Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/9 oldal   Bejegyzések száma: 80 
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:38:09, szerda
 
  III.5. 1054 - A nagy egyházszakadás nyilvánvalóvá válik; kulturális különbségek; teológiai különbségek; képtisztelet; filioque; politikai érdek; Ochridai Leo; Humbertus



Nagy Károly annak idején lényegében nem akarta tudomásul venni, hogy Keleten is vannak keresztyének. 1054-ben végleges szakadás történt, ami nem okozott nagy felháborodást, mert a gyakorlatban régóta külön utakon jártak. Az idők folyamán a nyugati és a keleti keresztyénség között sok különbség keletkezett:
1. Lényeges volt a kulturális különbség az ,,új keresztyén népek" (germánok) és az ókeresztyén egyházak között. Nyelvi különbség is volt: Keleten az egyházi és a teológiai nyelv a görög maradt, Nyugaton pedig a latin. Keleten úgy tartották, hogy ők az egyház valódi örökösei, mert a görög nyelv az Újszövetség nyelve. Az egyház helye a társadalomban is másképpen alakult. Keleten létrejött az államegyház: a császár a legfontosabb; Nyugaton pedig folyamatosan volt a törekvés az ,,egyházállam" megvalósítására, amelyben a római pápa akarta a döntő szerepet játszani egyházi és világi téren egyaránt.
2. Teológiai és szertartási különbségek is voltak. Már szó esett arról, hogy keleten nagy hatással bírt az arianizmus, majd jelentkeztek a monofiziták: a velük folytatott vitákba sokszor politikai motívumok is keveredtek.
Már 484-519 között lezajlott egy egyházszakadás, a monofizita harcok során. Keleten kompromisszumokkal akarták a monofizitákat megtartani az egyházon belül. Ezek a kompromisszumok azonban a nyugatiak szerint túl messzire mentek. Végül sikerült a nyugati és a keleti egyházaknak kibékülni, de a monofiziták nem adták fel a harcot és saját egyházat alapítottak, pl. Egyiptomban és Örményországban.
Az egyházi életben is voltak különbségek. Nyugaton általános lett a papi cölibátus, míg Keleten ezt nem fogadták el. Nyugaton kovásztalan kenyeret használtak az úrvacsoraosztásnál, Keleten nem. Nyugaton a húst vérrel ették, Keleten nem.
3. Az egyházi közvéleményt más-más kérdések foglalkoztatták. Míg Keleten pl. heves vitákat folytattak a képtiszteletről, addig Nyugaton kevésbé volt érdekes ez a kérdés. Nagy Constantinus után a képkészítés és képtisztelet elfogadott dolog lett az egyházban. Addig nemigen volt téma, hiszen az ószövetség világosan tiltotta Isten kiábrázolását. Ez a tilalom az első keresztyének szerint Krisztusra is vonatkozik. Nagy Constantinus után mégis meghonosodott a kép a keresztyén egyházban. Különösen a szerzetesek jártak az élen. Keleten a VIII. században merült fel a kérdés: szabad-e képeket készíteni Jézusról vagy nem? Lényegében ez egy krisztológiai kérdés volt: az ellenzők azzal érveltek, hogy Krisztus valóságos Isten volt, ezért nem szabad képet készíteni róla. A többiek viszont azt mondták, hogy Krisztus valóságos ember is volt, tehát szabad ábrázolni. Az utóbbiak először győztek, de 730-ban a Keleten uralkodó III. Leo (717-741) császár a képtisztelet ellen fordult. (Azért mondunk képtiszteletet, mert a gyakorlatban a képkészítést követte a képtisztelet.)
A vita egyre zavarosabb lett: a szerzetesek kegyességi és oktatási okok miatt tartották fontosnak a képet. Keleten egyre nagyobb teret kaptak a politikában, és a császár a képtilalom által szerette volna megfékezni a szerzetesek előretörését. De a nép is beleszólt a vitába, mert nekik is fontos lett a képtisztelet. Két párt keletkezett: ikonoklaszták (képrombolók) és ikonodulák (képszolgálók). Hogy a probléma elsősorban Keleten támadt, az azért is érthető, mert ott állandóan érintkezésben voltak a keresztyének a mohamedánokkal. Az utóbbiak különösen tiltakoztak mindenféle - akár emberről, akár állatról készült - képi ábrázolás ellen.
Keleten végül a képszolgálók vagy képtisztelők győztek. Damaszkuszi János azt állította, hogy a tisztelet, amelyet a képeknek adunk, átterjed, felmegy a valóságos Istenhez, az Ő tiszteletére. Sőt, a képek Krisztus megtestesülésének, az inkarnációnak a jelei. Ilyen értelemben a képek Istentől származnak, csodákat tehetnek. A nyugati egyházak nagyjában visszautasították ezeket az elképzeléseket. A 7. ökumenikus (egyetemes) zsinat (Nicea, 787) döntött a képtiszteletről. Az itt résztvevő pápai küldöttek Nyugatról szintén helyeselték és elfogadták a zsinat döntéseit. Nagy Károlynak ez a döntés nem tetszett és teológiai tanácsadóival írásban is összefoglaltatta kritikájukat. Végül a képtisztelet mégis hivatalos elismerést nyert a keresztyén egyház mindkét részében.
