Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Most tanultam meg, hogy nem arra kérem Istent, hogy teljesítse azt, amit én elterveztem, hanem hogy segítsen megérteni, mi az értelme annak, amit ő tesz velem. ... Ballán Mária
1957.12.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/49 oldal   Bejegyzések száma: 488 
TELEFONHÍVÁS A 21. SZÁZADBAN
  2017-07-04 22:50:15, kedd
 
  TELEFONHÍVÁS A 21. SZÁZADBAN

- Halló! Sarki Pizza?
- Nem uram, ez Google Pizza!
- Óh, bocsánat, akkor rossz számot hívtam...
- Nem uram, jó számot hívott! Csak a Google megvásárolta az üzletet.
- Oké. Akkor szeretnék rendelni...
- Rendben uram. A szokásosat?
- Hogyhogy a szokásosat? Ön ismer engem?
- Az adatbázisunk szerint a legutóbbi 12 alkalommal Ön vastag tésztájú
pizzát rendelt sajttal, kolbásszal és szalonnával.
- Igen, pontosan. Most is azt szeretnék...
- Uram, javasolhatnék most valami mást? Egy finom salátatálat?
Jégsalátát sárgarépával, ruccolával és paradicsommal?
- Micsoda? Utálom a zöldségeket!
- Elnézést uram, de hadd hívjam fel a figyelmét, hogy túl magas a
koleszterin szintje!
- Micsoda? Ezt meg honnan veszi?
- A telefonszáma alapján be tudtuk azonosítani, és így hozzá tudunk
férni az Ön orvosi laboratóriumi eredményeihez az utóbbi 7 évből.
- Oké, de akkor sem akarom a zöldségeket. Egyébként pedig ne
féltsenek, mert szedek gyógyszert a koleszterin szintemre!
- Bocsánat uram, de nem rendszeresen szedi azt a gyógyszert! A
kereskedelmi adatbázisunk szerint az utóbbi 4 hónapban mindössze
egyszer vásárolt egy 30 tablettás csomagot az Ön utcája végén
található gyógyszertárban.
- Ugyan már, ez semmit sem bizonyít... Egy másik gyógyszertárból
vásároltam a többit.
- Ne haragudjon uram, de ez sem lehet, hiszen nem látjuk ezt a kiadást
az Ön bankkártya adatbázisán.
- Készpénzzel vásároltam, nem bankkártyával.
- No de a banki elszámolásán sem látszik, hogy ennyi készpénzt felvett volna!
- Vannak más készpénzes forrásaim is!
- Na de uram! Az adóbevallásában ez nem szerepel. Reméljük, hogy nem
tagadott le valami bevételi forrást az Adóhatóság elől!?
- HAGYJON ENGEM BÉKÉN, MENJEN A FENÉBE!
- Sajnálom uram, de remélem megérti, hogy ezeket az információkat mi
kizárólag az Ön érdekében gyűjtjük és használjuk!
- ELÉG! Elegem van a Google-ból, facebook-ból, twitter-ből, a
whatsapp-ból és a többiből. Ki akarok szállni! Elmegyek egy lakatlan
szigetre, ahol nincs Internet, kábel TV, és senki aki folyamatosan
figyelne és kémkedne utánam!
- Megértem uram, de fel kell hívjam a figyelmét, hogy ehhez előbb meg
kell újítania az útlevelét, mivel az 6 héttel ezelőtt lejárt..




 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Wass Albert műveinek hatása az olvasókra
  2017-07-03 22:31:51, hétfő
 
  A Panoráma Világklub Iroda levele:

A levél továbbítását köszönettel vesszük!

Wass Albert műveinek hatása az olvasókra

Írja meg Ön is az élményét!

,,Örökségkönyv
- Wass Albert szellemi hagyatéka a Kárpát-medencében és a nagyvilágban" címmel készül az az emlékkönyv, amely a Kárpát-medencében és a nagyvilágban szétszóratott magyarságnak az író iránti tiszteletét és műveinek hatását mutatja be.

A képes kiadvány a szellemi hagyatékot őrző és tovább vivő szervezetek, emlékhelyek, a róla elnevezett utcák, terek, közösségek, irodalmi, iskolai rendezvények, s egyéb kezdeményezések, például kiadványok, könyvek, emléktúrák, táborok, versenyek, felolvasások, stb. bemutatása mellett összegyűjti azokat a személyes vallomásokat, élményeket is, amelyek az íróhoz és műveihez kötődnek.

A könyv szerkesztői várják azon személyek tájékoztató jellegű beszámolóját (1-2 oldal terjedelemben), akikre Wass Albert művei, gondolatai jelentős hatással voltak, "szellemi útravalóval" szolgáltak. A legérdekesebb írásokból a könyv egy önálló fejezetet tartalmaz.

Az írások beküldésének határideje: 2017. augusztus 30. az alábbi email címre: mail@vilagklub.com

 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Botz Domonkos: Akar beszélni róla?
  2017-06-17 16:49:51, szombat
 
  - Persze hogy akar, hiszen azért jött ide, igaz? De mondja, miért hiszi mindenki azt, hogy nekem kell megoldanom a nyavalyás kis problémáját? Végtére is minek néznek maguk engem? Na, jöjjön beljebb, jöjjön már, jöjjön, ne ácsorogjon ott az ajtóban, foglaljon helyet - folytatta békülékenyebb hangon Dr. Kahn, miközben határozott mozdulatokkal terelgette látogatóját a nappali irányába. - Ne oda, ha kérhetném, a fotel az én helyem, tudja, együtt öregedtünk meg. Oda üljön, arra a másik kerek székre. Elöljáróban azt azért szeretném elmondani, hogy nem vagyok vevő az ,,elvált szülők gyermeke", vagy ,,a társadalom a felelős értem" dumákra. Én sem ezüstkanállal a számban születtem. A feleségéről pedig - már, ha van -, említést se tegyen. Én is voltam nős. Próbáljon meg előrukkolni valami hihető, életszerű történettel - mondta, miközben húsos, tömpe ujjaival állát masszírozgatta és divatos, vékony keretes szemüvege mögött mélyen ülő, csillogó gomb szemeit le sem vette páciensének zakójáról, melynek felső zsebéből egy spagetti darabka csüngött alá. - Most pedig kérem, lazuljon el egy kicsit, ne feszengjen, és főleg ne nagyon mocorogjon azon a zongoraszéken. Az egy igazi békebeli darab. Még a nagyanyámtól örököltem.

- Drága doktor úr, én azt szeretném mondani, hogy...

- Ne, ne is folytassa! Tudom, miről van szó, mindenki így kezdi. Most bízza magát rám, és engedje, hogy vezessem. Először talán térjünk vissza azokba a felhőtlen, boldog gyermekévekbe. Ez már önmagában is felér egy terápiával.



A gyermekkor említésének hallatán hirtelen összerándult a szénhidrátokban gazdag zakó, majd szótlanul felemelkedett, és megindult az ajtó felé.



- Most meg hová megy? - kérdezte Dr. Kahn.

- Azt tetszett mondani, hogy térjek vissza a gyermekéveimbe.

- Jó, na, jöjjön vissza, próbáljuk megközelíteni máshogy a problémát, és ha kérhetném, ne szorongassa, tegye már el azokat a csekkeket. Ez nem egy postahivatal. Szedje össze a gondolatait, mindazt, ami nyomasztja, és zúdítsa rám a világ összes dühét.

- Drága doktor úr, én csak azt szeretném mondani, hogy...

- Na, ide figyeljen ember - vágott közbe Dr. Kahn -, én most nem a pszichiátere vagyok, félre az udvariaskodással! Gondoljon arra, hogy maga most egy olyan kis szürke Jankóval ül szemben, aki megkeseríti egy másik kis szürke Jankó életét. Elő a farbával, támadás! - ordította a végén.



Ez a fajta biztatás úgy tűnik hatott, mert a zakó megtelt levegővel és némi önbizalommal, de pillanatokkal később a külső jelek ellenére megadóan roskadt vissza korábbi állapotába, és erőtlenül csak annyit mondott:



- Doktor úr, én képtelen vagyok elmondani, hogy...

- Jó, szóval én mondjam el maga helyett? Rendben. - Na, ide figyelj te kis tetű! Egyszer szállok fel nosztalgiázni a villamosra, és akkor is a jegyemet firtatod, máskor a villanyóra leolvasása ürügyén törsz be a lakásomba, telefonon zaklatsz, az utazási szokásaim felől érdeklődsz, a repülőtéren a poggyászaimban turkálsz, adóbevallás köntöse alatt a sameszaidat küldöd rám. Mi jöhet még? Miközben megszakadok, mint százkarú Shíva matat zsebemben az állam, és nem veszi észre, hogy lassan felkopik az állam! - hörögte dühödten, átélve páciense vélt helyzetét. - Mondja, maga jobb, vagy baloldali? - szegezte váratlanul a kérdést, az előadást követően láthatóan jobb hangulatba került zakónak.

- Én a folyosó végén lakom, doktor úr, ami a bejárattól nézve ...

- Jó, felejtse el, amit kérdeztem, az analízis szempontjából ennek nincs is jelentősége, legalább is remélem.

- Doktor úr, könyörgöm, engedje már meg, hogy elmondjam.

- Ez az, ezt szeretem, ha nem nekem kell kihúzni a szavakat a pácienseimből! Félre a nyavalygással, legyen férfi, álljon a sarkára! Érdeklődéssel hallgatom.

- Szóval én csak annyit akartam mondani - hadarta a szavakat a kopott zakó -, hogy én is a folyosó végén lakom, csak egy emelettel a doktor úr alatt, és a postás tévedésből megint hozzám dobta be az ön csekkjeit.

- Tudom fiam, tudom. Már az első pillanatban észrevettem, amint ott lobogtatta a kezében. Mondja, van magának családja?

- Van doktor úr. Egy fiam és egy lányom van.

- Az jó, mert legalább van kihez szólnia. Felesége is van?

- Van az is.

- Mindjárt láttam én. Hiába, mindenkinek megvan a maga keresztje. Azért jót beszélgettünk, jöjjön el máskor is, nem kell előre bejelentkeznie - fejezte be a beszélgetést, és az ajtóig kísérte látogatóját.

- Mondja doktor úr, ha már úgyis tudta,... szóval érti,... a csekket, akkor miért hívott be?

- Tudja, olykor a legmagányosabb ember is érzi, hogy szólnia kell valakihez - felelte, miközben két vékony ujját csipeszként használva megfosztotta a zsebet a spagettitől, majd barátságosan megveregette a zakó vállát.

