|
 2/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 19
|
|
|
|
|
|
2020-03-30 19:00:24, hétfő
|
| |
| |
.
EDGAR ALLAN POE VERSEI
Edgar Allan Poe (Boston, Massachusetts, 1809. január 19. - Baltimore, Maryland, 1849. október 7.) amerikai költő, novellista, szerkesztő és kritikus, a romantika korának egyik legfontosabb szerzője, a klasszikus horror szülőatyja. A leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismert Poe az első amerikai novellisták egyike volt, emellett őt tartják a detektívregény ,,feltalálójának" is. Ezen kívül a korban újnak számító sci-fi területén is alkotott.[1] Az első közismert amerikai író volt, aki pusztán az írásból akart megélni; emiatt szinte egész életében anyagi gondokkal küzdött.
Negyvenévesen meghalt, ugyanakkor, mint Petőfi Sándor.
Edgar Allan Poe válogatott művei
Link
ANNI 
Hál Isten, a válság
elmult, tovaszéledt
a lassu betegség
a néma veszélyek -
legyőztem a lázat,
melynek neve "Élet"
Sajnos, tudom én,
erőm veszitettem:
moccanni se bírok,
fekszem merevedten:
sebaj, hiszen érzem,
jobban vagyok itten;
itten az ágyban,
testem pihen itt már
akárki ha lát,
holtnak hihet itt már
borzadva tekinthet
s holtnak hihet itt már.
Nyögés, pihegés,
sóhaj, zokogás,
elcsöndesedének,
s a nagy dobogás
a szívben, a szívben, a
szörnyű dobogás!
A kórok, az undor,
a kín, a veszélyek
s a velőben az őrült
láz: mind tovaszéledt
a velőben a láz,
melynek neve "Élet".
És óh! az a kínok
kínja, a szomjnak
kínja is elmult
az iszonyu szomjnak
kéj naphtha-folyóját
nyaló csunya szomjnak:
ittam a forrást,
mely oltja e szomjat -
ittam a forrást,
melynek szava csittit:
nem mélyen a földben
folyik ez, itt, itt,
pár lábnyi üregben
a föld alatt, itt, itt.
És senki se mondja
nekem ostobán,
hogy keskeny az ágyam,
sötét a szobám: -
nem aludt jobb ágyban
még senkise tán:
aludni, ily ágyban
alhatsz igazán.
Itt Tantalusz-lelkem
nyugalma valóság:
feledte talán vagy
nem bánja a rózsát-
nem bánja a mirtuszt,
nem bánja a rózsát.
Törődik is ő már
sok régi bajával:
szentebb zamatokkal
tell most, ibolyával,
rozmarin-illattal,
vegyest ibolyával,
árvácskavirággal és
szerény ibolyával.
S boldogan alszik itt
fürödve megannyi
álomba rólad
te szép, te hiv Anni;
fürteid fürdetik
s fulladoz, Anni!
Annica csókolt,
simogatott,
szívem a szívén
elnyugodott -
szivének egén
szivem elnyugodott.
Hogy a fény kialudt, ő
puhán betakart,
kérvén a királynőt
s az angyali kart,
hogy árva fejemről
üzzék el a bajt.
És testem az ágyban oly
nyugton hever itt már
(tudva szerelmét)
hogy holtnak alitnál,
és testem az ágyban oly
békén pihen itt már
(szerelme szivemben)
hogy holtnak alitnál
borzadva tekintenél
s holtnak alitnál.
De csillog a lelkem
mint mind a megannyi
csillag az égen,
mert csillaga Anni,
mert csillaga szerelem
csillaga, Anni,
szép szemed csillogó
csillaga, Anni!
Ford. Babits Mihály
Az angyalok - úgy érzem - odafenn,
Ha suttognak szerelmesen, puhán,
A lángoló igék közt sohasem
Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".
Edgar Allan Poe: És bebújt az ördög - a könyv egyik mottója
ÁLOM
Vízióm sötét éjben,
Szűnt örömök álma volt,
Éber álmom a fényben,
Mitől szív és ész megbomolt.
Ó, nappal mi nem álom hát,
Ha nincs szemrebbenés,
Mivel te bármit bárhogy látsz,
Mely nem a múltba néz.
Drága álom - drága álom,
Míg átkozott a világ,
Ő vidított szép sugáron,
Mint szellem, vigyázva rám.
Bár e fény, viharban, éjben
Oly távol s úgy remeg,
Tiszta s igaz fénnyel ég el
E fényremek.
Ford: Dvorcsák Gábor Imre
ÁLOM AZ ÁLOMBAN
Vedd csókom homlokodon,
s míg bucsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van im,
álmok voltak napjaim,
de ha elment a reményem,
nappal ment-e vagy csak éjben,
vízióban, vagy valóban:
nincs-e épúgy pusztulóban?
Hisz látszat a látomás
álomban álom, semmi más.
Állék hullámgyötört
parton - a hab zúgva tört.
Szorítám kezemet
s pár arany homokszemet.
Míly semmi! mégis mint oson
a mélybe ujjamon,
míg siratom! - míg siratom!-
óh Istenem! hát nem lehet
jobban szorítni kezemet?
óh Istenem! nem sikerül
megvédni egyet ez elül?
Minden látszat s látomás
álomban álom? Semmi más?
Ford. Babits Mihály
ÁLOMORSZÁG
Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn - túl teren.
Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.
S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél - e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál -
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz -
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár -
Mindez átokvert helyekben -
Minden méla szögeletben -
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit -
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek -
Holt barátaiért, kik rég be-
Költöztek a földbe - s az Égbe.
Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.
Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színű trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.
Ford. Babits Mihály
ÁLMOK
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára. Sőt!
Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat 
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Én lelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyre megy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.
(Ford.: Tellér Gyula)
DAL
Menyegződ napján láttalak,
Láttam bús arcod bús tüzét,
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.
Futó fény lobbant szemeden,
S akármi volt is az a fény,
Nem látott szebbet sohasem
Borús szemem e földtekén.
Lányos szemérem volt talán
Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
Forróbban marta szívemet,
Mert nászod napján láttalak,
S láttam bús arcod bús tüzét -
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.
EGY FOLYAMHOZ
Jelkép vagy, villódzó folyam!
Kristályos vándor habjaidban
Meztelen emberszív suhan,
A Szépség izzó fénye fut,
S mit vén Alberto lánya tud,
Bűvészet játszi képe villan.
De ha Kedvesem tükrödbe néz,
S csillámaid rezegni látja,
Olyan vagy, zsongó-fürge víz,
Olyan mint az, ki őt imádja:
Annak is éppen úgy lebeg
Szivén ez arc tündéri mása,
S úgy rezzenti e szép szemek
Lélekbe ásó villanása.
/Kardos László fordítása/
ELDORÁDÓ
Valaha rég
Egy drága-szép
Lovag nagy útra szállott.
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádót.
Azóta agg
A szép lovag,
Szívében átok, átok.
Bármerre ment,
Se fönt se lent,
Nem lelte Eldorádót.
És végtire
Lankadt szive,
Egy árny eléje állott.
Szólt: ,,Áldalak,
Bús árny-alak,
Mutasd meg Eldorádót."
,,Ott messzi túl,
A Hold kigyúl,
Az Árnyak Völgye vár ott.
Vágtass el, el",
az árny felel,
,,Eléred Eldorádót."
Ford. Kosztolányi Dezső
EMLÉKSOROK FRANCIS SARGENT OSGOODHOZ
Ha szerettetni vágysz, maradj,
maradj meg, amilyen vagy,
maradj meg minden, ami vagy,
Semmi se légy, mi nem vagy:
igy mindig e mély báju szem,
ez enyhe kellemesség
dicsérni téged tárgy leszen
s szeretni - kötelesség.
Ford. Babits Mihály
EULÁLIA . . . . . . . . 
Laktam magam
kinok odvaiban
- lelkem, mint rest tó, álmatagon -
mig a könnyü, vidám Eulália nem lett drága menyasszonyom,
mig a sárgahajú Eulália nem lett ifju menyasszonyom.
A csillagos ég
szebben nem ég
sugaras tüzü szemeinél;
s köde pelyheivel
mit gyöngybe kever
s biboros holdszinbe az éj,
a szerény piruló Eulália egy pici fürte fölér,
lobogó szemü szép Eulália egy hajaszála fölér.
Se bú - se gyász
többé nem igáz,
mert lelke sóhaja lelkemét
ekhózza hiven;
s fénnyel szegi fenn
Astarte az ég peremét,
ha szép Eulália ráveti asszonyi lángu szemét,
ha vidám Eulália fölveti rá ibolya szemét.
Ford. Babits Mihály
A HARANGOK
1
Halld, a szánon a harang,
szép ezüst-harang!
Mily világát a vigságnak zengi ez a hang!
halld, mint pendül, kondul, csendül
át az éj jeges legén,
míg a csillagnak, mely fent ül,
fénye kristályfényesen dül
keresztül a lég egén.
Ritmussá fut ám
mintegy titkos rím után
össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és e csengés és e bongás, melyre bong a sok harang.
2
Halld, az esküvő-harang,
lágy arany-harang!
Mily boldogság bőségéről búg e lanyha hang!
Át a balzsam-éj legén
kéj kereng az énekén!
S az arany-harang alól
hinta-hang
olvatag patakja foly,
melyet holdat nézve hallgat a komoly
him-galamb.
Óh, e rezgő érc alatt
mennyi gazdag, enyhe hangzat-ár fakad!
S mint dagad!
Mint szakad
a jövőbe! S ingatag
mámorába mint ragad
e merengés, e csapongás,
melyre cseng e sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és e zengés és e zsongás, melyre leng e sok harang.
3
Halld, a hangos vészharang,
réz-harang!
Milyen rém-regét regél e zord zivatar-hang!
Vad sikoly, vad rémület
veri, hökkent éj, füled!
Oly nagyon fél, nem beszél:
hogyha ily nagy a veszély,
minden hang
lármás kegyelem-kiáltás a kegyetlen tűz felé.
Rémült irgalom-könyörgés a siket-vad tűz felé,
melyet egyre fellebb-fellebb
őrült vágya űz felé,
hogy - ma, vagy sohsem - de fellebb
tán a sápadt hold-arc mellett
égne és nem itt alant.
