|
 2/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 21
|
|
|
|
|
|
2009-07-03 20:47:54, péntek
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat.)
...Hétfő estére a várost tisztára mosta a csata levegője. Odakinn a vágóhidaknál a konvekció kezdete után néhány órával is üresek voltak az utcák, kivéve az odavezető utakon a rendőrautókat meg a rendőrkordonokat. A vágóhidak bűze ezen az estén súlyosan feküdt a városra, s a közeli lakónegyedben, ahol, szomszédaihoz hasonlóan, Daley polgármester is egy apró, gerendavázas házikóban lakott, az egész városkép, a halovány utcai világítás, a néma járdák tisztán éreztették, hogy Chicago alföldi város (mint az észak-dakotai és nebraskai apró vasútállomások). Szinte senki nem volt errefelé az utcán, a házak egységesen barnának látszottak, s bennük szinte kívülről érezhetően lüktetett a félelem. Az amerikai elmét nedves mosogatórongyként borító, lapos amerikai átlagműveltség átlagos, tompa kultúrájával megvert átlagos chicagoi polgár nélkülözte az elmének azokat a sugárútjait, kastélyait és műemlékeit, melyekkel egy alacsonyabb kultra a paranoiát gazdagíthatja, nem, a chigagóiak, akik bezárkóztak otthonukban ezen a hétfő éjszakán (mint ahogy kedden éjjel, szerdán éjjel és csütörtök éjjel is), talán azt várták, hogy családi erődítményük szűzességét egy néger vulkánkitörés vagy egy yippilavina fogja megostromolni. Félelem ült ezeken az üres utcákon, meg a városnak a saját félelme miatt érzett haragja, az a harag, melyet a zsarnokságnál szelídebb eszközökkel nem lehet kiengesztelni.
Hétmérföldnyire északkeletre, pont annyira, mint amennyire Greenwich Village van a Harlem közepétől, a Lincoln-parkban a harcra kész emberekben magasan lobogott a harci vágy. Tizenegy óra elmúlt, közeledett az éjfél, mindenütt ott nyüzsögtek a rendőrautók, százméterenként rendőrszakaszok álltak, elegen lettek volna egy díszszemléhez. A North Clark Street és a La Salle Drive szögletében, a gyepen, ahol előző délután a riporter a zenét hallgatta, most pár száz ember toporgott. A sötétben nem lehetett őket megszámolni, lehettek néhány ezren is a parkban, a várakozó fiatalokból áradó feszültség szinte érződött a levegőben: oly tiszta félelem, mint meredek lejtő előtt a síelőké, meg oly bolondos, eleven jókedv, mint a főiskolai tréfamestereké egy bugyibál előtt, de azért a rémület is ott lebegett az éjszakában, nagyon is ott lebegett, mintha alig tíz perce iszonyú autóbaleset történt volna, s most az emberek azzal a tudattal kóborolnának a sötétben, hogy vérfoltos takarókba csavart holttestek fekszenek valahol az útpadkán. A közelben egy rendőrauató kék fénycsóvája forgott a sötétségben, a fenyegető kék fény újra és újra 360 fokos kört írt le, s közben mindig egy ezüstfehér fény döfött az ember retinájába, felvillantva az alig húsz-huszonkét éves fiúk arcát, akik vagy indián takaróba, vagy ponchóba öltöztek, vagy feltűrt ujjú fehér inget és khaki nadrágot öltöttek, egyesek zakóban voltak, mások bukósisakban, rögbisisakban, itt-ott pufajkák meg olyasmi jelek, amelyek személyi fegyverekre utaltak, civil ruhás detektívek sompolyogtak le-föl - vérük elektromos hűvösségétől az éjszakáról éjszakára átmentett cselekvés füstje szállt magasra.
Húsz-harminc srác barikádot épített. Padokat és asztalokat hordtak össze, előbb tizenöt, aztán harminc méter hosszúságban. A barikád talán száznyolcvan centi magas lehetett. Nem volt semmi értelme. A mező kellős közepén állt, a szárnyakon nem volt sem domb, sem szoros, ami megóvta volna a bekerítetéstől - a rendőrautóknak csak meg kellett kerülniük, a könnygázos tartálykocsik pedig egyszerűen keresztültörhettek rajta.
Ekkor döntött úgy a riporter, hogy lelép. A parkban hideg volt, éjfél elmúlt, és ha a rendőrség eddig nem jött, lehet, hogy még órákig nem jön, talán egyáltalán nem jön - talán egy új rendelkezés jött, hogy a srácok ott alhatnak. A riporternek fogalma sem volt róla. De azt tudt, hogy nem akar órákat tölteni a parkban. Mit csinálhat az ember, ha megkezdődik a roham? Elkotródjon, ha felszólítják távozásra - ez nem valami nagy hőstett -, s csak azért várjon, hogy aztán szelíden engedelmeskedjék? És ott maradni - minek? -, tiltakozni, amiért kidobják a parkból, könnygázt kapni a képébe, beveretni a fejét? nem tudta megtalálni a lényegi összefüggést ezek között meg Vietnám között. Ha immár kitört volna a háború, ha ez a földdarab fontos stratégiai pont lenne más hadállások megtartásához... de ez nevetséges barikád, ez a szimbolikus vetélkedő, a valódi véres fejekkel - egyszerűen nem is tudta, mit gondoljon. És teljesen jogos indoka volt a távozásra. Vele volt egyik legjobb barátja, egy hivatásos bokszoló, egykori bajnok. Ha a rendőrök csak egy ujjal is hozzányúlnának, a bokszoló valószínűleg nem tudna uralkodni magán, s vagy hat-nyolc embert leütne. A rendőrök ezután viszonzásképpen félholtra vernék. Ez valóságos eshetőség volt: felelős volt a barátjáért, el kellett őt távolítani, s ezt is tette, annak ellenére, hogy útközben találkozott Allen Ginsberggel, William Bureroughasszal, Jean Genet-vel, Richard Seaverrel és Terry Southernnel. Valamennyiük arcán a frontra csörtető gyalogság elszánt, nyomorúságos kifejezése ült. Ginsberg, akinek egy porcikája sem kívánta az előre látható erőszakot, s fogalma sem volt, hogyan mászhatna ki belőle, barátságosan, minden előítélettől mentesen üdvözölte, miközben továbbcsoszogott a gyepen, míg a Mckey Rooney-szerűen "hatalmas" arkangyalkülsejű Genet azzal a hauterurral pillantott rá, melynek elsajátítása a francia értelmiségieknek legalább két évtizednyi fáradtságos munkába kerül. Burroughs egyszerűen odabiccentett: őt semmi sem lepte meg, sem kellemesen, sem kellemetlenül.
Most már persze a riportert minden a visszatérés felé taszigálta, de valahogy nem akart visszamenni - ott volt a valóságos (bár véletlenszerű) veszély, hogy bajba sodorja a bokszolót, ott volt a saját döntése. Vagy egyszerűen okosan viselkedett, katonai szempontból okosan, forradalmár módjára, keményen visszanézve az elkövetkező húsz évvel, ami pontosan ugyanilyen nehéz lesz, s ami türelmet követel, amíg az igazi csaták ideje el nem következik, vagy egyszerűen be volt csinálva. Nem tudta, mi a helyzet. Félt - de a múltban már nem egyszer viselkedett vakmerően, amikor sokkal jobban félt, mint most. Képtelen volt eldönteni, a hanyatlás, a züllés veszélye fenyegeti-e, vagy immár eléggé keménnyé vált ahhoz, hogy szükség esetén egy lépést tegyen visszafelé.
És nagyon élvezte az estélyt, amire azután elment, remekül érezte magát, egészen reggelig, amikor megtudta, hogy a rendőrség vadul rohamozott és Ginsberg is megkapta a magáét a könnygázból, úgy fáj a torka, hogy alig tud beszélni - mivel Ginsberg számára hindu himnuszainak kántálása szellemi manna, hangjának elvesztése nagyon letörhette. S voltak még ennél rosszabb hírek is. A rendőrség tizenhét újságírót támadott meg: többek közt a Washington Post fotóriporterét, a chicagói American két fotósát egy riporterét, a Life riporterét és fotósát, három televíziós állomás operatőrét, valamint a Newsweek magazin három riporterét és fotósát. Mivel azonban a riporter nem volt jelen, idézzük a Washington Postból Nicholas von Hoffman riportját:
A roham azzal kezdődött, hogy egy rendőrautó szétzúzta a barikádot. A srácok rázúdították mindazt, amivel előreláthatóan felszerelték magukat, főleg köveket és üvegeket. Ezután, de még teljes erővel megindított roham előtt, a rendőri akciók időszaka jött.
Az egész erődöt, az egész tábort sikoltozások és kiáltások töltötték be. A tapasztalt harcosok közben állandóan azt orditozták: - Lassan járjatok! Lassan járjatok! Az isten szerelmére, ne szaladjatok! - a srácok veterenjai között közmondásossá vált: "A pánikba esett ember atrocitásra buzdítja a rendőröket."
A gyepen át hegyi patakokként rohantak ki az emberek a fák közül, a parkolóhelyek meg a Clark Street felé. Ezután kirobogtak az erdőkből a hekusok, akik elsősorban a fotóriporterekre utaztak. A fénykép cáfolhatatlan bizonyíték a bíróság előtt. A rendőrök leszedték a rangjelzéseiket, a névtábláikat, még az egységüket eláruló váll-lapjukat is: homogén, felismerhetetlen, gumibotlóbáló csőcselékké változtak.
....Nagy jelenet a Henrotin Kórházban:jönnek a lapszerkesztők sebesültjeikért. Jön Roy Fisher a Chicago Daily Newstól, Hall Bruno a Newsweektől. Az előszobában televíziósok várnak, akik egészen különleges nagy verést kaptak. Mesélik a történteket és közben dühös szemet meregetnek azarra lődörgő hekusokra, akik úgy tesznek, mintha teljesen rutinszerű éjszakai szolgálatot teljesítenének.
Megkezdődött az ellenforradalom.
Mintha ez a rendőrség kinyilatkoztatta volna, hogy a sajtó többé nem képviseli a nép igazi érzéseit. A nép igazából a rendőrség mellett van, mondták a rendőrök gumibotjai.
Másnap volt Johnson születésnapja, melyet az elnök birtokán ünnepelt meg. Háromezer fiatal gyűlt össze a chicagói Coliseumban, egy ősöreg, roskadozó gyűlésteremben az ellenszületésnapi ünnepségre, melyet a Mozgósítás Viatnami Háború Befejezésére szervezett. A Végítéleti Anti-tánczene Együttes teljes hangerővel játszott, beszédeket mondtak. LBJ-nek ajánlva előadták A gyűlölet mestere című dalt, amely így szólt:
Az öngyilkosság csúf dolog
de mégis néha jó,
ha az Úr házában jártál,
azt hiszem, neked való.
Phil Ochs énekelt: "Mindig az öregek visznek háborúba, mindig a fiatalok esnek el", mire a tömeg felállt, a győzelem Vjelével magasba emelte a kezét és kántálni kezdte: "Ne,nem, nem megyünk:"
Burroughs és Genet veszett kutyának titulálta a rendőrséget. Felolvasták Terry Southern és Allen Ginsberg nyilatkozatát.
A riporter nem volt a Coliseumban. A vágóhidak közt folyó konvenciót hallgatta, azt remélte, hogy ezen az estén sor kerül a Vietnammal kapcsolatos többségi, illetve kisebbségi javaslatok vitájára, de a konvenció éjfél után elnapolta ülését és a vitát másnap délutánra halasztották. Nem sok riportba való anyag hangzott el. Ezért hajnali fél kettő körül a Lincoln-parkhoz hajtott, ahol minden csöndesnek tűnt. Néhány rendőr még ődöngött, egy-két fiút is látott, szájuk elé zsebkendőt tartva vonultak el. Az utcák bűzlöttek az áporodott könnygázszagtól. A riporter nem tudta, hogy még egy óra sem telt el a hét legcsúfabb összetűzése óta. Olvassuk hát el Steve Lerne hosszú, de kitűnő beszámolóját a Village Voiceból:
....Kedden éjfél felé vagy négyszáz pap, az ügyet szívén viselő helyi polgár és más tiszteletre méltó úriember csatlakozott a yippikhez, illetve a Students for a Democratoc Society és az Országos Mozgósítási Bizottság tagjaihoz, hogy harcba szálljanak a parkban maradók jogáért. Isten szolgái fekete kereszttel ékesített karszalagokkal pompáztak, és pacifista himnuszokat énekeltek arra buzdították radikális gyülekezetüket, hogy dobják el a téglákat és csatlakozzanak az ő erőszak nélküli virrasztásukhoz.
Miután előre látták, hogy Daleyvel, ezzel a "fiókcézárral" csak szimbolikus háborút vívhatnak, néhány vállalkozó szellemű pap magával hozott egy hatalmas fakeresztet, melyet a tüntetők között egy ucai lámpa alatt állítottak fel. Hárman a kereszt alatt hősi pózba vágták magukt, inkább a zászlójukat Iwo Jimára kitűző tengerészgyalogosokra. mintsem bármiféle, esetleg szemük előbb lebegő keresztényi élőképre emlékeztettek.
A papság megérkezése és a rendőrtámadás között félórás közjáték során izgalmas vita dúlt a papság és a miliánsok között a szigorú erőszak néküliség és a fegyveres önvédelem viszonylagos előnyeiről és hátrányairól. A papságnak az orra alá dörgölték, hogy képviselői "mind túl vannak a harmincon, ők a nép ópiuma és egyébként sem érdekelnek senkit", a fiatalabb generációt viszont emlékeztették arr,a hogy "ha disznóknak nevezik a rendőröketés verekszenek velük, ők maguk is pont olyan gonosszá válnak, mint azok." Bár a konfliktust nem sikerült megoldani, többé-kevésbé mindenki úgy döntött, hogy azt csinálja, amit jónak lát. A tüntetők - olyan nyolcszáz főnyi erő - lassan kezdték el érzékelni a parkot bekerítő, megfontoltan közeledő rendőrfalanxot, még a legharcisabbak is elfelejtkeztek a liberális-vallásos defetistákkal" való civakodásról és a kereszt köré húzódtak.
Amikor a rendőrség bejelentette, hogy a tüntetőknek öt percük van a park elhagyására, különben erőszakkal fogják a parkot kiüríteni, ki-ki a maga módján esett pánikba. Az egyik fiú, aki a közelemben ült, kibontott egy sajtos szendvicset és elkezdte tömni a fejét, meg se rágta, csak nyelte. Egy lány, aki a kör szélén ült, s egész este egyedül volt, most odament egy sisakos, bajuszos fiúhoz, s majd belébújt. A parkban mindenfelé kezdtek szégyenlősen bemutatkozni egymásnak az emberek, mintha nem akarnának magányosan meghalni.
- Mike Stevenson vagyok Detroitból - hallottam a hátam mögött -, te hogy kerültél ide? - Másokat egyre inkább a dolog átvészelésének részletei foglalkoztatták: vazelinnel kenték be az arcukat, hogy a mece ne égesse a bőrüket: begombolták a kabátjukat, megnedvesítették az orruk-szájuk fölé kötözték a zsebkendőjüket. Valaki hangszórón tanácsokat osztogatott: "Ne felejtsétek el: orron át lélegezzetek, ne fussatok, ne lihegjetek és az Isten szerelmére, ne dörzsöljétek a szemeteket!" A kör közepén egy fiú felállt, átlépdelt ülő barátai között és elindult az erdő felé. - Most már ne menj el - szóltak rá egyszerre többen is rémülten. A srác megmagyarázta, hogy csak a dolgát végzi.
Allen Ginsberg, Jean Genet, William Burroughs és Terry Southeren a központi kör közelében, egy csomóban ültek. Valósággal szívták magukba az eseményeket. Ginsberg elemében volt. Mint egész héten minden feszült pillanatban, most is szakadatlanul kántált, s a szertartást csak időnként szakította meg az ujjain viselt csengők csilingelésével. A filckalapos Borroughs üres tekintettel bámult a keresztre, ajka félmosolyra húzódott. Az apró, köpcös, kopasz Genet börtönszent-pofával törölte bele orrát bőrkabátja ujjába. Megkérdeztem, hogy nem fél-e. - Nem - felelte -, hiszen tudom, hogy ez micsoda.- Nem nem fél-e, éppen azért, mert tudja? - kérdeztem. A fejét rázta és éppen megszólalt volna, amikor ránk szakadt az ég.