Nyugaton eleinte óvatosan kezelték a képeket, mert felismerték annak veszélyét, hogy az egyszerű ember kicsiny Isten-ismerete nem tudja megakadályozni a képtisztelet bálványimádásba történő átmenetelét. Ezért elsősorban csak a kolostorokban és közvetlenül az oltár mellett engedték meg kitenni a képeket, hogy a néptől távol tartsák. A templomokban általánosságban csak 1000-től jelentkeztek a képek.
4. A Filioque-kérdés (,,és a Fiútól") miatt a Szentháromságtan sem egyezett meg a nyugati és a keleti egyházban. Már Tertullianus is, de különösen Augustinus foglalkozott ezzel a kérdéssel. A Biblia alapján azt tanította, hogy a Szentlélek éppúgy származik a Fiútól, mint az Atyától. A nicea-konstantinápolyi hitvallás, amelyet 381-ben fogadtak el, Keleten és Nyugaton egyaránt elfogadott hitvallásnak számított.
Nyugaton azonban a Filioque-t felvették ebbe a hitvallásba (pl. a Toledoi Zsinat 589). A keletiek ezt a hitvallás meghamisításának tartották. A keresztyénség egyik részének nincs joga arra, hogy egy ökumenikus zsinaton megfogalmazott hitvallást megváltoztasson. Ez nem csak jogi kérdés volt, mivel Keleten a Biblia mellett az óegyházi atyákat majdnem tévedhetetlennek tartották. (Ebben az esetben komoly tradicionalizmusról van szó, mert az egyházatyák majdnem a Bibliával azonos hangsúlyt kaptak).
Egyéb teológiai különbségek is támadtak, amelyek az egyházrészek későbbi teológiai fejlődésében sem múltak el. A keleti egyházban legális helyet kapott a misztika. Ez dogmatikailag abból származott, hogy tagadták a Szentlélek származásánál a Fiútól is tételt. Pedig ez a tétel komoly bibliai alapon nyugszik. A keresztyén embernek csak egy út van Istenhez - Jézus Krisztus! A Szentlélek, ahogy az Úr Jézus mondja, ,,nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall" és még hozzáteszi azt is, hogy ,,ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek" (Jn 16:13,14). A keleti egyházban gyakorolt misztikának az a jellemzője, hogy nem Krisztus maradt a középpontban, hanem a Szentlélek, mert az ember a Szentlélek által közvetlen kapcsolatban lehet Istennel.
5. A politikai különbség: 395 után Kelet és Nyugat politikailag különvált, külön császára vagy királya volt. A római pápák mindig a nyugat oldalán álltak. Még hozzá lehet tenni, hogy a római pápa és a bizanci patriárkák között mindig feszültség volt bizonyos missziói területek miatt. Itt különösen a szláv misszióra (Bulgária) kell gondolnunk. Róma és Bizánc (Konstantinápoly) egyformán magának akarta ,,megszerezni" ezeket a népeket. Természetesen itt nemcsak hitkérdésről vagy vallási kérdésről, hanem komoly politikai-hatalmi kérdésről is szó volt.
A hatalmi kérdés a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka közötti szakadás közvetlen oka lett:
- Nagy Gergely (590-604) pápa magát servus servorum Dei-nek, Isten szolgái szolgájának nevezte. Ez nagyon alázatosan hangzik, de ezzel mégis azt fejezte ki, hogy ő Istennek a legkülönlegesebb szolgája. A konstantinápolyi pátriárka ezzel szemben ökumenikus ill. egyetemes patriárkának nevezte magát, ami szintén nem a legszerényebb elnevezés.
- I.Miklós (858-867) pápa idején nyílt ellentétbe került a nyugati és a keleti egyház, amikor egy Photius nevű embert választottak konstantinápolyi pátriárkává, pedig akkor már volt pátriárka, akinek a megválasztását törvénytelennek tartották. Photius a római pápa közbenjárását kérte, mert az uralkodó pátriárka nem akart lemondani. Ez természetesesen megtiszteltetés volt a római pápának, és Photiusnak adott igazat. Ennek aztán bonyolult következményei lettek.
- IX. Leó (1048-1054) kemény kezű, reformokat keresztül vivő római pápa volt. Pl. megtiltotta, hogy a világi urak egymásnak püspökségeket áruljanak. Több szolgálati helyre erős vezetőket nevezett ki. Legfontosabb segítője, Humbertus a pápai hatalom érvényesüléséért harcolt és a keleti pátriárkáktól is megkövetelte a római pápa elsőbbségének elismerését. Az akkori konstantinápolyi patriárka, Michael Cerularius ezt nem fogadta el.
Egy másik számottevő keleti püspök, Ochridai Leo könyvet írt Dialogus címmel. Ebben a könyvben megvádolta a nyugati egyházat:
- azok böjtölnek szombaton és kovásztalan kenyérrel úrvacsoráznak, amelyek zsidó szokások;
- mint a pogányok, a húst vérrel együtt eszik;
- a cölibátus helytelen;
- a laikusok papokat nevezhetnek ki stb. (simónia);
- a Filioque bevezetése (amelyet 1014-től minden nyugati misében el kellett mondani) helytelen.
A pápai feleletet Humbertus adta meg. Vitatkoztak, míg végül 1054. július 16-án, a konstantinápolyi
főtemplom (Hagia Sophia) oltárára Humbertus letette a pápai kiközösítés rendeletét. A válasz nem maradt el: Cerularius szintén átokkal sújtotta a római pápát. Ettől kezdve - a mai napig - mindkét egyház a saját útjait járja. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:37:19, szerda
 
