|
2020-06-21 15:40:28, vasárnap
|
| |
| |
A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó, puhaságában erőltetett, de annak idején a mi falunkban senki nem szólította apját másként, és én sem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy más megszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is, de a ,,Fater", az ,,Apu", az ,,Öreg" vagy a ,,Tata" aligha olyan időálló, és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonyt apa és gyermeke között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nem tett kivételt az édes és mostoha között. Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikor az "édes" jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meg legjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegette viharos zabolátlanságom vadhajtásait, mégpedig nem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca kertünkben termett, de ez semmiképpen nem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszor elhatároztam, hogy még tavaszon levagdosom a mogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, de aztán arra gondoltam, hogy mi jöhet helyette? Kökény- vagy somvessző? Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell, ezt magam is beláttam. Körülbelül éreztem is, hogy a hét melyik napjára telik meg a pohár, és nem is nagyon ellenkeztem, amikor apám azt mondta:
- Hát ha neked a szép szó nem használ...
Mert ha - teszem azt - hétfőn bedobtam Benéék ablakát, kedden az öreg papét (erősen dobálódzó ifjú voltam), ezt még apám lenyelte és kifizette, de amikor csütörtökön verebekre célozva a falu egyetlen "tükörablakát" is eltaláltam - ami Puskáék kirakata volt -, akkor kicsordult a pohár, s apám csak intett - mint amikor a rendező a prímabalerinát a színpadra inti -, és következett az én magánszámom. Utána csendesen sírdogáltam - úgy húsz percig -, aztán elfeledtem az egészet, s még aznap fejbe találtam kebelbarátomat, Berta Jancsit, akit nagyanyám csak húsz krajcárral tudott megbékíteni, mert "ha apád megtudja, agyonver"... Jancsinak akkora daganat nőtt a fején, hogy kalapját csak féloldalt tudta viselni, de ő volt az oka, mert mondtam neki, menjen onnan, amikor egy galambra céloztam.
- Csak dobj nyugodtan - mondta Jancsi, és utána felüvöltött, mert lövegem úgynevezett "röpike" volt, lapos kő, amely kiszámíthatatlanul kanyarog a levegőben.
De legtöbb bajom a cigarettával volt. Valami ellenállhatatlan kényszer húzott a dohányfüsthöz, s a kezdeti "tandíj" után vidáman szívtam én a kukoricabajusztól a ,,Portorigó"-ig mindent. Dohányzásomat azonban megnehezítette az a körülmény, hogy édesapám nem dohányzott, és időnként magához szólított:
- Lehelj rám...
- Hát, ha neked a szép szó nem használ stb...
Abban az időben nem volt szokás a szülők tegezése sem. Hogy ez jó vagy rossz a nevelés szempontjából, alig dönthető el, de nem volt szokás, és különösen nem volt nálunk szokás. És én mégis letegeztem egyszer apámat. Enyhítő körülményeim azonban olyan súlyosak voltak, hogy a mogyoróvessző termés szóba sem jöhetett. Apám nem dohányzott - sajnos -, de nem is ivott. Vett azonban minden évben egy hordó bort a vendégek tiszteletére, s ennek lepalackozása bizonyos ünnepélyességgel történt. Előző nap üvegmosás, dugómosás, szárítás, és másnap levonultunk a sötét, bolthajtásos pincébe, ahol gyertyaszó mellett elkezdődött a lefejtés.
- Meg tudnád szívni, fiam? - kérdezte apám, mert nem szerette a bort, s ami a gumicsövön a szájába szaladt, mégiscsak le kellett nyelnie.
- Persze!
És megszívtam. És lenyeltem. A kifolyás azonban többször elakadt.
- Na, szívd meg, gyerek...
Szívtam és nyeltem. Eleinte nem esett jól, de később egészen más íze lett a bornak. Jó íze! A gyertya lángja aranyos szelídséggel simogatta a nyirkos, öreg téglákat, a bor szinte muzsikálva csorgott, a tele üvegek katonásan álltak, és egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha valamelyik elkiáltja magát, hogy:
- Indulj! - és zöldarany egyenruhájukban felmasíroznak a kopott lépcsőkön.
És néztem apám lehajtott, őszes fejét, amint dugaszolta az üvegeket, és megbocsátottam minden mogyorós kilengését. Nagyon szerettem ebben a pillanatban apámat, annyira szerettem, hogy egy különösen jól csinált dugaszolás után azt mondtam:
- Csoda ügyes vagy, öregem...
Apám megdermedt, rám nézett hosszan, aztán szelíden azt mondta:
- Na, gyere fel... öregem.
- Megver - gondoltam, de nem törődtem vele.
Fogta a kezem, és mentünk felfelé.
- Feküdj le - mutatott a díványra -, majd betakarlak.(..)
Ez volt az egyetlen eset, hogy apámat tegeztem, és másként szólítottam, pedig hosszú idő jött még azután, magam is apa lettem, amikor egyszer csak jött egy mentőautó:
- Hát, búcsúzzunk el, édes fiam.
Az autó aztán kifordult az udvarból, és most is fut valahol a végtelenben, de tűnő lámpáját látom, amíg élek, mert viszi az Édesapámat.
Fekete István, göllei író (Édesapám)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Apák napja |
|
|
|
|
|
Offline
