mondjuk ki bátran - a SáTáN részéről. Mert ez is a polaritás kétarcú törvénye...


Ezért csak bizonyos történelmi korszakonként van akkora akadálya az életet éltető elvek végrehajtásának, mint ma. Csak bizonyos időközönként akkora a gonosz, ördögi szándék, mint ma, s csak a legfontosabb időkben volt annyi hamis, álszent, köpönyegbe bújt "próféta" mint ma. Mindezek okán kimondható, hogy ritkán volt annyi megtévesztett ember, mint ma.

A fejünk felett ható égi konstelláció következő változást hozó bolygója a Bikában álló Uránusz, mely 2019 és 2025 között jár ebben a jegyben, s hirtelen erejével megmozdítja (Uránusz) a lábunk alatt a talajt (Bika).

Ha nem vesszük az égi "adást", Uránusz megújító, szellemi üzeneteit, akkor a régit, az ócskát, a rosszat, a társadalmi, szellemi, anyagi dogmává kövült időszerűtlent, fékevesztett lendülettel omlasztja szét, zúzza porrá, forgatja fel a lábunk alatt.

Ugyanakkor éppen ebben a jegyben állva arra ösztökél, hogy minden, a szerves életet szolgáló tradíciót, ötvözzük az újszerűséggel a fenntartható egyensúly érdekében!

Mindazt, amelyet mindeddig biztosnak,

stabilnak véltünk, hatalmas,

mindent felforgató erejével,

szélvész sebességel alakítja át körülöttünk.

Ha mi magunktól nem változtatunk, akkor fizikai síkon, súlyos kényszerítő erejével hívja majd fel a figyelmünket Földanya, a termőföld, az abból származó fizikai javaink, így a földművelés és állattenyésztés megújítására, a régi szerves hagyomány technológiai megújítására, így például a vegyszerezésnek, a vegyianyagok, használatának és a vízháztartásnak a megreformálására. (Neptun és Uránusz analógiák)

De ugyanez az elkerülhetetlen reform vár bizonyára más, Bika analógiájú életterületekre, így a banki szférára, a pézügyi és biztosítási struktúrákra, a gazdaságra. Vagyis:

az anyagi javak,

a biztonság,

a gyarapodás mélyreható átgondolására!


A Bika Uránusz a megújuló energiaforrások és az újszerű technológiák segítségül hívására sarkallja az emberiséget. (a felsorolt kifejezések mindegyike uránuszi analógia)

A harmadik, tömegekre ható, változást hozó, rossz esetben pusztító erejű planétánk a Bakban álló Plútó 2008 és 2023 között hatalmas erejével

képes akár átrajzolni a hatalmi térképet a bolygón,

s a megkérdőjelezhetetlennek, dogmává kövesedett tudásnak,

az anyag elsődlegességére épített szellemi-lelki-anyagi “birodalmaknak"

a mindeddig

rendíthetetlennek vélt bástyáit omlaszthatja szét...


A Bak a hatalom, az egzisztencia, az életben elérhető magaslat, a hegy jelölője a csillagbölcseletben. A Plútó hirtelen, váratlan, durva átalakulások pusztító erejű képviselője, amely tudatmódosító, átváltoztató erejével a hatalmi struktúrákat bomlasztja szét és ad teret a tudattalanból feltörő, az oda száműzött gondolatoknak - a tömeg ereje által.

Elszámolni valója lesz a Jóistennel mindazoknak, akik másokat befolyásolva, önző, egyéni érdekeik okán hazugságra építették a tudomány, a gazdaság, a pénzügy, s általában véve a társadalmi, politikai, szellemi és világi hatalom égigérő falait.

(Bak Szaturnusz-Plútó-Leszálló Holdcsomópont együttállás)


Ám ne legyünk naívak! Az “átadás-átvétel" idején az “irodakulcsokat" nem fogják önszántukból átadni az ellenerő által befolyásoltak, az onnan pénzeltek, az azt kiszolgálók.

A Plútó végletessége a falakat, határokat, gátakat és tudást szimbolizáló Szaturnusszal együttállva, hatalmas ellenszegülést, ideológiai, erkölcsi és fizikai rombolást, káoszt jelez!


A kor nehézsége, hogy

vajon azok a falak, azok az eszmék, azok a hatalmak, azon régi beidegződések omlanak-e össze elsőként, amelyek a hazugot, az elavultat képviselik, s nem azok-e amelyek a tiszta tradíciót?


Az emberiség közös “hullámvölgyének" alján állva,

a kozmikus léptékű változások végső kimenetele nem kérdés! Az út felfelé vezet...

Azonban emberi léptékkel mért életidőnkben, a földi létezésünkben ez a harc bizonyára kemény lesz és igen hosszú ideig eltart még! Éppen ezért nem mindegy, toporgunk-e még, vagy cselekszünk! Nem kérdés, hogy az ellenerő az utóbbit választja...


Janus arcú magyar Újév

2. rész

Link







JANUS ARCÚ MAGYAR ÚJÉV

1. RÉSZ


"Én vagyok a kezdet és a vég..." hirdeti János apostol az Úr mondandóját az Óév és az Újév kapujában, kinek naptári "elődje" Janus, a kezdet és a vég latin planéta-istensége, az antik mitológiák kapuőre, aki a naptári év időkapujában, egyik arcával a múltba, másikkal az eljövendő újévbe tekint...

2020 hajnalán különösen időszerű szembesülnünk e kétarcúsággal! Mert bár a polárisra teremtett világ végletes erőinek harca mindig is dúlt a földi világban, ám a gonosz szándék csak "bizonyos", kozmikus időközönként oly rafináltan, álarcot viselő, s a jónak feszülő, mint mostanság!

A "kétalakú" Iannus január elsejei ünnepének eredete az örök városba való belépésig nyúlik vissza, hiszen Janus a Fórumon átvezető patakon való biztonságos átkelés védelmezője volt. Eredeti, planéta-isten szerepének általánosításával kapta azonban év kapuőre rangját, mivel Janus, olyan kétarcú “napistenség", aki kettéosztja a hanyatló és az emelkedő Nap által a naptári évet.

Ilyenkor, télidőben a nappalok emelkedésének, a napos órák gyarapodásának, a FÉNY SZÜLETÉSÉNEK a fohásza kíséri útját. "Önmagával" szemben, nyáron a "másik" János ünnepen ünnepli "másik arcát". A szakrális év “másik" féltekén azonban a tüzes órák hanyatlasánák kapujában, a sötétedéssel a napos órák számámának csökkenését hozza magával.


Ezt a csillag-logikát vette alapul a keresztény naptári szerkesztés is.

Míg most az Óév és Újév kapujában, a téli napfordulat után üli a keresztény világ János apostol neve napját, addig nyáron, a nyári napfordulatot követően Keresztelő szent János napját ünnepeljük.

Eszerint Janus keresztény naptári "utóda" az a János apostol, ki Jézus kedvenc tanítványa, a Jelenések könyvének szerzője, aki nemcsak a földi dimenzió, azaz a naptári év kapujának őre, de kínzatásaiban ő maga is újjászületett, s látomásaiban megnyílt előtte a menny ajtaja. De ő az a legkedvesebb tanítvány is, akinek

"az Üdvezejtő a végvacsorán minden isteni titkát megjelenté:

ELMÚLTAKRÓL,

JELENVALÓKRÓL

és JÖVENDŐKRŐL."

Janus-János az Óév lezárásának és az Újév elindulásának kapujában őrködik a világ felett csakúgy, ahogy őrködött Jézus keresztfája alatt is, s nem hagyta magára a szenvedőt... De ő az a tanítvány is, aki élete vége felé megírta evangéliumát, amelyben visszatekintve bemutatta azokat az eseményeket, amelyeknek szemtanúja volt a múltban, s megírta a jövőt, eljövendő látomásait is a Jelenések könyvében.

János az Időkapuban állva,

a múlt és jővő találkozásában,

két lábbal áll a mindig ható,

Mindenható jelenben...


Ezért a saját szájával hirdette az Úr mondandóját:


“ÉN VAGYOK A KEZDET ÉS A VÉG,

AZ ALFA ÉS AZ OMEGA"


Szűk emberi életünkben, az óév búcsúztatásakor mi is a jelenben állva igyekszünk megszabadulni téves, elrontott elhibázott lépéseinktől, gondolatainktól, rossz szokásainktól és cselekedeteinktől, s az újév hajnalán, évkezdetkor fogadalmakat teszünk, mi mindent szeretnénk magunk mögött hagyva az Óévvel együtt elbúcsúztatni, s miben szeretnénk jó irányba változni, amelyhez az eljövendő új esztendő segedelmét kérjük.

Különös kapu, amelynek küszöbén állva még az Istentől elfordult lélek is érzi ilyenkor, hogy az az időminőség, amelyben két lábbal keresi egyensúlyát, az a vég és a kezdet kapuja. S ha csak egy pillanatra is, de a figyelemelterelő pezsgődurrantás, trombitaszó, tűzijátékvillongás hangzavarában megrendítően komoly pillanatokat él át. Mert komolyságra int a felettünk és bennünk rejlő pillanat.

És bizony így van ez az egyes emberekből gyúrt nemzet életében is, mert...

Magyarország életében minden egyes Újév, kegyelmi állapot!

Az újrakezdés lehetőségének ihletett pillanata, amelyben csakis rajtunk áll, élünk-e megrendítően mély spirituális üzenetével, vagy sem!

Különleges módon ugyanis, a Magyar Köztársaság 1989. október 23-i, Radix horoszkópjában,

azaz "születési" képletében, hazánk életének, jelenlegi államformánknak a megszületési pillanatában a Bak csillagjegyben álló Ascendens - amely az új kezdet pillanatának szimbóluma minden hórusz-képben -, "véletlenül" épp a mindenkori január 1-re esik! (Radix Ascendens-Szaturnusz-Neptun együttállás a mindenkori január 1. napján - szemben a Descendens Jupiterrel, a hit, erkölcs, jog, magyarság, kiteljesedés szimbólumával)

Vagyis a szimbólum és a dátum egy és ugyanaz!

Ugyanis a magyarság jelenlegi államformájának küldetése, azaz a jelenkori Magyarország születési horoszkópjának, "testet öltési, születési pillanata", az úgynevezett Ascendens tengelye és a "rajta" álló, Szaturnusz és Neptun bolygók a világunkat meghatározó polaritás és a bolygók szimboluma okán egyrészről a mindenkori, jobbító szándékú újrakezdés jelentőségét, valamint a megújulásban rejlő feladatot, az ezzel járó szaturnuszi nehézségeket és tanulnivalót: így a kitartást és szorgalmat, a megbízhatóságot, fegyelmet és felelősségvállalást, a tiszta hagyományban rejlő bölcsességet és tudást, valamint az önzetlen, igaz, krisztusi szeretetet és ebből fakadó tradíció megélését hordozzák!

A földi polaritás kétarcúságának "másik" olvasata szerint azonban, éppen ezek a bolygóállások terhelnek bennünket kishitűséggel, gátlásossággal, letargiával, valamint a ködösíthetőségét, a becsaphatóságot, sőt a bagatelizálást, az eltántoríthatóságot, a balekságot és hiszékenységet is vázolják. (Radix Bak Ascendens-Szaturnusz-Neptun együttállás)


De mi még a Neptun-analógia a polaritás kétarcúságában?


A SZENT LÉNYEG!

AZ UNIÓ MYSTICA,

A MINDENSÉG EGYSÉGÉNEK,

az ISTENI EGY IGAZSÁGÁNAK a jelképe.


Vagyis éppen a mindenkori magyar Újév kapujában álló Neptun bolygó hordozza nagyszerű üzenetként a mindig ránk ható, KRISZTUSI SZERETET és önzetlenség jelenlétét!

S hogy-hogynem a keresztény naptári évkörre "lebontva", ez az Ascendensen (január1.) “álló" Neptun bolygó, azaz a Teremtő Mindenhatóságának és Jézus szeretetének a bolygó-analógiája épp abban a tér és idő minőségben, a mindenkori január 2-án "helyezkedik" el, ahol Jézus naptári neve áll a keresztény kalendáriumban!

S hogy tovább fokozzuk a különösen ritka egybeesések sorát, a "magyarok csillaga", a Jupiter naptári értelemben véve, az évkörben éppen szemben áll ezen bolygócsoportosulással egy szintén kiemelt naptári időminőségben, Sarlós Boldogasszony napján. (Július 2.) Éppen ott és akkor, amikor az életadó búza - mint Jézus jelkép - "aratásának" szent napja van.

Mindez még inkább hangsúlyossá teszi

a nemzet kiemelt küldetését, a Jézusi üzenet hirdetését!

Ennek a magasztos eszmének, érzésnek elfogadására, megértésére, megélésére, az általa való átlényegülésre figyelmeztet bennünket minden egyes évkezdet! S egyben jelzi a cseppet sem könnyű feladatot:


AZ ISTENI IGAZSÁGHOZ VALÓ

RENDÍTHETETLEN RAGASZKODÁST!


Hogy mindez véletlen volna? Magyarra fordítva, mindaz a puszta véletlen műve, hogy hazánk asztrológiai képletében, azaz Istentől rendelt szent küldetésében a szent dátum, a szent szimbólum, a bolygóanalógia szent üzenete egy és ugyanaz!?


