Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
B.Molnár M.: A Kanyar III rész
  2011-07-17 17:01:20, vasárnap
 
  B.Molnár Márta: A Kanyar...( III. rész )

SZERELEM?....HÁZASSÁG ?....

"A házasság a legjobb recept arra, hogy két ember örökre megutálja egymást!". - mondá, Arthur Schopenhauer . ( ....és, meglehet, hogy igaza volt. )

Hajdanában, - általában úgy kötöttek házasságot, hogy a jól megválasztott társsal, jó ideig, - jegyben jártak.
A jegyben járás, - még nem jelentette azt, hogy véglegesen és mindörökre elkötelezték magukat egymás iránt. A jegyességet, bármikor fel lehetett bontani, de nagyon jó volt arra, hogy jobban megismerjék egymást, és legyen lehetőségük végiggondolni, vagy komolyan elgondolkodni azon, hogy valóban együtt akarnak-e élni, házasságban is? Vagy képesek-e rá egyáltalán?
Mert a házasság, komoly dolog, és az akkori erkölcsi szabályok szerint, felbonthatatlan volt, - és örökre szólt. ( Lehetőleg, ugye?...) Még akkor is, - ha nem működött mindig tökéletesen.
A házastársak, régebben, többet tűrtek el, néztek el, - és bocsátottak meg egymásnak, mint manapság.
Régen, nem dúlták fel egy család életét azért, hogy az apuka szabadon félre kefélhessen, - de azért sem, ha anyukának támadt volna kedve világgá futni valamilyen okból.
A család, - az család. Az volt a legfontosabb.
A házasság pedig, a családalapításra kötött szövetség volt, - nem pedig egy szimpla törvényes engedély, - a szabadon kefélésre.
Valószínűleg, nem működött mindig, mindegyik tökéletesen. Sőt, - biztos, hogy nem. Mégis, sokkal tartósabbak voltak a régiek, - mint a mai házasságok.
Akkor, volt rá esély, hogy a házasságok, - életre szólóak. Ma pedig, - egyre kevesebb.
Manapság az a legnagyobb probléma, hogy elfelejtünk alkalmazkodni, - vagy nem is akarunk.
Ma, - nincs bemutatás, nincs jegyesség.
Ma, - ott ismerkednek a fiatalok, és az egyre fiatalabbak, akiknek még a tojáshéj is a fenekükön van, - ahol tudnak.
Nem igen beszélgetnek, se alkalom nincs rá, se idő, - csak ,,együtt járnak". Nincs jegyben-járás, - azt se tudják, mi az.
"Együtt járnak", - amíg kedvük van hozzá. Utána meg, - minek?
Már, máshoz van kedvük, - és mással járnak együtt. ( Persze, újra csak addig, amíg, - kedvük van hozzá...)
Annyit azért hozzátennék, hogy véleményem szerint a párválasztás és a szerelem, az két különböző dolog, - nem ugyanaz
Amikor, felnőtt koromban elgondolkodtam rajta, - már annyi mindent láttam, hallottam róla, és tapasztaltam magam is, hogy majdnem biztos voltam benne, - hogy a szerelem, és a házasság, nem igen eshetnek össze.
- Szerelem?...Házasság? Ugyan...- Nem igen eshetnek össze. Vagy, csak ritkán. Ha mégis, -...egy idő után akkor is elmúlik a szerelem, ...- vagy akár a házasság is.
Talán, csak a beteljesületlen szerelem más.
Az, változatlan marad. Sőt, egyre szebb lesz, - egyre tökéletesebb.
A beteljesületlen szerelem, szinte megdicsőül az évek múlásával.
Még annál is szebb lesz, mint amilyen ,,szerelem-korában" valójában volt.
Örök, szép, hibátlan, - tiszta emlék marad.
Nem mocskolja be semmi, és sohasem veszít az értékéből, a fontosságából. Időnként, visszarévedünk, visszamenekülünk az emlékéhez, hogy felmelegítsük a didergő lelkünket.
Különösképpen akkor kaparjuk elő rohanvást, amikor éppen összerúgtuk a port a házastársunkkal, vagy az éppen aktuális szerelmünkkel. Mert, ugye, az élet, élet, - olyan is van. Jól jön ez olyankor,...de milyen jól!
Abban a szerelemben, - ami ugye soha nem jött össze, - minden benne van, ami valaha benne volt, sőt, még az is, ami soha nem volt benne, és soha nem is lesz, mert csak beleképzeltük, beleálmodtuk.
A beteljesületlen szerelem örök. Örök érték.
Nem múlik el, - és a fontossága, jelentősége, értéke, nem változik sohasem. Bármikor vissza lehet térni az emlékéhez. Nagy kincs. Már, - ha van. Nem olyan, mint egy megunt házasság, vagy kihűlt, esetleg zűrös kapcsolat. Nem.
A beteljesületlen szerelemnek, - örök, és felbecsülhetetlen értéke van.

Nekem is volt ilyen, kettő is.
- ...az egyik, a gyerekkori szerelem volt. A másik meg más. Későbbi, és sokkal több annál.
A gyerekkori szerelmemet Miskának hívták, és imádtuk egymást. Egészen addig, amíg az élet, mindkettőnket, elsodort.
Fiatal felnőttként nagyon távol az otthonunktól, a véletlen még egyszer összehozott minket pár percre, egy távoli idegen városban. Miska gyönyörű szép felnőtt lett, - azonnal rácsodálkoztam, és a szívem azonnal felismerte.
Mindketten a más-más irányba induló autóbuszhoz tartottunk. Csaknem összeütköztünk. Nekem nem volt csomagom, ő pedig az övét elejtette.
Mit sem változtunk, a régiek voltunk.
Miska kitárta a karját, én meg belehullottam. Keservesen sírtam, Ő pedig némán, szorosan ölelt.
Váratlan és megrázó volt ez a találkozás.
Nem hiszem, hogy beszélgettünk, csak öleltük egymást, - de ebben az ölelésben minden benne volt. Az egész elmulasztott életünk.
Aztán indult az autóbuszunk.
Szívemnek lelkemnek a másik fele volt, - de soha többé nem találkoztunk. Nem csókoltuk meg egymást soha életünkben, egyetlen egyszer sem, mégis, azt mondom, hogy ez volt a legszebb, legteljesebb szerelem az életemben.
Tiszta, érzelem teli, romlatlan, -...és tartós. Mondhatnám, örök.
Sokáig úgy éreztem valahányszor gondoltam rá, hogy csak füttyentenie kellene és én, bárhonnan azonnal repülnék hozzá, fénysebességgel.
Hallottam még egyszer Miskáról, - messzire került otthonról, tanult ember lett belőle, doktori címmel, tudományos fokozattal.
Magas pozícióba került és külföldön él. Természetesen megházasodott, ahogy én is, és szép családja volt, - ahogy nekem is.

- Ó, drága Miska,...- Talán egy korábbi életünkben már ismertük és szerettük egymást. És egy későbbi életünkben, - reménykedem benne, - talán majd újra találkozunk.
Sokszor jutott eszembe Ő, - szomorú, magányos napokon, és éjszakákon - ha nem lehettem ebben az életben a társa, akkor, majd egy következőben talán az leszek, vagy ha nem, ha újra születünk, talán újra együtt leszünk majd gyerekek.
Egész életemben, mindig magányos voltam, mindig vágyódtam egy igazi társ után, - de igazi, sosem volt, csak gyerekkoromban.
Hiszek az Istenben, - hiszem, hogy a lélek élete örök. ( vagy legalábbis azt mondják...)
Az életünk idejére, lelkünk be van zárva fizikai testünkbe. Ha majd meghalunk, a lelkünk kilép a testünkből, s ezt követően egy új dimenzióból nézzük, érzékeljük az életünket, értékeljük tetteinket, érzéseinket, és a világmindenséget. Talán a szerelmet is.
Ki tudja? Ki tudja? Ki tudja?....
Hát, ha ez igaz, hogy ,,kilépve" nem semmisülünk meg, akkor majd újra találkozunk. Valahol. Valamikor, Valahogyan.
Bár, - ( és lehet, hogy ezt a kisördög súgja nekem, aki mindenkiben benne van, - ) nyilván különös találkozás lesz az!
Szinte, látom.
Miska jön majd a saját népes pereputtyával, én meg az enyémmel,...- aztán csak bámuljuk egymást. Miska pedig megszólal majd, hogy:
- Afffrancba!!!!...
Olyan szépen tudta ezt mondani, - hirtelen felindulásban! Tőle tanultam,. Én is szépen tudtam mondani..
A másik szerelem, - ( különben, Őt, a ,,változatosság" kedvéért, Mihálynak hívták ) - ...egy másik kristálytiszta szerelem az életemben, még ennél is furcsább, ennél is különösebb.
Csak abban hasonlít a gyerekszerelemhez, - hogy örök, meg hogy tiszta. Kristálytiszta.
Miskával, gyerekkorunkban, szerettük egymást. Mihállyal nem. Őt, - a későbbi nagy szerelmemet, - csak én szerettem.
Mást aztán nem is, - sajnos, - pedig annyira szerettem volna valakit, igazán, igaz szerelemmel, nagyon szeretni. Azonban, senki sem ért fel sem emberként, sem férfiként őhozzá. Ezért, - nem kellett más.
Kitartóan szerettem, és teljesen reménytelenül.
Neki pedig, - fogalma nem volt, és nem is lehetett, az én érzéseimről. Így aztán, ha majd a ,,túloldalon" összefutunk, vagy összetalálkozunk, - ahol már ugye mindent tudunk, és mindent látunk, s ahová Ő is jön majd a saját pereputtyával, meg én is az enyémmel, - lesz nagy meglepetés. Csak állunk majd egymás előtt. Jaj.
Csak állunk, ...csak állunk. Állunk. Jaj.
S ha akkor, már tényleg, és valóban mindent tudunk, mindent látunk, mindent érzünk, minden világos, ...majd rátör a felismerés, - és akkor én, továbbra is szótlanul, dermedten, és szégyenkezve állhatok előtte, mint anno,... ugye...? -
Ő pedig, - rádöbbenve arra, hogy mi volt, és mi van, ( ,,mi a afffene?...) Nahááát!!....és még mindig? Teremtő Atyám!!! ,,- a fejéhez fog kapni, és valószínűleg ugyanazt fogja mondani, amit a Miska szokott erős felindulásban:
- Afffrancba!!!!...
Hanem, - innen aztán, - ....hogyan tovább?!....
Hát, azt bizony, csak a Jóisten tudja, - vagy talán még ő sem.


SZERELEM?...hát, nem is tudom...

Fiatal lány koromban sem hallottam sokat a szerelemről, - nemcsak gyerekkoromban. Nem volt ez téma, a családban.
A szerelem, általában két ember legbensőbb magánügye, - ami nem tartozik másra, és nem kell beszélni róla.
Az is igaz, - hogy engem, sokáig, nem érdekelt a szerelem. Éretlen voltam, - és különben is, annyi minden más érdekelt. Ezek között, nem is szerepelt a szerelem.
Egy időben pl. leginkább a lovak érdekeltek, - nem a szerelem.
Szerettem a lovakat.
Amikor pedig férjhez mentem, - alighanem hirtelen felindulásból, meggondolatlanul, akkor is fontos volt, hogy a férjem is szeresse a lovakat. Hát, ez, összejött. Más aztán nem igen.
Férjem, egyetemi tanár létére is ,,lovas-ember ,,volt gyerekkora óta, - az anyja ugyanis, lovakat tenyésztett Svájcban.
Így hát, hosszan, megunhatatlanul, vég nélkül tudtunk beszélgetni, - a lovakról. Sok minden másról azonban nem.
Szerelemről például, szó sem volt. Jó barátok, jó pajtások voltunk. Játszottunk. Azt hittük, ez elég.
Később derült ki, hogy nem. Nem elég.
Ennek ellenére, nagyon sokat, - nagyon sok szépet - kaptam a férjemtől, és attól a házasságtól.
Hogy Ő, annak idején, mit várhatott a nagy-hirtelen, csupán az akkori, kényszerítő körülmények hatására megkötött házasságunktól, azt nem tudom, csak remélem, hogy megkapta.
Én, olyan társat szerettem volna, aki becsületes, megbízható. Aki mellett teljes biztonságban érezhetem magamat. Akinek szíve van, lelke van, szeretni képes, és akit én is képes vagyok, - vagy, ,,majd", - (...majdcsak! ) képes leszek szeretni.
Akiben vakon megbízhatok, aki soha el nem hagy, - akit én soha el nem hagyok. Aki, soha rám nem emeli a kezét, - mint ahogy én sem őrá, sohasem.
Ő, ilyen volt, igen, és szerettem. Igaz, - nem szerelemmel, de haláláig szerettem.
Azt mondják, - a szerelem egy csoda.
Én pedig, találkoztam vele, és megkaptam ezt a csodát. Igaz, nem a férjemtől, hanem sokkal korábban, a Sorstól, vagy a vak-véletlentől, s az is igaz, hogy csak pillanatokra, - nem tovább. Csak meglegyintett, s mint a szellő, ment tovább.
Nem egészen kaptam meg.
Amikor a csodával találkoztam, szinte megrendült alattam a föld, átölelt a Napsugár és beborított a színes Szivárvány. Ezt éreztem. Ki tudja mi volt ez? Ki tudja? Csak átölelt egy érzés, mint a szellő, és már ment is tovább.
Megbénított akkor az érzés, - moccanni sem tudtam. Csak álltam kukán.
Ő pedig továbblépett. De csak Ő. Ő lépett tovább.
Én, ott álltam, földbe gyökerezve. A csoda azonban velem maradt.
Amikor egyedül voltam, gyakran visszaidéztem, és tovább gondoltam ezt a csodát.

A szerelem, különös, felemelő, magával ragadó érzés. Engem, - csak a fantáziám repített oda, azokba a magasságokba, - és magam zuhantam azokba a mélységekbe, amelyeket a szerelmesek együtt élnek meg, s amivel együtt küzdenek meg..
Elképzeltem néha, hogy megcsókol, - s ilyenkor, mintha egy másik világba kerültem volna. A lábam reszketni kezdett, és megesküdtem volna rá, hogy édes muzsikát hallok, miközben átölel a Napsugár, és beborít a színes, gyönyörű Szivárvány.
Egy csoda volt ez a ,,szerelem", - igen.
A csoda fontos, a csoda érték, - a csodát, nem szabad elveszíteni, elpazarolni.
A csodára vigyázni kell.
A csoda, egy életre szóló ígéret. Őrizni kell, - óvni kell, védeni kell.
Hogy aztán, valójában ez az érzés meddig tartott volna ki, - vagy mi meddig tartottunk volna ki emellett az érzés mellett, normális körülmények között, az sosem derült ki, - mivelhogy nem voltak normális körülmények, és soha többé soha nem találkoztam vele.
Igaz, soha többé nem találkoztam a szerelemmel sem. Pedig, szerettem volna.
Szerettem Őt, igen.
Szerettem volna, ha valódi, igazi szerelem lehetett volna, szerettem volna, ha összetartozunk. Ásó, kapa, nagyharang, és miegymás.
Hát, ilyen volt ez a szerelem, - és ilyen lehetett volna házasságban is. (Istenem, de hülye vagyok!!!)
Csakhogy Ő, - nős volt. Én pedig tiszteltem Őt, - és tiszteltem, tiszteletben tartottam az életét.
Szerelemről, tehát szó sem lehetett.
Csak az emléke jött velem, az kísért, - vagy kísértett, - át az életemen.
Én, tehát ilyennek ismertem, ill. inkább csak ilyennek képzeltem a szerelmet.

Azt azonban, sohasem értettem meg, hogy az a csoda, amit én ilyennek ismertem meg, másnak, másféle lehet, - de azért az is csoda. Csak, - másképpen kell nézni. Sajnos, sohasem jöttem rá arra, -... hogy hogyan.
Olyan, amilyen, ugye, - de csoda. Igen.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

LUJZIVAL, BAJ VAN...

A következő évben, ősz felé, mikor újra itthon voltam, - ( a férjem pedig, megint egyedül kóborolt a világban, ) - ismét kint voltunk Szentendrén.
Olyan jó volt ott, - mint otthon.
Ebédhez készültünk, amihez mindenki hozott valamit, Lujzi főtt tojást, Marika sült húst, én zsemlegombócot, - a spenótot pedig ott ütöttük össze, a saját termésből.
Lujzi terített.
- Mit rakjak fel Barika, abroszt, vagy alátétet?
- Abroszt, - mondta Marika gondolkodás nélkül.
- Csak semmi flanc, - mondta Lujzi, - nem kell abrosz...- és felhajigálta az alátéteket a kecskelábú asztalra, - majd egy vázában kerti virágokat tett fel. Aztán, le is ült azonnal, ott ahol volt, és ott is maradt.
Nagyon sápadt volt, és nagyon kedvetlen. Marika többször is rajta felejtette a szemét, de nem szólt semmit.
Aztán, ebéd közben, amikor Lujzi csak unyászolva evett, vagyis inkább piszkálta az ételt, Marika megjegyezte:
- Lujzi, nem tetszel nekem.
- Jól van, te se nekem.
- De komolyan, Lujzi, tényleg nem tetszel. Alszol te eleget? ...-
- Eleget? Ki alszik eleget? Nincs rá idő, ...sosem alszom eleget, mindig úgy érzem, hogy át tudnám aludni az életemet, az egészet...-
- Lazíts egy kicsit...-
- Nem lehet...-
- Dehogyisnem. Muszáj. Agyonhajszoltnak tűnsz, törődöttnek. Sápadt vagy, fénytelen a szemed, étvágyad sincs, lefogytál. Nem tetszel nekem, Lujzi. -
- Jóvan. Nem baj. Mondtam már, te se tetszel nekem...-
- Tudod, hogy értettem. Gyere be a rendelőmbe.
- Dehogyis megyek, ...nincs énnekem semmi bajom...-
- Azt majd meglátjuk...-
- Dehogyis látjuk...-
- Elkísérlek Lujzi,...- ajánlottam, de Lujzi csak némán rázta a fejét. Nem volt hajlandó.
Két héttel később, amikor újra találkoztunk, még rosszabbul nézett ki, és, mintha megint fogyott volna valamennyit.
Marika, nem hagyta szó nélkül.
- Lujzi, ragaszkodom egy vizsgálathoz,...semeddig se tart, és esküszöm, nem fog fájni...-
- Elkísérlek...- ajánlottam.
Lujzi, egy kicsit habozott, aztán teljesen könnybe lábadt, - majd rábólintott.
- Jól van. Jóvanna,....nem bánom, - egye fene, - nem vagyok jól, tényleg nem vagyok jól egy ideje. De hát mi bajom lehetne?...-
- Meglátjuk...-
Amikor ketten maradtunk pár percre, megkérdeztem Marikát:
- Mit gondolsz? Mire gyanakszol?...de ugye, nincs nagy baj?...Jajistenem...-
- Ne sipákolj, meglátjuk, - mondta szűkszavúan - hozd be hozzám, amilyen gyorsan csak tudod.
Másnap, már vittem is.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Marika először egy gyors laborleletet kért, amit azonnal megcsináltak, és utána vissza kellett vinni hozzá.
Amikor a kezünkbe nyomták az eredményt, rápillantottam, és elhűlve láttam, hogy 75 hgmm. volt a vérsejt süllyedése, és 28 ezer a fehérvérsejt száma.
Mást aztán nem is láttam, - meg voltam ijedve. Szó nélkül összehajtottam a leletet, és visszamentünk Marikához.
Lujzi, erősnek akart látszani, és úgy csinált, mintha a dolog nem is igazán érdekelné. Nem kérdezett semmit.
Marika pedig csak rápillantott az eredményre, aztán rezzenéstelen arccal azt mondta:
- Nem rossz. Nem. De van néhány dolog, amit még meg kell csinálni, ha már elkezdtük. Hogy ne pazaroljuk az idődet, mindent sürgősséggel kérek, majd megbeszélem a kollégáimmal, és ők azonnal szólítani fognak Téged. Nem kell várnod. Lisztes, ( - az én voltam ugye, ) - pedig amúgyis ráér. -
Lujzi, egy szót se szólt. Már nem tiltakozott, nem legénykedett, és nem vagánykodott, ahogy máskor szokott. Csak rábólintott.
Ahogy, én is.
Természetesen továbbra is el akartam kísérni Lujzit, ezért, én vettem át a beutalókat. Különben is, - nekem nyújtotta Marika,
- Állományba veszlek Lujzi, ezt majd adjátok be a munkahelyedre, - mondta, - és kiállított egy táppénzes utalványt, meg egy állománybavételi lapot. Azt is nekem nyújtotta.
Utána, megölelte Lujzit, kicsit hosszabban, mint máskor, majd engem, és kikísért bennünket.
- Lujzikám, angyalom, aludd ki magadat végre, és egyél, egyél...egyél. Egyél, amennyit csak bírsz. Fontos, hogy egyél...-
Lujzi, csak bólintott.
Szerettem volna elkapni Marika tekintetét, - csak egy pillanatra legalább, - de nem lehetett, nem nézett rám.
Görcsbe rándult a gyomrom az aggodalomtól, aztán belekaroltam Lujziba és elindultunk a kocsimhoz.
Bementünk a munkahelyére.
A főnökét, akkor láttam először, és igencsak meglepett.
Jóképű negyvenes, kedves, szerény, szelíd arcú, szelíd tekintetű ember volt.
Nem ilyennek képzeltem.
Amikor megláttam, az jutott eszembe, hogy mindennap megkérte Lujzi kezét, - és azonnal megállapítottam, hogy oda kellett volna adni. Ez egy olyan ember volt. Igen.
Férjhez kellett volna menni hozzá, és gyerekeket szülni neki.
Áradt belőle a kedvesség, a jóság. Meg a szeretet is, - ahogy Lujzira nézett.
Nem sokat mondtunk neki, de attól is nagyon meglepődött.
- Semmi baj Lujzikám, semmi baj, - mondta, és megölelte Lujzit, - ...hidd el, nem lesz semmi baj, te csak pihenj, te csak gyógyulj, és ne törődj semmi mással. Az üzlettel ne foglalkozz, én itt leszek, és elrendezek mindent, ne legyen gondod rá.
Lujzi, többször is kinyitotta a száját, - végül csak annyit mondott:
- Jól van, köszönöm...-
Aztán eljöttünk, - hazakísértem, bár tiltakozott.
- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok, aludni akarok,...nem kell anyáskodni felettem...-
- Arról szó sincs Lujzi, hogy anyáskodnék, azt mondom, amit Marika, egyél és aludjál, holnap jövök érted, és találkozunk. Ráérek, nincs dolgom, nincs itthon a férjem, tudod.
- Jól van. Köszönöm. Akkor, nyolckor...-
- Nyolckor.
Aztán elköszöntünk.
Otthon, megnéztem a beutalókat, - mégegy labor, egy mellkas röntgen, egy belgyógyászat, egy nőgyógyászat, és egy urológia.
Valószínűleg Marikának van már egy diagnózisa, - vagy gyanakszik valamire, és nyilvánvalóan nem akarja elmondani nekem. - gondoltam.
Diszkrét ember, és orvosként is az. Nem baj. Így helyes.
Megértettem.
Másnap aztán, az összes vizsgálatot lezavartuk, ahová Marika beutalta Lujzit. Az eredményeket azonban nem mi kaptuk kézhez.
Mindegyik vizsgálat után azt mondták, hogy a leleteket átküldik a vizsgálatot kérő orvosnak.
Így, - anélkül mentünk vissza Marikához. Ő, addigra, valószínűleg már mindent tudott.
- Jól van, - mondta, félresikerült mosollyal, - nincsen semmi baj. Ma, én viszem haza Lujzit, és holnap is én viszem tovább. Majd hívlak...-
Egy pillanatra szíven ütött, hogy hirtelen feleslegessé váltam.
A következő pillanatban azonban belém villant a felismerés. Nagyon nagy baj van. Nem szóltam semmit.
Az volt. Nagy baj volt.
Elköszöntem, megöleltem őket, és az ajtó felé indultam. Akkor szólalt meg Lujzi, félelemmel teli, elvékonyodott gyerekhangon:
- Lisztes, ...szeretlek....-
Egy pillanatig, dermedtem álltam, aztán, visszafordultam hozzá. Elveszetten állt, és ömlöttek a könnyei.
Egyszerre léptünk oda hozzá Marikával, - aztán csak összeborultunk, és sírtunk.

