|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 12
|
|
|
|
|
|
2013-05-10 04:05:48, péntek
|
| |
| |
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy ember, név szerint: Mindenki, Valaki Bárki és Senki.
Egy szép napon szóltak Mindenkinek, hogy akadt egy fontos munka, sürgősen meg kell csinálni. Mindenki biztos volt benne, hogy Valaki megcsinálja. Bárki megcsinálhatta volna, viszont Senki se csinálta meg! Valaki dühös lett emiatt, mivel ez Mindenki dolga lett volna. Mindenki úgy gondolta, hogy Bárki megcsinálhatná, és Senki nem vette észre, hogy Mindenki kerüli a munkát. Végül Valaki lett, akit Mindenki okolt, amiért Senki nem csinálta meg azt, amit Bárki megtehetett volna. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-07-05 21:11:44, hétfő
|
| |
| |
Egyszer, nagyon-nagyon régen,
amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot,
igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.
És elmosolyodott.
Örült neked.
Az Isten, már akkor hallotta
az összes gyermekkori gügyögésedet;
látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben,
és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.
Isten tovább mosolygott,
és szívesen nézett téged.
Ő már akkor előre látta
a durcás sértődéseidet,
a toporzékolós kiabálásodat,
a barátaid melletti kiállásodat,
az első szerelmes pillantásodat...
Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és
értette.
És minden perced szépségéért előre lelkesedett.
Az Isten jól megfigyelt téged.
Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat.
Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát,
csigolyáid alakját és erejét.
Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,
őszinte szeretetből teremtett neked
egy pont a hátadhoz illő,
keresztet.
Amilyet senki másnak nem adott.
Rád nézett az Isten,
és tetszettél neki a kereszteddel.
Örömmel látta,
hogy mindaz amit alkotott jó.
Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád,
megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted.
Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz,
akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred.
Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett
a kereszteddel együtt.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-09-28 03:51:10, vasárnap
|
| |
| |
Fecske Annamária:
Az ég ajándéka
A kisfiú egyedül üldögélt a padon. Az ősz lehelete látszott a levegőben, jobb híján ezzel játszott. Kopott, szakadt ruhája alig védte a hidegtől, cipő helyett vastag rongydarab volt a talpára kötözve.
Idejét se tudja, mióta élt az utcán, igaz, azt sem tudta pontosan, hány éves. A Piás szerint négy lehet, de ő inkább ötnek szereti mondani magát. Még túl kicsi, hogy tolvaj legyen, így kéregetni szokott az utcán. A többiek elszedik, amit összekoldul, éhen is halhatna tőlük. A piacon néha adnak neki ételt, ott eszik, igaz, mindig éhes.
Szőke fürtjei mocskosan tapadtak a feje búbjára, pisze orra és ragyogó kék szeme volt, ajka csöppnyi, szívforma, szegletében két gödröcske, ha mosolygott. Angyalkának gúnyolták a többiek, bár ő nem tudja, mi lehet az, angyalka.
Bizonyosan valami csúfság.
Most nyugodtan ücsöröghet, hideg időben a népek nem járnak szívesen az utcán. Aki meg igen, az nem ad neki egy fillért se. Délutánig a többiek sem zaklatják, de estére kinéz neki egy alapos verés, ha üres zsebbel tér haza... Számtalanszor megrugdosták már, a fellendített kéztől is összerezzen, mint egy kis riadt madárka.
Elmélyülten szemlélte a parkot, a távoli úton lovas kocsik haladtak, valahonnan hallatszott a tejeskocsi csilingelése is, a robusztus muraközi lovak nyakán rázkódtak a kis csengők.
A tej gondolatára megkordult a hasa. Ma nincs piac. Éhesen fog lefeküdni, hacsak nem szánja meg valaki. Megborzongott, ahogy az őszi szél rongyai alá kapott. Ideje továbbállni, gondolta. Elindult hát a sétányon a park másik vége felé.
Ahogy közel ért a kapuhoz, hangot hallott, egy idős úr búcsúzott épp ismerőseitől, majd sétapálcáját lendítve elindult feléje.
Alacsony, köpcös ember volt, hosszú bajusszal az orra alatt.