Nos, nem!


Hatalmas lehetőség - s amint azt látjuk, éljük és tapasztaljuk már három évtizede -, óriási feladat is megfelelni az efféle küldetésnek - mondjuk ki bátran - szakrális elvárásnak...


Véletlenek pedig nincsenek, csakis isteni rendezettség, kozmikus törvényszerűség, és kinyilatkoztatott üzenet van, amelyet az egykori naptárkészítők - ismerve a kozmosz törvényeit, a planéták mozgásának szabályait - még tudtak!


S csak azért mert,


az egykoron kézenfogva járó hit és tudás

kettősségéből mára a tudás eltűnt,

s a puszta hit maradt,


mely a világ rendkívül bonyolult összefüggéseire sem az egyes embernek, sem az egyes társadalmaknak nem képes kielégítő választ adni, arról nem Isten, hanem azok a mindenkori írástudók tehetnek, akik a szellemi tudás fölé helyezték a világi érdeket...


Az ő felelősségük, hogy :

az egyedül maradt hit hiszékennyé,

majd hitevesztetté,

végül hit-, azaz Istentagadóvá

tette az emberiséget,

megteremtette azt a támpontok, igazodási pontok nélküli szellemi, leki és fizikai káoszt amelyben ma élünk, s amely letagadja, kineveti, meghazudtolja, sőt sarlatánnak bélyegzi a kozmikus tudás értő művelőit és továbbvívőit...

Épp ezért ne csodálkozzunk, amikor erről a felemelő spirituális, szellemi síkról "lenézünk" a földre, mindennapi világunkra, olyan súlyos nehézségek, gonoszságok és hazugságok töltik be a hétköznapokat, melyek miatt szellemi fejlődésünk és a világ sorsának jobbra fordulása érdekében (Bak Szaturnusz- Neptunusz), joggal, okkal, sőt kötelezően kell feltennünk az alábbi önszembesítő kérdéseket:

- Ki tudunk-e tartani a nézségek közepette is hittel, bizalommal, erkölcsiséggel?

- Hiszünk-e igazán a Teremtőnkben? Hiszünk-e Jézusban?

- S hiszünk-e egyáltalán önmagunkban?

- Fel tudunk-e zárkózni a magyar elődök egykori nagyságához?

- Tudatában vagyunk-e magasztos, példamutató, saját magunk sorsát is átfordító, jobbító feladatunknak a világban?

-Képesek vagyunk-e ennek az isteni küldetésnek megfelelni?

- Tudunk-e egyáltalán őseinkhez hasonlatosan, mélységes hittel cselekedni, kik Istenhez fordulva, Jézus nevét háromszor kiálltva indultak harcba az igazságért?

- Vagy inkább fogalmazzunk úgy, képesek vagyunk-e ehhez az isteni küdetéshez visszatérni?

- Képesek vagyunk-e szembesíteni magunkat jó és rossz tulajdonságainkkal fejlődésünk érdekében?

- Képesek vagyunk-e egyáltalán szembenézni önmagunkkal és kemény, belső munka árán, saját negatív tulajdonságaink kijavítására törekedni?

- Ki tudjuk-e gyógyítani magunkat a tévhitekből, vakságból, ködösségből, hitetlenségből gyúrt nehézségekből?

- S végül: nehézségeink lehúzó áradatában, vajon Isten hagy el bennünket, vagy mi emberekből álló társadalom vagyunk becsaphatóan alkalmasak arra, hogy elhagyjuk Őt és Igazságát?


Ezzel a kétarcú, januári újjászületés kettős feladatával és aktualitásával, minden egyes évkezdetkor, egyrészt mint egyes ember, másrészt mint társadalom is szembesülhetünk! A 2020-as Janus arcú év harcai - bízzunk benne - elvezetnek bennünket a felsorolt kérdések önszembesítő és helyes cselekvésre buzdító megválaszolásához!


Folytatjuk

Janus arcú magyar Újév 1. rész

Link







JANUS ARCÚ MAGYAR ÚJÉV

3. RÉSZ


Korszakkapu 2020. Január 10 - 20.

2020. Január 10-én, egy nagyerejű Telihold "bekísér" bennünket, abba a végletes határvonalat húzó "korszakkapuba", amely színtiszta tükörként szembesíti az emberiséget a múlt téves beidegződéseivel, hazugságaival, helytelen döntéseivel és a mindeddig halogatott lelkiismereti teendőkkel. Hatalmi játszmáinkat "megrendítő" történések képében "olvassa fejünkre" a Teremtő...

Amint arról korábban írtunk, a 2020-as évkezdetben egy rendkívül keskeny kapuban, a kozmikus erők szigorú határvonalat húzó tér-idő pillanatában, hatalmas változások "szaturnuszi" küszöbén állunk mindannyian.

Ez a kapu, az álarc mögé rejtett évezredes, évszázados múlt hazugságaival szembesít bennünket. Mindazzal a tiszta érzelmeket, erkölcsöt, együttérzést a mindenkori hatalom oltárán feláldozott cselekedetekkel, melyek a kevesek hasznát szolgálták.

A korszakkapu, ahová lépünk a mindenkori birodalmi gondolkodás módtól, és az azt kiszolgáló, befolyásoló törekvésektől való eltávolodásra és tiszta lélekkel-teli, emberséges, felelősségteljes változásra sarkall, vagy kényszerít bennünket.

A döntés a mi kezünkben van!

Egy biztos, nincs idő tovább halogatni az - önmagunk előtt is - elhallgatott, eltitkolt, olykor fájó beidegződéseinket! Mert mindaz, amit az emberiség kicsinyes, hatalmi játszmáival önmagának okozott, végletes nehézségek formájában törhet ránk.

A Január 1-n fejünk felett látható égi állások -amint azt említettük már sorozatunk előző két részében - hatalmas erejű planéták, ritka kozmikus bolygókapcsolódásai, amelyek nagyon erős, felperzselő, brutális erejű, "világrengető" földi megnyilvánulásokat okoznak az életünkben.

(Bak Plútó-Szaturnusz-Leszálló Holdcsomópont együttállás szemben a Rák felszálló holdcsomóponttal, Trigon-szextil fényszögkapcsolatban a Halak Neptunnal, kezdetben Trigon Bika Uránusszal, majd kvadrát Bika Uránusszal!)

Hogy e "világrengető" kozmikus állások, milyen megrendítő politikai, társadalmi, gazdasági, mezőgazdasági, geológiai nehézségeket tárnak elénk - annak korábban említett példáit -, most nem idézzük újra, ám tapasztalhatjuk, hogy a 2020-as Újév első napjaiban a helyzet nem javult, sőt... (Érdemes "visszalapozni" sorozatunk 2.részéhez, a 2020, avagy a változások kapujában... című íráshoz!)


2020. Január 10-én, a fejünk felett látható, nagyerejű Telihold "bekísér" bennünket a korábban már említett január 10-20. közötti "korszakkapuba", hogy mintegy tiszta tükör, a karma ok-okozati törvénye, és az emberi létezést így a történelmet is irányító "hullámmozgás" által visszamenőleg is szembesítsen mindnyájunkat azokkal a tudatosan, vagy olykor öntudatlanul vívott hatalmi játszmákkal, és az azokat eltussoló hazugságokkal, amelyek az emberi érvényesülés egyéni és társadalmi terepén mélyen beleivódtak az életünkbe.

Ezáltal olyan mélyreható változásokat okoztak a modern viselkedési mintákban, emberi viszonyainkban, társadalmi életünkben, hogy sokszor észre sem vesszük már őket.

Azonban félreértés ne essék, a karma, ok-okozati törvénye miatt a mások ellen elkövetett kisebb és nagyobb vétkekkel legalább akkora nehézségeket okoz az ember saját magának, mint másoknak!

(Bak-Rák Telihold, múltat jelképező Bak leszálló holdcsomópont, szemben az életfeladatot jelző Rák Felszálló Holdcsomóponttal, felerősítve a végletes erejű Szaturnusz-Plútó együttállást)

Olyan KORSZAKKAPUBA érkezett az emberiség, amelynek spirituális megértése nélkül, a harmónikustól messze távol eső mindennapjaink problémáinak sorát sem megérteni, sem kiküszöbölni, sem kijavítani nem lehet!

Ha nem foglalkozunk 2020. 01.10-20-as dátummal, ha nem nézünk szembe ezen napok bolygóállásainak a Telihold által a felszínre törő, legfontosabb kozmikus üzenetével, azaz a földi világ poláris alaptörvényével, akkor olyan felperzselő, agresszív időszakba léphetünk, amelyet ember legyen a talpán, ki harmonikusan visel.

Azonban, ha megértjük az Életet tápláló, fenntartó, azt mozgató, aktív-passzív energetikai elv, egymást éltető, működésbe hozó, hullámzó ritmusát, akkor kezünkben lesz a kulcs nemcsak a 2020-as évhez, hanem az ezt követő évezredhez egyaránt!

Ha minden elrontott, téves, hatalmi agresszióra, a másik lenézésére, kihasználására épülő politikai, ideológiai, vallási, társadalmi struktúrát, valamint egyéni beidegződést képesek leszünk a Telihold aranyló tükrében leleplezni, s kisepregetni "saját házunk tájáról is", akkor a változások szele nem ajtostúl ront a házra, hanem a változás szelének hullámhegyén felkapaszkodva, azoknak nem az elszenvedőivé, hanem kulcsfontosságú szereplőivé válhatunk!

Minden jelenlegi problémánk oka, hogy az emberiség elmúlt időszaka a túlburjánzó, aktív energia tombolásáról szólt a földi világban...

Az emberiség évezredek óta, különösen az 1000-es években, s annak is a második felében, a földrajzi felfedezések korától kezdve sajnos egyre nagyobb mértékben a poláris világ tiszta, eredeti, férfias, azaz aktív elvű energiáit - olyanokat, mint a fennséges, kimagasló, bámulatos, sziporkázó, bátor ötletgazdag - teremtő tulajdonságait kibillent aktív elvekre cserélte fel.

Onnantól kezdve, hogy az ember ezen aktív-férfias energiájú elveket, tömegével, már a nem egy közösség szolgálatára, az isteni igazság éltetésére, hanem az egyén - vagy legalábbis - a mindenkori kevesek hasznára, és egyéni “igazságok" magyarázatára fordította, s ezzel kibillentette a kétarcúra teremtett világot egyensúlyi állapotából.

Ekkor, az ember elárulta a Jóistentől "kapott" tiszta, teremtő, aktív erejét, mert azokat hatalmi célokra, mások leigázásával birodalmak építésére, meglévők elpusztítására, a legtisztább eszméket ideológiai és vallási befolyásolásra, a világi és a spirituális tudást pedig anyagi-világi birodalmak építésére használta.


Agresszív, hatalmaskodó, másokat lekezelő, nagyravágyó törekvéseket hajszolt

a szelídség, az együttérzés, az empátia és a lelkiismeret passzív-nőies minőségével szemben!


A megbillent erőtér oly mértékben vette át az irányítást jelenlegi civilizációnkban - nemcsak egyéni szinten, hanem rendszerszinten egyaránt - hogy az elfogadott "normák" végül jelentősen megváltoztatták az egyes ember, mint energia termelő és sugárzó élőény energetikai befolyását a Földbolygón.


Ez a hatalmi szemlélet nyomta rá a bélyegét

az egyes ember és a Teremtett világ kapcsolatára,

az Anyaföld mérhetetlen kizsigerelésére.


De ez formálta át különféle szinteken az egyes ember életét is,

s győzte le az együttműködés, az empátia, a szelídség,

a megértés Jézusi üzeneteit.


Szinte észre sem vesszük, hogy ez az önmaga hasznát leső, egoista "játszmázás" mennyire torzította el a társadalmi érvényesülés és együttműködés “játékszabályait", a munkamorált, az ember és ember közötti felebaráti viszonyt, a nő-férfi eredendően párkapcsolati "bizalomra" és együttműködésre épülő szeretet-közösségét. S ez a hatalomra törekvés hogyan alkotta meg az emberi féltékenységból fakadó gáncsoskodás mindennapi “rutinját".

Gyermekeink mára pedig olyan agresszív, hatalmi szemléletre épülő mintát kaptak a mindennapokban - olykor a szülői mintákból, a családon belüli erőszakosságból, a multimédiás játékokból, a rajzfilmekből, a moziból, sőt az eléjük tárt történelmi "ideákból" - amelyben felnőve maguk is az agresszió elkövetőjévé, vagy prédájává válnak.

Sokan vallják azt a nézetet, miszerint, ha erkölcsösen nevelik gyermekeiket, akkor nem erre a világra nevelik őket..."- mindez olyan tudati és érzelmi zűrzavart okoz, amely energetikai értelemben káoszt teremt az éterben...