--------------------------------------------------------------------------------- ---

Rettenetes napok következtek. Lujzit, azonnal operálni kellett.
A Nőgyógyászati Klinikán végezték el a műtétet.
A váratlan helyzettől, a sürgősségtől, a félelemtől és az aggodalomtól, Lujzi, se eleven nem volt, - se holt. De, mi sem.
Ott voltunk vele, és fogtuk a kezét, mielőtt a műtőbe vitték.
- Meg fogok halni...- mondta
- Dehogyis,,,,- mondta Marika - az, ki van zárva. Jó helyen vagy, biztonságban vagy, ez az ország legjobb kórháza,...és mi is itt vagyunk veled...-
- Halál ellen nincs orvosság...-
- Lujzi, ne,..ne, ...imádkozunk...-
- Az se használ...-
Aztán jöttek érte, - é kába volt már a pipolphentől, de megszorította a kezünket.
- Azért, ...imádkozzatok mégiscsak, ... mégiscsak...- suttogta. Aztán kitolták a szobájából.
A műtő közelében, a folyosón ültünk le, és vártunk. Vártunk.
Csak vártunk. Csak vártunk.
Három és fél óra múlva tolták vissza a szobájába. Aludt.
Leültem melléje, és fogtam a kezét. Marika pedig, elment és beszélt az orvossal.
Sokára jött vissza, és halálsápadt volt.
Nem szólt, leült, és megfogta Lujzi másik kezét. Néha, összepillantottunk Lujzi ágya felett. Száguldottak a gondolataink.
Lujzi aludt, és nyöszörgött.
Pár órával később megszólalt Marika csipogója. El kellett mennie.
- Nincs értelme maradni, reggelig úgyse ébred fel. Menjél haza, pihenjél, ... nehéz napok jönnek. Menj haza...-
Aztán elment.
Én, maradtam még, - akár volt értelme, akár nem.
Lujzi aludt, és nyöszörgött.
Hajnalban mentem haza.
Alig, hogy hazaértem, csengettek. Marika volt.
- Ne haragudj, - mentegetőzött, - erre jártam, betegnél voltam, ...láttam, hogy ébren vagy, ég a villany nálad, ...meg aztán nem akartam telefonon.
Aztán elcsuklott a hangja. Elhallgatott.
Csak néztem, dermedten, - szólni se bírtam.
Tudtam, hogy mit fog mondani. Tudtam.
De, nem.
Sokkal rosszabbat mondott, mint amire számítottam.
- Szarkóma, erste blickre,...- suttogta, - a legrosszabb, ami lehet. Semmit se tudtak csinálni vele. Visszavarrták. Tele van áttétekkel. Talán három hónapja van...-
De, - nem volt annyi.
--------------------------------------------------------------------------------- ----

Másnap reggel korán mentem, - Lujzi már ébren volt. Elgyötört arccal, de mosolyogva fogadott.
- Látod?...- suttogta, -...élek, és jól vagyok, pedig azt hittem, hogy meg fogok halni...-
- Jaj, ne mondj ilyet édesem, mostmár mindennap könnyebb lesz, meglátod,...-
- Bárcsak igazad lenne, mert piszkosul fáj,...de legalább élek, ...élek, ..élek. Alig akarom elhinni, de élek, csípjél meg, élek...-
- Dehogyis csíplek meg...-
Leültem az ágya mellé, összemosolyogtunk egy pillanatra, kezembe vettem a kezét, és simogatni kezdtem a kezefejét. Rám villantott egy halvány mosolyt, kisimult az arca, és visszaaludt.
Sokáig aludt, - és nyöszörgött közben. Fájdalmai lehettek.
Egyszer felpillantott, megszorította picit a kezemet, és aludt tovább. Orvosok, nővérek, többször is megnézték közben, injekciót kapott, infúziót cseréltek, - de Lujzi, aludt tovább.
Estefelé tért magához.
- Jól vagyok, - mondta, - teljesen jól vagyok,...jól érzem magam...-
- Annyira örülök...-
- Tudom,..-
Aztán, csak néztük egymást és hallgattunk.
- Van egy titkom,... - suttogta Lujzi, - van egy titkom, és el akarom mondani neked...-
- Ne terheld magadat ezzel, elmondod majd máskor, ha meggyógyultál,... akkor...-
- De, ... de,... most akarom elmondani, mert hátha meghalok...-
- Nem Lujzi, nem, nem halsz meg, meg fogsz gyógyulni...-
- Nem hiszem Lisztes,...nem fogok meggyógyulni. Úgy érzem, hogy meghalok. Nincs időm,...nincs időm, jaj,...rosszul vagyok....-
Hirtelen álomba zuhant, vagy elájult.
Nagyon megijedtem, csengettem, - és berohantak hozzá.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Másnap reggel, - első pillantásra úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Megint ébren volt amikorra odaértem.
- Rossz éjszakám volt. - mondta, - Nagyon rossz éjszakám, éjjel, sokkal jobban fáj mindenem, mint nappal. Miért?... Te tudod?
- Én?...Én nem. Majd megkérdezzük Marikát.
- Meg lázam is lehetett, mert úgy vacogtam, hogy még a fogam is kocogott. És, féltem. Nagyon féltem,... azt hittem, hogy reggelre meg is halok, és akkor,... imádkoztam édesanyámhoz, - suttogta Lujzi, - megérted?...-
- Igen....-
- Nem csak Istenhez, meg a szentekhez lehet imádkozni, ugye, meg az angyalokhoz?
- Persze, hogy nem
- Anyukám is odafönt van.
- Igen, tudom.
Lujzi hallgatott egy kicsit, aztán könyörgő tekintettel nézett rám.
- Mondd meg, mi lesz velem?... Tudni szeretném, de igazán. Őszintén, mondd meg, meghalok?
- Jaj, nem, nem, dehogyis,...szó sincs róla Lujzi. Rendbe jössz. Mindennap könnyebb lesz, meglátod, meg fogsz gyógyulni. Hidd el.
- Megmondanád, ha nem? Istenbizony?
- Megmondanám, Istenbizony...-
- Szeretlek Lisztes...-
- Én is téged, tudod...-
- Tudom,...ezért, elmondok neked egy titkot...-
- Mondjad Lujzi...-
- Emlékszel te a Vince bácsira, a falunkból? Emlékszel rá?
- Emlékszem, persze, hogyne emlékeznék. Ő volt a legszebb ember a faluban, azt mondták. Meg a leggazdagabb is, - azt is mondták...-
- Hát, ez a titkom. A Vince bácsi. Igen. Már nagyon kicsi koromban felfigyeltem rá. Valahogy mindig ott volt, ahol én. Egyszercsak észrevettem. Észrevettem őt, - és amióta csak az eszemet tudom, mindig vonzódtam hozzá. A véletlen, valahogyan mindig összehozott vele, és én örültem ennek a véletlennek, örültem, ha láttam Vince bácsit. Igen. Olyan szép ember volt, emlékszel? Nagyon szép ember volt.
Amikor nagyobb lettem, mégjobban vonzódtam hozzá, és akkor is valahogy mindig az utamba került, mindig arra vitt az útja, amerre az enyém. Csak köszönt, és ebben, nem lehetett megelőzni. Csak köszönt, de soha nem jött a közelembe, soha nem ért hozzám, - csak nézett engem. Meg én is őt. Igen, nézett, - ...meg én is őt.
Nézett,... igen, méghozzá olyan szépen nézett, hogy én ezt soha nem tudtam elfelejteni. Régen volt, de soha az életben, senki a világon nem nézett rám úgy, ahogy a Vince bácsi.
Amikor nagyobb lettem, akkor is ezt a tekintetet kerestem mindenhol, majd felnőttként is, minden férfi szemében ezt kerestem, de hiába, -... csak ő tudott így nézni rám. Csak ő, a Vince bácsi, - és soha, senki más.
Amikor nagylány voltam, már középiskolás, ...arra döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok Vince bácsiba. Halálosan szerelmes, - nem érdekelt semmi más, meg senki más, csak a Vince bácsi. Szép ember volt, nagyon szép ember volt,... emlékszel rá?
- Persze, persze, hogy emlékszem, hogyne emlékeznék,... de pihenj egy kicsit Lujzi. Ne fáraszd ki magadat, majd máskor folytatjuk...-
- Nem nem, most akarom elmondani, most, és nem máskor,...-
- Hallgatlak...-
- Szóval, halálosan szerelmes voltam a Vince bácsiba,...valahogy mindig ott volt. Mindig ott volt. Ha leszálltam a vonatról, akkor is, meg, ha visszautaztam, akkor is. Nem is tudtam másra gondolni, csak Vince bácsira, ...arra, hogy mikor látom újra? -... és aztán, egyszercsak elmondtam ezt anyukámnak, - aki elszörnyedt.
Kitört belőle a sírás, - jajgatva sírt, és a fejét fogta. Aztán kirohant a szobából, és elmondta apukámnak. Utána pedig, bejöttek együtt és elbeszélgettek velem.
Azzal kezdték, hogy nagyon szeretnek engem. Aztán, azzal is folytatták. Nagyon szeretnek, igen, - de elmondták őszintén az igazat. Elmondták a születésem történetét, anyukám botlását, - amiért hálát adtak százezerszer is az Istennek.
Elmondták, hogy a Vince bácsi, - akibe ugye halálosan szerelmes voltam, - az a vérszerinti apám. Nem lehetek szerelmes a saját édesapámba. Ugye, megértem? Vince bácsi, a saját édesapám....-
El tudod te képzelni, hogy mit éreztem én akkor?...El?...Nem, nem lehet, azt elképzelni...-
Lujzi elhallgatott, teljesen könnybe lábadt, és a fejére húzta a paplant.
Le voltam döbbenve. Elsírtam magamat.
Lujzi is sírt. Aztán, egy idő után elcsendesedett, csak néha szipogott, majd - elaludt.
Akkor, kicsit lejjebb húztam az orráról a paplant, hogy több levegőhöz jusson.
Aztán, elgondolkoztam. A Vince bácsi. Igen. Meg a falu. Igen.
Emlékeztem Vince bácsira.
Az Édesanyám egyszer, elmondott, egy nagyon rövid, de nagyon szomorú történetet, - ami szintén őhozzá kapcsolódott.
Több gyereke is volt Vince bácsinak a faluban, - talán azt se tudta, hogy kinél. Megőrültek érte az asszonyok.
Sok baj volt ebből, - de a legtöbbször megoldották.
( - ,,Nekem higgyél aptyám, ne a szemednek..."- mondták, amikor az eltévelyedett gólya letette hozzájuk a senkire se hasonlító kisgyereket... - de, általában, maradt a családi béke. Megoldották.)

Az egyik családban, ahol már volt öt lánygyerek, majd utána évekig semmi, - a férj, halálra szekálta a feleségét, hogy nem tud neki fiút, fiú örököst szülni. A szerencsétlen asszony pedig, már nem bírta hallgatni, - többet sírt, mint evett.
Aztán, történt valami, egyszer. Mint annyian mások, ő is ráfeledkezett Vince bácsira. Aztán, úgy maradt.
Terhes lett.
A férje, boldogan várta az örököst. Várta, hogy végre megszülessen a várva-várt kisfia.
De, - megint lány lett. Csak lány. A hatodik.
A férj, éktelen haragra gerjedt, még az Istent is átkozta, hogy ekkora csapást mért rá, - a gyerekre pedig nem volt kíváncsi, meg se nézte.
Utálta, - úgy, ahogy volt, pedig azt mondták, szép kislány. Neki azonban nem kellett. Nem volt kíváncsi rá.
Leokádiára anyakönyveztette, és erre is keresztelték szegényt. Leokádia, - Istenem, ilyen név, egy gyereknek! Leokádia? El tudod képzelni?...-
Később se kedvelte meg a kislányt.
Soha egy pillanatra nem állhatott meg előtte, - tényleg utálta. Aztán, amikor a felesége 6-7 évvel később meghalt - vakbélgyulladásban, - azonnal beadta a gyereket egy intézetbe, majd ott is hagyta.
Soha nem látogatta, soha nem törődött vele. Tényleg nem szerette. Számára, nem is létezett.
A kislány, így végleg bent maradt az intézetben, senkinek nem kellett, - és nem volt hová mennie.
Később, apáca lett belőle, Belgiumba került.
Krisztus menyasszonya lett, - neki adta az életét, és minden szeretetét. Másnak, nem kellett.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Aztán, volt egy másik történet is, amit széltében hosszában beszéltek, - az erdésznéről, meg a Vince bácsiról..
Az asszonynak, fiai voltak, csak fiai, - és annyira szeretett volna egy kislányt. Tudta, hogy kihez kell fordulni.
Szép asszony volt, - nem lehetett visszautasítani.
Aztán, hamar úgy maradt, - a legnagyobb örömére. Tudta, hogy most kislánya lesz. Most, - az. Biztosan tudta.
A férje azonban nem akart több gyereket. Semmilyent, se fiút, se lányt, - elég volt. Így aztán, kitört a családi cirkusz.
A férj ordított, az asszony pedig sírt. De hiába sírt, hiába könyörgött, - a férje hajthatatlan maradt.
- Tetesd el,... - mondta.
Az asszony azonban, - talán életében először, - azt mondta a férjének, hogy nem. Nem teteti el. Szó sem lehet róla.
Nem fogadott szót a férjének. Keményen kitartott amellett, hogy megtartja a gyereket, - tudja, hogy kislány, és kell neki ez a kislány.
- Nnnna, akkor majd én, - mondta a férj, aki baromerős ember volt, - és szájon vágta az asszonyt, aki elesett. Akkor, teljes erejéből belerúgott a felesége hasába.
Aztán vette a kabátját, kalapját és a puskáját, füttyentett a kutyájának, és folytatta a napját, úgy, - mintha semmi sem történt volna.
A szerencsétlen asszony pedig, a veréstől, az eséstől, és a rúgástól elvetélt. Amikor magához tért, vértócsában ázott. Ölébe vette, ringatta, és könnyeivel öntözte a parányi magzatot, - aki, 4-5 hónapos lehetett, - és kislány volt.
Először meg akart halni, - aztán összeszedte magát, meg a gyerekeit, - és, az összes gyerekével együtt hazaköltözött a szüleihez.
Sohasem bocsátott meg a férjének.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Vince bácsi, különös ember volt, - de a faluban szerették.
Azt mondták, hogy a falu bikája, - de ennek ellenére, kedvelték őt.
- ,,Vince, tele a pince", meg a ,,Vince, üres a pince"...- kiabáltak neki, kicsik és nagyok. Csúfolták, és viccelődtek vele, - de ő nem haragudott érte.
Barátságos, kedves ember volt.
Vince bácsi, gazdag volt. Nemcsak jómódú, hanem gazdag, ráadásul, művelt, tanult ember.
( Meg még olyan szép is, hogy ,,olajat pisáltak érte a lányok meg az asszonyok", - azt mondták a faluban. Emlékszem rá. )
S akire csak ránézett, annak, mindnek azonnal gyereke született tőle...-
Azt mondta a falu, - igen.
Elég érdekes azonban, - ahogy később hallottam, - bár a falu, tele volt Vince bácsi gyerekeivel. Ő, egy távoli faluból hozott feleséget magának, - és azt mondták, hogy a házassága gyermektelen volt.
Ugyan miért?
Sose nézett a feleségére?

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Lujzi állapota, rohamosan romlott.
A műtét után nem indult meg a bélműködés, - aztán megindították, de nem volt eredménye, csak az, hogy szörnyű fájdalmai voltak.
Aztán belázasodott, és a fájdalmai, egyre elviselhetetlenebbé váltak.
Kiderült, hogy bélelzáródása van, - és azonnal meg kellett operálni.
Másnap, szinte egész nap eszméletlen volt. Arcán lázrózsák égtek. Beszélni nem tudott, - de nem is igen nézett fel. Aludt, vagy ájult volt? Nem tudtam megállapítani.
Az orvosok, nővérek, - és Marika is, - állandóan ki-be jártak hozzá.
Mindent megtettek, amit lehetett.
A következő nap, hasonlóan telt el, - semmi nem változott.
A harmadik napon rosszabbodott az állapota, - hányni kezdett, majd csuklani. A végén, olyan szaporán csuklott, hogy két csuklás között alig kapott levegőt.
Hashártyagyulladása volt.
Ismét harcoltak érte, - és mindent megtettek, hogy leszorítsák a lázát, megszüntessék a gyulladást, - de a fertőzés, mindennek ellenállt.
Akkor, bevetettek egy Ceporin nevű gyógyszert, ami még nem volt
forgalomban, csak kísérleteztek vele. Nyilatkozatot kellett adnia, -
vagy helyette valakinek, - hogy beleegyezik az alkalmazásába. Valaki,
aláírta helyette.
És csodák-csodája, - az új gyógyszer hatott. Csökkent, majd, majdnem teljesen lement Lujzi láza. Alig akartuk elhinni, - de jobban
lett. Magához tért. Nem lehetett ráismerni, annyira leromlott, - de mégis ő volt.
Az ember, - képes hinni a csodákban, és képes, szüntelenül imádkozni
érte. Alighanem, mindannyian azért imádkoztunk, talán még Marika is,
amikor éppen volt egy szusszanásnyi ideje, - pedig ő nem volt hívő.
- Jól vagyok, ...- szólalt meg egyszercsak Lujzi, nagyon halkan, és
felfénylett az arcán, egy nagyon halvány mosoly, ...jól vagyok...-
Visszamosolyogtunk rá, pedig alig tudtuk a könnyeinket visszatartani.
Szörnyű napok következtek.
Lujzi, aggasztó állapotban volt. Marika, csak a fejét rázta, nem tudott, vagy nem is akart beszélni róla.
- Mindennap ajándék...- mondta, könnyes szemmel, - ideje lenne értesíteni a rokonait.
- Rokonait? Vannak rokonai? Kik a rokonai? Én, nem ismerek egyet sem, nem is beszélt róluk. Van valaki, aki tudhatja? Ismersz valakit?... Talán a főnöke?
- Lujzi nem mondott semmit?
- Csak a Vince bácsit...-
- A Vince bácsit?... Istenem, te tudod?
- Mért, te tudod?
- Igen, én tudom, ...Apuka elmondta. Igen.... Tudom. De a faluban mindenki tudta, talán csak te nem, mert elmentetek onnan...-
- Lujzi se tudta...-
- Hát, azt megértem...-
- Istenem, nincsenek rokonai, ... borzasztó.
- Azért a Vince bácsit, értesíteni kellene, azt gondolom. Mégiscsak az apja...-
- Lujzi egy szóval se mondta, hogy látni szeretné...-
- Kitalálok valamit.
- Jó.
Törtük a fejünket ezerrel, hogy mit mondjunk Lujzinak? Mit mondhatnánk, és hogyan mondhatnánk úgy, hogy ne fogjon gyanút?
Aztán, reggel, a kérdés azonnal megoldódott. Lujzi azzal fogadott, hogy lenne egy kérése.
- Nem tudom, kérhetek-e tőled ekkora szívességet?
- Bármit kérhetsz Lujzikám, tudod, bármit...-
- Szeretném látni az édesapámat, ...- sóhajtott halkan, - még is csak az Édesapám, meg aztán, annyira szerettem, ...tudod...-
- Igen, tudom. Megoldom. Elmegyek, és elhozom, rendben?
- Megtennéd?
- Igen.
Aztán, ebben maradtunk.
Kora reggel elindultam a falunkba. Pontosan tudtam, hogy hová kell mennem, és azt is, hogy kit kell keresnem, - mégis, nehéz küldetés volt.
Marika, délután rendelt, így egész délelőtt Lujzival lehetett. Őt, a főnök váltotta fel, aki viszont reggel dolgozott, de szabad volt délután.
Jött mindennap, és addig maradt, amíg Lujzi el nem küldte.
Mindig jókedvűen érkezett, és egy kicsit, őt is jókedvre hangolta.
Valamivel, mindennap megnevettette, - és szokás szerint, ahogy eddig, most is, mindennap megkérte a kezét. Ő pedig itt is, most is, mindennap nemet mondott.
Jó játék volt ez, - játszottak hát.
,,Hülyültek", - ahogy Lujzi mondta.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Vince bácsiék, ahogy ez várható volt, - meglepetten fogadtak.
A feleségét nem ismertem, sose láttam még, - Vince bácsi pedig annyira megváltozott, és megöregedett, hogy nem ismertem meg. Igaz, ő se engem, - a szüleimre azonban, jól emlékezett.
A é körülményes bemutatkozás után, behívtak, leültettek, és várakozással néztek rám.
- Hát igen. Baj van Vince bácsi, azért jöttem. Lujzika, nagyon beteg, és látni szeretné önt, azért jöttem.
Vince bácsi elfehéredett, az ádámcsutkája hirtelen elkezdett fel-le szaladgálni, - de hang nem jött ki a torkán.
- A Lujzi, igen. Lujzi, nagyon beteg, azért jöttem...- ismételtem meg.
S akkor az a nagydarab öregember, - aki valaha olyan szép volt, - beterítette az arcát a nagy lapát tenyereivel, hogy ne lássuk a kicsorduló könnyeit, - és nem szólt, csak ingatta az egész felsőtestét, jobbra meg balra, - és hangtalanul zokogott.
- Megyünk, - mondta Ilonka néni, - megyünk a lányunkhoz, a legelső vonattal megyünk. Már megyek is, pakolok, Megyek és pakolok...-
Annyira meghökkentem Ilonka néni szavain, - hogy ő is, egyszerűen, és a legnagyobb természetességgel a lányának tekintette Lujzit, - hogy alig bírtam megszólalni.
- Nem kell vonat Ilonka néni, elviszem magukat kocsival, és vissza is hozom, lakhatnak nálam addig, amíg Pesten akarnak maradni.
- Köszönjük, de nem terheljük lelkem, az én testvérem is Pesten lakik, majd őnála megszállunk. Akkor pakolok. Megyek, és pakolok...-
Vince bécsi, változatlan helyzetben, változatlanul zokogott. Talán, nem is hallott minket.
Amikor Ilonka néni kiment, felálltam és odamentem hozzá.
- Nyugodjon meg Vince bácsi, kérem, nyugodjon meg,...és legyen erős, Isten, talán megsegít bennünket....-
Nem hallgatott rám, - talán, meg se hallotta, hogy szóltam hozzá.
Nemsokára visszajött Ilonka néni, és azonnal intézkedni kezdett.
- Mosakodj meg Papám, és öltözzél át. Kitettem az ünneplő ruhádat az ágyra, eredjél Papám, eredjél gyorsan. Aztán induljunk is nyomban, mert messze van az a Pest...-
Végül, Vince bácsi felkanalazta magát az asztaltól, és lehajtott fejjel kiment. Elég hamar elkészült, és már indultunk is visszafelé.
Út közben, alig beszélgettünk. Mindenki el volt foglalva a saját szomorúságával.
Elég későn értünk Bp.-re, - de Vince bácsi, azonnal be akart menni a kórházba.
Nem tudtam, mit csináljak, visszatartsam-e őket, vagy - hiszen minden perc számít, - bevigyem azonnal Lujzihoz.
Ők, az utóbbihoz ragaszkodtak.
Amikor odaértünk, éppen Marika volt Lujzival, s amint meglátott bennünket, azonnal kijött. Az ajtóból rámosolygott Lujzira.
- Itt vannak, megjöttek, ...- mondta neki, és kijött.
Én, éppencsak intettem egy picit Lujzinak, bekísértem hozzá az édesapját. és magukra hagytam őket.
Nagy pillanatok voltak ezek mindkettőjük számára. Drámai, és
megrázó pillanatok. Nem tartoztak másra.
Amint becsuktam az ajtót Vince bácsi mögött, láttam még az ablaküvegen keresztül, hogy, - levett kalappal állt meg az ajtóban. És, -
hallottam az elcsukló hangját:
- Szerbusz lányom...-
Elléptem az ajtótól, - pedig tudtam, hogy szegény kis összetört Lujzira, most az egész élete szakadt rá, - mégse lehettem vele.