Óh, e sok harang.
Mely kétséget kong a hang!
Rettenet!
Mind mint búg és bong és bőg!
Milyen borzalom, mit ők
a vonagló lég keblébe öntenek,
mégis érzi jól a fül
e zugásból,
pattogásból:
nő-e a vész, vagy elül;
mégis jelzi jól a hang,
mint sikoltás,
lárma, oltás,
árad a vész, vagy lappang,
amint árad, vagy kifárad a haragban a harang,
sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és zugásban és bugásban mind a kongó sok harang.
4
Halld, a harsány nagyharang,
vas-harang!
Mennyi ünnepélyes gondolatra hí e hang!
Hányszor csendes éjjelen
borzadunk, ha hirtelen,
mint egy néma jóslat kél a vad harang-moraj,
mert minden hang, mely ömöl
a rozsdás torok mögöl
egy sohaj
s a harangozók csapatja,
amely fenn a tornyot lakja.
Ah, e raj!
mely nagy érc-nyelvet lenditve
monotón zenére csal,
s ember-szivre hengeritve
köveket, tell kedve - jaj!
Ez nem ember, nem is állat,
nem is asszony - ó utálat!
Ez a raj: manó
és királyuk a harang-vonó
vonja - csingi - lingi - lang
lang!
vonja, mert övé a rang -
s egy peánt ver a harang.
S keble tágul, gingalang,
úgy mulat, hogy víg a hang
táncol és fel-felrikkant -
ritmussá fut ám
össze titkos rím után
hangja s a harang-peán
gingalang!
Ritmussá fut ám
össze titkos rím után
mind a sok nyögő harang,
száz zugó harang,
mind a zokogó harang -
ritmussá fut ám
össze mind a, mind a hang,
boldog titkos rím után
száz nyögő, zugó harang,
mind a, mind a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
mind a kongás, mind a bongás, melyre bong a sok harang.
Ford. Babits Mihály
HIMNUSZ
Reggel - délben - vak éjeken
Mária! hallád énekem!
Ha kéj, ha kín, ha jó, ha rossz
ér: Isten anyja gyámolozz!
Mig minden óra kedvre folyt
s felleg az égen egy se volt:
voná hogy lomha ne legyek,
lelkem jövőm felé kegyed.
Most hogy a sorsvész megjelent
felverve multat és jelent:
hadd vonja, szép remény elé
lelkem jövőm - Kegyed felé!
Ford. Babits Mihály
A HOLLÓ
Egyszer - unt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
tudományok furcsa könyvén, ellankadva, terhesen,
fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
- az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
szellemét a szén hunyóban földre himzé véresen.
Lassan nyult az éji óra; könyvem nem nyujtott a búra
enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
- itt lenn nincs már neve sem.
S bibor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
fájó, vájó, sohsem ismert félés kinját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem
- az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
s amint könnyű lépte dobban - koppan ottkünn csöndesen,
szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
- künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem;
de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
a visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
- csak a szél, más semmisem... "
S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló - szóltam - te se vagy utolsó,
éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem:
hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
s válaszolt szavamra - bárha nem is túl-értelmesen:
meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
- és a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Máskép csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
s nyögtem: "Hozzám senkisem hü, még szivem reménye sem:
majdcsak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem hogy talál az elsirt szóra ez a válasz:
"Persze - mondtam - ennyi ennek kincse tára összesen;
tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
dult és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem-
holt remények gyászdalához nincs is jobb rim semmisem,
- mint hogy: 'Soha - sohasem'."
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
és egy zsöllyét görditettem szembe, hogy majd ott lesem;
s bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betüt se mondtam
a madárhoz - s már szivembe furt a két fém-élü szem.
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
violaszin bársonyára, melyen óh! már kedvesem
nem pihen meg sohasem.
Most, ugy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús sziv! - nyögtem - égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Jós! - hörögtem - választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! - hörögtem - választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
kit az angyalok Lenóra néven hivnak odafenn?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó! - szöktem föl - sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, mig elveszem!"
- Szólt a Holló: - "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
s lelkem e padlómon-ingó árnyba fullad csöndesen:
nem szabadul - sohasem.
Fordította - Babits Mihály
Edgar Allan Poe: A holló - Előadja Latinovits /Ford. Tóth Árpád/
Link
A HOLTAK LELKE
Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.
Viseld csendesen e magányt,
Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted állt
Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.
A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen,
Rőt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.
E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tűnni: mint fű a harmatot!
Isten lehe: a szél elállt,
S a köd - amely a dombra szállt,
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegő:
A rejtélyek rejtélye ő!
Tellér Gyula
A KÍSÉRTETES PALOTA
1
Legzöldebb völgyünk ölében
- jó angyalok laktak ott
hajdan büszkén, büszke-szép
drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
fölszökött!
Sohse lengtek szeráf szárnyak
gyönyörűbb torony fölött.
2
Ormain zászlók lobogtak,
sárga, gőgös, víg-arany.
Mindez rég volt - tünt kor
távolaiban!
Ahány enyelgő játszi szellő
ment arra át,
a dús, bokrétás bástya mellől
mint szárnyas illat szállt tovább!
3
Lantzenére ott a vándor,
ki e boldog völgybe jött,
láthatta, hogy szellem táncol
a lángablakok mögött
egy trón előtt, amelyen ülvén
bíborbanszületett
királyuk trónolt, ki körül fény
árasztott méltó ünnepet.
4
És gyönggyel a kastély kapuja
és rubinnal rakva volt,
melyen át egyre s egyre s ujra
édes visszhangok árja folyt
szikrázva a terembe; - rájuk
egy munka várt,
s egy öröm: örökké királyuk
eszét zengni, a bölcs királyt.
5
De búruhás átkok sereggel
szállták meg a király honát:
sirassuk őt! mert soha reggel
nem süt már éjszakáin át!
s háza körül a halk dicsőség
ma már csak oly
mód zengi őt, mint rege hősét
kit elhantolt a kor.
6
S csak rémes árnyak bálja, mellyel
a véres ablakokon át
ma itt disszonáns zene mellett
az utas kavarogni lát,
a sápadt ajtóból ma rémek
folyója foly
örökké, s hova azok érnek,
van kacagás - de nincs mosoly.
Ford. Babits Mihály
KÜLÖN
Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott - gyermekkoromban - a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs - a jó s hamis
Mélyekből -, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.
(Tellér Gyula fordítása)
LEE ANNÁCSKA . . . . . . . . . . . 
Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.
Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején -
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején.
S ez lett oka, hogy, sok éve már,
Tengerpart bús mezején
Felhők közül jött egy csunya szél
S meghült Annácska, szegény;
S elvitték úri rokonai
S egyedül maradtam én:
Koporsóba csukták el őt
Tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok,
Hogy boldogabb ő meg én,
Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
Tengerpart bús mezején),
Hogy jött felhőből éjjel a szél
S meghült s meghalt szegény.
De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
S igy az éj idején veled éldelek én,
Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
Melletted a sír fenekén,
Tengerpart bús mezején.
Babits Mihály
Kaláka Lee Annácska
Link
A LEGBOLDOGABB ÓRA, NAP...
A legboldogabb óra, nap
Tört szívemben otthont talált,
De az erő és öntudat
Már messze szállt.
Erő? Igen! Úgy véltem, az;
Jaj, eltűnt, többé nem felel;
Tőle feszült a vad tavasz -
Hadd múljon el.
S az öntudat ma már mit ér?
Öntse maró mérgeit új
Agyakba, hol még friss az ér -
Szivem, csitulj!
A legboldogabb óra, nap,
Mit szemem látott, láthatott:
A fényes erő, öntudat
Múltban ragyog.
De ha erő és öntudat
Oly kínnal kelne fel,
Mint egykoron - sugarukat
Nem bírnám újra el.
Mert ólom volt éj-szárnyukon,
S míg verdesett, lehullt
A szívbe, mely törni rokon
Kínokban megtanult.
Fordította: Vajda Endre
TÜNDÉRORSZÁG
Árnyas folyók, völgyek vak odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt vagy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplü hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztesse volt)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant kőlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-fínom szárnyukon.
(Kardos László fordítása)
VALAKINEK A PARADICSOMBAN
Te voltál minden, édes,
miért törődtem én,
forrás a szirten, édes,
sziget a viz szinén,
csupa gyümölcs, csupa virág,
s minden virág enyém.
Ah csillagos remény!
Tulfényes álom, mely csupán
leszállni tűnt elém.
"Tovább! tovább! a fény után!"
kiált jövőm felém
s multam vak mélyein sután,
némán vergődöm én.
Mert jaj! jaj! mécsesem kimúl
és életem lejár.
"Már vége - vége már! "
(igy szól, mig parthomokba fúr,
a pompás tengerár)
villámütött fa nem virúl,
nem száll a lőtt madár.
És napjaim csak álmok
és éjjel álmaim
lábad nyomába járnak,
holott táncába hín
valamely égi árnak
valamely légi rím.
Ford. Babits Mihály
IDÉZETEK
Akadnak (...) olyan titkok is, amelyek nem hagyják magukat elmondani.
Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára.
A bánat - a mult A semmibe hullt...
De szerelmünk több volt mint szerelem Tengerpart bús mezején - Irigyeltek még az angyalok is Fenn a felhők tetején.
Hogy uralkodnék szíveden, Ha a magamé sem szabad?
Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár... Kár ma élni, kár ma már!
A költészet a gondolat és a zene kombinációja.
A lelki kötelékek közül azok bizonyulnak a legtisztábbnak és legtartósabbnak, amelyek egyetlen pillantás nyomán fogantak.
Mert a teknősbéka biztosan jár a lábán, ok ez arra, hogy szárnyát szegjék a sasnak?
Minden, mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom.
Mit ér a napvilág, Ha szemünk a jelenbe néz, S ködön át csak a múltba lát?
Nagyon hiszek a bolondokban; ezt hívják a barátaim önbizalomnak.
Nem a tudásban van a boldogság, hanem a tudás megszerzésében.
Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...
S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége?
Szeretnek majd! Csak járt utad Járatlanért ne hagyd el! Őrizd örökké önmagad, Ami nem vagy, máris add fel.
Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.
Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom És ez legyen a búcsuszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem...
A verses költészet egyetlen legitim birodalma a Szépség.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-02-12 19:59:56, hétfő
|
| |
| |
VERSEK A VILÁGIRODALOMBÓL 
William Blake: A BETEG RÓZSA
Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;
Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.
(Képes Géza)
William Blake: KACAGÓ DAL
Ha az erdő zöld, ha a lomb kacag,
Csengőn kacarász a futó patak;
Kacajos kedvünk fel az égig zsong,
És visszakacag zajára a domb;
Ha felkacag ép zöldjével a rét,
A szöcske a színre kacagva kilép,
S dalol Emmuska, Zsuzsi, Marika
Aranyos csöpp szája: hahaha!
S ha madár ül a hűsben, friss, kacagó,
S az asztalon itt cseresznye, dió -
Gyere, légy boldog, a víg hahota
Dali kórusa felzendül: hahaha!
(Gergely Ágnes)
William Blake: A MOSOLY
Van Mosoly, Szereteté,
És van csalárd Mosoly,
S van a Mosolyok Mosolya,
Miben e kettő egybefoly.
S van Szigor, Gyűlöleté,
S van a Dölyfnek is Szigora,
És a Szigorok Szigorát
Nem tudod feledni soha,
Mert a Szív Közepébe tapad
S Csontod Velejébe hatol;
De az összes volt Mosolyok közt
Csak egy van oly Mosoly,
Mire Bölcsőd és a Gödör közt
Csak egyszer nyílhat a szád;
De ha egyszer nyílik, örökre
Megszűnik a Nyomorúság.
(Devecseri Gábor)
Elizabeth Barrett Browning: HALÁLMADÁR
Éjszaka volt, a szívem zakatolt!
A Hold hidegen nézett le rám:
Nem tudsz aludni talán?
Egy árny suhant el az ablakom előtt,
Hatalmas szárnya szelte a levegőt.
Testemet jeges fuvallat járta át,
Tudom ő volt az, a Halálmadár.
Vészjósló éneke füleknek hallhatatlan,
Csak a lelkek reszketnek riadtan,
Ők hallják fájdalmas sikolyát már,
Tudják ő volt az, a Halálmadár!
A sötét éj leple alatt jár rabolni,
Éles karmait a húsodba ereszti,
Zsákmánya nem szabadul, vár!
Tudja ezt jól a Halálmadár!
Éjszaka van! Szívem utoljára dobban!
A Hold gúnyosan néz le rám:
Vársz valakit talán?
S tudom, ma eljön értem a Halálmadár!
Elizabeth Barrett Browning: HOGY SZERETLEK?
Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose. 
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, - könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! - s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.
(ford:Szabó Lőrinc)
Elizabeth Barrett Browning: MONDD ÚJRA - 21. PORTUGÁL SZONETT
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
Babits Mihály fordítása
Elizabeth Barrett-Browning: PORTUGÁL SZONETTEK, 20. SZONETT
Szerelmesem, ha arra gondolok,
Hogy itt voltál e földön már tavaly,
Én meg csak ültem egymagamba, jaj,
A hómezőn, s nem láttam lábnyomod,
S a csönd hangoddal nem harangozott,
S láncom szemeit számláltam: vihar
Se tépi ezt le - mondtam -, s hol a kar,
Erős karod?... -S most dúsan kortyolok
Létem csoda-kelyhéből! Furcsa, ládd:
Tett s szó nyomán nem látta éj, se nap
Izgalmad bennem - s a fehér virág
-A tied! - nem súgta, hogy te, te vagy
Közel. Ateisták ily ostobák,
Kik csak ha látnák, hinnék az Urat.
(fordította: Gáspár Endre)
Elizabeth Barrett Browning: MENNYIRE SZERETLEK / 43. PORTUGÁL SZONETT
Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével,
halálom órája után szerethetlek.
Elizabeth Barrett Browning: RÁD GONDOLOK!
Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
(Fordította: Kardos László)
Robert Browning: AZ ELVESZETT KEDVES
Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ívén!
A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...
Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám
egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szívem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...
Tóth Árpád fordítása
Robert Browning: ÉLET A SZERELEMBEN
Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, ujra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra épitem! bár szökevény
Örökké s
Hűtlen
A Cél!
Fordította: Babits Mihály
George Gordon Byron: AHOGY ITT JÁR-KÉL...
Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.
Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szivet,
melyben tiszta a szerelem.
Szabó Lőrinc fordítása
Robert Burns: LEVÉLHULLÁSKOR
Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a víg ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül: 
hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, míg a csúcs hívogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.
Fodor András
BÁRMI REZZEN
Bármi rezzen, a nyugati
szél a legédesebb,
hisz arra él a szép leány,
az, akit szeretek:
csörgedező víz fut elő
ott s zúg a rengeteg;
és én mégis éj-nap csak őt
látom, jó Jeanemet.
A harmatos virágban őt
nézem, mily szép, üde:
hangját trillázza a madár
s a szellők éneke:
rügy s bimbó mind ami hasad
bokron s rét s víz felett
s a fütty mind őt juttatja csak
eszembe, Jeanemet!
Szabó Lőrinc fordítása
Richard Dehmel: ARATÓ DAL
A föld határáig körül
arany kalásztenger terül.
Őrölj, malom, őrölj!
A nagy rónán nincs fuvalom.
Ég alján malmok, sok malom.
Őrölj, malom, Őrölj!
Sötétvörös az esti fény.
Kenyér! - kiáltja sok szegény.
Őrölj, malom, őrölj!
Az éj vihart hord. Rejtve vár.
Holnap indul a munka már.
Őrölj, malom, őrölj!
Vihartól tisztul a mező?
és nem lesz többé éhező.
Őrölj, malom, őrölj!
John Donne: JÓ REGGELT!
Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Így volt s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedező új földet látogat,
más térképen néz új világokat —
világod én vagyok s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szívet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat —
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.
(Vas István ford.)
Antoine de Saint-Exupery: FOHÁSZ
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Felix Falzari: BETELJESÜLÉS
Mit mondhatnék, te drága?
Elnémít az öröm,
ha rámnézel: a számra
egyetlen szó se jön.
A lényedből ragyogva
hull rám egy lágy sugár,
mi egykor álom volt: ma
valóság végre már!
De én e tiszta fényben
magamra nem lelek:
most valóságként élem
az álom-életet!
(fordította: Baranyi Ferenc)
Goethe: SEHOGYSEM
Nem tudsz te a világ kedvére tenni:
bár jó vagy, és erényed is ezernyi,
azt várja, hogy kezes légy, senki-semmi!
(fordította: Kosztolányi Dezső)
Goethe: RÁD GONDOLOK
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
A tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!
(fordította: Szabó Lőrinc)
Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: TE KÖNNYŰ SZÉL, IRAMODJÁL...
(61. GHAZAL)
Te könnyü szél, iramodjál a kedvesig, ne tovább,
Hajából ámbraszagot hozz, lehelletnyit legalább!
Lelkére! én köszönetképp a lelkem eldobom, el,
Ha hírt hozol közeléből, hová nem léphet a láb.
S ha nem kapod meg a sorstól, hogy ajtaján beosonj,
Egy porszemet küszöbéről röpíts el, add nekem át.
A vágy, hogy én nyomorult egyesüljek ővele - jaj!
Az álomképe csupán, mit a lelkem, éjszaka, lát,
Fenyőtoboz-szivem úgy reszket itt, akárcsak a fűz:
Fenyőfa-termeted oly szép! - szivembe kín foga vág.
A kedvesem nem ad értem, tudom, fabatkát sem,
De szál haját sem adom, bár kináld a föld aranyát.
Mi lesz, ha gond kötelét szétszakítod, ó, Háfiz,
Hisz úgy tekint csak a kedves, mint megvetett inasát!
Perzsa eredetiből fordította:
Képes Géza
H.Heine: A KISASSZONY ÁLLT A PARTON
A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.
Kisasszony, ez ócska viccre 
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.
Francis Jammes: A HÁZ RÓZSÁVAL LENNE ITT TELI...
A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor, s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk, és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőllők jóízét s mérgét a vad darázsnak.
(Ford.: Radnóti Miklós)
Szergej Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT...
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messzeszállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha...
(Rab Zsuzsa)
Szergej Jeszenyin:: ŐSZ
Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.
Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.
Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.
Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.
(Weöres Sándor fordítása)
Jevgenyij Jevtusenko: BŰVÖLŐ
Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Illyés Gyula fordítása
Mihail Lermontov: MOST A SZÍV
Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!
Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.
Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.
(Kálnoky László fordítása)
Francesco Petrarca: KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG
Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.
A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.
Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.
Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.
(Sárközy György fordítása)
Halina Poświatowska: NEM IS TUDOM...
nem is tudom téged szeretlek-e jobban
vagy a vágyakozást utánad
csókjaid vagy a sóvárgást csókjaid után
egyfajta megnyugvást
azt hittem már sohasem írok verset
s most szívem szerelemtől duzzad akár egy folyó
s túlcsordul kilép- akár egy folyó
a sebes ár elragadja a szavakat
viszi a szavakat
és mind- mind a szerelemről vall
sóvárgásomról
teliholdként megújuló vágyaimról
tekinteted sugarában kihunyó vágyamról
(fordította: Zsille Gábor)
Alekszandr Puskin: AZ ÉLET SZEKERÉN
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.
Szabó Lőrinc fordítása
ALTATÓ
Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?
Hogy ne lesselek, s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra
és a szádra álmosan.
Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfű hajt.
Nemes Nagy Ágnes fordítása
Rilke: A CSEND
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Rilke: SZERELMES DAL
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.
Kosztolányi Dezső
William Shakespeare: XLVII. SZONETT
Frigy köti szememet-szívemet,
S most egymást segítik hűségesen;
Ha éhes szemem arcodért eped,
Vagy sóhajoktól fuldoklik szívem,
Képeddel a szem festett lakomát
Ad a szívnek, kit vendégségbe hív;
S máskor társának a másik barát
Küldi szerelmes gondolatait:
Így vágyam vagy képmásod idevon,
Légy messze bár, mindig itt a helyed;
Nem juthatsz túl gondolataimon,
S én velük vagyok, ők meg teveled;
S ha alszanak, fölkölti arcod éke
Szívemet szívem s szemem örömére.