Egyetlen pillanat alatt történt. Az előbb még sötétséggel és suttogással teli éjszaka vad sikolyban robbant ki. Nagy gázgránátok suhogtak, ágakat tördelve, a tömeg közepébe. Onnan, ahol a fűben hasaltam, láttam a hátráló papokat, cipelték a keresztet, mint egy elesett bajtársat. A következő sortűz már engem is talpra rántott. Minden teli volt gázzal. Az emberek rohanni kezdtek, üvöltve csörtettek a fák közt. Valami becsapott mellettem egy fába, megint a földön találtam magamat. Valaki talpra állított. Két fiú egy nagy, letört ágat szedett le a hisztérikusan fetrengő lányról. Semmit sem láttam. Valaki belém markolt és kért, hogy vezessem ki a parkból. Elindultunk, kinyújtott karral, emberekbe és fákba botlottunk, patakokban folyt a szemükből a könny, az arcunk csupa takony. Felvillant bennem a senki földjén mustárgáztámagásba kerülő első világháborús bakák képe. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Hallottam, mások is fuldokolnak körülöttem. Aztán egyszerre minden kitisztult.
A park szélén a gyalogjárón állva visszanéztem. Tucatnyi apró tűz világította meg a mindig gázködben úszó erdőt. A rendőrség rajvonalban közelített, a lemaradókat meg a fetrengőket püfölve: különben az utcaseprésnél használt nagy teherautók imbolyogtak felénk újabb gázfelhőket árasztva. A srácok elkezdték fölszedni a kövezetet és hólabdányi köveket hajigáltak az utcákon, lezárták a forgalmat, összeverekedtek a rájuk váró titkosrendőrökkel, s kővel bombázták a tömegen keresztül száguldozó,tehetetlen rendőrautókat.
A tépett hadsereg fegyelmezetlen csoportokra bomlott szét, ezek végigvonultak az utcákon, ablakokat törtek be, kukákat gyújtottak föl, s összetörtek legalább egy tucat rendőrautót, melyek véletlenül rosszkor tévedtek a rossz utcákba. Pár háztömbnyire egy házból füst szivárgott, megérkeztek a tűzoltókocsik. Egy rendőr elszaladt a dühödt, téglahajigáló tömeg elől, elvesztette a sapkáját, egy pillanatig habozott, aztán sapka nélkül szaladt tovább. A Clark és a Division kereszteződésénél egyszerre négy rendőrautó jelent meg, a rendőrök kiugráltak és a levegőbe lőttek. A tüntetők mind a négy oldalról nekik estek, de legtöbbször túldobtak a célon és az utca másik oldalán álló bajtársaikat vagy a kirakatokat találták el. Lemenekültem a földalatti állomásra. Nagy csoport menekülőt találtam ott, akik ugyanígy úszták meg. A földalatti úgy festett, mint egy zsúfolt óvóhely. Odafönn folytatódott a lövöldözés..."
(Szilágyi Tibor fordítása)
A yippik forradalmi kísérlete - Chicagóban is, másutt is - a történelem percnyi egységéhez kötődött, s hosszabb távon eleve bukást sejtetett. A hippimozgalom elhalásáról később lesz szó. A mozgalmon belül a yippik tevékenysége kiemelt érvénnyel példázza a rögtönzések, a lázadásos gesztusok eszköztárának használhatatlanságát az amerikai viszonyok között. Rövid delelőjén a yippikísérlet a tevékeny amerikai új baloldalhoz tartozott, sokan - nem jogtalanul - a Fekete Párducok fehér változatát látták működésükben. Abban, hogy mára irodalmi dokumentummá vált: a yippik osztoznak az amerikai új baloldal más áramlatival. Pár ezer fős felvonulás, gyilkos jelszavak, élőszóban és plakátokon, világkarriert befutó filmfelvétel a Chicago utcáin végigterelt eleven disznóról, akit terelői az Egyesült Államok méltó elnökének szánnak, mindez lehet egy elnyomott kisebbség lázadásának látványos jele, de forradalmi átalakuláshoz, átalakításhoz édeskevés. Néhány rendőrosztag, tűzoltó fecskendők, megfelelő mennyiségű könnygáz és gumibot, s vége a yippiforradalomnak. A pusztítás képei, a verhetetlenül közeledő, tekergő-vonagló vagy mozdulatlanul elnyúlt fiatal testek a helyszínen: a történelem számára ennyi maradt. Hősies, de éretlen kihívás - megfontolt, eredményes visszaütés.
Már említett nyilatkozatában a hatvanas évek fiataljairól szólva Lukács György nemcsak a XVII. századi géprombolókat emlegette, de legújabb kor hapeningszervezőt is. Arra utalt, hogy az új baloldal gesztusai a zártkörű happening játékos-rögtönzött elemeit viszik ki az utcára. Lukács ítélete szigorú volt, de nem igaztalan. Talán nem eléggé gondolta át a jelenség szuggesztivitását, s nem akármilyen létszámú résztvevő agyonveretést is vállaló elkötelezettségét. De pontosan ítélt, amikor történelmi perchez kötötte, a napi varázson túl nem tulajdonított történelemalakító jelentőséget az amerikai ifjúság lázadás kísérleteinek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-02 19:45:02, csütörtök
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat.)
A forradalom másfajta képzetét hirdetik a yippik. A yippiág 1967 körül vált ki a hippitörzsből Jerry Rubin vezérletével. A kiválás oka alapvetően világnézeti: Rubinék megelégelték a hippimozgalom bárányszelídségét, s tevékenyebb gyakorlattal kívánták a társadalmat átalakítani. Néhány éves szereplésük legfontosabb tette a nagy tüntetés Chicagóban, 1968-ban, a demokrata párt elnökjelölt-választó kongresszusa alkalmából. A vállalkozás eszmei elkötelezettsége s a résztvevők elszántsága nem vitatható: aki Chicagóban tüntetett, a bőrét vitte vásárra. A yippitüntetés legmaradandóbb lényege mégis az, hogy a helyszínre vonzotta Normann Mailert, aki ekkor már évek óta a tényregény, a non-fixtion regény műfajában dolgozott. A yippitüntetésről írta legjobb könyvét, a Chicago ostromát.
".... A yippik voltak a hippik militáns szárnya, a Youth International Party, a nemzetközi ifjúsági párt. Ez a mozgalaom szaftra épült, nem holmi alkoholos szaftra, mely az erjedés misztériumából származik - miért, uramisten, hát amikor a gyümölcs meg a gabona rothadni kezd, nincs-e hatalma a föld eme immár bomlásnak indult termékeiből készített párlatoknak, hogy lángra gyújtsák tudatunkat, s hozzásegítsék a Menny és Pokol látomásaihoz? -, nem, arról a másik szaftról beszélünk, mely szintén rejtélyes, s abból fakad, ha egy fémdrót áthalad egy mágneses mezőn. Ebből születik a modern technika vadállata, az elektromosság. A hippik azon a keresztúton alapították meg a templomukat, ahol az LSD keresztezi a teljes hangerővel ordító elektromos gitár lüktetését a fülben, a solaris plexusban, a hasban és az ágyékban. Amerika (és a fél világ országainak) ifjúságát törzsi egységbe kovácsolta az erőszaktól, sőt még a nemi különbségtételtől is megszabadított orgaiasztikus dáridók távoli víziója. A kábítószer fűtötte, erőszak nélküli törzsi bál óceáni fortyogásában mellbimbók, karok, falloszok, szájak, anyaméhek, hónaljak, szőrök, köldökök, mellek, arcok, tömjén-, virág- és félelemillat vonultak dobogva, összefonódva a társadalomból kitörő csodabogárság útján, lizergénsavat szedő gyerekek meglátták a Walhallát, a Tadzs-Mahalt, s elérték a Nepenthét. Voltak, akik örökre kitörtek, voltak, akik sikoltozva zuhantak a mélybe az őrültség ösvényein, ahol Volskswagenként hajtanak a svábbogarak a hold viaszosvásznán, a falánkok az öntudat centrifugáiban, a szer szedésének vomitóriumában rátaláltak a szédületre, mások rátaláltak a szeretetre, a szeretet megnyilvánulásaira a fényben, a nirvána szilánkjaiban a satori szikláiban - ők szennyes öltözetű, ünneplő hangocskákat viselő, XX. századi törzsként jöttek vissza e világra. Agyonnyúzott májuk betegesre sápította arcukat, hajuk gyomként nőtt a fejükön. És mégis meglátták a Jó kétségbevonhatatlan vízióját - a világ nem volt abszurd a szemükben: a gyermekek szemével nézték a társadalmat, mint a zarándokok: a társadalom volt abszurd. Meztelen volt minden császár, aki végigment az ösvényen, ők pedig virágot osztogattak a rendőröknek.
Ez nem tarthatott sokáig. Nagyrészt a középosztályi keretváros menekültjei voltak, választott otthonuk, a nyomornegyed dühöngött rájuk, dühítette a piszkosságuk, könnyed, alkalomszerű együttélésük, az önzetlenségük (ez mindig legnagyobb sértés a gettóval szemben: a szegény embernek luxus az önzetlenség, a gerinctelenek, a csiszolatlanok, a hülyék, a magukra hagyatottak, a fuldoklók címere - énjének hegyes tüskéi nélkül a szegény ember senki és semmi). Ezért a hippik összeütközésbe kerültek a nyomornegyedekkel, megverték, kirabolták, lenyírták, megszidták, elzavarták, bekasztlizták, itt-ott meg is gyilkolták őket. Néhol azonban sikert arattak, mert helyenként szövetségesekre találtak: a keleti parton motorosok, a Párducok, meg a Puerto Ricó-iak, Nyugaton meg a mexikóiak között. Aztán elérkeztek egy pontra, ahol - mint a legtöbb törzs - megoszlottak. A leggyengébbek visszamentek a kertvárosokba, állást vállaltak a kereskedelemben, vagy a hírközlő szerveknél, mások szelídebb hazát kerestek maguknak, ahol nyájasan süt a nap és nyílik a virág, megint mások megedződtek, s mint minden zarándok, akinek megvan a maga víziója az Ígéret Földjéről, kezdték megtanulni, hogyan dolgozzanak, majd végül, hogy miként küzdjenek érte. Így hát a yippik, az exhippik, a motorosok, a diggerek, a főiskoláról lemorzsolódtak, a déli hipszterek közül kerültek ki. Valamiféle közösséget alkottak, hiszen elveik egyszerűek voltak - nyilvánvalóan mindenkinek meg kell engedni, hogy azt tegye, amit akar, ha ezzel senkit sem bánt - , még meg kellett tanulniuk, hogy a társadalom arra épül, hogy sok ember sok ember bánt, s a vita öröké csak arról folyik, hogy ki legyen az, aki másokat bánthat. Hogyan is érthették volna, hogy egyszerűen a jelenlétük az, ami oly sok derék polgárt a szíve legmélyebb rejtekében sért - a hippik, de valószínűleg a yippik sem jöttek rá teljesen, milyen mély az a skizofrénia, amelyre ez a társadalom épült. Képmutatásnak szoktuk nevezni, de valójában skizopfrénia: szerény falusi élet drákói katonai kalandokkal, az egyenlő lehetőségek földje, ahol a fehér kultúra rátelepedett a feketére, egyházak vertikális hierarchiája - milyen remekül kitalálták ehhez a keresztet! -, a családi élet országa és a törvénytelen üzérkedésé, itt az elvi alapon álló politika, ott a tulajdon politikája, a szellemi higiénia országa, ahol a filmek és a tévé szellemi disznóólra emlékeztetnek, trágárságokat megvető hazafiak, akik beszennyezik a folyóikat, polgárok, akik lenézik az állami gyámkodást, de nem tudnak gyámkodás nélkül élni. Ennek a listának se vége, se hossza, s végül nem is olyan vicces - a társadalom valahogy eltámolyog, mint egy száznyolcvan kilós rendőr hegynek fölfelé, hiszen ilyen méltatlan, elhájasodott állapotban élve legalább nem kell szétrobbannia a skizofréniától -, az élet megy tovább. A fiúk otthon türelmesen járnak a templomba és várják, mikor kerül rájuk a sor, hogy falvakat égessenek föl Viatnámban. A yippik azt nem vették észre, hogy egy roppant gyorsan elérendő XX. századi utópia kapuját döngetve (melyben a modern tömegember előtt egyszerre feltárulna minden lehetőség, s így egyformán tiszta lelkiismerettel alkothatna és rabolhatna, akár kívánatos, akár iszonytató a látomásuk) olyasmit követelnek, ami egyenlő lenne a tiszta őrülettel az Átlagos Derék Amerikai szemében, aki felszabadulásának talán nem szeretetének kiáradásával adna kifejezést, hanem azzal, hogy felgyújtaná a szomszédja istállóját. Vagy - Chicagoban vagyunk - beverné a szomszédja fejét, a hátsó udvarban, egy téglával. A yippik megjelenése nem kevesebbet jelentett, mint az összes életmentő képmutatás lerombolását, s a rákövetkező összeomlást - nem olyan könnyű úgy élni, ha az embernek naponta meg kell támogatnia a józan eszének a falait. Nem csoda, ha a chicagoi fehérek, mint másutt is oly sok kiváncsi fehér ember rajongtak George Wallace-ért- aki úgy jött, mint valami lovag, mint az erőd valamennyi résének helyrepofozója.