Ilonka néni nem ment be, kint maradt velünk a folyosón, és a kezeit tördelte.
- Téged ismerlek...- mondta Marikának.
- Igen, én is emlékszem Ilonka nénire. Szomorú, hogy így találkozunk...-
- Az bizony. Szomorú. Az Uramnak is az, nagyon szomorú, - pedig egész életében erre a pillanatra várt. Arra, hogy találkozhasson egyszer a lányával, hogy a közelébe lehessen. Hát, megadta neki az Isten. Meg. Most aztán elmehet vele.
Megadta. Meg.
Megkapta, amit akart.
Megkapta a szerencsétlen, de nem így gondolta. Nem is tudom, hogyan tudja majd elviselni.
De én itt leszek mellette. Egész életében, mindig ott voltam mellette,
jóban-rosszban, - bár inkább csak rossz volt, mint jó...ugye, - ilyen az
élet. Jó, talán nem is volt. Nem emlékszem, hogy lett volna. Akárhogyan is nézem, jó, az nem igen volt...-

Én meg, - akárhogyan is néztem a szegény Ilonka nénit, - akinek ugye nem sok jó volt az életében, és éppen ezért, Vince bácsinak se sok lehetett, - bizony, - nekem egy szakállas vicc jutott eszembe róla, ha ránéztem:
"Sára férje, Jákob néhány napig kómában fekszik. Hűséges neje ott ül
mellette, és virraszt.
Egyik éjjel Jákob magához tér; int a feleségének, hogy hajoljon hozzá közelebb.
- Drága Sára - mondja. - Te mindig kitartóan mellettem voltál, egész életemben. Mellettem voltál akkor is, amikor kirúgtak az állásomból, akkor is, amikor az üzletem csődbe ment, amikor meglőttek, amikor elvették a házunkat, és akkor is, amikor az egészségem elkezdett tönkremenni. Te mindig velem voltál és mindig mellettem álltál, Sára. Tudod, mit gondolok most?
- Mit, kedvesem? - kérdi a jó és hű feleség.
- Azt gondolom Sára, hogy nem hoztál nekem szerencsét."

Hát, - nem szép tőlem, - de én is azt gondoltam, szegény Ilonka néniről, - hogy nem hozott szerencsét.
Bizony, - nem hozott szerencsét Vince bácsinak. Annak a gyönyörű szép embernek, akiért fiatal korában "olajat pisáltak" a lányok, - meg az asszonyok is.
Gazdag volt, és sikeres. Aztán, - elvette Ilonka nénit, és egyszerre minden megváltozott.
Sajnáltam Vince bácsit. Bekerítették, - aztán már csak fogoly volt a saját életében.
Hát, - nem tudom, hogy érezhette magát benne.

--------------------------------------------------------------------------------- -------------

Vince bácsi, - most, romokban volt.
Amikor végre megkapta a lányát, - akit, az első pillanattól, amióta pólyás baba korában meglátta, reménytelenül imádott, - most, bármelyik pillanatban elveszíthette.
Valószínűleg érezte, - bár, sem Marika, sem az orvosok, nem mondták el neki.
Azonban láthatta, hogy milyen súlyos állapotban van Lujzi. Lujzi, - aki hol itt volt még velünk, hol már nem.
Harcolt.
A test a végsőkig küzd a megmaradásért. Harcol, amíg csak bír, talán a lélek és az elme ösztönzésére, - de harcol. Az ember, nem hal meg addig, amíg fel nem adja.
Lujzi, nem adta fel. Még, nem.
Vince bácsi, ult az ágy mellett, és le nem vette szemét a lányáról. Nem aludt, nem ivott, nem evett, - csak néha támolygott ki pár percre Lujzi szobájából.
Amikor visszajött, megint megfogta a kezét., - és nézte tovább.
Néha, megrándult az arca, alig vett levegőt, és szótlanul mozgott a szája, - alighanem, megállás nélkül imádkozott
Egy reggel, legnagyobb örömünkre, Lujzi, felébredt, felemelte a fejét, és ránk nézett. Aztán, mintha ott se lettünk volna, elkezdte igazgatni a vánkosát, majd a takaróját, aztán megint a vánkosát. Utána visszahanyatlott a párnájára, lecsukta a szemét, megremegett a szája, és csendesen, hangtalanul sírni kezdett.
- Ó, Istenem, ...ó Istenem,...- suttogta.
Marika, azonnal ugrott, és mindkét kezét megfogta.
- Mi baj van angyalom?
Lujzi, teljesen értelmesen nézett ránk, - de nehezen beszélt, nehezen
formálta a szavakat, és a könnyek elfojtották a hangját.
- Nem tudom,...mintha álmodtam volna, de nem álmodtam. Biztosan
tudom, hogy, nem álmodtam. Találkoztam az édesanyámmal, de nem láttam őt.
Zuhantam valami hatalmas, mély feketeségbe. Nagyon mélyre zuhantam, és egyre sebesebben. Mintha vízben lettem volna, ..igen, ...nagyon mély vízben, nem tudom,... talán a tengerben. Nem tudom, sosem láttam a tengert. Nem tudom, nem tudom, Istenem, ...zuhantam.
Csak zuhantam, és nem tudtam megkapaszkodni. Sebesen zuhantam, egyre sebesebben,...egyre mélyebbre, és akkor meghallottam az édesanyám hangját.
Sikolyba fulladt a hangja, ahogy utánam kiabált,... hogy "Lujzi!!!...Lujzi!!!"...és akkor egyszerre ott volt mellettem, Velem volt, nem voltam egyedül, de zuhantam tovább. Ő pedig, velem zuhant.
Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Tudtam,
És akkor hirtelen, elért engem az édesanyám, és elkapott. Elkapott, és megtartott. ...Igen.
- ...
- Az édesanyám. Elkapott, és megtartott, már nem zuhantam tovább.
Most meg itt vagyok. Igen, és élek. Istenem, élek. Élek, és jól vagyok.
Olyan jól vagyok, hogy akár fel is kelhetnék. Mostmár elhiszem nektek, hogy meggyógyulok. Nem fáj semmim, ... jól vagyok. De jó is élni Istenem, de szép...-
- ....
- És az édesanyám, Istenem, ...-
- ...
- Istenem...-
- ...
Ömlöttek a könnyei, és mosolygott.
- Meggyógyulsz Lujzi, ígérem neked, hogy meggyógyulsz...- mondta Marika, és megsimogatta Lujzi arcát.
- Elhiszem, el, ...de, ...Istenbizony mondod?
- Istenbizony Lujzikám, ...-
- Hiszek Neked...-
Akkor, egy pillanatra felfénylett egy halvány mosoly a kis arcán, és -
aztán elaludt.
Később felriadt.
- Olyan csend van, - suttogta - jaj, Istenem, ...olyan csend van. Mért van ilyen csend? ...-
Majd, - úgy tűnt, - elájult.
Orvosok rohantak be, mi pedig kijöttünk Vince bácsival, hogy ne legyünk útban. Marika bent maradt.
Lujzit, újraélesztették, és sikerült.
Úgy tűnt, hogy - alszik.
- Maradjunk itt mindannyian, - mondta Marika remegő szájjal, és mi
körül ültük az ágyat. Bejött Ilonka néni is, - és könnyben úszó arccal morzsolta a rózsafüzérét. Mi is imádkoztunk egész éjjel.
Lujzi, nem ébredt fel többé.
Vele voltunk addig, amíg csak el nem vitték.

Vince bácsi, keményen összezárt szájjal viselte a csapást, amit az Isten rámért. Nem voltak könnyei, - csak Ilonka néni jajveszékelt az ég felé.
- Ha az enyim lett volna Istenem, ha az enyim lett volna, de nem nekem adtad!...-
Kövér könnyeket hullajtott, miközben továbbra is a rózsafüzérét pergette. Szívből sajnálta, és szívből megsiratta a férje gyerekét.
Amikor, a hamvasztás előtt, mindannyian együtt, még egyszer,
utoljára megnéztük Lujzit, Vince bácsi gyengéden lehúzta lánya fejéről
a leplet, és keresztet rajzolt a homlokára.
Aztán, lehajolva hozzá, két kezébe vette az arcát, és azt mondta:
- " Áldjon meg téged az Úr, és Őrizzen meg Téged az örök életre.
Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön meg te
rajtad. Fordítsa az Úr az Ő orcáját rád, és adjon neked örök békességet. Ámen."
Aztán, lehajolt hozzá, és hosszan megcsókolta a homlokát.
Egy világot vesztettünk Lujzival.
A lelkünk, romokban volt.

Elveszetten álltunk Marikával, Ilonka nénivel, a hátunk mögött pedig, ott állt a hűséges főnök, - Lujzi főnöke, - hasonlóan elveszetten.
Egyetlen vigasztaló szót se tudtunk mondani egymásnak. Hallgattunk.
El voltunk foglalva a saját fájdalmunkkal, és a saját veszteségünkkel.
Hát, - ennyi az élet, csupáncsak ennyi, - és nincs tovább.
Elgondolkodtam. A halálra, nem szívesen gondol az ember, és nem szívesen foglalkozik vele.
A halál mindenkit félelemmel tölt el, ha a sajátjára gondol, - és általában, mélyen elszomorít, ha másokéra.
( Az ellenségeink kivételével ugye?...- mert azok, azért csak hadd hulljanak,... ) -
A halál, megérint bennünket.
Lujzi halála pedig, nemcsak megérintett, hanem, - kiütött bennünket.
33 éves volt, - szép, kedves, fiatal, előtte állt az élet, - úgy hittük, - aztán kiderült, hogy nem, hogy mégsem.
Úgy éreztük, - nem volt kész, és nem volt érett a halálra. Nem akaret elmenni. Szeretett élni.
A halál azonban akkor jön, amikor Ő akar, - nem akkor, amikor mi
szeretnénk-. Hiszen, mi, - sose szeretnénk.
Aki a karma értelmében gondolkodik, az azt mondja, hogy a lélek, aki éppen leszületik a földre, kiválasztja magának a sorsot, amit élni akar, s ami a lelkének fejlődéséhez kell, és kiválasztja magának a környezetet, a családot, - és mindazokat a személyeket, akikre a sorsa tökéletes megéléséhez szüksége van. És, kiválasztja, kiválaszthatja az időt, - és a halált is.
Hát, -... nem tudom...-
Nem tudom, nem értem, és nem is akarok belemerülni az elemzésébe, - én inkább elfogadom Isten akaratát.
Nem kutatom, hogy mi, miért történik velünk. Azt sem, hogy ki választotta, - és mért választotta. Mért, pont azt a sorsot? Nem kell tudnom.
Isten, tudja, hogy miért vagyunk itt, - és meddig.
A többi nem fontos, - Isten irányít, és vezet végig a sorsunkon, az
utunkon, az életünkön, - s ha az ember elérkezik az útja végére, Ő várja
majd ott, kitárt karral.
Isten vár, Isten szeret.
Én, - ebben hiszek, és jó ebben hinni.
Isten vár, Isten szeret.
Lujzi, drága Lujzi, vége van, - már nem zuhansz tovább.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Halál? Akármikor jön is, - korán jön.
Mélyen elgondolkodtam Lujzi halála után.
Eszembe jutottak a gyerekkorunk csodái, - amiben benne volt még a
sztálingyertyák fénye is, meg a zuhanórepülésben, süvítve ránk támadó repülőgépek sortüze, meg még ezer más veszedelem, - de akkor, nem gondoltunk rá. Nem törődtünk vele.
Előttünk állt ugyan, az élet, -... de előttünk állt akkor, és ott körözött
fölöttünk a halál is. Félelmetes volt, iszonytató, - de akkor nem féltünk tőle.
Aztán, a háborúnak, - úgy ahogy, vége lett, - ...az élet, - úgy, ahogy, - ment tovább. Egy gyerek hamar felejt, és könnyen megbocsát.
Gyerekkor, Istenem. Aztán, - az ifjúság
Csupa álom.
Csupa ígéret.
Aztán a felnőttkor, - amikor az ember megpróbálta realizálni az
álmait, - majd újra és újra, új álmokat kerget, amit vagy elér, vagy sem.
És az út végső része. A halál. Amivel, - nem lehet megbarátkozni.
"A halál, - nem akkor jön amikor öreg vagy, hanem akkor amikor kedve tartja, hogy bekopogtasson hozzád, - akárhány éves vagy is.
Mi maradt hát a régi álmokból?....Mi maradt, Istenem?
Mit kaptunk az ígéretekből?
És, mit hoz a még a hátralévő idő, mit hozhat?...- fiatalnak, öregnek egyaránt?

( HENRY SCOTT holland kanonok gondolatai a halálról:
( A halálról, amire gondolni se szeretek...)

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...-
Valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én, én vagyok, - te pedig te. Akármit is jelentettünk, egymásnak egymás életében, - ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, - beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.
Ne változtass a hangszíneden.
Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám. Emlegesd fel a nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, - és ne árnyékolja be semmi a hangulatot,
amikor szóba kerülök.
Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, - nem szakadt meg a folytonosság.
Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok itt, - és
hogy nem kell rám gondolni.
Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Nincs semmi baj..." - )

- Ez, szép, szép,...nagyon szép, igen, ... - mondom én is, - de nem tudom elfogadni.
- Nincs semmi baj? Nincs semmi baj?!
Hát, hogyne lenne, - hiszen,...jó élni, ...- és egyszer mégiscsak , vége lesz, pedig maradnánk még.
Akármilyen is az élet,- jobb annál, mintha az ember porrá-hamuvá omlik szét, vagy felfalják a kukacok.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

- Olyan méltatlan befejezése a halál az életnek. Orvos létemre sem
tudom megszokni, és elfogadni soha...- suttogta Marika - borzasztó a
halál. Borzasztó....-
Már nem sírtunk, nem voltak könnyeink, letörten, elveszetten,
összekapaszkodva álltunk hárman a kocsi mellett, és Vince bácsiékat
vártuk.
Ő vette át az urnát, - Lujzika urnáját, Istenem, - és Ilonka néni vele
ment. ( Mert, Ilonka néni, mindig, mindenhová vele ment, és jóban-rosszban vele volt. Igen. )
Sápadtan, lassan,megviselten bandukoltak visszafelé.
Vince bácsi, mindkét karjával ölelte az urnát. Ilonka néni meg őt ölelte.
- Nem lesz most temetés, ...- mondta Vince bácsi, amikor visszaértek, - nem tudok megválni tőle. Nem tudom, megértik-e, de nem tudok. Talán majd később. Talán akkor, ha érzem, hogy közeledik az órám. Majd akkor. Akkor, visszaadom Lujzikát a szüleinek, és az ő sírjukba temetjük el. Igen, - de addig én őrzöm. Addig az enyém.
- Akkor, papot hívunk, - folytatta Ilonka néni, - hogy beszentelje
Lujzikát, meg a sírt, és áldást adjon rá. Mostan pedig gyászmisét mondatunk a lelki üdvéért. Szép gyászmise lesz. Ott lesz majd az egész falu. Eljönnek-e lelkem, maguk is?
- Eljövünk...- bólintottunk szinte egyszerre Marikával.
- Eljövünk...- mondta a Főnök is csendesen.
És, - elmentünk.
 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
EGYSZERŰSÉG...( Könyvrészlet )
  2011-02-13 15:04:53, vasárnap
 
  B.Molnár Márta: Könyvrészlet.

EGYSZERŰSÉG...

Ha túl bonyolult az élet, az ember, csendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyik. Hogy megfürössze a lelkét benne.
Életem folyamán, ezért, - gyakran gondoltam vissza a pusztára. A ,,régi" pusztára.
Egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,,- Azt találtuk meg ott, amikor oda menekültünk..
Később, - amikor eljöttem, sokszor emlékeztem vissza rá, és sokszor vágyódtam vissza.
Néha, rádöbbentem arra, hogy ami után vágyódom, és vágyódtam egész szívemből, - egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,.- az nem más, mint a gyerekkori álom.
Az álom, - a soha be nem teljesedett álom.
Az apácafogadalom.
Az apácafogadalom: - ,,szegénységben, tisztaságban, békességben, és szeretetben..." -
Így élni, - mély Isten-hittel a szívünkben.
Így, -... és ebben az életben, minden benne volt, - benne volt a szépség is.

A szegénység után azonban, nem nagyon vágyódtam, bevallom, - de nem is kellett, mert az, volt. Közelről ismertem a szegénységet.
A háború alatt és után, nagy szegénységben éltünk, és nem kívántam vissza. Az is igaz azonban, hogy mi szegénységben is boldogok voltunk a családommal. Szeretetben, egyetértésben éltünk.

Akkor, amikor túl bonyolult volt az élet, és sokszor az, - az ember, csendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyik. Igen.
Mindig arra. Semmi másra. Hogy megfürdethesse benne a lelkét, - és újjászülessen. Igen.
Ma, - az élet másféle.
Ma, másképpen élnek a fiatalok. Szó sincs itt már lélekfürösztésről, - jó, ha ők maguk néha fürdenek, - tisztelet a kivételnek, természetesen, - egy réteg azonban nem teszi. Biztosan tudom.
Ismerek egy, - valaha még szép, kedves, és szépreményű, - fiatal tanítónőt, aki az otthonából a haveri körével, szinte hippitanyát csinált. Ma is működik. Zavartalanul.
Se villany, se víz, se gáz, - hát ők, nem nagyon fürdenek, - és nem vágyik a lelkük semmiféle fürösztésre.
Bávatagon, bekábítva nézik a világot, miközben az élet elmegy mellettük.
Hát, őszintén érdekelne, hogy egy ilyen tanítónő, -... mit tanít?
Mint ahogy érdekelne az is, hogy mit tanul, és mit tanult tőle a két kicsi, meg a két, mára már nagykorú gyereke?
Legfőképpen azonban az, hogy abban a különleges, alapítványi iskolában, mit csinál? - mit tanít?- sőt, mit keres?...-
Mit lehet tanulni egy ennyire lepukkant embertől?
Sajnos, - nem ő az egyedüli.
Bevallom, nem értem a mai fiatalokat, - legalábbis egyrészét.
Ma, a fiatalok egy része, - nagy része? - nem is tudja, mi az egyszerűség, a tisztaság, a szépség, a szeretet, és a csend. Meg, annyi minden mást sem. Nincs szükségük rá.
Nekik, ahhoz, hogy jól érezzék magukat, drog, cigi, pia, és bulizás kell.
Nekik, - az, az élet. Semmi más.
Vagy, drog, cigi, pia, - szex és buli.
Így élnek, - vagy nem élnek, - családban, munkatársak, barátok, vagy inkább csak hozzájuk hasonló, haverok között.
Drog, cigi, pia, és bulizás. Igen. Nekik, - ez az élet. Semmi más.
Így nevelnek, - ha nevelnek, - gyerekeket. Akiknek aztán, szintén, semmi más, csak drog, cigi, pia, és bulizás kell. Igen. Semmi más.
Nekik is, - ez az élet. Ez lesz az. Semmi más.
És, - így jön el majd a vég, valamikor.
Hogy közben ettől, amíg eljön, - boldogok-e? - azt nem tudom, de nem hiszem, hogy azok.

Az élet valójában egy ajándék, és annak minden perce az.
Meg kellene becsülni, - értékelni kellene, mielőtt az ajándékot váratlanul visszaveszi tőlük, tőlünk a sors.
Mielőtt az élet elröppen. Drog, cigi, pia, és bulizás. Igen.
Élet ez?
Majd a váratlan, kéretlen halál.

Ismertem egy fiatal fiút, - 21 évet élt.
Élhetett volna, boldogan, - tovább. Tehetséges volt, jó tanuló szorgalmas, intelligens. Jó fiú, - jó családból. Aztán jött a drog, - mindörökké.
Kár érte.
Élvezhette volna az életét, - de ő halálra drogozta magát, aztán kiugrott egy sokadik emeleti ablakból.
Később, a társaságából, mások is hasonlóan korán, és tragikus módon távoztak.
Aki meg nem, - az félhülyén tengette, tengeti, és tántorogja át az életét.
Drog. Cigi. Pia, és bulizás.
Miért?
Miért?
Miért?
Mi a franc fáj nekik annyira, - hogy egészségesen, üdén, szépen, fiatalon, halálba züllesztik a saját életüket, - és pokollá teszik a családjukét, meg másokét?
Mi van a mai fiatalokkal? Mi a franc van velük?!
Miért nem élvezik az életüket?
Miért néznek bávatagon a nagy semmibe, - amikor előttük az egész élet?
Miért nem tudnak örülni semminek?
Mi fáj nekik annyira, hogy kómában élnek csak, - aztán már abban sem?
Sajnos, - nem tudom rá a választ.

B.Molnár Márta



 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
HA LEMEGY A NAP...( Befejezés)
  2011-01-15 22:35:01, szombat
 
 
B. Molnár Márta: HA LEMEGY A NAP...
IV. Befejező rész:

OTTHON, CSALÁD...

Otthon, család, béke, szeretet, és biztonság, -.... van, akinek ez megadatik, és van akinek nem. Van, akinek csak álom. Pedig,....- akár valóság is lehetne, mindenkinek.
Van akinek, csak a hit, az Istenhit adatik meg, - azonban, az maga, egy külön csoda.
Kárpótol sok mindenért.

Nem mindegy, hogy mit hordozunk a lelkünkben, mert az tart meg minket, vagy az veszejt el.
Általában az ember, - régen így volt, - a szülein keresztül jutott el , és jut el Istenhez is. Őt kell, hogy hordozzuk a szívünkben, lelkünkben, - egész életünkben.
Szükségünk van Istenre, egész életünkben, - de a halálunkban is, - és szükségünk van a hitre.
Nem a vallásra gondolok, - mert az, bármilyen lehet -....hanem: Istenhitre.

A HIT,...

Az életem, - néhány kivételes esztendőt leszámítva - nem volt zavartalan, egyszerű és könnyű. Azt hiszem, - Isten, többször is próbára tett. Jó érzéssel gondolok azonban arra, - hogy a próbát kiálltam.
Zsigerből.
-,,Tiszteld, magadra nézve az Isten gondolatait" ! - ...olvastam egyszer nagyon régen, és megjegyeztem magamnak örökre. Elfogadtam, eszerint éltem, - és eszerint élek ma is.
Sajnos, mostanában, - más a divat. Az élet manapság arról szól, - tisztelet a nagyon kevés kivételnek, hogy : Pénz, Pénz, ..Pénz, ...és még több pénz.
Pénzzel minden elérhető. Az old meg mindent.
Én még abban hittem, - amit annyiszor hallottam gyerekkoromban, és felnőtt koromban is, - hogy tedd a dolgodat, és minden rendben lesz. Isten megsegít, gondot visel rád.
-,,Vessed az Úrnak terheidet, - mert Ő gondot visel rád...."-
Most, - más a divat.
- Nosza !...Nem tetszik valami?...Változtassuk meg! Csináld csak, - sikerülni fog! Pénzt akarsz? Azért van a Feng Shui, ...meg annyi minden más...stb. stb.
Varázsolj! Mindent elérhetsz vele.
Az én életemben is voltak, vannak, - nagyon kilátástalan helyzetek, mélységes kudarcok, testi-lelki szenvedések, megoldhatatlan problémák, végérvényesen elrontott dolgok, és anyagi gondok is.
Egy biztos: még így is, még akkor is, - tisztelem, magamra nézve az Isten gondolatait. Elfogadom, és nem akarom megváltoztatni azt, semmilyen varázslattal, vagy bűvölettel, - vagy a Feng Shui-val.
Amikor a földre leszülettünk, a sorsunkat, magunk választottuk. Sokan hisszük ezt. Mégis, milyen dolog az, ha most hirtelen, meggondolom magamat, és nem azt, - hanem valami mást akarok?
Ha, - jobban akarok tudni mindent, mint Isten.
Születésem előtt, ezt a sorsot, ezt az életet választottam valamiért. Nem csinálok hát a számból egyéb testrészt. Ezt az életet fogom, - és akarom végigélni. Akármilyen is.
Ez, a választott élet, - ez, az én földi feladatom. Ezt kell meg csinálnom, ezt kell, - vagy kellene - jól csinálnom. Ez az enyém, és elfogadom. Nekem ez, így jó. Pont így jó.
Nem akarom hát módosítani, - és az életem értékelését is meghagyom Istennek.
Pici gyerekkoromtól kezdve tudtam és tudom, hogy egyetlen valóság az Isten, - és minden más, csak képzelet.
Az élet rövid. Az embernek, - nincs vesztegetni való ideje.
Tedd a dolgodat, - és viseld a sorsodat, Isten lát téged, és gondot visel rád.
Hagyd fájni a dolgokat, - és járd meg a poklot is, ha úgy hozza a sorsod, - mert muszáj.
Ez a lecke, - ez a te leckéd, - és ezért vagy itt.