  III.4. A frank királyok és a pápai hatalom; Quierzy-szerződés; Nagy Károly (768-814); Regnum és Sacerdotium; I. Ottó



A frízek 754-ben megölték Bonifatiust, az angolszász misszionáriust. Bonifatius munkásságával befejeződött a misszió a germán népek között. Ugyanebben az évben II. István pápa és Pippin, frank király megkötötték a Quierzy-szerződést, amely az ún. germán középkor kezdete. Ez azt jelenti, hogy másfél évszázadon át a germán népek - köztük is elsősorban a frank nép - döntő szerepet játszottak egyháztörténetileg. A X. század elején összeomlott a Frank Birodalom, s különböző új hatalmak keletkeztek. Ettől kezdve lépett elő a pápai hatalom az egyetlen nemzetközi, ,,univerzális hatalom"-má Nyugat-Europában. Ez kitűnik abból is, hogy 962-ben I. Ottó német császárt a római pápa koronázta meg: a császár csak egy birodalmon uralkodik, a Német Birodalmon, míg a pápa az egyetemes egyház feje maradt!
A Quierzy-szerződés tartalma az volt, hogy a frank király a pápának katonai segítséget ígér, a pápa viszont a királyt ünnepélyesen beiktatja; a pápa saját világi területet is kapott: Rómát és környékét Pippin ,,szent Péternek" adományozta (patrimonium Petri). Ez utóbbi kikötés azért érdekes pontja a szerződésnek, mert ez a terület nem is volt a frankoké, s ezért nekik többszöri hadjáratot kellett indítaniuk, hogy a területet meghódítsák a pápának.
Valószínű, hogy a pápa hivatkozott az ún. Donatio Constantini-re, amely a világ egyik leghírhedtebb koholmánya. Az egész későbbi egyházjogi és egyházpolitikai fejlődést végzetesen befolyásolta, mert hamisított voltát csak a XV. században, a humanista Laurentius Valla derítette ki. Ennek tartalma az, hogy Nagy Constantinus császár I. Sylvester pápának ajándékozza az egyházi főségen kívül a lateráni császári palotát, Róma városát és egyéb jelentős területeket, mert I. Sylvester megtérítette és a bélpoklosságból a keresztelés által meggyógyította.
A király majdnem papi minőséget nyert és a királyság sákramentomi tisztséget jelentett; a pápa viszont földbirtokos lett. Így az egy birodalomnak két feje lett; a két vezetőnek szüksége volt egymásra: a császárnak kellett a vallásos tekintély, a pápának pedig a földi hatalom. Ettől kezdve elválaszthatatlan lett egymástól a Frank Birodalomban az egyházi-pápai hatalom és a világi hatalom. A birodalom magát tekintette a Római Birodalom utódjának és az egyetemes keresztyénség képviselőjének.
A Frank Birodalom legfontosabb világi örököse Nagy Károly volt, aki tovább folytatta a világi hatalom tekintélyének megerősítését. Az uralkodó nagy felelősséget kapott Istentől - mondja. Tisztséget kapott Istentől, hogy gondoskodjon alattvalóinak világi és vallásos jólétéről. Az uralkodó az egyetemes keresztyénség feje: az uralkodóhoz való tartózás és az üdvösség egymástól elválaszthatatlan. Talán nem úgy fogta fel, hogy ő Krisztus földi helytartója, de azért úgy gondolta, hogy a Krisztus első szolgája elnevezés megilleti. Augustinus elképzelése újra érvényesült: az egyetemes keresztyénséget azonosították az Isten országával. Mivel Nagy Károly egyetemes uralkodó volt, a nagy ellenfél, a Sátán birodalma már nemigen jött szóba. Egyház és állam egy egységbe került és vitathatatlanná vált: ez az állapot - a kor felfogása szerint - Istentől van és ezért az jó. A szászok elleni véres háborúk alkalmával egybe esett a ,,tartomány kibővítése" és a missziói cél.
Nagy Károly valóban ,,nagy" és zseniális volt. Mindent megkaparintott. Az egyházban a pápa elvileg jelentős helyet foglalt el, de a gyakorlatban ott is Nagy Károly uralkodott: zsinatot hívott össze, levezette és a teológiai döntésekben is ő mondta ki a végső szót; a püspököket áthelyezte és a saját céljaira használta. A kultúra és a tudomány haladását elősegítette; az oktatás rendszerével is foglalkozott. Ehhez tartozott az is, hogy minden gyermeket kötelező volt egy éven belül megkereszteltetni és mindenkinek kötelezővé tette a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás megtanulását. Aki nem ismerte, az büntetést kapott. A további kötelességek között szerepelt a személyes gyónás is és az anyanyelven történő prédikálás. Uralkodásának célja tehát vallásos volt, Isten dicsőségére munkálkodott.
800-ban, egy ünnepélyes istentiszteleten, a római pápa tette Nagy Károly fejére a császári koronát. Ezzel elsősorban azt fejezte ki, hogy a keleti birodalom mellett, illetve helyett csak egy igazi császár van, aki felelős az egyetemes keresztyénségért, s az egyház ezzel a császárral tartja a kapcsolatot. Másrészt azt is kifejezte a koronázás, hogy a pápa fontosabb, mint a császár. Nem valószínű, hogy Nagy Károly semmit sem tudott volna a koronázásról, amint azt egyesek feltételezik, ugyanis Károlynak is jól jött ez a ,,felszentelés", bár valószínű, hogy a liturgiában a pápáénál nagyobb jelentőséget tulajdonított a saját személyének.
Az azonban már érződik, hogy ekkorra feszültség keletkezett a regnum és a sacerdotium, a világi és az egyházi hatalom között. Ez a feszültség keleten kevésbé volt érezhető, mert Konstantinápolyban a patriárka és a keleti császár egy városban működött. A valódi hatalom nyilván a császár kezében volt, és azzal befolyásolta az egyházat is. Keleten államegyház jött létre.
Nyugaton azonban a Római Birodalom összeomlása után mindig több központ volt: Róma mint a pápa székhelye és a különböző birodalmak királyi városai, amelyek között először a frankok a legfontosabbak; a Frank Birodalom majdnem egész Nyugat-Europára kiterjedt. A Frank Birodalom meggyengülésével a németek törtek az élre, de ez már egy sokkal kisebb birodalom volt. Nyugaton állandóan harc folyt az egyházi és a világi hatalom között. Az évszázadok alatt a különböző pápák, királyok és császárok erejétől függően, állandóan változott a helyzet.
Hozzá kell tennünk, hogy amikor a nagy Frank Birodalom véglegesen összeomlott, a római pápa volt az egyetlen stabil pozícióban, így Nyugaton a hatalom nagyrészt az egyház és a pápa kezébe került, hiszen a Frank Birodalomnak nem támadt valódi utódja. Ez világosan látszik I. Ottó (936-973) példájából, akit 962-ben koronázott császárrá a pápa. Ezzel új fejezet kezdődött el a nyugati (egyház) történelmében: ettől kezdve a császár csak egy birodalmon uralkodik, s mellette más birodalmak is vannak, de a pápának mindegyikre van befolyása. Ennek ellenére a pápa és az uralkodók közötti feszültség végig megmaradt.
Ezt bizonyítják a későbbi események is. A pápai hatalom meggyengült, mert eléggé lejáratta magát. A IX-X. században a pápaságot pornokráciának hívták. Erkölcsileg, lelkileg tönkretette magát. III. Henrik (1039-1056) német császár 1046-ban arra kényszerült, hogy a három egymás ellen harcoló pápát elzavarja és helyettük II. Kelement ültette a pápai székbe. Mivel a pápa egyrészt elveszítette a hitelességét, másrészt pedig a német nemesség megerősödött, Németországban kialakult a Landeskirchen rendszer, amely azt jelentette, hogy a különböző egyházi tisztviselők kinevezését a világi urak végezték. Ez nem számít nagy egyháztörténeti újdonságnak, mert ez a Frank Birodalomban is gyakorlattá vált. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:36:29, szerda
 
