Regisztráció  Belépés
migova.blog.xfree.hu
" Aki sosem követ el hibát, általában semmit sem csinál " Spevi Éva/migova
1953.06.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 146 
A százszorszép
  2008-02-23 20:24:10, szombat
 
 



Hallgass ide, mesét mondok!

Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.

Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"

A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"

Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.

A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:

- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!

Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.

Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.

Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.

- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.

Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.

A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.

Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.

- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.

- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!

- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.

De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.

- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!

Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:

- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!

“Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.

Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.

Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.

Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
Tanulságos történet!
  2008-01-13 21:08:23, vasárnap
 
 



A teáscsésze

Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:
- "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet."
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- "Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:

- 'Hagyj békén!' - de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- 'Még nem.'
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- 'Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:
- 'Még nem.'
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
- 'Még nem.'

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

- 'Mostmár jobb.' - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- 'Hagyd abba! Hagyd abba!' - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- 'Még nem.'
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.

Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
- 'Még nem vehetlek ki.'
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

- 'Nézd meg magad.'

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- 'Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!'

- 'Szeretném, ha emlékeznél arra' - mondta - 'tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.

* * *

Ez az élet barátaim.
Az én életem, és a Tied.
Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: 'Engedj ki!'.
Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít.
Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk.
Csak azt kérdezzük: 'Mi történik velem? Minden olyan zavaros', és a Mester csak néz, és azt mondja: 'Még nem vagy kész, még nem.'. De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.

/számomra ismeretlen szerzőtől/
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
Az állatok karácsonya
  2007-12-10 10:46:24, hétfő
 
 



Az állatok karácsonya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy őzike. Ez az őzike kitalálta, hogy bizony a karácsonyt az erdőben is meg kellene ünnepelni. Szólt is minden állatnak, hogy a nagy tisztáson, az erdő közepén gyűljön össze minden állat szentestén, így köszöntsék szeretetben, békességben a kis Jézust a születése napján.
Úgy is lett. Mikor alkonyodott, elkezdtek gyülekezni az állatok. A nagy tisztáson állt egy szép fenyőfa, azt díszítették fel: a mókusok mogyorót és diót hoztak, a madárkák piros bogyókat kerestek, galagonyát, csipkebogyót, az egérkék fehér bogyókat. Még a téli álmukat alvó sünik is felkeltek, és hoztak néhány piros almát az állatok karácsonyfájára. Az őzek és szarvasok száraz füvet gyűjtöttek, a ragadozó állatok: a róka, farkas és az erős medve fát hoztak magukkal, amiből nagy halmot raktak a tisztás közepén. Aki nem tudott semmit hozni, az is sürgött-forgott, próbált segíteni a fadíszítésben és a máglya megrakásában.
Amikor teljesen besötétedett, és már minden állat ott volt, meggyújtották a tüzet, és énekelni kezdtek. Elénekelték a Mennyből az angyalt, és a Kis karácsony nagy karácsonyt is, aztán megint a Mennyből az angyalt, mert több karácsonyi éneket nem tudtak.
Egy kis csillag az égen meglátta a nagy tüzet. Majd megette a kíváncsiság, mi lehet az a nagy éneklés, patadobogás odalenn az erdő közepén. Addig-addig nézegetett, nyújtogatta a nyakát, míg egyszerre lepottyant az égből, és éppen odaesett az állatok karácsonyfájának a tetejére. Ahogy odapottyant, sok-sok kicsi fényes darabka szóródott szét belőle, és hullott a fenyő ágaira, a kis kíváncsi csillag pedig ott ült a fa tetején. Csak úgy csillogott-villogott, szikrázott a karácsonyfa, még szebb lett, mint előtte.
A kicsi csillag egy cseppet megszeppent, megszólalni sem mert, félt, hogy valami rosszat csinált, de az állatok nagyon örültek neki.
- Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk, és ilyen gyönyörűvé varázsoltad a karácsonyfánkat!
- Milyen jó csillag vagy te, hogy a fényeddel is dicséred az Urat!
- Énekelj velünk te is, kicsi csillag! - ilyeneket kiáltoztak az állatok. Ettől a csillag is felbátorodott, és elmesélte, hogy került hozzájuk. Aztán elkezdtek újból énekelni, elénekelték megint a Mennyből az angyalt meg a Kiskarácsonyt, és újból nekifogtak a Mennyből az angyalnak, mikor a csillag közbeszólt.
- De hiszen ezt már énekeltük!
- Hát, igen, énekeltük - válaszolta az őzike. - De sajnos nem tudunk több karácsonyi éneket.
- Akkor majd én tanítok nektek! - kiáltotta örömmel a csillag. - elég kíváncsi csillag vagyok, és nagyon sok éneket megtanultam, mikor az embereket lestem.
Meg is tanította az állatoknak a Pásztorok, pásztorokat, meg az Ó gyönyörű szépet. Énekeltek, énekeltek, olyan sokáig, hogy már többet ásítoztak, mint énekeltek. Ideje volt elbúcsúzni és mindenkinek hazatérni a vackára. A kis csillag elszomorodott.
- Jaj, de kár! Én nem szeretnék hazamenni! És igaziból nem is tudom, hogy mehetnék, elvégre felfelé nem lehet esni, csak lefelé. Nem maradhatnék inkább veletek?
- De! Nagyon jó lenne! És akkor minden évben te ragyognál a karácsonyfánkon!
Így is lett. Minden állat hazavitt egy pici darabot a csillagból, mindenkinek pont jutott egy. A legnagyobbat pedig, ami a fa tetején volt, a medve vitte magával, mert az ő barlangjába senki emberfia nem mer bemenni. És azóta minden évben az erdő állatai összegyűlnek a tisztáson, mindenki viszi magával a kis darab csillagját, felteszi a fára, és minden évben új karácsonyi énekeket tanulnak.
 