- Aztán ne késlekedjen ám, ha valami gond van, én várom soron kívül - tette hozzá végezetül, és becsukta látogatója mögött az ajtót.

Forrás és Botz Domonkos egyéb írásai : Link

Botz Domonkos könyvei: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Örkény István: Nápolyi
  2017-05-28 11:17:02, vasárnap
 
  A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. "Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet." Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.

Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az ő kézzel-lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő í-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szacharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.

Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtül szembe, s azt mondtam neki:

- Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.

Höm - mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.

- Nem, fiam - válaszoltam határozottan. - Mi most magyarul fogunk beszélgetni.

Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban.

Az elsőt odatartottam az orra elé.

- Mondd szépen: kérek.

Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy oda helyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.

- Nyee! - rikoltott fölháborodásában.

Megmutattam a második nápolyit.

- Mondd szépen: kérek.

Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor - a hatodik láttán - egyszerre így szólt:

- Kéek.

Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.

- Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.

Vidáman elmosolyodott és így szólt:

- Író.

Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit.

Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.

- Mondd szépen: cukor.

A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:

- Mondd szépen: villamos-végállomás.

Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világrajönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat - az, hogy amit tudunk, milyen fáradalmak és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött.

1955





 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Pásztori Tibor Endre: Lábon járó
  2017-05-07 07:06:41, vasárnap
 
  Lábon járó csoda az édesanya. Az anya az a nő, aki a világra hozta gyermekét; illetve, akinek van gyermeke. Az ilyen nő megnevezése vagy megszólítása a legszebb, legdrágább magyar szó: édesanyám. Mindenkinek van anyja, de sajnos sokaknak nincsen édesanyja...

Úszni ugyan tudott - szerencséjére - az a vízbe zuhant fiú, aki végre halálosan kimerülve partot ért. Bámulatos kitartását a vízben sokan megcsodálták, s meg is kérdezték tőle, hogy mi adott neki olyan, korát meghaladó erőt a válságos percekben, hogy ilyen nagy távolságot tudott átúszni? A fiú minden gondolkodás nélkül mondotta: ,,Az édesanyámra gondoltam." ,,Anyák napján minden évben, angyalsereg zeng az égben, arról zeng az angyalsereg, boldog, akit anyja szeret..."

Csoda történt - beszélte el a gyógyszerész: Fiatal segéd koromban egy éjszaka többször kellett felkelnem gyógyszert készíteni. Alighogy bebújtam az ágyba, újra megszólalt a csengő. Bosszúsan mentem ki, mert már igen álmos voltam. Egy fiú jött, az édesanyja számára írt recepttel. Alig sietett el a barátságtalan fogadtatás által is megriasztott fiú, midőn rémülve vettem észre, hogy álmosságomban gyógyszer helyett halálos mérget adtam. Elkezdtem előbb kiáltozni a sötét éjszakába a fiú után, - s miután ez sikertelen volt, - a legnagyobb félelmek közt imádkozni kezdtem. Egyszerre megszólalt a csengő, s mikor az ajtót kinyitottam, remegve és sírva áll előttem a fiú és azt mondja: ,,Kérem, ne nehezteljen, hogy újra háborgatom, de a sötétben elestem és az orvosságos üveg összetörött. Legyen olyan jó, készítse el még egyszer a gyógyszert, hogy édesanyám meg ne haljon." Édesanyám nékem jaj de drága vagy, a te szereteted soha el nem hagy. Akárhová megyek kísér a szemed, áldott legyen érted, Istenem neved..."

Csoda az igazmondás jutalma is. Egy fiú a patika előtt labdázott és betörte a patika ablakát. El akart szaladni, de eszébe jutott, hogy az csúnya gyávaság lenne. Bement s megmondta a patikusnak, hogy ő a kártevő. Bocsánatot kért s mivel pénze nem volt, arra kérte a patikust, hogy adjon neki munkát és ő szívesen ledolgozza az ablak árát. A gyógyszerésznek tetszett a beszéd s a fiúval tényleg ledolgoztatta az ablak árát. Ez idő alatt azonban annyira megszokta a fiút, hogy szolgálatába fogadta továbbra is, végül pedig társul fogadta üzletébe, ,,Milyen jó, hogy betörtem az ablakot" - mondta s fiú egyszer édesanyjának. - mire az anyja így felelt: ,,Nem az a jó, hanem az, hogy megmondtad az igazat." Jól csak szívével lát az ember.

Csoda nélkül is lehet élni, de minek? A kisfiú édesanyjával kocsikázott egy szép jegenyefa soron. És egyszerre csak sírni kezdett. Édesanyja hiába kérdezte sírása okát, nem felelt. Végre szakadozottan tört ki a kisfiúból, a fasor végére mutatva: ,,Édesanyám, nézze, ott az út végén nem fér keresztül a kocsi." Az anya mosolygott fia aggodalmán, a kocsi tovább gördült s nemsokára kiérve a fasorból, gyönyörű völgybe értek. "Az út végén..." Vagy Bertrand Russell szerint az egyéni létnek olyannak kell lennie, mit a folyónak: először kicsi, szűk partok közé szorult, szenvedélyesen rohan sziklák és vízesések között. Majd a folyó fokozatosan szélesedik, partjai hátrább vonulnak, vize csendesebben áramlik, s végül is, minden látható törés nélkül beletorkollik a tengerbe, és fájdalommentesen veszíti el egyedi életét. Azt, aki ilyennek látja az életet, nem gyötri a halálfélelem, mivel mindaz, ami számára fontos, folytatódik. És amikor életereje fogytán fáradtsága nő, a pihenés gondolata nem fogja bántani. Én munka közben szeretnék meghalni, abban a hitben, hogy mások folytatják azt, amit én már nem csinálhatok tovább, és megnyugszom abban a tudatban, hogy ami lehetséges volt számomra, azt meg is tettem. Az élet hosszú, bele kell hogy férjenek vereségek, összeomlások és újrakezdések is. És van olyan is, aki az út közepén áll. Talán semleges...? Nem semleges, hanem forgalmi akadály - mondja a szájtátinak Horváth Imre.

Ide, mellém letelepszik - annyi éve, mint magam vagyok - az erőgyűjtő anyák napi istenjárás, s csak a Könyvek-Könyvéből vett idézet szégyenít és nyugtat meg igazán:"Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is."(Péld.28:1)

A hit és a szeretet nem valami bonyolult filozófia, hanem nagyon egyszerű, de csodálatos dolog...Valahányszor beszélek ezekről az égi ajándékokról mindig attól tartok, hogy úgy járok, amint Thomas Scott, aki mikor kinyomtatta jegyzeteit a ,,Zarándok útja"-hoz, majd egy öregasszonytól megkérdezte, hogy érti azt a könyvet? ,,Igenis - válaszolt az: ,,Bunyánt már jól értem; remélem, hogy az Isten kegyelmével egy napon az ön magyarázó jegyzeteit is meg fogom érteni."
A szívemben vagy Édesanyám...








Szerkesztett képemet itt nagyobb méretben is megtekinthetik: Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Az Arany János emlékévre
  2017-04-21 23:10:19, péntek
 
  Egy korábbi írást ajánlok mindenki figyelmébe:

Az alábbi kis történetet, melynek "Az utolsó gyermek" címet adtam, a ma kezdődő Arany János emlékév tiszteletére teszem közzé. Csak elgondolkodtam, mi lett volna, ha...





A nyár beköszöntével Borcsa, a vén bábaasszony egészsége megrendült. Szíve csak úgy nyargalt, máskor összevissza verdesett, mint egy sebzett kismadár szárnya. Gyakran támadt vértolulása is, ilyenkor az öregasszony beesett, csuparánc arca egész sötétre pirosodott.

Borcsa hosszú élete során elég szívbajos, hűdéses embert látott már ahhoz, hogy tudja, miféle kórság fenyegeti. Sejtette, hogy hamarosan lejár az ideje, de nem bánkódott, hogy itt kell hagynia az árnyékvilágot. Valami mégis azt súgta neki, hogy halála előtt még egy fontos feladat vár rá, ezért nem hagyhatja, hogy a nyavalya idő előtt leterítse.

Nap mint nap galagonyavirágból forrázott italt magának, hogy bolondul dobogó vén szívét megnyugtassa. A vértolulás ellen pedig fehér fagyöngyöt gyűjtött az erdőn, melyet hideg forrásvízbe áztatott. A kúra eredményesnek bizonyult. Borcsa hamarosan jobban lett, és az öregapjától rámaradt faragott botra támaszkodva újra gyógyfüvek után járta a határt.

Egész Bihar vármegyében nem akadt senki, aki a vénasszonynál jobban ismerte volna a természet tikait. A bábamesterség anyáról leányra öröklődött családjában, de a füvek és virágok gyógyító erejét a nagyapjától tanulta. A vén vajákos, aki messze földön híres füvesember hírében állt, hosszú, ezüstszín haját még varkocsban hordta és különös rovásokat faragott a pásztorbotjára... A templomot egész életében messze elkerülte: a napban hitt, a holdban és a csillagokban. A kis Boriska volt a legkedvesebb unokája. Gyakran magával vitte pusztai vándorlásaira. Hetven esztendő telt el azóta, de Borcsa még ma is pontosan fel tudta idézni a hatalmas, szálfaegyenes alakot, ahogy subájával a vállán, botjára támaszkodva áll a csillagos ég alatt.

Most, hogy kifelé készülődött az árnyékvilágból, Borcsának szokásává vált, hogy esténként kiüljön az aprócska háza előtti padra, és a nagyapja foszlott, vén subájába takaródzva az égboltot bámulja. A csillagokat nézve maga mellett érezte az öreget, akinek a közelségében mindig jóleső melegség járta át a szívét. De a régi történeteket, amit öregapja Budáról, Eteléről és egy hatalmas, nagyerejű magyar vitézről mesélt neki, már nem tudta felidézni. Nagyapja gyakran mondogatta, hogy egyszer jön valaki, aki nála szebben meséli majd újra őket, ám erre a valakire Borcsa egész hosszú életében hiába várt.
Egy nyári estén is a padon ülve aludt el, és arra ébredt, hogy a hajnali napsugár a szemébe tűz. Éppen feltápászkodott, amikor nyikordult a kapu: vendége érkezett.
...
Egy helybéli szegény földmíves felesége volt a korai látogató. A kopott kis asszony, Sára arcára mély barázdákat vésett a bánat és a nélkülözés. Borcsa tudta, hogy úgy negyvenöt esztendős lehet, de aki nem ismerte, akár hatvannak is nézhette. Együtt léptek a házba, ahol erős, fűszeres illat terjengett a mindenfelé száradó gyógyfüvek miatt.