Komor gondolatok egy Lincoln-parki sétához ezen a nyári vasárnap délutánon. Pedig csak úgy özönlenek a turisták meg a kíváncsiak: hat háztömbbel előbb ki kellett az embernek szállnia a kocsijából. A kiváncsiság azonban a családi automobilban rekedt: a polgárok nem mentek be a parkba, ahol az ifjú turisták és lézengők nyüzsögtek, a tömeg peremén meg lengyel és ír vagányok ténferegtek (azért nem csupa detektív). A yippik a Lincoln-park déli részének közepén, egy jellegtelen, füves részen, mely semmiben sem különbözik más parkok hasonló rétjeitől, egy folkrock együttes hangjai mellett gyülekeztek. A tömegben rend volt. Egy-két srác és fiatal a füvön üldögélve hallgatta a zenét, további egy-két ezren, az újonnan érkezettek meg azok, akiknek nem volt nyugtuk, a külső körben keringtek, vagy előrecsörtettek, hogy jobban lássanak. Színpad nem volt - a zenészek egy teherautó platóján játszottak, melynek oldalait nem engedték le, így csak félig lehetett őket látni. A hangszórórendszer - vajon elemmel is lehet működtetni- nem szólt valami tisztán. A következő számok egyikénél azonban ez alig számított: kerubarcú, fiatal, talán tizennyolc, bár lehet, hogy huszonnyolc éves fehér énekes - a haja hatalmas pöfetegként tizenöt-húsz centire elállt a fejétől - indult előbb bolygóközi, aztán galaktikus szárnyalásra, feje úgy rázkódott az egyre emelkedő dallammal, mint a repülő légy elmosódó zümmögése valami elektromos hangfalból, vagy a fűben a vezetéktől, vagy az akkumulátorok nedves lapjai közül jött:a jövő hangja, az energia elektromos macskazenéje, s az énekes nem hajlítgatta, hanem forgószélként pörgette, égette, végigvillantotta a tudat ívein, mígnem a hang a rezgések csúcspontjára sivított föl, mint egy önmagától kirobbanó rakéta, hogy a belső tér katlanjai beleszédültek az iszonyatos zajba -- a vadállat üvöltése volt ez a nihilizmus kellős közepén, s mögötte az elektromos basszusok és a dob szüntelen dübörgésével az elme végső határáig tépett. A hangorkánba került riporter pedig - vajon a hunok kürtjei csaptak-e ekkora zajt? - tudta, hogy ez a zene, a hippik meg a fű és a levegő eme szigetén (a Lake Shore Drive luxuslakosztályaitól alig öt futballpályányira) a jelen levő serdülők igazi dalának egyik változata, s miközben a crescendók olyan keményen rohamozták a fülét (ez a fül azé a generációé, mely még a Star Dustra táncolt), hogy teljesen kívül szorították őt e hangokon, tudta, hogy ezek a piszkos, festett tinédzserek szörnyetegek és mégis makacsul belekapaszkodott az élmény adta felismerésbe: ez a nemzedék minden általa ismert rend elpusztításának a hangjai közt, nemkülönben a legkülönfélébb felbomlások világaiban él, a decibeleknek ebben a végítéletében hegyek omlása visszhangzott, szívek hasadtak meg, a szó szoros értelmében meghasadtak, mintha a hang a halálos belső robbanás hangja lenne, és a dobok a fiziológiai krízist dobolnák, amikor az agy szétloccsan és a jövő hatalmas, jellegtelen erői tébolyultan fortyogó lávafolyamként árasztják el mindenféle fölszedett kultúra urnáit és megfeneklett hullaként taszítják le az agyat a vízesésen, a démonok kavargásában, pörögve, le a harsogás medencéjébe, díszharmónia remegésébe, az elektromos crescendóba, melynek süvöltése mintha a kor elektromechanikus krízise lenne...és ezek a gyerekek, ezek a szennyes keresztények, csöndesen ülnek a fűben, udvariasan tapsolnak, szelíd füttyükkel és felkiáltásokkal helyeselnek, amikor vége a dalnak, a riporter pedig, akit annyira lenyűgözött ez a hang (mint ahogy lenyűgözte a felismerés is, hogy mekkora nihilizmus vonul fel nagy nyugodtan ebben a zenei viharban), mintha éjféltájt szobában, tarkára festett testek kaleidoszkópszerű látványa közben hallotta volna, a riporter érezte a csoportokon, bandákon, a csőcseléken, a turistákon, a fölszentelt szenteken, az ujjaikon csengőket csöngető Vesta-szűzeken átsugárzó bizonyosságot, ezt érezte a fehér lelkekben nyugodtan vájkáló négerek láttán, a mogorva négerekén, akik úgy tettek, mintha rá se rántanának, hűvösen álldogáltak a tömeg szélén, ezt a biizonyosságot érezte meg a motorosokból sugárzó halvány fenyegetésben is - ezek a zsarupalánták, akiknek idegen volt ez a zene, gúnyolódni jöttek, de most figyeltek, félig-meddig belekapcsolódtak ebbe a zajba, mely oly közel állt saját zajaik traszcendenciáihoz, amikor a marihuána meg a sebességváltó vinnyogása kihajtja őket az autószrádákra, az acél és benzin dalát harsogva, igen, acél plusz benzin pontosan egyenlő hús plusz gyűlölettel vagy vér plusz gyűlölettel, tiszta egyenletek ezek a motor egyenlőségjelén lovagolva - igen, még a turisták meg a főiskolás fiúk is megerősítették bizonyságát, pedig ezek esetleg vissza se jönnek. Gúnyos élőkép következett a még eljövendő Yippi Konvenció ünnepségeiből, melyen egy valóságos disznót fognak elnökké jelölni. 1968-ban szavazzatok a disznóra - mondták a yippiplakátok, s most, a zene befejeztével szelíd nevetgélés tört ki a füvön, amikor a színpadon bejelentettek egy újabb elnökjelöltet: Humprey Dumptyt. Egy yippi bohóc, egy két lábon járó piros tojás masírozott keresztül a tömegen, mint "az Egyesült Államok következő elnöke", nyomában a színpadról a tömeg háta mögé sebtiben nyitott folyosón a delegátusok masíroztak. Elsőnek egy colorádói bányásznak öltözött kabarészínpadi bohóc jött, utána Miss Amerika következett, csúnyán kirúzsozott plasztikcsöcsökkel, az arcán rúzscsillagok, aztán jött Daley polgármester politikai masinériája - egy bohóc, a melle előtt vízszintesen tartott nagy ládával, a láda tetején vályú, benne hatalmas kanál, mindehhez egy hol kigyulladó, hol kialvó zöld lámpa, aztán a delegátusok fénypontja, egy zöld sapkás rohamosztagost alakító bohóc, kis játék géppisztollyal, arcán sár meg vörös festék, a fején ausztráliai bozótkalap, melynek k arimáját valamiféle pop art műalkotás, viaszból mintázott hányadék koronázta. Igen, a bizonyosság kétszeresen bizonyossá vált. Akárcsak Miami Beachben, a republikánus gálaesten, amikor a riporter egy pillanat alatt rájött, hogy Nelson Rockfefellernek semmi esélye sincs a jelöltségre, ugyanúgy tudta most, ezen a szürke, hideg, augusztusi vasárnap délutánon, amikor a levegő hűvössége fagyos volt, mint egy vaskerítés és a félelem madara kezdett fészket rakni a torkokban, hogy baj lesz, nagy baj lesz. A Lincoln-park levegője azzal a szelíd aggodalommal áradt be az ember orrán, ami mintha mindig ott lenne a levegőben, amikor a veszély fenyegeti a közelgését. A riporter boldogtalanul nézett körül. Vajon ezek a fura, ápolatlan gyerekek lennének azok a csapatok, amelyekkel valaki fel akarná venni a harcot? |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-02 16:30:19, csütörtök
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával.)
A hippiszótárban bizonyára a forradalom címszava a leginkább költői, fogalmilag a leghomályosabb.
Amikor a hippi forradalomról beszél, nem olyan társadalmi változásra gondol, amelyben az adott tér, idő, történelmi feltételek bármilyen szerepet is játszanának. A gyakorlati feltételeket a hippigondolkodás nemcsak kirekeszti, de számításba sem veszi. A hippi számára a forradalom nem a világ tervszerű átalakítását jelenti. A mozgalom fénykorában az öntudatos hippi úgy gondolta, a "passzív aktiválás" példája mindent meghatároz: a világ majd odafigyel a névtelen hippire, belátja tévedését, példát merít. A hippi számára a forradalom nem kevesebbet jelent, mint a teljes világállapot kicserélődését. A forradalom megszünteti a külvilág embertelen gazdasági szerkezetét, manipulatív államigazgatását,az intézményesült kultúra megkövült házasság- és családtipusát.
"Virágforradalom" ez valóban, ahogy a hippimatafora hirdeti: szelíd, eszményi, gyermeteg látomás egy elképzelt, vágyott világról, amelyben nincsenek felhőkarcolók és magánvillák, katonák és rendőrök, nincsenek bankárok, üzletemberek, hivatalnokok, mert bank, üzlet, hivatal nincs, nincs gépkocsi, motorzaj és környezetszennyeződés. A hippiforradalom leginkább a technikai civilizációt kívánja eltüntetni, s tagadásának van racionális alapja: a modern munkamegosztás romboló hatásának felismerése. De a munkamegosztás, az egyedi munkafolyamatokhoz kötött, a munkavégzés egészét átlátni képtelen emberi tevékenység nem a semmiből kelt életre a hatvanas évek Amerikájában. Az évszázados folyamat gondolati elemzésére a hippi nem vállalkozik, beéri a munkamegosztás gépi eszközeinek érzelmi gyűlöletével és a gépektől megszabdított világ együgyű vágyképével.
1967-ben a San Ferancisco Orecle szerkesztőségében hosszú beszélgetést folytatott a hippimozgalom négy felnőtt atyamestere, elvi ihletője: a költő Alllen Ginsberg és Gary Snyder, a pszichológus Timothy Leary é a filozófus Alan Watts. A terjedelmes szöveg Változások címen nyomtatásban is megjelent.
"Watts:...Akkor most azt fogjuk megvitatni, hogy áll ez az egész...ez az egész probléma, hogy ki kell-e vonulni a társadalomból, avagy inkább hatalomátvételre kell-e törekednünk?
Leary: Vagy hogy nincs-e valami köztes megoldás?
Snyder: Szerintem itt az a legfőbb probléma, hogy vajon a szubkulltúrába fektessük-e minden energiánkat, vagy pedig a társadalmon belül próbáljunk-e fenntartani valami hálózatot, melynek segítségével érintkezhetünk egymással.
Leary:....Számomra a tömegmozgalmak nem jelentenek semmit és nem óhajtok semmiféle tömegmozgalomban részt venni. Szerintem a balos aktivisták is éppen ebben tévednek. Megismétlik a harmincas-negyvenes évek hatalmi perpatvarait, sivár viitáit a szakszervezeti mozgalomról, a trockizmusról és így tovább. Azt hiszem, meg kellene szentelni őket, ki kellene vonulniuk a társadalomból, LSD-t kellene fogyasztaniuk és mindenekelőtt kerülniük kellene a tömegmozgalmakat, a tömegek vezetőit és a tömegek sleppjét. És óriási különbséget látok - méghozzá áthidathatatlan különbséget - a balos aktivistamozgalom és a pszichedelikus vallásos mozgalom között. Az aktivisták hatalmat akarnak. Diákhatalomról beszélnek. Ez engem megdöbbent és spirituális érzékenységemet taszítja...
Snyder: Szerintem történelmileg kell szemlélnünk ezt a helyzetet és nem is vitás, hogy a forradalmi mozgalmak és a spiritiszta mozgalom történelmi gyökerei azonosak. Ez az áramlat a kőkorszak óta végigvonul az emberiség történelmén és valamely szinten mindig szemben állt a civilizáció kollektivizmusával, a városállamok és a városállamok templomainak merevségével..... A korai európai forradalmi, politikai mozgalmakban is megvan ez az utópista vonás. Aztán végül a marxizmusból különálló, nem vallásos mozgalom lett, de csak nagyon későn. Bár az utópista vonás benne is megtalálható. Úgyhogy ebben közösek vagyunk.... Én nem karom elvetni a történelmi érveket, nem azokat az áldozatokat, amelyeket a mozgalom hozott, ha sikerül megnyernünk a résztvevőket önmaguk és a társadalom mélyebb megértésének.
Leary: Szerintem arra kell rábeszélnünk őket, hogy vonuljanak ki, dobják fel magukat és szeressenek.
Ginsberg: Berkeleyben egész héten mindenki azzal nyaggatott, hogy mit értesz te azon, hogy kivonulni a társadalomból, feldobni magunkat és szeretni. Berkeleyben mindenki teljesen be van gerjedve, hogy először is ez a kivonulás tulajdonképpen nem jelent az égvilágon semmit és hogy téged tulajdonképpen csak egy csomó homokos hippi érdekel, akik megjátsszák az agyukat és palackokat hajigálnak ki az ablakon, amikor betintáznak az LSD-től.
Leary: Én történelmi szempontból úgy látom a helyzetet, hogy a nagy, a történelem során kialakult monolitikus birodalmak, Róma, az oszmán birodalom és így tovább, mindig összeomlottak, ha elegendő számú ember (és mindig a fiatalok voltak az alkuképesek, a kisebbségi csoportok) kivonult a társadalomból és visszatért a törzsi formához. Teljesen egyetértek azzal, hogy az alapegység a törzs. Ezernyi csoport képe jelenik meg előttem, szerte az egész Egyesült Államokban és Nyugat-Európában és végül az egész világon, akik mind kivonultak a társadalomból. Mert mi is történt, amikor Róma elbukott? Mi történt, amikor elesett Jeruzsálem? Kis csoportok verődtek össze és kivonultak.
Ginsberg: Milliomodszor kérdem...Pontosan mit is értesz te azon, hogy kivonulás a társadalomból? Te például egyáltalán nem vonultál ki. Kivonultál a Havardról, ahol pszichológiát tanítottál. Viszont bevonultál ebbe, itt és most rendezvények és előadások bonyolult sorozata között élsz és fesztivált rendezel. Nem szabadultál meg egy nagyon bonyolult alkotmányos, törvényes rend vonásától...ami iránt, akárcsak én, te is valamiféle szentimentális tiszteletet érzel.
Leary: Csoportosan kell kivonulni a társadalomból. Kis törzsi csoportokban.... Egyre közelebb jutni ahhoz, hogy végleg megvessük a lábunk. Kidolgozni a világgal folytatott export-import kereskedelem módszereit. Mutánsok törzsének tartjuk magunkat. A sok kis indián törzs is mindmutáció eredménye volt. Én azt jósolom, hogy sok ezer csoport egyszer körülnéz majd ebben a televíziódíszletű társadalomban és egyszerűen kinyitja majd valamelyik kínált ajtót. De ezek az ajtók nem befelé vezetnek, hanem kifelé, az Éden kertjébe, s ez nem más, mint a mi kis bolygónk. És akkor majd egy kicsiny, vándorló körben találjuk magunkat. És ha majd már elég sokan tesznek így - fiatalok - akkor hihetetlen változások következnek be az ország és az egész nyugati világ tudatában. Minden kivonuló csoportnak a maga kétmillió éves sejtállományából kell megválaszolnia a kérdéseket: "Mi a fenét fogunk enni? Többé nincs fizetés, többé nincs egyetemi ösztöndíj! Mit fogunk enni? Minél fogunk melegedni? Hogy fogjuk megvédelmezni magunkat?" Az egysejtűek és a törzsi csoportok is ugyanezt kérdezik már sok ezer éve. Minden csoportnak a saját pszichedelikus alkotóerejére kell támaszkodnia. Magam elé képzelek tíz Massachhusetts Institute of Technology-tudóst meg a családjukat, mind megismerkedtek az LSD-vel. Elgondolkoznak, a MIT eszelős, automatizált, televizionált áléletén, kivonulnak belőle. Lehet, hogy szereznek maguknak egy kis farmot Lexingtonban, Boston mellett. És arra használják alkotóerejüket, hogy olyan új gépezeteket konstruálnak, amelyek feldobják az embereket, helyett, hogy agyonbombáznák őket. Minden kis csoportnak ugyanazt az utat kell megtennie, amit a történelem során minden kis csoport bejárt.
Snyder: Mindehhez egy egészen új technológiai módszerre van szükség. Tulajdonképp egy új tudományra. Merőben új fizikai tudomány fejlődik majd ki. Mert a régi fizikának határt szab a világegyetemnek a zsidó-keresztény, nyugati imperialista Nagyfőnök szellemében való értelmezése. Más szóval: tudományos világképünket korlátok közé zárja ez az atyafigura, Jehova, vagy a római császármodell, és ez határokat szab tudományos objektivitásunknak és visszatart bennünket attól, hogy felderítsük a tudomány bizonyos, most már felderíthető területeit.
Watts: Az a kérdés, hogy mi vár ránk, mi fog történni, ha nem következik be egy atomháború végzetes politikai katasztrófája, egy biológiai háború, amely eltörli az egész mindenséget. Akkor egy óriási méretű, ráérő társadalomban fogunk élni, ahol majd fordított lesz az adózás és az állam fog fizetni az embereknek a munkáért, amit majd a gépek végeznek el az emberek helyett. Más szóval: ha a gyáros el akarja adni termékeit az embereknek, kell hogy azoknak pénzük is legyen, hogy megvehessék ezeket a termékeket. Ezek az emberek pedig mind azok miatt a gépek miatt vesztették el a munkájukat, amelyekkel a gyáros dolgoztat. Ezért az államnak kell majd fizetnie az embereket - valamiféle hitelt kell majd nyújtania nekik, hogy megvehessék mindazt, amit a gép megtermel - és így megy majd tovább a verkli. Ez tehát azt jelenti, hogy sok-sok ezer ember őgyeleg majd a villágban, akinek nem lesz semmi dolga.
Leary: Van egy másik lehetőség is. Mondjuk ki bátran: az emberiség evolúciója még nem ért véget. Ugyanúgy, ahogy sokfajta főemlős létezik: pávián, csimpánz és így tovább. Néhány ezer év múlva majd visszatekintünk és azt fogjuk látni, hogy abból, amit mi embernek nevezünk, két vagy még több új faj van kifejlődőben. Nem is kérdéses, hogy az egyik faj, amely kifejlődhet és valószínűleg ki is fog fejlődni, a hangyaember lesz. De kialakul majd egy másik faj is, amely egész bizonyosan fenn fog maradni és ez a törzsi emberek faja lesz, akiknek nem lesz majd gond, hogy mihez kezdjenek szabad idejükkel, mert az igazi munka-játék akkor kezdődik csak, amikor az ember kivonul a társadalomból..."
(Bart István fordítása)
És így tovább és így tovább. Ne részletezzük a fenti szöveg apróbb-nagyobb ellentmondásait. Azt sem, hogy Gary Snyder egyetlen, nagyvonalú, árnyalatlan mondatban az utópista eszmerendszerekhez társítja a marxizmust. Azt sem, hogy a beszélgetés résztvevői között nem csekély a nézetkülönbség és főként a gondolkodási módszer. Alighanem Ginsberg szemléli a legkételkedőbben, a legkritikusabban a közös elképzelést, s bizonyára Timóthy Leary rugaszkodik el a leggátlástalanabbul az adott körülményektől.
Az egyedi eltéréseknél fontosabb a közös szólam tanulsága.
Négy neves amerikai értelmiségi, négy baloldali lázadó, a rendszer gyűlölői, a hippik korosabb mesterei.