 
2 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
Mama miért sírsz?
  2007-11-19 17:46:34, hétfő
 
 



Mama miért sírsz?

Miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját:
Mert én nő vagyok - válaszolta az asszony.
Ezt nem értem! - mondja a kisfiú
És ezt soha nem is fogod megérteni ...... .....-válaszolta gyermekét átölelve az anya.

Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is Papa, miért sír a mama látszólag minden ok nélkül? Minden nő ok nélkül sír.
- Ez volt minden amit az apa válaszolt.

A fiúcska felnőtt férfi lett, és még mindig kereste a választ, vajon miért sírnak időközönként a nők. Egyszer megkérdezte a
Legfelsőbb Hatalmat:
- Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen? Az Atya
elgondolkozva válaszolt:

- Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam.
Oly erőssé tettem a vállát, hogy a világ terheit elbírja, mégis oly gyengéddé, hogy vigasztalást is tudjon adni. Oly belső erőt adtam neki, ami lehetővé teszi, hogy akkor is tovább menjen, amikor már mindenki más feladja, hogy a betegségek és a bánat idején is ellássa családját panaszkodás nélkül.
Oly mély érzéseket adtam neki, amelyekkel gyermekeit mindig és minden körülmények között szereti, még akkor is, ha a gyermek őt mélyen megbántotta.
Oly erőt adtam neki, mellyel a férjét minden hibájával együtt
szereti és elviseli, és azért alkottam a férfi oldalbordájából, hogy vigyázzon férje szívére.
Oly bölcsességet adtam neki, hogy tudja egy jó férj soha nem sérti meg a feleségét, mégis néha próbára tesz a nő érzéseit,
határozottságát és kitartását, hogy szikla szilárdan férje mellett áll-e?
És végezetül könnyeket is adtam neki, hogy sírhasson. A könnyek kizárólag csak az övéi, és annyit használ belőlük, amennyire csakszüksége van.

Látod: Egy nő szépsége tehát, nem a ruhájától függ amit éppen visel, vagy az alakjától amilyen az ő formássága, de még nem is attól ahogyan a haját viseli.

Egy nő szépségét a szemeiben ismered fel, mert ez a szíve kapuja, ahol a szeretet lakozik.