- Segítened kell, - kezdte Sára -, megint úgy vagyok.

- Más oka is lehet a te korodban, hogy elmarad a havibaj - csóválta fejét a bába - lassan...

- Én is erre gondoltam először - vágott szavába az asszony - de felismerem a jeleket. Tudhatnád...
Borcsa bólintott. Sára kilenc gyermeknek adott életet. És nyolcat temetett el... A bábaasszony szívből szánta Sárát, akinek gyermekeit egymás után ragadta el a tüdőbaj és a nélkülözés.

- Tizedszerre nem tudom végigcsinálni - zokogott Sára. - Elfogyott az erőm. Megszültem, meggyászoltam őket, megöregedtem, gyenge vagyok... Nem, nem bírom ki, még egyszer nem! Ezt az utolsót már nem akarom! Hisz csak meghalna ez is... - zokogta.
Borcsa hallgatott. Értett az angyalcsináláshoz, de nem szívesen gyakorolta, mert úgy gondolta, neki azt a feladatot szánta a Jóisten, hogy a gyermeket a világra segítse, nem pedig azt, hogy elpusztítsa.



- Hányadik hónapban vagy? - kérdezte mogorván.

- Még csak egyszer maradt ki a vérzés - szipogta a idősödő nő. - Még időben ahhoz, hogy...

A környéken azt beszélték, hogy Borcsa ismeri azoknak a gyógyfüveknek a titkát is, amelyek a terhesség korai szakaszában vetélést idéznek elő. A szóbeszéd nem túlzott: az öregasszony jól tudta, milyen füvek hajtják el az épp bimbózni kezdő életet. Akadt is a keverékből egy teljes adaggal a hátsó kamrában... és igen, az öregedő Sárának minden oka megvan rá, hogy ne akarjon több gyermeket... az ura is vén, tíz évvel is idősebb nála... Már unokájuk is van. A bába sóhajtott. Hátracsoszogott a kamrába, hanem ott eszébe jutott a nagyapja. Most vajon mit tanácsolna a vén vajákos?
Kisvártatva egy kis vászonzacskóval kezében tért vissza.

- Ebből minden este és reggel készíts főzetet - vetette oda kurtán az asszonynak. - Ha vérezni kezdesz, visszajössz. Figyelmeztetlek, a keveréket korodbeli nőn még soha nem próbáltam, nem biztos, hogy beválik. Ezért pénzt sem fogadok el tőled. Eridj, nehogy meglássanak.
Sára sűrű hálálkodások közepette távozott. A bába sokáig nézett utána.

- Vajon helyesen cselekedtem? - kérdezte magától.
...

Az ősz beköszöntével Sára gyermeke megmozdult, pedig nap nap után itta Borcsa főzetét.
- Mit tehetnék? - tárta szét ravaszkodva a kezét az öregasszony, - , úgy látszik, a Jóisten azt akarja, hogy ez a gyermek megszülessék. (Igaz-e, öregapám?- tette hozzá magában.)

Sára, aki egészen megszépült, kikerekedett az elmúlt hónapokban, aggodalmasan tördelte a kezét.

- A gyermek talán épp a főzetedtől nem lesz egészséges -suttogta.

Az öregasszony elfojtotta mosolyát.

- Nem lesz baj - nyugtatta az asszonyt -, van egy titkos erősítő receptem várandós asszonyok számára, ritkán adok belőle, mert nagyon nehéz elkészíteni. Rögvest hozom - azzal hátrament a kamrába, és egy csipetnyi mentával megbolondítva kihozta ugyanazt a gyógyfűkeveréket, amit első alkalommal is adott neki.
Mikor magára maradt, Borcsa megszédült, és a kemencének tántorodott. Érezte, fogytán az ereje, hiába minden tudása, ideje végére jár.
- Csak még ezt az egyet... ezt az utolsó gyermeket hadd segítsem a világra! - fohászkodott magában.
...

A gyönyörű, egészséges kisfiú egy szeles márciusi reggelen született meg. A vén Borcsa megfürösztötte, puha gyolcsba pólyálta, és ahogy a karjába vette, a baba rányitotta szemét. Borcsa már bizonyosan tudta: ő az utolsó, akinek a születésénél bábáskodott. Furcsamód nem bánta ezt, sőt, hatalmas megkönnyebbülés, megnyugvás járta át: most már megpihenhet.

- No, lelkem - adta Sára kezébe a gyermeket -, ez megmarad. Erős lesz a tüdeje, és a hangja... A hangja egész messzire fog hallatszani! Meglátod, még büszkék lesztek rá. Egész Nagyszalonta az lesz.

A gyermekágyas asszony megütközve nézett a bábára. Miket hord össze ez a bolond vénasszony? Még hogy messzire fog hallatszani a hangja... Egy szegény, öreg földmíves utolsó, tizedik gyermekének.... No iszen....

- Biztos, hogy nem fogad el semmit, Borcsa néném? - unszolta a bábaasszonyt az ifjabbik Sára, aki végig édesanyja mellett volt a szülés alatt. - Ha pénzt nem is, egyebet...

Az öregasszony a fejét rázta. Már az ajtóban állt, onnan nézett vissza a szegényes szobára. Egy utolsó pillantást vetett a gyermekre, aztán György gazdához fordult, aki kalapját gyűrögetve támasztotta a falat odakint.

- Az öregapámat - mondta lassan -, Jánosnak hívták. Nagyon szerettem.

Ekkor - mintha csak a gyermeket üdvözölnék -, sorra megkondultak a nagyszalontai harangok.
1817. március 2. volt, vasárnap.
...
Nem sokkal később, ugyanannak a napnak a hajnalán, amikor Arany György és Megyeri Sára utolsó, tizedik gyermekét, a kis Jánoskát megkeresztelték, holtan találták a vén bábaasszonyt.

A háza előtti kis lócán, egy foszladozó subába burkolódzva ült. Valamikor éjszaka érhette a halál - tágra nyílt szemei még őrizték a csillagok fényét.
A vén Borcsa mosolygott holtában. Boldog, rejtelmes mosollyal, mint aki beteljesítette feladatát, és élete végén még végrehajtott egy küldetést, a legfontosabbat, amit a Gondviselés kijelölt számára



Forrás : Link




 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Wass Albert: Márika hitet tesz
  2017-04-12 21:15:51, szerda
 
  A főméltóságú asszony azon a napon üres hátizsákkal jött haza a koldulásból. Ott ültünk mind a lyukas födelű csűr előtt, és láttuk, ahogy vánszorogva jött fölfele a hegyoldalon, s hátán úgy csüngött alá a löttyedt katonai hátizsák, mint valami megvagdosott denevérszárny.

Három hete laktunk már abban a rozoga csűrben, mely egy bajor paraszt háza mögött szomorkodott a domb tetején, s két hete volt, hogy utolsó, hazulról hozott élelmünk is elfogyott. Azóta úgy éltünk, hogy valaki közülünk mindennap elindult a hátizsákkal, és sorba járta a bajor parasztok tanyáit. A hátizsákba betettünk nehány nélkülözhető holmit - mert a pénz már jó ideje nem kellett senkinek Németországban -, és ezekért próbáltunk kenyeret, zsírt, tojást és krumplit vásárolni a gazdáktól. A beszerzésnek ezt a módját német szóval hamszterolásnak neveztük, mivel magyar szót nem formált ki erre a célra a magyar nép nyelve több ezer esztendőn át. A német elnevezés a hörcsögből indul ki, mely állat tudvalevőleg minden összegyűjthetőt összehord a maga odújába. Mi ezen a téren nem voltunk olyan szerencsések, mint a mezők vadja. A bajor parasztok olykor még az ajtót is bezárták előttünk, ha jönni láttak. De sokszor még ennél is rosszabbul jártunk, s a törvényszéki bíró szerint, aki többször volt már ilyen körúton, csak az volt a szerencsénk, hogy nem értettük a bajor tájszólást, s így sohasem tudtuk meg, hogy mit kiabáltak utánunk egy-egy házból.

Az öreg hercegnére azért esett a választás ezen a reggelen, mert szép, szelíd arcú, törékeny idős hölgy volt, akinek hófehér haja tiszteletet ébresztett mindenkiben. Azonkívül tökéletesen beszélt németül is. Korgó gyomrunk zsíros reményeket fűzött a hercegné küldetéséhez, és sokan az optimisták közül a törvényszéki bíró is, meg a tábornok, már sertéskarajról és libasültről álmodoztak. Annál is inkább, mivel nem csupán a hercegné személyes presztizse, egy arany karóra meg két valóságos, békebeli damaszt asztalterítő is elindult vele, hogy megnyissa a fösvény bajorok szívét és kamráját. Így aztán érthető volt a fölajzott izgalom, melynek légkörében ott ültünk mindannyian a csűr előtt felejtett szuvas rönkökön, és figyeltük a domboldalt. Aztán feltűnt a kicsi hercegné vánszorgó alakja odalent, és láttuk, hogy a hátizsák üres volt.

- Bizonyára szekérrel hozza mögötte valamelyik paraszt az élelmet - szólat meg elsőnek a törvényszéki bíró, aki törhetetlenül optimista volt mindég. Az egyetemi tanár szerint, ha a régi görögök az optimizmus számára is akartak volna egy istent jelölni, föltétlenül a törvényszéki bíró nevét használták volna föl erre a célra.

A megjegyzésre senki sem felelt. Ültünk szótlanul a nyirkos rönkökön, és bámultunk lefelé a hercegnére, aki lassan, kissé sántikálva jött fölfelé a kanyargó ösvényen, és a hátizsák csüggedt ürességgel fityegett a hátán.

- Remélem, nem alázták meg nagyon ezek a szennyes szájú bajorok - mondta egy idő múlva halkan és kissé rekedten a tábornok. - Mégis jobb lett volna, ha engeditek, hogy elkísérjem...

- Mit tettél volna? - kérdezte nyersen a fogorvos. - Még csak egy ócska kardod sincs, amit megmutogathatnál nekik, ha pimaszkodnának. Márpedig veszekedni és káromkodni jobban tudnak ezek, mint mi valamennyien együttvéve.