William Shakespeare: AZ VAGY NEKEM /LXXV. szonett/
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Percy Bysshe Shelley: DAL
A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.
A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.
Radnóti Miklós fordítása
Edmund Spenser: HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megújul.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Theodor Storm: TENGERPART
Öböl felett sirály száll
és félhomály oson:
alkonyfény tükröződik
a nedves zátonyon.
Rebbennek szürke szárnyak
a partszegélyeken;
ködben szigetek, mint álmok
hevernek a tengeren.
Titokzatosan súg-suttog
a forrongó iszap,
hívó madár rikoltoz -
öröktől, napra nap.
Még egyszer halkan borzong,
és elnémul a szél;
kibomlanak a hangok
a mélység felszínén.
(Weöres Sándor fordítása)
Jules Supervielle: ÁTVÁLTOZÁSOK
Ha kedvet kapsz velem egy kis szórakozásra,
magadra öltöd a meghitt tárgyak mezét,
és mint fém vagy tükör, gyertya vagy karcsu lámpa,
szelíden remegő fényt hintesz szerteszét.
Máskor meg libegőn a légben imbolyogsz csak,
tűnődve, lényedet minő alakba zárd,
s mert nincs ínyedre már sem ez, sem az a tárgy,
a nap lágy derűjét választod otthonodnak.
Illékony alakod vajon ma mibe röppen?
Hasztalanul keres a négy fal közt szemem.
De kattan a kilincs, ajtó tárul mögöttem,
s megjelensz igazi valódban fényesen.
Megállsz a küszöbön, felém nevetsz szilárdan,
míg én még száz tűnő arcod közt tétováztam.
(Rónay György fordítása)
Charles Algernon Swinburne: TENGER ÉS ALKONYÉG KÖZÖTT
Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...
Babits Mihály fordítása
Charles Algernon Swinburne: VERSENGÉS
Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.
Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.
Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízű szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.
Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.
Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal, 
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.
Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.
(Hajnal Anna fordítása)
Szádi: HALLGAT A SZÍV
Nyugalmam, erőm tőled van és nincs;
Tűr s hallgat a szív, nyugalma még sincs.
Mért jöttem e szívrabló-tanyára?
kiútja, szemem bármerre néz, nincs.
mindaz, ki szerelmes, érti: nálam
Nagy becsben az aggodalmas ész nincs.
Bejártam a kerteket gyümölcsért:
Oly szép, mire elfogódva nézz, nincs.
S lelkem se lehet különb ajándék,
Hisz benne neked csipetnyi méz sincs.
Tudják: szerelem mi, ők, akikben
Vágy már e világ után kevés sincs.
Ó, Szádi, ne féltsd fejed, se lelked,
Hisz senki se mondta még: remény nincs!
Lepkét szerelem sodort veszélybe
S hogy lángban elégett - már veszély sincs.
(Képes Géza fordítása)
Konsztantyin Szimonov: VÁRJ REÁM
Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom,
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap,
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök,
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak róla már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár - 
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény."
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
(Lányi Sarolta fordítása)
Fjodor Tyutcsev: A SZÉP ŐSZI ESTÉBEN
A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Szabó Lőrinc fordítása/
Vátszájana: KIT SZERETNEK A NŐK?
Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szívük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifjú és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe, 
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkívánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, új s bohó,
aki színházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hírben, pénzben, észben,
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Paul Verlaine: ÁLMODOM EGY NŐRŐL
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
/Ady Endre ford./
Paul Verlaine: AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM
E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért híven.
Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
(Tóth Árpád fordítása )
Paul Verlaine: MISZTIKUS ALKONYAT
Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
- tulipán, liliom, dália, mák -
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
- tulipán, liliom, dália, mák
parfümjét - hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamba lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Szabó Lőrinc fordítása
Paul Verlain: ÓVATOSSÁG
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Fordította: Szabó Magda)
Jevgenyij Vinokurov: Ő
Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-09 22:30:03, szombat
|
| |
| |
DANTE ALIGHIERI
Dante Alighieri (eredetileg: Durante Alighieri) (Firenze, 1265. május második fele - Ravenna, 1321. szeptember 14.) itáliai költő, filozófus, az olasz és a világirodalom nagy klasszikusa. Főművét, az Isteni színjátékot Babits Mihály a ,,világirodalom legnagyobb költeményének", Jorge Luis Borges a ,,valaha írt legnagyobb irodalmi műnek" nevezte. Műveiből életbölcsességek, axiómák bonthatók ki.
Dante, Alighieri (1265-1321)
Link
Dante: OLY FURCSÁK VAGYUNK...
Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok, 
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk.
Dante: VOLT EGYSZER EGY SZERELEM
Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.
Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.
Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem
Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.
Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok. 
Ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz Nekem,
egy pillanatig zavarba jönnék,
s nem tudnék szólni hirtelen.
Csak nagy sokára mondanám azt:
Semmiség, csak egy elmúlt szerelem.
S csak egy sóhaj lenne minden.
S nem venné észre senki sem,
Hogy titokban könnyes lesz a két szemem.
De már látnak szemeim
Messze túl a könnyeken,
Még most is te vagy a mindenem.
S ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz nekem,
Talán büszkeségből azt felelném:
Semmit, csak az egész életem!
/Ford: Baranyi Ferenc/
Volt egyszer egy szerelem
Link
Dante Alighieri: ISTENI SZÍNJÁTÉK
/A Pesti Bölcsész Akadémia keretein belül 2013. május 6. és május 24. között az ELTE Bölcsészettudományi Karán négy Dante életét és munkásságát bemutató előadás hangzott el Berényi Márk, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának PhD hallgatója előadásában. Az itt megtekinthető videó a 2. előadást mutatja be./
Link
Dante idézetek
"Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra."
"Sírjatok, szeretők: sír a Szerelem!
S tudjátok, miért? Mert hallgatnia kell,
hogy mindenünnen lányok jaja kel
s csurran szemükből fényes gyötrelem."
"A szerelem minden erény forrása, út a szellemi megtisztuláshoz és az erkölcsi tökéletesedéshez."
"Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg."
"Gyenge annak a szerelme, aki csak szavakban tudja kifejezni, hogy mennyire szeret."
"De akarat nem mindig úr az orcán,
s könny és mosoly fölött olyan hatalmas
az érzés, hogy a legőszintébb lélek
akaratán leginkább diadalmas."
"Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtetek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni előre!"
"Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra."
"Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot."
"Még ha fél lábbal a sírban állnék is már, akkor is tanulnék."
Anekdota Danteról
Firenze utcáin sétálgatva Dante egy kovácsműhely előtt ment el, és bosszankodva hallotta, hogy a kovácsmester műhelye ajtajában az ő verseit énekli, de úgy, hogy a sorokat összevissza keverte. A költő bement a műhelybe és - se szó, se beszéd - a kovácsmester szerszámait, melyek igen szép rendben voltak a műhely asztalára helyezve, egymás után kezdte kihajigálni az utcára.
- Megbolondult, uram? - kérdezte felháborodva a kovács.
- Dehogy, uram - felelte Dante nyugalommal, miközben tovább folytatta a szerszámok hajigálását.
A kovácsmester méltatlankodva kiáltotta:
- De hisz, ezek az én szerszámaim!
Dante tovább működött:
- Éppen azért hajítom az utcára.
- De miért teszi ezt, uram?
A költő megtörölte a kezét, majd így válaszolt, befejezve a szerszámok kidobálását:
- Mert ön is az utcára dobja az én költeményeimet. Amikor önt énekelni hallottam, ugyanazt éreztem, amit ön érez most.
Ezzel otthagyta a csodálkozó kovácsmestert.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-11 20:00:16, szerda
|
| |
| |
BROWNING
Elizabeth Barrett Browning (leánykori neve Elizabeth Barrett Moulton-Barrett) (Coxhoe Hall, 1806. március 6. - Firenze, 1861. június 29.), angol költőnő, romantikus verseivel szerzett helyet magának a világirodalom nagyjai között. Élete szintén lányregénybe illőre sikeredett. Volt benne tragikus betegségben töltött gyermekkor, szigorú apa, szerelem, lányszöktetés, boldog végkifejlet. Későbbi férjével, Robert Browninggal 1845-ben találkozott . Ekkoriban keletkezett Elizabeth Barrett Browning leghíresebb, magyarul is olvasható műve az 1845 - 1846 körül írt Portugál szonettek. Életét két kiváló regény is feldolgozta.
Ahol tilos a szerelem - Elizabeth Barrett-Browning, akinek mégis megadatott
Link
Robert Browning (Camberwell, London, 1812. május 7. - Velence, Olaszország, 1889. december 12.) angol költő, dramaturg. Felesége: Elizabeth Barrett-Browning.
Link
Elizabeth Barrett Browning: X. szonett - CSUPÁN A SZERELEM
Csupán a szerelem mi tiszta-szép,
s vágyni érdemes. Bár csodás a láng,
ha gyúl oltári fény, vagy lenfonál,
lobbantja gaz, cédruság, mind csak ég:
ám szívem lángol, s bátran vallom én
szeretlek... Én!... szeretlek - nézz reám,
elébed új, dicsőült lényem áll,
lelkemben tűz a vágy, s varázs a fény,
mely véled egybezár. Nem gyöngíthet,
ha gyöngébbet szeretsz: hisz' Isten is
megáldja mind, a benne híveket.
S érzem ezt, orcám szégyellt ívein,
mit fényébe rejt e láng-szerelem,
mely felemel és hozzád nemesít.
Elizabeth Barrett Browning: HALÁLMADÁR
Éjszaka volt, a szívem zakatolt!
A Hold hidegen nézett le rám:
Nem tudsz aludni talán?
Egy árny suhant el az ablakom előtt,
Hatalmas szárnya szelte a levegőt.
Testemet jeges fuvallat járta át,
Tudom ő volt az, a Halálmadár.
Vészjósló éneke füleknek hallhatatlan,
Csak a lelkek reszketnek riadtan,
Ők hallják fájdalmas sikolyát már,
Tudják ő volt az, a Halálmadár!