Add tovább ezeket a gondolatokat minden nőnek, akit csak ismersz.
Ha ezt megteszed, valami csodálatos dolog fog történni.
Segíted a nők önbecsülését
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
Anyaság
  2007-11-14 16:46:03, szerda
 
 



Rabindranath Tagore: Anyaság

- Honnan jöttem? - kérdezte édesanyját a gyerek. - Hol szedtél fel engem?
Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal szólt:
- Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy.
Jelen voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan.
Házunk istenségében is téged tiszteltünk.
Éjfél reménységeiben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is.
Otthonunk halhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta.
Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte.
Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt.
Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem.
Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés tölt el:
Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél.
Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen.
Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét.

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
Székely bácsika Pestre utazik
  2007-11-14 14:22:21, szerda
 
 



Székely bácsika Pestre utazik

Székely bácsika Pestre utazik a rokonokhoz látogatóba,
és a fiára bízza a gazdaságot arra az időre, amíg távol lesz. Ahogy
visszatér, a fia már várja a lovaskocsival a vasútállomáson. Elindulnak haza és
beszélgetni kezdenek.
Azt mondja az öreg:
- Minden rendben volt, fiam?
- Igen apám.
- Semmi baj nem történt?
- Semmi apám.
Az öreget nem hagyja nyugodni a dolog, és tovább faggatózik:
- De tényleg semmi baj sem történt?
- Hát... eltört a villa nyele.
- Eltört a villa nyele? Hogyan tört el a villa nyele?
- Hát, mikor vittem a kutyát elásni...
- Miért, megdöglött a kutya?
- Igen.
- Hogy történt?
- Letaposták a lovak és a tehenek...
- Letaposták? Hogy-hogy letaposták?
- Megriadtak amikor kigyulladt az istálló.
- Kigyulladt az istálló? Mitől gyulladt ki az istálló?
- Hát apám, átfújta a szél a zsarátnokot a nagyházról...
- Hát az is leégett?
- Igen, de a macska a hibás.
- Már hogy lenne a macska a hibás?
- Felborította a gyertyákat, amikor ravataloztuk a nagymamát.
- Meghalt a nagymama? Dehát...
- Akkor ütötte meg a guta, Isten nyugosztalja, amikor édesanyám megszökött
a postással...
- Megszökött a postással? Hát akkor minden rendben van, fiam.
- No hát mondtam én, hogy minden rendben van.

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
LÉLEK...mi(a)lélek?
  2007-11-12 15:39:35, hétfő
 
 



Találtam egy elgondolkodtató írást, megosztom veletek.

LÉLEK...mi(a)lélek?

/számomra ismeretlen szerzőtől/

Mire hasonlít egy ember lelke?
Nekem leginkább kertre. Nem teljes, hanem csak olyan fél kertekre, amik egy másik ember lelkével összefonódva vállnak egésszé. Színekkel, virágokkal teli szép helyek. Születésünk- kor csak egy zsebkendőnyi, szűz ,,földdarab", amibe szüleinktől kapott lélek magvainkat ültetgetjük. Ők segítenek tanácsokkal, példákkal, hogyan gondozzuk ezeket a hozott kincseket. Megmutatják, mivel öntözzük, hogyan ápoljuk, szerintük mi a gaz, és mi a virág. Ezek az első virágok és tanácsok.

Majd ahogy cseperedünk, a kertünk is velünk növekszik. Egyre több ember látogat be hozzánk, ahogy mi is másokhoz. Nyomot hagynak rajtunk. Tanításuk, jellemük, gondolataik, mind-mind belénk plántálódnak. Új lélekvirágokat hoznak létre, vagy a már meglévőket nemesítik, vagy változtatják gazzá. Még ők mutatják meg, hogyan gyomláljunk. De már záródik a kertkapu. Önállósodunk. Már a magunk elképzelései szerint irányítjuk a kertészkedést. Jól, rosszul, de már a mi kezünk nyoma van rajta, mi szelektálunk, hasznos és haszontalan, szép és csúnya között. Megmutatjuk a világnak, várva más embereket, dicsérjék, szeressék, amivé építettük azt az aprócska lélekdarabot, amit születésünkkor kaptunk.