A hercegné lassan fölért a dombra. Görnyedten jött, viseletes sportcipője sáros volt, a sötétszürke selyemharisnya rongyosan lötyögött vékony lábszárain. Nem néztünk reá, mintha szégyenkeztünk volna, és ő sem szólt egy szót sem, csak leroskadt az egyik fatönk végére. A hátizsákot sem vetette le. Hallottuk a lihegését, ziháló öregasszony-lihegés volt. Nem mertünk kérdezni semmit. Csak ültünk ott, s néztük magunk előtt a földet, a sovány bajor gyepet, melyet a tavaszi esők sem tudtak zöldre mosni, és hallgattunk. Valahol a fenyvesek fölött egy varjú szállt át károgva, s messze keleten tompán dörögtek az ágyúk.

Hosszú idő múlva fülünkbe szökött a hercegné vékony, remegő hangja:

- Itt van...

Mind odanéztünk. A kék erekkel átszőtt, keskeny, fehér kéz az aranykarórát nyújtotta a fogorvos felé.

- Nem kellett a parasztoknak? - kérdezte a fogorvos haraggal.

A hercegné lehajtotta a fejét, és nem felelt. Láttuk, ahogy keskeny vállai megrázkódtak, és tudtuk, hogy sír. A tábornok fölállt.

- Mi történt? - kérdezte rekedten, és odalépett a hercegné elé. - Főméltóságú asszonyom, az Istenért, mi történt?

De a kis fehér hajú asszony nem felelt csak sírt. A tábornoknak megcsikordultak a fogai.

- Ha valaki bántani merte!...

Nem fejezte be a mondatot, és mi magunk se tudtuk, hogyan lehetett volna befejezni. Üldözöttek voltunk, menekült senkik a hatalmas germán impériumban, melynek világot ostromló boltozata alig nehány napja dőlt csak össze eget rázó roppanással, és temetett maga alá nem csupán egy százmilliós népet, de egy tucatnyi kisebb nemzetet is, köztük minket, magyarokat. A romok alá rekedt németek a háborúvesztés ijedelmében igyekeztek minden felelősséget másokra hárítani, hogy ne kelljen önmagukat okolják azért, ami bekövetkezett. Itt is, ott is szemünkbe ordították valahol bujdosásunk során ingerült németek: ,,Maguk az okai az egésznek! Ha maguk jobban harcolnak, nem veszítjük el a háborút!" Sőt: olyan is akadt, aki ezzel támadt reánk: ,,Maguk csinálták a nemzetiszocializmust, és most mi isszuk a levét!"

Sohasem felejtem el azt a bleibachi boltost, akihez egy esős áprilisi napon beléptem ázott honvédtiszti egyenruhámban, hogy megpróbáljak tejet szerezni menekültkaravánunk csecsemőinek. Akkor még nem jutottak el az amerikai csapatok odáig, és az egész német nép visszafojtott lélegzettel várt a megígért csodára, mely fordít egyet a háború során. Beléptem a boltba, és halkan, fáradtan, ahogy bajorföldön szokás volt hajdan, amikor még mint diák jártam arra, odaszóltam: ,,Grüss Gott!" A vendéglős felkapta fejét a pult mögött. ,,Heil Hitler! - felelte élesen. - Itt így kell köszönni, tanulja meg!" Kihúztam magam, amennyire fáradt csontjaimból tellett. ,,Magának igen - mondtam -, mert maga német. De nekem nem, mert én magyar vagyok." ,,Akkor takarodjék innen, és ne egye el a kenyerünket!" - ordította a boltos.

Öt napra rá megérkeztek az amerikai csapatok a faluba, s a hatodik nap reggelén ugyanaz a boltos utánam kiabált az utcán: ,,Ott megy a náci! Adjátok át az amerikaiaknak!"

Mindannyiunknak voltak hasonló élményeink azokban a napokban, s így valamennyien, akik három hete gunnyasztottunk már abban a rozoga bajor csűrben, tudtuk, hogy a tábornok mondatát befejezni nem lehet. Hogyha bántották is a hercegnét, ezt a szelíd, törékeny, idős hölgyet, akkor sem tehetnénk semmit. Mert idegen földön voltunk, ellenség között. Így hát ültünk szótlanul a rönkökön, lehajtottuk a fejünket és hallgattunk.

Ketten az asszonyok közül odaültek a hercegné mellé, átölelték, és suttogva próbálták vigasztalni. Nekem megcsikordultak a fogaim, és arra gondoltam: ,,Úristen, ha most egy puska lenne a kezemben, rostává lőném vele a világot!" De nem volt puska. Csak szakadozott egyenruhák, lyukas csizmák, koszos pokrócok, más semmi. Nehány repedezett láda, nehány éhes gyerek.

Ültünk, ültünk a rönkökön, és valahol bent acélmarokkal fojtogatta lelkünket a világ. S ekkor valahonnan a csűr mögül szapora léptekkel, halk dúdolással elősirült Márika, s egy irdatlan nagy korsárban hozta a friss mosást. A patak hűvös fenyőillata még ott lengett körülötte, ahogy jött. Otthon szőtt székely ruhája, piros fejkendője vidáman virítottak ott a bajorok pőre dombján, mint tarlók közepén a pipacs.

Meglátta a síró hercegnét, és torkán akadt a dúdolás. Megtorpant. Bámult egy pillanatig, aztán lecsapta a ruháskosarat a földre, s odaszaladt hozzánk. Letérdelt a nyirkos gyepre, piros karjával átölelte a síró öregasszonyt, és úgy beszélt hozzá, mint gyermekhez szokás.

- Jaj, lelkem, drága főméltósága, hát mi a baj megint? Ne ríjon no, hiszen tudom én, hogy hazagyünnek a fiatal herceg urak, s minden úgy lesz ám, mint régen vót, meglássa! Ne sírhon na, eszem a lelkit... hagyja már abba, kicsi főméltósága, mert istenuccse cserebogarat dugok a pendelye alá, mint ahogy velem tették vót a fiúk, amikor kicsi vótam...

Sokszor hallottuk már ezt a dolgot a cserebogárral az elmúlt hetek alatt, valahányszor a hercegné a csűr sötétjében siratta harctéren eltűnt két fiát. Most mégis könnyet csalt a szemünkbe megint. Vártuk, hogy a hercegné sóhajt egyet, mint rendesen ilyenkor, szomorúan elmosolyodik, és reszkető, kék eres kezével végigsimít a kis székely cselédlány barna haján. De hiába vártunk most erre a megszokott mozdulatra. A lehajtott fej nem emelkedett föl, és a keskeny vállakat tovább rázta a zokogás.

Márika fölkapta a fejét, és felénk fordult. Tekintete ijedt volt, és a szeme haragos.

- Mit tettek vele? - kérdezte ingerülten. - Ki merte bántani? - Majd szinte vadul rázta meg a kis síró asszony vállait. - Ki bántotta, azt mondja meg! Vért eresztek rajta, vért én!

Néztük Márikát, ezt a tizennyolc éves, pirospozsgás székely parasztlányt, ahogy ott térdepelt a hercegné előtt ijedt és haragos arccal, néztük, ahogy talpra szökött, és szinte vicsorogva mordult felénk, mint a marós kutya.

- Mi történt hát? Szóljanak már, súj essék magukba!

- Kérdezd a bajorokat, azok tudják - szólalt meg hátul valaki nehezen mozduló szavakkal.

A leány újra a hercegné felé fordult.

- Azok tették ezt? - kérdezte, s a szeme villogott. - Melyiknél volt? A sántánál? A bajszos disznyónál? A csámpásnál? Mi? - Szeme vadul megakadt az üres hátizsákon. - Semmit sem adtak? Kín csapjon a hasukba a sok bidesnek! Na várjon csak, lelkem, méltóságám, majd én megmutatom nekik! Melyiknél volt?

- Gumpelnél... - suttogta könnyei között az öregasszony -, de azt mondták ott, hogy...

Szavát újra elnyelte a sírás.

- Na majd én mondok nekik valamit! - fenyegetődzött Márika, azzal lefejtette a hercegnéről a hátizsákot, s a saját vállára lökte. - Éppen Gumpel, az a kövér disznó!...

Azzal már fordult is, s indult lefele a dombról, vállán a hátizsákkal.

- Márika - sikoltotta utána a hercegné. - Ne menj oda, Márika! Gonosz emberek azok!

Márika visszafordult, és megvillogtatta erős, fehér fogait.

- Ne féltsen engem, kis főméltósága! Egy tucat olyant is belenyuvasztok én a patakba, ha kell!

- Állítsátok meg - mondta a tábornok -, még bajba kerül.

A törvényszéki bíró, aki maga is székely volt, megcsóválta a fejét.

- Márikát nem lehet megállítani. Inkább el kellene kísérje valaki, aki beszél németül.

- Én megyek - mondtam, s már indultam is Márika után. Lent a fenyőerdő szélén értem utol.

- Maga az, földi? - kérdezte, amikor megfordult a lépteim zajára.

- Én vagyok, Márika - feleltem. - Ne csinálj bolondot!

- Attól maga ne féljen!

Aztán mentünk egymás mellett az erdőn keresztül a Gumpel-tanya felé.

- Tudja, az úgy van - mondta Márika -, hogy ez az én áldott jó főméltóságám olyan gyönge, akár a falevél. Azt tennék vele a népek, amit akarnának, ha én nem lennék mellette. De én nem hagyom ám! Kikaparom én a szemit is annak, aki egy rossz szót mer szólani hozzá. Kivertem én már egy német katonát is palacsintasütővel a házból, még odahaza, amikor a főméltósága kezéről le akarta húzni a semmirevaló tolvaja a gyémántos gyűrűt. Ki én! S elpallom én akármelyiket, hallja-e, mert én erős vagyok ám! Nekem már tizenkét éves koromban sem hajolt meg a vállam a szák búza alatt, s tizennégy se vótam, amikor székkel vertem főbe a részeg tanítónkat otthon a faluban, mert fogdosni próbált. Hát egy ilyen lötyögő nadrágú bajor nekem ne álljon az utamban, s az én asszonyomat ne bántsa, azt megmondhatja akármelyiknek!

Dohogott Márika egyfolytában, amíg a Gumpel-tanyára nem értünk. Az udvar sarkában ott ült a kövér Gumpel egy kis széken, és kalapált valamit. Ránk se nézett. De Márika se méltatta őt még egy pillantásra sem. Egyenesen a ház ajtajának ment.