Igazából, mindig, mindenhol egyedül vagyunk, a leckét is egyedül tanuljuk, és mindig, minden csatát egyedül vívunk meg. A legnagyobbakat is, mint a születés és a halál, mert nem lehet velünk - Istenen kívül, - senki más.
Ha elestél, ha gödörbe kerültél, - és egy kicsit bele is haltál, feküdj csak nyugodtan tovább, és gondolkozz el. Komolyan gondolkodj el. Aztán, - appá! - szedd össze magad, kelj fel, és lépj tovább. Mert muszáj.
Járd az utadat, - járd végig az utadat.
Egyszer, - amikor a gyerekkoromban, a zárdából el kellett jönnöm, - a Zárdafőnökasszony, aki Édesapám nagynénje volt, - és az én imádott ,,Zárdamamám", - ezzel búcsúzott tőlem:
-,,Maga az Úr megy veled gyermekem, és nem marad el tőled sohasem...."-
Nem sokkal később, - lelőtték az oroszok.
( Erről, - és ezekről az időkről - szól a nemrég befejezett könyvem, - a Zárda.)
Azt hiszem,... - hogy amikor a mennyből, leszületünk erre a földre, - talán, ugyanezzel az ígérettel búcsúztatnak bennünket odafent:
- "Maga az Úr megy veled gyermekem, - és nem marad el tőled sohasem..."-
Nem veszhetünk el, sem az életünkben, sem a halálunkban. Nem tévedhetünk el, - hazatalálunk. Isten, vezet minket.
Ha kínkeservesen is, de hazajutunk. Hazatalálunk, mire lemegy a nap.

Több vallás is beszél, a Hit, Remény, és a Szeretet fontosságáról. Nekem ebből, egész életemben, elég volt kettő,... a Hit, meg a Szeretet.
Sokszor kerültem nagyon nehéz helyzetekbe, mégis, én, nem reménykedtem, - hanem hittem. Mélyen, igazán, és töretlenül. Szerettem Istent, és akkor is megvallottam Őt és a hitemet, - amikor nem lehetett.
Isten pedig megsegített. Kivezetett mindig, minden gondból, bajból, sötétségből, - és teljesen reménytelennek tűnő helyzetekből is.
Velem volt mindig.

Isten, mindenkit, - megkülönböztetés nélkül - teljesen egyformán szeret. Engedjük be Őt a lelkünkbe, - és engedjük be az életünkbe.
Mindenki kerül, vagy kerülhet, olyan helyzetbe az életében, amikor nincs más kapaszkodó, csak ez, - ez az egyetlenegy. Az Isten.
Ő, mindig ott van. Ő, mindig elérhető.
Ajándékozzuk meg gyermekeinket is az Istenhittel, mert nekik is szükségük lesz rá.
Az élet, - nehéz. Mindenkinek az, - akár bevallja, akár nem.
Azonban, hiszek benne, hogy ezt a sorsot mi választottuk magunknak, mielőtt a földre leszülettünk.
Bár, -... megoszlanak erről a vélemények.
Platón, azt írja, hogy a reinkarnációra készülő lelkeknek lehetőségük van arra, hogy sorsot válasszanak maguknak.
Igaz, csak abból választhatnak, amelyet a végzet istennői eléjük dobnak.
Aztán,... ki tudja, - mit dobnak eléjük?
Ki tudja?
A Tibeti Halottas Könyv is ír valamit erről a választási lehetőségről.
Ámbár, - ki tudja, - tényleg, ki?, - hogy miből választhatunk?
Egyből, ...- egyet?
Vagy, eldönthetjük, hogy újraszületésünk alkalmával mi lesz belőlünk, - kukac, vagy meztelen csiga?...Lótetű, pacsirta, vagy ember?
Igazából, sose mélyedtem ebbe bele, - és nem is szeretnék.
Elfogadom azt, amit eddig hittem, - hogy Isten, tudja.
Isten, mindent tud.
Én, nem tudhatom, - nem is kell tudnom, - de Isten tudja, hogy mit akart az életemmel, és az életünkkel.

Ha tényleg mi választottuk a szüleinket, környezetünket, gyerekeinket,... és igen, a szenvedéseinket, csalódásainkat, kudarcainkat is, akkor még, tudtuk, tudhattuk, hogy miért, ... - mára, már elfelejtettük. Ez a tudás, - ,,nem jött át" velünk.
Azonban, fogadjuk el, tegyünk meg mindent, amit lehet, mert, - ez a mi Sorsunk,... és el kell fogadnunk, hiába lázadoznánk ellene.
Az események, alakítanak, változtatnak rajtunk, bennünk, ....nyilván, ez volt a ,,korábbi cél", és ezt, - az ítélkezéseinknél is fontolóra kellene vennünk.
Pontosan ezek az átélések, ezek az események formáltak bennünket olyanná, amilyenek ma vagyunk.
Más emberek lennénk ezek nélkül az átélések és történések nélkül.
Igen, - el kell fogadnunk a szüleinket, magunkat, családunkat, gyerekeinket, - ....és a Sorsunkat.
Akármilyen is.
Most ugyanis, - nincs már választási lehetőségünk. Ez van. Ez a miénk.
Az ember, hazafele tartó lélek csupán. El kell fogadni ennek a világnak, ennek a létezésnek az örömeit, szenvedéseit és bonyolultságát.

Nem vagyok egy szentfazék, nem vagyok templombajáró sem, - Istenhez való kapcsolatomat, - nem ezzel mérem le.
Nekem, a magamra eszmélésem idejétől kezdve, - töretlen, jó kapcsolatom volt és van Istennel, úgy érzem.
Számomra, minden vallás egyforma, - hiszünk, és hiszek valakiben, akit én ugyan Istennek nevezek, - katolikus lévén, - mások, másnak. Hiszen, - másképpen is lehet nevezni.
Nevezhetjük Gondviselésnek, Mindenhatónak, Örökkévalónak, - ...de egyszerűen, akár, egy Magasabb Civilizációnak is, - aki megteremtett minket, és minden bizonnyal törődik velünk, az életünkkel, a lelkünkkel, életünkben és halálunkban, egyaránt.
Őhozzá térünk majd meg, mindannyian, akár, - Mennyország helyett egy magasabb civilizációba, - és visszük magunkkal a poggyászunkat is. Nem lesz benne más, csak a csupasz lelkünk, és a szeretet.
Minden mást, itt hagyunk.
A lelkünket visszük, - ami, lehet, hogy rongyos is, meg sérült is, - agyon van tépve meg rugdosva, - de Isten, majd befoltozza, és elsimítja, hiszen az a dolga.
Hiszem, hogy akármilyenek voltunk, és vagyunk is, - mi vagyunk Isten nyája. Kecskéi, és báránykái.
Gondot visel ránk.
Ha Istenhez kiáltunk, odahallik, - és könnyeink többé nem a porba, hanem az Ő tenyerébe hullanak.
Ha egyszer magunkba szállunk, és elkezdünk őszinte szívvel és hittel imádkozni, - az imánktól és a sóhajunktól, megindul a menny is.
Bízzunk Benne, bízzunk Istenben, - és soha ne csüggedjünk.

,,Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány."

VÉGÜL, A ...FELISMERÉS...

Én, - nem voltam Isten jegyese, bár volt egy idő, amikor az akartam lenni, - de a rendek feloszlatása után, ez már nem volt lehetséges. Egyideig szomorkodtam miatta, aztán belenyugodtam. Nem rajtam múlt, hogy nem lehettem apáca. -
Istent azonban, pont úgy, egész életemben, egész szívemből, mindig szerettem, és kitartottam mellette, minden körülmények között.
Mégis, legnagyobb megdöbbenésemre,. -.... kicsinyenként, - ...mindenkit elszedegetett tőlem.
Legelőször elvette, szörnyű körülmények között, a beszélgető, mesélő ,,öregeimet" ...- aztán, a gyerekkori játszópajtásomat, a kis barátomat, - ...az első, hamvas, gyönyörű, tiszta szerelmet.
Aztán, elvette, ,,a ráismerős..."- lángoló nagy szerelmet.
Akit szerettem, s aki szeretett, - rövid idő után, iszonyú szenvedések között, - meghalt.
Később, - ...elvett egy futó, sokat ígérő, - ...ám ki sem bontakozott szerelmet.
Autóbaleset.
Az is meghalt.
Aztán, elvette a férjeimet.
Közben pedig, kicsinyenként, - megfosztott az egész családomtól.
Miért volt jó ez Neki,...így ?
Továbbra is szerettem, és szeretem az Istent, - néha azonban, .... - már megroggyant a hitem. Én is emberből vagyok.
Ő, ...valóban velem van még? - tettem fel a kérdést időnként, - Vagy, csak képzelem?...-
Már nincs meg a házunk, és nincs meg az a régi pincetető -ahol, ...- valaha -...olyan közel lakott az Isten. Olyan közel, hogy gyerekkoromban azt hittem, ha kinyújtom a kezemet, el is érhetem.
Ma már, - ki se nyújtom a kezemet.
Mára már nem maradt semmi, - csak a kissé megroggyant hitem. Igen. Mára már nem maradt semmi, - csak a megroggyant hitem. És,persze, ... - az emlékeim.
Azt mondják, az idő, minden sebet begyógyít, - ....azonban aki ezt mondja, annak, még az életében, soha semmi nem fájhatott igazán
Eltelt az életem, ...jól, vagy rosszul, - nem számít már.

Vannak dolgok amelyeken, nem lehet változtatni, és vannak, amelyeken nem is akarok
Úgy állok ma is, - mint egykor a pincetetőn, .... egész szívemet betölti az a köszöntés, ....
,,Dícsértessék", -... és beszélgetünk újra.
Dicsértessél Istenem, és bocsáss meg nekem. Én, tudom, hogy ott vagy valahol, - mindig is ott voltál - ...de már nem kívánom, hogy megmutasd magadat nekem, mint gyerekkoromban, - valaha rég.
Elég,.... hogy ott vagy. Az is elég.
Elég, ha tudom, nekem, az is elég, éppen elég....-

-,,Laudetur Jesu Christi"...-


PÁNIK...
Az ember, egyszercsak hirtelen rádöbben arra, hogy már ötvenéves, de még nem is élt. A francba! A francba, ...a francba, a francba!!!
Még csak küszködött, kínlódott, mindenféle csatákat vívott, és reménykedett, ...és reménykedett, - és robotolt. Robotolt szakadásig, - de nem, nem is élt. A francba!
Ötvenéves, és még nem is élt.
Most pedig, már nincs rá idő. Meg, a legtöbbünknél, persze, pénz se. Ilyenkor kapja el az embert a pánik.
Azt mondják erre, hogy a klimax. Pedig, nem az, hanem, - valami egészen más. Meglehet, hogy akkor kezdődik az öregség.
Aztán, elkezd az ember hadakozni ellene, majd, amikor kissé már lenyugodott, ... elkezd ismerkedni ezzel az állapottal, végül, lassan-lassan, elkezd barátkozni vele.
Ami ugye, vagy sikerül, vagy nem.
Ez alatt, az ember vagy megkeseredik, vagy nem, és elkezd kapkodni, - közben pedig egyre gyorsabban múlik az idő. Egyre gyorsabban.
Régen, tolta volna az ember az éveket előre, - most meg, fogná vissza, de nem lehet.
Végül, mi mást lehetne tenni?...- az ember, belenyugszik.
Többektől hallottam, hogy az öregség, nem olyan rettenetes-borzasztó, mint amilyennek az első pillanatban látszik, akkor, amikor megérkezett.
Egy darabig, az ember, észre se veszi, hogy régóta az ajtóban áll. Aztán, egy váratlan pillanatban, - fogja magát, és betoppan, hívatlanul. Igen. Kupán vágja az embert, az biztos, de nem lehet ebbe - csak ebbe - belehalni.
Aztán, - jön majd más is, mert az öregség sosem jön egyedül.
Manapság, hajszolt életet élünk, és nem igen tudunk változtatni rajta. Hamar elfáradunk, könnyen megbetegszünk, - és nem tudjuk kímélni magunkat.
Amikor az öregség betoppan, és kupán vág minket, azt gondoljuk, hogy itt a vég.
Aztán az ember összeszedi minden maradék erejét, és elkezdi magát felkanalazni a földről. Később pedig rádöbben, hogy mennyi, - milyen sok! - még a teendője. Nem halhat meg! Nem.
Annyi mindent nem csinált meg eddig.
Elkezd az ember élni, - ha van rá pénze. Megnézi, amit eddig még nem látott, de annyira meg akart nézni.
Megkóstol, kipróbál mindent, amit eddig szeretett volna, - de valamiért nem lehetett.
Lehet, hogy ez már csak vesszőfutás, és semmi értelme sincs, mert az ember, csak be akarja bizonyítani a halálnak, hogy nem ér rá. Most éppen nem. Most, nem alkalmas. Ne jöjjön.
Nincs itt az idő,... - még dolga van. Még, nem is öreg. Nincs itt az idő,...nincs. Nem elég érett a halálra,
Az ember lelke különben, amúgy se ráncosodik, pont olyannak érzi magát, mint húszéves korában. Az ember lelke, semmit se változott. Most is, pontosan olyan, mint bármikor korábban. Tényleg semmit se változott. A lelkesedése is töretlen.
És, - akárki, akármit mondjon, - ha az ember viszonylag egészséges, és kenyere is van, - akármilyen öreg is, nem akar még meghalni. Jó lenne élni még egy kicsit. Igen.
A végét ugyan, nem lehet látni, bár az ember gyakran gondol rá, -...de a végét, senki se láthatja. Ma még itt van, ugye, - holnapra azonban, lehet, hogy elvitte egy infarktus. Vagy elgázolta egy autó, - vagy véletlenül hasba szúrták, és belehalt. Vagy akármi. Ki tudja?
A vége, - sohasem látható.
Talán, nem is fontos, sőt, talán nem is lenne jó, ha előre tudnánk, hogy mit hoz a holnap, és hogy jön majd el a vég.
Én, hiszek az Istenben, aki mindig velem volt, velem van, és gondot visel rám, - hiszem, hogy a halálom óráján is velem lesz.
Ott áll majd mellettem, és ahogy egész életemben minden bajban, - hiszem, hogy akkor is a karjaiba vesz.
Nemcsak engem persze, hanem mindenki mást is. Kivétel nélkül minden hazatérőt a karjaiba vesz.
Addig pedig, - telik az idő, úgy, ahogy.
Vissza- vissza tekintgetünk, nosztalgiázunk, - de a Föld még forog velünk, aztán egyszer csak, - majd, nélkülünk!
Hanem, hogy erre, hogyan is lesz képes, - nélkülem, és nélkülünk, - ...hogy őszinte legyek, azt én elképzelni se tudom...-
(.....meg, hogy a világ, hogyan is lesz teljes, ...meg egész?...nélkülem, és nélkülünk?... ugye?...)
KATI NÉNÉM...
A háború alatt, - ,,Ez a törvény, csak élőt, és holtat ismer el"...- jelszó alatt, elvitték a szív és tüdőasztmás a nagybátyámat, Kati néném férjét - a nyilasok, kényszermunkára.
Nemcsak őt, persze.
Elvitték a falu összes férfi betegét, öregjét és nyomorékját is. Alig jött vissza közülük valaki.
Nagybátyám, pár kilométeres gyaloglás után, útközben meghalt. Elföldelték őt egy árokban, - és sohasem tudtuk meg pontosan, hogy hol.
Amikor - az amúgy nagyon vallásos, és állandóan templomba járó - nénikém, ezt a szörnyű hírt meghallotta, leszedte az összes szentképet a falról, - szép, régi olajfestmények voltak, de nem kegyelmezett nekik - kihajigálta őket az udvarra.
- Kifele Szentek! - ordította sírva - Ki a házamból! Én többet nem imádkozom! Ó te Isten odafent, én többet a házad kapuját át nem lépem! Hát miféle Isten az, aki ezt megengedi?!! Miféle?!!...Miféle Isten vagy Te odafent?!!...-
Nénikém sírt, éjjel és nappal.
De az élet ment tovább. Dolgozni kellett. El kellett látni azokat, akik még megmaradtak.
Azonban, nem beszélt a szentjeivel továbbra sem, és Istennel is haragban volt.
Aztán napokig szakadt az eső, nénikém meglátta a szétázott Szent Sebestyént, és megesett a szíve rajta.
- Ó te szerencsétlen, - mondta, - nem haragszom én terád, visszaviszlek téged. Nem bánt veled jól az élet, összevissza szurkáltak, - ne ázzál te itt énnekem... -
Múltak a napok, az eső megint megeredt. Kati néném szíve most Krisztuson esett meg.
- Te se tehetsz róla, te szerencsétlen, te is ártatlan voltál, mégis megfeszítettek, - beviszlek én téged is...-
Aztán Szűz-Mária képe következett.
- Ó te szegény szeplőtelen, elég volt neked a te bajod, tudom én, hogy mit éreztél, tudom én,...- mondta.
Pedig, akkor még nem tudhatta.
Mindenesetre Szűz-Mária is visszakerült a helyére. Bűnbánó Magdolnát azonban, hagyta még egy kicsit ázni.
- Hát te?...Te meg aztán jobban meggondolhattad volna... -
Néhány nappal később azonban, mégiscsak bevitte.
- Ha Krisztus megbocsátott neki, én minek haragudjak? Ki vagyok én? Csak egy szerencsétlen hadiözvegy,...az,...hadiözvegy...-
Istennel azonban továbbra se beszélt, és nem imádkozott.
Nem sokkal később azonban, már térden csúszva az oltár előtt, - újra megtanult imádkozni.
Mert elvitték a 17 éves fiát is a háborúba.
Levente volt.
Nénikém azonban hiába imádkozott. Fia a frontra került.
Egy tank keresztül ment a lábain, és fogságba esett. Sok évvel később, nyomorékként került haza.
Csak rövid ideig élt ez után. Agydaganata volt, és öngyilkos lett.
Leírhatatlan fájdalom, és szomorúság zuhant akkor a nagynénémre.
Ismét megesküdött, hogy nem lépi át többé a templom kapuját, - és nem beszél többé Istenhez. Számára, - többé nem létezik.
Megtartotta a fogadalmát.
Valóban nem ment többé templomba, - valóban nem imádkozott, - és valóban nem szólította meg többé az Istent.
Felnevelt azonban egy lelkipásztort.

Még a háború alatt, az oroszok bejövetele után, - nénikém, befogadott egy megerőszakolt,15 éves, apátlan - anyátlan kislányt.
Sajátjaként nevelte, szerette, taníttatta.
Később, ebből a kislányból, - evangélikus lelkész lett.

Amikor, a nagynéném, sok évvel később, szörnyű szenvedések után, nehéz, és szerencsétlen élet után, rákban meghalt, - és a temetésen katolikus szertartás szerint, elbúcsúztatták, - ...ezen a szertartáson, leánya, az evangélikus lelkész is elbúcsúztatta.
És, akkor, ott, -...mindannyiunk legnagyobb megdöbbenésre, - szinte egy kisebbfajta csoda történt.
Iszonyú vihar tombolt, - körülöttünk csapkodott a sokágú villám, és félelmetesen, haragosan zengett a fekete felhőktől kavargó ég.
Az eső úgy ömlött, mintha poklok csatornái eredtek volna meg. Agyagos sártengerré vált a temető. Szinte seggen csúszva lehetett csak közlekedni benne.
A temetést azonban, - nem lehetett elhalasztani. A pap a szomszéd faluból jött.
A temetőben pedig ott állt már a fél falu, a környék, meg az összes ismerős, és a teljes rokonság.
A katolikus pap búcsúztatója után, - a lánya búcsúztatta el, a szegény, sokat megélt nagynénémet.
Erzsike, megrendülten emlékezett meg arról, -...hogy szegény Kati néném, a háború óta, meghasonlottan, Istentől elfordulva élt, - szörnyű szenvedések, csillapíthatatlan fájdalmak között, - egészen a haláláig.
Bezárta a lelkét. Nem tért meg Istenhez.
Egyetlen könyörgés, hogy "bocsáss meg Uram",..."segíts meg Uram", - Kati néném száját soha nem hagyta.
Némán szenvedett, haragban volt Istennel, - pedig pontosan tudta, hogy meg fog halni.
Azt mondják, könnyű élni Isten nélkül, de nehéz meghalni nélküle. Kati nénémnek, mind a kettő, - nagyon nehéz volt.
Ott álltunk a koporsója mellett.
Erzsike, sírva, könyörögve nézett fel az Égre és azt mondta:
-"Kérlek Uram, ha ott áll most előtted, keményen összezárt szájjal az Édesanyám, bocsáss meg neki, mert tiszta szívű ember volt. Fogadd el őt, fogadd be őt,...öleld magadhoz, és vezesd be őt a Te házadba, és a te országodba...."-
És láss csodát ! Szinte pillanatok alatt, elállt akkor az eső.
Kék lett az ég, kisütött a nap,...vidáman röpködtek, és csicseregtek a madarak....-
Erzsike, akkor széttárta a karjait, még mindig az Égre nézett, és csendesen azt mondta, :
- "Látjátok Testvéreim, ...ez a válasz, ...Édesanyám, hazatalált..."-


KÜLÖNÖS ÁLOM...

Bizony, jó érzés hinni abban, hogy elhunyt szeretteink, nem mentek el egészen.
,,Ha gondolatban, vagy hangosan nevükön szólítjuk őket, - akkor meghallják a hívást, - és mellettünk teremnek....."- Olvastam valahol.
Aztán azt is:
,,Gyakori, hogy elhunyt emberek, vigyáznak gyermekeikre, és külön időt szánnak arra is, hogy minden gyermeknek segítsenek, aki krízishelyzetben van...."
Nagyon sokszor végiggondoltam ezt.
Igazából, nagyon jó érzés volt ezeket a sorokat olvasni. Tehát, más is így hiszi, - más is így érzi, más is így van ezzel.
A különös álmom, - ezzel volt kapcsolatos.
Különös álom volt. Igen. Tényleg különös.

Már az is különös volt, - hogy álmodtam. Ugyanis, - sajnos - régóta nem álmodom.
Mire ágyba kerülök, olyan halálosan fáradt vagyok, hogy azonnal, mélységesen mély álomba zuhanok.
Sokáig, - nagyon zavart ez az álomtalan, mély alvás, azonban, reggel mindig tökéletesen kipihenten, frissen, szinte újjászületve ébredek.
Mindennap.
Ezért aztán elfogadtam, hogy nem igen álmodom.
Kikapcsolok. Úgy látszik, teljesen.