A kisfiú odaszaladt hozzá, megszólította:
- Uram, uram! - kiáltotta. - Szánjon meg! Éhezem, uram!
Égkék szemeivel az öreget vizslatta, igyekezett minél elesettebbnek mutatkozni, ahogy tanították a többiek.
- Mondd, fiacskám! Mit keresel te idekint, ilyen cudar időben? - kérdezte a férfi.
- Koldulok, uram! - felelte.
- Hát az apád?
- Nem tudom. Nekem olyan nincsen.
- Édesanyád csak van? - horkantotta az öreg.
- Az sincsen, uram! Magam vagyok, amióta az eszemet tudom!
A kisfiú magában már letett az alamizsnáról. Az öregember csak kérdezősködik, de az ő pocakja üresen marad.
- Hogy hívnak?
- Angyalkának, uram! - mondta büszkén
- Angyalkának? Hát ez meg miféle név? - nevetett az öregember.
- Gúnynév.
- Nos, ifjú Angyalka! Nem kísérnél el a park végéig? Öreg vagyok már, és jól jönne a támogató kéz! - kérte.
- Hát... ha megszán az úr, némi pénzért szívesen!
- No, jól van. Megkapod, te kis gézengúz - nevette az öreg.
Elindultak hát egymás mellett. Az öreg lassan lépdelt, markában a kisfiú puha kezével. Nem volt támasza a gyerek, hisz még a derekáig sem ért. Átsétáltak a parkon, ki az északi kapun.
- Itt forduljunk balra, ott a házam! - szólt az öreg.
A kapuban azután rákérdezett Angyalkára.
- Nem vagy éhes, kisfiam?
- De igen, uram, nagyon - felelte a kisfiú halkan. Lelke mélyén felhorgadt a remény, talán mégis megtömheti a pocakját, vagy ha pénzt kap, legalább a verés elmarad.
- Akkor gyere be. A házvezetőnőm készít neked szendvicset meg kakaót.
- Köszönöm, uram! - felelte a kisfiú, bár fogalma sem volt, hogy mi is az a szendvics, és mi fán terem a kakaó.
A házban meleg volt és félhomály. Az öreg letette a kalapját és a köpenyét, lábait csoszogósan letörölgette, majd beterelgette a gyereket a nappaliba.
- Foglalj helyet - mondta.
A gyerek letelepedett a földre, mire az öregember felvonta a szemöldökét.
- Miért nem a szófára ülsz? - kérdezte
- Az micsoda? - csodálkozott a kisfiú, ezt a szót még sosem hallotta.
- A szófa? Hát az az ülőalkalmatosság... ott, a kandalló előtt!
Angyalka felkecmergett és óvatosan leült a szélére, vigyázva, mocskos rongyai ne koszolják össze a huzatot. Kezdett félni, idegen volt számára ez a tiszta, úri környezet, gyomrában ismeretlen feszültség ült, akár valami rút szörnyeteg. Az öreg behívta a szolgálót, kakaót és elemózsiát hozatott.
Az asszony szúrós szemmel nézte a gyereket, halkan morgolódott, hogy mit akarhat az ura ettől a mocskos kis vakarcstól, miután kiment, az öreg a kisfiúhoz fordult.
- Ha ettél, ittál, megkapod a pénzed és elmehetsz...
- Igen, uram! - felelte. Szemével igyekezett gyorsan beinni a szoba képét, hogy majd az utcán, a hidegben legyen miről álmodoznia. Ennyi gyönyörűséggel az emlékei között sokáig elbújhat a csattanós ütlegek elől.
"Milyen szép az a tűzhely" - csodálta a kandallót. Mindenhol vastag szőnyegek, nehéz kárpitok, könyvek. Por és levendula elegye lengett a levegőben, mint valami titok illata. Vágyódóan pillantgatott körbe, irigykedett, ha van gyerek a házban, milyen boldog lehet.
- ....de nagyon örülnék, ha itt maradnál, ha te is akarod...- az öregember hangja rántotta vissza gondolataiból, de csak percek múlva fogta fel, mit is mondott. Nagy szemeivel vizslatta az embert.