Mikor a nagy, kőpadlós konyhába beléptünk, az asszony a tűzhelynél matatott. Haragos és bizalmatlan arccal fordult felénk.

- Mit akarnak?

- Mondja meg neki, hogy adjon kenyeret, vajat, tojást és pityókát! - rendelkezett Márika. - De tüstént!

Átfordítottam németre a kívánságot. A bajor asszony arca elkékült a haragtól.

- Mit gondolnak maguk! - fogott bele a jól ismert lármázásba. - Mért nem maradtak otthon? Ide jönnek, hogy elegyék utolsó kenyerünket is, mint a cigányok!

Ki tudja, meddig folytatta volna, de Márikának elfogyott a türelme. Körülnézett, és meglátta a kamara ajtaját. Elindult egyenesen az ajtó felé.

- Hé - kiáltott föl az asszony elképedve -, hova megy ez?

Ugrani akart Márika után, de elkaptam a karját.

- Vigyázzon - súgtam oda neki németül -, bolond szegény!

Az asszony elszürkült arccal bámult reám.

- Bolond?

- Valahányszor nagyon megéhezik, mindig rájön a betegség újból - magyaráztam. - Ilyenkor veszedelmes...

Márika már bent volt a kamarában.

- Mein Gott! - rémüldözött az asszony, majd az ablakhoz szaladt. - Sep! Sep! Őrült van a házban! Mit tegyünk?

Az ember bejött, egy nagy, hasas bajor, és gyilkos szemmel nézett végig rajtam.

- Ez itt a bolond?

- Nem, nem - sápítozott az asszony -, egy leány! Bent van a kamarában!

- A kamarában? - horkant föl a bajor, mint egy vaddisznó, és megindult nagy, nehéz léptekkel a kamaraajtó felé.

Elálltam az útját.

- Ide figyeljen - mondtam neki -, ha csak egy ujjal hozzányúl ahhoz a leányhoz, én nem állok jót semmiért.

- Hogy érti ezt? - hökkent meg a bajor.

- Én úgy - feleltem -, hogy sem kártérítést, sem temetési költséget nem fizetek. Én figyelmeztettem magukat!

- Mein Gott, mein Gott... - tördelte kezét az asszony. Az ember is elsápadt kissé, és halkabban kérdezte:

- Annyira veszedelmes?

Bólintottam.

- Mit tegyünk? - jajveszékelt az asszony. - Mondja meg, az Istenért, mit tegyünk?

Vállat vontam.

- Csak annyit tanácsolok, hogy ne ellenkezzenek vele! Minap valaki csak annyit mondott, hogy ,,nem", s úgy fölingerlődött ettől az egy szótól, hogy fölkapott egy baltát, s kettéhasította vele az ember fejét...

- Jézusmáriaisten... - szörnyülködött az asszony. Az ember homlokán izzadságcseppek ütköztek ki.

- Rokona magának? - kérdezte, és a hangjában félelem volt, és tisztelet.

- Nem - feleltem -, én csak orvos vagyok, és próbálom kísérni, hogy elkerüljük a bajt.

- De hát doktor úr, az Istenért - rémüldözött a kövér bajor -, mért nem zárják be az ilyent?

- Hova? - vontam meg a vállamat. - Nincs kórház, nincs üres hely, ahova vinni lehetne. Ez a háború!

- Rettenetes - nyögött az ember -, rettenetes...

Ebben a pillanatban Márika jelent meg a kamaraajtóban. Arca haragos volt, és szigorú. Kezében ott volt a hátizsák, és látszott rajta, hogy félig tele volt már.

- Kérdezze meg ettől a vasorrú bábától, hogy hol tartja a tojást? - rendelkezett.

A bajor s a felesége ijedten léptek mögém.

- Mit akar? Mit akar?

- Tojást.

Az asszony reszkető kézzel mutatott a konyhaszekrényre.

- Ott bent! Mondja meg neki, hogy vigyen, amennyit akar!

Márika kinyitotta a szekrényajtót, és megtalálta a tojásokat egy kosárban. Kezdte őket kettesével átrakni a hátizsákba. A bajor és a felesége sápadtan figyelték minden mozdulatát.

- Mondja meg neki, hogy vigye el mind! - súgta mögöttem az asszony.

Lefordítottam Márikának a szót.

- Ne féljen - bólintott -, elvinném a kosarat is, csak nem fér be a zsákba.

A bajor óvatosan a fali polchoz ment és leemelt onnan egy tányért. Jó gyermekfej nagyságú vajgolyóbis volt rajta.

- Itt - motyogta, és Márika felé nyújtotta a vajat. Olyan volt az arca, mint a gyermeké, aki harapós kutyát etet.

Márika szélesen rámosolygott a bajorra.

- Tegye papírba! - parancsolta. - Így elkenem, mit gondol!

- Mit mond? Mit mond? - érdeklődött idegesen a bajor.

- Hogy csomagolja be neki!

Soha még bajor parasztot olyan fürgén mozogni nem láttam, mint a kövér Gumpelt akkor. Ahogy előkotorta a vajpapírt, ahogy becsomagolta a vajat, ahogy ügyelve betette Márika hátizsákjába. Csupa igyekezet volt az egész ember. Márika nem hitt a szemének. Megcsóválta a fejét.

- Tán nem halálát érzi ez, hogy így magába szállott?

- Mit mond? Mit mond? - akarta tudni Gumpel, és egy pillanatra sem merte levenni szemét Márikáról.

- Hogy ha magára néz, az apja jut az eszébe - hazudtam. - Nagyon szerette szegény az apját. Négyéves volt, amikor elvesztette.

Gumpelné sóhajtva csóválta a fejét.

- Jaj, de szomorú világot élünk, doktor úr, jaj de szomorú világot...

A nagydarab bajor elérzékenyülve dörzsölgette borostás állát, majd hirtelen elhatározással a füstölőhöz ment, és kiemelt belőle egy egész rúd szalonnát.

- Nesze, leány - mondotta, és odanyújtotta Márikának a féltett kincset.

Márika egy pillanatig kimeredt szemmel bámult a bajor kezében lévő szalonnára. Hetek óta nem láttunk olyasmit. Aztán kinyúlt utána, és rámosolygott a bajorra.

- Köszönöm. Mondja meg neki, hogy köszönöm.

Most már lefordítottam becsületesen németre a Márika szavait.

- Csak vigye szegény, csak vigye! - sóhajtott a bajor szomorúan.

Az asszony levett a polcról egy kis Mária-képet, és odanyújtotta Márikának. Márika átvette a képet, nézte egy darabig, aztán a keblébe dugta. Megölelte Gumpelnét, és még a hátát is megveregette kedvesen.

- Adjon a Jóisten erőt, egészséget maguknak is! Főképpen pedig békességet, hogy ne kelljen elhagyják a falujokat soha!

Lefordítottam ezt is. A bajor asszony sírva fakadt tőle, Gumpel pedig sűrűn sóhajtozott. Aztán még ki is kísérték Márikát az ajtóig, s úgy búcsúztak el, mintha örökké ismertük volna egymást.

Magamra vettem a hátizsákot. Átkozottul nehéz volt.

- Mit szedtél össze ilyen nehezet? - kérdeztem, amikor kiértünk az udvarból az erdei ösvényre.

Márika mosolygott.

- Csak egy fél véka lisztet, kicsike cukrot, vékányi pityókát meg a tojásokat. Na meg ott van még a vaj s a szalonna. S legalul három kenyér. A tojások liszt között vannak. Ne féljen, nem törnek el.

Az erdő széliből még egyszer visszafordult. Gumpel és a felesége az ajtóban álltak még mindig. Márika integetett feléjök, s ők visszaintegettek.

- Mégiscsak jó emberek, lássa - mondta Márika, és mosolygott.

Nem szóltam egy szót sem. Fönt a táborban sem tettem említést arról, ami valójában történt. Most is csak azért merem mindezt megírni, mert tudom, hogy ez az írás már nem juthat el soha a Márika kezébe. S a mosoly, ami ott ragyogott barnára sült, tiszta, fiatal arcán, ahogy fölfele mentünk a fenyveserdőn át, örökre megmarad valahol, tisztán, csalódásmentesen. Egy tiszta kis lélek meglepett fölismerése: hogy az emberek jók. Hogy mindazon sok rossz mellett, ami a világban történik, az emberek mégis jók. Valahol mélyen bent. Csak éppen hogy ritkán mutatják meg azt, ami ott bent van.

Szegény Márika! Mikor a tömött zsákkal fölérkeztünk a csűrhöz, és a sok, kiéhezett ember körülfogott, úgy viselkedett, mint egy nagylelkű hadvezér, aki háborút nyert, de nem akarja éreztetni a dicsőségét senkivel. Nevetett és élcelődött, amikor faggatták, hogy miként jutott hozzá a sok jóhoz. Én meg vonogattam a vállamat. Később aztán hazajöttek vadászkörútjukról a fiúk, és új hadizsákmány vonta magára az érdeklődést.

Két hét óta már nem volt dohányunk. Amióta az amerikaiak megérkeztek, mindennap kisorsolunk kettőt a fiatalok közül, s ezeknek az volt a föladatuk, hogy lemenjenek az országútra, és végigvadásszák az útszéleket gépkocsikból kidobott cigarettavég után. Pár nap alatt szépen be is gyakorolták magukat ebbe a sportba. Sőt: az utóbbi napokban már nemcsak az országutat és a közeli bajor városka utcáit portyázták be, hanem elmerészkedtek a katonai laktanya közelébe is.

Azon az emlékezetes napon különösen jó aratásuk volt. Egész zacskónyi cigarettavég került kiosztásra. Valami magos rangú tisztek érkeztek, mondták a fiúk, s az amerikai katonák sok félig szívott cigarettát is eldobtak. Még olyat is találtak, amelyiknek éppen csak meg volt kissé pörzsölődve a vége. A katona éppen rágyújthatott, s máris el kellett dobnia, hogy tiszteleghessen.

A csikkosztás után jó fél óra telt el azzal, hogy mindenki gondosan megkeverte a maga dohányadagját. Legtöbben a törvényszéki bíró receptjét követtük. Ez abból állt, hogy a gondosan fölbontott cigarettavégek dohányát belekevertük szárított szeder- és lóherelevélbe, melyhez még ízlés szerint egy kevés nyírfalevelet is adagoltunk, hogy a füst csípősebb legyen. Valóságos tudomány volt ez a keverés, és mindenki büszke volt a maga cigarettájára. Papírnak régi újságokat használtunk, mert egyéb nem volt kéznél, és a fogorvos annyira specialista lett ezen a téren, hogy különbséget tudott tenni a Budapesti Hírlapba vagy az Új Magyarországba sodort cigaretta illata között.