Szövegük alapvető dokumentumadalék. Önmaguk és a környező világ leírása bizonyára sokban hiteles és találó, de a jövőgép gondolati színvonala meghökkentően egyenetlen. Kétségtelen, a kerekasztalvita nem az átgondolt elemzés, a szabatos fogalmazás, hanem az ötletek, a rögtönzés műfaja. Mégis, a műfaj beszámításával is: lehangoló a rangos résztvevők illuzórikus, felelőtlen, gyermeteg kijelentéseinek sorozata. Kerekasztal ide, vita oda: csupa olyasmiről cserélnek eszmét (az intézményes társadalom elhagyásáról, a hatalomátvételről, a technikai civilizációról, a kábítószerek forradalmasító hatásáról, a sivár oktatási gyakorlatról, a monogám család csődjéről, a boldog jövőről), ami nem ott és nem akkor jutott először az eszükbe, hanem létezésük felvállalt, középponti tartalma. Nemcsak az ötletek meg a fogalmazádmód gátlástalan, olykor demagóg nagyotmondása zavar, hanem a vágyképzetek ellenőrizhetetlensége, az önkontroll teljes hiánya. Eszmények, utópiák meghirdetése során semmilyen adott, gyakorlati közegellenállással nem számolnak. Sokat beszélnek, rengeteg érdekes jut az eszükbe, de az adott jelen és távoli jövő között az ellentársadalom gyakorlati megtervezésére, kidolgozására egyetlen higgadt szót sem vesztegetnek: átgondolt, a lehetőségekkel racionálisan számoló elképzelése egyiküknek sincs. Ezek nem akármilyen képességű értelmiségiek, mintha mesterségesen idomítanák tudatukat a fiatalkorú hallgatóság gondolkodási, álmodozási szintjéhez, a légvárépítés infantilis öröméhez. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-02 12:28:24, csütörtök
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával.)
A szabadság, mint vágykép, mint az egyéni, a csoportot, a közösséget, a társadalmat, a világot megváltó eszményi állapot bukkan fel újra meg újra a mozgalom dokumentumaiban. A szabadság fogalma meghatározás helyett ugyanúgy költői metafora, mint a "krómvilág", a "plasztikvilág", de a részletek ezért is valóságosak.
A hippit a rendelkezésre álló szabadságmennyiség folyamatos csökkentése és álsága hajtja ki a társadalomból.
Szükségszerűnek tekinhető, hogy a hippimozalom Amerikában született meg. A hatvanas években az USA nemcsak a világ nyugati felének vezető hatalma, a fejlett késő kapitlizmus mintaállama, de az államstruktúráját, szavazati és parlamentáris rendje jogszolgáltatását, a legnagyobb város és a legkisebb település azonosan szabadelvű szerkezetét és létkörét százötven éve ámultan ismerték meg és foglalták írásba, követendő példaként az európai utazók. Tocqueville máig is érvényes könyvében rögzítette a klasszikus polgári demokrácia amerikai ínintáját: költői sorában magyar beszámolót is olvashatunk Bölöni Farkas Sándor útirajzba ágyazott társadalomképét.
Százötven év alatt az amerikai demokrácia lényege megszűnt, vagy másra cserélődött, formális szerkezete azonban változatlan maradt. A születő, kialakult alkotmányos kereteit megteremtő USA is osztályállam volt, de a nemzetté válás hőskorában a társadalmi osztályok részint közelebb voltak egymáshoz, részint ellentétes érdekeiknél fontosabbnak bizonyultak a közös érdekek. Lincoln és Jefferson korának államot teremtő, országot berendező polgárságából a XX. század második felére a modern világ leggazdagabb, leghatalmasabb burzsoáziája lett, a Böloni Farkas Sándor látta egyenlőség társadalmából pedig - a formális demokrácia, a kétpárrtrendszer változatlan keretei között - kortársunk, az amerikai állammonopolista rendszer.
Az elllentmondást fokozza, hogy a mai USA minden hivatalos intézménye büszkén idézi őseit. Az amerikai ifjúság egymást követő nemzedékei az elemi iskolától az egyetemig tanulják a szabadelvű amerikai demokrácia hagyományainak, a hagyományok rendületlen továbbélésének legendáriumát. És az amerikai ifjúság egymást követő nemzedékei csalódnak, kiábrándulnak, hátat fordítanak, amikor - a felnőtté válás állomásain - tapasztalatilag szembesíthetik a mítoszt a valósággal. Ezért, hogy a hippiszövegekben annyi a vád és a goromba gúny a nevezetes amerikai kétpártrendszerről és a mindenkori - állítólag a földkerekség legdemokratikusabb módján megválasztott és hatalomban ellenőrzött - amerikai elnökről. Johnson és Nixon válogatot díszítő jelzők keretében a pokol földre küldött ügynökeként jelenik meg a hippiszövegekben, s nem a két volt elnököt kívánjuk szebbre festeni, ha a (talán tárgyilagos) távolból úgy sejtjük: ekkora körítést nem érdemelnek, alakjuk, szerepük - mint a hippivélekedés annyi más tárgya - erősen eltúlzott. Azóta a Watergate-ügy s Nixon bukása bizonyította be a mindenkori amerikai elnök hatalmának és kötöttségének arányát, amely sokkal bonyolultabb, semhogy az elnök neve elé írt "disznó"-val vagy más obszcén-infantilis jelzővel magyarázni lehessen. A hippivélemény csak alanyi igazságot fejez ki: a szabadságcsökkentést az államszerkezet szabja ki, ezt az államszerkezetet viszont "a legnagyobb disznó", az elnök testesíti meg és jelképezi.
Az amerikai fiatlkorú, akiből hippi lesz, úgy érzékeli, attól a perctől kezdve, hogy öntudata ellenőrzi és megmagyarázni képes az őt körülvevő világ elemeit, szabadságában korlátozva van. Korlátozza a család, az iskola, az állam. A hippi úgy érzi, az amerikai állampolgár - de totálissá tágítva: az állampolgár világszerte - álszabadságban él, s ez rosszabb, mint a nyílt, tételes szabadságkorlátozás. Rosszabb, mert hamis, üres konvekciókhoz igazodik, rosszabb, meret manipulatív. A hatalom a szabadság állapotát ígéri, bizonyos mennyiségű szabadságjogokat biztosít, s az alaki szabadság keretei között fehér egérként tereli, használja, irányítja az emberi egyedet.
Ebből az álszabadságból lép át a hippi az önmaga és csoportja által megteremtett totális szabadság világába. Ahol egyetlen, alapvető szabály uralkodik: "Tedd azt, ami kedvedre való. És ni csinálj olyat, ami nincs kedvedre!"
A hippii - mint egyed és mint önkéntes csoporttag - a szabadságot a tökéletes egyenrangúság állapotában éli át. A hippiközösségben mindenki annyit ér, amennyi, mindenki egyszerre nagy és kicsi. A XX, század történetében - igaz, létezésének rövid időszakában - a fölé- és alárendeltség, a vezető és vezetettek ellentmondását ilyen egyszerűen oldotta meg. A hippiközösségeknek sosincs teljhatlamú irányítója. Időleges, megosztott hatáskörű vezetői vannak csupán: a közösség valamely tagja valamely területen képzettebb, rátermettebb a többieknél, s ilyenkor ő irányít.
A hippi tehát megteremtette a maga totális szabadságát. Senki, semmi sem korlátozza. Munkát végez, elmélkedik, szerelmeskedik, gyermekeket nevel. Egyszerre magányos és közösségi lány, s mindig abban az arányban, ahogy pillanatnyi kedve helyesnek ítéli. Ebben a paradicsomi szabadságban valami egyetemesre törekszik a hippiegyed és a hippiközösség. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-01 19:51:57, szerda
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával.)
A hippimozgalom írásos dokumentumaiból kibontakozó világkép nem racionális, nem fogalmi, nem logikai. Uralkodó vonása az egymásnak ellentmondó, egymást kizáró világnézeti elemekből barkácsolt tarkabarka, ösztönös gondolatiság. Ennek az ekleticismusnak igen egyszerű a magyarázata: a hippi tényszerű tudása filozófiáról, szociológiáról, legkivált közgazdaságtanról igen csekély. De ez a kevéske egzakt tudás a hppi gondolkodásmódban azonnal költői többletet növeszt látomássá, mítosszá lesz.
Egyetlen példa a sok más helyett. A mozgalom létezésének talán legfontosabb kiváltója: annak a társadalomnak az atomizáltsága, amely társadalomnak bentlakói voltak. A többnyire jólfésült amerikai fiatalokorú a hatvanas években azért lett hippi, mert közegében magányosnak, idegennek érezte magát. Ennek következtében a hippi világkép egyik leggyakoribb tétele az elidegenedés. Az átlagos hippi is hallotta, hogy az elidegenedés Hegelnél, majd Marxnál olvasható filozófiai kategória, gyakran idézi is a leginkább ismert, ide vágó Marx-mondatokat. De nincs nyoma, hogy bármely műveltebb hippi behatóan tanulmányozta volna a Gazdasági-filozófiai kéziratokat, Marx elidegenedéselméletének alapszövegét.
A futólagos olvasást, a hiányos tudást nem megrovásként, csak jellemzésként rögzítjük. A hippi világkép alapja nem a fogalom, hanem a képzelet. A hippi elolvas egy fejezetet, hall egy mondatot, s mentem kiegészíti, átkölti, életvitelének szolgálatába állítja. Bizonyos, hogy a hippi előbb érezte magát idegennek az őt környező világban, s csak idegenségének átélése nyomán jutott el az így-úgy felfogott marxi elidegenedéselmélethez. Képzelete azonban elég fejlett (túlfejlett) ahhoz, hogy töredékes ismereteiből mentes kerek világfelfogást alakítson ki. Ez a furcsa, szivárványos világkép ha másra nem is,de arra alkalmas volt, hogy a hippit önmaga döntésének, létezésének igazáról megnyugtassa.
Cserepekből áll össze a hippivilág: a Zen-buddhizmus, az ind filozófiák, a pszichedelizmus, az anarchizmus, a marxizmus törmelékeiből. Ha egymás után olvassuk a hippivilág bentlakóinak vallomásait, szelíd, vagy agresszív nézeteit, az intellektuális színvonal eltéveszthetetlenül a tizenéves korra jellemző. Szuggesztív a költői képzelet, csüggesztően gyermeteg az átgondolatlan gondolatiság.Amíg önmaga létállapotát s megtagadott múltját szövegezi vagy mondja magnetofonba a hippi, érzékletes és fontos dokumentumot közvetít. Amikor kilép az alanyi élménykeretből, amikor általánosításra törekszik, a világ mai és holnapi sorsát jövendöli, önképzőköri szinten értekezik. Aogy ezt nyelvhsználatuk is igazolja.
Fontos bekezdéshez érkeztünk. Közhely, hogy nyelvi kommunikáció híven tükrözi az egyéni és a csoportos gondolkodásmód szabályait. A hippik esetében leginkább a nyelvhasználat döbbentheti meg aszóban és írásban - a kívülállót.
A hippi nem túl gazdag élőbeszédének vagy szövegfogalmazásának némely része ugyanis mintha a nyilvános mellékhelyiségek falfiraitaiból lenne ismerős.
A hippi látszatra trágárul fejezi ki magát. Bárhol legyen a tárgy, hajlamos a nemi élet és az anyagcsere (változatos, egy idő után mégis egyhangú) szókincsét használni. Az igéket részint kijelentő, részint felszólító módban.
A hippi mondatainak ezeken a (változatos, egy idő után mégis egyhangú) tötelékszavain a magyar olvasó meghökkenhet. Holott ez a monoton töltelékszavakat, ha például a 6-os villamos peronján utazunk, magyarul is naponta hallhatjuk, amúgy ártatlan kisfiúk és bájos kislányok szájából.
A párosodás és az anyagcsere szókészletével élő fogalmazásmód a magyar (és a nem magyar) tizenéves ajkán nem a züllöttség, hanem a gyermetekség jele. Nem obszcenitást bizonyít, hanem a kamaszkor pillanatnyilag kötelező divatját, falkaszellemét. Aki odafigyelt már, észrevehette: tizenéveseink ott, a 6-os villamos peronján fel sem fogják, mit mondanak. Semleges beszédelemként használják, igazi értelmét, tartalmát nem latolgatják a mondatfogallmazás, mondatlejtés során.
Bizonyos, hogy nem jó hallani: küzdeni ellene a jó ízlés és a szép magyar beszéd védelmében fontos és értelmes pedagógiai feladat. Tapasztalatból tudjuk, néhány év múlva majd a mostani kisfiúk és kislányok róják meg mocskos szájukért az akkori tizenéveseket. Ha ugyan néhány év múlva a jelzett szókészlet használata még divatban lesz.
Sok áttétellel ugyan, de lényegileg a hippimozgalomban sincs másképp. A hippi tudatszintje, ön- és környezetértékelése is átalakulóban lévő kamaszé. Fogalmazásmódja, divatos, áltrágár nyelvi kliséi hasonlóképpen. A hippimozgalom - minden öntudata mellett és ellenére - tényszerűen a kisebbségi, maroknyi szekta kamrájába tereli az önkéntes résztvevőket. Lefokozza, olykor szinte infantilis szinten tartja a tudatot. Ez szükségképpen nem lefokozott, visszafejlesztett tudat csökevényes fogalmazádmódot alakít ki, ahol a nemi élettel kapcsolatos igék, főnevek, jelzők jelentéstartalmukat. Semleges, fölösleges - mondja ki: buta- töltelékszövegként foglalnak helyett a mondatszerkezetben, fogalmazásban, gondolkodásban.
Azegyébként jobbra, többre hivatott gondolkodásban. A hippi világkép egyik törvényszerű ellentmondása a sok közül, hogy a világ megváltozására, a létező rossz világ alakítására szolgáló eszmefuttatások gyarló nyelvi közegben fogalmazódnak meg.
Egy amerikai "pillanat": a hippik című remek tanulmányában ugyanezt elemzi Stuárt Hall:
"A legtöbb szubkultúra nyelvhasználatában is igyekszik elmélyíteni azt a szakadékot, mely az önmaga világa és a "többiek" világa között tátong. A hippi beszédmódja komplex argót képez, mely - meglehetősen keverten - a néger kultúrából, a dzsessz és a popzene világából, a homoszexuálisok is hipek tolvajnyelvéből, a kábítószer rabjainak szubkultúrájából,, az utca, a belváros és a bohémvilág idiomatikus nyelvéből áll össze. A jelszavak nyelvészeti szempontból meglepőek, különösen két szempontból: a folyamatos jelen idő uralkodó szerepe - "grooving" (bulizás), "ballling" (kefélés), "tripping" (utazás), "mind blowing" (fejtágítás) stb. és a kifejezések igekötői ízei "turn on" (átkapcsolás), "love-in" (belahabarodás), "uptight" (agyonmajrézás), "where it"s at" (amiről szó van).
Messzebb juthatunk a nyelvhasználat problémakörének vizsgálatában, ha szemügyre vesszük azt a szót, mely mindennél közelebb áll ahhoz, hogy a hippi életmódot egészében jelképezze: az a kifejezés ez, melyet dr. Timóthy Leary alkotott: "Kapcsolj át, hangolódj és szakadj ki!" Ebben a jelmondatban minden egyes szókapcsolat egy-egy közvetlen felszólítás, ugyanakkor elhomályosult metafora is. Az "átkapcsolás" - szó szerint - arra hívja fel a hippit, hogy kezdje meg a "szellemkiterjesztő" szerek élvezését, a jól fésült társadalomból pedig mindazokat vegye rá az "átkapcsolásra", akik az ügy számára megszerezhetők.