S hogy őszinték legyünk - bármennyire is fájó ezzel szembenézni-, a kevesek hatalmi eszközeként a XX-század csataterein áldozattá váló férfiak helyébe lépő, férfias munkabírásra kényszerített nők kilátástalan élethelyzete megszülte azt a "modern" életfilózófiát, amelynek eredményeként soha nem volt a világban annyi egoista, öncélú érdekeit néző, törtető, hatalomra éhes, másokat lenéző, valódi együttérzést gyakorolni nem képes, mások hátán felkapaszkodó, intézkedő, irányítgató, tehát kifejezetten hamis aktív, férfias energiákat működtető (férfi és) nő a világban, mint most.

Az egészséges polaritásból, az arányosból kibillent, elvakult tulburjánzóvá, hatalmaskodóvá, öncélúvá, felsőbbrendűvé, kisemmizővé, eltipróvá, feltüzeltté, háborúskodóvá, agresszívvé, önteltté váló életszemlélet végül, lenézte, kinevette és eltaposta a vele poláris párban létező nőies- passzív, nyugalmat árasztó, érzelem-gazdagon ölelő életfilozófiát,[b] habitust és erkölcsiséget, vele együtt a passzív energetikai pólust, amelynek a végeredményeként a nyugati típusú társadalmakban kiment a "divatból" a szelíd, elcsendesítő, passzív-női életelv, hiszen össze egyeztethetelenné vált a férfias elvárású mindennapokkal.


Nők milliárdjai dobták el életük eredeti,

[biIstentől rendelt teremtő elvét:

a befogadó, életet továbbörökítő,

óvó, védő, tápláló, életszemléletet,

habitust és viselkedésmódot,

hogy végül magáról,

a gyermekszülés lehetőségéről,

a nőiség legfontosabb értékének,

az önzetlenségből fakadó életadásnak a küldetéséről

is lemondjanak...


Azt mondhatnánk, hogy a párkapcsolati, családi viszony, két ember magánügye. Azonban spirituális értelemben ez cseppet sincs így!

Ugyanis, az egyes ember diszharmonikus energiája, majd a sok egyén összeadódó energiája, ha nem a passzív-aktív pólus ritmikus hullámzását követi, hanem a sok aktív pólust csak ritkán csendesíti le a passzív erőtér, az először csak egyéni “ritmuszavart", végül globális energetikai káoszt eredményez.

Ez az energetikai disszonancia, hat ki először egyéni harmóniánkra betegség, lelkizavar, identitásválság formájában, majd tágítva a kört, ez a feszült, forrongó aktív erőtértől duzzadó energetikai zavar éri utól párkapcsolati, családi környezetünket, később közösségi, társadalmi, nemzeti, a nemzetek közötti erőteret, hogy végül a Föld bolygó energetikai színterén keltsen zavart.

Mert, mi történik nőies-passzív energia nélkül a világban?

Felperzselődik...

Hiszen hiányzik belőle a “vizes" lecsendesítő hatás.

Épp ez történik a könnyfakasztó látványú, éppen felperzselődő, vízcseppekre szomjúhozó Ausztráliában, ahol a jelenlegi bolygóállások, épp azokban a történelmi időkben voltak az “Égboltra festve", amelyek meghatározták és kialakították a jelenlegi civilizációt a földrészen. Először, amikor a fehér, holland gyarmatosítók megjelentek a távoli kontinensen (1606 Bak Szaturnusz, Bika Uránusz), majd amikor a Brit Korona gyarmatává vált a sziget (1770 Bak Plútó, Bika Uránusz), végül, amikor kikiáltották jelenlegi független államformájukat (1901. Bak Szaturnusz-Jupiter). A távoli földrész lakkossága oly mértékben cserélődött ki ez idő alatt, hogy összesen 2.5%-ra tehető mára az eredeti bennszülött lakosság száma, akiket, mint az állatokat szó szerint levadásztak az egykori gyarmatosítók. Ejtett-e értük egy csepp könnyet a modern, magát civilizáltnak mondott világ?

Nos, rendkívül félelmetes, hogyan dolgozik a karma, történelmen is átívelő, ok-okozati törvénye!

(a jelenlegi, múltat, a múlt hibáit jelképező Leszálló Holdcsomópont a Bakban állva, a fent említett és most a fejünk ismétlődő bolygókkal áll fényszögkapcsolatban!))


Nézzük tehát,

mi történik,

ha megbomlik a világi polaritás egyensúlya!


A polaritás energetikai diszharmóniája, azaz a két fél összejátékából az egyik fél eltűnése belső űrt, hiányállapotot okoz... Azonban, a szerves élet egységének, a teljességre törekvés kozmikus törvényének okán, ez a belső űr manifesztálódni fog először is a fizikai környezetünkben, majd saját fizikai testünkben betegségek formájában.

Emberi szervezetünk működése és minden élő, szerves organizmus, mint szervezet működése, ugyanis nem más, mint gondolataink és érzéseink hasonmás fizikai lenyomata.

Ezért

Egyéni, egyensúlyi kibillentségünk,

hárításaink, emberi természetünk hiányosságai

- mint a a passzív lecsendesítő, empatikus erőtér, így

a lelkiismeret hiánya,

avagy éppen túlműködtetett energiáink

- mint az aktív pólus, harcias, gyarmatosító, egoista szemlélete

nemcsak saját testi egészségünkben hagynak nyomot, hanem

"meghosszabbított, kitágított" önmagunkon:

személyes élletterünkön, az abban élők egészségében, birtokolható környezetünkön,

végül, tágabb világunkban,

a Föld bolygón, mint élő, organikus szervezet testén,

azaz a "természetén" okoz súlyos károkat!

Általánosságban tehát, belső hárításaink, érzelmi disszonanciánk, folyamatos versenyhelyzetre edzett viselkedésünk, feszült és ideges természetünk, hovatovább agressziónk idővel átsugárzik majd párkapcsolati szervezetünkre, azaz tovább él a házaséletünkben, családi, majd tágabb közösségi, azaz társadalmi szervezeteinkben, nemzeti szerveződésünkben, s végül a bolygó testi mivoltában, annak szervezetében, az Anya-természetben mutatja forrongását, "érzelmi" feszültségét.

Ez maga a szerves műveltség ok-okozati alaptörvénye, annak minden isteni teremtményre érvényes rendszerbiológiája, a csillagbölcselet összefüggésrendszere!

Világunk pusztító eseményei, a tűzeseteken át, a háborúkig és vulkánkitörésekig,

az egyre aktiválódó Napkitörésekig,

a hatalmas tornádók és a nem szokványos, mindent elsöprő szélviharok a kibillent, aktív, férfias energia, a yang túlburjánzó jelzései.

(A világunkat alkotó négy elemből a Tűz és a Levegő, az aktív erőtér kifejeződései, a Föld és Víz elemek pedig, a női pólus megnyilvánulásai)

Míg a szökőár, a tenger alatti földrengések, az árvizek és fékevesztett esőzések, vagy éppen ez utóbbi drasztikus hiánya, sőt a befogadást követelő emberek (tíz)millióinak a “mozdulása"

éppen e hiányzó, nőies, érzelmi, jin energiák

figyelemfelkeltő "jaj-kiáltásai", azaz a kitöltetlen, az ember által nem működtetett energetikai űr,

hivatlan “benépesítői"!

Azaz, ha tömegével nincs, az a nő, az az embermennyiség, aki működésbe hozza mindennapi életével, viselkedésével, érzelmi megnyilvánulásaival, szokásrendszerével a tiszta, nőies, yin energiát a földi világban, akkor a duális kettősség törvénye okán, a földi világ jelenlegi kibillentségéből, még mélyebbre zuhan, mely akár helyrehozhatatlan sérüléseket okozhat mind emberiség, mind a kék bolygó szerves működésében.

Azonban ne tévedjünk meg egy pillanatra sem!

Az egónk mindig többre, nagyobbra, hatalmasabbra vágyó fogságából kivezető, nőies-passzív, lecsendesítő, szelíd, önzetlen, istenkereső energiákra nekünk embereknek van szükségünk!

Önmagunk megváltoztatásán, lelkünk megmentésén kellene fáradoznunk, mert az

Anyatermészet idővel kiheveri az őt ért sérüléseket,

a KORSZAKKAPU kérdése csak az:

hogy velünk vagy nélkülünk?

[biS hogy mi ebben a mi küldetésünk?

Egy "yin országban", magyar hazában élő, a nőies erőterű, Boldogasszony által oltalmazott nemzet gyermekeiként, a magyar nyelvet értő és magyarul gondolkodó férfiaknak és nőknek?

Nos, ezzel folytatjuk....


Janus arcú magyar Újév 3. rész

Link







  
 
0 komment , kategória:  Bölcsességek és gondolatok.   
Fohász a Hazáért
  2020-01-08 20:00:05, szerda
 
 







FOHÁSZ A HAZÁÉRT


Wass Albert erdélyi magyar író 1908. január 8-i születésének 112. és a költő 1998. február 17-i halálának közeledő 22. évfordulóján emlékezzünk meg róla sok szép versei közül az egyikkel. Talán a legszebbel.


Wass Albert: A BUJDOSÓ IMÁJA


Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél eképpen:
a népek közt, Uram,
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol nem voltak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nékem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

Bajorerdő, 1947.


I. Wass Albert: A BUJDOSÓ IMÁJA.


SlidePlayer - Ave Maria

Link




















































































II. FOHÁSZ A HAZÁÉRT... Liszt Ferenc - Szerelmi álmok"


SlidePlayer

Link

































































III. "F O H Á S Z A HAZÁÉRT..."


SlidePlayer

Link






















































  
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Matos Maja versei
  2020-01-07 18:00:05, kedd
 
 







MATOS MAJA VERSEI


Matos Maja ( Kiskőrös, 1944. szeptember - ) nyugdíjas pedagógus, rajztanár, a 7torony Irodalmi Magazin tagja. Nyugdíjas éveiben kezdett írni. Nagymamakorú, szabad életet élő tanító és tanár. Kecelen él és alkot, a helyi óvodákkal rendszeres a kapcsolata, gyakran olvas, verseket ír. Kedvencei a gyermekversek. A blogbejegyzés is - néhány kivételtől eltekintve - ezeket tartalmazza, egy később blogbejegyzésemben azonban egyéb versei is szerepelni fognak.

Eddig megjelent alkotásai:
Héttorony antológia (versek) - 2008, 2010, 2011.
Tollinga /különdíj egy meséért/ 2009.
Asszonylélek (versek) közös könyvünk (Fitó Ica, Radva Juli, Ruder Jana és Matos Maja) - 2009.
Kézjegy - Tolna Megyei Írók antológiája (versek) - 2010., 2011.
Ember a versben - Kiskőrösi vers és prózaírók műveiből (antológia) - 2011.
Együtthatók - Liszkai Ilona és Matos Maja versei - 2011.

Link


Maja Lapja

Link







AJÁNDÉK (Unokám)


Hajamhoz ér egy kicsi kéz,
rebbenő, madárszárny-ölelés.
Kicsi tündér, apró lény,
angyalok szárnyán a fény.
Szivárványos ég ragyog,
szemem patakja megcsorog.
Meghitten derengő kék csoda
szívem lett fészek-otthona
Bűvös simítás lelkemen,
Fogadd hálámat, Istenem.







ANYÁK NAPJÁRA


Fényes reggel ragyog ránk,
téged köszönt jó anyánk.
Virágos a kert, a rét,
oda tenném mind eléd.

Vinnék neked madárdalt,
május első vasárnap.
Boldogságot, szerencsét,


tarka rétről füvecskét.

Mindenhová követlek,
olyan nagyon szeretlek.
Annyit mondok vasárnap:
maradj soká anyámnak!







ANYÁM


Meglátogatta anyát a bánat.
Valahol kinézte már magának.
A szélesre tárt ajtórésen át
elfoglalt sorjában minden szobát.
Aztán a hívatlan ott is maradt,
fekete cipője odatapadt.
Elrontott mindent, és hiába nyár,
jó anyám szívén már kattant a zár.







ANYÁNAK


Álmomban, álmomban
Nagy fehér ház voltam.
Sok fényes ablakkal
Zöld fűről álmodtam.

Álmomban, álmomban
Bús, komor vár voltam.
Tornyokkal, bástyákkal
Harcokról álmodtam.

Álmomban, álmomban
Kis patakvíz voltam.
Csobbanó fodrokkal
Tengerről álmodtam.

Álmomban, álmomban
Újra csak lány voltam.
Akkor is, akkor is
Anyámról álmodtam.







ÁLOMBA RINGATOTT


Sötét éjjel azt álmodtam,
Fényes Holddal játszadoztam.
Belibbent az ablakomba,
Lecsücsült a vánkosomra.

Mesét mondott, jaj de szépet,
A sok csillag, mind rám nézett.
Meséje oly szépséges volt,
Elaltatott engem a Hold.




-


BÁRÁNYHIMLŐ


Tegnap reggel elég korán felkeltem.
Jókedvűen a fürdőbe siettem.
Belenéztem a tükörbe, jaj nekem!
Csupa piros pöttyöcske lett a testem!

Kettő kicsi piros folt az orromon,
Három ronda terpeszkedik karomon.
Hol lehet még? Felhúzom az ingemet,
Csupa-csupa pötty fedi a testemet.

Nézd csak anya! Mennyi lett a puklika!
Olyan vagyok, mint a pettyes katica.
Ám a versenyt, mindenképpen én nyertem.
Sokkal több a piros folt a fejemen!