Ők meg jönnek. Mi pedig beengedünk, bárkit. Még nem tanultuk meg, hogy nem mindenkit csupán a jó szándék vezet. Vannak a haszonlesők, akiket csak az érdekel, amitől nekik jobb. Az irigyek, akik csak azt nézik a tied mennyivel szebb vagy jobb az övéknél. A betegséghozók. Ők akkor boldogok, ha megfertőzhetnek. Ne legyél képes magad lelkét ápolni. Függjél tőlük, kerted szépségei, gyümölcsei csak az övék legyen. A pusztítók. Akiket csak a maguk lelke érdekli. Akik a tiedből tépnek ki mindent, hogy a színeket eltüntetve, csak az övék ragyogjon.

Már bezárod a kertkaput. Kerítést emelsz. Jobbat, rosszabbat. Olyat, amin át lehet látni, vagy magas falat húzol magad és a világ közé. Közben belül is változik valami. Lesz egy titkos kerted, a legféltettebb virágaidból. Az emberek most is jönnek-mennek, kukucskálnak át a kerítésen. Már megválogatod, nem nyitod ki bárkinek azt a kertkaput, és figyelsz rá, meddig engeded belépni rajta. Megtanulod kit, meddig engedhetsz be, mikor kell elküldened. Mások is felajánlják, pillants beléjük. Nézd, ők mit építettek. Van, amikor kicsit egybenyitod másokkal lelkedet. Érzed ettől tied is szebb, és reménykedsz, hogy találsz valakit, akivel, teljesen egybenyitva, közös új kertet építhettek. Lelke, lelkedben leli meg, hiányzó, másik felét.

Most nehezebb kertépítésznek lenni. Két, többé-kevésbé hasonló elképzelés. Más alapokból, más elgondolásokból táplálkozva. Már nem telepíthetsz át növényeket, nem öntözhetsz, amikor te szeretnél. S mielőtt kihúznál valami gaz szálat, meg kell nézned, az nem hasznos növénye a másiknak? Együtt erősebbek vagytok, mint két fél! Nem engedtek be mindent, megnézitek mi jó, és mi rossz nektek. Saját növényeitek vannak, azokat nemesítitek. Van, amikor külön-külön, de mindig együtt. Szép, amikor egybefolynak érzelemvirágaitok, s gondolatgyümölcseitek. Egy nyugodt, békés kertben minden összeférhet mindennel, ha a kertészek beszélgetnek, bíznak egymás szándékaiban. Megeshet, hibázik az egyik. Esetleg a másik. De meg kell nézni, miért hibázott, s ha volt ilyen. Helyrehozni. Közösen!

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
Ötven év előzékenység
  2007-10-27 16:31:48, szombat
 
 



Ötven év előzékenység

Egy idős házaspár hosszú évi együttélés után aranylakodalmát ünnepelte. Mikor reggelihez ültek, a feleség azt gondolta magában: "Ötven éven át előbbre tartottam a férjemet, és mindig neki adtam a zsömle ropogós felső felét. De ma végre egyszer magamnak tartom meg a finomabbat." Megkente hát magának a zsömle felső felét, a másik felét pedig az urának adta. Ám a legnagyobb meglepetésére a férje boldogan csókolt kezet neki, és így szólt: "Drágám, ma ennél nagyobb örömet nem is szerezhettél volna! Ötven éve nem ettem a zsemle alsó feléből, pedig én azt szeretem a legjobban. De mindig azt gondoltam, hadd legyen csak a tiéd, ha annyira szereted."

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
A szerelem olyan, mint......
  2007-10-18 15:12:15, csütörtök
 
 



,,Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem - persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben... a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi."

(Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár - részlet)

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
Előhang
  2007-10-18 11:02:15, csütörtök
 
 



Wass Albert : Előhang

Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.

De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.

És jött az első szél: és nem döntötte össze.

És jött a második szél: és az sem döntötte össze.

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélés, novella, mese  
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 146 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 5249 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 633
  • e Hét: 6940
  • e Hónap: 25852
  • e Év: 140205
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.