A sötét éj leple alatt jár rabolni,
Éles karmait a húsodba ereszti,
Zsákmánya nem szabadul, vár!
Tudja ezt jól a Halálmadár!
Éjszaka van! Szívem utoljára dobban!
A Hold gúnyosan néz le rám:
Vársz valakit talán?
S tudom, ma eljön értem a Halálmadár!
Elizabeth Barrett Browning: HOGY SZERETLEK?
Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, - könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! - s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.
(ford:Szabó Lőrinc)
Elizabeth Barrett Browning: MONDD ÚJRA - 21. Portugál szonett
(a Portugál szonettek-ből)
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
Babits Mihály fordítása
*
Mondd, újra mondd, és még egyszer - s megint,
Mondd, hogy szeretsz, mondd, mondd!
Bár minden újra mondott szó emlékeztet a kakukkra,
Gondold meg, hogy az új Tavasz se hint
Kakukkszó nélkül zöldes selymű színt
Mezőre, dombra, erdőkoszorúkra.
Én, Kedvesem, a mély sötétbe bukva
Jajongok kételkedve, nyögve, mint
Bús kísértet: "Mondd újra..." Az se sok,
Hogy mennyünknek millió mécse van,
S a rét ezernyi virággal ragyog!
Szeretsz, szeretsz ... mondd .... Zengd ezüst-arany
Trillákkal! - S ne feledd el soha, hogy
A lelkeddel is szeress - szótalan.
Fordította - Kardos László
Elizabeth Barrett Browning: MENNYIRE SZERETLEK / 43. portugál szonett
1.
Mennyire szeretlek? Had' mondom el,
szerelmem mily végtelen, mindenség
érzés lelkemen, láthatatlan-szép,
maga a tiszta földi kegyelem.
A mindennap vágyával szeretlek
csöndesen, nappal, s húnyt gyertyafényben,
szeretlek tisztán, nyíltan, egészen,
és cserébe nem várok semmit el.
Oly nagyon, oly erősen szeretlek
egykor volt búmmal, gyermek hitemmel,
elveszettnek hitt, s meglelt szerelmes
szívemmel, minden lélegzetemmel,
te vagy az élet, öröm és könnyek,
szerelem, mi holtommal se vész el.
2.
Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével,
halálom órája után szerethetlek.
Elizabeth Barrett Browning - Portugál szonettek 35
Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem? Meghitt szavak,
áldások, csókok rám is hullanak
családi körben? S nem rémülök el,
ha szemem új falakra vetve fel,
otthonom helyett új otthon fogad?
s emlékemben te állsz oda magad
holt, szelíd szemek helyére? Felelj!
Nagy próba vágyakat igázni, ládd,
de bút igázni nagyobb feladat:
mert minden búban benne van a vágy.
És búm, jaj, elriasztja vágyadat.
Mégis: szeress - Jó? Szíved tágra tárd,
s öleld be ázott galambszárnyamat.
Fordította - Kardos László
Elizabeth Barrett Browning: RÁD GONDOLOK!
Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
(Fordította: Kardos László)
Robert Browning: ÉLET A SZERELEMBEN
Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; mig
ketten vagyunk a világban, én
a szerelmes és te a kőkemény:
egyik üldöz, a másik fut s buvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
és bárhogy igyekszem, hasztalan:
de mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Száritsd föl könnyed, ugorj, kacagj,
ha elestél, ujra kezdeni:
e hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villanjon szeme rám
a sötétből futva vissza, s óh!
ha összedől remény-palotám,
ujra építem! bár rohanó
örökké s
hűtlen
a Cél!
Babits Mihály
Robert Browning: AZ ELVESZETT KEDVES
Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ivén!
A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...
Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám
egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szivem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...
Tóth Árpád fordítása
Robert Browning: ÉJSZAKAI TALÁLKOZÓ
A szürke tenger, a fekete táj:
a hold, mint sárga, görbe kés:
s az álmukból riadó pici
hullámok tüzes gyűrűi,
mikor az öbölbe fordulok, és
csónakom a parton megáll.
Aztán egy mérföld sós homok:
három dűlőn túl a tanya:
ablak, kopogás, gyors sercegés,
kék gyufaláng, mely elenyész,
egy nő halk, boldog sikolya,
s két szív, mely egymáson dobog!
(Szabó Lőrinc)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-01-27 22:30:13, szerda
|
| |
| |
Algernon Charles SWINBURNE
Algernon Charles Swinburne (1837. április 5. - 1909. április 10.) angol költő. Költészetére főleg Shelley és Keats hatottak.
AZ ÁLDOZAT
The Oblation
Kifosztva állok, mit kivánsz?
felizzó lelkem is tiéd.
Bár lenne száz tüzes szivem,
hogy érted égjen mind a száz
s ha érted égne, értenéd
dalom, szép szárnyas kedvesem.
Ha látom angyal-arcodat
a mindenség mind semmiség,
s ha ujjam újra rádtalál,
ha egy a vér, a gondolat,
akkor söpörhet büszke szép
kegyetlen szárnyad porba már.
Szerelmem ennyi, láthatod:
szerelmet oszt csak, kedvesem.
Pazarlón szórt, ki gazdagabb
és szárnyalt, kinek szárnya volt,
de én csak ezt adom. Szivem,
mely él, mig éghet, mint a nap.
Fordította: Tarbay Ede
ÁLMATLAN SZERELEM
Gyötrött fejét a Szerelem
nyugtatta rózsalevelen,
és szeme könnytől volt piros,
és sápadt ajka vértelen.
És jött a Bú, a Baj, a Gond,
megálltak, ahol ágya volt.
De tűnt az éj, de szállt az éj,
s rózsák rakták ki a vadont.
És az Öröm fényárba jött, 
és a száján csókolta őt,
és a virrasztók vén hada
eltűnt ágyától, mint a köd,
és ajka égett, mint a vér,
és szeme vágyott a napér:
éjjel sírunk, de a Gyönyör
hajnalra újra visszatér.
Ford.: Kosztolányi Dezső
ÁRNY, CSÖND ÉS A TENGER
Hosszu éjszaka, álomágy
ég és víz, csuda mély és lágy
csak az árnymezü csönd zeng szét
nesztelen álom- s árnyzenét.
Hosszu éjeken ott fölül
fénnyel festve vad árny terül.
Kurta éjeken itt alul
dallal töltve a csönd lapul. -
Tudjuk, csillagok és hegyek
künn lágy éjszaka fénylenek
s látatlan, csupa sejtelem,
átborzongnak a tengeren
s hallatlan, s eleven mégis
tőlük zeng a viz és ég is
lenn közelén s fenn, távolán
zeng, fény-élesen, árny-puhán.
Fordította: Babits Mihály
BALLADA ÁLOMHONRÓL
Elrejtem a szívem rózsasziromban
távol a naptól, kert közepén
hó puha ágyban, lágy nyugalomban
rózsa alá rejtem szivem én.
Mért nem szunnyad e lágy helyén?
Rózsalevél sem rezzen a fán.
Mi nem ereszti az álmot elém?
Semmi - csak egy titkos csalogány.
Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban
nyugtalanabb bár mint te meg én.
Légy csendben; a nap nyila megtör a lombban
alszik a szél tenger melegén,
bánt még mindig a tűnt remény?
s gondok tövise szúr talán?
Mi tiltja lezárni pillád idején?
Semmi - csak egy titkos csalogány.
E zöld haza rejlik báj-álomban:
nincs meg a mappa semmi helyén
s édes bár a gyümölcse, halomban
nem hever árus áruhelyén.
Álomdana zeng a fák tetején
álomfecske száll a bogán.
Ebhang nem veri őzét rejtekén
se semmi - csak egy titkos csalogány.
Álomhonban rejtezem én
sem szerelem, sem csáb ezután
nem ér a fülembe, nem hat elém
semmi - csak egy titkos csalogány.
Fordította: Babits Mihály
BÚCSÚ
Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
ő meg se hall.
Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízü, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
ő mit se tud.
Menjünk tovább, s haza; ő nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
Vetők, aludni! ránk már nem virad
s ő nem sirat.
Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törődik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
ő nem szivell.
Mondjunk le, menjünk; mert ő fel sem vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy hold virágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
ő fel se vesz.
Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
ő is tán, tűnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevő barát:
ő meg se lát.
Babits Mihály
EGY NAP MEG EGY ÉJ
Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély;
ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap meg egy éj.
Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
lelket a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.
De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;
menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.
Fordította: Szabó Lőrinc
AZ ELHAGYOTT KERT
A Forsaken Garden
Egy szikla-sarokban a sík meg a hegy közt,
part-fordulaton, hol a szél meg a csend
egymásra talál kőgörgetegek közt,
halovány kert-árny tengerre pihent.
Bokrok, tövisek közül égre mered fel
a virágtalan ágy a szikla-fokon,
hol a holt rózsák sírján buja zöld kel,
sürü gyom.
Délnek kanyarúl a lemart meredek part,
s a lejtős kert a habokba rogyó.
Ha beszéd vagy lépés hangzana itt: vajh
nem kelne varázs-intésre manó?
Vendég sose jár a feledt ösvényen,
nem tépi ezer kusza ágabogát,
csak a tengeri szél hullámzik az éjen
s napon át.
Homályos, vak, fojtó a bejárat,
felkúszni senkise vakmerő
a tetőre, mit esztendők lecsupáltak,
csak a tüske maradt, rajt nem fog idő:
rózsát letarol, de maró tövisét nem,
sziklát kímél, de mezőt kifakít,
a kóbor szél, s lobogó gaz a szélben
virul itt.
Nem lépne virágra a láb, itt járva;
holt szívként, minden mag-tok üres;
nagy a tüskebozót, nem szól a madárka,
dala rózsát erre hiába keres.
A tenger, a táj a sirály sikolyával
tele, visszhangozza a hegy s a mező,
csak a nap s az eső, ki az éven által
idejő.
A nap tüzel és az eső zilálja
az illat-nélküli vézna gyomot,
csak a szél forog itt s harsány mulatása,
hol az élő szikkad, akár a halott.
De itt sírás-kacagás vala régen,
ma mit nem is álmodnak szeretők:
mily szempár szállt a vizen, száz évvel
ezelőtt.