BÉKAGYÁSZ


Árokparton, kövér fű közt béka ül.
Fűzfa alatt tücsökbanda hegedül.
Húzza, húzza a nótáját szilajon.
Ne búsuljunk, kezdődjön a vigalom!

Táncra perdül: nyuszi, fácán és a sün.
Ki nem táncol, sorban mind a parton ül.
Nézik a víg táncolókat sorolva,
Nyuszi, fácán, süni, varjú, hogy ropja!

Béka koma előslattyog, megkövül,
Mert a túlsó bokor alatt gólya ül.
Nem is ül ő, hogy is ülne, hanem áll.
Szájában a barátnője kiabál.

Vége lett a vigalomnak hamarost.
Haza rohan minden élő, haza most!
Szomorúan lett vége az ünnepnek.
Békaszemből bánatkönnyek peregnek.







A CSODA


Amikor apám a vasat kezébe fogta,
már szárnyát bontogatta a csoda.
A műhely füstös szegletén,
összekucorodott szívemben a remény,
hogy most is, mint annyiszor,
újból láthatom.
Aztán egy halk kis kattanás,
pörögni kezd a köszörű,
gyorsuló forgása most is gyönyörű.
Kezében a vas körbetáncol,
mint fényes nap, felvilágol.
Ő mosolyogva int felém,
és fényvirágok nyílnak apám tenyerén.







DINNYE


Óriási kerek dinnye,
minden gyerek haza vinne.
Kívül zöld és belül piros,
lehet talán kilenc kilós.

Elcipelem, hazaviszem,
egy nagy tálra rá is teszem.
Előveszek egy éles kést.
azzal vágok jókora rést.

Kibuggyan az édes leve,
jókorát harapok bele!
Ha nem sietsz, nem is marad,
az jár jól, ki gyorsan szalad!







CSIPETKE


Szemünk itta azt a képet,
melyen anyánk tésztát tépett.
Naponta a krumplileves
illatba vonta a delet,
akkor anyánk keze közé
vette azt a lisztes bögrét,
mint a hóba, belemártva
ujjaitól nem sajnálta.
Aztán egy pár mozdulattal,
apró tészta darabokkal
megtelt a kis gyúródeszka,
s a szalvéta betakarta.
Nyelven érzett tészta íze
kezünket a bűnbe vitte
és az a csepp kis csipetke
szánkba gömbölyült sietve.
Anyánk cinkos hallgatása
megtelt csendes mosolyával.







ELSŐS LESZEK


Elsős leszek
Akár hiszed, akár nem,
Nagyon jó az én kedvem.
Tudod minek örülök?
Iskolába kerülök.

Szép volt a nyár, szép nagyon,
Sütkéreztem a napon.
Játszottam és ugráltam,
Szaladgáltam, bringáztam.

Halacskákkal versengve,
Úszkáltam a tengerbe'
Homokváram összedűlt,
A sárkányom elrepült.

Nincs már minek maradnom,
Van helyette más dolgom.
Nagy vagyok már iskolás,
Kezdődjön a tanítás!










EMLÉKEIM


Emlékeim fiókban rejtem,
olykor előhívom csendes
magányomban. Leporolom,
féltett kincseim így tisztán látom.

Múltból eleven képek,
pörögve útra kelnek előttem.
Gyökereim mélyre nyúlnak,
messzire ágaznak.

Pókhálós ablakon lágy tekintete
Anyámnak,
Farönknél erőtől duzzadó teste
Apámnak.

Tölgyfa asztal kockás terítője,
rajta csorbult bögrében,
frissen fejt habzó tej,
mely életet lehelt beteg testembe.

Simogatom szeretett
gyökereimet, melyek törzse,
mint a nyárfa, szálfa egyenes,
néhol göcsörtöst eresztett.

Dús lombja hűs árnyat ad
eleven gondolataimnak.
Csipkés szélű, fakó fotóimat,
szívemben őrzöm múltammal.







EMLÉKEK KÚTJA


Sűrű gazba burkolózva,
Áll a vén kút megroggyanva.
Emlékek szállnak a szélben,
Átszűrődő tenger -fényben.
Poros tanya nagy udvara,
Inni kér a szomjas csorda.
Hápog, gágog, béget és bőg,
Éltető kútvíz hömpölyög.
Cserepes föld szomját oltja,
Tengernyi sok vizét hordja
Csikós, gulyás, két vödréből,
Loccsan a víz lépésétől.
Nem szomjas már ember, állat,
Vödör surran, fel-lejárat.
Nap melegtől menekülve,
Kút árnyékban elfeküdve
Pihen, delel ember, állat.
Ma itt csak a méhek szállnak.
Dalát erre csak szél fújja,
Ez már az emlékek kútja.







ESIK ESŐ


Esik eső szépen, halkan,
gyönyörködöm én e dalban.
Vizes lett az út, a járda,
csuromvíz a macska lába.

Hull az eső egyre jobban,
ablakomon csak úgy koppan.


Patakokban ömlik, árad,
elmossa a homokvárat.

Hirtelen a felhő mögül,
napsugár is előkerül.
Bolondos kis szellőlányka,
tócsák vizén táncát járja.







ÉHES CINKE




Kicsi cinke toporog,
minden ajtón bekopog.
Erdőn, mezőn nem talál
ennivalót a madár.

Hó takarja a magot.
talán éhen is halok!
Hideg szél fúj, hull a hó,
ebédelni volna jó!

Éhes a kis pocakom,
azt reméltem, jól lakom.
Itt sincs semmi, ott talán,
üres gyomrom korog már.

Ott az ágon mi lehet?
hátha kicsit ehetek.
Etető az bizonnyal,
jól lakhatok tökmaggal.







ÉHES VERÉB


Éhes a kis verebecske,
Bogarakat keresgetne.
Ám hiába ugra-bugrál,
Nem sok eleséget talál.

Ugrik erre meg amarra,
Mégis üres a kis gyomra.
Rákiabál a mamája,
Gyere haza vacsorára!

Van itt minden ennivaló,
Zsíros kukac, kövér hernyó.
Neked hoztam, kis madaram,
Nagyra nőjél, azt akartam!

Hazamegy a kicsi veréb,
Megmossa a kezét elébb,
Nekilát a vacsorának,
Talán nem is marad másnak!







FEHÉR A TÁJ


Fehér a táj, mint egy álom,
zúzmara csüng a faágon.
Csipkekendő terül sorra,
minden fára és bokorra.

Villanydróton, kerítésen
ezer csillag ragyog szépen.
Szikrázik, ha nap süt rája,
szivárványos a ruhája.

Elvarázsolt mesetájon,
Csend alszik a fenyőágon.
Hó paplanba bújt az erdő
Alacsonyan száll a felhő.

minden, minden csak azt várja
simogassa angyal szárnya
jöjjön már a szép karácsony
bizony én is csak azt várom!










FÉRFI DOLOG


Azt hiszem, tegnap férfi lettem.
Petivel csajozni mentem.
Az ovi kerítésén álltunk,
jó hangosan kiabáltunk:
Csajok! Csajok!
Hát nem tudom, megyek-e még,
mert ahogy lefelé jöttem,
elszakadt a nadrágom egy szögben.
Apa nagyon megszidott.
A csajozás szerintem veszélyes dolog.







GÓLYA


Mocsár tocsog árokparton,
Benne áll egy gólya.
Fehér toll a nyaka körül
Mintha gallér volna.

Szellő szisszen árokparton,
Hová lett a gólya?
Tovalebben békát lesve,
Indul a folyóra.

Barna béka kövek között
Idegesen pislog.
Veszélyt érez a magasból.
Szeme, szinte villog.

Zöldben, zúgó folyóparton
Sétál már a gólya.
Szegény béka, hova fusson?
Nincsen pártfogója!







HAVAZIK


Nyolc pata dobban
az éj csendjében.
Két szarvas vágtat
a fényességben.

Villan a csillag,
az ég szikrázik.
Hajlik az erdő,
a jégcsap fázik.

Jajgat a nádas,
reccsen a jég is,
csillagos pelyhet
hint le az ég is.

Vastag a hó már.
Jó puha paplan.
Hullik az égből,
hull szakadatlan.







HINTA-LINTA


Hinta-hinta, vadalmafa,
Gyümölcs-gyerek kacag rajta.
Piros arcát égnek tartja,
Felhők bókját úgy fogadja.

Hinta-hinta, széles árok,
Benne térdig vízben járok.
Sáros cipőm, sáros ingem,
Langyos eső megmos engem.

Hinta-hinta, nyári rétben,
Tücsökzene szól a szélben.
Napsugárban megfürödtem,
Álomba is ringat engem.







HÓEMBER


Libbenő haj, kóckender,
kertemben egy hóember.
Orra répa, szeme szén,
hová indulsz hólegény?

Nem indul el, büszkén áll,
vállán varjú kandikál.
Kárál búsan, párra vár,
De a társa messze már..



Körben vidám gyerekek,
Kergetőznek, nevetnek.
Nem törődve hideggel,
Nyargalásznak jókedvvel.

Vidám gyerekkacagás,
Csak ez hallik, semmi más.
Piros orral, boldogan
Hemperegnek a hóban.







HÓNAPSOROLÓ


Hó galléros január,
Jeges, havas a határ.
A nyomában február,
Vele itt a karnevál.

Március a tavaszi,
Hóvirágot csalja ki.
Április a víg kamasz,
Zajló vizeket fakaszt.

Májusban a gyöngyvirág,
Illatfelhőt hint reád.
Júniusban végre már,
Suli-kapu zárva áll.

Július a nyaraló,
Sok emléket hordozó.
Augusztus is betoppan,
Zöldség, gyümölcs, de sok van!

Szőlőt érlel szeptember,
Mézédes a kertemben.
Októberben szüretkor,
A hordókban újbor forr.

Ha beköszönt november,
Gyakran fázik az ember.
És a sorban leghátul,
Vén december bevonul.

Tizenketten vannak ők,
Kitesznek egy esztendőt.







ICIKÉMNEK!


Hajad lobogva száll a szélben,
időd lánca lehullt már régen.
Tested törékeny, gyenge ága
kapaszkodik az elmúlt nyárba.
Bánatom gyöngye, ital a földnek,
emlékeink mind nyomomba jönnek.
Hittem harcod igazában.
Mégis minden, minden hit hiába.
Félbeszakadt percben kondul a harang,
fekete felhőben gyűlik a harag.
A megtépázott égen fekete csillagok,
karomban fekete rózsát ringatok.







INDIÁN NYÁR


Némán, állva, boldogtalan,
Bokor, cserje mozdulatlan.
Várnak valamire csendben,
Nyártemető szeptemberben.
Szőke, szép nyár csábos csókja,
Hiányát mind visszasírja.

Szeretnék, hogy búcsút intsen,
Bár keze rajt' a kilincsen.
Aztán gyorsan, huss!- elillan,
Mosolyának fénye villan.
Felváltja egy új szereplő,
Leveleket sepregető,
Hideg, ködös, esőt termő
Borongós, bús őszi idő.

Ám addig még egyszer bújva
Fellobban vad tüze újra.
Édes, langyos, szép napokkal,
Játszadozik a bokrokkal.
Cirógatja, dédelgeti,
Rőt avarral mind befedi.

Majd bíborrá csókolgatja,
Végül mégis csak elhagyja.
Megsiratja erdő, mező,
Nyirkos hideg őszi eső.
Hűlt avarban, térdig sárban
Vacognak szerelmi lázban.







KÁLYHA


A szobámban áll egy kályha,
Fekete vas a kabátja.
Kerek hasán fényes ablak,
benne lángok, táncot ropnak.
Libbenő a lángnak tánca,
pergőn, forgón szaporázva,
pattognak a fahasábok,
velük én is táncot járok.







A KENYÉR ÍZE


Füstös konyha, tűzhely sarka,
hajlott hátú vén anyóka
lisztet szitál, nekikészül,
dolgos karján ere kékül,
mély a teknő, kockás kendő,
venyigeszál, füstös kürtő,
izzó szája kemencének,
piroslanak a kenyerek,
nekem könnyű, neki nehéz,
felgyürkőzik két dolgos kéz,
karcol reá kis keresztet,
nekem szeli a kenyeret,
mindig enyém első karéj,
zsír vagy tejföl íze itt él,
hol van az íz? hol a kenyér?
nagyanyám már énbennem él.







KICSI BARI


Kicsi bari
Csengettyűje
Beleesett
Egy gödörbe.

Panaszosan
Sír a bari,
Csengőcskéjét
El nem éri.

Ugrik jobbra,
Ugrik balra,
Rövid ám
A bari karja!

Megsajnálja
Kicsi Erzsi,
Csöpp kezével
Kiemeli.

Bari nyakán
Újra cseng már!
Ő meg vígan
Ugra-bugrál!







LOCSOLKODÓ


Húsvét hétfőn hajnalán
nem sokáig alszom ám!
Várnak rám a szép lányok,
harmatozó virágok.

Itt vagyok, hát itt vagyok,
locsolkodni akarok.


Engedj hát be virágom,
tiszta szívből kívánom!