- Lakhatsz itt velem. Ehetsz, ihatsz. Lesz ruhád, cipőd. Tisztességesen élhetsz, tanulhatsz is. Öreg vagyok már, ki tudja, meddig élek. Örökösöm nincsen, a fiam meghalt. Nem maradt már senkim, aki utolsó napjaimat derűssé tehetné. Akkor léptél elém, ott a parkban, amikor épp elbúcsúztam a barátaimtól, úgy terveztem, hogy örökre.
Megfordult a fejemben, hogy megölöm magam, vágyódtam a családom után, a sírba.
A gyerek nem értette, amit az öreg mondott, nem tudta, mit jelent az: "megölöm magam", azt sem tudta, mi az, hogy sír, de szájában keserűvé vált a nyál.
Hát mit szórakozik ővele ez a vénember? Még hogy itt élhet! Kegyetlen tréfa ez egy koldussal! Szemeit elfutották a könnyek, ez az ostoba tréfa jobban fájt, mint a társaitól kapott ütlegek. Közben bejött a cseléd az uzsonnával, az asztalra tette a tányért, rajta a dúsan megpakolt hatalmas kenyérszeletekkel. A kakaó édes illatától nagyot nyelt, mohón nézte az ételt, de nem mert érte nyúlni.
- No, fiam! - noszogatta az öreg -, egyél! Azután, ha maradnál, Rosalie megmutatja neked az ágyadat, megmosdat és lefekhetsz aludni.
A gyerek még mindig értetlenül, de az éhségtől vezérelve falni kezdett. Lenyelte az utolsó falatot is. Riadtan nézett az öregre, nem tudta, mit mondhatna, persze, hogy maradni akart.
- Köszönöm, uram!
- A szerencsédnek köszönd, fiam! Meg a jó Istennek! - az öreg rámosolygott. Egyenes, őszinte tekintetétől a kisfiú megnyugodott.
Évekkel később, amikor Angelo St. James a régi szalonban ücsörgött portóit kortyolgatva, még mindig maga előtt látta nevelőapja mosolygó arcát. St. James professzor a nevére vette, iskolába küldte és olyan boldog gyermekkort adott neki, amilyet talán a saját fia sem élt át. Nemrég távozott az élők sorából, kilencvenhét évesen, ágyban, párnák között, boldog elégedettséggel, hiszen mellette volt a fia. Ő pedig egyedül maradt, annak a régi őszi napnak a jutalmával, a kényelmes, nyugodt élettel.
Másnap ellátogat az árvaházba, Mrs. Collins-szal már minden papírt elintéztek, holnaptól ismét egy szőke, kék szemű kisfiú nevetése zengi majd be az ódon házat.
Link |
|
| |
|
1 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-09-28 03:24:30, vasárnap
|
| |
| |
Szabó Gitta
A mogyorófa álma
Áll a mezőn, magányosan egy öreg mogyorófa. Még csemetekorában, törzse kettévált, s mintha ikrek lennének, úgy nőttek tovább. Majd az idő múlásával, hogy a fa szét ne hasadjon, a törzs részek egybefonódtak, mint a lián indái összekapaszkodtak.
Ha most valaki nézné, szemei, elé tárulna az öreg mozdulatlan fa szíve, lelke.
Régebben, míg ifjabb volt, a törzsek, alkotta szívben, vígan játszott a napsugár, és madarak fészkei díszítették, melyekben fiókák tátogatták hatalmasra nyitott csőrüket.
De ma már, elszáradt gallyaival űz csúnya tréfát a tavaszi szellő úrfi. Próbálkozik minél többet letörni.
- Incselkedj csak! - gondolta magában a fa. - Majd meglepődsz, ha még maradék nedveimből újra kifakadnak rügyeim, és friss vesszők serkennek!
A szél után esni kezdett a langyos tavaszi eső. Nyomában a faágak nedvesen csillogtak, és bódító illat lengte be az egész tájat. A szél már hiába igyekezett tördelni a gallyakat. Azok magukba szívták az éltető vizet, és úgy hajladoztak, mint újkorukban.
A mogyorófa boldogan nyújtózott az ég felé.
- De jól jött ez a kis segítség! - sóhajtotta.