Evés után megint összegyűltünk kint a farönkökön, nagyobbára csak a férfiak, és élveztük a füstölést. Hallgattuk bent a csűrben a széna közt heverő asszonyok halk beszélgetését. A fogorvos felesége arról mesélt, hogy rózsaszín csempés fürdőszobája volt odahaza, és a végén hozzátette: ,,El sem tudom hinni ma már, hogy még valahol fürdőszoba is van a világon."

Aztán egyszerre csak megláttunk három katonai gépkocsit, ahogy lassan, kanyarogva jöttek föl a dombon.

Többször találkoztunk már amerikai katonákkal, vidám, fiatal fiúkkal, és gyakran nevettünk hitetlenkedő képükön, amikor valamelyikünket megkérdezték, hogy mi a foglalkozása, és a rongyos, csavargó formájú ember azzal válaszolt, hogy egyetemi tanár, orvos, bíró vagy éppen gyártulajdonos. Azonban még egyszer sem fordult elő, hogy külön miattunk följöttek volna a dombra. Márpedig tudtuk, hogy ez a látogatás nem szólhatott másnak, csak nekünk. Az út a tanyánál véget ért, s nem volt ott egyéb, csak a rozoga csűr, s odébb a bajor paraszt háza. Mögötte meg az erdő.

Elsőnek a tábornok tápászkodott föl a farönkről. Begombolta a zubbonyát, és zsebkendőjével leporolta csizmáját. A gépkocsizajra előjöttek az asszonyok is, meg a gyermekek, s kíváncsian lestük mind, hogy mit hoz számunkra Amerika.

A gépkocsik megálltak a csűr előtt. A két hátulsóról fegyveres katonák ugráltak le, az elsőről két tiszt meg egy civil ruhás fiatalember. A katonák a gépkocsiknál maradtak, a tisztek meg a civil ruhás pedig elindultak felénk. Az egyik tiszten fölismertük az orosz őrnagyi egyenruhát. Úgy bámultunk reá, mint borjú a késre.

Nehány lépésnyire tőlünk megálltak, és végigmustráltak minket. Az amerikai tiszt arcán csodálkozás volt, és szánalom, a mellette lévő civil ruhás fiatalember arcán gúny és elégtétel. Az orosz húsos képe nem árult el semmit. Közönyösen siklott át a szeme fölöttünk. Aztán a civil ruhás megszólalt:

- Maguk magyarok?

Magyarul kérdezte ezt, és ez a váratlan magyar szó az öröm meglepetésével ért mindannyiunkat. Egyszerre többen is feleltek a kérdésre. De a fiatalembert nem érdekelte a lelkes válasz. Szeme megakadt a tábornok szálas alakján.

- Maga az, aki tábornok volt?

Az öreg katona megrándult a kérdéstől. Aztán kihúzta magát.

- Én tábornok vagyok - felelte keményen.

A fiatalember gúnyosan rávigyorgott.

- Falvakat égetett? Gyermekeket és asszonyokat mészároltatott? Mi? Zsidókat öletett?

- Én harcoltam - felelte a tábornok kurtán.

- A nácik oldalán, he? - vetette vissza a szót mérgesen a civil ruhás. - Rablók nem harcolnak, csak gyilkolnak, jegyezze meg!

Minden szava úgy ért minket, mint egy-egy ostorcsapás. Dermedten álltunk. A civil ruhás odafordult az amerikai tiszthez, és mondott neki valamit. Az bólintott.

- Az ezredes úr ki fogja hallgatni magukat - jelentette be a civil ruhás. - Én majd tolmácsolom a kérdéseket és a feleleteket.

- Arra nem lesz szükség - szólalt meg hátul az egyetemi tanár. - Vagyunk itt, akik tudunk angolul.

A fiatalember elvörösödött és rikácsolni kezdett:

- Magát nem kérdeztem! Csak akkor felel, amikor kérdezik, érti? Itt én vagyok a hivatalos tolmács, vegyék tudomásul! A maguk ideje lejárt! Ezentúl csak azt teszik, amit parancsolnak maguknak!

Körülnézett, és szeme megakadt Márikán, aki a csűr fala mellett állt, és kíváncsian nézte, hogy mi történik.

- Hé, maga ott! - kiáltott oda Márikának. - Jöjjön csak ide!

Márika előrejött. Kíváncsian lestük mind, hogy mi lesz. A fiatalember végignézett Márika parasztviseletén.

- Maga a nép gyermeke, ugye? - kérdezte barátságosan.

Márika elvörösödött ettől.

- Reám ilyet ne mondjon, akár kicsoda legyen is maga, hallja-e? - tört ki belőle a méltatlankodás. - Van nekem otthon apám, anyám, mint akárki másnak!

A civil ruhás nevetni kezdett, és mondott valamit angolul az ezredesnek. Az is mosolygott. Csak az orosz állt részvétlen arccal mögöttük, mint aki unja az egészet.

- Ide figyeljen, lelkem! - kezdte újból a tolmács. - Rózsikának hívják? Juliskának?

- Pálos Mária a nevem - felelte Márika kimérten.

- Hát ide hallgasson, kedves Mária, nem akartam én megbántani magát, hiszen látom a ruháján, hogy maga is az elnyomott nép szülöttje, akit a feudalista rendszer évszázadokon keresztül kizsákmányolt. Maga cseléd volt eddig, ugye?

- Mi a súj lennék egyéb? - szakadt ki Márikából türelmetlenül a szó annyi zagyva beszéd hallatára. - Sze látja, ha van szeme, hogy nem vagyok se kontesz, se színészné!

A fiatalember újra mondott valamit az ezredesnek, mire az megint csak mosolygott.

- Nézze, kedves Mária, hozzám teljes bizalommal lehet. Én is a magyar nép gyermeke vagyok. Budapestről származom, és Rubinstein Mátyás a nevem. Mi azért vagyunk itt, hogy fölszabadítsuk magát, és megbüntessük az elnyomóit. Az egész háború ezért volt, kedves Mária, és éppen ezért maga most őszintén, szíve mélyéről feleljen mindenre, amit kérdezni fogok, érti? Ne féljen semmitől és senkitől! Mondjon meg bátran mindent, ami magával történt! Mi azért vagyunk itt, hogy igazságot szolgáltassunk, és visszaadjuk magának a szabadságát, amitől a fasiszta urak megfosztották.

Márika elképedt csodálkozással meredt Rubinstein Mátyásra, a budapesti nép fiára, aztán egészen őszintén és a szíve mélyéről mondta:

- Ugyan menjen má az úrfi!

Még a kezével is legyintett hozzá, mintha legyet hessegetett volna, s már fordult is a sarkán, hogy ott hagyja Rubinstein urat, mint aki nem ér rá, hogy üres locsogást hallgasson. De a tolmács szava megállította.

- Álljon meg! A kérdésekre felelnie kell!

- Hát kérdezzen már! - fordult vissza Márika durcásan. - De siessen vele, mert tésztát sütök, s odaég!

- Mi a foglalkozása?

- Sze tudja már, minek kérdi?

- Kinél szolgált?

- A főméltóságú herceg úréknál.

Rubinstein úrnak egyszerre földerült ettől a képe.

- Aha!

Valamit odasúgott az ezredesnek, mire az szánakozva tekintett Márikára.

- Nagyon dolgoztatták, ugye? - kérdezte a tolmács részvéttel.

Márika rántott egyet a vállán.

- Látott már maga tiszta házat, s ételt az asztalon munka nélkül?

A tolmács nyelt egyet.

- Jártak magos rangú tisztek a házhoz?

- Persze hogy jártak?

- Németek is?

- Volt ott mindenféle. Nagy kastély ám a bükkösi, maga olyat nem látott. Mink odavalók vagyunk.

- Kik azok a mink?

- Hát a főméltósága meg én.

- A herceg nincs itt?

- Odahaza maradt szegény.

- Gyermekek?

Márika sóhajtott, s megkönnyesedett a szeme.

- A két fiatal herceg úr odaveszett a fronton. Siratjuk is őket sokat.

Minden felelt után mondott valamit Rubinstein úr az ezredesnek, amitől annak egyre sötétebb lett az arca.

- De Mária, most azt mondja csak meg: ismeri ezeket az embereket itt?

- Hát hogy a keserűségbe ne ismerném! - tört ki Márikából a türelem. - Sze mióta együtt vagyunk már!

- Mik voltak ezek odahaza?

Márika rántott egyet haragosan a vállán.

- Mik? Hát urak! Nem lássa? Maga is bolondokat kérdez!

A tolmács az ezredes felé fordulva mondott valamit újra, amikor az egyetemi tanár váratlanul megszólalt angolul a háttérben. Nem értettük a szavait, de a tolmács arca egyszerre kivörösödött tőlük, és éles rikácsolással kezdett magyarázni valamit az ezredesnek, mire az végül is bólintott, megfordult a sarkán, és elindult vissza a gépkocsik felé. Az orosz még egyszer végignézett rajtunk, aztán ment ő is.

- Ide figyeljenek! - emelte föl Rubinstein úr a hangját. - Az ezredes úr letartóztatásba helyezi valamennyiüket. Az amerikai hadsereg átadja magukat, mint háborús bűnösöket a Szovjetunió katonai megbízottjának!

Úgy értek bennünket ezek a szavak, mint a villámcsapás. Egymásra meredtünk.

- Tudtam, hogy ez lesz a vége - szólalt meg keserű hangon az egyetemi tanár. - Ez a tolmács egészen másképpen fordította le Márika szavait az ezredesnek. Azt mondta neki, hogy Márikát a hercegi házban naponta ostorral verték, hogy a hercegné úgy dolgoztatja ma is, mint a rabot, naponta megveri...

- Ezt mondta? - szörnyülködött Márika. - Hogy nem sül le a képéről a hazugjának!

- Meg azt is mondta - folytatta az egyetemi tanár -, hogy mi valamennyien Hitlernek dolgoztunk, s hogy Márika saját szemeivel látta, amikor többen közülünk zsidógyerekek fejét törtük szét a köveken. Azt mondta végül az ezredesnek, hogy Márikának egy kívánsága van csak, mégpedig az, hogy mind a hercegné, mint valamennyiünket adjanak át a magyar nép bíróságának...