Kölni vízzel öntözök,
aztán el is köszönök.
Hogyha tetszett a munkám,
ölelj át a kapunál!







LOCSOLÓVERS 2.


Szomjasak a virágok
hervadoznak a lányok.
Jöttem gyorsan locsolni,
lányok között forogni.

Illatos a kölni víz,
tojásom is van már tíz.
Hogyha még egyet kapok,
akkor kicsit maradok!







MADÁRETETŐ


Építettem egy kis házat.
Minden madár ki-bejárhat.
Jönnek is a kis cinegék,
Hogy a magot mind kiegyék.

Szórtam belé napraforgót,
Nem is csuktam be az ajtót.
Tárva, nyitva vendéget vár,
Ahány madár, mind idejár.

Ázva, fázva bekopognak,
Ablakomban toporognak.
Csipegetnek, eszegetnek,
Jóllakottan tovább mennek.







MESEVÁROSBAN JÁRTAM

Igaz, hogy csak álmomban. 🙂


Meseváros olyan város,
lakossága éppen páros.
Soha nincs ott gonosz idő,
nem kopik el az új cipő?.
Ott a kútból nem víz folyik,
mindig ehetsz sok-sok csokit
és a torkod sosem fájdul,
tudás hullik minden fárul.
Nincs ott bánat, nincs betegség,
dicséretes bűn a restség.
Tanulni sem kell ott sokat,
magától mosódik fogad.
Fő tantárgy a játék, móka
és ez így megy száz év óta.
Mire mindezt számba vettem,
akkorra épp felébredtem.







MÉZESKALÁCS


Cukor, cimet, méz és dió,
mézeskalácsba ez való.
Megkeverem, megkavarom,
egy nagy tálban összegyúrom.

Jaj! A tálban alig maradt,
mind a kezeimre ragadt!
Meglisztezem, újragyúrom,
Jó vékonyra ki is nyújtom.

Csillag, csengő meg szívforma,
Kis tepsibe sorba rakva.
Nyomok bele dísznek meggyet,
Mandulát és diót, egyet.

Szép barnára sült a kalács,
illatával megtelt a ház.
Karácsonyi angyalcsapat,
Szimatol az ablak alatt.







MÓKUS


Mókus lakik a kertünkben
egy nagy fán.
Szüntelenül dióhéjat
hajigál.

Megnézem, hogy miért potyog
az a héj.
Lombok között kicsi mókus
üldögél.

Két kezével megfogja ő
a magot,
Éles foggal máris bele
harapott.

Ha megtörte, bekapja és
megeszi,
Aztán gyorsan az újabbat
keresi.

Reám pillant és már el is
billegett,
Lombok közül hosszú farka
integet.







NAP, HOLD, CSILLAG


Azt álmodtam, hogy Nap vagyok.
Kerek égen sétálgatok.
Kelet felől előbújok,
Nyugat felé elvonulok.

Azt álmodtam, hogy Hold vagyok.
Sötét égen világítok.
Egyszer hízom, máskor fogyok,
Fogyókúrát sosem tartok.

Azt álmodtam csillag vagyok,
Ég tükrében én ragyogok.
Pislákolok, hunyorgatok,
Nyári égen legszebb vagyok!







NAP LEÁNYA


Nap leánya kis Sugár,
földre szökken jó puhán.
Kacagását hinti szét,
csiklandozza tó vizét.
Ringatózva csendesen,
táncot lejt egy fellegen.
Vígan járja egyedül,
aki látja felderül.
Csókot dob a virágra,
fényt szór szét a világba.










ŐSZI ÁLOM


Felhőpaplant húzott a Nap.
Reszketnek a napsugarak.
Előkerül sapka és sál,
Mert az idő, ősz felé jár.
Hullanak a falevelek,
Őszi eső búsan pereg.
Ködben fürdik erdő, mező,
A medve sem jön már elő.
Elbújik a barlangjába,
Majd kibújik februárban.







PATAK


Azt gondoltam egyszer régen,
hogy a patak a zöld réten
mindig ilyen csacska marad,
virágok közt vígan szalad.

Ám a télen erre jártam,
a patakot nem találtam.
Nem csobogott, nem is futott,
jeges páncélinget húzott.

Erős háta elbírt engem,
korcsolyámat elővettem.
Vígan siklok fénylő jégen,
erre vágytam elég régen!







RIGÓK


Él kertünkben egy kis rigó,
azt dalolja, hogy élni jó.
Korán reggel fütyülve vár,
víg koncertje csak nekem jár.

Tűzhet a nap, fújhat a szél,
a mi rigónk sosem henyél!
Csacsog, csipog, vígan fütyül,
kukacot les, annak örül.

Tudom, hogy a lombok alatt,
napok óta többen laknak.
Bizony ott egy fészekalja
kis rigócska, majd felfalja.

Anyját, apját űzi-hajtja,
apró száját tátogatja.
Éhes a sok kis madárka,
Van-e kukac? - kiabálja.

Megnőnek ők nemsokára,
kiülnek az ág fokára.
Még hangosabb lesz az ének,
örömére a környéknek.







SÜNI


Jaj! Mi történt az éjjel?
Térdig járok levélben.
Jött a hideg, jött egy szél,
lehullott sok falevél.

Söprűt veszek, kosarat,
felsöpröm, mi itt maradt.
Mert sokat a forgószél
száz határon hordott szét.

Egyszer csak a fa alatt,
megindul egy kis darab.
Sétálgató levelek?
Bámulok és nevetek.

Középen egy nagy körte,
megy a fa körül körbe.
Néha szuszog, úgy sétál,
minden tüskén levél áll.

Mi ez a szörny, mi lehet?
Egy pici sün közeleg.
Sün mögött a mamája,
figyeli, hogy csinálja.

Ennivalót télire
gyűjtik a kert végiben.
Hazaviszik, elteszik,
jó lesz télen! Megeszik!







SZAKAJTÓ AZ ÁGY ALATT


Szeretem az őszt. A betakarítás, gyűjtés, tartalékolás idejét. Szeretem a langymeleg nappalokat, a színes faleveleket, az érett gyümölcs illatát, a szüret hangulatát, a must erjedő pezsgését, az újbor fanyar, nyers ízét, a dió roppanását.
Minap a piacon a színes gyümölcs- és zöldséghegyek között sétálva lassan szívtam be az ősz ezer illatát.
Mélázva járok a sorok között, mikor meglátok az egyik asztalon egy halom libatojást.
Hirtelen, mint villám, hasít belém az emlék.
Elmosolyodom, és Rá gondolok ismét. Nagyapámra. Hiszem, hogy ő is lát és mosolyog most is kis bajusza alól huncutul.
Történetem idején én még csak négy éves voltam. Úgy emlékszem, tél vége lehetett vagy kora tavasz, ami mellékes is a történet szempontjából. Csupán annyi a fontos, hogy a kislibák még nem keltek ki. Hogy is kelhettek volna, hiszen nagyanyám még nem ültette el a ludat.
Mióta nagyapáéknál vagyok, lehet úgy 3-4 hete, szinte egybemosódtak a napok. Vég nélküli móka, kacagás töltötte be a házat. Mint fékevesztett csikók, nyargalásztunk a hosszú parasztház összenyitott szobáiban. Ő, a ló, én a lovas. Még zablája is volt. Nagyanyám szoknyakötőjét átvetve két válla alatt, már készen is állt a fogat.
Apró kezeimmel jobbra, balra rángattam a kantárt, sikongva kormányoztam az öreget.
Szürke haja szemébe lógott, inge izzadtan tapadt hátára, szemüvege lecsúszva billegett orra hegyén.
Belépő nagyanyám legyintve csak ennyit jegyzett meg: Te vénségedre bolondot csinálsz magadból!
Csak jobban szemügyre véve, látta meg rajta az aggasztó jeleket.
- Izzadt vagy! Csupa vörös az arcod! Alig kapsz levegőt! Most már elég! Még megüt a guta!
Azt hiszi az a guta, hogy megütheti az én imádott nagyapámat?
Csak próbálja meg! Majd megharapom én a kezét, vagy belerúgok a lábába! Megvédem én a papát!
Mindenesetre leültünk megpihenni, de amint nagyanyám eltűnt, az óriási hagymás zsíros kenyér befalása után leosontunk a pincébe egy pohárka bort inni. Persze ez tilos volt mindkettőnknek, de mi imádtunk tilos dolgokat művelni!
Talán félórányi pihenés után piszkálódni kezdtünk, majd beszaladtunk az első szobába bújócskázni. Az első szoba, ahová csak aludni jártunk, nagyanyám birodalma volt.
Ha becsukom a szemem, érzem a levendula illatát, amit a ruhák közé rakott, hogy ne rágja meg a moly a gyapjú vállkendőjét, nagyapa esküvői öltönyét és, hogy jó szagú legyen a polcokon sorakozó tiszta ágynemű.
Látom a számomra akkor még fényűzőnek tűnő berendezést. Az egymás melletti két tornyos ágyat, az üveges kis szekrényt, melyben a csipkével letakart polcokon porcelán- és üvegedények, poharak titokzatos halmaza sorakozott.
Ebben őrizte nagyanyám a csodás illatú és híres diólikőrt. Zöld dióból, fűszerekből, cukorból és pálinkából állt a titkos recept, amely alapján összeállította, napon érlelte, leszűrte, majd jól ledugaszolta. Eldugta, mert a diólikőr igen illékony valami! Ha nem dugjuk el, pillanatok alatt eltűnik! Pedig arra nagy szükség lehet gyomorrontás esetén.
A tornyos ágyak magasra vetve őrizték a sok párnát, dunnát és legalul a zörgő-zizegő szalmazsákot. El nem tudom gondolni, miért így hívták, hiszen kukoricacsuhéval volt megtömve, nem szalmával! No de a titok már titok marad. No és a padló! Széles vastag deszkákból állt, melyek a sok sikálástól felgörbült széleikkel örökös botladozásra késztettek minket.
Ebben a szobában kezdődött a bújócska, váltogatva a szerepeket, hol kerestem, hol bújtam.
Éppen én voltam a kereső, mikor a korai sötétség belopakodott és még titokzatosabbá tette a szobát. Mostanra végigbújtunk minden létező helyet a ruhásszekrénytől a kályhasutig, s én magabiztos fölénnyel gyorsan leltem rá Papára, bárhova bújt.
Most hirtelen valami bizonytalanság, valami félelem kezdett elhatalmasodni bennem.
Hiába mentem az ismert helyekre, itt sem volt, ott sem volt. Kiáltozni kezdtem a nevét, de csend, csak a szívem dobogása erősödött és riadt félelemmé állt össze.
- Hol vagy? Papa!
Tétován forogtam körbe az ismerős bútorok és elnyúló árnyékok között, de nem találtam sehol az oly kedves öreg arcot.
Az nem lehet, hogy itt hagyott!
Félelmemben összekuporodtam a földön, amikor valami gyanús neszt hallottam az ágyak alól.
Csak nem? Az tilos terület volt, ugyanis ott őrizte nagyanyám a szemes libatojásokat. Gyékényszakajtóba, lágy korpa közé téve, óvó szeretettel gyűjtögette, hogy majd tavaszra sárga pelyhes kislibák bújjanak ki belőlük.
Örömömben, hogy megtaláltam, ész nélkül vágódtam be az ágy alá, mit sem törődve szakajtóval, tojással. Csak elkapva nyakát, összeölelkezve hemperegtünk a kiömlő korpában, összetört libatojásokban.
Még szigorú nagyanyám haragja is elpárolgott, meglátva a két, tojásos-korpás gazembert. Térdét csapkodva, potyogó könnyekkel nevetett, csak nevetett.