Szív szíven, összeborúlva. "Tekints csak
ne virágra, de habra, szerelmesem:
nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,
könnyen-szerető meghal - de mi nem!"
A hab meg a szél örökös fehérlés,
de a végső szirmok esőztek ott,
mig az ajkon, a pillantáson az érzés
lefagyott.
Vagy holtig együtt mentek - de mi sorsra?
Együtt haltak - de mivégre vajon?
Hervadsz, szerelem tüze, mint csoda-rózsa,
vagy rózsahinár, rózsát csufolón.
Holtak vágynák, hogy holtak imádják?
Melyik szerelem mély mint a halál?
Most vágytalanok, mint sírjukon indák,
vagy az ár.
Rózsák, szeretők, ott mind egyesülve,
felejti a tenger, a sziklatető,
a múltból egy lehelet se kering le,
ha kelő nyártól lágy a levegő,
nem édes az évszak alant a homályban,
szirom, szerelem, zokogás, kacaj: únt,
ha már, akár az a pár, valahányan
aluszunk.
Ott már a halálnak nincs aratása,
mig a váltakozás maga nem pihen el,
ön-ásta sirokból újra világra
sose kelnek, a láz meg a gyász szünetel.
Rög, szikla, s a vad talaj inda-sörénye
él, míg ragyogás gyúl, zuzmara hull,
de a vég-vihar egyszer a hab-szövevénybe
lezudúl.
Tenger dagad és meredély foka omlik,
s a kertet mély áram lepi meg,
habok elragadó gyürüjébe leporlik,
elveszve a part s a sziklatömeg,
s amikor leborúl eléje minden,
diadalmas, nincs aki ellene áll:
ön-oltárán magagyilkos isten
a halál.
Weöres Sándor fordítása
AZ ELSŐ SZERELMES ÉJ
Soká feküdtek így puhán, elomló szerelemben,
s azt sem tudták, miféle fény, milyen felhőcske lebben
fölöttük: hogy csillag lebeg vagy leng a lassu hold:
vagy tán tűzvésszé gyúlt az éj: mit szerelmük csiholt -
nem tudták: nem mozdult-e meg a föld tompán alattuk,
hogy lángra kapjon hirtelen, miként tűzlángos ajkuk,
nem tudtak semmiről talán, - hogy van-e most világ,
vannak-e fák: nem érezték a rózsák illatát,
nem tudták: susog-e a szél, vagy hogy hamvába holtan,
mint elcsüggedt kis rőzseláng búsong a néma lombban -
megállt a perc, hiába szólt a csalogány dala, 
hiába szállt az éji csend szétoszló illata,
magasság s mélység zengzetes, szeráfi szép zenéje
a csillagokból hasztalan bomlott a földi éjbe -
köröttük minden elégett, mert hisz gyehenna-tűz
lobog azokban, kiket a szerelem egybe fűz.
Így lobbant el, rohanva szállt el minden éjek éje,
elűzte már félelmüket szívük szép szenvedélye,
napfénnyé rezdült át az árny, - ó nem volt még Szerelem
boldogabb pillanat arany-nyoszolyádon sohasem...
Ford.: Végh György
KOSSUTH LAJOSNAK (To Louis Kossuth)
Apáink szemefénye is azóta.
Esthajnali jó csillagunk! neved -
mely délbe láng volt nagy idők felett,
hogy harminc év előtt állott a próba,
s orkánosan rázkódott Európa
villámba, szélbe - még ma is nevet,
s új korban új kor hirdetője lett.
De nem a múltért dicsérünk, hunyóba,
Kossuth, ki szívünknek, mint Landor, áldott,
hanem mivel a hangod most kiáltott,
az Isten trombitája, és a rossznak
most törsz neki villámszóró kezeddel,
s kardoddal, melynek éle nem veszett el,
most vágsz oda a zsarnoki orosznak.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Madonna Mia
Zöld almaág alatt,
hová szél el nem hat,
Úrnőmé ott a lak,
két lugast látsz ott,
ül esőöntözött
vörös rózsák között,
szolgálói között,
kik a virágok.
Nincs szolgálója hát,
fürtös aranyhaját
hogy aranygyűrün át
szép kontyba fűzze,
aranyruhás leány
nem áll jobboldalán,
mert méltó sincs talán
ily gyönyörűre.
Nincs mit viseljen más,
egy prémcsuklya csodás
rejti szemét, haját,
híme arany,
viselte hajdanán
egy holt királyleány,
s ha fagy, piros, vidám
ruhája van.
Mély pillái megett
szerelem szendereg,
mely hamar sír-nevet,
ébredve néz;
melle két madara,
édes, kegyes szava
mint nyájnak rét szaga
szívemnek méz.
Őneki harmatok,
esők szüz dallamok,
viráginak azok
víg italok -
lucfenyők tűiben,
ágak sűrüiben
ha kis szellő üzen,
szíve dobog.
Zöld levelekkel nő,
kévékkel érik ő,
felejt, emlékszik, s hő
szíve nem sír;
nyugodt felhők, egek
szemében fénylenek -
bús? bölcs? elégedett?
nincs róla hír.
Ki érti, tudja hát
keze milyen virág?
Kérdd ég s föld távolát,
jelent, jövőt,
mondd meg, mi fogható
lábához, milyen hó!
Édesem nézed? óh,
nem látod őt.
Mondd velem, mondd: fehér,
rőt, arany, mondd: kenyér
- az Úr szavával felér -,
mondd: bor, olaj;
móringja az idő,
órák úrnője ő,
szolgálja rózsatő,
sok szőlőfaj.
Dalom dicsérje őt,
mert Isten írta őt,
nem mérvén az időt
napnyugaton;
s hatalma jogarát
kezébe adta át,
édes földjét magát,
ezt jól tudom.
Úrnőmé a világ,
fölötte almaág,
homlokán mint virág
Isten jelen;
hiába szólanál,
Isten szavára vár,
több ő, mint a halál:
a szerelem.
Hajnal Anna fordítása
PERSZEFONÉ KERTJE
Ez itt a csönd világa,
Itt, minden ami bánt,
Holt szél, holt víz sírása,
Holt álom egyaránt -
Zöld, hullámló mezőket
Nézem az árny-vetőket,
Árnyék szüretelőket -
Álmos örvényvilág.
Meguntam mosolyt, könnyet
S embert, ki sír, kacag,
S mit hoz a holnap szörnyet
Annak, ki vet, arat,
Unok én napot, órát,
Észt, erőt, vágyak sóját,
Mákot adj! Mandagórát!
Csak azt, mi álmot ad.
Élet-halál határa:
Szem, fül itt vak, siket,
Holt szél holt vízen járva,
Roncsok, kísértetek
Hányódnak erre-arra,
Nem kérdve vízre-habra
Ki küld szelet kavarva -
Meddők e holt vizek.
Zöld árny-irtáson, lápon
Árny - s habvirág terem,
Zöld mákból meddő mákony,
Halotti szerelem;
Perszefonéi kertek,
Hol árny-bort szüretelnek,
Nincs-fürtből kádak telnek,
Halotti bor terem.
Holt sokaság seregben,
Meddő mezőben jár,
Imbolygó szenderekben
Születő fényre vár:
Te bús, magányos lélek,
Mennyben, pokolban késett,
Felhőbe-ködbe tévedt,
Oh hajnal, jössz-e már!
Ha hét életed lenne,
Mégis halállal hálsz,
Nem ébreszt szárnyas mennyben,
Nem bőget pokolnyárs -
Szép lennél mint a rózsa?
Szíved hunyna-csukódna?
Szerelem örök volna? -
A bánat rádtalál.
Túl portán, földi ajtón
Koszorús fővel áll,
S minden mi él s halandó,
Hűs kézhez talál,
Vágy-ajka oly mézes,
Szerelemnél merészebb,
Vegyülni vele édes
Találkozás, halál.
El nem kerüli senki,
Övé ki született,
Földanyját elfelejti,
Búzát gyümölcsöket,
S a tavasz és a fecske
Mind szárnyra kél egy este,
Nyári dal sír esengve
S a virág dérlepett.
Hervadt szerelmek járnak,
Vén szárnyuk csüggve fáj,
Hot évek, ványadt árnyak,
Holt vágyak, néma táj,
Elhagyott napok álma,
Vak bibók hófutt tánca,
Vad lombok, szélhintázta
Rőt lom, halotti báj.
A kétségtől ki véd meg,
Bú-öröm sem örök,
Holnap a ma kivénhedt,
Kifáradt, nyöszörög,
S a szerelem, a gyenge,
Lágy ajakkal, esengve
Sóhajt és sír remegve,
Hogy vágya nem örök.
Megszabadulni végre!
Menj remény, szerelem!
Nézünk hány istenségre
S köszönjük szüntelen,
Hogy nem örök az élet,
Hogy holt nem kel, nem ébred,
S folyó bármerre téved,
Tengerben elpihen.
Nem ébred nap sem csillag,
Nem változik a fény,
Tenger nem reng, nem harsog,
Nincs hang a csend szintén:
Holt lombok nem újulnak,
Napok évvé nem nyúlnak,
Örök álomba hullnak,
Hol az éj örökkön éj.
TENGER ÉS ALKONYÉG KÖZÖTT
Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzám szökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...
Fordította: Babits Mihály
TRISZTÁN ÉS IZOLDA SÍRJA
Napfény s a hold derűje már hozzájuk el nem ér.
Nem tudja senkisem, mit rejt a tengermélyi éj.
Nem tudja senki Trisztán és Izolda néma sírját,
ott lent, hol a fájdalmakat szivükből elsimítják
a hallgatag hullámok és a lengeteg habok.
Nyugalmuk van már: mit élő nem kap meg: csak halott.
Olyan nyugalmuk, mit nem ad bizony a szerelem sem:
fény s árny lebeg sírjuk fölött a jeltelen vizekben -
kiket sem élet, sem halál el nem választ sosem:
ott lent, hol nincs új kísértés, új vágy, új szerelem.
Fordította: Végh György
VERSENGÉS
Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.
Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk, 
s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.
Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.
Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal, 
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.
Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.
Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.