  III.3.4. A VIII. század - az angolszász misszió



Közben a VII. század végétől a római pápa tekintélye megnőtt az angolszász területen (egyelőre még nem az ír-skót részen!). Nagy Gergely (560-604), római pápa missziót indított Angliába, ahol létrejött a pápához hű római egyház. Az első szerzetesek 597-ben érkeztek meg Kent-be. Mivel Nagy Gergely támogatta a Benedek-rendi szerzeteseket, ezért érthető, hogy a Rómából érkezett misszionáriusok Benedek-rendiek voltak. Vezetőjük egy Augustinus nevű szerzetes, hamarosan Canterbury-i érsek lett. Az új hittérítők többször ellentétbe kerültek az ír-skót szerzetesekkel, de végül 664-ben, a Whitby Zsinaton, legyőzték az ír-skótokat. Nyugaton először itt nevezett ki a pápa püspököket.
A VIII. századtól kezdve, folyt az angolszász misszió a germán népek között és azon keresztül meghonosodott a germán államokban is az a gondolat, hogy a pápa Péter apostol közvetlen utódja. Ekkor már a nemeseknek megvolt az első helyük az egyházban, ezért az elsőség kérdése miatt több száz évig tartó harc indult el, amely az ún. invesztitúraharc elnevezést kapta.
Az angolszász misszió legfontosabb alakjai: Willibrord (658-739), a "frízek apostola", és Bonifatius (kb. 680-754), a "németek apostola", benedekrendi szerzetesek voltak. Bonifatius a szó szoros értelmében nem foglalkozott misszióval. Olyan - csak névlegesen - keresztyén országokba ment, ahol inkább belmisszióra volt szükség. Az volt a feladata, hogy az "új" keresztyén területeken megszervezze az egyházat. Kolostorokat hozott létre, amelyeknek az élére angolszász papokat helyezett. Így új egyházi és kulturális központok alakultak ki, és - hozzá kell tenni - azok mind ragaszkodtak a római pápához.