- Jaj - nyögött föl Márika. - Bitang mindenit, ezt merte?

- Még többet is mondott - folytatta keserűen a tanár -, s az ember hiába emel szót, az ezredes neki hisz, nem nekünk...

De Márika ezt már nem hallotta. Szeme megakadt a csorba fadöntő baltán, amit valamelyikünk ott felejtett az egyik tönknek támasztva, fölkapta onnan, s szaladni kezdett vele a tisztek után. A gépkocsinál érte be őket. Láttuk az ezredes csodálkozó arcát, amikor hátrafordult, és meglátta a szaladó leányt, láttuk, ahogy az orosz lépett egyet hátra, és a pisztolytáskájához nyúlt, s láttuk, ahogy a vörös képű tolmács Márika felé fordult, és magyarázni kezdett valamit. S a hallottuk Márika éles, haragos hangját:

- Súj essék beléd, hazug disznyója!

Aztán láttuk, ahogy két kézre kapta a súlyos erdőirtó baltát, s hátrahajló derékkal lecsapott vele a tolmács fejére. Ugyanabban a pillanatban eldördült a pisztoly az orosz őrnagy kezében. Márika megfordult a tengelye körül, s mint egy tövéről lemetszett virág, eldőlt a gépkocsi mellett a földön.





 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Botz Domonkos: Séta a Montmartre-on
  2017-03-08 22:32:27, szerda
 
  Távol állnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy pusztán a nyárelővel érkező meleg volt az, ami a Montmartre-ra, vagy, ahogy a franciák nevezek ,,Place du Tertre", az-az a ,,dombra" csábított. Valójában az emlékeimet keresni jöttem fel a Sacrecoeur mögötti kis utcácskákba, ahol, mintha még a századelőn megállt volna az idő. Egy ismeretlen idős úrral osztoztam az egyik csenevész fácska melletti padon és utat engedtem a feltörő, megmásíthatatlan múltnak. Hetek, hónapok tolultak egymásra megállíthatatlanul, arcok váltogatták egymást, ismerős cipősarkok kopogtak a köveken, képek, hangok váltogatták egymást végeérhetetlenül. Gondolataimból ezúttal még az erényeiket olcsón árusító lánykák kacér, félre nem érthető gesztusai sem tudtak kibillenteni.

Délutánra a szél felerősödött és komor, vészjóslóan sötét fellegeket görgetve maga előtt adta tudtul számomra, hogy pillanatokon belül itt az égi áldás. A bazilika - ezúttal, mint menedék - innen távolinak tűnt, ezért szokásomtól eltérően, a rue des Martyrs helyett az északi oldalon indultam meg lefelé a rue des Saules irányába. Lépteimet felgyorsítottam és szinte együtt szaladtam a meredeken lejtő utcával, házacskáival, miközben egy-egy szélroham szinte súlytalanná tett. Valósággal repültem lefelé. Már csak méterekre voltam a kávézótól, melynek bejárata felett hangosan nyikorogva himbálódzott egy kopottas cégtábla, amikor megnyíltak az égi csatornák és hatalmas cseppekben esni kezdett. A kövér, nedves pacáktól testhez tapadó inggel, és csapzott hajjal szinte beestem az ajtón.

A helységben félhomály volt a kinti sötét miatt. A lámpákat még nem kapcsolták fel, igaz nem is volt kinek. A pultos egy újság fölé görnyedve mazsolázott vaksin a lapok közt, de érkezésemről, mintha tudomást sem vett volna. Valahol a közelben hatalmas reccsenéssel csapott be egy villám, és egy pillanatra fényárba borította kávézót, és megvilágította az egyetlen vendég arcát, aki hátul az ablak melletti asztalnál ült. Arrafelé vettem az irányt.

- Megengedi, hogy ideüljek? - kérdeztem, és már odébb is húztam a széket. Meg voltam elégedve magammal, a határozottságommal és a magabiztosságommal, de úgy vettem észre a testtartásából, hogy a pultoshoz hasonlóan ő sem vesz rólam tudomást. A férfi könnyű esőkabátja, mely ültében szétnyílt és a padlóra lógott, látni engedte divatos, finom anyagból készült öltönyét, melyet mellénnyel viselt. - Ne értse félre, igazán nem akarok bizalmaskodni, de ha vár valakit, akkor inkább átülök egy másik asztalhoz. Szóval, nem. Igaza van, jobb is néha egy kicsit egyedül lenni, hacsak nem jön egy hozzám hasonlóan tolakodó, pimasz fickó. Ez persze még mindig jobb, mint egy bőrig ázott nő, abban ugyanis van valami illúzióromboló, bár tudom, ezt a kijelentésemet most sokan vitatnák. - Már ne haragudjon, hogy megkérdezem, de Ön valami ügyvédféle? Mert a külseje alapján akár annak is nézhetném, no és még sok másnak is persze. Igaz, a ruha nem jelent semmit, láttam én már tömeggyilkost is fehér ingben, elegáns öltönyben, ápolt külsővel és olyan szétterülő mosollyal az arcán a tárgyalás alatt, hogy a televízió képernyőkre alig fért rá. Természetesen ezzel a világért sem akarnám Önt hozzá hasonlónak titulálni, de mégis csak a ruha alapján ítélik meg az embert. Igaz, ezzel a fajta beskatulyázással nem értek egyet, talán ezért is tetszik nekem egy régi ázsiai mondás, miszerint az embert a ruházata alapján üdvözlik, és a beszéde alapján köszönnek el tőle. - Meghívnám egy italra, ha nem sértem meg vele - tettem hozzá anélkül, hogy rápillantottam volna, és ellentmondást nem tűrve kértem két Calvados-t.

Az eső időközben alábbhagyott. Valaki a hátam mögött - és ez csak a pultos lehetett -, bekapcsolt valami zenegépet. Egy szaxofon mélyen búgó hangja furakodott közénk, és valami különös hangulatot adott az esőtől fénylő macskaköves utcának, a hatalmas ablaktáblából visszaköszönő képnek. Annak a fiatal lány látványának, aki egy könnyű szandálban óvatos léptekkel kerülgette a pocsolyákat úgy, hogy közben hosszú, földig érő könnyű ruháját combközépig emelte, mintha csak gyümölcsöt készülne szedni. Egy távoli villám még megvilágította, szinte közelebb hozta és felnagyította a két formás lábat. - Ha ilyen a mennyország és benne ilyenek az angyalok, akkor én boldogan halok - villant át rajtam. Belegondolni is rossz, hogy a szépség mulandó, s agóniájában majd magával rántja az édes öleléseket, az önkívületig tartó nagy ,,csatákat" és utána már csak az emlékezés marad és a csend, valami könyörtelen csend, és béke. A lány keresztülhaladt az ablakok közén, végleg kirajzolódva a képből. Távozásával üressé és kifosztottá vált az utca és egy kicsit én is.

- Látom Önnek is elakadt a lélegzete - mondtam asztaltársamhoz fordulva, de válaszra sem méltatott. Bár korán volt még, a pultos által keltett zajokból úgy tűnt, az előadásnak vége. Folyamatosan csörömpölt valami ócska pénztárgép. Biztos, ami biztos, mielőtt még késő lenne, gyorsan rendeltem még egy Calvados-t. Asztaltársam nem nyúlt az italához, így hát nem erőszakoskodtam tovább, fogtam a poharat és felhörpintettem a tartalmát.

Az ismeretlen továbbra is csak ült mozdulatlan, bronzba öntött pillantásával az utcát figyelve, miközben finom keze ugyan úgy, mint belépésemkor, most is az asztalon nyugodott. Sokan ülhettek már az asztalánál, sokan vágyhattak pusztán csak egy érintésre is, mert kézfeje mára már teljesen kifényesedett, szinte ragyogott. Nem vártam meg a csapost. A pulthoz léptem, ott fogyasztottam el az italomat, fizettem és elhagytam a kávézót. Az ablak előtt elhaladva tekintetünk egy pillanatra még találkozott. Távozóban elengedtem még egy tétova, bágyadt legyintést. Jó volt végre együtt lenni egy kicsit valakivel. Az utca hűvös volt, elhagyatott, és talán magányosabb, mint a rám váró szállodai szobám.







Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Botz Domonkos: Megfakult kép
  2017-02-15 20:56:07, szerda
 
  Szerette ezeket a késő délelőtti órákat. Ilyenkor egy rövid időre besütött a nap a málladozó falú bérház udvarába és végre a körfolyosóra kitett növényei is kaptak egy kis fényt. Maga elé képzelte őket, a levelek erezetét, a bimbókat, a bomló rügyeket, virágokat, a színüket, melyek már megkoptak az emlékezetében, a tudatában. Szinte érezte, ahogy robban bennük a klorofill. Olykor föléjük hajolt, mélyen beszívta az illatukat, ujjbegyével kitapintotta az alig sarjadó új hajtásokat és volt, hogy a tenyerével végig simította őket, mintha csak emberek lettek volna. Emberek, akiket sorban veszített el, emberek, akik elkerülték, míg teljesen magára nem maradt, mert kinek kell egy mozgásában korlátozott vak ember? De nem engedett teret az önsajnálkozásnak, ilyenkor megpróbálta feldobni, elszórakoztatni magát mindig valamivel. Most éppen eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha üvegszeme lenne? Mondjuk kék. De nem valami kifejezéstelen, ronda, SZTK-ra kapható vizenyős kék, hanem olyan markáns, férfiasan acélkék, amitől a nők popója szinte azonnal beszippantja a kombinét. Reggel kiülne a bejárati ajtó elé, kavargatná a kávéját, tetején ott feszülne fehéren a hab, ő pedig meredten nézné, látszólag tudomást sem véve a világról, kutatná a szerkezetét és egyszer csak, ... potty, és barna lett, az iménti acélkék. Ott kutatná, ím, már nélküle némán a török kávét, a zaccot, megpróbálva kiolvasni valamit a jövendőből ott a pohár fenekén. Az a szem. Az, az acélkék.

Ilyenkor kiült a bejárati ajtó mellé kitett feketére pingált, vörös szkájborítású csővázas székre, és rá is jutott némi fény, és, még ha nem is látta, de legalább a bőrén érezte a melegét. Mögötte az évekkel együtt pergett szürkén, megállíthatatlanul, málladozott a vakolat, bukkantak ki alóla a valamikor vörösre égetett téglák megfakult darabkái.