De a szókapcsolat -metaforikusan- azt is jelenti, hogy kapcsoljunk át - úgy, ahogy a tévékészülék gombjának elforgatásával csatornát váltunk - az élményszerzés autentikusabb módjára, hogy hagyjuk el a középosztály-társadalom kikövezett útjait a privátabb, apokaliptikusabb csatornák kedvéért. A"behangolódás" - szó szerint - azt jelenti, hogy az ember hangolja át magát egy másik életmódra: ugyanakkor - az előbbi szókapcsolathoz hasonlóan - itt is egy elhomályosult metaforával van dolgunk, mely a tömegkommunikáció világából származik. Ahogy a kifejezés sugallja: az érzékelésnek több csatornája van, melyeken keresztül tapasztalatokat szerezhetünk a világról. A jól fésült társadalomnak éppen az a legnagyobb baja, hogy "rossz állomásra" hangolta be a készülékét, s így csak az álhíreket és téves szünetjelt hallja. Ha más hullámhosszakra kapcsolunk át, az "alvilágból" kapunk híreket, feltáratlan belső tájak titkairól értesülünk. A "kiszakadás" - a hozzá társuló jelentésárnyalatok révén - talán a legkomplexebb jelentésű. Szó szerint azt jelenti, hogy a hippinek el kell utasítania a középosztály élménystruktúráját, azt az életmódot, mely a munkára, hatalomra, státusra, fogyasztásra orientálódik - olyan célok felé, melyek a hippi szubkultúra ellenértékeinek rendszerében hitelüket vesztették. A hippi kiszakad abból a rendszerből, mely kedvéért a család, a szocializáló oktatás oly hosszú ideig pátyolgatta őt: aktívan "bedobja magát" az "elhajlás" életkörébe. De a "kiszakadás" szónak közelebbi társadalmi és politikai vonatkozása is van. Azok is "kiszakadnak", akik időnek előtte abbahagyják a ziskolát, vagy a college-ot, "kiszakadnak" azok is, akiket az oktatási intézmények elutasítottak, vagy akik saját jószántukból távoznak a college-ból, mivel az egész oktatás és nevelés rendszerét értelmetlennek találják. Első ízben "kiszakadottaknak" azokat nevezték, akik korábban abbahagyták az iskolát, mint pl. Goodman "abszurdjai", akik úgy érezték, hogy elidegenedtek az oktatástól, illetve nem feleltek meg a követelményeknek, vagy nem kívántak lépést tartni az anyaggal. Leary kifejezése ily módon párhuzamot próbál vonni a hippik és az effajta elidegenedések között. A párhuzam jórészt képletes, mivel a hippik - nagyjában-egészében - nem azok közül verbuválódnak, akiket az oktatási intézmények elutasítottak: éppen ellenkezőleg, értelmesebb, sokszor tanulmányi-tudományos téren is reményt keltő középosztálybeli diákokból. Ha ráuntak a hivatalos oktatásra, ez nem azért történt, mert idegennek érezték az iskolai feladatokat, vagy mert családjuk szegény volt, vagy támogatás nélkül kellett tanulniuk. Hanem azért, mert - jóval szimbolikusabb értelemben - az egész tanügyi marhaságot találták lényegtelennek. Az ő esetükben a kiszakadás annak a szimbolikus gesztusnak a szerepét játssza,. amellyel kivonulnak a nemzedékük kitaposott, előírásos átlagéletéből. Ezek a csiszoltabb kiszakadások gyakran az egyetemi campusok hallótávolságán belül tartózkodnak, bár a professzorok és egyetemi hivatalnokok számára elérhetetlenek. Részét alkotják sok nagyobb egyetem nem formális hallgatói körének. Újra és újra lejáratják azt a hallgatói szerepet, melyet éppen nemrégiben hagytak a hátuk mögött. Az ő alakmásaik azok a diákok, akik megtagadják a katonai szolgálatot Vietnámban és eltűnnek a sorozóirodák szeme elől - az ő kiszakadásuk politikai kivonulás. A kiszakadás kifejezést tehát úgy tekinthetjük, mint amihez a társult jelenségek széles skálája csatlakozik: mindezek az árnyalatok lazán szerveződnek össze Lary metaforájában."
(Takács Ferenc fordítása)
A halála előtti utolsó évek nyilatkozataiban Lukács György sok tömör, aforisztikus meghatározást hagyott az utókorra. Ezek egyikében a hatvanas évek lázadó ifjúságát korunk ludditáinak, géprombolóinak minősítette, a XVII. század angol polgári forradalom (akkori értelemben balos) szélsőségeire emlékezve. Lukács az aktív új baloldalra célzott, de mondása a passzív hippikre is érvényes.
A ludditák azt hitték, ha összetörik a szövő- és fonógépeket, munkájuk, létezésük elidegenítő eszközeit, magát az elidegenedést is sikerül legyőzniük. Nincs másképp a hippiknél sem. Gondolkodásuk, magatartásuk a rendszer szembeötlő megjelenési formáit, külsőségeit támadja, s nem veszik észre, hogy érintetlenül hagyják, háborítani képesek a rendszer lényegét.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-30 18:24:11, kedd
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával.)
A hippifilozófiát fogalmilag nem lehet meghatározni. Ezt a filozófiát maga védi ki ellene szóló, nyilvánvaló érveket azzal, hogy nem óhajt elmélet, ideológia lenne (sőt minden ilyesmit elszántan tagad), pusztán önmaga gyakorlatát kínálja a bármilyen fogalmak helyett. A távoli, magyar szemlélő a hippi világképből először az eszme tagadásokra, elhatárolódásokra figyelhet fel.
Ez az elutasítás szinte parttalan: minden tételes nemzetrendszerre érvényes. A hippik nem követik a beatnikek ekletikus befogadását, akik ellentétes gondolatokból is gátlástalanul hasznosították a nekik tetsző filolófiát és társadalmomtudományt hárítja el, de lemond az új baloldal vezérideológiáiról is. Sartre, szervezetet társadalom közegében, az elfogadott kommunikáció szabályai szerint közvetííti fogalmait.
A tételes világkép a hippiknek utálatos. Mi eredményez méggis hippiideológiát? Két, egymástól igen távoli, de a hippivilágban otthonosan összebékülő gondolatrendszer, pontosabban, e rendszerek önkényesen aláértelmezett elemei.
Az egyik keleti filozófiák - a Zen-buddhizmus, az ősi, modernizált indiiai tanok - minden korábbinál magasabb hulláma. A hippik esetében nemcsak a magányos szemlélődés megnyugtató bölcseleteként, hanem sokkal inkább az önjavítás, az énfeladás, a másokkal való zavartalan együttélés gondolati háttereként. Szorosan ide tartozik a kábítószerek - a hippivilág leginkább az LSD - folyamatos használata és a kábítószer-fogyasztás "megideologizálása". A különféle drogok, a "fű", meg a "sav" nem pusztán élvezeti narkotikumok, a szeretettransz elérésének kívánatos és szükséges lépcsőfokai.
Néhány jellegzetes vélekedés.
Maggie Gaskin huszonkét éves hippilányt kérdezi Leonard Wolf:
"L.W.: Mi olyan nagyszerű abban a "feldobódásban", amit a methedrin vált ki?
Maggie: Csodálatos! Olyan ragyogó, boldog dolog az egész! Mikor szedni kezdi az ember és a feje oké, akkor igazán gyönyörű. Olyan boldog érzés, hogy egyszerűen elsírom magam, pedig semmi okom sincs rá, de a kisugárzások olyan borzongatóak.
L.W.: Mit értesz kisugárzásokon?
Maggie: A kisugárzásokat. Ez nem metafora. Mindenkiből más-más szinten jönnek a kisugárzások. Színek, hangok, meg ilyenek. Néha aurákat is lát az ember...
L.W.: Mit értesz aurákon?
Maggie: Ez egy szín valaki körül, kiemeli a vonásait, vagy a teste körül, vagy az arcának valamelyik része körül jelenik meg. Az első alkalommal, amikor bennem volt a sav, csodálatos smaragdzöld volt az alapszín mindvégig.
L.W.: Végzel-e gyakorlatokat, hogy eljuss ebbe az állapotba?
Maggie: Csak most fogok neki. Úgy érzem ugyanis, hogy a savval fejest ugrottam a dolgokba és még nem voltam teljesen felkészülve. Most azonban szükségem van rá, mert a sav segíti, hogy ráébredjek, Isten mindannyiunkban ott lakozik, de nem mindannyian ébredünk rá erre. És ez az, amiről az önmegvalósítás szól. Azt jelenti, hogy felismerjük: Isten egy darabkája vagyunk és ha az ember tudatosan Isten egy darabkája, akkor világos, hogy kontaktusba és összhangba tud kerülni Isten többi darabkájával is....
Sandra Butler huszonöt éves hippilány mondja Leonard Wolf magtefonjába:
"Beszedtem egy csomó LSD-t. Már szedtem egy ideje az adagot és az lett a vége, hogy meztelenül rohangáltam a műúton és teljesen lerobbantam. Anyámnak kellett eljönnie és hazavinnie. Az ember egy csomó gyönyöer dolgot egyetlen nap alatt is meg tud tanulni, egyetlen savutazáson. Csináltad ezt valaha is: levetni a ruhát az erdőben sétálni? Mikor egyedül vagyok az erdőben, az más, mint ha a többiekkel járnám a természetet. Egy új világ. Elég merész voltam akkoriban, hogy a szememmel kísérleteztem. Hallottam azokat a gyönyörű hangokat, mintha csak minden suttogta volna, hogy vegyem le a ruhám. Így hát levetkőztem és teljesen egyedül voltam, de azért éreztem, hogy a társadalom ott van az oldalvonalon. Úgy éreztem, mintha a fákkal kellene szeretkeznem, de egész idő alatt tudatában voltam a társadalomnak. És elhatároztam, hogy megszabadulok tőle...
Eszünk ágában sincs moralizálni a kábítószerkultuszt a hippimozgalom szembeötlően dekadens tüneteként említeni. De ténykérdés, hogy az LSD folyamatos fogyasztása (legalábbis a fogyasztók jelentékeny hányadára) veszélyes. A tartós hallucinogén állapot előbb tudati, majd fiziológiai károsodást okoz. William S, Burroughs, a neves regényíreó, igazán belülálló ahhoz, hogy véleményét hitelesnek fogadjuk el. Akadémia: dekondicionálás című tanulmányában így ír:
"Az erős hallucinogének: az LSD, a meszkalin, apsylocibin, a dm-N, a bannisteria caapi sokkal veszélyesebbek, semmint apostolaik beismerik. A LSD gyakran kóros rémülettel jár és már egy normális adag is okozott halált. Emlékszem, mikor egyszer Putumayóban utazgattam és egy hétig lázasan feküdtem egy Macoa nevű városkában, elmesélték nekem egy kaliforniai fiatalember történetét, aki ha jól emlékszem, diák volt és hitt a telepátiában. Lorcát olvasott és a "lélekbore"ral, a bannisteria csapival akart kísérletezni, amit a helybeli indiánok "yage"-nak hívnak és a berujo össze is kotyvasztotta főzetét, akkora adagot, amekkorát maga szokott bevenni, aki negyvenéves volt már és átnyújtotta a szerencsétlen utazónak: az pedig egyetlen iszonyú, fájdalmas sikolyt hallatott és berohant az őserdőbe. Egy kis tisztáson találtak rá, ahol görcsökben fetrengett haldokolva. A brujo ellen nem emeltek vádat, hiszen a városi ember csak azt kapta, amit kért. A gonosz vénember néhány évvel később engem is megmérgezett. Ám én emlékezve elődöm sorsára, elláttam magam hat nembutálkapszulával és húsz kodeintablettával és valószínűleg csak elővigyázatosságomnak köszönhetem, hogy még élek. Még így is órákig feküdtem kínba és rettegésbe merevedve a brujo kunyhója előtt. A különböző emberek számára elviselhető adagok nagysága erősen változik és a brujo napi adagja, amitől ő csak erőre kap, könnyen halálos lehet egy kezdő esetében. Ezek a szerek a változó nagyságú adagoktól eltekintve is nagyon különböző reakciókat váltanak ki az emberekből és ami az egyiknek biztonságos adag, veszedelmes lehet a másiknak. Az LSD folyamatos élvezete egyes esetekben őrjítő, kóros jóindulathoz vezethet, a veterán LSD-s belemosolyog az ember arcába és elfogadva olvassa arcodon gondolataidat. Mindezek a szerek tagadhatatlanul veszélyesek lehetnek és szánalmas testi és lelki állapotba juttathatják az élvezőjüket."
Tegyük ehhez hozzá, hogy az LSD-kultusz legfőbb teoritikusát, Timothy Leary mestert nemcsak a burzsoá állam osztályelnyomása juttatta börtönbe, hanem az a kétségtelen tény, hogy pszichodelikus kísérletei számos fiatalkorú megbetegedését, sikertelen és sikeres öngyilkosságát, halálát okozták. Gondolatmenetünk szempontjából az egészségügyi érveknél nem kevésbé fontos, hogy a hippiközösség, a csoporttagok közérzete szüntelenül mesterséges: művi úton, a természetes emberi állapot folytonos meghamisításával, túlcsigázásával teremtődik meg. Közel-kelet-európai szemmel nézve némiképp kiábrándító, hogy a hippik közösségi gondolkodásának és létezés-formájának a sav kell, hogy legyen az egyik fontos szabványazonosítója.
A keleti filozófiákkal társult pszichedelikus kultúra mellett kevésbé tudatosan érvényesül, de szövegelemzéssel lépten-nyomon felderíthető: a hippimanifesztumokban korunk ügyeletes diadala, a "kommunizmus gyermekbetegségének" tartó vírusa: a régi-új baloldali anarchizmus. Proudhont és Bakunyint együtt idézik Marx-szal. Sorelt Leninnel, Cohn- Benditet Castróval és Gueravával. Ebből az elegyes, ösztönös anarchista látomásból következik minden társadalmi szerkezetnek, mint intézményesült, az emberi szabadságot és az emberi önmegvalósítást gátló, személytelen totalitásnak az elutasítása: szervezett gazdasági folyamatok,az áruelemzés, árucsere, árufogyasztás utálata, s leginkább az állam, az államiság intézményének, a döntési és végrehajtási szerveknek a gyűlölete.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-29 11:19:49, hétfő
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával.)
A hippimozgalom azért keletkezett, létezett és halt el, mert megtagadta az adott, rajta kívül létező világot.
Ezt a megtagadott világot a hippigondolkodás részben hitelesen érzékeli, részben mitikussá növeli
A "fogyasztó", a "jóléti", az "ipari", a "posztipari" társadalom világa, hogy a modern szociológia látványos jelzőiből használjunk néhányat. Vagyis az ötvenes-hatvanas évek késő kapitalizmusa, annak is legfejlettebb változata, az amerikai minta.
Mit gyűlöl, mit tagad meg ebből a világból a hippi?
Leginkább a gazdasági alapszerkezetet. A javak megtermelésének, elfogyasztásának és újratermelésének körforgását. Természetesen a kizsákmányolás - a megtervelt javak igazságtalan elosztása - tényét, fogalmát is tudja és elutasítja. Tagadása azonban általánosabb. A hippi a szervezett munkafolyamatban is az elidegenedés ősforrását fedezi fel: emberellenesnek tartja, ha egy munkás, technikus, tisztviselő nyolc, vagy hat órában napról napra, hétről hétre, évről évre ugyanazt a fizikai, vagy adminisztratív , vagy szellemi munkafolyamatot végzi, a hét végi szabad időben ugyanolyan gépiesen újítja meg önmagát, amilyen gépiesen hét közben dolgozott, s a következő hét kezdetén gépiesen folytatja elidegenenült munkáját.
A gazdasági szerkezet bírálata így vált át egy totálissá mitizált életmód totális bírálatává. A hippi szemében a földkerekség legutálatosabb emberfajtája a square, egy magyar fordító találó kifejezésével: a polgár.Aki szorgalmasan végzi napi munkáját, mintaférj és jó családapa, jogosan bízik a fizetésemelésben, rendszeresen cseréli, egyre jobb márkára a kocsiját, bérlakásából a kertes suburbba vágyik, öltönyt, fehér inget, nyakkendőt visel, engedelmesen szolgálja alig ismert, közvetlen hivatali felettesét, az ismeretlen, közvetett főnököket meg az őket is irányító establishmentet, a Rendszert, a Létesítményt. És úgy hal meg, hogy szorgos életének értelme nem volt, nyoma sem marad.
Peter Berg (radikális hippiaktivista, korábban egy pantominegyüttes tagja, utcai színházi előadások szervezője, majd a diggermozgalom egyik megalapítója) egyebek között ezt mondja Leonard Wolf (interjúkötete A szeretetnemzedék hangjai - Voices from the Love Generation, 1969 - címmel jelent meg) magnetofonjába, 1966-ban, huszonhét éves korában:
"Úgy nőttem fel, hogy mindenki így szólított: Hé, te! El se hinnéd, hogy az emberek mennyire tehetetlenek e társadalomban. Lehetsz különc, lehetsz egyéniség, lehetsz komédiás, vagy művész, lehetsz kamasz, lehetsz asszony - de nem lehetsz ember. Nem hiszem, hogy az ember lehet a társadalmi hatalom árnyékában... Délen nőttem fel. Délen a hatalom kimutatja a foga fehérjét. Dél-Georgiában a fehér prolikat "floridai csóringereknek" hívják. Engem is kiközösítettek a társadalomból - a négernyaló, New Yor-ki jenki zsidót. Mikor még nem voltam "négernyaló" a társadalom, amelyben felnőttem, így vagy úgy, de mindig sakkban tartott. "Mit szólnál, ha egy koksz a nővéreiddel hálna?" - ez volt a nagy talány... Olyan mély belső ellentmondások feszítik ezt a társadalmat, hogy az ország a fasizmussal vált egyenlővé. A Generál Motors-i fasizmussal. Ez itt a front. Életünk forradalmi tartalmat kap a Generál Motors-fasizmus árnyékában. Reméljük, hogy leélhetjük életünket és megvédelmezhetjük. Ebben a társadalomban a kultúra törvényenkívültjei vagyunk. Az új társadalom politikai mozgatóerejévé váltunk, mert egy új civilizációt élünk..."