Összefoglalva: a Frank Birodalom a középkor első szakaszában a Római Birodalom utódja lett. A nyugati, római keresztyénség négy hullámban jutott el a germán népekhez:

1. a IV. században Ulfilas missziói munkája által;
2. a VI. században Chlodvig lett keresztyénné;
3. a VII. században elindult az ír-skót misszió;
4. a VIII. században elkezdődik az angolszász misszió (Bonifatius).
(folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:35:46, szerda
 
  III.3.3. A VII. század; Az ír - skót misszió; Patrick; Columba



Az egész folyamatban pozitív szerepe volt az ír-skót szerzetes missziónak. Írország korábban szintén a Római Birodalomhoz tartozott, létrejött a keresztyén egyház, de itt nem a templom, hanem a kolostor állt az egyházi élet középpontjában. Itt nem csak névleges keresztyénség volt, amely megelégedett a templomba járással, s azzal, hogy a nép részt vett a számára nagyjából érthetetlen latin istentiszteleten és aztán folytatta saját életét. Az aszkézist gyakorló és azt elengedhetetlennek tartó szerzetesek így nevelték a népet is. A kolostorok egyben magas színvonalú kulturális központokká is váltak, amelyeknek lakói nem akartak a római katolikus egyházhoz tartozni és magukat sem akarták alávetni a szekularizált klérusnak. A misszió legkiemelkedőbb alakja Patrick volt, aki kb. 432-től kezdte megszervezni Írországban az egyházat.
A szerzeteseknek missziói küldetéstudatuk is volt. Legfontosabb életcéljuk a peregrinatio propter Christum volt. Teljes mértékben Isten vezetésére hagyatkozva elhagyták országukat és missziói útra mentek. Először Skócia északi részére mentek, de a VII. században germán területeket is felkerestek. Mindenütt kolostorokat alapítottak, mégpedig a hivatalos egyház mellett. Nagy befolyásuk volt a mindennapi életre, mert személyesen foglalkoztak az emberekkel, elősegítették a gyónást, a keresztyén életfolytatást, a keresztyén szegénységet stb. Mivel a papság és a püspökök lenézték a szerzeteseket, ezért magatartásuk már önmagában is vádat jelentett a hivatalos egyházra nézve. Hamar kiderült, hogy a szerzetesek sokkal kulturáltabbak, mint ők!
A legnevezetesebb misszionárius Columba (Columbanus) volt, aki kb. 563-ban a Frank Birodalomban misszionált. A hagyomány szerint volt egy vitája a hivatalos egyház képviselőivel, akik azt mondták, hogy a tradícióhoz kell csatlakozni, és nem szabad a pápai hatalmat kétségbe vonni. Erre Columba azt felelte: a valóság, amely visszautasítja a tévedést, régebbi mint a tradíció!
Mivel a hivatalos egyházon kívül maradtak és ragaszkodtak a kolostorokhoz, ezért nem kaptak nagyobb teret az egyházban. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:35:03, szerda
 
  III.3.2.2. A germán egyház belső élete; Krisztus mint hadvezér; a bűn-fogalom



A kor egyházi életéről nem sok jót lehet elmondani. A germán népeknek az egyház úgy tűnt mint egy csodálatos, díszes intézmény; a papok ragyogó templomokban szolgáltak, az arany, az ezüst, a díszruha és a tömjén mély benyomást gyakorolt az emberekre. Ez mind a misszió eszköze lett! Tömegek váltak névlegesen keresztyénné, amit majd követett az igazi misszió. Az egyház nem Krisztus teste volt, hanem a papság vezette nevelőintézet.
A nép keresztyén hitre térítésével sokan megpróbálkoztak, s közben többé-kevésbé alkalmazkodtak az ősi germán vallás szokásaihoz, "átkeresztelve" a pogányos elképzeléseket. Ezzel nemcsak a germánok váltak keresztyénekké, hanem a keresztyén hitbe is átszivárogtak a germán elemek. A germánoknál druhtinnak nevezték a vazallusok vezetőjét, aki nem tehetett bármit alattvalóival, nem volt abszolút értelemben vett uralkodó, hanem szabad akaratból szolgálták őt, arra számítva, hogy a szolgálatok felkeltik majd jóindulatát. A kölcsönös érdekek fűzték össze őket. A legfőbb erénynek a "férfias hűség" számított, amit esküvel erősítettek meg, és mindhalálig ragaszkodtak urukhoz, amiért jutalmat vártak!
A germánok keresztyén hitre térése után Krisztust tartották "Úr"-nak, úgy képzelték, hogy ezentúl Ő lesz számukra a druhtin. A férfiak az Úr parancsolatainak szigorú betartásával igyekeztek kimutatni hűségüket (pl. a szerzetesség vállalásával), de ennek fejében kiérdemeltnek vélték a mennyországot.
A germán népek nagyra becsülték a jogviszonyt. Aki megszegte a törvényt, az megszegte a hűségesküt. A szemet szemért gondolat azonban általában hiányzott a germánoknál. A vérbosszú megváltható volt pénzzel, de az illető helyett a törzs valamely más tagja is elvállalhatta a büntetést.
Mindez elősegítette a keresztyén hit törvényként történő felfogását. Ehhez jött még az is, hogy a germán vallásból hiányzott a bűn fogalma. Ezek együttesen sok zavart, keveredést eredményeztek. Az egyház közbenjárói szerepet kapott, hogy az embert kibékítse Krisztussal. A személyes megtérés mozzanata teljesen háttérbe szorult, inkább a parancsolatok betartását emlegették. Ha pedig azokat nem sikerült betartani, és gyónni, vezekelni kellett, akkor pénzzel el lehetett intézni a dolgokat. A későbbiekben ebből a gondolkodásmódból született a középkori elgondolás a búcsúról.
Az istenkép is megváltozott: a Jézus Krisztusban nyert kegyelem helyett, a haragvó, ítélő Isten került a középpontba, aki haragszik a bűnre. Nagy divat lett az utolsó ítéletet és a poklot ábrázoló festmény. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:34:19, szerda
 