SZAROS


Ha becsukom a szemem, most is hallom a hangot. Az ő hangját, ami kaparós, érdes mégis simogató melegséggel mondja: Gyere Szaros!
Látom, amint megfogja kezem és indulunk lefelé a sötét, nyirkos, dohszagú pincébe.
Magasak a téglából rakott, deszkával megerősített lépcsők az én négy éves, rövid lábaimnak. Mégis valami nagyon jó érzés és izgalom kerít hatalmába, mint mindig, ha erre a titkos útra indulunk. Erős kezéből árad a biztonság, szemét, ha rám veti, cinkos mosoly fénylik, törött szárú szemüvege mögül.
- Gyere, Szaros! - Ez én vagyok.
Így szólított mindig, mióta eszemet tudom, vagy mióta meg-születtem, az ő rég várt és első unokájaként.
Szinte megmagyarázhatatlanul erős kötelék kötött össze minket. Vele nem féltem semmitől. Vele bárhová elmentem és gyakran szembeszálltam még szüleim nevelési elveivel is.
Mi cinkosok voltunk és cimborák. Nekünk nem parancsolt senki, ha együtt voltunk. Még nagyanyám sem, pedig a házban úgy történt minden, ahogy ő akarta.
Most is, amint osonunk le a pincébe, hirtelen valahonnan a fejünk fölül felharsan a kérdés:
- Hol vagytok? Te vén bolond, csak nem a pincébe viszed azt a kislányt? Elég, ha te iszol, nem kell azt a gyereket is rászoktatni a pincébe járásra!
Pedig én rászoktam. Nem csak pincébe szeretek járni, hanem szeretem és tudom élvezni ma is a gyertyafényében tüzesen csillogó mély vörösbor illatát, ízét. Kiváltképp baráti társaságban, nyári estéken a diófánk alatt. Számomra a testes vörösbor az igazi! Szóba sem jöhet az édes lötty, ahogy nagyapa nevezte.Szóval, megyünk, lopakodunk le a dohos, homályos pincébe, ahol vastag gerendákon sorakoznak a nyirkos homok felett a piros abroncsos hordók.
A valaha hófehérre meszelt falakról tenyérnyi foltokban leváló vakolat, inkább térképre hasonlít. Rajta fejem felett a falba vert kampósszög tartja a lopót. Ez a legfontosabb tárgy ebben a környezetben, melynél a forma és funkció a legtökéletesebb egységbe olvadva szolgálja őt. Mély lélegzettel megtöltve tüdejét, szájához emelte. Halk csobbanó zenével felszaladt a bor, és megtöltötte a lopó hasát a sötét csillogó nedűvel. Félrehúzott mutató ujja alól spriccelve tört elő a bor az alátartott poharainkba.
Külön szertartás volt a koccintás kettőnk között:
- Na, Szaros! Egészségünkre! Aztán meg ne mondd öreganyádnak!
Nem mondtam volna én a világ kincséért sem! Nem is kellett, hisz ő már úgyis tudta. Hallottam amint kopogó papuccsal elsurrant a kitárt pinceajtó elől.
Évek múltával jöttem rá:
Ez egy játék része volt közöttük. Évődő, incselkedő, naponta ismétlődő játék! Nem sajnálta ő a bort nagyapától! Csak úgy tettek, mintha ő viselné a kalapot.
Jóleső izgalommal, lassan kortyolgatva kellett meginnom azt a fél deci vörösbort, mely után mindig ugyanaz volt a kérdés:
- Hogy ízlett? és jött a megszokott válasz:
- Savanyú, de nem bánom!
Ezen most is, mint mindig nagyot kacagott, felkapott az öreg és vitt a lépcsők során át a külvilágba.Tűnődve ülök asztalomnál, mikor halk kaparászás nesze üti meg fülem.
- Ki az?
- Márkó!
Nevetve felkapom unokámat és megindulok vele a pince felé.
- Gyere,kis Szaros, megnézzük, mi van a pincében.







SZELLŐ


Szél anya a nád között
tanítónak öltözött.
Figyelj ide kicsikém!
Légy jó mindig kis csibém!

Ringasd csak a réteket,
álmodjanak szépeket!
Kócold meg a fűz haját,
táncoltasd meg őt magát!

Fészkében a kis madár,
csak a te mókádra vár.
Hintázz vele kedvesen,
hogy aludjon csendesen.

Aztán este ne feledd,
a ruhádat rendbe tedd!
Bújj meg itt az ölemben,
álmodj szépet csöndemben!







SZIVÁRVÁNY


Eső esett, langyos szellő fújdogált,
Nyári égen megjelent egy szivárvány.
Hét színével pántlikája, jaj de szép,
Csodálatos kaput nyitott ma az ég!

Azt mondják, ki általbújik alatta,
Azt bizony a bánat rögtön elhagyja.
Bújjunk csak át, szép sorjában kapuján,
Nehogy közben eltűnjön a szivárvány!







A TERÍTŐ


Pici, horgolt csipkekendő,
Múltam képét hozza elő.

Gyere Kicsim,
gombolyítsunk fonalat!
Sámlin ülök,
és nagyanyám, mint a villám,
szaladgál,
Kezeimről vékony szálat
motollál.
Sürög-forog, teker-csavar,
máris kész a gombolyag.
Fiók mélyről előkerül,
- láncszem, pálca, levegő -
meg-megvillan az a tű.
Tágult szemmel csak lesem,
mit varázsol énnekem.
Keze alól, csipke-csoda
kunkorodik kecsesen.

Könnyem hull rá, csendesen.







TÉL


Vastag az ágon
zúzmara bunda,
hol van az ősz már
senki sem tudja.

Szürke homályban
úsznak a kertek,
tarka madárkák
messzire mentek.

Hótakaróban
szunnyad a szél is,
medveként alszom
ágyamban én is.







TÖKLÁMPÁS


Vettem egy nagy kerek tököt,
ott csücsült a répák között.
Narancsszín a fényes bőre,
lámpást faragok belőle.

Szeme helyén lyukat vágok,
azzal kacsintgat majd rátok.
Széles szájban ritka fogak,
bizony szép lesz ez a kobak.

A fejébe mécsest teszek.
nem sokára kész is leszek.
Árad a fény szemén, száján,
úgy csücsül a meggyfa ágán.

A gyávákat ijesztgeti,
aki fél azt kineveti.







TÜNDÉR


Fűzfa ágán szivárvány
Rajta ül egy tündérlány.
Arany haja leng, lobog
Mindenkire mosolyog.

Köntöskéje hófehér
Csillagdísze, mint az éj.


Arany haján koszorú,
soha nem volt szomorú.

Ajándékát szórja szét,
Mosoly-csillag földet ér.
Felkaphatod, viheted.
A zsebedbe teheted!







ÜLÖK A CSEND HATÁRÁN


Ülök a csend határán,
csak bámulok kábán,
ölemen koppannak színes gyöngyei.
A nyár utolsó keringőjét lejti,
karján a múló idővel,
szédíti kedvesen,
közben vállára teríti
színes kendőjét az ősznek,
csak forognak, kergetőznek,
a szél hangjára.
Bódult táncuk magával ragad,
Már szédülök szerelmesen,
Melléd heveredem puha takaródra,
Ölelkezésünk elrejti szemérmesen
a ránk hulló levelek rőt paplana...







VARÁZSSZŐNYEG


Amikor még kicsi voltam,
bizony akkor azt gondoltam,
minden szőnyeg tud repülni,
egyszerűen rá kell ülni.

Akkor én most kipróbálom,
valóság ez, vagy csak álom.
Itt egy kicsi szőnyegdarab.
Na! Lássuk csak, hogyan halad!

Gyí, te szőnyeg! Gyí, előre!
Szálljunk ki a zöld mezőre!
Ám, hiába biztatgattam,
meg sem moccant ő alattam.

Anya így szólt: kicsi butám,
hisz' repülni nem mind tud ám!
Csak az, melyik olyan fajta,
varázsszőnyeg-motor hajtja.







VIRÁGOK NÉLKÜL


Ha nem lenne virág a Földön,
Nem érezném májusi esték bódító illatát,
Hidegen vicsorognának rám
Kórók, reményvesztett ágak,
Sóváran állnának.
Miközben rágja meddő száruk
Kilátástalan, szürke jövő,
Mert elhagyta, becsapta
Ki hitegette a langy májusi eső.
Ígérve feszülő bimbót,
Kifeslő virágot erdőkre, mezőkre,
Vágyódó kelyhükbe nektárt szűrne
Zümmögő énekű méhek seregét
Madarat, bogarat, lepkét küldene.
Mind, aki szépségük látva ámul
Míg kelyhük vágyódva kitárul
Beteljesülhetne a nász.
Ért szemet ringatna kalász.
Zamatos lenne a gyümölcs
Igen, ez lenne bölcs.

Minden színtelen, sivár.
Ha nem lesz több virág,
Meghal a világ.







VÖRÖSLŐ ALKONYATBAN


Vöröslő alkonyatban állok,
Rám törnek emlékek,
Tűnő nyarak,
Múlt szerelmek.
Kételyek.
Hol találsz nyugalmat?
Hol találsz szerelmet?
Vöröslő alkonyatban,
Sötét gondolatok közt valakiért,
Imát mormolok.










  
 
0 komment , kategória:  Matos Maja  
Mécs László költészete
  2020-01-06 20:15:33, hétfő
 
 







MÉCS LÁSZLÓ KÖLTÉSZETE


Mécs László (Hernádszentistván, 1895. január 17. - Pannonhalma, 1978. november 9.) szerzetes, papköltő és lapszerkesztő a két világháború közötti vallásos líra meghatározó egyénisége, a kisebbségi magyarság egyik szószólója.

Link


MÉCS LÁSZLÓ KÖLTÉSZETE

Link

Link


A Turulmadár nyomán

Link







ANYÁK LITÁNIÁJA


Vágyak piros pünkösdjén mi ültettük titokban
a híres szerelem-fát, vérünkkel harmatoztuk,
csókunkkal öntözgettük, amíg napfényre hoztuk
a szép ember-rügyecskét. A szívünk érte dobban.
Mi tudjuk mi az ember! Telek, derek, fagyások,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!

Mi szoptattuk az embert! Mellünk tej-tölcsérén át
a négybôl most is ömlô paradicsom patakja
jött új ember-mederbe s az élet malmát hajtja,
mert bánat, baj, betegség lesnek rá, mint hiénák.
Mi tudjuk mi az ember! Betegség, baj, halál úr!
Könyörüljetek méhünk gyümölcsén!

Nehéz álmatlan éjek keserveit ki tudja?
A gondok légióit? Az anyafarkas-harcot
bűn, tifusz, vörheny ellen? Boldogságért a sarcot?
Mit fizetett könnyekben szemünk királyi kútja?
Mi tudjuk mi az ember! Barázda, bánya, gyárak,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!

Leányunk szűzi szentség és nem szerelmi préda!
A teste tiszta bokra ha szépségekkel ékes:
az fenntartott ajándék és nem lophatja éhes
kézzel virágait szét minden útszéli céda!
Mi tudjuk mi az ember! Kalózok, donzsuánok,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!

Kenyér és munka hôse fiunk: méhünk gyümölcse

s nem csak Szám besorozva hadi statisztikába,
hogy megkergült uraknak játékában hiába
vérezzen és a Vámpír éhes gyomrát megtöltse.
Mi tudjuk mi az ember! Miniszterek, királyok,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!

Ó Szűzanyánk segíts meg! Szívünk litániát zsong!
Te is szoptattál egyet nem-ízlelt szűzi tejjel,
ki meghalt, hogy az ember járhasson égi fejjel!
Bár van kegyelmi kútunk: a pokol torka tátong!
Te tudod mi az ember! Ó kérd, ó kérd az Istent,
könyörüljön méhünk gyümölcsén!







BAKONYI LÁTOMÁS - Részlet


Őszbe fordult a Bakony,
Balladázó, vad Bakony,
A Hold nézi fél-vakon,
Ködhályoggal, fél-vakon...

Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
Senki, semmi meg nem ment.







BOLDOG A NÉP, AMELY ÖRÜLNI TUD!










CIVIS ROMANUS SUM


Én magyarságom soha nem tagadtam,
de soha nem is kérkedtem vele,
nem pávatoll: egy mártír-pillanatban
csak a bőrömmel együtt jönne le.

Magyarságom nem is átkoztam: könnyen
fizettem az adómat. Tizedem
kálváriajárásban, jajban, könnyben,
kacajban, dalban ma is fizetem.

De aztán pont! Nem csempészek dugárut,
se rém-gázt! Római polgár vagyok.
Okmányomon a százszor is elárult
Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.

Az iskolás földgömbön rég kis ujjom
földrészeken suhant át perc alatt,
- most az Isten földgömbjén járva, fújom
a tarka szappanbuborékokat.

Nem percekben, még nem is századokban,
de időtlenségben gondolkozok,
lábom pedig, ha vándorútra dobban,
mindég népek térkép-rajzán mozog.

Országom az ország-feletti Róma:
szüzek, mártírok, hitvallók derűt
virágzanak itt, száll a szent aroma.
Az én országom ott van mindenütt.

Törvénytáram elfér egy nefelejcs kis
szirmán, azért, hogy soha ne feledd:
>szeresd az embert mond, ha mérget rejt is
s szeresd az Istent mindenek felett!<

Az utaim mind tiszta ölelések,
a népek közt úgy járok, mint követ,
a világtestvériség álma késhet
több ezredévet, - s holnap eljöhet.

Mégis detektív-falka a nyomomba
szaglász itt-ott s örülne vesztemen.
Urak! Hol fér el annál kincs, vagy bomba,
ki minden cafrangoktól meztelen?

Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre,
egyetlen rejtektárcám a szívem
és bent az Isten forradalmi pénze:
a szeretet ragyog tündérien.

Némely országban megállok. Kitárom
a karjaim: rügyezni kezdenek
s mint mesebeli hószín fa-titánon,
a lombomon sok kék virág remeg.

Én nem hiába vándoroltam, érzem.
Egy-egy országban megrázom magam,
a szél széthordja szirmaim zenésen
s Isten felé megyek tovább vígan.







CRONICA HUNGARORUM










CSAK ENNYI AZ EGÉSZ


Igen, lehettem volna én is boldog,
az én utam is éppen arra vitt.
A kert elébe értem, mely reám várt.
Szerelem. Rózsák édes mámora.
Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.
Szántás-vetés humuszban, szerelemben.
Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.
A nagyvilág villámait fogó,
Vihar-szordinós villámhárítók.
A nagyvilág lármáját átszűrő,
dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.
Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

De megfordultam, nem tudom miért.
Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.
Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,
hogy mi a cél és mi a harc a célért,
hogy mit keressek itt a másik úton.
Csak megfordultam. Ennyi az egész.