Megrázta magát, és a már zöld fűpázsitra hulló esőcseppekben a Nap fénye megtört, és csodálatos szivárványt hozott létre.
- De szép! - sóhajtott megint a fa. - Érzem, itt a tavasz! Érzem, tagjaimban a kikeletet! Érzem, amint az erőm visszatér! De, jaj! Olyan magányos vagyok! - és nagyon szomorú lett megint a mogyorófa.
Messze-távol, ahol az ég a földdel érintkezik, ott a látóhatárnál fényesen ragyogott a Nap. Onnét a messziből világította meg a párás levegőt, és csalogatta elő a szépséges szivárványt. Az öreg mogyorófa is szeretett volna ismét a Nap kegyeibe férkőzni, ezért integetni kezdett a Napnak.
- Szervusz Nap! De rég simogattál, melengettél!
A Nap, mintha értette volna a fa gondolatát, melegségével elárasztotta az egész mezőt, ott is, ahol a fa állt. Megszárította az esőtől nedves tájat, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve átvilágította a fa szívét, onnét is kiszárítva a maradék nedvességet. A fán a gyönyör hulláma futott végig. Még gyökerei is beleborzongtak.
Ágai végén pedig kipattant az első rügy, majd hamarosan nagy zöld bimbók lepték be, és hosszan csüngő csoportos barkák hintáztak friss vesszein.
- De gyönyörűek az ágaim! - ujjongott a mogyorófa. Ám, még mindig nem volt igazán boldog. Szeretett volna hasznos lenni. Vágyta, hogy a madarak ismét rátaláljanak.
- Méhek, gyertek! - kiáltotta. - Vigyétek hírét az út túloldalára is, hogy élek, még erős vagyok, és várom a madarakat! Még tudom őket ringatni!
A méhek körbedongták a fát. A sárgásbarna barkákból összegyűjtötték a virágport, és vidáman zümmögve, tovaröppentek.
És a fa várt! Várt, és várt! Szép leveleket is növesztett, mire vidáman trillázva megjelent az első pacsirta. És a fa szíve nagyot dobbant!
-Végre!
A pacsirta csőrében egy kicsinyke szalmaszállal közeledett felé, majd megpihent a törzsek biztonságában. Édes terhét letette, s tovarepült. De nem maradt sokáig távol...
Az anya szeme könnybe lábadt, mire idáig ért a mesélésben. Gyermeke csodálkozva nézett rá.
- Mamika! Miért sírsz?
- Csak, olyan megható ez a mese! - válaszolta megnyugtatva kicsinyét, de közben arra gondolt, Ő az a magányos mogyorófa. De vajon az ő vágyai is teljesülnek, vagy csak vágyak maradnak!? Szíve nagyot dobbant, amikor távoli kedvesére gondolt, aki, ha beszélgetni tudott vele, fényt és reményt vitt sivár életébe...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-07-13 11:35:19, vasárnap
|
| |
| |
Gazdag Erzsi
A juhász és a tündér
A kőhídon innen, a fahídon túl, hol az ég lábához a nap leborul, élt egyszer egy juhász, mint az ág, szegény, mégsem volt őnála boldogabb legény. Egész nap a hűsön hevert gondtalan: aggódjon, búsuljon, kinek kincse van! De akinek nincsen háza, vagyona; egy subája, az is járandós suba, az az igaz ember, legyen bár juhász! A legszebb mesékben mindig rátalálsz. Ami gondja volt is, gondnak csak fele: munkáján, gondján is osztozott vele hű társa, barátja, legjobb cimbora: a nyájra vigyázó okos pulija.
Volt hát a juhásznak elég ideje. Elővette kését, farigcsált vele. Faragott egyszer csak olyan furulyát, amikor beléfújt, a nap is megállt. S megállt az ezüsthab a víz tükörén: hallgatta, mit játszik a juhászlegény. Iharfurulyáját fúvogatta épp. Abból varázsolt ki szép varázsigét: szökdelő dallamot, mely röppenve száll, s rákacag az ágról a dalos madár.