A házunkban, - egy közeli családtag halála után, különös dolgok történtek, amire semmiféle magyarázatot nem találtam.
Egyszerre romlott el többféle, szinte nélkülözhetetlen elektromos készülék.
Ha felkapcsoltuk a villanyt, nagy durranással szétrobbantak az égők, egyik a másik után, - bárki is kapcsolta fel.
Hirtelen, bekapcsolt a TV, - pedig senki nem volt a szobában.
Majd, váratlanul elromlott a majdnem új gázkazán, utána a mosógép, majd a hűtőgép.
Jó néhány ilyen megmagyarázhatatlan dolog történt még, - és nem kis kár ért minket! - mire azzal a gondolattal kezdtem foglalkozni, hogy csakis az elhunyt rokonunk járhat látogatóba hozzánk, és valami módon, így próbál jelentkezni.
Nem találtam más magyarázatot.
És, akkor, elkezdtem félni. Fantomokkal, nem tudok hadakozni.
Az elhunyt rokonnal, nem voltunk szoros és felhőtlen kapcsolatban, - nem jöttem rá, hogy miért éppen engem tisztelt meg a jelenlétével.
Egy idő után aztán rájöttem, hogy talán senki se igazán Istenhívő a családjukban, talán ez lehet az oka. Akkor, valaki, akivel beszéltem róla, azt tanácsolta, mondassak a lelkéért gyászmisét.
Végül, rászántam magamat, megfogadtam a tanácsot..
A misén, - rajtam kívül, senki sem vett részt a családból, - de ez, mindegy volt.
Imádkoztam érte. Szívből.
Otthon pedig, amikor hazamentem, - egy szentelt gyertyával körbejártam a házat, és elkezdtem mondogatni, nagyon határozottan a rosszindulatú kísértetnek, aki tartósan beköltözött a házba, és állandóan kárt csinált, hogy:
- ,,Apage Satanas"!..."Apage Satanas"!...-

Persze, minden bizonnyal, a szentmise lehetett az, ami segített, nem a saját ördögűzésem, - azonban, ezeket követően, megszűnt a házban az ,,idegen jelenlét".
Fellélegeztem.
Majd, egy-két nappal később ez után, mégiscsak álmodtam, - pedig, nem szoktam.
Azt álmodtam, hogy az ágyamban fekszem, és közvetlen felettem, egészen közel hozzám, az ágy végéig, egy hatalmas, rendkívül hosszú, vastag kígyó nyúlik végig nyílegyenesen.
Semmi se tartotta, csak a nyakánál, egy vékony cérnaszál. A fölött ingadozott.
Felemelte a fejét, mint a kobra, és hol jobbra hajolt az arcom fölé, hol balra.
Mintha jobbról balról meg akarta volna csókolni az arcomat, hirtelen mozdulattal.
Rettenetes érzés volt. Közben pedig, láttam a gonosz tekintetét.
Minden pillanatban vártam, hogy a nyitva tartott szájával és a hatalmas fogaival belém fog marni.
A Kígyó erős volt és félelmetes.
Fekete volt a háta és a feje, nagy pikkelyekkel,. A hasa alja pedig krémsárga volt, - elszórt, apró fekete pikkelyekkel.
Sosem láttam ilyen kígyót. Lehet, hogy nincs is.
Tudtam, hogy a cérna elszakad, a kígyó pedig rám fog esni, - és én abba az irtózatba belehalok.
Nem mertem moccanni.
Nézegetett hát tovább,...hol jobbról, ...hol balról. Nem bírtam a szememet levenni róla.
Halálosan rettegtem, és kivert a veríték, - a kígyó pedig nézegetett tovább.
És akkor, a cérna hirtelen elszakadt, - azonban engem egy hatalmas erő a földre lökött, -...így, a kígyó nem esett rám...-
Álmomban, felpattantam a földről és rohantam az ajtó felé, - ...azzal a szilárd elhatározással, hogy így, ahogy vagyok, egy szál hálóingben, elmegyek innen örökre, elmegyek a házból, elmegyek világgá, új életet kezdek, - és ebbe a házba soha többé a lábamat be nem teszem.
Még nem értem az ajtóig,...amikor megnyílt a fal, - ...az Ég jött be rajta, fehér felhőkkel,... meg az Édesanyám, és a testvérként szeretett, ugyancsak rég elhunyt Sógornőm.
Semmi fény,...semmi ragyogás. Éppen csak, - ... tündöklően szépek voltak, és fiatalok.
Az imádott Édesanyám, - nem nézett rám. Egyszer sem.
Sem amikor jött, - sem amikor elment.
A kígyót nézte.
Odasuhant az ágyhoz, elkapta az ágyon fekvő kígyó nyakát, - majd a másik kezével a kígyó derekát,...és kisétált vele a falon, a felhők közé.
Sógornőm - aki mindvégig mosolyogva állt az Édesanyám mögött, - követte,...- mielőtt azonban kilépett volna, megállt,...kedvesen rám mosolygott és megszólalt:
-,,Ne félj..."-
Aztán, kilépett ő is a felhők közé. A fal pedig, bezárult mögöttük.
Hát,...ennyi volt az álom.
Bújhatnék persze álmos könyveket, - Krúdy nekem is megvan - de nem teszem.
Azt hiszem, amennyit ebből meg kellett értenem, annyit megértettem. Azt, hogy minden nehéz helyzetben, még ott is, most is, velem van, ...őrködik felettem, vigyáz rám...- a rég elhunyt Édesanyám.

A Gonosz egyébként,...- tényleg elment. Akárki volt is, vagy akármi volt is.
A ház újra tiszta, napos, és vidám.
Minden a régi, - ...Én is.
Sót, .... Én, - egyre régibb leszek....-

Várom a következő életünket drága anya, amikor újra találkozunk.
Meglehet, hogy a következő életünkben, már nem fogunk emlékezni arra, hogy kik voltunk korábban itt a földön.
Nem tudom.
Azonban, addig is, - nap-mint nap gondolok rád, és eszembe jutsz.
Köszönöm, hogy velem voltál, köszönöm, hogy velem vagy, - és köszönöm, hogy soha el nem hagysz.
Így sem, most sem. Sohasem.



HA LEMEGY A NAP....

,,Mikor az utunk véget ér, Fáradt bennünk a vér, az ér. Már nem érdekel a jelen, csak az örök, a végtelen: Lelkünk a múltba menekül, folyton beljebb, szüntelenül, és egyszer olyan messzire jár, hogy nem tud visszajönni már..."
( Falu Tamás )

- Hozzád kívánkozom Uram,... Hozzád, mert máshol nem nyugodhatom...- sóhajtott az idős ember, és kezefejével letörölte a könnyeit.
Csak ült összetett kézzel a konyhaajtó előtt, egy rozzant széken, és a portól, könnyektől maszatos arcát az ég felé fordította.
- Hozzád kívánkozom...- sóhajtott újra - Hozzád Uram, mert nincsen más menekvésem,...és nincs más szabadulásom...-
Aztán, eltelt egy fél nap.
Nem kelt fel közben a székről, nem mozdult, - várta napnyugtát. Ült csendesen, az égre nézett, és fel-felsóhajtott.
- Tehozzád kívánkozom uram, Tehozzád, mert máshol nem nyugodhatom...-
Nem így gondolta ő ezt, - nem így.
Nem így, hanem másképpen.
Pár nappal ezelőtt, reggeli után, csak úgy, egyszerűen kijött a kapun. Kisétált. Csak úgy, egyszerűen.
Elhagyta az Otthont. Elhagyta örökre.
Tudta, hogy nem megy vissza többé. Nem. Élve se, - meg hóttan se.
A kapu, nem volt bezárva, - mehetett, amerre látott.
Akart is.
Nem állította meg senki, nem tartóztatta senki. Nem törődtek vele. Nem figyeltek rá.
Elindult hát, szépen, nyugodtan, haza. Hazafelé. Húzta a szíve.
Régóta tervezgette, régóta készült az útra, - és ezerszer is elgondolta magában.
Hát, - elindult.
Amikor kijött a kapun, nem tudta, pontosan hogy hol is van. Akárhogyan törte a fejét, nem jutott eszébe.
Azt se tudta, hogy milyen városban, vagy milyen faluban van. Nem emlékezett rá.
Hiába törte a fejét, - valahogy kiment belőle, - nem jutott eszébe.
Azt azonban pontosan tudta, hogy az Otthon, - az az otthon, ahol addig volt, - az, nem az ő otthona. Nem.
Adtak neki enni rendesen, tiszta ruhát is kapott mindig, meg tiszta ágyat is, meg még jó szót is, igen, - de mégse.
Mégse az otthona. Nem.
- Otthon, Istenem, otthon,...- sóhajtott, miközben leült az árokpartra, pihenni egy picit, - az otthon, a sajátja, az övé, az mégis más. Mégiscsak más. Ott, még halni is jobb, mint idegenben, élni. Otthon, minden más, a reggelek is, meg a nappalok, - meg az éjszakák. A napnyugtárul nem is beszélve...-
Ült csendesen, lehunyta a szemét, és a régi napnyugtára gondolt.
- A napnyugta,....igen. A napnyugta,... Istenem, a napnyugta! - amit annyira szeretett nézni a konyhaajtóbul...-
- A napnyugta, ....igen. Az, semmihez sem hasonlítható. Az otthoni napnyugta...-
Mélyet, szaggatottat sóhajtott, és kicsordultak megint a könnyei.
- Szeretném látni mégegyszer, mielőtt meghalok, ....a napnyugtát, ...annyira szeretném látni, - otthun, a konyhaajtóbul,...Istenem, annyira szeretném...-
Nyögve tápászkodott fel, aztán elindult tovább. Hazafelé.

A fia, meg a menye, amikor itt hagyták az Otthonban, azt mondták, hogy nem sokáig lesz itt, nem hagyják, - ne féljen.
Csak ,,átmenetileg". Aztán, majd jönnek érte, és elviszik. Visszaviszik, igen. Hazaviszik.
De nem jöttek, hiába várta őket, - nem jöttek. Egyszer se jöttek, még látogatóba se.
Csak "átmenetileg" maradt itt, - mégse vitték vissza.
Egyszer se jöttek azóta. Bizony. Soha többet nem jöttek. Bizony. Nagy szomorúsága ez őneki, - és nem is akar erre gondolni.
Becsapták. Nem érdemelte ő ezt. Nem. Egyszer se jöttek. Egyszer se írtak neki, - és egyszer se telefonáltak.
Ő ugyan nem tud telefonálni, de az Otthonban, megmondták volna, ha izen neki valaki, valamit. Akármit.
De nem, -... nem izent senki.
Megbántották nagyon a gyerekei. Kiebrudalták őt az életükből, mint egy kivénhedt kutyát. Igen, úgy.
Mégis, nem tudott rájuk haragudni, minden gondolata körülöttük forgott. Az otthuniak körül.
Nem tudott nyugodni, hogy mi lehet velük? A fiával, meg a menyével. Ugye. Aggódott.
Megbántották, igen, - mégis, már aludni se tudott miattuk. Mindig rájuk gondolt.
Talán, valami bajuk lehet nekik, azért nem jöttek, ugye? Még az is lehet.
Vagy a tanyával, a jószággal, vagy a kutyával is baj lehet, ugye? Az is lehet. Az is meglehet.
De, neki tudni kell, akármi van. Neki, látni kell, akármi van, - neki, haza kell menni. Igen.
Az ő birtoka a tanya, meg a föld, meg minden, a sajátja, - soha nem mondott le róla. Azért.
Igaz, nem is köllött, nem kérte senki. Nem is várta senki. Nem köllött az senkinek, csak neki.
Haza kell menni.
Hogy az óta mi van, mióta eljött, - mi lehet?... - azt nem tudja. El se tudja gondolni. Hiába töri a fejét.
Akármi történhetett. Akármi. A mai világban, ugye?
Mert a mai világban, már semmi sem olyan, mint régen volt. Semmi.

Sokáig töprengett az otthonban, azon, hogy mit csináljon. Mit is csináljon? Aztán, eldöntötte. Haza akar menni.
Mindent végiggondolt, - mindent eltervezett.
Aztán, -... csak nekivágott. Igen.
Hirtelen rászánta magát, és nekivágott. Csak úgy egyszerűen. Nem tehetett mást.
Nekivágott a nagyvilágnak.
Csak ment. Csak ment. Csak ment.
Haza akart menni, - haza,...haza...- ezért, amikor kijött a kapun, sietősen kapkodta a lábait. Azt se nézte, merre megy, csak ment, csak ment.
Falvakat hagyott maga után, - de csak ment. Csak ment, fáradhatatlanul.
Étlen-szomjan, és egyre fáradtabban ment, de csak ment, ment, - erős elhatározással.
Nem tudta, hogy hol van, - csak azt, hogy ő itt, még életében nem járt, az biztos.
Nem volt ösmerős semmi, -... de csak ment, csak ment tovább, és azt gondolta, majdcsak hazatalál.
- Előttem, van észak,...hátam mögött dél...- gondolta, és ment tovább. Csak ment tovább.
Rakta a lábait egymás elé, egyiket a másik után, - és ment tovább. Tovább.
Mindig tovább.
Hiába fáradt, el, - ment tovább.
Fogyott az út. Majdcsak hazatalál.
Igen.
- Balra a nap nyugszik,...jobbra pedig kél, ...- gondolta újra, - el se lehet téveszteni...-
Majdcsak hazatalál.
Majdcsak.
Gyalogolt hát tovább, rendületlenül.
De, akármennyit ment is, - semmi sem volt ösmerős most sem, itt sem, és akármerre nézett, úgy érezte, - ő még itt, életében nem járt.
Elhagyta a harmadik falut is, - de hiába, az a falu se volt ösmerős.
Az se.
Így aztán, csak ment tovább. Rakta a lábait, egyiket, a másik után.
Egy darabig az út mellett gyalogolt, a bokrok takarásában, - hogy ne lássa meg senki.
Azért, mert azt mondta egyszer valaki az otthonban, - és ő jól megjegyezte, - hogy aki megszökik, azt visszaviszik. Mindig visszaviszik.
Megkeresik és visszaviszik.
Ő pedig, megszökött, - se szó, se beszéd, megszökött. Igen.
De, - nem akart visszamenni, nem akarta, hogy megtalálják és visszavigyék.
Csak ment, csak ment.
Hiába volt fáradt, - elszántan, minden erejét összeszedve, étlen-szomjan ment tovább.
Azt gondolta, hogy hazatalál ő akárhunnan, - biztos, hogy hazatalál. Haza.
- Előttem van észak, ... hátam mögött meg dél, ugye,... el se lehet téveszteni, ...- gondolta, - ... hazatalálok én. Haza. Hazatalálok...-
Ment. Ment. Ment, - megállás nélkül ment, de nem talált haza.
Sőt, - azt se tudta, hogy hol van.
Aztán, egyszercsak megesteledett és nem bírt már tovább menni. Gondolta, leül egy bokor tövébe, pihenni egy picit, - csak egy picit, igen, - aztán majd továbbmegy. Hazafelé.
Hát, leült. Le.
Aztán, csak eldőlt, mint egy zsák, - és azon nyomban el is aludt.
Jól aludt, - és jó nagyot aludt. El se hitte.
Nem ivott, nem evett, az igaz. Nem volt mit, - de legalább egy jót aludt.
Arra ébredt, hogy az arcába süt a nap.
Ezen, meglepődött egy kicsit, - de aztán megnyugtatta magát.
- Nem baj. Előttem van észak, hátam mögött dél. Előttem van, igen. El se lehet téveszteni. Hazatalálok.
Hanem, hogy a tanya, az otthona merre van, merre lehet, - északnak, vagy délnek, esetleg keletnek, vagy nyugatnak, azt bizony nem tudta.
Hiába töprengett rajta, - nem jutott eszébe.
De, akárhol van is, mindegy, - az biztos, hogy megtalálja.
Sóhajtott egy nagyot, aztán keservesen feltápászkodott.
Most, - sokkal jobban fájt mindene, mint tegnap este, amikor lepihent.
Mégis elindult.
- Előttem van észak,... igen, ...- gondolta.
Aztán el is indult arra, egyenesen, - északnak. Előtte volt.
Éppen előtte. Igen.
Egy darabig a bokrosban gyalogolt megint, - aztán úgy gondolta, mégiscsak kimegy az út szélére, ott nem kell kerülgetni semmit, és nem botlik meg lépten-nyomon.
Aztán, kiment. Ki.
De, - ott is nehéz volt gyalogolni. Mindene fájt, és egyre nehezebben bírta emelgetni a lábait, - de azért csak ment, csak ment.
Egyszercsak egy autó hangját hallotta közeledni, a háta mögül, akkor megállt és félrehúzódott, - hadd menjen. Biztos dóga van neki. Hadd menjen.
A kocsi lassított, és kiordított belőle valaki:
- Hová megy Papa?...Merre tart?...-
- Hazafelé,...haza. -
- Elvigyük Papa?...-
- Áaa, dehogy, dehogy. Itt vagyok nem messze, má itthun is vagyok majnem, de azér köszönöm,... Isten álgya...- mondta, és megérintette a kalapját.
Az autós intett, és elhúzott, - ő is ment tovább.
Csak ment. Csak ment.
Valahogy nem látszott, hogy itthun vóna.
Nem volt ösmerős semmi. Akárhogyan nézett, és akárhová nézett, nem volt ösmerős semmi.
Hiába.
Csak ment, csak ment. Rendületlenül.
Észak, még mindig előtte volt, ezért úgy gondolta, - hazatalál. Haza fog találni. Igen. Előbb, vagy utóbb, - de hazatalál.
- Jó lenne előbb,... minél előbb, ugye,... jó lenne...- gondolta, mert már alig állt a lábán.
Elfáradt, nagyon elfáradt, - pedig, hol volt még az este? Hol?
Magasan állt a nap, - és tűzött is, mint a fene.
- Még jó, hogy van kalapja. Tiszta szerencse. Még jó, hogy azt elhozta. Tiszta szerencse. Alatta meg, csurog az arcán a verejték.
Meleg van, - és elfáradt, igen.
Azért, csak ment tovább, - de nem sietett annyira. Pár órával előbb, vagy utóbb ér haza, - az már úgyis mindegy. Nem tud sietni, az biztos. Nem tud jobban. Már, nem.
Éhes is, meg szomjas is, és meleg van.
- Ezt a cipőt meg, legjobb lenne lehúzni és eldobni, - gondolta, - mert egyre jobban böki a lábát. Meg szorítja. Már tisztára bele is dagadt.
De egy pár jó cipőt, nem lehet eldobni, - csak úgy eldobni, egyszerűen. Nem arra való.
Ha fáj, hát fáj.
- Lehet, hogy máma már haza se ér, - de nem baj. Fáj a lába. Fáj.
Aztán csak ment. Csak ment. Csak ment. Egyre lassabban.
Végül, gondolt egy nagyot, és leült megint az árok szélére, - kiszedte a fűzőt a cipőiből, hogy ne szorítsa annyira, és úgy ment tovább.
A cipőfűzőt pedig szépen összetekerte, és zsebretette. Köll az még valamikor.
Köllhet.
Egyre lassabban, egyre nehezebben járt. Nem igen haladt.
Aztán, csak azt vette észre, hogy megesteledett.
Ismét megesteledett.
Falu, se közel, se távol, ameddig ellátott, - és most se tudta, hol van, merre, - csak azt, hogy nem otthon. Még, nem otthon.
Semmi sem volt ösmerős.
Még, nem otthon, - de majd. Majd.
Majd odaér.
Majd hazatalál, Isten megsegíti, hazajut, hazatalál.
Gondolta, addig is, megéjszakázik, itt ahol van, helyben, - leginkább megint egy bokorban.
Elfáradt, nagyon elfáradt. Aztán, ha felébred, majd folytatja az útját. Majd továbbmegy.
Nem annyira sietős, nem, - már nem bírja a lába. Ő még bírná, ugye, - de a lába, az már nem.
Mert, az se a régi, ugye?
Semmi se a régi, - meg még ő se. Meg a lába se.
Bement az út menti bokorba, - és alighogy letette magát, sóhajtott, meg nyögött egyet-kettőt, aztán már aludt is. Világon voltját se tudta, - olyan mélyen aludt.
Nem ébredt nagyon korán, - de teljesen megzavarodott attól, hogy a nap, éppen pofonsütötte.
Egy darabig, értetlenül bámészkodott.
- Semmi se olyan, mint régen, - gondolta. Nem itt kellene lennie a napnak, az biztos. A napkelte nem erre van, - hanem tűle ippen jobbra.
Mindegy, - semmi se olyan, mint régen. Semmi. Még ez se.
- Előttem van észak, ...- nyugtatta magát - előttem van. Igen...-
Nem töprenghetett sokáig.
Indulnia kellett, étlen-szomjan, tovább. Ideje volt az indulásnak. Igen, - itt volt az ideje, nem halogathatta.
Itt volt az ideje,... - de alig bírt megmozdulni, annyira fájt mindene. Különösen a lába.
Éhes volt, szomjas volt, fáradt volt, - de tovább kellett menni.
Akkor, - mielőtt elindult volna, váratlanul meglátott maga mellett a fűben egy jó nagy bokor mezei-sóskát.
- Sóska, ...sóska, Istenem!...-
Gyerekkorában, szerette. Nagyon szerette. Azonnal megcsordult a nyál a szájában, ahogy meglátta.
Vigyázva tépett le belőle pár levelet, és jó alaposan megtörülgette a nadrágja szárában, aztán bekapta.
Nagy volt a meglepetése, - mert ez pont olyan volt, min régen, gyerekkorában. Semmit se változott.
Így emlékezett az ízére, - pontosan így. Ilyen volt akkor is.
Örömében, teleszedte vele a markát, és mohón elrágcsálta.
Hirtelen, az anyjára gondolt, aki azt szokta mondani neki gyerekkorában, hogy:
- ,,Fijam, ne egyél sóskát a mezzőn, mer az ulyan savanyú, de ulyan savanyú, mind a rosseb, meg még a valagadat is összehúzza..."-
Elmosolyodott, - és arra gondolt, hogy nem húzta össze. Akkor se, meg most se. Nem.
Jól esett a sóska. Jól. Lehet mondani. Hamar elfogyott. Aztán, amikor elfogyott, keservesen feltápászkodott.
A lába, mostanra teljesen berozsdásodott, fájt, és nagyon dagadt volt.
Már így is kibuggyant a cipőből, hogy nem volt benne fűző, - de hiába, el kellett indulni. Akkor is.
Gondolta, ha lehúzza a zokniját, majd jobban elfér a lába a cipőben. Sokkal nagyobb hely lesz benne, ugye. Aztán csak lehúzta, és beletette a nadrágja zsebébe.
Mert a zoknit, - a tiszta jó zoknit - nem lehet eldobni. Ugye?
Nem arra való. Köll az még. Köllhet.
Aztán, elindult, - mert nem lehetett már halogatni tovább. Elindult, - de alig bírta vonszolni a dagadt lábait.
Kiment az út szélére, és megállt,... - egy ideig eltöprengett azon, hogy hunnan is jött.
Hunnan?
Melyik iránybul?
Nézett jobbra, nézett balra, - de hiába, nem tudta eldönteni.
Sehogy se tudta eldönteni.
Semmi nem volt ösmerős, se erre, se arra.
Hiába nézett erre is, meg arra is, hiába gondolkodott rajta, - nem volt ösmerős. Nem.
- Mindegy, - gondolta, - mindegy,...előttem van észak, hazatalálok...-
Megigazította a kalapját, és elindult.
Csak tette, csak rakta egyik lábát a másik után. Csak ment, csak ment, pedig, a lábán már megállni is alig bírt, - nemhogy járni. De azért, csak ment, csak ment.
Ment.
Hirtelen, összeszorította a szívét valami. Furcsa érzés fogta el. Pontosan érezte, hogy baj van. Nagy baj van. Valami nagy baj van, - és abban a pillanatban kiütötte a végtelen szomorúság. Egy ideig még tartotta magát, - aztán már nem.
Egy pillanat alatt csüggedt el.
Az arcán, a verejték összemosódott a könnyeivel, - amit mostmár nem bírt visszatartani. Hiába is próbálta. Hiába is szégyellte.
Mert szégyellte, ...nagyon szégyellte,... - de azért, csak ment, csak ment, és csak sírt, csak sírt, lehajtott fejjel tovább.
Hangtalanul sírt.
Meg-megrándult az arca, a feje, a vállai, - és a sírást, nem bírta abbahagyni.
Valamikor nagyon erős ember volt, meg fiatal. Igen. De mostmár nem az. Ez a baj. Ez.
Egyedül van és megöregedett.
Ahogy ment, kínjában, magányában, és tanácstalanságában, néha felpislantott az égre.
Isten, ott van, arrafelé lehet valahol, - de most se látja, ahogy eddig se, máskor se, soha életében. Pedig, ott van valahol. Ott kell lennie.
Ott kellene.
Igen.
- Fáradt vagyok Uram, - nyögte, - nagyon fáradt. Elmennék már Hozzád, hazafelé...-
Fel-felnézett az égre, - egyre törődöttebben, egyre kétségbeesettebben, - de választ nem kapott. Pedig Isten ott volt. Arrafelé. Igen.
Ott kellett lennie.
Görnyedten vonszolta magát tovább. Mindig tovább.
Isten, nem ment ki a fejéből.
- Azt se tudom, hol vagyok, azt se,...- mondta félhangosan, - Látom már, hogy nem találok haza, látom én már, látom, - de Tehozzád se találok oda Uram. Hunnan tudjam, hun vagy? Látni nem látlak, az biztos, eddig se láttalak. Pedig, elmennék már Uram, Hozzád, hazafelé. Elmennék....-
- Ulyan vagyok én már, mint a házatlan csiga, csak bócorgok, bócorgok, mindenfelé. Assincs, ahová behúzódjak.
Azt se tudom, hol vagyok, meg azt se, hogy merre menjek. Azt se tudom. Semmi se olyan, mint régen vót. Hiába nézek erre is, meg arra is, - nem ösmerem ki magamat. Elfáradtam. El.
Nem szeretek én már sehol se lenni. Ott se, meg itt se, meg sehun se.
Elmennék Uram, hazafelé. El...-
- Már, csak Tehozzád kívánkozom, sehova máshova, - mer annyira fáj a lábom. Nincs énnekem nyugovásom. Annyira fáj, hogy már élni se bírok ilyen lábokkal...-
Csak ment,... csak ment, és arcán végigfolytak a könnyei.
- Amikor nekivágtam Uram, - északnak tartottam, és azt hittem, el se tévedhetek. Most meg az jutott eszembe, hogy rosszul gondultam én. Nem arra köllött volna menni. Nem. Ha nyugatnak indulok, igyenest, - akkor, már régen otthun is lehetnék, ugye?
Mivelhogy a konyhaajtónk, - az direkt nyugatra néz, direkt. El se lehetne téveszteni.
Hát, ezt szerettem volna én, Uram. Ezt. Csak ezt az egyet. Odaérni a konyhaajtóhoz. Aztán leülni ott,... és nézni a napot, ahogy nyugoszik. Nézni, amíg csak le nem nyugoszik, ...egészen addig...-
- A nap,.... A nap...-
- Igen...-
- Láttam én máskor is, ha nem vót dógom, - de megnézném mégegyszer Uram, ha nem bánod. Talán, most utoljára. Ha nem bánod.
Dehát, hol, merre van a konyhaajtó Uram? Nem találok oda, akárhogyan is igyekezem,....-
Csak ment. Csak ment.
Váratlanul, egy autó hangját hallotta, egyre közelebbről, de hátra se nézett, csak félrehúzódott az útról, - hadd menjen, aki akar. Menjen csak. Ő, nem lesz útban.
Az autó azonban nem húzott el, hanem lassított, és megállt mellette.
- Hová megy Papa?
- Én?...Én hazamennék fiam a tanyára. Haza, mihozzánk, de alighanem eltévedtem...-
- Melyik tanyára megy Papa? Hova?
- Háááát, ...az a baj, hogy nem tudom, nem jut eszembe, a nyelvem hegyén van a neve, de elfelejtettem, pont elfelejtettem, pont most felejtettem el, ...ott van mindjárt Helvécia mellett. pont ott, de elfelejtettem...-
- Rossz irányba megy Papa, Helvéciát már elhagyta. Az, nem erre van...-
- Méghogy,...nahát, ösmeri? Ösmeri Helvéciát?
- Hát, már hogyne ismerném Papa, kecskeméti vagyok én. A tanyákat is ismerem.
- Méghogy,... nahát, ...nahát, most eszembe jutott a tanya. A tanya neve. Régen Kódis-tanyának hívták, de már nem az, mert szépen megépítettük a felségemmel, de meghalt, ... nem jut eszembe a neve, a feleségemnek, vagyishogy a tanyának,... pedig a nyelvem hegyén van, de sehogyan se tudom kimondani...-
- A Kugli-tanyára gondolt Papa?
- Kugli? Méghogy Kugli? Hunnan találta ki fiam, hunnan, mikor nekem eszembe se jutott?... Ösmeri?
- Ismerem, persze, hogy ismerem, még a tulajdonosát is ismertem, nekik volt az a szörnyű balesetük pár éve, ugye?
- Nem, nem, dehogy, összetéveszti valakivel. Én vagyok a tulajdonos, én, nem más,...de nem vót nekem semmilyen balesetem. Sose vót, semmilyen balesetem. Beszélnek bolondokat az emberek. Na.
Nem vótam itthun, az vót. Az vót, na. Most meg, kerestem vóna a tanyát, hogy hazamenjek, de nem találom. Semmi se ösmerős, akármerre nézek. Eltévedtem valahogyan, - és sehogyan se találok oda. A lábomat is lejártam már tisztára, de akkor se.
Mit mond fiam? Mit gondul, merre menjek? Jaj, merre menjek, mit csináljak? Mit gondul, mit csináljak? Nem bírom má a lábomat...-
A fiatalember, pár pillanatig szótlanul dobolt a műszerfalon, aztán kiugrott a kocsiból. Sajnálkozva mérte végig az öregembert, majd, kinyitotta a kocsiajtót.
- Szálljon be Papa, odaviszem, elviszem én magát a bekötőútig, onnan meg odatalál.
- Még soha életemben nem ültem autóban fiam, azt se tudom, hogyan köll...-
- Pont úgy, mint egy széken, Papa, pont úgy. Na, tegye csak be magát szépen.
- Üljek be?... Nem tudom én azt megfizetni magának fiam, nincsen énnekem pénzem....-
- Nem is azért Papa, el se fogadnám...-
- Üljek be, azt mondja? Levegyem a cipőmet fiam? Le?
- Jaj, dehogyis, dehogyis vegye le, ... - nevetett a fiú, - vittem én ebben már lószart is, zsákban. Dehogyis vegye le, Papa...-
- Lószart?...Lószart?...Hát akkor, Isten nevében,... Isten nevében...- sóhajtott az öregember, és keservesen beszuszakolta magát a kocsiba.
A fiatalember becsukta az ajtót, megkerülte a kocsit, a helyére pattant, és indított.
Egy darabig nem beszélgettek.
Az öregember előregörnyedve, kiguvadt szemekkel nézte az utat.
Se látott, se hallott. Mintha futva menne, úgy hagyták el a fákat. Pont úgy. Nem győzte csodálni. Egy pillanatra minden mást elfelejtett.
Ez, jó volt, ...ez, jó, - de összeszoruló szívvel állapította meg, - hogy most se tudja, hol vannak. Most se ösmerős semmi.
Semmi, de semmi.
Aztán a fiú megkérdezte:
- Hány éves Papa?
- Én? Én-e? Hány éves is vagyok?...- töprengett el, - hány éves is lehetek?... Az előbb, még tudtam, - gondolta, - az előbb, még pontosan tudtam, de most nem tudom. Sehogyan se jut eszembe. Sehogyan se. Talán, ki tudnám számittani, ha tudnám, hogy mit írunk most. Milyen esztendőt írunk?...de azt se tudom. Talán nyócvan. Mongyuk, hogy nyócvan. Annyi, má biztos megvagyok,... vagy nem...- mondta végül.
A fiú, csak rábólintott.
- Szép kor...-
- Háááát...-
- Szép...-
- Isten a tudója...-
Aztán, már nem beszéltek.
Egy fél órát mehettek még, vagy annyit se, - szép csendben, - amikor a fiatalember lassított, és félreállt az út szélére.
- Hát, itt volnánk Papa, ez az. Ez az út visz be a Kugli-tanyára. Biztos benne, hogy oda akar menni? Egész biztos?
- Hát persze, hogy oda akarok menni. Biztos hát. Oda, de oda ám. Az, az én tanyám, az enyim, az én birtokom.
- Hát nem tudom, Papa, nem tudom. Lakik ott valaki egyáltalán?...-
- Hát persze, hogy lakik, már hogyne lakna,...-
- Hát, nem tudom Papa, nem tudom. Ezt mondtam én magának, látja?... Itt volt az a szörnyű baleset a kamionnal, amikor hárman is meghaltak egyszerre, nézze, itt van még a nyárfa is, aminek nekimentek. Látja? Jól lekaszabolták...-
- Látom fiam, látom én a nyárfát, látom, de a balesetrül nem hallottam...-
- Pár éve volt...-
- Pár éve se hallottam...-
- Hát, nem tudom,...nem tudom,...kiszáll itt Papa? Biztos, hogy kiszáll?
- Kiszállok fiam, persze, hogy kiszállok. Azér gyüttem.
Aztán, kiszállt, tényleg kiszállt, - könnyebben, mint be, - és hálálkodva köszönte meg, a szívességet, hogy a fiú hazahozta, Isten tartsa meg a szokását, jó gyerek lehet ez.
A fiatalember, aggódva nézte az összetört, megfáradt öregembert, - de nem szólt.
Csak kezet fogtak, - aztán a fiú megfordult az autóval, és tovább ment.
Lassan ment, nagyon lassan, - és sokáig nézte még az öregembert a visszapillantóból. Hátha meggondolja magát. Hátha. De az, úgylátszik, nem gondolta meg magát.
Rossz érzés maradt benne, - nyugtalan volt, de ment tovább.
Az öregember pedig, - kissé meggörnyedve, - állt az út szélén, és integetett.
- Isten álgya,... Isten álgya, ...Isten megálgya,...- mondta halkan - aztán, csak integetett.
Addig integetett, ameddig csak látta az autót. Meg még egy kicsit tovább is. Azután is, - amikor már nem látta.
Csak állt az út szélén, magára maradva, - és integetett. A kezével is integetett, meg a kalapjával is.