(Takács Ferenc fordítása)
Eddig Peter Berg, a huszonhét éves hippi: "egy hang a tömegből". Allen Ginsberg a fogalom eredeti értelmében sosem volt hippi, de nála nagyobb hatást talán senki sem gyakorolt a mozgalomra. Ginsberg, a rangos költő, a negyvenkét éves férfi Reneszánsz vagy halál című dolgozatában (pamfetjében, kiáltványában, lírai programnyilatkozatában) így vélekedik:
"....Az élet egy amerikai számára manapság dögletes közmagány Technikából Bábel tornyát emeltük magunk köré és a szó szoros értelmében a mennyek felé nyújtóztunk (lásd a Geminit), hogy elszökjünk planétánkról. Túl nagyra nőtt új, óriás népességünk gigászi fémszuperstruktúra függvénye: táplálkozása és utazása tőle függ. A bennünket körülvevő, elképesztő gépezet szabályozza gondolatainkat, érzelmeinket és érzéki benyomásainkat és egyre szorosabban bogozza ahhoz az anyagi mindenséghez fűző lelki rabszolgaságunk kötelékét, melybe a pénzünket fektettük...Hogyan változtathatnánk meg mi, amerikaiak a gondolkodásunkat? Mert ha nem változik meg, akkor gépek kérge fogja bevonni a foldgolyót, szervetlen fémköd és a vad erőszak, a tömeggyilkosságok ideje következik el. Már most is borzalmaknak vagyunk tanúi.. Mihez kezdjenek a fiatalok, akik szembetalálják magukat bolygónknak eme amerikai elképzelések szerint kialakított arculatával? A legérzékenyebbek és sokan a "legjobb koponyák" közül kivonulnak a társadalomból. Bebarangolják a nemzet testét, szüleik arcát fürkészik, hosszú Ádám-hajat hordanak, a nyomortanyák közösségétől elzarándokolnak Big Surbe és mezítelenül élnek az erdőkben, látomásra várnak, szemlélődnek és úgy laknak a Lower East Side-on, mint erdei remeték. És összesereglenek ezrével San Franciscóban, a Golden Gate Parkban, hogy kinyilvánítsák békevágyukat fantáziatüntetésben, melyek többek, mint egyszerű tiltakozások a vietnámi háború ellen. Pöttyös ruhákba, kobzosok köntösébe, udvari bolond gúnyájába öltözött fiatal férfiak és nők léggömböket visznek és táblákat: "Johnson elnök, imádkozunk éretted!", gyülekeznek, hindu és buddhista szövegeket énekelnek, hogy lecsitítsák a planetáris kocsmai verekedésbe bonyolódott polgártársaikat..."
(Bart István fordítása)
Végezetül: egy kerek (nem kerekített) hippisors az értelmiségi változatból. Modellként tanulmányozható szöveg ahogy Steve Levin, költő és a San Franciscó-Orecle egyik szerkesztője jellemzi önmagát Anne Lombard francia szociológusnőnek, 1969-ben.
"Ebben az inkarnációban harminc évvel ezelőtt születtem New York államban. Apám tudományos kutató volt a bostoni műegyetemen. Anyám a chicagói egyetemen volt professzor, angol irodalommal foglalkozott. New York államban nőttem fel. Tizenhét-tizennyolc éves koromban beiratkoztam a miami egyetemre. Közben dzsessz-zenészként dolgoztam. Tizenhat éves voltam,amikor először vettem kezembe a hangszert. Később tollat is vettem kezembe...Miami négernegyedében dolgoztam, ott is laktam, egy dzsesszklubban játszottam, ahol még egy pohárral se hajthattam le, mert ott az ember huszonegy éves korában lesz nagykorú. Olyan zenészekkel dolgoztam, mint Al Hage, Al Corsino, Cannonball Addlerly... Mire huszonegy éves lettem, ráuntam a zenére. Valahogy nem tudtam magam eléggé kifejezni benne. A Dhamnapada felébresztette bennem az érdeklődést a buddhizmus iránt, a könyvet egy buszmegállóban újítottam, zsebkönyvkiadásban. Huszonegy éves koromra már négy hónapja éltem valami nagyon fura, skizofrén viszonyban a zenével és amíg éjszakánként dzsesszzenészként dolgoztam, napközben teljesen aszkétaéletet éltem.
Leálltam a kábítószerekkel is...
Hogy mikor álltam rájuk? Mikor először iskolába mentem, füvet kezdtem szívni amphetamnokat szedtem. 55-ben még sehol sem lehetett igazi pszicjedeikus dolgokat kapni. Meszkalin volt ugyan, de keveseknek és kevés....Majd bediliztem, olyan nehéz volt a buddhista elveket összeegyeztetni azzal, amire rá voltam programozva. Be is utaltak egy New York City diliklinikára 58-ban. Húszéves voltam akkor. Vagy négy hónapig voltam ott és közben kezdtem el írni. 1959-ben, újév napján léptem le. Akkor már volt pár barátom New Yorkban a Village-ben. Írtam és közben John Mitchellel kezdtem dolgozni, a Gaslightnál és szerveztem az ottani első rendszeres versfelolvasásokat...
Ez még a beatbuli volt. Allen Ginsberg, Gregory Corso is a körünkhöz tartoztak. Aztán, vagy négy hónapra rá, hogy ezt elkezdtük, úgy alakultak a dolgok, hogy otthagytam az egészet... Aztán megjelent a könyvem, az első könyvem, én meg csak lógattam a lábamat. Körülbelül egy évig... Kábé egy évvel később a Viillage Voice nagyon szépen méltatta a könyvet. Feldobta a könyvet, vették is, csak néhány példány maradt belőle... Úgy három-négyszáz példány elment. És meg is házasodtam...
Hogy ki volt a feleségem? Egy kis nimfomániás, az volt. Három évvel volt fiatalabb nálam. Én huszonegy éves voltam, ő meg tizennyolc. Együtt mentünk keresztül az összes nehézségen és átalakuláson, míg úgy két-három év múlva elegünk lett egymás kölcsönös előmeneteleiből és el tudtunk válni anélkül, hogy a falnak mentünk volna... Aztán az élet zajlott tovább és körülbelül akkor, mikor már úgy volt, hogy szétmegyünk, ráfáztam és be kellett vonulnom a börtönbe - hat hónapra. Három évet kaptam, de mert egy rakás művész,meg író New York Cityben elkezdte verni az asztalt, hogy "nem vághatnak sittre, nagyon jó író meg minden" - ennek volt valami foganatja, úgyhogy hat hónap után feltételesen szabadlábra helyeztek.
Hogy mire fáztam rá? Marihuánát találtak nálam. És mindenféle változáson estem át. Kezdtem megszerezni a meghatalmazásomat, az asztrális meghatalmazásomat. Mikor kikerültem a sittről, huszonöt éves voltam. A huszonötödik születésnapomat a börtönben ünnepeltem. Nem is volt olyan rossz a börtön, mert rövid idő alatt valami csuda dolog történt velem. Egy héten belül, hogy bekerültem, a börtönújság szerkesztője lettem, pedig volt ott egy másik elítélt is, aki evvel foglalkozott, kilenc hónapig várt arra, hogy a szerkesztő szabaduljon és ő átvehesse a dolgot. Amikor megérkeztem a börtönbe, akkor már másfél éve dolgoztam szerkesztőként a Federick Fell Kiadónál, New York Cityben. Ezt persze gyorsan megtudták ott benn, aztán a krapek odajött hozzám és azt mondja: "Fogalmam sincs, hogy mi az a szerkesztés, szóval, ha át akarod venni tőlem, oké:" Át is vettem. Állati baróul ment, én a dolog egyik részéhez értettem, ő meg a másikhoz és nagyon jó újságot vágtunk össze. Rikers Review volt a címe, mert a műintézet a Rikers Island City Börtön volt. Akárhogy is, kinn vagyok a sittről, az első könyvem is kinn van és külön vagyok a feleségemtől. '59-ben már pszichedelikus szereket szedtem. Először meszkalint, csak annyit tudtam szerezni elsőre, hogy belebetegedtem, de igazából nem dobott fel. A fű nem tett rám pszichedelikus hatást. Most már úgy látom, hogy a fű meg a jóga között nagy az összefüggés. Pontosabban: minden a jógával áll kapcsolatban. A jóga egyesülést jelenti Istennel oly módon, hogy a kibontakozás szelleme és mindaz, amit tiszta igyekezettel tesz az ember, csupán az emberrel önmagával van kapcsolatban és ez az Isten. Isten bennünk lakik..
Véleményem szerint az ember a világegyetem felezőpontján áll. Véleményem szerint legalább annyi külső világ van, mint ahány belső, szó szerint. Véleményem szerint legalább annyi konstelláció van a bensőnkben is, mint ahány a tejútrendszerben. Véleményem szerint minden egyes sejt - a létezés szó szerint vett aspektusában - egy-egy könyvtár, mely a teljes genezis tárházát rejti magában, annak a történetnek a tárháza, mely egészen a mai napig az ember fejlődése során végbement, attól a pillanattól kezdve, hogy a villám felgyújtotta a kambrium kori tőzeget. De minden egyes sejt nemcsak egyszerűen az eddig elért tudás végösszegét tartalmazó könyvtár, hanem az az egység, az életnek az az atomja is, amelyről a Gitában Brahma azt mondja Krishnának: "Egy atom énbelőlem fenntartja az egész világmindenséget." Értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy azért tartja fenn egyetlen kis sejt élete az egész mindenséget, mert valamennyi sejt képes arra, hogy létezése során mindenfajta hatást átéljen, akár tudatosan, akár nem.
Egy időben azt terveztem, ha majd egyetemre megyek, asztfofizikus, vagy atomfizikus lesz belőlem, vagy valami ebből a tésztából, de rájöttem, hogy matematikával foglalkozni nem lett volna az a költői buli, ami akkoriban telezsongta a fejem, bár még nem is láttam neki az írásnak. Úgyhogy ejtettem a dolgot és most minden a legnagyobb rendben megy, mert eljutottam odáig, hogy a költészet és a spirituális elmélyülés teljes egységet alkot bennem: sikerült tökéletesen kirajzolnom a tökéletesség körét és most éppen azon a módszeren dolgozom, melyet genetikus jógának neveznek. Nem akarok belemenni a részletekbe. Tulajdonképpen a mahalilát alkalmazom a mikrokozmoszra és a genetikus jóga egész gondolatsorának a lényege az, hogy ... szóval, két kiindulási pont van: mindaz, ami a szellem világában létezik, az összes erő, akár karmának hívjuk, akár nem, az összes szellemi törvény, mindez fizikai szinten létezik. Például a karma közvetlen kapcsolatban áll Newtonnak avval az elméletével, hogy minden erőhatás egy vele egyenlő nagyságú ellenhatást vált ki. Eistein relativitáselmélete azt mutatja meg, hogy milyen is az idő valójában, ugyanakkor megmutat valamit annak a kettőségnek a feloldásából is, mely a látszat és az illúzió között feszül.Egyszóval most ezzel foglalkozom: egy tudományos, nyugati elmélettel, mely mindazonáltal közelebb visz a dolgokhoz, a ponthoz, ahol a kígyó a saját farkába harap. Ami most a fejemben forog, biztos vagyok benne, hogy másokat is foglalkoztat: talán nem is írókat, inkább jógával foglalkozó tudósokat, akik a költészet felé haladnak. Én viszont költő vagyok, aki a tudomány felé halad, de akinek van már némi múltja. Ez az én eszközöm, hogy feloldjam azt az előzetes beidegződést, amely megakadályoz abban, hogy a fátyol mögé hatoljak.
Hogy mit értek ezen? A születésemet. A fehér kórházi szobákat, a négyszögletes ajtókat a házunkban, az öltönyöket, nyakkendőket, iskolát... Véleményem szerint a fejlődés avval kezdődik, hogy az ember elmegy, továbmegy, megy...ha statikus az ember, akkor nem fejjődik. Én bizony elmentem. Már nagyon korán, tizenkét éves koromban elutasítottam ezt a középosztálybulit. Komoly összeütközéseim voltak a szüleimmel...de ez nem fontos. Inkább az, hogy a középosztálybeli zsidónak Albanyben, New Yorkban semmi dolga sincs, csak az, hogy elmegy táncolni valami gennyes zenére, s ott eszi a fene a Zsidó Közösség Központja körül. Ezt nem bírta a gyomrom, úgyhogy kinéztem magamnak egy klasszul gépesített bőrdzsekis társasásgot Albanyben, egy galerit és velük töltöttem öt-hat évet, együtt futottam velük. A galeriben az a szabály, hogy nem fogadják be rögtön az embert. Próbákon kellett keresztülmennem, ami ...már nem is emlékszem, hogy miken... talán pár verekedés, vagy egy motorbicikli-verseny, már nem is emlékszem... Betintázni, verekedést kezdeni, valami ilyesmi volt. Olyan dolog volt ez, melyet nehezen intéztem el magammal, mikor később a buddhizmussal találkoztam.
Volt egy pont, nem is tudom már, mikor, egyszóval volt egy pont, amikor azt mondtam, oké, négyszer hét az huszonnyolc. Huszonnyolc éves vagy. Itt az idő vagy köpsz az egészre, vagy leszállsz a marihuánáról. Ha továbbra is ezt a csempésző, "a heroint hol szedő, hol nem szedő, nagyon okos, de egyáltalán nem öntudatos" játékot akarod játszani, hát rajta, csináld, de jó, ha tudod, hogy így beletiporsz mindabba, amit a buddhizmus tanít. "Nem, nem érdemes!" És mindazt a hősködést és kalandot, amit korábban annyira élveztem, nem dobtam el magamtól teljesen, hanem irányt szabtam nekik. Nagyon sok energiára volt szükség, mindenféle kétségek jöttek, hitetlenkedések és csak lassan tudtam továbblépni.
De mondok egy konkrét esetet. San Franciscóban voltunk kábé másfél évvel ezelőtt és azt mondtuk: "Gyerünk a vadonba!" és a csaj meg én is eltisztultunk a vadonba. Mikor annak idején Mexikóban voltam, egy nagyon nehéz, különleges puskát vittem magammal, hogy majd vadmacskára vadászok, pedig nem is vadásztam azelőtt még soha. Szóval kinn vagyunk a vadonban és mondom: "Azt hiszem, csinálok egy-két kígyóbőr táskát meg ilyesmit" és megöltem egy kígyót. Nagyon nagy kígyó volt, volt vagy hat láb hosszú és egész vastag. Gondoltam: "Milyen szép bőre van!" Aztán nekiálltam a machetémmel, lefejeztem és rádöbbentem, hogy reszketek és belém hasított, hogy megöltem valamit, ami olyan, mint én! Teljesen lerobbantam! És rádöbbentem, hogy ez az utolsó, hogy véget vetek ennek az egésznek. Többé nem ölök meg senkit és semmit, nem veszek el életet. Nem használok fel élőlényeket a saját céljaimra, nemcsak hogy egy kígyó bőrét nem nyúzom le, de a más emberek pszichéjét sem befolyásolom a magam célja érdekében. Valószínűleg ez volt az én egyik negy pszichedelikus élményem é s abban az időben, azt hiszem, nemi s dobott fel annyira a fű...
A szerek nem feledtetik el a magányt, semmi sem távolítja el az embert a saját személyiségétől. A savval kapcsolatos egyik felismerés az, hogy a személyiség olyan kemény, mint a kagylóhéj és csak önelhatározás alapján, munkával változtatható meg. Mert leszállhat az ember a tudattalanjába és megpillanthatja annak a fának a támasztékait és gyökereit, ami a személyisége. Az ember felismeri a mindenség és a lelke közötti ökológiai egyensúlyokat...látja az ember, hogy mik a cikijei, le ugyan nem győzheti. Ez már félig annyit jelent, hogy az ember érzi: átjárja az életerő. Nem kell többé küszködnie vele, neki kell kezdenie a kimunkálásának. Nem szabad hagyni, hogy az életerő parancsoljon az embernek, egyszerűen döntetlenre kell törekedni.
Azt hiszem, a szerek élvezésének sokféle oka van. De soha nem tapasztaltam, hogy - az egy heroin kivételével - a szereket menekülésre használták volna. De nem is tud az ember semmitől sem meglógni.
Azt hiszem, a hippiközösség vagy elherdálja magát a dilizésben, vagy továbbhalad és azzá válik, ami.... történelem. Látom mindkét lehetőséget. Több szentet látok magam körül, mint ahányat valaha is láttam. Itt vannak, jönnek, többen elmennek és viszik a tudást magukkal máshová. Tényleg ez fog történni. Több szint van, Spirituális szempontból, azt hiszem, hogy az emberek elkezdenek a saját fejükben bízni és ezért nem fognak annyit cikizni a mások cikijein. Szabadabb, közvetlenebb környezet alakul ki. Az ember megkeresi magának azt a szférát, ahol avval foglalkozhat, ami neki tetszik. Nem hiszem, hogy az ember mindig dolgozni fog. Azt hiszem, betelik a pohár, azt hiszem, egy idő után senki sem fog a futószalagok mellett dolgozni, mert már nem kellenek senkinek azok az autók, amelyek lejönnek róla. Részben így fog történni. Szétolvad az egész. Az ember tele lesz a műanyaggal. Túladagolta magának... A társadalom meg fog dögleni, de az egyén él tovább. Újjászületés lesz. És ezt az újjászületést valószínűleg az fogja jellemezni, hogy szabadabbra fogják a törvényeket és alkalmazásukat. Nem lesznek törvények a szerekről meg a nemi "aberrációkról", ahogy ők nevezik. Nem lesznek törvények... a könyvekről és cenzúra sem lesz. És persze nem lesz halálbűntetés. De ez még csak most alakul. Minden most alakul. Igen. Ez nem a jövő zenéje. Az egész dolog már sínen van...