Fordította: Hajnal Anna
Algernon Charles Swinburne "Atalanta in Calydon" Poem animation
Link
"The Garden of Prosperine" by Algernon Charles Swinburne
Link
Swinburne szép versek
Link
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-01-06 22:00:17, szerda
|
| |
| |
PAUL VERLAINE
Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. - Párizs, 1896. január 8.) francia parnasszista és szimbolista költő. Párizsban jogot tanult, de érdeklődése hamar az irodalom felé fordult, majd a korabeli párizsi művészvilág züllött, bohém életét élte, a kor furcsa szokása szerint.
Verlaine igen ellentmondásos személyiség volt. Képes volt a legpikánsabb részletekkel teli erotikus verset írni a Notre-Dame-ban, úgy hogy másnap már az erkölcsi tisztaságot dicsőítette olcsó kurtizánok piszkos ágyában. Nem hiába nevezték a ,,legdekadensebb dekadens"-nek.
Baudelaire - Verlaine - Rimbaud: A romlás virágai (antológia)
Link
AUBURN
Tekinteted és szöghajad,
ferde szemöldökvonalad,
halovány szirma ajakadnak,
szived, mely nagy - tétova bár -,
inkább félénk nőnek mutatnak
téged, kinek hálám kijár.
Hálám tiéd, az már igaz!
Esténként mily öröm s vigasz,
ó nekemvaló szöghajú nő,
ha ágyamhoz vezet utad,
kemény keblű és büszke úrnő,
tudván szerény szándékomat,
ingben, kemény mellel, kevélyen,
mivel érzékeidre kéjben
dús ünnep vár, s örvendve, hogy
ismerős szám, kezem s a teljes
valóm; mind megátalkodott
a bűnben, mit bolond, ki megnyes!
Csók nélkül nem marad, tudod,
se hónaljad, se szemzugod,
se két emlőd hegyén a rózsa,
s térdre rogyva vetem magam
amaz égő csipkebokorra,
bolondul, fanatikusan!
Hisz jól tudod, te büszke lény,
húsodat imádja az én
húsom, és szertartása hogyha
el-elhal is - minő halál! -,
újraéled - mily viharozva! -,
s újabb, még jobb halálra vár.
Légy hát büszke, kis tétovázóm,
mert nézhetsz morcosan, sugárzón,
tied vagyok legyőzve én:
velem hullámként ringva játszol
pogány gyönyörűség ölén,
s már te se sokat tétovázol!
ÁLMODOM EGY NŐRŐL
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
forró és különös, áldott, nagy Látomás,
aki sohasem egy, s aki sohase más,
aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki
bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
sápadt homlokomnak verejték-patakán
frissítve omlanak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen
mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
mint elnémult drága szavak suhanása.
Fordította: Ady Endre
ÁLOM
Rólad álmodtam éjszaka:
ezer ájult pózban hevertél
és gőgicséltél és fecsegtél.
Tested gyümölcsök zamata,
s habzsoló szám minden parányi
hegy-völgyét meg tudta találni.
Rugalmas voltam, óh milyen
csodálatos, kifogyhatatlan:
vágy, forró, és hús, olthatatlan!
S te is dolgoztál, édesem:
milyen forró vágy, hús, tüzesség!
és mennyi gazella-ügyesség!
Karjaidban ébredtem, és
az ünnep - szebben, édesebben -
folytatódott forró öledben.
AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM
E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért híven.
Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
(Tóth Árpád fordítása)
ÉRZELMES DIALÓG
Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.
Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?
Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.
- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a mult!
- Nevemre néha nem dobban szived?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?
- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!
- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!
Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.
(Juhász Gyula fordítása)
CSAK HALKAN
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában.
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Szabó Magda fordítása)
CSAK MENJ TOVÁBB
Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.
És főként föl ne add szíved reményét.
Mit számít egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.
Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a húgod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkisérti hitedet.
Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened.
Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
mert a Béke vár a hegy tetején
harsonás, diadalmi ragyogásban.
Fuss a fehér-fekete éjszakában.
Már kiterjeszti a fejed felett
győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.
EGY LÁNYHOZ
Ha két combod közé veszed
halántékomat, lihegek,
végigkóstolom prémedet,
magamba szívom ízedet;
ha altestedbe olvadok,
és nagyigényű, de rövid
ágyékomat szorongatod
kopasz fejbúbjától tövig;
ha úgy riszálod meseszép
hátuljad jobb meg balfelét,
ahogy erényes feleség
nem tudja rázni alfelét;
ha számba engeded, szivem,
recés, játszódó nyelvemet,
s az élvezettől azt hiszem,
hogy vizeletem elered;
ha derekad ölelem
és pukkanásig telt herém
úgy trónol bolyhos öleden,
mint szultán díszes szőnyegén:
gusztálom mindezt s élvezek,
de ennél százszor szebb nekem,
ha elterpeszted térdedet,
s combod közét megleshetem,
hol párnák közt s a lepedő
krétás fehérjén hajnalig
nézném a Bohóc nevető
cseresznyepiros ajkait.
ÉRZELMES DIALÓG
Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.
Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?
Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.
- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a mult!
- Nevemre néha nem dobban szived?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?
- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!
- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!
Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.
Juhász Gyula fordítása
ÉRZELMES SÉTA
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták -
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.
(Szabó Lőrinc fordítása)
GREEN
Gyümölcs, virág, lomb és ágak, ím, eléd teszem,
és szívemet is, mely téged vágy oly nagyon.
Kevés, tudom, hogy hozzád koldusmód érkezem,
ma mégis ez legyen az összes hódolatom.
Rohanva jöttem, dérré fújták a friss szelek
a homlokomra szálló, ékes harmatot.
Nem gyengít most fáradtság sem, letérdelek,
s veled álmodozva, tudom, otthon vagyok.
Fejem kicsiny melled fölé hajtom, kérlek, engedd,
míg csókjaidnak szent dallama zenél bennem,
az indulat is múlik, fejem fölé álmot lenget,
és míg pihensz, hagyj válladon szenderednem.
fordította: Paál Zsolt
HALLGASD A SZELÍD DALT
Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,
érted sír, s mert reméli: tetszhet.
Halk és könnyű, mint lehellet:
Moha fölött fut így a csermely.
Ismered a hangot (s szeretted?):
ragyogását már fátyolozta,
mint bánatos özvegy, de tiszta
büszkesége mit sem felejtett,
s ha őszi szelek hasogatják
nagy fátylát, libbentve mutatja
az ámult szemnek, hogy alatta
csillagként ragyog az igazság.
E hang, hogy újra rátaláltam,
azt mondja: életünk a jóság,
s minden gyűlölség és mohóság
nyugtalan elvész a halálban,
s mondja: a szív egyszerűsége
felett örök glória reszket,
s aranylakodalom a legszebb
s a győzelem-nélküli béke.
Szeresd: szerelem dala, szent hit,
makacs hit ez és nászi ének.
Hisz maga is gyógyul a lélek,
mikor egy másik lelket enyhít!
"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",
haragtalan tűrés a gyásza,
s oly tündöklő a tanítása...
Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.
Szabó Lőrinc fordítása
HANGULAT
Ónszínű ég borult a holt határra
hull-hull az eső halkan, cseppre csepp.
A cseppek bús, múlt ritmusos dalára
ilyenkor sajdul fáj a régi seb.
Bús ködruhába öltözik a tarló,
ősz és esőszag árad mindenütt.
Az alkonyatban áll egy ősz csavargó -
Halkan sírnak az őszi hegedű.
HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT
Hogy ragyog a tető felett
az ég azúrja!
Zöld lombját a tető felett
egy fa benyújtja.
Abban a darab égben egy
harang kalimpál.
A madárfüttyös, bús fa egy
kis cinkét himbál.
Óh Istenem, ott, ott zsibong
a város, ott van.
Milyen egyszerüen zsibong,
milyen nyugodtan!
Hát te mit tettél, te bolond,
hogy sírva szánod?
Mivé tetted, szegény bolond,
az ifjuságod?
Szabó Lőrinc fordítása
A HOLD A FÁK KÖZT
A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...
Ó, hogy szeretlek.
A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen...
Álmodj, szerelmem.
Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...
Isteni óra!
Szabó Lőrinc fordítása
HOLDFÉNY
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
(Szabó Lőrinc fordítása )
IDILL
Derűsen lobog a tűz a kandallóban
Bár kint hűvös, ködös éj lebeg
Gyengéden ölelő kíváncsi kezek
A meleg szobában szelíden fénylenek
Megcsillan egy égő szikra
Lágyan feszülő karodon
Elbódulnak a mély ráncok
Álom-színű arcodon
Egy érintés, mely örökké tart
A harmónia csendjében
S valahol itt legbelül
Kivirágzik a csendéden
Könnyű vagyok, mint a füst
Mely nesztelen száll a kéményen
Feloldódom színezüst
Meztelen lelked fényében.
KANDALLÓ ÉS ESTI FÉNY
Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpa körben;
felkönyökölni és álmodni, elbűvölten;
egymásba mélyedő szemek szent mosolya;
a könyv becsukva, és gőzölög a tea;
érezni, boldogan, hogy az est elköszön már;
a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már
a menyegzői árny s az édes-édes éj -
annyi halogatás után a szenvedély
óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz:
unja a heteket s minden napot megátkoz!
(Fordította:Szabó Lőrinc)
LA LUNE BLANCHE
Fehér a hold...
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...
Te drága, szép...
A tó dereng
Mint mély tükör s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...
Álmodni hí...
Égből szelid
Nagy béke száll
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...
Oh óra!... szent!...
/Tóth Árpád/
A LILA BUDOÁRBAN
Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testedet,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.
S ha félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód,
szerelmem
kemény, hegyes eperszem,
ha ajkam rátapad.
Ingecskédet lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.
-"Még, még, még, még,
még"-mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.
-"Még, még, még, még"-
zihálod,
ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.
S mert rám is gondolsz
néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.
(fordította: Faludy György)
A MEGHITT LÁMPAFÉNY
A meghitt lámpafény, a kandallóparázs,
könyökre dőlve szőtt édes álmodozás
a két egymást kereső szempár egymásba veszve,
a párolgó tea s becsukott könyvek estje,
a boldogság, mikor az este véget ér,
a nászi félhomály és a mézédes éj
előtti élveteg bágyadtság és imádott
várás, ó, csak ez az, mit a halogatások
idején meghatott lelkem nyomon követ,
s szid minden hónapot, átkoz minden hetet!