Aztán, nagy sóhajjal, meg nagy elhatározással kilépett a cipőjéből, belefűzte a cipőkötőt és összekötötte vele a cipőket, - aztán úgy vitte a kezében.
Már nem köll a lábára semmi. Minek? Otthun van. Ugye?...Otthun.
Bár, - nem volt ösmerős semmi, itt se, az igaz. Még az út se, - a bekötőút se. Az se.
- Nagyok a fák, azér, - gondolta, - az utat meg benőtte a fű, mintha sose járna rajta senki...-
Nem volt ösmerős az út. Nem. Mégis elindult. Csak ment befelé, csak ment.
A langyos fű, szinte simogatta a talpát, és az elgyötört lábait.
Csak ment, csak ment.
Közben nézelődött, és töprengett.
Nem volt ösmerős semmi. Nem. Hiába.
Az út melletti földek, parlagon hevertek, magas, száraz gaz verte föl, alatta meg nőtt a friss.
- Nem ilyen vót ez, - gondolta, - nem ilyen, nem ilyennek emlékszem rá....-
Azért, csak ment tovább.
Ment, ment,... - és egyszercsak, váratlanul meglátta az égnek meredő gémeskutat. Nagyot dobbant akkor a szíve. Nagyot. Mert azt, - megösmerte.
Aaaaz, - nem volt más. Olyan volt, mint régen, - pont olyan.
Legszívesebben futásnak eredt volna, hogy minél hamarabb hazaérjen.
- Haza!...Haza!...Haza!... - száz öröm rohanta meg hirtelen. Majd elöntötte a nyugalom is. Valami végtelen nyugalom.
- Hazatalált. Végre, hazatalált! Itthon van. Igen. Már biztonságban van. Igen. Itt, már semmi rossz nem történhet vele...-
Elejtette a cipőjét, de nem hajolt le érte, - futni kezdett a tanya felé.
Azt hitte, fut, - de nem tudott már futni, - csak a lelke szárnyalt.
A lelke, pár lépéssel előtte járt, - mert a testét lehúzta a fáradtság, és a fájdalom.
Amikor közelebb ért, nem hitt a szemének.
Pillanat alatt torkon ragadta a fájdalom, meg a rémület..
Nem volt itt senki, nem lakott itt senki, - még a kutya se jött ki eléje.
Nem, - nem lakott itt senki.
Az udvart felverte a gaz, - a ház pedig, tárva-nyitva állt. A következő pillanatban rájött, hogy miért, - mert nem volt rajta ajtó. Nem volt rajta a konyhaajtó.
Felpillantott a háztetőre, és megintcsak nem hitt a szemének, mert a háznak, - nem volt teteje. Vagy alig valami.
Aztán balra nézett, - arra volt az istálló, - annak se volt se ajtaja, se teteje.
- Úrjéééézus...- nyögte, aztán belépett a házba.
Akkor azt hitte, hanyatt vágódik, ijedtében. A ház üres volt, és teljesen élettelen.
A valamikori konyha közepén, tűzrakás helye látszott, - elszenesedett, kormos fadarabokkal, és hamu, hamu mindenütt.
A bútorokat, - az asztal és pár szék kivételével, - felaprították és eltüzelték. Itt. Itt, a konyhában. Pont itt. Látszottak a darabjai.
Különben, - üres volt a ház. Nem volt benne senki, és nem volt benne szinte semmi.
- Ó te Isten!!...Ó, te Isten!!...Hogyan csinálhattad ezt énvelem?!!...hogyan?!...- ordított fel gondolatban.
Aztán, összetörve, megroggyanva, remegve és sírva, - végigjárta a házat, az udvart, és az egész portát.
Nem hitt a szemének.
Csak állt, és értetlenül nézte a kihalt, pusztulófélben lévő tanyát. A birtokát. Nem értette ő ezt.
Szívét, lelkét összeszorította a fájdalom. Az egész élete dőlt itt romba, nemcsak a tanya. Az egész élete.
Hiába tartotta volna vissza, kitört belőle, és rázta a zokogás.
Fel nem foghatta, hogy mi volt itt, mi történt, mi történhetett?
De, nem sokáig töprengett rajta. Feladta.
Most feladta.
Nincs mit tenni. Már, nincs.
Vége.
A ház meghalt, a tanyának vége. És, - neki is vége van. Tudta, hogy vége.
Egy napot se, egy percet se tovább, - annyit se akart már élni, mint egy szemvillanás.
Minek?
Visszavánszorgott a házba, és kihúzott egy rozzant széket a konyhaajtó elé. A konyhaajtó elé, - ami már nem is volt.
Az úttal szembe. Pont.
Mint régen.
Pont.
Aztán, - az éhségtől, a szomjúságtól, a fáradtságtól, és a szörnyű megrázkódtatástól, teljesen elgyengülve, - rárogyott.
Egy darabig csak bámult maga elé, aztán már csak ült. Nem bámult sehová, nem nézett sehová.
- Imádkozni kellene,.... - gondolta - akárhun is van az Isten. Ha van.
Imádkozni kellene. Igen. Imádkozni kellene, - de elfelejtettem, hugyan van az imádság. Azt is elfelejtettem.
Aztán, csak mondta, - végtelenül megtörten, akadozva, - mondta azt, ami eszébe jutott.
- Ki vagy a mennyekben,... kivagy a mennyekben.... Kivagy. Miatyánkisten kivagy a mennyekben, kivagy a mennyekben, kivagy a mennyekben...Te ott vagy én meg itt vagyok, és sehugyan se jut eszembe, hogy mit is akartam mondani, pedig az előbb még tudtam, mostmeg már nem tudom.
Miatyánkisten , kivagy a mennyekben... kivagy, ..ki vagy...-
Arcán végigfolytak a könnyek, - és a testét újra és újra megrázta a zokogás. Feladta.
Feladta.
Igen.
Elmenni készült.

Később, felemelte még egyszer-kétszer a fejét, és az utat bámulta.
Azon az úton egyszer jött valaki. Igen. Jól emlékszik rá, - pedig régen vót. Most nem. Most nem jött senki.
Nem volt az úton semmi, és senki, csak a gaz, - de bámulta. Bámulta mégis.
- Semmi se ulyan, mint régen,...- gondolta, - semmi.
Régen, - gyerekkorában, - az anyjával ültek itt egy széken esténként. Akkor is az utat nézték.
Az apját várták, aki a háborúban odaveszett.
Odaveszett, igen, - de ők, az anyjával, mégis hazavárták rendületlenül. Nem hitték el, hogy meghalt. Hogy sohasem jön már vissza.
Nézték az utat esténként, - sőt napközben is, ha lehetett - és várták.
Hiába jött meg a papír, hogy meghalt, - ők nem hitték el.
Mindennap várták továbbra is.
Nézték a napnyugtát, meg az utat, és imádkoztak. Mindennap. Igen. A konyhaajtóbul. Igen.
Nézték a napot, ami mindennap az út végében bukott le. Pont ott. Igen.
És mindennap csodaszép színekkel, és fényekkel borította be őket, és
mindennap megölelte a szegényes tanyát, - a Kódis-tanyát, - meg az életüket. Igen.
Mindennap elköszönt, - és mindennap visszajött. Igen.
Mindennap más volt, és mindennap elgyönyörködtek benne az anyjával, - közben, pedig mindennap imádkoztak. Az apjukért, akit hazavártak.
Ha nem volt napnyugta, mert felhős volt az ég, - akkor az eget nézték, meg a felhőket. Meg az utat.
Meg imádkoztak. Mindennap.
Télen, nem ültek ki.
Télen, a konyhaablakból lesték a napot, vagy az eget. Akkor is más volt, akkor is szép volt, - és akkor is imádkoztak.
Aztán, a feleségével is ezt csinálták később. Nézték a napot, amikor lehetett, - ha nem vót dóguk, - meg, imádkoztak.
Aztán meg a fiával, ugye, - amikor a felesége meghalt, - de akkor már nem imádkoztak.
Magukra maradtak, és szomorúak voltak. Nem tudtak imádkozni.
De azért a napnyugta, az szép volt a konyhaajtóbul, akkor is, igen, - sose teltek be vele.
Most aztán vége. Most, vége. Nem lesz több napnyugta.
Mégegyszer, már nem látja meg.
Vége.
Ma elmegy,... el innen, el... - és soha nem jön vissza. Soha.
Csendesen sírdogált, és a kezefejével törölgette a könnyeit.
- Vége... Vége van.... - mondta gondolatban, - Nincs itt senki, és semmit se tehetek. Napnyugta sincs. Az is, hová lett? Semmi nem ulyan, mint régen. Öreg vagyok, az a baj. Elmennék én innen Tehozzád Uram. Tehozzád, mert oda kívánkozom,...Tehozzád, mert máshol nem nyugodhatom...-
Sokáig ült még összetett kézzel a ,,konyhaajtó" előtt, ami nem is volt, - egy rozzant széken. Aztán felemelte a fejét mégegyszer, és arcát az ég felé fordította. Olyan közel volt. Olyan közel volt az ég.
Már nem nézett máshová, csak oda. Az ég felé.
Már nem is látott mást, csak azt, - csak az eget.
Istent se látta, - pedig nagyon szerette volna.
- Hozzád kívánkozom...- sóhajtott újra - Hozzád kívánkozom Uram.
Miatyánkisten kivagyamennyekben,... ki vagy, ki vagy...-
Múltak az órák.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten...elmennék innen...-
Már nem sírt, a teste-lelke elcsendesedett.
Csak ült, csak ült.
Sokáig ült még, - égre néző arccal, mozdulatlanul.
Nem lázongott már, nem kért, nem fohászkodott, nem sóhajtozott, és nem is könnyezett.
Csak ült, mozdulatlanul.
Csak ült.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten...-
És akkor, pár pillanatra, - csak pár pillanatra, - hirtelen és váratlanul kiviccsant a nap a felhők közül.
Kiviccsant, bíborba borította a romokat, - és bíborba borította, megölelte, körülölelte a magányos öregembert is.
Pár pillanatra.
Csak pár pillanatra.
Aztán, eltűnt megint a bíborfényeivel, -... de vele, szárnyra kelt
akkor, és felröppent a magányos öregember lelke is.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten,...ki vagy a mennyekben, ...ki vagy, ...miatyánkisten, ki vagy a mennyekben, ... a mennyekben...- motyogta még.
Már nem volt ott.
Felröppent.
Már úton volt,...már úton volt, ...- fel, ...fel, ...fel a magasba.
Már úton volt...
Szállt, ...szállt,... magasan szállt , ...szállt a lelke,... szállt, ...- szállt, hazafelé.



VÉGE








 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Ha lemegy a Nap...( III. rész
  2011-01-09 13:16:05, vasárnap
 
 
B. Molnár Márta: Ha lemegy a Nap...( III. rész )
Elbeszélések.


A SZOMORÚSZEMŰ IZABELLA...

Izabella csendes volt, hallgatag.
Mindig az volt.
Csak hallgatott,....csak hallgatott, ...ránk nézett néha, - aztán ,,dolgozott" tovább. Nem lehetett tudni, hogy mit. Ő azonban, tudta.
A kezében nem volt semmi, - de kötött.
Máskor pedig varrt.
Néha megállt, elnézett a messzeségbe, - aztán, varrt tovább.
Egészen addig, amíg megbökte az ujját a tűvel, akkor hirtelen bekapta, és szopogatta. Aztán, megnézte az ujját, - ha már nem vérzett, akkor varrt megint tovább.
Néha úgy, mint egy profi szabó. Nagy lendülettel, messzire kihúzta a tűt, mert hosszú cérnát fűzött bele.
Gondosan, egyenletesen, kaszált a kezében a tűvel. Csendben, csak a munkára figyelve, szótlanul.
Most éppen nem varrt. Most, kötött.
Most éppen, - kötött.
Igen. Szegény.
Néha eltartotta a munkáját magától, hogy távolabbról is megszemlélje, - majd félrehajtott fejjel is megnézte, - aztán, sebesen kötött tovább.
Szinte, hallani lehetett a kötőtűk csattogását.
Amikor fonalat tekert az ujjára, olyankor mindig megállt egy-két pillanatra, ilyenkor ránk nézett, - majd kötött tovább. Tovább.
Sebesen kötött tovább.
Azt mondják, - bolond volt. Csendes bolond.
Hát, nem tudom, - nem is tudom. Nem hiszem, hogy bolond volt.
Vagy, nem ,,úgy".
Talán, csak csendes volt, hallgatag, nagyon hallgatag, - de talán nem volt bolond.
Volt egy világa, - egy saját világa, ahová elmenekült.
Elmenekült, mert nem tehetett mást.
- Az semmi,... - szólalt meg egyszer, amikor Borika nénivel éppen, egy szomorú eseményt idéztünk fel, -...aaaaz semmi. Aaaaz, semmi, ha mondom. Semmi....-
Nem mondott mást. Ránk nézett tűnődve, - de hallgatott.
Aztán, egy borongós, téli délután, - nem sokkal karácsony előtt, - váratlanul megszólalt:
- Elmondok maguknak valamit. El. Elmondok,...úgyis mindegy már. Én, nem is vagyok magyar. Én aztán nem. Én csak menekült vagyok. Egész életemben az voltam. Menekült. Egy semmitelen senki. Az apám szerb volt, az anyám meg sváb.... Igen. És, menekültünk. Igen...-
Hirtelen, elhallgatott. Ölébe ejtette a kezét meg a kötőtűket, és sokáig messze nézett. Nagyon messze.
Eltűntek a falak, eltűnt a szeretet-otthon, és eltűnt az idő.
A múlt bukkant fel, a messzi múlt, minden fenyegetésével, minden félelmével, minden rettenetével. De ő,.... nem volt benne, nem. Nem, Ő, kívülről nézte. Ő, elmenekült.
Nem volt benne, nem.
Azok, ott, - menekültek. Igen.
De nem,... nem ő, és nem ők,... nem. Jaj, nem.
Menekültek.
Igen.
Csillagtalan, komor, sötét éjszaka volt akkor.... Szellő se rebbent, - és vágni lehetett volna a parton a csendet.
Sehol egy ház, sehol egy pislákoló fény, - és sehol egy lélek. Mintha, egyedül lettek volna a világon.
Mégis, - aggodalom szorította össze a szívüket, és görcsbe rándult a gyomruk a félelemtől. Mert nem lehetett tudni, hogy ki bújik meg a parton, a bokrok, vagy fák mögött.
Nem lehetett tudni, hol állnak lesben a partizánok.
Egy farönkön úszott a család, a sebes sodrású folyón, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé.
Menekültek.
Menekültek a biztos halál elől, a bizonytalan jövő felé.
A sváb asszony, aki veszélyben volt, a szerb férfi, - a szökött partizán, - és a két pici gyerek.
A férj ült elöl a rönkön, a lábával irányította azt, és a kezével evezett.
- ,,Csak csendben,... csak csendben,... hogy a víz ne csobbanjon, ...jajszó ne hallatsszon,... és senki meg ne hallja.... Senki meg ne hallja. Jaj,... - senki meg ne hallja...."
Mert akkor vége, - akkor meghalnak.
A férfi mögött az asszony ült, karjában a pici lánnyal, - aki akkor 5 éves lehetett. A kislány, anyja nyakába kapaszkodva, csendesen sírt. Az asszony, rémülten csitítgatta, miközben a másik karjával hátranyúlva a derekába kapaszkodó 6 év körüli kisfiát ölelte magához. Az is sírt.
- ,,Ne sírj, ne moccanj, - súgta hol az egyiknek, hol a másiknak, - ne sírj, ne moccanj,... ne mozdulj, mert akkor meghalunk..."-
Vitte őket a folyó.
Vitte.
- ,,Ne sírj, ne moccanj,..."-
Messze volt még a part.
- ,,Ne sírj,...ne moccanj, ...ne sírj, ... Istenem,...ne sírjál, ne sírjál,,"...-
Messze volt még a part.
Igen.
Nem lehetett látni, - mert a part, valahol a sötétben, a végtelenben volt.
Az asszony, csak a térdével tudott kapaszkodni.
A térdével szorította a rönköt, mert mindkét karjával, és minden erejével a gyerekeit ölelte, azokat tartotta moccanás nélkül, - mert ha megbillen velük a rönk, és vízbe hullanak, akkor vége.
Magával viszi őket a hideg, fekete, sebes sodrású folyó.
Sokszor dobta meg a rönköt a hullám, az örvény, és még sokáig hányódtak-vetődtek a folyón, - a vacogással, rémülettel és halálfélelemmel teli sötét éjszakában, -... aztán, váratlanul meglátták a túlsó part körvonalait.
Majd nem sokkal később a sodrás, kidobta őket a partra.
A rönk, egy sziklának ütközött.
A férfi leugrott róla, és megvetette lábát a parti kövek között. Elkapta a rönköt és megpróbálta megtartani, - de az, nagy erővel kiperdült a kezei közül, és elszabadult.
Az asszony azonban, abban a pillanatban, karjában a gyerekekkel, - leugrott a vízbe, és elkapta őket a férj.
Egy pillanatig összekapaszkodva álltak, - aztán, a kövekbe és a parti fák gyökereibe kapaszkodva, vonszolták magukat és a gyerekeiket tovább.
Mindig tovább.
Egy alacsonyabb résznél aztán, végre elérték a partot.
Lábuk még a vízben volt, de ráborultak az éppenhogy elért földre.
A földre.
A földre, az istenáldotta földre.
Megmenekültek.
Ölelték a földet a fél karjukkal. A másikkal meg, a gyerekeiket.
Ölelték a földet. Igen.
Megmenekültek, itthon voltak.
Nem volt semmijük, és senkijük, se házuk, se hazájuk, - de itthon voltak.
Mégis, - itthon voltak. Ezt érezték akkor.
Hideg volt. A lábuk, szinte lefagyott, - de földet ért. Érezték alatta a földet. Igen.
És ez, annyi viszontagság után, leírhatatlan érzés volt.
Hazataláltak. Hazát találtak.
Sírva ölelték a földet, - a sváb asszony és a szökött szerb partizán.
Ölelték a földet, az áldott földet, az istenáldotta földet, az áldott magyar földet, ahol partra vetette őket a sors. Meg a víz.
Elöntötte őket akkor a hála.
Ez a föld, a kezét nyújtotta feléjük, - gyökereket adott eléjük, amiben megkapaszkodhattak, - és köveket, sziklákat adott eléjük, amin megvethették a lábukat.
Ez a föld, - aztán önmagát adta támaszul.
Megmenekültek, - itthon voltak.
A föld, az istenáldotta föld, ... a part, ... a rév...- Az élet.
Mögöttük, a végtelen, fekete éjszaka, a sebes sodrású folyó, - és a halál....-
Itthon voltak. Itthon voltak, igen. A szerb férfi, a sváb asszony és a két pici gyerek. Itthon voltak. Hazataláltak.
Igen, - annyi viszontagság után, hazataláltak.
Haza....-
Haza?...