Amint így furulyál - halljatok csudát! -, csak elővarázsol egy tündérleányt. Haja, mint a sárga, feslő tulipán, kis vad-rózsabimbó nyílik ajakán. Szeme patakparti kéklő nefelejcs, ha ránézel, biztat: ,,Könnyet sose ejts!" Lába réti szegfű, karcsú dereka a harmatos hajnal rezgő illata. Öltözete: ing-váll, kék babos ruha. Mintha nem is volna tündérotthona... Mintha csak egy földi lányka volna ő, mint a többi korán munkába menő. Pedig dehogy olyan., mint a többiek! Tündér: látni, hogy a föld felett lebeg...
Minderre a legény döbben rá nagyon. Ámbár tán megbódult a tűző napon? De napnál tündöklőbb a lány mosolya. Talán épp a napból termett le oda?
,,Jóllehet senki más, fénylő napsugár; napsugár tündére, ki a földre jár" - így tűnődik szótlan a juhászlegény, juharfa-furulyáját elejtve szegény. De szól ám a lányka: - Hívtál, itt vagyok. Ameddig akarod, nálad maradok. Varázsfurulyáddal igéztél ide; az hozott tehozzád, a dal ereje. Asszonyfeleségnek nálad maradok; halálig hű társad, ha úgy akarod. Erre már megszólalt a juhászlegény, igazítva kissé ferde fövegén. Bajszát is megpödri - fél kézzel ugyan - ebből is kitetszik: tisztessége van. - Édes szép tündérlány, gyenge viola, harmatban kelt szegfű, szagos rezeda! Szegény vagyok, árva, nincs apám, anyám. Házam helyett kunyhóm, járandós subám. Széna-szalma ágyam, csillagtakaróm. Egyedül az Isten a jóakaróm. Egyetlen barátom, társam a kutyám. Kedvesem is egy van: kedves furulyám. Ha ilyen szegényen engem elfogadsz, s szegénységemben is mellettem maradsz, tündérhonná válik kunyhónk., s meglehet, Tündérország népe minket emleget; irigyen így szólnak: ,,Lám csak, azok ott igazi tündérek, mivel boldogok."
Eljegyezték egymást ,,holtom-holtodig". Örült a puli, hogy egyszer jóllakik: valódi gulyással tellett a hasa, s elfeküdt utána, akár egy basa. Az volt az igazi szép lakodalom. Tücskök muzsikáltak, szólt a cimbalom. Hajnalig eltartott a tücsökzene. Akkor meg a rigók újráztak bele. Bizony régen esett ez az esküvő. Ükapám, mert ő volt a juhászlegény, fiának mesélte, s így tudtam meg én. Dédapáról szállott tovább a mese tündér-ükanyámról; egyéb semmisem. Se házat, se kincset nem hagytak reám. De álmomban néha eljő ükanyám. Mellém ül az ágyra, s mesét mond nekem szép Tündérországról, túl a hegyeken...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-07-13 11:24:57, vasárnap
|
| |
| |
Őrangyalnövendékek a Szent Anna tónál
Mindenki tudja, hogy a gyerekek már igen korán elkezdik tanulni a világ megismerését; egy kicsit már az óvodában, aztán az iskolában pedig egyre mélyebben. Nincs ez másként odafönt az angyalokkal sem, akik az őrangyalságra készülnek, ők is szinte már a bölcsőben ismerkedni kezdenek a feladatukkal. Ennek az első lépése az, hogy megismerjék a Földet, ahol azok az emberek élnek, akikre nekik majd vigyázniuk kell. Amikor ezek az őrangyalok még olyan aprók, hogy szemmel nem is láthatóak, Isten már akkor tanítani kezdi őket.
Mostanában is született egy csoport ilyen kis őrangyalnak való, az Úr pedig kiült egy felhő tetejére, és lefelé kandikált, hogy a Föld melyik részét ismertesse meg velük.