MONDD CSAK
Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek,
érzékeim, eszem s lelkem telítve véled,
s míg tart az örök éj, pupillámban a képed;
szívemben az egész gyöngéd s vad múlt - remek
végzet! - ó, szertelen életem óriási
élvezeteinek nagy netovábbja, mondd,
gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt
hajdan, téged egész erejével imádni
egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást
ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen
és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen
nagyanyakorba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss
féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton
idézd, kezedbe sorsomat miként adom
a szép jelenben és sok drága holnapon,
hogy emlékezetednek áldása feloldjon,
s kalauzom legyen a sötét utakon!
(fordította: Kálnoky László)
NAGY FEKETE ÉJ
Nagy fekete éj
száll szívemre lágyan
aludj, minden kéj,
aludj minden vágyam!
Már semmi se fáj,
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.
Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén -
Hallga, hallga, csendben...
Babits Mihály fordítása
NYÁR LESZ TEHÁT
Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;
A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;
s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.
(ford: Szabó Lőrinc)
NAPLEMENTE
Hűs esthajnali
fényt a róna kap,
immár hajlani
kezd s borong a nap,
búm halk ajkai
hűs dalt zsonganak,
mely ringatva rí,
míg borong a nap.
S bíboran, búsan
mint most a homok-
rónán nap zuhan,
furcsa fantomok:
száz álmom suhan
s tűnik és lobog,
mint most a homok-
rónán nap zuhan...
(ford: Tóth Árpád)
NYÍLJ MEG SZERELMEM...
Nyílj meg, szerelmem, szépség,
hadd csókoljam, csodáljam
kagylócskád bíbor élét
az angyali mohában.
Hadd szívjam virágkelyhed
szirmai közt a nedvet
vonagló, duzzadt ajakkal,
míg homlokodon lázad
kigyullad, mint a sápadt
horizonton a hajnal.
OUVERTURE
Combjaitok közé s farotok felé vágyom
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek!
Szeretem lábatok, mely csak a szerető
felé megy, szeretőt kísér, és nem simul,
csak szerelem után szerető csüggedő
lába köré, ki már lihegve megvonul,
talptól az ujjakig, miket buján simitgat
nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol
s a bokáig, miken kék erek tava tikkad:
ó, szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!
Szeretem szájatok s a vad játékokat,
miket a nyelv űz és az ajkak, s néha tán
harapva nyelveink -- és mást is -- a fogak:
hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.
S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek
s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm
emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,
mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.
S szeretem karotok, mely oly szép, biztató
és gyengéd és fehér, s idegesen gyűrűz,
s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,
szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.
S e karok végein két kezetek imádom:
a tunyaságnak és a bujaságnak áldott
két szerszámát, amely óva izgatja vágyam,
s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.
De mindez semmi, mert combjaitok közül
int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint
és ízlel, ájtatos hívetek üdvözül:
a szemérmetlenség belső szentélye int.
Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek!
(Babits Mihály fordítása )
ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT
Óh lelkem, mennyi bánat ért
egy asszonyért, egy asszonyért.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig szivemmel messzeszálltam,
pedig szivem elhagyta őt,
már rég elhagyta azt a nőt.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig tőle már messze jártam,
s szivem, túlérzékeny szivem,
így szólt lelkemhez: - Úgye, nem,
nem valóság - bár annak érzed -
bús és dacos száműzetésed?
S lelkem felelt: - Mit tudom én,
mily csapda ez, vagy mily remény:
mindig mellette, nála, véle,
pedig messze száműzve tőle?!
Szabó Lőrinc fordítása
ÓVATOSSÁG
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Fordította: Szabó Magda)
ŐSZI CHANSON
Tóth Árpád fordítása
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.
Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
Szabó Lőrinc fordítása
Zokog, zokog
az ősz konok
hegedűje,
zordúl szivem,
fordúl szivem,
keserűre.
Fullaszt az éj;
arcom fehér,
s ha az óra
üt: zokogok,
régi napok
siratója.
S megyek, megint
hányódni, mint
az elárvult
zörgő levél,
mellyel a szél
tovaszáguld
PÉLDÁZATOK
Uram, ma, butaság s vad dühök idején
áldalak, amiért kereszténynek születtem,
de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben,
tisztult bátorságot s erőt is önts belém:
erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én,
mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen,
s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen
gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény:
s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának,
a szamár, mely Vele a városba vonult,
s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt.
Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat:
e korban, mely dac és gonosz kétszinüség,
ő az alázatos, munkás egyszerüség.
Szabó Lőrinc fordítása
A REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA
A reggel langyos és arany fényben úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs és a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrébe csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
Az álmodót úgy vonza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megmozdul s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
(Ford: Szegzárdy-Csengery József)
RITÁNAK
Sovány nőket nem állhatok,
de te lenyűgözöl, Rita,
érzéki, kissé négeres
ajkaddal. Erről nincs vita.
Hajad lágyékod göngörebb,
gyűrűdző prémét sejteti;
pupilládban nők, férfiak
összefonódott testei.
Szégyenkezést nem ismerünk
hírből sem. Ha szemérmesen
elfordulsz tőlem, sejdítem,
mi jár a fejedben, édesem.
Az, mit nem mer kimondani
a nyárspolgár, a mit elvetett
az illem. Nékem fontosabb
az illemnél az alfeled.
Derekad keskeny és sovány.
Mégis szép. Nézem ki, konok,
alig domború melledet
és Szodomára gondolok.
Vállad hegyes; szoknyádon át
medencéd keveset mutat:
ki melletted csak elsiet,
nem tudja, lány vagy fiú vagy.
De combod vastag és húsos,
s pompásan tartja feneked
két gömbjét. Ez a labdapár,
amelyért szívem eleped.
Ruhád lágyabbnak tünteti
fel azt, mi sima és kemény -
vetkőzz! Mérjük meg hasamat
hasacskád márvány mérlegén.
Tűz, szenvedély, érzékiség
árad lényedből. Oly buják
vagyunk! De vajon melyikünk
talál ki ma több figurát?
Mezítlen infánsnőm, siess,
csússzunk az ágyba. Jön az éj.
Hajnalra majd csak kiderül,
ki nagyobb k*rva: te vagy én?
(Ford.: Faludy György)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-04-19 17:00:12, vasárnap
|
| |
| |
Swinburne: VERSENGÉS
Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.
Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.
Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.
Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.
Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.
Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.
Hajnal Anna
Algernon Charles Swinburne "Atalanta in Calydon" Poem animation
Link
"The Garden of Prosperine" by Algernon Charles Swinburne
Link
Swinburne szép versek
Link
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-01-14 23:01:48, szerda
|
| |
| |
Villon: BALLADA A PARLAMENTHEZ - Faludy György átköltésében
Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?
Persze: nem nékem állna a deres,
ha úr lehetnék vagy gazdag nemes,
de mivelhogy szegény bitang vagyok,
a vallatásnál csak pofont kapok,
s most hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is: fogjam be a pofámat?
Nem - ha a fejemben még több szalma lenne,
mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,
ha most a parlament elé nem állnék,
a végső lehelletig nem protestálnék,
hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak,
a bitó alatt a martalócok várnak,
míg a szuronyok merev négyszögben állnak,
hát még akkor is fogjam be a pofámat?
Nem: látjátok nem hiába firkálok,
mert ha e verset ki nem gondolom,
fölöttem folyna már régen az árok,
s csalán nőtt volna már a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,
az urak előtt soha ne fogd be a pofádat.
Villon - Faludy - Ballada a Parlamenthez
Link
Hobo Blues Band - Ballada a parlamenthez (Faludy mester tiszteletére)
Link
SL-Project / Parlamenti pillanatok
Link
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-02-17 12:20:12, péntek
|
| |
| |
Violeta Parra: MEGKÖSZÖNÖM, HOGY ADTAD...
Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet:
két csillagot szememnek, hogy világba nézzek,
hogy meglássak tisztán feketét, fehéret,
fönn a magas égben fényes csillagnépet,
s lenn a sokaságban azt az egyet, téged.
Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
hogy két fülemmel halljam zajodat és zenédet,
hogy tücsökszót, madárdalt hallhatok nappal-éjjel,
ugatást és záport, dübörgő sok gépet,
és hogy néha reggel a te hangod ébreszt.
Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
nekem adtad a hangot s a szót, amivel élek,
szavaim csatáznak, szavaim becéznek:
szavak: anya, fivér, gyöngéd éji fények,
utamat mutatják hozzád, drága lélek.
Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
adtál két fáradt lábat, és utat, hova lépjek,
ismerem a járást síkon, hegyvidéken,
jártam völgyet, lápot, erdőt, várost, rétet,
s bárhová visz lábam, udvarodba érek.
Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
adtál dobogó szívet, melyet az öröm éltet,
vidul, hogyha látja virtusát az észnek,
vidul, ha a rút nem fojtja meg a szépet,
vidul, hogyha rám néz szemed tiszta kékje.
Megköszönöm, hogyha adtad, mit nekem adtál élet,
hogy tudom, mitől sírok, s nevetésre mi késztet,
bánat és öröm közt hányódik a lélek,
bánatól, örömből születik az ének,
amit én dalolok, enyém és tiétek.
ford.: Dobos Éva
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 19
|
|
|
|
2021. Október
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
19 db bejegyzés |
| e év: |
320 db bejegyzés |
| Összes: |
4840 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (22)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (14)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (32)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A./ (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc ( (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (139)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva ( (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás ( (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (146)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (99)
- Életmód (91)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (122)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese (1)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Gr. Vay Sándor (0)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (180)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (150)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (1)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (241)
- Húsvét - Pünkösd (33)
- Idézetek birodalma (145)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (102)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (76)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (0)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (73)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. (0)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (413)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (58)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (59)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- O, Ó (0)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (0)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (83)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (84)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (21)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (154)
- Tudod-e? (17)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (164)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (68)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom: Burns (4)
- Világjárók (218)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (122)
- Zeneszöveg (20)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 3247
- e Hét: 14325
- e Hónap: 36813
- e Év: 214688
|
|
|
Online