  III.3.2.1. A germán keresztyén népegyház; a klérus elvilágiasodása; az egyház társadalmi szerepe


Sok helyen germán nemzetiségű római katolikus egyház jött létre. A germán hagyomány szerint az egyháznak a király, a világi uralkodó volt a feje. A római pápa erkölcsi vezető volt és nem több. A zsinatok nemzeti zsinatok voltak, a király vezetése alatt. A király nevezte ki a papokat és az egyéb egyházi tisztségviselőket is. Idő közben megtiltották a pogány vallásokat és kényszerítettek mindenkit a megkeresztelkedésre. Természetesen ez a legtöbb esetben csak külsődleges volt. Hozzá kell tenni, hogy az egyházi tisztviselők döntő része a világi érdekeket képviselte, hiszen azért nevezte ki őket a király, hogy elsősorban az ő érdekeit képviseljék. Számukra nem az igehirdetés vagy a hit volt a fontos, hanem a hatalom és a nyereség. Az emberek életvitele ezért messze állt az igazi keresztyénségtől. Annak idején ez nem egyházellenességből vagy közömbösségből fakadt, hanem a rendes tanítás és hitre nevelés híján, egyszerűen nem értették meg az evangélium lényegét.
Európában politikailag is gyökeresen megváltozott a helyzet. A politikai központ már nem Róma volt, Észak-Afrika pedig iszlám fennhatóság alá került. A régen egységes birodalom helyén sok új állam jött létre. Egyházi és kulturális téren nemcsak a frankok, hanem az angolszász országok is fontossá váltak.
Az egyház is teljesen más helyzetbe került. A pápai hatalom szerepe megváltozott, mivel több nemzeti egyház jött létre. Éppen ezért a pápa ettől kezdve inkább összekötő kapocs lett a különböző államokban élő keresztyének között. Az egyház ezen túl nem a régi görög-római kultúrában élt, ezért meg kellett találnia szellemileg is a helyét az új államok keretében. Az egész középkorra jellemző volt, hogy az egyház egyetemes egyházi kultúrát akart létrehozni a különböző államokban. A szellemi és lelki élet mellett a politikai és társadalmi életet is kezében akarta tartani. A középkori egyháztörténet bizonyos értelemben ennek a törekvésnek a története. De a középkori egyház történetében az is látható, hogy lényegében erős emberi ellenfél nélkül, csődbe ment ez a törekvés. A középkorban az egyház a szó legszorosabb értelmében népegyház maradt, ahogy az a korábbi századokban is volt. Ezen majd csak a reformáció változtatott.
Már említettük, hogy az egyház lényegében átvett az államtól mindenféle bírósági, társadalmi és oktatási szerepet. A kolostorokban ápolták a kultúrát, a tudományt, a szépművészetet, az irodalmat, még a kézműves munkát is. Sokáig csak egyházi emberek tudtak írni és olvasni. Sevillai Isidor (560-616) pl. egy olyan "enciklopédiát" készített, amelyben megtalálható volt a nyelvtantól kezdve a gazdasági eszközökig mindenféle tudomány és ismeret.
Az egyház lassan birtokba vette az egész életet, úgyszólván bekebelezte az élet egészét. Természet és kegyelem teljes egészében egy keretbe került. Mindennek és mindenre kellett egy kevés vallásos máz, és ezt az egyház megadta. Az egyháznak nemcsak a kultúra területén volt monopóliuma, hanem a kegyelemhez is csak az egyházon keresztül lehetett hozzájutni. Az egyház üdvintézménnyé vált, ami azt jelenti, hogy az egyház Isten és ember között állva közbenjáró szerepet vállalt. Egyházon kívül nincs üdvösség - fogalmazódott meg a tétel. A kereszteléstől a temetésig minden szertartásért az egyházhoz kellet fordulni. A sákramentumok kiszolgáltathatóságánál nem volt kérdés, hogy volt-e valakinek személyes hite vagy nem. A nép egyházi és lelki dolgokban csak szemlélő lehetett, rá a tíz parancsolatból csak a második öt tartozott: akinek erkölcse van, annak hite is van! Ami azon túl történt az egyházban, az rájuk nem tartozott, mert minden latinul történt. Így az úrvacsora (vagy mise) a nép szemében valami varázslatos dolog volt, titokzatos szavakkal ("hókuszpókusz" - hoc est poculum). Laikusok és papok ilyen szétválasztása szintén majdnem ezer évig tartott.
A Római Birodalomban a városok mindenütt előnyt élveztek. Az összeomlás után ez is megváltozott. A germán népek nem városokban éltek, hanem főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. A vidék ismét fontosabb lett, mint a város, a földbirtokosok lettek az uralkodók, és ez kihatott az egyházra is. A földesúr saját falvainak, jobbágyainak templomokat építtetett, papot tartott, kolostorokat alapított, mert a földbirtokosok felelősséget éreztek alattvalóik földi és lelki javai iránt. A világi urak és nemesek gyermekei sok helyen egyházi posztokat kaptak. Mivel csak egy fiú lehetett örökös, a többieket papi pályára adták, hogy rendes foglalkozásuk legyen. Így jött létre az a rendszer, amelyben az egyházi posztokhoz - falusi plébániától a püspökségig - pénzért vagy származás alapján hozzá lehetett jutni.
Ez mutatja meg a már említett egységes társadalomnak a másik oldalát. Az egyház bekebelezte az egész világot, minden szentté vált. De ez fordítva is így volt: természetessé vált, hogy a nemesség uralkodott az egyházban is és a királyság papi minőséget kapott. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:33:35, szerda
 