Nem, nem tartozom átmeneti mozgalomhoz. Én vagyok: Steve Levin vagyok, költő és résztvevő. És benne vagyok valamiben, ami történetesen egy mozgalom és azért nagyszerű, mert szelídebbé teszi a résztvevőket..."
(Takács Ferenc fordítása)
"Krómvilág", "plasztikvilág", "linóleum világ", műanyag világ" mondják többen is kötetünk szereplői közül az elhagyott, kinti társadalomra. A fogalmazás - mint annyiszor a hippivilágban - metaforikus: képileg kifejező, fogalmilag homályos. Az uniformizáltság,a műviség, az elidegenedés világát jelöli, amely maga mögött hagyva életmódját megváltoztatva, a hippi átlép a "szabadság birodalmába"- |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-28 13:20:32, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. Borsodba a dögök a hetvenes években települtek, az árnyékvilág a szipusokkal, hajléktalan ciszternás lakóival a '90-es években kezdett megjönni, ezek már saját bankbetétekkel rendelkeznek a városban, folyamatosan történik emelésük, elhelyezésük, élelmezésük.)
Családi és törzsi kéglik: A haighti hippivilág élete a (nem rokoni kapcsolatra épülő) nagycsaládokban, törzsekben, kommunákban és az "óvóhelyeken" zajlik. Ezek a szállások több mérföldes körzetben behálózzák egész Haight-Ahsburyt. A kéglikben hol "kommunának", "családnak", "törzsnek", hol pedig "testvériségnek", vaegy "a beatzene testvériségének" nevezett csoportok élnek. Ezek a formációk meglehetősen állandóak, bár a tagok cserélődnek. A sziklát jelentik, amelyen a Haight felépült.
Az a kégli, amelyben körülbelül hatszor jártam, eléggé jellegzetes hely volt. Körülbelül nyolc állandó lakóval, akik lehetőségeikhez mérten valamennyien részt vállaltak a havi százötven dolláros lakbérből. Az állandó lakók közé tartozott Bill, aki egyebek mellett marihuánát és savat árult, Marta, a kicsit dundi, de különben nagyon szép lány, Bud és Nancy, akik állandó pár voltak, és "lehet", hogy egyszer majd összeházasodnak, egy Gerry nevű fiú és mások. A lakás ezenkívül "óvóhelyül" is szolgált. Ezért a nyolc "állandó" lakón kívül mindig legalább négy, de olykor tíz átutazó szállóvendége volt a kéglinek. Feleségemet, engem és a lányokat is szívesen befogadtak hálótársnak. Mindenki nagyon szívesen látott bennünket, meginvitáltak, hogy osztozzunk velük ennivalójukban és a kégli nyújtotta egyéb előnyökben. Ez mindenekelőtt marihuánát és egy bizonyos mennyiségű LSD-t jelentett.
Gerry azelőtt Marta kéglijében volt állandó lakótárs, de kidobták, mert "valami hülye állat azt hazudta, hogy ellopta a pénzét". Magas, harminc év körüli fiatalember volt és a legcinikusabb hippi, akivel találkoztam. Gerry jellegzetes képviselője volt annak a jelentékeny számú hippinek, akinek az útja a bűnözéssel határos heroinvilágból a börtönön át vezetett a Haightre. Legalább hússzor ült börtönben, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményektől kezdve erőszakos nemi közösülésig mindenféle váddal.
Igazi "részeg és szobafestő volt, ebben a sorrendben", anyja "szent hempergő, prédikátor, tudja, olyan, aki széttárja a karját és hallelujjázik, meg dicsőség-neked-Jézusozik - meg más ilyen marhaságokat csinál". Gerry mostohaapja életfogytiglani büntetését töltötte egy állami börtönben.
Felelős közösség: A Haight nemcsak törzsekből, tarka látványból, hangzavarból, love-inekből és bizarr hippiuniformisokból áll. Közvetlenül a felszín latt ott munkálkodik a hippiközösség vezetőinek és tagjainak egyre növekvő számú csoportja. Ők nem a külső társadalom "jólét lelkei", hanem maguk is tagjai az új közösségnek.
A helyzet alakulása szükségessé tette, hogy a hippik szervezeteket alakítsanak. A csoportok legfontosabbika a diggerek, akik egy XVII. századi angol altruista, földművelő, vallási társaság nevét vették fel. A haighti diggerek ingyenélelmet, szállást nyújtanak a rászoruló hippiknek és ezenkívül ingyen szállítják őket egyik helyről a másikra. (A San Franciscó-i csoporthoz hasonló független szervezetek működnek Los Angelesben és a New York-i Est Village-ben is.) Hasonló szervezet a HAJSZ, a HIP Munkaközvetítő, mely hatezer félállásról vezet jegyzéket, meg a Huckleberry's, amely szökevényeknek nyújt otthont. Természetesen továbbiak vannak alakulóban.
A diggerek ingyenboltjaikat (fehéreknek és feketéknek) azért tartják fenn, hogy ily módon fejthessék ki nézeteiket szeretetről, pénzről, kereskedelemről, árucseréről.
Azt tartják a legfontosabbnak, hogy minden nekik juttatott adományt szeretettel adjanak az adakozók. Közszájon forog közöttük a történet egy gazdag özvegyről, aki egy tízdollárost nyújtott át a digger közösségek alapítóinak, de úgy, mintha valami nagy kegyet gyakorolna.
Erre az egyik digger állítólag meggyújtotta a pénzt, mondván, hogy "csak szeretettel adott adományokat fogadhatunk el."
A diggerek sok ingyenélelem-osztásán vettem részt a Golden Gate Park kiszögellésében. A nagy kannákból sok száz embernek kimért étel ízletes és tápláló volt. A hippiközösségben sokan rendszeresen a diggerek konyhájáról élnek.
A másik jelentős szervezet a HAJSZ. Célja, hogy jogi védelmet nyújtson a hippiknek. Mindazok közül, akikkel utazásaim közben találkoztam, legalább a felének volt folyamatban valamiféle bírósági ügye.
Többnyire kábítószerek birtoklásának vádjával tartóztatták le őket.
Nyilvánvalóan hasznos szervezet a Kapcsolótábla is. A csoport főhadiszállása több háztömbnyire van Haight-Ashburytől és mindennel foglalkozik, aminek valami köze van a Haiight életéhez. Ottjártamkor éppen iskolát akartak szervezni a hippigyerekeknek, további óvóhelyeket és élelmet próbáltak biztosítani az újonnan érkezetteknek, ezenkívül segítettek a diggereknek az ingyenélelem megszerzésében és a HAJSZ-hoz hasonló jogi védelmet is nyújtottak, ahol ez szükséges és lehetséges volt...."
(Bart István fordítása) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-28 12:52:42, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. Az ötvenes évek végén Csoki nevű kutyájuk volt nagyapáméknak, nagyapa tüdőrákban való meghalása után a kutya patkánymérget evett és elpusztult.Állítólag Shuszter Lóránt patkánynak mondott önszaporodó mozgósította a Pokol Angyalait a többi közösséggel együtt. A motoros hippik e könyv ismétlésekor felvonultak a Balaton körül. Orbán Viktor a patkós pokol jelű kormányával is vásárolt motort, de kiöltözötten, megtisztultan ült fel motorjára. Lényegében a magyar értelmiséget jelentik ezek a kezdetek.)
Olykor rendkívüli love-ineket rendeznek. Amikor én a Haightben folytattam kutatásaimat, Csokoládé George temetésének alkalmából tartottak a szokástól eltérő love-int. Csokoládé a Pokol Angyalai közé tartozott és egy bennszülött szerint a Haightben "mindenki ismerte és szerette". Egy Teddy Beare nevű hippi (bizonyára azért hívják így, mert rendszerint semmi sem fedte hatalmas, szőrös mellkasát) éppen akkor tért vissza könnyezve a parkbéli "temetési szertartás"ról. Ő mesélte nekem, hogy "milyen gyönyörű fickó volt Csokoládé."
"Tudja, Csokoládét élete virágjában vitte el a halál. A kanján (motorkerékpár) kocogott a Haight Sreeten, amikor egy nyavalyás turista elütötte az autójával. Az eset lesújtotta az egész hippitársadalmat...
Most éppen gógyis vagyok a savtól, de azért megmondhatom magának, hogy Csokoládé gyönyöreűséges fej volt. Isteni temetési szertartást rendeztünk neki! Mindenki begógyizott és feldobtuk magunkat. De biztosan maga Csokoládé is így szerette volna."
A ravatalozóban rendezett hivatalos szertartáson csak a Pokol Angyalai jelentek meg. De a nagy szertartást, a love-in temetést a Golden Gate Parkban tartották. A "temetésen" legalább két-háromezer hippi és több száz Angyal vett részt.
A Pokol Angyalai a hatalmas tömeg közepén helyezkedtek el, a közönséges hippiktől elkülönülve. Ők voltak az esemény elit résztvevői.
A szertartás körülbelül déli egy órakor kezdődött, hatalmas mennyiségű bor és sör elfogyasztásával. Nem sokkal később a tömeg nagy része már marihuánát szívott és savat csöpögtetett. A tömeg közepén csoportusuló Angyaloknak és hippiknek jutott a marihuána, a sav, a sör és a bor nagy része - bár a körülöttük nyüzsgők is jócskán kivették részüket a szertartásból. Annyira nyíltan fogyasztották a kábítószereket, hogy hangosbeszélőkön mondták be, hová menjen, aki ingyen kábítószert akar.
A Big Brother and the Holding Company, a környék egyik legjobb pszichedelikus zenekara, izgató zenét játszott. A zenekar nagy slágerétől, a Bye, Bye, Baby, Bye, Bye-tól őrjöngött legjobban a gyásznép.
Minden számtól, minden elszívott mariihuánás cigarettától, minden LSD-tablettától egyre vadabb és szertelenebb lette a gyászhappening. Zajos és féktelen volt a temetési love-in és mindenki nagyszerűen érezte magát. Aztán később nemcsak Teddy Bearetól, hanem több más Angyaltól is hallottam, hogy "Csokoládé George maga is így szerette volna."
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-28 11:00:24, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával)
...Mint mozgalom és mind irodalom (zenében a beat mást, időrendileg is, tartalmilag is tágabbat és bizonytalanabbul meghatározhatót jelent, taglalása nem tartozik tárgyunkhoz.) A mozgalom születési helye San Francisco, születési ideje 1957. Elszórt kezdeményezések után itt és ekkor tette közzé a költő-kritikus Kenneth Rexroth az Evergreen Review című folyóiratban néhány fiatal lírikus verseit, köztük Allen Ginsberg nagy költeményét, a mozgalom programversét, az Üvöltést. Ugyanez évben jelent meg a beatirodalom alapregénye, Jack Kerouac Útonja. Az irányzat a hatvanas évek elején keltette a legnagyobb érdeklődést, a hatvanas évek második felére elenyészett ,utódcsoportokra bomlott, magányos írókban folytatódott, vagy apadt el.
Mint áramlat, a beat helyét a hippi foglalta el. Elődétől eltérően reprezentatív írók, sőt bármilyen írók nélkül. Kreouac meghalt, William S. Borroughs a maga társtalan útját járja, egyre különösebb, esztétikailag mind kétségbeesettebben megfogalmazott tapasztalatokkal. A beatnemzedék három vezérköltője - akarták, nem akarták - nem maradt egy kívülálló szubkultúra írója, újabb könyveik a "hivatalos" amerikai irodalom eseményei. Corso és Ferlinghetti végső teljesítménye még felmérhetetlen, de íróságuk vitathatatlanul "intézményesült". Ginsberg korunk egyik nagy költőjévé emelkedett, s lírai eredmények holdudvarában másodlagos, mellékes szerep, hogy - mint könyvünk is tanúsítja - a hippimozgalom rangos vezéralakja, kerekasztalviták, sokszemélyes interjúk részese és intellektuális tanácsadója.
A hippiket - egyebek mellett - az különíti el a beatnikektől, hogy nem teremtettek művészetet. Szervezetlen mozgalmukat fontosabb teljesítménynek, a gyakorlati önmagvalósítás példájának szánták.
Meghatározások és adatok
Kezdjük az elnevezéssel: mint a beat, a hippi is nehezen fordítható magyarra. Keletkezését illetően többfjta magyarázatot olvashatunk, közülük kettő hangzik a leghitelesebben.
Berry Nicholson szociológus szerint a hippi eredetileg a néger dzsessz műszava: "bölcs", "tapasztalt", "előrelátó". Az amerikai néger időtlen önvigaszát ezúttal egy fehér kisebbség kölcsönözte ki. "Én vagyok az okosabb, a többet tudó-sejtő, az idő nekem dolgozik."
Lewis Yablonsky szociológus szerint: "A harmincas-negyvenes években "hep"-nek, vagy "hep-at"-nek hívták (valamely okból) a "menőket", akik "svingerek" voltak, azaz ismerték a kor népszerű szving- és dzsesszzenéjét. A "hep" szó valamikor az ötvenes években "hip"-re változott. "Hip"-nek lenni azt jelentette (és most is azt jelenti), hogy az lllető "benne " van, hogy "menő", hogy ösztönösen a lelke mélyén érzi, hogy voltaképpen mi is történik egy érzéki szinten. Az ötvenes években, ha valaki azt mondta "hep", nyárspolgárnak számított, de ha azt mondta, "hip", akkor mindenki tudta, hogy "benne van" (azaz tudja) és "menő".
Továbbá feltételezem, hogy a hippi szó széles körű használata a rádióban, televízióban, sajtóban a Ramparts c. folyóirat A hippik társadalomtörténete (1967. márciusi szám) című cikkétől számítható.
Ettől kezdve a tömeghírközlő szervek léptennyomon ezzel a szóval jelölik az új mozgalom tagjait. Bár a mozgalom sok vezetője tiltakozik az elnevezés ellen (Haight-Ashburyben még afféle gyászszertartást is rendeztek, amelyben eltemették a fogalmat), szerintem ez a név most már rájuk ragadt és rajtuk is marad mindaddig, amíg a mozgalom jelenlegi szerkezete nem változik meg."
Az első hippiközösségek a hatvanas évek első felében jelentek meg Amerika területén szétszórva, leginkább New Yorkban és a nyugati tengerparton. San Francisco egyik kerülete, Haight-Ashbury lett a mozgalom központja, modellje, mintatelepe, az érvényesebb hippibeszámolók kikerülhetetlen tája. A fénykor a hatvanas évek második fele, 1966 és 1969 között virágzott Haight-Ashbury, a mozgalom ekkor terjedt át Európára, szinte minden nyugati nagyvárosban megteremtve a bevándorolt, vagy bennszülött hippiközösségeket, a magányos, páros, kiscsoportos, falkányi hippisejtek ekkor indultak ázsiai zarándokútra, Afganisztánba, Nepálba, Indiába, váratlanul megérkeztek, bizonytalan időre megtelepedtek, hirtelen felkerekedtek, célirány nélkül továbbvánvodoroltak, hirdették és átélték az idő lassú múlását, tanultak és tanítottak, világlátásukat szelíd, de nyomatékos jelenlétükkel terjesztették.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a hippiség mint egységes irányzat bomlásnak indult, ágakra szakadozott, a "földalatti", underground-ifjúság világmozgalmába olvadt be. Múlt az idő, a hetvenes évek első fele nem kedvezett az ifjúsági ellenzék kihívásának. A gyűlölt, tagadott establishment - a Rendszer , a Létesítmény, a Szerkezet - egyelőre erősebbnek bizonyult, hatalmi szóval, csábítással visszahívta magába a bizonytalan habozókat, felmorzsolta vagy számkivetésbe hajszolta az ellenállókat. A hetvenes évek második felére a hippik tömegmozgalma nincs, eltűnt.
Még elég közel vagyunk időben, hogy hiteles benyomásaink lehessenek. Már távolodóban, hogy a közvetlen élmény a remélhetőleg tárgyilagos elemzésnek adja át a helyét.
Előbb azonban néhány- elégszer nem ismételhető - tehát fontos - közhelyre kell felhívnunk a figyelmet.
Ki és mi nem hippi?