A szomorúszemű, madárcsontú, törékeny kis öregasszony, sebesen kötni kezdett újra. Szeméből, peregtek a könnyek, megállíthatatlanul.
Elhallgattunk.
Elhallgattunk, - és néztük őt.
Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy miért sír.
Néztük ,,Szomorúszemű Izabellát", aki a múltjába merült, és továbbra is messzire nézett, - miközben dús patakokban folytak az arcán a könnyei.
Szállingózott a hó, varjak telepedtek éktelen rikácsolással az ablak alatti kopár fákra. Egyébként, csend volt.
Csend...-
- Nem sokkal karácsony előtt történt, ...- folytatta Izabella, - ...nem sokkal karácsony előtt. Akkor történt, igen. Akkor. Akkor volt. Igen. Menekült egy család, Szerbiából, Istenem.... Mert, muszáj volt menekülni, azért. Nem másért. Megölték volna őket, ha ott maradnak. Hát, menekültek. Magyarország felé,...igen. Volt velük egy kislány is. Igen. Az Iza....-
Elhallgatott, és letette a kötését is.
Csend volt sokáig, aztán megint megszólalt:
- Én voltam az a kislány, az anyja ölében, én voltam az. Az Iza. Én. Bár, ne én lettem volna az. A partról, egy tanyára vetődtünk akkor, teljesen összefagyva, és ott, befogadtak minket. Enni adtak nekünk, melegszobát adtak, meg meleg ruhát. Hanem, - sírt fel hangosan, - ...az édesanyám, az én édesanyám, a sváb asszony, nem sokkal később meghalt tüdőgyulladásban, az Édesapám meg, fölakasztotta magát.
Minket, - a testvéremet meg engem, ott tartottak a tanyán, mert kellett a dolgos kéz. Nem másért. Csak azért. Volt ruhánk, meg ennivalónk. Igen. Más aztán nem volt. Nem. Csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Én aztán, ott is maradtam egész életemben, - mert,...hová mehettem volna ugye? Hová?....Nem volt nekem senkim. Hanem a testvérem, az, nem. Az, nem maradt ott. Nem.
Az kikötötte a legszebb lovat az istállóból, és megszökött. Aaaaz, - világgá ment. Sose nem jött többet vissza. Hiába vártam.
Mert én vártam őtet. Mindig vártam, - de sose nem jött vissza. Sose.
De én? Én, hová mehettem volna? ...Hová? Nem vót nekem senkim, meg aztán, az adósság, ugye? A ló,...- azt le köllött dolgozni, ugye? Így aztán, nem mehettem sehova. Ottmaradtam egész életemben, hogy ledógozzam a lovat, amit a testvérem elkötött. Meg azért, hogy fő ne jelentse a gazda a testvéremet.
Egész életemben dógoztam érte,...azért a lóért. Meg a testvéremért.
Nem is volt nekem más életem, csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Szeretni kellett a gazdát ugye, de én, nem szerettem. Nem volt az élet. Nem. Akárki, akármit is mond, nem volt az.
Jobb lett volna, nekem, ha elkap, és magával ragad a sötét, hideg folyó.
Én mondom, jobb lett volna nekem, meg a családomnak is, ha sose érünk partot, ...én mondom, jobb lett volna, ha a folyóba veszünk.
Becsapott bennünket az a part, és az a föld. Becsapott bennünket, igen, ...és jobb lett volna, ha a folyóba veszünk....-



A POKOL TORNÁCÁN

Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb fájdalma, a legszörnyűbb élménye, és a legnehezebb keresztje.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, sokkal nagyobb terhet, és nehezebb keresztet cipel.

Egyszercsak, a Róza néni is mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb.

- Az Édesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Édesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán. Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Édesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Édesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Édesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Édesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig. Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak valamit.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, - aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan borzasztó hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Édesapámmal, nem azért, mert muszáj volt.
Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott, hogy ,,megfagyunk Idesapám, meglássa", - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már végleg nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt.
Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna! Bár, ne!
De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? - kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk...- mondta Édesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk...-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk...-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el. Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket...-
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, az meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. A testvérem, az nem.
Őt is szívesen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen. Az volt a baj.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, ...a pééz, ...azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen...-
Aztán, jót nevettek ezen.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak. Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan.
Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni. Ki kellett neki menni.
Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj, míg elalszanak, aztán akkor. Addig fend meg a kést...-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni.
Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni.
S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt. Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban.
Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra. Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Istenre kérem, segítsenek, ...megölik az Idesapámat...-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki. Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg jöttek is azonnal. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták...- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose. Jó ember vót. Az Idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még haló porukban a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve.
El is ítélték őket. Börtönbe kerültek.
A pénzt is megtalálták, és vissza is kaptuk, - de az Idesapámat, azt nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, gyilkosok meg kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...Nagy az ország, ugye? Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? ...Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,... és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké!...Ámmen! ...Ámmen...Ámmen...! -



AZ, SEMMI...

Anna néni, éppen bent volt Borika néniék szobájában, amikor látogatóba mentem hozzájuk
Egy beszélgetés közepébe toppantam be. Leültem Borika néni mellé, és csak hallgattam, csak hallgattam, - egyre dermedtebben.

- Hát, mindenkinek megvan a maga keresztje, igen, - lehet mondani, -
az biztos. Aztán, mindenki azt hiszi, hogy az övé a legnehezebb.
Pedig az mind semmi, - mert az enyim, a legnehezebb. - mondta Anna néni.
Aztán, eltűnődött egy kicsit.
- Igen. Ez így van. Én mondom, így van...Egy este, hiába melegítettem az uram vacsoráját, újra meg újra. Hiába vártam, nem jött haza szolgálatból, pedig pontos ember volt. Mindig pontosan jött haza. Amikor aztán nem jött, tudtam, hogy baj van. Tudtam, ...tudtam. Éreztem én. Le se feküdtem, csak vártam, csak vártam, de hiába, nem jött.
Tudtam én, hogy baj van. Tudtam. Tudtam. Tudtam én.
Hajnalban aztán, csöngetett a rendőrség. Hozták a hírt, hogy az uram meghalt. Hazafelé tartott ippen, a Szalasztó utcán lefelé, - amikor hátba szúrták. Mögéje lopakodott valaki, és egyszerűen hátba szúrták. Az Uram pedig, azonnal meghalt. Azon nyomban.
Később kiderült, hogy véletlen volt. Nem őt akarták leszúrni, hanem egy másik vasutast, akinek ippen ulyan kabátja volt. De engem ez már nem vigasztalt. Meghalt az uram. Meg. Csak úgy véletlenül. Tévedésbül.
Egyszerűen meghalt azért, mert összetévesztették valakivel. Csak úgy egyszerűen. Hallottak már illyet? Hallottak?
Jó ember vót az uram, tisztességes, rendes ember, a légynek se ártott soha. Aztán mégis, egyszerűen leszúrták, mint egy disznót, csak úgy.
Én meg itt maradtam 7 gyerekkel özvegyen, ...igen, - de tisztességgel fölneveltem őket egymagam.
Kenyeret adtam a kezükbe, és taníttattam őket. Igen. Kínkeserves életem volt, - mondhatom, - mindent egymagam csináltam, - de megadtam a gyerekeimnek mindent, amit csak lehetett.
Aztán, mosmeg látják, ugye? Itt maradtam magamra, vénségemre, ugye?
A gyerekeim, amikor már lehetett, külföldre mentek mind, ...én meg, - itt maradtam. Egyedül.
Amikor a gyerekeim, világgá futottak, majd összeszedték magukat, hívtak engem is látogatóba egyszer-kétszer hozzájuk, de nem mentem el. Aztán már nem hívtak. Aztán, már nem is jöttek. Aztán már nem is írtak. Remélem, jól megy a soruk. Nagyon remélem. Isten adja, hogy úgy legyen, hogy jól menjen.
Csak egy gyerek maradt velem, - a legkisebbik fiam. Az, aki mindig velem volt. Nagyon kicsi volt még, amikor meghalt az apja, nem is igen emlékezett rá. Ez a fiam mindig velem volt. Mindig, igen. A legkisebbik kisfiam, az, igen. Az, nem ment el. Az, velem maradt.
Aztán, egy napon, se szó se beszéd, - elvette az Isten.
Azt az egy fiamat, azt az egyetlen szem fiamat is elvette tőlem az Isten.
Nagy volt már, és vitorlázni ment a barátaival, én meg elengedtem. Ki gondolta volna? ...Ki?...Hogy ez lesz belőle...-
Én, nem, az biztos.
Vitorlázni mentek a Balatonra, és elkapta őket a vihar. Igen.
Tudják maguk, hogy milyen a vihar a Balatonon? Félelmetes. Lehet mondani, hogy félelmetes.
Elkapta őket a vihar. A vitorlás felborult. Akkor, azok, a többiek, mind kiúsztak, mind a hárman partra úsztak, a fiam meg nem. Pedig jó úszó volt. Jó. Lehet mondani.
Azt gondoltam én akkor, amikor szóltak, hogy nincs semmi baj, nem lehet baj. Jó úszó volt az én fiam, lehet mondani, - kiúszott az. Ki.
Én, tudom.
Talán máshol jött ki a vizbül partra, - gondoltam, - és elmentem elejbe. Aztán csak kerestem.
Kerestem mindenhol, de nem volt.
Akkor, hívogatni kezdtem. Hívogattam, szólongattam, az én édes fiamat, az én édes gyerekemet. Hívogattam, - de nem válaszolt, - és nem jött elő.
Nem jött ki a partra, nem volt ott.
Egy hétig kerestem őt. Egy hétig rohantam a parton Gyenestől Berényig, mindennap, oda-vissza. Oda, meg vissza. Oda, meg vissza.
Egy hétig kerestem az öbölben, meg mindenhun, de nem lett meg.
Egy hétig sírva, meg sikoltozva kiabáltam a kisfiam nevét, a parton, - de hiába.
Nem lett meg.
Egy hétig kerestem, kutattam mindenhol, a nádas szélén, meg a parton is, meg minden bokorban.
Aztán, egyszercsak megtaláltam. Ott volt. Gondolják el, - megtaláltam.
A nádas szélén, a kövekhez csapdosták a testét a hullámok. Kidobta a Balaton.
Holtan.
Igen.
A kisfiamat, az én drága gyerekemet, az én gyönyörű kisfiamat. Azt.
Kidobta a Balaton.
Igen.
Elvette, - de nem köllött neki.



ÚJRAKEZDÉS...

Azt gondolom, hogy régen a falvakban, - a mi falunkban is, - a családokban, emberségesebb volt az élet, és emberibb volt a halál is.
Ma, közömbösebbek az emberek egymás iránt.
Mintha mostanára megcsappant, vagy kiveszett volna belőlük az együttérzés, és az emberség.
Vissza kellene állítani valahogyan a régi értékrendet, hogy az élet, - élhetőbb legyen.

Meg kellene ismertetni, tanítani, az emberséget és az együttérzést a gyerekeinkkel is újra, mert legfőképpen belőlük veszett ki, - vagy valamiért, mintha nem is lett volna bennük sohasem.
Nem akarunk ,,érezni" mostanában, pedig, nem mindegy, hogy hogyan élünk.
Viharos gyorsasággal múlik az élet, a miénk is, - fogy az időnk, - s egyszercsak oda jutunk, ahová az elődeink. Pont oda, - ha egyáltalán megérjük.
Egyszercsak elkezdünk visszafelé nézni, mert előre már nem lehet. Előttünk semmi sincs, - csak a bizonytalanság, és a halál. Vagy a betegség és halál. Vagy a legteljesebb nyomorúság, és a halál.
Gondolni kellene erre is, - legfőképpen azoknak, akik ma még fiatalok, és gyerekeket nevelnek.
Gondolni kellene arra, hogy milyen gyerekeket nevelnek. Arra is, hogy milyen példát látnak a gyerekek maguk előtt.
Gondolni kellene arra is, - hogy ha a szegény öreg nagypapát, nagymamát, déd-mamát, vagy magányos nénikét a hátralévő rövid kis idejére bedugják egy kórházba, vagy elfekvőbe, vagy az öregek otthonába, szociális otthonba, - akkor, jó esély van arra, hogy rájuk is ez a sors vár majd egyszer.
Ezt látták a gyerekeik, - ezt kapják vissza.
Nem volt idő a mamira, a nagyira, vagy a keresztapára, - de nem lesz majd rájuk sem.
El kellene ezen gondolkodni.

Öreg fát, nem lehet átültetni.
Azt gondolom, hogy az idegen környezet, és a család, a szeretteik hiánya, sokkolja a családból kiebrudalt öregeket. Lehet az új környezet akármilyen jó, - a megszokottat nem pótolja, és valójában talajavesztetté, otthontalanná válnak.
A szeretetotthon, sosem válik igazi otthonná.
S lehetnek akármilyen kedvesek, jók, gondosak az ápolók, gondozók, - a családot nem képesek helyettesíteni.
A változást, szinte mindenki mély megrendüléssel, fájdalommal és végtelen szomorúsággal viseli.
Nem kellettek senkinek.
Ez az igazság.
Van, aki ebbe testileg-lelkileg belerokkan, - hiszen, senki sem így képzelte el élete utolsó éveit, hónapjait, vagy napjait.

Az idős gondozás, ami, lássuk be, nem az állam dolga, - hiába zúdítanánk a nyakába, - hanem a miénk, rengeteg múlik a családon, a család hozzáállásán.
Legyenek bármilyen elfoglaltak, legyenek bármilyen szegények, éljenek bármilyen kis lakásban, vagy kulipintyóban, - ne hagyják, hogy a szeretteik, magukra hagyva, elhagyatva, szomorúan haljanak meg egy kórházi ágyon, vagy egy szociális otthonban.

A napokban, hallottam valahol, talán a TV-ben, vagy a rádióban, hogy mostanában, már arra is kiképeznek kutyákat, - alighanem Japánban, (...hol máshol ugye?...) - hogy magányos öregeket segítsenek.
Nagyon szomorú azonban a tény, hogy ezeken a magányos, magatehetetlen öregeken, - már csak az állatok segítenek. Az emberek, nem.
Az állatok segítenek, az állatok törődnek velük, és az állatok szeretik őket, - akikben több az ,,emberség", mint a közeli hozzátartozókban.

Sokszor hangzik el a figyelmeztetés, de nem jut el igazán a tudatunkig: hogy a magyarok száma folyamatosan, egyre csökken. A lakosság elöregszik, a társadalom széthullik, - az idősek pedig magukra maradnak.
A mai szociális intézményrendszer hiába is erőlködik, nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat, családokat, - pedig igen nagy szükség lenne rá.

"Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek családban, közösségben.
750 ezer azoknak az idős embereknek a száma, akik párban élnek, - és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él..."
Igen, de, - hogyan?!...-
Ki figyel oda rájuk?

Az Öregek Otthonában, - az ,,otthonban", ahová sokáig látogatóba jártam a magára maradt takarítónéninkhez, - ismertem egy idős, szép tartású, nagyon zárkózott, méltóságteljes öregurat.
Csak köszönt. Nem beszélt.
Legfőképpen a hallgatásával, és a visszavonultságával tűnt fel.Nem barátkozott senkivel, - és vele sem barátkoztak.
Semmit nem tudtam róla, ahogy más sem, - csak azt, hogy magányos, nem látogatja senki. Soha nem panaszkodott, soha nem mesélt, - inkább olvasott, vagy magányosan sétált. Viselte a sorsát.
Nem adta ki magát, - és a hálátlan gyerekeit sem.
Aztán, egy következő látogatásomnál, - már ott sem volt.
Hazament.
A többiek, - elismeréssel, egyfajta csodálattal, és némi irigységgel beszéltek róla.

Kapott egy értesítést az Otthonban, hogy előkerült a kutyája, - és akkor, hazament. Igen.
Fogta magát, és egyszerűen hazament.
Sokan, meg volt botránkozva ezen, hiszen az otthonba bekerülni, nagyon nehéz volt, - vissza pedig szinte lehetetlen. Mégis hazament.
Haza, - a valaha jobb napokat látott, mára már roskadozó, elhanyagolt házába. Az volt az igazi otthona, nem a szociális otthon.
Már, nem volt magányos, nem érezte magát annak. Előkerült a kutyája. Ezért, - feladva mindent, - kiköltözött az öregek otthonából.
Tudta, hogy egyedül lesz, - azt is, hogy a kutyája, majd nem lesz képes arra, hogy adjon neki egy pohár vizet, ha beteg lesz, - ahogy arra sem, hogy lefogja a szemét, ha meghalt.
Tudta ezt, és számításba vette.
Mégis hazament, - mert, több mint egy év után, hazakerült a kutyája.
A kutyája, - akit nem hagyhat cserben, akit nem hagyhat magára.
A kutyája, akit elloptak, de visszatalált. Hazament hát ő is, - ha a kutyája hazatalált.

Tudta, hogy a gyerekei nem fognak jönni, ahogy eddig se jöttek, - de talán jön majd néhány levél. Ki tudja? Ki tudja?
Hazament hát.
Őt, cserbenhagyták, - de ő nem hagyja, nem hagyhatja cserben a kutyáját. A kutyáját, aki hazatalált, a kutyáját, - aki őhozzá talált vissza. Őmiatta, őérte.
Sok mindent megéltek együtt. Értették, és szerették egymást.
Biztos ad az Isten nekik együtt még pár szép napot.
Talán, hetet is, vagy hónapot, - mert az, jó lenne. Nagyon jó lenne.
Ki tudja?
Ki tudja?
Évet már nem, az biztos. Évet, nem.
Pedig, de jó lenne még egyszer, - csak egyszer legalább! - látni a barackfavirágzást tavasszal, a saját portáján. Otthon. Meg a hársét,... - a bimbós hársét a veranda ablak előtt. Igen, - azt nagyon szeretné.
Egyedül lesznek a kutyájával, igaz, - de nem baj.
Az se baj. El lesznek ők ketten abban a hátralévő kis időben, egyedül is. Nem szorulnak senkire. Meglesznek magukban. Nem baj. Értik ők egymást, meg szeretik is.
A gyerekei nem fognak jönni, az biztos. Eddig se jöttek, ezután se fognak, ki tudja, miért?
Ki tudja?...-... de nem baj, mindegy már az is.
Sokat gondolkodott rajta, különösen az utóbbi időben, de nem jött rá, hogy miért hidegültek el tőle a gyerekei.
Talán, valamit, nagyon elvétett egykor, - de hiába töprengett, nem tudta, nem jött rá, hogy mikor, és mit.
Talán, mindegy is erre a kis időre, - ahogy minden más, ez is mindegy már.
Vége van.
Vége van mindennek.

- Hanem, a barackfavirágzás,...az jó lenne. Az, nagyon jó lenne. Azt, még egyszer, csak egyszer legalább, szeretné látni.
Meg még a bimbós hárs, ugye,... - aminek az illata nemcsak az udvart tölti be, hanem az egész falut. Talán még az egész világot is. Jó lenne még egyszer,... utoljára...-
Igen, jó lenne megérni,... jó lenne mégegyszer látni, és érezni az illatát.
Talán az Isten, - ...megadja neki.
Talán az Isten időt is ad, meg erőt is, - nemcsak akaratot, kívánságokat, és álmokat...-
Ki tudja?
Ki tudja?
Telnek a percek, ...múlik az élet...-

,,Kemény vagyok, és omló por vagyok,
nem olvadok, és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen..."
( Nemes Nagy Ágnes )




KETTEN MARADTAK...

,,A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik..."
(Bibliai idézet Pál 1. Levele a Korinthusiakhoz 13, 4-8.)

Bizony, nagyon jó lenne hinni, - hogy szeretet soha el nem múlik. Azonban, ez így nem igaz.
Sajnos, sok helyen láttam éppen az ellenkezőjét. A szeretet, ha nem ápolják, igenis elfogy, vagy elmúlik.
Meglehet azonban, hogy azért múlik el, - mert nem is igazi szeretet volt, - csak annak hitte az ember.