A május, a nyárelő megnyitotta az ablakokat, a házat átjáró örökös huzat szagokat, illatokat közvetített, tudta, hol, mi készül ebédre, és már a lépteik alapján is felismerte és megkülönböztette a népeket. A magas tűsarkú cipők kopogásából tudta, mikor ér haza a ház üdvöskéje az ,,éjszakai bevetésről", messziről felismerte a tüdőbeteg postást az örökös krákogásáról és csoszogó lépteiről, de még a lift zúgása is információkat hordozott.

Eszébe jutottak a gyermekévek, ahova egyre gyakrabban kalandozott vissza, mintha csak folyton keresgélt volna valamit. Képkockánként ugrott be emlékezetében a régi konyha, a fatüzeléses sparhelt a felvöröslő platnijával, a szépen megterített ebédlőasztal, a hatalmas porcelán levesestál, a hazai ételek íze, zamata. Akkoriban szombatonként mindenhonnan a rántott húsok illata szállt és a hajdani falra akasztható ,,néprádiókból" mindenütt ugyanazt a nótát bömbölték. Hirtelen éhes lett, de evésre most gondolni sem volt szabad. Mióta megfosztották a rokkantnyugdíjától, sem gyógyszerre, sem ételre nem maradt, miközben a híradások a sikerekről és a felemelkedésről szóltak. - De kinek a sikere, kinek a felemelkedése ez? Mert nem a kisembereké, az biztos! - dohogott magában. Tisztában volt vele, hogy halálra ítélte a kor, a rendszer, de már nem volt ereje tovább küzdeni, ezt is elfogadta, feladva végleg mindent. Már nem maradt semmije és senkije, csak ez a függőfolyosóra kirakott parányi, maga teremtette kis kert, egyfajta végső menedék.

Ahogy egyszer fogalmazott, ,,nekem mostanra csak ennyi maradt, ez a családom, már csak ez köt a süket földhöz." Persze ez nem volt teljesen igaz. Esténként kihúzogatta a fiókokat, megnyitotta a vitrinajtót és kitapogatta a múltat, vázákat, csuprokat, poharakat, érzékeny ujjbegyei végigsimítottak a tárgyakon, emlékeket, képeket hívtak elő.

Aztán egy reggel, amint kis locsolókannájával kilépett a körfolyosóra, megdöbbenve tapasztalta, hogy a virágai, a magról vetett, vagy tőosztással szaporított kis növényei, melyeket évek óta szinte dédelgetett, a széltől is óvott, már nincsenek a helyükön. Még a cserepek alátéteit, a folyosó korlátjára felaggatott kovácsoltvastartókat is elvitték. Döbbenten állt, nem akarta elhinni. Hirtelen elöntötte a forróság. Végig tapogatta a körfolyosó vaskorlátját, elment egészen a lépcsőfordulóig, hátha csak valamelyik gyerek akarta megviccelni, de sehol sem találta, amit keresett. Aztán percekkel később végleg feladta és visszatért a lakásba. Az udvarra nyitott konyhaablakon át még hallotta az ismerős hangot.

- Hogy a ragya verjen ki, te Isten átka! - villogtatta meg veleszületett intelligenciáját a szemközti lakásban élő derék proletárasszony, miközben férjének pálinkától elnehezült testét próbálta lázas igyekezettel az előszoba irányába tuszkolni.

Aztán újra elcsendesült minden. Kívül és belül is.

Nem látták soha többé. Csak napokkal később jelent meg néhány hatósági ember, akik az egyik szomszéd jelenlétében feltörték a lakást, majd megérkeztek a halottszállítók is és elvitték hátrahagyott testét, ami a növényei után még megmaradt.

Még aznap délután, nem messze onnan, egy másik, idegen balkonon kisárgultak és elhullajtották leveleiket azok a sokat emlegetett, egykor még agyondédelgetett növények.

(Papírképek - Hét Krajcár Könyvkiadó, 2014.)



Forrás: Link






Az alábbi linkre kattintva nagyobb felbontású változatban nézhető meg
az általam szerkesztett kép. Aki akarja, innen könnyebben tudja
elmenteni:

Link
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Illyés Gyula: A tettes
  2017-01-28 20:27:42, szombat
 
  1

Minden tárgy egy pici óra. Egy málnaszem éppúgy jelzi egy-egy nap elmúlását, akár egy torony. Egy kenyérmorzsában éppúgy benne feszül az éjféltől éjfélig lejáró huszonnégyes egység, akár egy gondosan fölhúzott Omegá-ban. A kavicsban is rugó működik, csak erősebb járatú. Példa rá a márványszobor: évezredekig elketyeg, igaz, olyan halk ütemben, mely már csak szemmel követhető. Így is megállapíthatjuk, mégpedig évezredekre visszamenően percnyi pontossággal, mikor húzták föl egy Ramszesz vagy egy elfeledett Tang-Csin szobájában.

2

Az időnek tehát nincs lakása. A tárgyakban vonja meg magát. Semmiképp se másként, mint a kukac a cseresznyében, a szú a szemöldökfában. Azaz nem mint lakó, hanem mint élősdi.
Helyesbítünk. Idő önmagában nincs is; sose volt. Így sose lesz. Az idő a tárgyak betegsége. Róluk harapódzott át reánk élőkre. Minden ragály a frissen megfertőzöttek közt pusztít leghevenyebben. Van vajon remény, hogy valamikor (mint valaha rég) ellenállóbbak leszünk a fertőzéssel szemben? A különbség a tárgyak és az élők között: másképp védekeznek a rontás ellen.
A világűr csendjében - a teremtés elmebajos szótlanságában - mi emberek is csak ilyenféle időmérők: idő-ellenállók vagyunk, máris dicsérendő tartóssággal a túró és a piramisok között. Ez nem csüggesztő; bátorító. Hozzásegít annak a magányossági érzésnek a leküzdéséhez, ami az emberiségre szakadt - eddig föl nem mért pusztítást okozva - és szakad szünetlenül, hol hetes eső, hol világvégkezdő hegyomlás sötét óráit idézve tudatunkba mindazóta, amióta egy gyermeki hiedelem végleg eltűnt a képzelet zsinórpadlásán. Hogy mindezeket a rugókat valami atyai kéz húzza föl.

3

Atyánk nincs, ám testvérünk - velünk egysorsú - az rengeteg. Csak meg kell találnunk, ami rokonít. De önzetlenebbül, tágabban! Új helyezkedést kell keresnünk, új családkört? Nem; csak föl kell, el kell ismernünk újból régi jó rokonainkat, akiket hajdan letagadtunk holmi Zeuszok felé ácsingózva. Holott ők még a legjobb társaság számunkra ebben a hideg semmiben, ami az idő s ami - most már látjuk - mégis a legvalóságosabb haza. A legközösebb! Több benne a tanácsadónk, a kalauzunk, mint sejtettük valaha, annak a régi hiedelemnek a gőgjében. A világ testvéribb - népesebb -, mint föltételeztük. Hisz a szívünkben sem az idő jár. Hanem csak egy betegség. A ketyegő halál.

4

Ha a lélek főtulajdonsága, hogy örökidejűségre áhít mindennek, ami érzékelteti ezt az örök időt, köze van a lélekhez, ez csak természetes. Innen tekintve vajon ki győzi inkább az időt: Caligula-e, vagy a lova, vagy a tíz csöbör méreg, amit áldozataival az igényes császár megitatott, vagy éppenséggel áldozatai? Ennek akarata, annak okozója, amannak ereje az áldozatoknak rettegése volt.
Azzal jár, azaz hozzá tartozik, és attól jár, vagyis annak erejével mozog: a kettő közt a különbség nem csak a szótárban - minden nyelv szótárában - árnyalati. Valóságosan is. A vaj attól jár és azzal jár, sőt azzal jár le, hogy avasodik, az arc, hogy ráncosodik, a költészet, hogy ünnepi lesz, a szerelem, hogy beteljesedik s hálából el akar múlni.
A dobozban szikkadó cipőkrém épp oly viszonyban van a halhatatlansággal, mint a sarkcsillag. Más-más grádicson? Épp csak ebben - a dolgok, a tárgyak, a jelenségek viszonyában - kell rendet teremtenünk, s máris kezd alakulni egy új harmónia.
Rendet teremteni? Meglátni először is a rendet!

5

Tíz mondatban az olvasó elé helyezzük azt a legalább tízezer bölcseleti műböl fölterebélyesedett elméletet, a mind a mai napig a legésszerűbbet annak bizonyítására hogy van rend, azaz halhatatlanság. Hogy órarendszerünket személyes szándék húzta föl.
A tétel Szent Tamástól ered. Eszerint a tárgyakban végbemenő minden változás külső behatás eredménye. Minden behatás föltételez természetesen egy előző behatást. Ezek sorozata pedig szükségszerűen egy olyan változás-előidézőt tételeztet föl, amely úgy oka minden változásnak, hogy maga már nem változik. Nem lehet ez tehát sem afféle első szem a láncban, sem holmi időbeli kiindulópont. Mert hisz akkor is még az volna, mint a többi. Másfajta külsőből kell ezekre hatnia. A véges, változó, létrenden kívül pedig ilyen eredménnyel csak egy nem-véges egy nem változó ható- vagyis teremtő-erő működhet.
A falatnyi fagylalton át tehát, melynek lágy megroskadásán lenyelte előtt egy pillanatra megállt a szemünk, a Teremtő trónusához száguldhat a tekintet.

6

Magára adó, fölnőtt embert zavarba ejt bármily ilyen Első Atya későbbi fölfedezése. Mintha már férfikorba jutott törvénytelen gyermek ajtaján kopogtatna valaki éjszaka, viharban: Én nemzettelek!
Vagyis azért tartasz igényt a födélre, melyet én készítettem? Sőt azért akarsz ura lenni? Késő. Bárhonnan kerültem is ide, itt már én vagyok a gazda.
Rég többet tudva, mint te.
A társaimtól.
Rég nem tőled remélve védelmet.
A társaimtól.
A tárgyak közt foglalni megfelelő helyet nem lefele haladás a lépcsőn; nem lefokozás. Ez a szerénynek tetsző helyünkrehúzódás óriási térhódítás. Megvethetjük a lábunk; az alakítható sárban, e kemény talajon.
A továbbiakról legközelebb.



 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
     1/49 oldal   Bejegyzések száma: 488 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 2 db bejegyzés
e hónap: 69 db bejegyzés
e év: 1013 db bejegyzés
Összes: 22461 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4596
  • e Hét: 4596
  • e Hónap: 135859
  • e Év: 1394037
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.