  III.3.2. A VI. század - a frankok keresztyénekké válnak; Chlodvig


A germán ariánus népek aztán megszállták Nyugat-Európát. Miközben a germánok fizikailag legyőzték a Római Birodalmat, aközben szellemileg fordítva történt, mert az arianizmus eltűnt, a római egyház pedig megmaradt.
Jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban a frank királynak, Chlodvignak a döntése, amellyel csatlakozott a római keresztyénséghez. Amikor Chlodvig 496/498-ban - a hagyomány szerint - a kevés sikerrel járó, allemannok elleni harcokat vívta, az egyik csatában Krisztushoz imádkozott, akiről a felesége azt mondta neki, hogy "Ő Isten Fia", és akkor megígérte, hogy ha győzni fog, áttér a római hitre. Így is történt.
A germán hagyomány szerint, a törzs vezére döntött a hit kérdésében. Ez azt jelentette, hogy az egész frank nép egy generáció alatt megkeresztelkedett a római hitre.
Sokféle magyarázatát adták Chlodvig "megtérésének". Először: a frankok is germánok voltak, de ők nem pusztítottak el mindent, amit csak találtak. A Római Birodalom határánál élve csábította őket a római kultúra és gazdagság. A határvidéken gyakorta keveredett a birodalmi lakosság a germánokkal. Chlodvig jelentősége abban állt, hogy áttérése szellemi hidat teremtett a germánok és a legyőzöttek között. Szembenállás helyett együttélés jött létre.
Ennek a döntésnek politikai oldala is volt. A frankok mellett sok más germán törzs és terület is volt, ahol a népek vagy pogányok vagy ariánusok voltak. Ezért amikor Chlodvig hódító háborúba kezdett, a római egyház támogatására biztosan számíthatott!
Az persze kérdéses, hogy annak idején előnyös volt-e Chlodvignak politikailag, hogy áttért, vagy nem. Minden szomszéddal és a legtöbb rokonával is szembeszállt! Szülei pedig kapcsolatban voltak a római egyházzal és a felesége is - ahogy a fent említett imádságból kiderült - római keresztyén volt. Miért ne lehetne egyszerűen azt mondani, hogy meggyőződésből tért át?! (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:32:59, szerda
 
  III.3. A germán népek csatlakozása a nyugati egyházhoz

III.3.1. A IV. század - Ulfilas (310 - 383)


Az új helyzet elég érdekes volt. A germán népek, amelyek a Római Birodalmat meghódították, a legtöbb esetben már nem voltak pogányok, hanem ariánusok, akik elvetették a Niceai Zsinaton hozott döntéseket és tagadták, hogy Jézus Krisztus Isten Fia.
Ulfilas volt az, aki missziói munkát végzett a gótok között és munkássága nyomán a legtöbb germán nép keresztyén néppé vált. Amikor Róma misszionáriusként hivatalosan kiküldte Ulfilast (341), az akkori császár ariánus volt, ezért az egyházban is döntő befolyása volt az ariánizmusnak. Nem véletlen tehát, hogy Ulfilas, a misszionárius szintén Arius követője. Ulfilas munkája eredményes volt. Még egy gót bibliafordítást is készített a germánoknak. Egy generáció alatt teljes népek fordultak az arianizmushoz. Mire Rómában végre sikerült legyőzni az arianizmust, addigra az a germán népekben mély gyökeret vert. Így történt, hogy a germán népek kívül álltak és maradtak a hivatalos egyházon. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:31:58, szerda
 