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.
Valaki nagyobb minden boldogságnál,
minden csendnél és minden szerelemnél.
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.
Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,
a Jézus Krisztus ember-ideálja.
Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.
A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,
csak megy, ha küldik, s nem tudja, miért.
És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

És jártam mint a többi vándorok.
Fecskét kérdeztem és fülemiléket.
"Mi nem szövünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt."
És vándoroltam. Ennyi az egész.

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,
s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.
Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,
gyerünk, gyerünk játék-ekécske,
nem kis családi kertben, sem megyében,
de országos határban megy a szántás.
S játék-köténykét is kötnek elémbe,
és teleszórják furcsa új magokkal,
hogy vetegessek hetedhét határon,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Arany puskát, arany kardot kapok,
a világosság játék-fegyverét.
Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,
sötét-magammal s a sötét világgal,
sötét Sátánnal és sötét pokollal.
És néha mintha varázs volna rajtam,
nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam,
s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.
S néha sebezhet még csillag-fény is,
és vért csapol egy érzelem-tövis.
Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Néha futok és félek, hogy megállok.
És néha állok s félek, elbukom.
És néha fekszem s félek, hogy elalszom,
és eltapos örökre a Sötétség.
És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,
s kisírom magam este, hogy kacaghassak reggel.
Így játszom én a könnyel és kacajjal.
Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.
De nem siratom vissza azt a kertet!
Valaki engem végtelen szeret,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,
hagyom magam szeretni, mint a gyermek:
s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.







A CSEND VÖLGYÉBEN


A hold az égen már magasan fent volt.
Arany zenélő óra. Zenélt a szerelmeseknek.
De azért halálos csend volt.

A csermelyecske, mintha csak álomban, csak éppen ment. Volt.
Locsogva csobogott, csörgedezett.
De azért halálos csend volt.

A nyírfák ragyogtak. Zárdai rend volt.
A zenélő óra zenéjére remegve rügyezni kezdtek.
De azért halálos csend volt.

Egyetlen madár fütyölt. Minden mámortól ment volt.
Egy rezgő nyárfán fütyülgetett szívem.
De azért halálos csend volt.

Csend.

Fent
a dombon egy lány ült s a völgybe nézett,
vőlegényt várt és illatozta a mézet: neki.

Minden testrésze külön kivirult: neki.
Orcája rózsája irult-pirult: neki.
Szüzessége lilioma fölfehérlett: neki.
Szíve tulipánja harang-csodává érett: neki.
És nem jött senki.
Senki.

Csak én az Isten nagy csöndjével álmaimban,
a vándorok otthontalan csöndjével lábaimban.

A lány mellében félrevert a tüzes tulipán-harang,
bim-bam, bim-bam, bim-bam,
ajkáról sóhaj röppent mint vihar-mag
s a csönd völgyében alant
egy perc alatt
a nyírfákról lehullt a harmat,
megállt a rügyezés, a patak, a zenélőóra,
a völgy felett a sóhaj megnőtt mint a bóra.

A tulipán-harang vadul kalimpált: bim-bam.

Én tovább vándoroltam Isten csendjével álmaimban.







EMBEREK VAGYUNK! - Idézet


Ha gyűlölünk: egymásban önmagunkat
gyűlöljük, mert egy-test-egy-vér vagyunk!







FALUROSSZA







FATIMAI PINTYŐKÉK


Link













FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN


Az élet örök búcsúzás,
ó bárcsak tudnánk távozáskor
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Belészeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj
és minél jobban porlanak
a bánat - barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalábbis, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait
és édességével világít
a hosszú - hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága nyár.

Vagy legalábbis, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Óh, szent fényt hagyni volna jó!

Mécs László: Fényt hagyni magunk után - Rák Kati

Link







FÜRDÉS A POPRÁDBAN

Link







A GYERMEK JÁTSZANI AKART


A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott és várt egy keveset,
az anya arc nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott és várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték a szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza,
vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset
tükröztem, mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó, én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom;
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.







GYÓNNAK A MAGYAROK!


Álmok pusztája, ősi napkelet
seregszám sast és sólymot álmodott,
turult, gémet, vad vércsét, vadludat,
amiknek szíve ős-tavaszt dobog,
álmodta őket vadnak és szabadnak
s úgy küldte messzi, messzi napnyugatnak.
S vannak már csöndesvérű unokák:
elhízott, békés házi szárnyasok,
mások kegyén és mások udvarán,
szemetén kényúrt játszó kakasok,
pompázó pávák (átfestett uszályok),
új színt biflázó úri papagályok.

Maradt pár tépett holló! Itt meg ott
a háztetőre száll s azt mondja: kár.
Pár vércse is jár, nyilazott szívű,
az udvar felett azt víjjogja: vér!
s a korcsok torkán megtorpan az étel
és pillanatra a lélegzetvétel.

Vannak már Janus-arcú magyarok.
(Az egyik arcuk: régi vércse csőr,
toll-sipka rejti, mint tavaszt a hó).
Új napraforgó arcukon se tőr,
se vágy, hogy felnyilazza a magasba.
Új asztagokból eteti a gazda.

De néha arra szöknek titkosan,
hol sebzett vércsét sejtet a nyomnyi vér
és gyónnak, hogy másképp nem lehet,
mert élni kell, a gyermek enni kér,
hogy álmodói még a régi nyárnak,
könnyeznek és feloldozásra várnak.







HAMVAZÁS

Link







HOVÁ MÉGY?

Link







KARÁCSONY


Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony,
jöttél szívekbe sekrestyésnek: gyertyásan gyúljon az öröm.
És minden oltár átkot fáklyáz, ökölbe görbül a köröm,
vér csurran a karácsonyfákról, könny gömbölyül az új kalácson...
Naptámadattól naplenyugatig csendőrszurony feszül az égnek:
úgy tartják az álcsillagokkal kicifrált rongyos horizontot...
Hol most az angyal? Az, ki régen ez éjen békeszárnyat bontott?
Szuronyban szárny fennakadt és megfagyott ajkán az ének...
Magányom ablakán kinézek a Krisztus-éhes éjszakába,
a tél korán jött: kertem mélyén sok megfagyott virág-kísértet
bólint, és zörren hófödötten, és sírnak, hogy csak félig éltek...
A szél futkos füttyös bolondként, s rugdalja őket pajkos lába...
A kerten túl az utcamedre: ott hömpölyög a nagy kloáka:
árulkodóknak rothadt szíve (mint Sátán szennyes ürüléke)
gyűlölködés, gyalázat ömlik sötéten, jaj és nincsen vége
és árad mindent elborítóan a hosszú, a hosszú éjszakába...
A bűzös árban mélyen bujkál a jóság szűzi borzadálya

a tiszta szívek kagylójában, mint drága fényű gyöngyvetés...










A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA


Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Mécs László: A királyfi három bánata (Cserhalmi György előadásában)

Link







LŐRINCZ PAP







MAGYAROK MISEKÖNYVE







MEGSZÉPÜL MINDEN


Megszépül minden, ha valakié.
Be szép egy kiskert, ha valakié!
Be szép egy asszony, ha valakié!
Be szép a szívünk, hogyha szeretik!
Be szép az ország, hogyha szeretik!
Megszépül minden, hogyha szeretik!







MESEILLUSZTRÁCIÓ


Harmincöt éve, hogy kiránduláson
vagyok Földünkön s nézek éberen:
csodák csodái nyílnak végtelen
és napról-napra nô csodálkozásom.

Jó néhány ezredéve mást se tesznek,
mint lesben állnak legnagyobbjaink:
ha itt-ott a Teremtô jobbja int,
mit mondjon róla szája Szókratesnek?

Igen régóta költ a Mesemondó:
a Mese megy mint kozmikus nagy ár
és benne csillag, méh-raj, Nap, madár,
sodródik Föld, lég, ember, ciklon, dongó.

Legény legyen talpán ki belelásson
e szövevénybe s tudja titkait!
Talány- s álom-fejtô nem ritka itt:
sok hôsünk kotlik Kolumbus-tojáson.

Fizikusok, szám-értôk és vegyészek
kikémlelik a rejtett terveket,
sokat meglátnak, aztán megreked
agyuk, mert nem láthatja az Egészet.

Meglesték, hogy van éter, villamosság,
vannak gyógyító Röntgen-sugarak.
Sok minden vár még titok-zár alatt
hogy ember-vágyak egyszer kinyomozzák.

Nyomoznak híres természet-búvárok:
hányféle lény van földön, föld alatt,
hány millió fajú puhányt, halat,
kagylót dajkál tenger, tó, tócsa, árok.

A Mese megy nagy Gondolat-mederben:
bölcsek kutatnak titkai után,
de sokszor gôgösen, zagyván, sután
s magukat mérik a kis agy-vederben!

Sok hôsünk kotlik Kolumbus-tojáson:
mit alkotnak, csak illusztráció
a nagy Meséhez! Mesét látni jó
és napról-napra nô csodálkozásom.







A MESTEREK UTCÁJÁBAN


Megyek az utcán. Egy öreg cipész
épp műhelyének ajtajában áll
s egész lényemből, mint egy műítész
csak a cipőmet nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere
azt vallja, hogy az embert a ruha
teszi s vizsgálgat válltól lefele
civilruhámat nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt
víg szarkafészek-vágyú tincseim
táncát szemléli és sem agyvelőt
se hírt nem véve számba, mosolyog.
A két orcámon egyhe pír remeg:
igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon
kikönyököl a szívek mestere
Isten szemével ember-alakom
átröntgenezve csöndbe mosolyog.
Egész külsőm-belsőm beléremeg:
Mester, milyennek látod szívemet?







METEOR


Egy ismeretlen ősi fényű
nagy égitestről elszakadtan
ki tudja hol keringtem eddig
s hogy hány száz fény-évet szaladtam.

amíg elértem itt a légkört
s a létem láthatóan izzik.
A földnek fény-nyelven beszélek,
pár perc, aztán ízlik, nem ízlik:

kiégve földre hullok én is,
s küldönci pályámat betöltvén,
megtorpanok, mint túlvilági
ércekből öntött szobor-öntvény.

Tudósok jönnek vegyszerekkel,
vizsgálják ércét a szobornak,
de csődöt mond nagy kémiájuk,
fejük csóválják és morognak.

ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem,
titokból van ez, mint az élet,
ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán:
ily ércet rejt az ősi Lélek.

Egy ismeretlen, ősi fényű
örök Titoktól elszakadtan,
küldöncnek jöttem, s eltűnök majd,
ha izenetem általadtam.







ÖKÖRSZEM LETT A KÉK MADÁRBÓL







SÍRNAK A MAGYAR HÁZTETŐK


Még nincs tavasz, de már a Nap
szerelme szétcsapong.
Sírnak a magyar háztetők
a sok-sok jégcsapon.

Az országos mocsár felett,
mely a mohácsinál
boldogságunkra éhesebb:
a Tél jeget csinált.

Nem látszik mostan a mocsár,
amelyből Trianon,
Mohács lidérce száll, kísért:
ünnep van, vígalom.

Nem látszik most még a mocsár:
egy nemzet áll jegén,
s cirkuszt cégérez hangosan
pár felbérelt legény.

Tél van, parancsolt fegyelem,
fagy-kommandójú rend,
vidám vivátok mélyein
alvadtvér színű csend.

Én Istenem, ne adj nekünk
tavaszt, ne még, ne még:
egy híres nemzet süllyed el,
ha szétolvad a jég!

Más ünnep volt Dunánk jegén,
midőn a nép kiállt,
s vivátoznak viharszerű
hangon Mátyás királyt!

Két part nyújtott jég-tenyeret,
s egy nemzet virtusa
találkozott, míg lent zenélt
egy hős nép ritmusa.

A jég elolvadt s lüktetett
tovább a vén folyam,
bent egymást rontó őserők
békültek boldogan.

Most milliónyi háztetőn
egy nemzet lelke sír:
ha most elolvad itt a jég,
elnyel mindet a sír.


1942.







A SZEGÉNY EMBER SZERENCSÉJE







ÜZEN A RAB







VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK, HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD!


Május. Rózsálló reggel Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok, s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a félszemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla,
bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára, s kérdem: Mi jót csinálgat bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őszült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
,,...Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón:
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:

s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését... a földet letarolták...
fiam szemem láttára kilőtték... s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...
S míg lakomában dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Mécs László: Vadócba rózsát oltok

Link







VALAMIT VINNI KELL







VÁD- ÉS VÉDŐBESZÉD


Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
- s ezekre nem vigyázott lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég: ,,te gazember",
s ha többen voltak, akkor: ,,csőcselék",
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
S csak annyit tudnak az Isten fiáról,
hogy elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél szurony s arany van: az erős!
E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból
nem hámozta ki senki kincsüket
s zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk
világ-lángok között a Holdig ér.
Jön a Halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!







VERNI KEZDEM AZ ARANYHIDAT


Megkérdeztem a fecskéket, fülemiléket:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

Megkérdeztem a vágyakat, virágokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

Megkérdeztem a folyókat, viharokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjümk.