Amint a felhő haladt, éppen a Szent Anna tó fölött járt, ami egy magas hegyek között megbúvó, egészen kicsi és tiszta vizű tó. Az Úr azt gondolta, hogy ez igazán szép hely. Itt megismerhetik a Földet ezek a kis angyalok. Lenyúlt a felhőről, szakított odalentről egy pitypangot, ami már idős volt, és szürke bóbiták borították a fejét. Odakiáltott a kis őrangyaloknak:
-- Riadó! Mihelyt belefújok a pitypangba, mindenki elkap egy bóbitát, s azzal, mint egy ejtőernyővel leereszkedik a tópartra. Egy egész napotok lesz, nézzetek jól körül. Este, amikor a szél föltámad, ismét kapaszkodjatok a pitypangbóbitába, és a szél visszaröpít ide a felhőre, ahol én kíváncsian várom az élménybeszámolót.
A kisangyalok nagyon örültek, az Úr pedig belefújt a pitypangba. Ott szálltak a levegőben a felhő körül a bóbiták, a kisangyalok ugráltak és elcsíptek egyet-egyet közülük, s csakugyan, mint az ejtőernyősök, leereszkedtek.
Lent pedig a tó partján körbejártak, futkostak, megnéztek füvet, bogarakat, a fák törzsét megtapogatták, csodálkozva, hogy milyen magasra nőttek.
Az egyik kisangyal azonban rossz helyre hullott, bele a tó közepébe. Csak az volt a szerencséje, hogy éppen ott úszkált egy nagy falevél, úgyhogy ennek a hátán kötött ki. Körülnézett, és így szólt magában:
-- Hát ez a Föld nem is olyan nagy. Hármat tudok lépni jobbra, hármat balra, s máris véget ér.
Aztán belenézett a tóba, és látta, hogy a vizében visszatükröződnek a fák.
-- Meg akarom érinteni őket – ébredt föl benne a kíváncsiság, kinyújtotta kezét a vízbe, de nem tudta sem a fák levelét megérinteni, sem a törzsét, csak vizes lett a keze. Csalódottan húzta vissza.
Nem sokkal később egy madárraj repült a tó fölött. Fölfigyelt a képmásukra:
-- Jé, itt valamik repülnek! – ujjongott. -- Nekik már nagy, erős szárnyuk van, nemcsak pitypanggal tudnak szállni, mint én. Megsimogatom a tollukat.
Belenyúlt a tóba, persze megint hiába. Elszontyolodott.
A parton levő angyalok viszont, amikor a madarak ott leszálltak, és a magokat csipegették, odaszaladtak hozzájuk, egész közelről nézték azokat, belefúrták a kezüket a tollaik közé.
-- Hú, milyen pihe-puha! – mondogatták egymásnak.
Aztán teltek az órák, eljött az est, s vele megjelentek a csillagok. Az angyalok nézték a csillagokat az égen, a tó közepére esett angyal is nézte a csillagok visszatükröződését a tóban. A csillagot is meg akarta fogni, hátha ez sikerül, de most sem járt sikerrel.
Föltámadt a szél, és az angyalok visszaemlékeztek az Úr parancsára. Mindegyik a magasba tartotta a kis pitypangbóbitát, a szél pedig sodorni kezdte őket egyre magasabbra. Végül kikötöttek az Úr tenyerén, aki rájuk nézett, látta az arcukon, mennyire fáradtak és elcsigázottak, a zsebébe rejtette őket, s hagyta, hadd aludjanak ott másnap reggelig. Akkor ébresztőt fújt, s megkérdezte tőlük:
-- No, angyalok, hogy tetszett a Föld?
Ők pedig egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen szép volt a fű, meg a bogarak, madarakat is láttak, még a tollukat is megsimogatták, a csillagos ég pedig egyenesen lenyűgöző odalentről.
A levélre hullott kisangyal csak annyit mondott hogy az egész Föld nem más, mint káprázat. Mihelyt bármit, amit látunk, meg akarunk érinteni, csupán a kezünk lesz vizes, semmi több. A többi hiába bizonygatta, hogy nem, nem így van, a madarak tényleg vérbeli madarak, a fák valódi fák, a csillagok igazi csillagok, a kisangyal csak rázta a fejét. Neki ugyan beszélhetnek, ő tudja, hogy az egész egy nagy becsapás.
Az Úr meghökkent. -- Mit csináljak én ezzel a kisangyallal? – töprengett.