  III.2. A középkor kezdete


A középkor kezdetét nem lehet könnyen és egyértelműen kitűzni. Attól függ, hogy mit veszünk figyelembe. Ha a római pápa hatalmának kialakulását tesszük a középpontba, akkor más lesz az időpont, mint ha a társadalmi változásokat is figyelembe vesszük. Nagyjából azt lehet mondani, hogy a középkor 500-tól 1500-ig tartott.
Ahhoz, hogy megértsük, miért szoktak a "középkorról" külön beszélni, ahhoz figyelembe kell vennünk a következő tényeket:
1. Az egyház nyugati részén folyamatosan kialakult a római pápa hatalma. A keleti részen több patriárka volt, a legfontosabb Konstantinápolyban, akik nem voltak hajlandók engedelmeskedni a római pápának; nyugaton viszont a pápa egyre több hatalmat nyert.
2.Nyugaton egyre inkább növekedett az egyház befolyása az állami dolgokban; az egyház és az állam sok tekintetben összefonódott. A római pápák a teokrácia felé törekedtek, ami azt jelenti, hogy a társadalom élén Isten áll, amelynek képviselője az egyház. A teokráciának az a jellemzője, hogy az egyházban és a világban ugyanazok a szabályok és feladatok érvényesülnek: az állam ugyanúgy harcol a tévtanítás és az eretnekség ellen, mint az egyház. (Keleten szintén sok területen összefonódott az egyház és az állam, de ott inkább az államegyház alakult ki. Az egyházon belüli ügyekben is az állam döntött mindenben, s nem az egyház! Ez Keleten lényegében mindig így is maradt.)
3.A Nyugat-római Birodalom 476-ban szétesett, a germánok véglegesen letelepedtek Nyugat-Európában. Az egyház és állam összefonódásának komoly következményei voltak az egyházban is. Egyébként nem lehet mondani, hogy hirtelen germán kézbe került a Római Birodalom, hiszen hosszú éveken át támadták a birodalmat. 410-ben Rómát már egyszer megszállták (ld. Augustinusnál). Ebben a bonyolult helyzetben, amelyben a Római Birodalom összeomlott, az egyház "nemzetközileg" fennmaradt. Nicea után átvette a birodalom területi felosztását. Amikor szétesett a világi hatalom, az egyházi infrastruktúra azért fennmaradt. Az egyház átvette az államtól pl. a bírósági tevékenységeket. Az ebből befolyó pénzek növelték az egyház társadalmi tekintélyét és az egyház gazdagodása lehetővé tette az intenzívebb karitatív munka végzését a társadalomban. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-19 10:15:26, kedd
 
  III. A középkor

III.1. Mi a "középkor"?


A középkort többféle módon lehet meghatározni. A középkor elnevezés feltételezi, hogy két korszak között helyezkedik el. Ti. a régi klasszikus korszak, amelyben a görög-római társadalom és kultúra virágzott és az ún. újkor között, amelyben - ahogy mondják - "megszületett a modern ember", akinek a világ többé nem varázsolt birodalom, hanem természet, amelyet tudományos módon lehet kutatni és magyarázni. Ha az egyháztörténetet nézzük, akkor a középkor az őskeresztyén korszak és a reformáció ideje között áll. Mindkét esetben az az ember érzése, hogy a középkor csak átmeneti időszak, amelyben már nem található a régi, az új pedig még nem kezdődött el. Jóllehet nem is egy rövid időszakról van szó, hanem ezer évről.
Ez inkább negatív értékelés és sok mindenre rá kell mutatnunk, ami kissé helyreigazítja a képet. Ez a felfogás abból indul ki, hogy a történelem elsősorban nem egy folyamat, amelyben összefüggnek a dolgok, hanem úgy véli, hogy újra meg újra vannak zseniális emberek, akik a történelmet megváltoztatják, szinte minden előzmény nélkül. Az egyháztörténetben pl. ilyen volt Nagy Constantinus vagy Luther. Óriások voltak, akik megváltoztatták saját korszakukat.
A tudomány ma másképp látja ezt. Tagadhatatlan, hogy a történelemben tényleg vannak olyanok, akik úgyszólván minden előzmény nélkül új dolgokat mondtak, valamit kitaláltak, valamire rájöttek. De figyelembe kell venni, hogy ezek az új dolgok csak akkor léphetnek érvénybe, ha a körülöttük lévő világ ezeket elfogadja. Egyiptomi és kínai bölcsek már foglalkoztak az űrhajó alapgondolatával, Leonardo da Vinci már a középkorban komoly repülőgépeket tervezett, de az akkori világban ezek "haszontalan" ötletnek számítottak, nem lett belőlük semmi. Ebből is láthatjuk tehát, hogy az egyes ember és a körülötte lévő világ mindig összefügg.
Ezt feltétlenül figyelembe kell venni, amikor az ún. középkorról beszélünk. Nem csak középkor ez, hanem sok tekintetben egyszerűen a múlt folytatása és előkészítése az ún. újkornak. Sok minden történt, ami az előző korszak eseményeinek a következménye, de ugyanakkor nélkülözhetetlen előzménye - akár negatív, akár pozitív értelemben - az utána következő eseményeknek. Ezt szem előtt tartva kell áttekintenünk a középkort, mert enélkül sok minden érthetetlen marad az újkor történelmében. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
     2/9 oldal   Bejegyzések száma: 80 
2021.09 2021. Október 2021.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 123 db bejegyzés
e év: 2303 db bejegyzés
Összes: 35816 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 337
  • e Hét: 4843
  • e Hónap: 66512
  • e Év: 185604
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.