Megkérdeztem a kacagó tavaszokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

Megkérdeztem a Napot, Holdat, csillagrendszereket:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

Megkérdeztem a bölcseleteket, eszméket, vallásokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

Megkérdeztem a rózsaszínű bölcső-csónakokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

Megkérdeztem a fekete koporsó-csónakokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

Megkérdeztem végül az Istent.
- Én nem jöttem és nem megyek,
én nem voltam és nem leszek:
én Vagyok!

Mi vár itt én reám?
Bölcső-csónakon jöttem, koporsó-csónak vár rám.
Eszmék emlőin nőttem, ereimbe csempészték az elmúlást.

Tavaszok voltak pajtásaim, viharokkal cimboráltam.
Nem akarok elmúlni a cimboráimmal.
Kapaszkodnám a fecskék szárnyába,
de a fecskék tovatünnek.
Megnyergelném fiúk nyihogó tombolását,
de a fiúk tovatünnek.
Lányok bombázó bájain tutajoznék,
de a lányok tovatünnek.
Mi vár itt én reám?

Arany-hidat verek hitből, reményből, szeretetből.
Az elmúlás erecskéi, csermelyei, folyói felett,
tavaszok, eszmék, filozófiák felett,
emberek, Nap, Hold, csillagrendszerek felett,
az elmúlás tengere felett,
arany-hidat verek Ahhoz,
aki nem jött és nem megy,
aki nem volt és nem lesz,
aki Van!









  
 
0 komment , kategória:  Mécs László  
Zimonyi Zita versei
  2020-01-05 18:00:31, vasárnap
 
 







Ha már újra töröl a TVN, a "csonk"-ot miért hagyja itt? De miért töröl? Jó lenne, ha az okot is megmondaná, nemcsak a névjegyét hagyná itt:
20.01.06. M.G.


ZIMONYI ZITA VERSEI


Betörtek, kifosztottak, bekasztliztak
/Szomorú történet: rendőri és bírósági túlkapások/

Link







BETELJESÜLÉS


Forgószél volt: ölelt a beteljesülés,
felkapott, vitt szerelmes örömösvényre,
röpített szivárvány szálú képzelődés:
lettem szájhoz szorított csurranó bögre,
szirmot nyitó, bibét nyújtó telt kikerics,
ágon himbálózó napfényfürtös háló,
folyóból felhőbe futó piros kavics,
s ölelt a beteljesülés: bezárt kagyló, -
rézsútos tengelyéből kimozdult a föld,
hócsillagként forró testedre olvadtam,
s lett a naplombot hullató lét örökzöld:
esőcsepp-arcommal szemedre csorogtam, -
kettőnk egébe dobott libidolabda:
előttem villódzó vérvörös karika.







BŰVÖLETBEN


Bűvöletben
valahol
e világon kívül
valamikor
az időn túl
valami
köröttünk vagy bennünk
megállt
összefogództunk
érintések nélkül
percek kövein
jártunk
léptek nélkül
és egymáshoz jutottunk
utak nélkül







CSAK A KEZED SÚGOTT REMÉNYT


Szemed száz hideg csillaga hullt rám,
s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam
a valóságszálak hálóján át.
Közelségedre szívemben felcsendült
a mindenség kék harangja,
s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú
Madárként verdestem feléd.

Szavaim szikrái
fénytelenül pattantak le rólad,
kérleléseimből hiába szőttem hálót
a tátongó semmi fölé.
Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam,
tétovaságod tengere hűvösen zúdult
akarásom égig érő tüzeire,
s közben lázas szelek lobogtak szerte

Mondatok hóval takart jegén
botladoztam vissza hozzád,
esélyem sikoltva tört kétkedéseiden.
A náladnélküliség kősivatagján
virágot bontottam,

s távol tartó kimértséged
naptalan égboltja alatt hervadtam:
nem fordítottad felém arcodat,
csak a kezed súgott reményt...







FÉLEK


mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet,
behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe,
kineveted kendőzetlen önarcképeimet,
feléd vezető utam beszédes nyomait,
hitem rólad mintázott számtalan szobrát,
meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját,
mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz,
nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz,
felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz,
félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok,
kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad,
kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed,
hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz,
félek a visszautasítás rikító csúfságától,
a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától,
mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet
zaklatásnak veszed, az agyadra megyek,
mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja
az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt,
s agyonsebzetten nem állok többé lábra?










(GONDOLAT-HULLÁMHOSSZON)


gondolat-hullámhosszon hagyom:
felemeld nyakig, letépd ruhám,
kibonts a bozót-bizonytalanból:
széles gondolat-hullámhosszon
magadhoz húzol, megragadlak,
belebódulsz céda pucérságomba,
izgága ölemet öledre lakatolom,
hívogató hajlataim varázstüzétől
cselszövő szerelemhamvasztáson
együtt emelkedem veled kéjben,
minden mozdulat hű választ kap:
szeretőknek szentelt bájvonás
arcomról arcodra átszálldogál,
a csenevész, nyápic portéka-vágy
érik lepedőn gondolat-napsugárnál







(HIÁBA)


hiába hallgatsz: egész tested,
minden érzéked, porcikád
azt súgja, vallja, kiáltja: ölelnél,
törzsed törzsemhez fordul,
csípőd csípőmhöz beszél,
ajkad ajkamhoz lopakodik,
ott fénylek szemed égboltján,
hiába teszel fel kérdéseket,
faggatsz értetlenül, ámultan,
hiába lepődsz meg zavartan
kitárulkozó vallomásaimon,
engem ugyan nem csapsz be,
csak hazug magad vágod át,
hiába próbálod szemlesütve
fedni félszegen előlem óhajod,
hiába mutatsz kielégültséget,
süt belőled a hiány, a sóvárgás,
furdal az elfojtott kíváncsiság,
űz, hajt a kiéletlen élni akarás,
a gyönyör, mámor utáni vágy







JEL


ültem ablakom előtt sokadik éje-napja,
étlen-szomjan, szédülten, mozdulatlan,
neked üzentem, írtam gondolatban,
hozzád beszéltem szavak nélkül,
bűvöltelek boszorkányos igékkel,
isteni fohásszal, imával, esdekléssel,
s a sokadik éj után vörös repülők
húztak el veszetten a fekete égen,
kiírták ezüsttel-arannyal a neved,
sziporkát hullott csillagom, az égbolt,
ránéztem utolsó hívásod idejére,
a kijelző sűrű nedvet könnyezett,
csupa ragacs lett a kezem, a mellem,
a hasam, a combom, az ágyékom,
százmilliárd igyekvő kezdeményed
csapkodott méhem érhálózatán át
igazi mivoltomat keresve-kutatva,
nem mertem mozdulni, mosdani,
pedig tudtam, engem meg sose találsz,
reggel is ott halványlott a neved,
fakó fehérre mosva a mostoha égen







MEGCSALTALAK


Megcsaltalak, mert százszor megtagadtál,
semmibe vettél, szükségből használtál,
idegennek tartottál, magad előtt szégyelltél,
kérdések bizonytalanságába börtönöztél,
a lépcsőházban settenkedve előre siettél,
az utcán nem ismertél, észre nem vettél,
semmit nem kérdeztél, magadról hallgattál,
megsebeztél, megaláztál, egyedül hagytál.

Megcsaltalak, hogy elégtételt vegyek,
tőled távolodjak, ne eszköz legyek,
ellened tegyek, kételyek közé szorítsalak,
egyenlőtlenségünkbe bele ne roppanjak,
neked megfizessek, ölelést ne kolduljak,
ne rettegjek, más karjában magtagadjalak,
várakozásba ne dermedjek, eláruljalak,
létezni akarjak, önmagam maradjak.

Megcsaltalak, mert soha, soha, soha
nem mehettem veled soha sehova,
semmi más: hazugságod voltam,
megcsaltalak, megcsaltalak, lázadtam
a szent ölelés iszonyú gyönyör ellen,
aztán darabokra tört a világ bennem,
megcsaltalak, azt hittem önhitten,
pedig csak magamhoz lettem hűtlen.







MEGTALÁLTALAK


Fennhangon mondom himnuszom,
szerelemhittel hirdetem,
harsogom, szerte kiáltom
lázas rezdüléssel fénylem:

alakomra kulcsoltalak,
egemre, érzékeimre írtalak, forrasztottalak,
megálmodtalak, ébredve

szememre tapasztottalak,
naphosszat hévvel idézlek,
jártamban-keltemben várlak,
hallgatásban is becézlek,

szállok föl-le, röpít föld s ég:
nekünk vetett ágy a világ,
veled magasság a mélység,
testem érted nyújtózó ág;

helyettem is ismételje,
dobogja minden ütőér,
tárt szívű vággyal jelezze,
vallja a csönd, s végtelen tér,

az összes hű, ölelő kar,
táruló, friss életkehely,
termékenyítő vad vihar,
kívánkozó virághüvely,

mert túl józan, kemény a szó,
- jó szeretőként dicsérni -,
a csodához nincs, mi méltó,
fussak esdve ünnepelni:

hogy végre megtaláltalak,
öröme víg sejtelmeknek,
kit öröktől kívántalak,
ösztönömben reméltelek!









ÓDA A FÉRFIHOZ


Szentelt anyagból gyúrt teljesség képmása,
formát öltött végzés, föld szívdobbanása,
világot termő gondolat: testedről szól,
ember a mindenség bölcs akaratából:
belőled való vagyok! Legjobbik énem,
nálad marasztalt önmagam, másik felem,
csontodból keményedett asszonyi fogság,
tőled induló létem - szaladok hozzád,
szorítsd meg kezem, tárd ki titkaid termét:
érezzem erődet, az örök cselekvést:
a hitbe ágyazott, sóvárgott időtlent,
leheld lényembe az áhított végtelent!

Kutatom csodától kapott alakodat:
kettőnk térében varázsos vonzásodat,
feszes izomrostok őriző kődombját,
hasad sík partjának tengerhullámzását,
virágkehely-ívelésű szép törzsedet,
mellkasodon arcomból rakott fészkemet,
kemény lépteidet: utakat alkotva,
merész álmaidat: elmúlást riasztva, -
ölelj szeretve, boríts be, burkolj körbe,
gordonkahangod dallamával segítve,
szemed csillagának oltalom-fényével,
testeddel, lelkeddel, egész életeddel!

Vedd örömfolyóim ezüstös halait,
képzeteim fényes szárnyú madarait,
tetteim feléd terelt állatseregét,
édenkertem mesés maghozó termését:
ím lábaid előtt a virágos birtok,
mindenem, amit nyújtani képes vagyok,
neked, hatodik nap végső valósága,
Föld fellegvára, természet életfája,
alkotó - istenelméjű kívánalom,
bennem hű medredre találó forrásom,
neked, a te álmodból felébredt társad:
érettem, miattam létezzél - általam!







(PARADICSOMBAN)


álltunk a Paradicsomban, álmaim aljnövényzetén
bujálkodó gyíkok, egymás hátára hágó lepkék,
üzekedő tücskök, békák, bogarak hada fölött,
kígyókezekkel könnyedén bokámra tekeredtél,
lábszáram szerpentinjére fontad kúszó testedet,
térdemen mámorral időztél, kívánva nekiindultál,
combomon feljutva katlanomba fészkelted valódat:
megszenteltük a kéj elrendelését, bűvös kegyét,
az örömölelés isteni ajándékát erénnyé áldottuk,
leráztuk az eredeti bűn átkát: máig bennem maradtál







PILLANTÁS


nézésed csillagos erőterébe
húztad oldalgó tekintetem,
megfogtad röpke pillantásom,
szemeddel testembe költöztél,
holdsugaras vallomást tettél,
napfényes válaszra késztettél:
szavak nélkül, érintés nélkül
hegyre fel elindult történetünk







SZERELEMANGYAL


üdvözlégy szerelemangyal,
ki szívemre szálltál,
a földre hajoltál hozzám,
igéző mámorszárnyaddal
ölelj magadhoz, vegyél fel,
vigyél, emelj a magasba,
röpülj velem, röpülj velem
mennyben, örömtengeren:
neked adom szívem,
egyszervolt emberlétem,
add nekem a sejtelmet,
angyali szerelmedet







(SZERELEMBE ZÁRVA)


szerelmesen halálos ez a téboly, ez a bűbáj,
szerelmesen halálos, halálosan szerelmes,
ismerős és ismeretlen, ravasz rabságba cibál,
hova önként vágyom, lakatját magamra zárom,
halálosan szerelmes, szerelmesen halálos mérgét
elszántan kutatom, kortyolom, habzsolom,
és a kerek világon semmiért soha nem adom










TÖPRENGÉS


Elröpíti-e hozzád a gondolat
érzékekről felszálló óhajomat,
a sürgetést, hogy jöjj hamar
elröpíti-e hozzád a gondolat,
hogy két ág puha-pihe tövén
esengve hív-vár a fészek-mély,
elröpíti-e a gondolat sietve
verdeső vágyamat szívedhez,
hogy véss kőtábla-szívedbe?








 
 
0 komment , kategória:  Zimonyi Zita  
     2/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2019.12 2020. Január 2020.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4844 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4837
  • e Hét: 13292
  • e Hónap: 53113
  • e Év: 230988
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.