Álló hétig gondolkodott, aztán, amikor legközelebb dolga akadt a Földön, így szólt a kisangyalhoz:
-- Gyere, ugorj a tenyerembe!
Ő nem kérette magát, már szökkent is. Ekkor ismét lementek a tópartra, ahol az Úr letette őt a fűbe, és azt mondta:
-- Na, most nézz körül!
Ő csodálkozott és álmélkodva mondogatta: -- Hát ezeknek tényleg igazuk volt! Van itt fű, meg madár is, a fák is valóságosak, tényleg nem csak víz a Föld.
A Szent Anna tó csöndes hullámai pedig falevelek százait ringatták a vízparton.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-07-07 18:25:10, hétfő
|
| |
| |
A Nap és a Hold találkozása
Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.
Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s ot sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ok fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, o pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap. Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat o sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.
Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott. Ezen az éjszakán a Hold megállt az égen s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette ott körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.
A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.
Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-06-26 22:59:49, csütörtök
|
| |
| |
Egyszer.
Egyszer egy festő festett egy gyönyörű képet, a szobája legszebb részére függesztette, és senkinek nem adta el. Néhány hónap múlva a művész hallott egy kórházban fekvő, nagyon beteg és szomorú kislányról. Úgy döntött hogy meglátogatja. Elvitte neki a gyönyörű, féltett festményét is. Amikor megérkezett, szívszorító látvány fogadta: Egy sápadt, beteg kislány az ablakon kitekintve nézte a szemben álló ház ereszén lévő fecskefészket. A festő halkan megszólalt: - Szervusz - Mondta, és bíztatóan mosolygott. A kisleány visszafeküdt az ágyába és csendben válaszolt: - Jó napot, ismerem én önt? - Nem - Válaszolta a festő - Úgy döntöttem elhozom neked az én legszebb festményemet, hátha gyógyulásodra szolgál. A kislány szomorúan a művészre tekintett. - Sajnálom, de nekem ez a festmény semmi sem ér. - Mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. - No de miért? - Állt döbbenten a festő. - Nézzen ki az ablakon uram! Látja ott azt a fecskefészket? - Igen. - Nos, - mondta szomorkásan a lány - amikor abból a fészekből a fecskék délre repülnek, az én napom végleg lenyugszik. Akkor én is elmegyek, de nem jövök vissza. Soha... Látja, ezért nem fogadom el az ön féltett kincsét. - Oh, őszintén sajnálom. - Válaszolt az úr. - Nos akkor én mennék is. Remélem, meggyógyul fiatal hölgy. Viszlát. - Ég önnel. - Intett búcsút a soványka kéz. Az ajtó csikordult, és a festő kilépett. Amíg a hazaútja tartott, a festőt erősen gondolkodtatta, hogy mégis miként lehetne még marasztalni a fecskéket, hiszen ők a kislány életét jelenik. És eszébe jutott egy ötlet, hiszen Ő mégiscsak egy Festő... Sok hónap telt el azóta, hogy a művész a kislánynál járt. S azóta igazi csoda történt: A fecskék nem repültek ki. Már tavaszodott és a fecskepár még mindig ott volt az eresz alatt. Időközben a lányka meggyógyult, hisz a fecskék tartották benne a lelket. Nemsokára lábra is állt. Az első útja pedig a szemben lévő ház eresze alá vezetett. Amikor odaért egyszerűen nem hitt a szemének: Az ő fecskéi Festve voltak csupán. S így a festő mégiscsak megmentette a kislány életét, akinek hitét a Festett Fecskék kölcsönözték.
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-06-11 17:58:55, szerda
|
| |
| |
Lajos bácsi: A legszebb könnycsepp
Sok szép mesére emlékszem gyerekkoromból. Legszebbnek tűnik mégis az a mese, amelyet nagyanyámtól hallottam. Leírom, hogy ti is gyönyörködjetek benne:
Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.
Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!
Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.
Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:
- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza. Nagyanyám így fejezte be a meséjét: Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bándd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2008-04-15 21:17:45, kedd
|
| |
| |
HOLLE ANYÓ
Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kedves mesék |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 12
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
2526 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 102
- e Hét: 784
- e Hónap: 1167
- e Év: 14758
|
|
|
Offline