A következőkben más nem teszünk, mint a hippiség fogalmát és gyakorlatát igyekszünk alkotóelemeire bontani.
Könnyebb szűkíteni a kört: ki és mi nem hippi?
Nem hippi az, aki - Amerikában, Nyugat-Európában, Kelet-Európában, a világ bármely pontján - a hippiség némely külső jegyeit magáévá teszi. Nem jelez hippit a (mosott, vagy mosatlan) lapockáig érő haj, az afrofrizura, öv, saru, egyenruhája, a melltartó mellőzése. Mindez senkit sem avat vagy bélyegez hippivé. Azért nem, mert a hippilét a társadalmiság státusállapotába, s nem a külső jelvények függvénye.
Továbbá:a hippiségnek semmi köze a fiatalkorú gazázdasághoz. Az elmúlt években a nemzetközi bulvársajtó előszeretettel nevezte ki hippiknek a munkakerülő, randalírozó, torzonborz hajú, mosatlan fülő fiatalkorút, különösen, ha csoportosan fordult elő, vízparton, köztereken, mozibejáratnál, aluljáróban lődörgött, szájával, zsebrádiójával, magnójával a megengedettnél nagyobb zajt csapott, a személyazonossági igazolványa hiányos volt és szemérmetlen választ adott az igazoltató rendőrnek.
A garázda, vagy garázdagyanús fiatalkorú nem hippi. Még kevésbé a bizonyított bűnöző. Néhány éev Sharon Tate filmszínésznőnek és társaságának brutális legyilkolása szerte Amerikában kiváló ürügyet szolgáltatott a mozgalom denunciálására, egymást követték a házkutatások, letartóztatások, őrizetbe vételek a hippiközösségekben. Pusztán azért, mert a gyilkos Charles Manson és "családja" kétségtelenül hippinek nevezte magát, kommunában élt, s a burzsujelölésig terjeszkedő vallási tébolyukba a keleti filozófiák iránti érdeklődés is belefért.
Szerep és feladat
A beatet, amint kilépett belőle, nem érdekelte többé a világ, csak önmaga. A tevékeny ráhatás, az aktív változtatni akarás értelmében a hippit sem érdekli a rajta kívüli világ, épp ezért lép ki belőle, mert javíthatatlannak ítéli. Mégis, szemben a beattel, a hippi példát kíván adni a megtagadott és elhagyott társadalomnak. Önmaga megtalált harmóniáját, létezésének emelkedettebb szintjét folytonosan kinyilvánítja. Ezért van az, hogy a szüntelen és egyetemes tagadás tételein túl a hippiszövegekben - különféle megfogalmazásokban, eltérő tudatszinteken, de állandóan - felhangzik az önpéldamutatás.
Az ideológiátlan hippiideológia talán legfontosabb eleméből, a passzív aktivitásból érthető meg leginkább a hippi világkép különlegessége, a fogalmiságot elvető, érzelmes ösztönösség, a gondolatszegény, mégis szuggesztív gyermekiség. A hippi tudja, hogy kisebbségben van, helye, szava és szerepe a törpe minoritásé. Tudja, hogy összemérhetetlenül erőtlenebb, mint a vele szemben álló, általa elhagyott világ. Tudja, vállalja, átéli, hogy a világ szemében ő - a tagadó, a lemondó, kivonult, normaszegő emberparány - jó esetben közöny, gorombább esetben gúny, megvetés, üldözés tárgya.
A hippi magatartásának legfontosabb eleme mégis a csöndes, de megátalkodott hit, hogy létezésének puszta ténye belátásra int és ígéretes, követendő példát kínál.
Mi a hippi?
A mozgalom az ifjúság nemzetközi lázadássorozatának egyik fontos, jellegzetes tünete a hatvanas években. A hippi megtagadja, elhárítja a késő kapitalista társadalom - és államszerkezetet, annak öszes határterületein, a gazdaságban, a politikában, a kultúrában, a mindennapi életben. A hippi elutasítja mindazt, amit a világ felkínál a szerkezetébe idomulni hajlandónak: az egyezményes státussal és anyagi csereértékkel jutalmazott munkát, a teljesítményt, a tulajdont, az intézményes értéklétrákat, a létrák sikeres megmászásának lehetőségét, a részleges hatalmat, a bármilyen hatalmat. A hippiktiltakozást az ifjúsági lázadás egyéb protestmozgalmaitól elkülönníti viszont, hogy béke- és szereteteszményük jegyében csak elhárítani törekszenek, rombolni soha. Eszmevilágukban nem szerepel az új baloldal sokféle irányzatának romantikus-anarchikus elképzelése (és lehetőség szerinti gyakorlata) az egyéni és kollektív terrorról, a nagyvárosi, fegyveres gerillaharcról, az uralkodó rendszer erőszakos megdöntéséről, a hatalomátvételről. Az érzelmi alapozású hippimozgalom az egyéni és közösségi szabadság végpontjai között a csoport, a kis kollektíva lehetséges üdvözülési módját hirdette és valósította meg.
Tevékenység
Hogy a hippik gyakorlatilag mit csinálnak, a hippiközösség élete napról napra, nulla órától huszonnégy óráig mivel telik el: a legnehezebb szabatosan rögzíteni. Akkor is, ha a beltagok dokumentumaiból, a kívülállók elemzéseiből ismerni véljük a részleteket. A hippi köznapi tervékenységét nemcsak a kívülről figyelő lesheti ki nehezen. Gyanítható, azért tudunk keveset, mert a bentlakó hippi sem tudatosítja létezésének részleteit. Az idő nem szerepel a hippiszótárban, a hippi sosem siet, az idő megállt, múlása sehova sem hajt, semmire sem sürget. És ebben a mozdulatlan, lényegtelen időközegben nehéz az időegységekre bontott tevékenységet rögzíteni.
Kétségtelen, a hippi valamelyest dolgozik. Annyi munkát vállal és végez, amennyi anyagi juttatásra az ellenséges külvilágtól bekerített hippiközösségnek az elemi létfenntartására szüksége lehet. Ez az önfenntartásra szorítkozó munka a hippiközösség önálló földművelése, konyhakertészete, állattenyésztése is lehet, amint néhány film - a Zabriskie Point és a Szelíd moorosok, az Eper és vér - hippibetétjeiben a magyar néző is láthatta. De többnyire segédmunka, alkalmi munka, a fogalmak eredeti értelmében. Alárendelt, másokat szolgáló munka, nem önálló, alkotó tevékenység. A hippi, ha másvalaki helyette kiüríti a kukákat, ha másvalakinek trógerol, ha másvalaki villakertjében a füvet nyírja, mindezt abban a boldogító tudatban teszi, hogy (nem túl hosszú) kényszerű munkája nyomán pénzt kap, s a pénz birtokában eredeti tevékenységéhez láthat.
A hippi tetemes szabad idő birtokosa.
Mire fordítja tetemes szabad idejét?
A beatniktől megint csak eltérően, a hippi időfölöslegét nemcsak magányos elmélkedésre, öntökéletesítésre szánja, hanem csoportos tevékenységgel tölti ki. Ennek a társas létnek a közege a páros vagy kollektív séta és beszélgetés, az ürügyet mindig találó tánc, a megunhatatlan gitárzene, a kábítószeres "utazás", az összebújás csendje. Együtt vannak. A kimondott véleménycserénél fontosabb egymás létezésének tapasztalása, a szüntelen bizonyosság együttes jelenlétükről, azonos rangú testvérközösségükről. A hippimozgalom - néhány év távlatából így látszik - valóban gyakorlati életmóddá alakította azt, ami naiv világképük antifogalmiságban ellenőrizhetetlen: a szeretetet. Szeretni egymást, a jól ismert és szeretetre vágyó csoporttársakat, szeretni a (még) vakon tévelygő világot, röviden ennyi a hippikódex. Úgy élni, hogy az emberközi kapcsolatokban ne maradjon nyoma a manipulatív külvilág gazdasági, politikai, etikai, esztétikai álságainak. E külvilágot passzív aktivitással kell meggyőzni, a békés tiltakozás eszközeivel jobb belátásra kényszeríteni. Innen érthető a - mint látni fogjuk, korántsem keresztényi alapozású - hippimozgalom szerepe az amerikai protestmegnyilatkozások békés változataiban, a szelíd ülő-és állósztrájkokban,táblás felvonulásokban, a néhai Martin Luther King békemeneteiben, egyebekben.
A modell: Haight-Ashbury, fénykorában
Mint már jeleztük, Haight-Ashbury volt a hippimozgalom modellje,mintája, a későbbi, szétszórt kommunák látványos előképe. Nemcsak a szájtáti turisták ezreit vonzotta, hanem a mozgalom kutatóit is, szociológusokat, pszichológusokat, antropológusokat, írókat. A szociológus Lewis Yablonsky A hippiutazás (The Hippi Trip, 1969.) című könyve talán a legérzékletesebben és legpontosabban rögzíti a Haight-Ashbury jelenséget. Nemcsak a hippiközösség rikító színeit, de a felszín alatti összefüggéseket is Így jellemi a "színhelyet":
"Abban az időben a turisták inváziója szervezetlen volt, pedig a Haight kialakulásának korai szakaszában a Gray Line Company rendszeres városnéző buszjáratot indított, amelyet prospektusában úgy hirdetett, hogy "ez az egyetlen külföldi út az Egyesült Államok kontinentális határai között" . Az idegenvezető konzervszövege, melyet a turistáknak lejátszottak, miközben a busz bejárta a negyedet, azóta klasszikusnak számít:
- Most belépünk a világ legnagyobb hippitelepére, mely szíve és egyben forrása is az egész hippi szubkultúrának. Most áthaladunk a Szakállas Függönyön és elindulunk a Haight Streeten, amely valóságos ideggóca a városnak e városban.
....A marihuána természetesen a leghétköznapibb dolgok közé tartozik errefelé és a bennszülöttek érzékeik felkorbácsolására fogyasztják. ... A kábítószerek fogyasztásán kívül a hippik másik kedvenc időtöltése a felvonulás, a parádézás, tüntetés: szemináriumokat és csoportos vitákat tartanak arról, hogy mi az, ami rossz a jelen Amerikájában, semmittevéssel töltik napjaikat, örökké a lélekkel, a valósággal foglalkoznak és nyekergő gitárokon, visító fuvolákon és kongó gongokon próbálják kifejezni énjüket.
San Francisco állandó lakosai vegyes érzelmekkel viseltetnek a Haight iránt. Egy népszerű ralragasz találóan így határozta meg a hippicivilizációnak ezt a bonyolult együttesét: "A Haight - a szeretet. " Sab Francisco általában nem túlságosan szigorú erkölcsű város, hiszen a nagy aranyláz napjaiban született és mindenkit szívesen lát. Végtére is itt volt a Nemzetközi Kolónia otthona és eredetileg innen indult el a toplesőrület is. Mindazonáltal érezhetően jelen van egy ki nem mondott, bár olykor hangosan is megszólaló óhaj: hogy a hippik távozzanak. Ám még a rendőrségi és más hatósági zaklatások ellenére is valószínűtlen, hogy ez a közeli jövőben bekövetkezzék.
A haight-ahsburyi hippicivilizációnak számos, egymástól elkülönülő, ám mégis összefüggő színhelye van:
1. Az első a haight-ashburyi utcák és a környező parkok képe, hol a love-inek zajlanak. Ezeken a helyeken a legszembeötlőbb a Haight hippivilágának élete.
2. A hippik életének másik jellemző színtere a törzs, a kommuna, a nagycsalád és mindenfelé fellelhető kéglik. A haighti és a claytoni új település földrajzi középpontjából húzott mérföldes átmérőjű körben szó szerint több ezernyi hippikégli és - lakás tömörül.
Legtöbbnek öt-nyolc állandó lakója van. A többi hálótárs, olykor akár 25 ember is, csak átutazó, akik az ő szóhasználatuk szerint "óvóhelynek" használják lakást. A hippik fölöttébb vendégszeretők, és az "óvóhely" fontos intézménye életformájuknak.
További fontos vonása a hippiéletnek az a közös törekvés, hogy valamiféle öntudatot és csoporttudatot teremtsenek a hippik között. Számos haightbeli főpap és filozófus néhány nem hippi szakember társaságában vállalta azt a feladatot, hogy megteremti ezt az összetartó erőt, ezt a közösségi érzést és ily módon megoldja a kialakulóban levő "új közösség" társadalmi, érzelmi, egészségügyi és jóléti gondjait is.
Az utca és a park. A hippiélet legszembetűnőbb színhelye az utca,világuk az utcán előtáruló látvány- és hangegyveleg. Emellett a szomszédos park, az év bármely napján keressük is fel, a hippitanya - és szinte kizárólag az új közösség hippi lakói uralják. A Golden Gate Park egy jókora része, amelyet érzelmesen "Hippi-dombnak" hívnak, a folytatólagos love-in színhelye.
A parkban tartott love-in a hippik egyik törzsi szertartása, melynek van néhány elengedhetetlen kelléke. Mindenképpen jelen van néhány meglehetősen szilaj gongjátékos. Némelyikük négy-nyolc órát is játszik egyfolytában. A pengő tamburák és dobok mindig előcsalnak egy lányt, aki a zenére kígyótáncba kezd. Aztán egy félmeztelen ifjú jelenik meg és hosszú évődés után a közösülés mozdulatait utánozzák.
Az egyszerűsített hétköznapi szertartáshoz és a teljes pompával lezajló szertartáshoz egyaránt hozzátartozik a marihuánás cigaretta és egyre növekvő mértékben a sav "csepegtetése" is. Az ünnepségek résztvevőinek zöme fogyaszt vagy marihuánát, vagy savat a love-inek alkalmával.
Nyilvánvalóan nem mindenki szívja egyformán bátran a marihuánát. A New York-i hippik nem olyan könnyedek, mint a San Francisco-iak. A Golden Gate parki love-ineken az egyenruhás rendőr vagy a kábítószer-üldöző csoport detektívjének szeme láttára szívják a marihuánát és nem félnek a letartóztatástól.
Valahány love-inen részt vettem, egyetlenegyről sem hiányoztak a tömjénrudacskák és a marihuána csípős füstjének felszálló oszlopai. A hippivilág központjának lakói, úgy látszik, egyre kevésbé tartanak a rendőrségtől és teljesen nyíltan élnek a kábítószerekkel.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 21
|
|
|
|
2021. Május
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | |
| 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | |
| 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | |
| 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | |
| 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
| 31 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
5 db bejegyzés |
| e év: |
76 db bejegyzés |
| Összes: |
7244 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1223)
- Belső kör (6)
- Család (6)
- Munka (10)
- Haverok (2)
- Iskola (4)
- "Darabokra hullik a Biblia..:" (25)
- A lélek rajza (12)
- A Nagy Karola-rejtély (18)
- A sánta Jézus -Edom Talmud (30)
- Állaatokról (54)
- Beat, Hippi, Punk, Rock (21)
- Dalok (92)
- Egészség, betegség (155)
- Éjszakáim, álmaim (124)
- Élők, vigyázzatok (2)
- Emberi bölcsesség és ami marad (646)
- Érzelmek (102)
- Esti, Jó éjszakát versek (23)
- Fejezetek a szexualitás ... (1)
- Filmajánló (60)
- Füzes László (53)
- Földönkívüliek (7)
- Gyermekeknek (25)
- Halottak napja (8)
- Horoszkópok (9)
- Hozzátok szólok, magyarok! (18)
- Idézetek (398)
- Időjelek - Leplezés (76)
- Ismeretterjesztő (141)
- Játék a tűzzel (advent) (17)
- Karácsonyi versek (33)
- Kelet örökségek (181)
- Kéz analízis (1)
- Kínzások és büntetések (1)
- Kodály Zoltán: Forr a világ (1)
- Kohut Katalin (1636)
- Könyvajánló (35)
- Köztársaság tér 1956 (21)
- Le nem fordított versek (7)
- Lélekemelő írások (216)
- Magyar nyelv (24)
- Magyarország harmoniakártyája (37)
- Marketing (16)
- Meditációk (4)
- Napi harmoniakártyáim (369)
- Napi jóslás (87)
- Névnapok eredete, versek (18)
- Nyugati örökségek (10)
- Otthoni munka (4)
- Receptek (160)
- Rock Évkönyv 1981. (37)
- Számmisztikai elemzések (12)
- Szépség, fitness (45)
- Szólások, mondások (1)
- Szórakozás (13)
- Történetek, novellák (58)
- Újévi köszöntők (19)
- Vas-Forgószél 1945-től (65)
- Versek (356)
- Viccek (249)
- Viselkedés kultúra (10)
- Ünnepek (121)
- Zirkuli Péter: Katalin (29)
|
|
|
| |
- Ma: 15
- e Hét: 1902
- e Hónap: 4261
- e Év: 56527
|
|
|
Offline