Ismertem az otthonban, - nem nagyon közelről, - egy idős, házaspárt. Törődtek egymással, csendes, meleg szeretettel.
Nagy volt a bánatuk, gyakran sírtak, - és nem lehetett őket ilyenkor megvigasztalni.
Sokáig nem nyíltak meg, nem beszéltek. Amikor végre beszélni kezdtek, - alig értettem meg.
A néninek, régóta nem volt meg a műfogsora, - elvesztette valahol, és sose került elő, - de volt pár foga, és alighanem éppen attól a megmaradt pár fogtól, - rettenetesen pösze volt szegény.

- A szaját húszom, ész vélem,... az enyim, a szajátom, meg az ő szaját, húsza ész véle, mégisz.... Hát moszt asztán itt vagyunk. Mégisz. A szaját húszunk ész vélünk, mégisz. Mégisz kifosztott, cúfszágra minket...- mondta a néni, sírva.
És, csak fogta, fogta és gyömöszölte a férje kezét, - aki nem szólt egy szót se, csak lehajtotta a fejét és sírt. Talán többet, mint a felesége.
Szinte, mindig sírt.
Néha együtt sírtak,- néha meg külön-külön.
Se vigasz, se remény. A dolgokon, már nem lehet változtatni. Így marad minden a halálukig, - ami, valószínűleg nem lehet nagyon messze.
Bele fognak pusztulni a szomorúságba.
Hogy a szomorúságnak, milyen elveszejtő mély bugyrai vannak, azt csak azok ismerhetik, akik maguk is voltak már reménytelenül szomorúak.
A szomorúság, - fáj. A szomorúságba, - bele lehet pusztulni. A szomorúság öl.
Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, - az is öl, - az is elég.

Az idős házaspár egyetlen öröme egy gyönyörű kis papagáj volt. Fogalmam sincs róla, milyen fajta lehetett, de, nem is volt fontos.
Szerették, - az volt a fontos.
Sőt, nagyon szerették, egy percre se szakadtak el tőle, - mindig magukkal hurcolászták a kalitkáját, meg a takaróját, még a parkba is.
Leültek szép csendesen egy padra, középre tették a madarat, és fölötte, megfogták egymás kezét. Hallgattak.
A papagáj pedig, beszélt. Igen, beszélt. Teljesen érthetően.
Igaz, csak egyetlen szót mondott, de azt gyakorta, és nagyon érthetően:
- Bammeg...-
Órákig ültek így. Fogták egymás kezét, - és hallgatták a papagájt.
- Bammeg...-
Néha, emlékeztek, és ilyenkor, amikor visszaröppent a múlt, - egy kis időre elfelejtettek mindent.
Néha pedig, egy kis időre, amikor találtak valami újabb és újabb mentséget a gyereküknek, - megbocsátottak neki mindent. Még azt is, hogy idekerültek.
Mert ilyen a szülő.
Igen, - ilyen a szülő.
Még azt is megbocsátották, hogy a fiúk, az egyetlen fiúk, kicsinyenként elkunyerálta a nehéz munkával megkeresett pénzüket és vagyonkájukat, majd nagyhirtelen elpazarolt mindent, - aztán pedig kirugdosta őket az életéből. Feléjük se nézett többé.
A két öreg, amikor éppen nem sírt, emlékeket idézett, - és ilyenkor egymás szájából kapkodták ki a szót.
- Bammeg...- mondta a papagáj, majd megismételte.
- Bammeg, ...bammeg...-
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek. Húbammeg,...húúú...-
Aztán, hirtelen sírvafakadt megint, és a férje is csatlakozott hozzá.

Néha aztán, egy másik napon, - megint nem számított, hogy a fiúk mit csinált, milyen ember volt. Mert ilyen a szülő.
Néha, nem számított, hogy méltatlanra pazarolták a szeretetüket, és az egész életüket.
Néha, semmi sem számított. Mert ilyen a szülő.
Néha, mentségeket kerestek a semmirevaló gyereküknek, és reménykedtek. Mert, - ilyen a szülő.
- Bammeg...- mondta a papagáj.
Megbocsátottak, és reménykedtek. Reménykedtek tovább. A gyerekük volt.
Mit tehettek volna?
Néha, nem számított az sem, hogy milyen sebeket okozott a fiúk, - nem számítottak ezek a soha be nem gyógyuló sebek. Semmi sem számított.
Néha, készek voltak a megbocsátásra, kibékülésre, arra, hogy a keblükre öleljék, - de nem volt rá szükség. Nem jött, és nem kért tőlük bocsánatot az, akinek kellett volna.

Az ember minden emléket haláláig magában hordoz. A jót is, meg a rosszat is, - az utóbbi, nagyon nehéz teher, ha sokáig cipeljük, összeroskadunk alatta.

- Montam neki, amikol piszi volt,...- sírt fel újra az asszony, - montam neki, ...kiszfiam, édeszem, életem, szépszégem, fényesszégem,... - ő meg moszt aszondja, marsz innen vén tehén, marsz. A szaját húszom ész vélem,...a szaját húszom, ész vélem, meg az övé isz,...az ő véle isz...-
Kövér könnyek peregtek a szeméből, és hangosan szipogott.
- Bammeg...- mondta a papagáj.

Néha azonban, csak az számított, hogy azt hitték, - mert képesek voltak elhitetni magukkal, - hogy szereti őket. Mert ilyen a szülő.
Újra és újra elhitték, - elhitették magukkal, - hogy mégis szereti őket.
Akárhogyan is van, akárhogyan is volt, - meg bárhogyan is lesz, - mindezek ellenére, és mindenek ellenére, - szereti őket. Igen.
- Bammeg, ..- mondta a papagáj, és ő, - jobban tudta. Ráhagyták.
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek is. Húbammeg,...húúú, már élni se érdemes...-
Fogták egymás kezét, és nagyokat sóhajtottak.

Sajnáltam őket, - rajtuk, már sem segít semmi. Ők, mindig sírnak, amíg csak el nem szenderülnek. Sírnak, - a sírig.
Annyira mély a seb.

Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég, - a szó is öl.

Az öregek története, - ahogy a többi öreg emberé is, nem csupán story, - hanem sajnos, maga az élet.
Nem lehet tudni, hányan cipelik magukkal az életük levethetetlen terheit, s hányan fekszenek napról-napra megkeseredett lélekkel az ágyukba, majd a sírjukba.

Az ember, amikor a gyerekét, vagy gyerekeit féltőn felneveli, szeretgeti, és mindent, de mindent megtesz értük, megad nekik, - valahogy természetesen abban is bízik, hogy rá is gondjuk lesz a gyermekeinek, ha majd egyszer megöregszik.
Sajnos azonban, nagyon sok ember van, aki hiába reménykedett, - és hiába is reménykedik ebben.
Megrokkanva, megroggyanva, anyagilag kifosztva, - ősz fejjel, és elesetten, valahogy mindenki megfeledkezik róla. A család, a világ, - minden, és mindenki.
Legelőször, éppen a gyerekei.
Aztán a távolabbi rokonok.
Aztán az ismerősök.
Majd az egész világ.
Bárki volt is, bármit tett is, bármi fűződik a személyéhez és a nevéhez, - vége,... elfelejtik.
Egyszercsak elfelejtik. Senki se nyitja rá többé az ajtót.
Elásták.
Él még, - de minek? Elásták rég.
Az egykor dédelgetett gyermeknek nincs már szüksége szülőkre.
Látni se akarja őket, tudni se, hallani se akar róluk többé. Azt is el akarja felejteni, hogy léteztek valaha.
A világnak sincs szüksége rájuk. Amit adni tudott, azt már rég odaadta mind. Már, semmije nem maradt, amit adhatna. Mostmár, ő se kell.
Mások jönnek, újak jönnek. Ami régi, és aki régi, azt el kell temetni.
Így ismétlődik minden, - és egyszer majd eljön az idő, amikor a gyerekeink gyerekei se kellenek senkinek.
De, - miről is szól az élet?...Ez, itt, - nem a földi paradicsom.

Az öregség, az életnek az a része, amire senki se akar gondolni. Az, amit már senki, észre se vesz. Mintha ott se volnának.
És aztán egyszercsak, egy idő után, - már tényleg nincsenek is ott.
Már, nincsenek ott.
De, felváltják őket, - megint mások. A következő nemzedék. Meg az utána következők.
Azok, váltják őket, - akik nem is akartak tudni róluk, sem életükben, sem halálukban.
Azok, akik nem akartak törődni velük, - mert éppen mással voltak elfoglalva.
Éppen, a saját sírjukat ásták, vagy ássák, - és talán nem is tudták, nem is tudják, - de egyszer, majd ugyanígy végzik ők is. Kirekesztve, elfelejtve. Elásva.
Számtalan példa van rá, - ...nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég,... - az is öl.
Vagy elfelejteni, örökre elfelejteni,...az is elég.
- Bammeg...- hallom a papagájt.
- Bammeg,...igen, bammeg!!...- gondolom én is feldúltan, megrendülten, - sőt, gondolok ennél sokkal csúnyábbat is.
HAJÓTÖRÉS...

,,Az öregség, - egyfajta hajótörés"...- mondta, Charles de Gool.
Biztos tudhatta, - voltak erről saját tapasztalatai.
Ő is, és még sokan mások a nagyok közül is, - így élhették meg az öregségüket.
Gondoljunk csak Napóleon végnapjaira, Elba szigetén.
Ki volt?! - ...és kivé lett? Mivé lett?!...-
Vagy, ugye Charles de Gool, - aki maga is ,,száműzöttként" élt idős korában, a ködös Angliában.
Nem véletlenül nevezte az öregséget, egyfajta hajótörésnek. Pontosan tudta azt is, hogy ez a fajta hajótörés, végzetes, halálos.
Nincs segítség.
Nincs mentőcsónak, - és nem jön egy árva bárka sem.
Vége.
Azt gondolom, gének, alkat, és sors kérdése, hogy ki meddig, hány éves koráig él, és hogyan!
De az, hogy kinek, milyen az öregsége, - az nagyban függ a saját, privát szerencséjétől is.
Meglehet, hogy a régiek ellenállóbbak voltak, mint mi vagyunk. Szívósabbak voltak nálunk, - talán amiatt is, hogy rendszeresen végeztek fizikai munkát, és nem ültek a fenekükön annyit, mint mi, - pl. esténként a TV. előtt.
Mi, sokkal puhányabbak vagyunk az elődeinknél.
Ők, tették a dolgukat, ameddig csak bírták, - és nem érezték magukat feleslegesnek, haszontalannak, és tehernek a család nyakán.
Kirekesztettnek se érezték magukat, - mert benne voltak a mindennapokban, részt vettek benne.
A gyerekeik pedig tudták, és teljesítették a kötelességüket.
Más volt akkor az élet.
Régen az öregek is, - türelmesebbek voltak, mint mi.
Ha betegek voltak, ha megnyomorodtak, - nem igen lázadoztak a sorsuk ellen. Elfogadták.
Megszokták idős korukra, hogy mindent el kell viselni, - mindent ki kell bírni.
Ki is bírták, - nem lázadoztak.
Viselték méltósággal mindazt, ami jött, - amit rájuk mért a sors.
Igaz, - legtöbbször ott állt a hátuk mögött a családjuk, tisztelettel, szeretettel, - és a természetes segítőkészségükkel.
Ma, ez, - csak keveseknek adatik meg.
Mert, ma sok mindenre jut ideje a fiataloknak, - de az öregekre nem. Az öregekre, nincs idő.
Igaz, gyerek se kell, - arra sincs idő.
A karrier, a munka, a pénzkeresés, a személyes siker, a szórakozás, sokkal fontosabb mindennél, - gyerekre, és öregre, nincs idő.
Tényleg nincs idő.
Kérdés azonban, hogy mi lesz később, ha majd ők öregszenek meg?
Ki ad majd nekik egy pohár vizet, vagy ki tolja alájuk az ágytálat, ha betegek lesznek? Egy robotápoló talán?
Ki tudja? Ki tudja?
Azt olvastam valahol, hogy a japánok már dolgoznak rajta, - sőt, lehet, hogy mára, már fel is találták.
Nem tudom.
Robotápoló?
Hát, nem tudom, - nem is tudom.
Robotápoló?
Mi lesz akkor az elmagányosodott lelkükkel?
Ki öleli meg őket, ki mosolyog rájuk?
Ki mondja el nekik, hogy mennyire fontosak?
Ki ad nekik jó-éjt puszit, - és ki zárja le a szemüket, ha örökre elmentek? A robotápoló talán?
Ennyire elembertelenedett volna a világ?
Hát, nem tudom, - nem is tudom, - de borzasztó ebbe belegondolni!

Régen, ez másképpen volt.
Faluhelyen, - kispadok álltak a házak előtt, hogy az öregek, amikor elvégezték a dolgukat, kiülhessenek egy kicsit pihengetni, meg beszélgetni.
Elmondták egymásnak bújukat-bajukat, vigasztalták egymást, - elmondták az örömeiket is, - és együtt örültek, meg hálaistenkedtek, - vagy éppen sóhajtoztak, ha nem volt elég eső, vagy megdöglött a borjú, vagy elesett a Rézi néni, és eltörte a lábát,...stb.
Aztán, pedig, gyönyörködtek egy kicsit az őket körülvevő világban.
Tehették. Nem voltak belőle kirekesztve.
Nem.
Benne éltek.
Ismertek mindenkit, és őket is ismerte mindenki.
A járókelők megálltak beszélgetni egy kicsit velük, - a jó szó nem kerül pénzbe, ugye, és fáradtságba sem.
Mára, - másképpen van minden.
Rég nincsenek kispadok, a falvak is elnéptelenedtek, - aki tehette, a városba ment. Az ott élő öregek pedig, - kevés kivétellel, - magukra maradtak.
Az öregember, nem fontos, - a tudása elavult, nem használható semmire. Az örökös idő, meg pénzhiány miatt, az öreg ember, nem ér semmit.
Már csak nyűg a családja nyakán.
Meg, nyűg a társadalom nyakán, az állam nyakán.
Jobb volna, - ha már nem volna.
Nem tud alkalmazkodni a megváltozott világhoz, - de, a világ sem tud alkalmazkodni hozzájuk.
Az öregeket kirekesztik az életből, a társadalomból, a családból, és egyszercsak, - szinte már emberszámba se veszik őket.
De ettől, - ma még, - görcsbe rándul minden jóérzésű ember lelke.

És Te? ....Te, hogy képzelted el?
Neked, milyen lesz az öregséged?
Számodra, mit hoz majd a Veled is elrohanó idő?
Egyedüllétet? Bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat?
Érzelmi nyomort? Kiszolgáltatottságot? Szeretetlenséget?
Ki tudja?
Ki tudja?
- Bármit hozhat, - bárkinek, - nekem is, és Neked is.

Ő, MÁR NEM Ő VOLT,...
A világa, és az álomvilága, - ahogy az élete is, - mindenkinek egyéni, - sajátos.
Egyszer, egy forró, nyári délelőtt, amikor megint az otthonba érkeztem, az ismerőseim, - akik sokan voltak már, - a parkban ültek a padokon, és bámészkodtak. Ki erre, ki arra.
Volt mit bámulni, az igaz.
Jani, - az intézet, kissé ,,lökött" mindenese, - éppen a fák között szlalomozott a biciklijével.
A nyereg mögött, a bicikli csomagtartóján ült, - ahonnan alig érte el a kormányt, - mivel a nyergen, éppen az ikertestvére ült.
Éppen, és mindig.
Az ikertestvérét különben, csak Jani látta. Más nem.
Néha beszélt hozzá, néha mesélt neki, néha pedig hangosan ordítozott vele, - vagy mérgében jó nagyot húzott a fejére.
Most, - nem. Most éppen nem bántotta. Most, csak azt ordította, hogy:
- Húúúzd fére a fejed, Húúúzd fére!!...Húúúzd, húzzad máááá, bammeg!!!...-
Hirtelen elhallgatott, - a testvére, biztos nem húzhatta ,,fére" a fejét, - mert a következő pillanatban Jani elvágódott, a bicikli meg ráesett.
Azonnal elkezdett káromkodni, sebesen és cifrán, - majd lesöpörte az ikertestvérét a bicikliről.
Mert az, úgy látszik, - nem esett le magátul.
A földön, egy darabig még ordítozott, de hamar lecsillapodott, felállt, szépen leporolta a térdét, felemelte a kerékpárt, és tolni kezdte.
- Nem. Mondtam, hogy neeem. Te, erre többet erre fő nem űűsz,...abbbiztos,...- mondta mérgesen.
Később, mégiscsak megbékülhetett, mert újból felült a biciklire, - és megintcsak a csomagtartóra.
Nyilván azért, mert előtte a nyergen, - a testvére ült.
Utána már csöndben voltak, megbékültek, és eltűntek a fák között.

Aztán, jött valaki más, - akkor azt néztük.
Jött egy cifrán öltözött kövér asszony. Nem ismertem, - talán sose láttam még.
Ezüstszínű cilinder volt a magasra tartott fején. Vonult a parkban.
Vonult, nem ment, - mint más. Vonult, feltartott fejjel.
Nem látott meg senkit, nem ismert meg senkit. Nem nézett sehova.
Aki köszönt neki, annak se fogadta el, nem köszönt vissza, - lehet, hogy meg se hallotta. Mással volt elfoglalva.
Senki se értette ezt, - mert máskor, nagyon kedves és barátságos volt mindenkihez.
Azonban,. mintha egyik napról a másikra, - teljesen elborult volna. Senkit se akart megismerni, elfordult mindenkitől. Magába zárkózott, és más emberré vált.
Egyszerre minden elveszett belőle, ami valamikor, - még tegnap is, - megvolt. Benne volt.
Mára, - más lett.
Minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, - már nem ő volt.
Különben, nem volt nagyon idős, - de nagyon beteg volt. Állandó odafigyelésre, és gondozásra szorult.
Az erős csontritkulása miatt, sok törése volt, gyakran esett el, emiatt, sokszor volt kórházban, - de mindig felépült, az örökösei legnagyobb bánatára.
Jómódú volt, - és a vagyonát megtartotta, nem adta ki a kezéből. Pedig, - nagyon várták. Nagyon ácsingóztak utána.
Amikor éppen kórházba került, olyankor mindig, azonnal berohantak hozzá a rokonai, megnézni, - hogy él-e még?
Él-e még?
Élt...- És akkor, azonnal lehervadtak.
Élt, igen. Sőt, - élni is akart. Hatalmas élni-akarás volt benne.
Rendszerint, azzal engedték haza a kórházból, hogy már nincs sok ideje hátra. Ő azonban rácáfolt erre, - mert mindig felépült.
Hazajött, aztán, szép lassan összeszedte magát, -... csak azért is összeszedte magát, - rendesen evett, és mozgott is eleget, amikor már tudott, amikor már lehetett.
Szeretett élni. Akárhogyan is, - de élni.
Mindent megtett ezért.
Türelmes volt, - leküzdte a fájdalmakat. Összeszedte magát.
Elindult, - és gyakorolt. Újra tanult járni.
Később pedig, rendületlenül rótta a kis köröket a parkban, a járókeretével. Aztán, nagyobbakat, majd még nagyobbakat.
Megerősödött, összeszedte magát. Igen.
Élni akart, - a hozzátartozói legnagyobb rémületére.
Évek teltek el így.
Aztán, hirtelen, valami megváltozott, - mintha a szelleme, vagy a lelke hagyta volna el. Más lett.
Ő, - már nem ő volt, hanem valaki más.

Most, bár tűzött a nap, - hatalmas fekete esernyőt húzott elő a hóna alól, kinyitotta és a feje fölé, a cilinder kalapja fölé tartotta. Úgy ment tovább.
Bár, hogy ment, - az, túlzás. Nem volt nála a járókeret, amelyet korábban egy pillanatra se hagyott el.
Mivel, enyhe csípőficama is volt, nemcsak a törései, - kacsázott inkább, nem járt.
Mindenki őt nézte, döbbenten, - ő meg csak ment tovább. Rá se nézett senkire, csak ment tovább.
Akkor, már valahogy éreztük valamennyien, akik láttuk, - hogy baj van. Nagy baj van.
Ő szegény, nem. Ő, nem vette észre.
A lelke, a szelleme, elhagyta őt. Szárnyalt valamerre. Ő azonban, nem tartott vele. A teste, visszahúzta.
Csak ment, csak ment.
Aztán, gondosan összecsukta az ernyőt, majd megkapaszkodott a levegőben, és nagy lendülettel fellépett valamire, talán a nem létező kocsira, vagy hintóra.
Akkor esett el. Hatalmas csattanással, és hatalmas ordítással.
Öreg csont, könnyen törik, - és nehezen forr.
A combnyaktörésbe, fél év múlva belehalt. Hozzátartozói legnagyobb örömére.
Csak abban reménykedem, - hogy talán, nem is tudta. Hiszen ebből a világból, a lelke, és a szelleme, már korábban távozott.
Ő, - már nem ő volt.
Már minden elveszett belőle, ami valamikor megvolt.
Már minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, már nem ő volt...
VILLON:
(Apró képek balladája):

,,Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mely fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek , mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok..."



RÉGI És ÚJ TRAGÉDIÁK...

Alacsony, szomorú tekintetű öregasszony volt Annus néni. Nem igen beszélgetett senkivel, inkább magányosan sétálgatott, vagy olvasott, - és magányosan töprengett.
Egyszer, - miközben Borika nénire vártam, aki éppen fodrászhoz ment, - leült mellém a padra, és mégiscsak megszólalt.
- Hát, tudja aranyom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, az a baj.
Szégyell engem, az a baj, ...az apját is szégyellette...- mondta sajnálkozva a néni.
Nagy úr az én fiam, az a baj... régen is az volt, meg most is az. Még az is lehet, hogy ösmeri. Igen. Helyettes miniszter, most még, - de egyszer, biztosan az lesz. Miniszter....-
Kíváncsian nézett rám, és mondta a fia nevét is, - hogy mit szólok hozzá. Nem ismertem sem a nénit, sem a fiát, - hát, nem szóltam semmit.
- Mondom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, - ami nem is lenne baj, ugye, mi is akartuk, hogy az legyen, ne a két kezivel keresse a kenyerit, mint mink. Ugye? Taníttattuk, majd bele szakadtunk, és mindent megadtunk neki, amit csak akart. Élte világát, mi pedig, még a kenyeret is megvontuk magunktól, hogy neki jobb legyen.
Tanult, amit csak akart, meg ameddig csak akart. Aztán, látja mi lett belőle, ugye?...Így hálálta meg, vénségünkre kirúgott bennünket az életéből. Az.
Hallott má illyet, aranyom? Hallott má? Az apját a sírba kergette a lelketlen, én meg mostan itt vagyok, látja? ...Ű meg, éli a világát. Az. Ezzel hálálta meg...-
A néni, hosszan elmerengett, - messzire nézett. Nyelte a könnyeit, - aztán folytatta.
- Mink, az urammal, a kétkezi munkánkkal értük el azt, amink van. A saját kétkezi munkánkkal. A szüleinktül se kaptunk semmit a jó szón kívül, ugye. Nem vót mibül. Ugye. Szegények vótak azok is, nyócan vótunk testvérek, - a kilencedik meg, nem is vót a rokonunk, de azér főneveltük. Azt mondta az édesapám, ahol nyóc gyereknek jut ennivaló, - ott a kilencediknek is jut, aztán úgy lett.
Sokáig vót nálunk, - aztán, amikor már nem nálunk vót, akkor is mihozzánk járt haza.
Ez, - a kilencedik, a Galamb, - a szomszédasszonyunk gyereke vót, aki meghót, - azé, akinek az urát elvitték 14-ben a háborúba. Igen.
Mintha máma történt vóna, úgy emlékszem rá. Asse tudtuk, ki a gyerek apja, de még az anyja se tudta. Csak az vót biztos, hogy ki, nem. Mer az ura nem, az biztos.
Máma is emlékszem a szomszédasszonyra, sudár, fekete, bogárszemű asszony vót. Igen.
Aztán mikor elment az ura, akkor ugye, magára maradt, nem vót senkije, nem vót kenyérkeresője, az ura meg semmi nélkül hagyta itt. Ugye?
Hát, mit csinálhatott vóna, - azt adta amije vót neki. Ugye. Szép vót, nna, aztán a módos gazdák, mindig ott sündörögtek körülötte. Nagyon szép asszony vót. Azér.
Aztán, hugyan, hugyan se, - eccercsak megtörtént a baj, - mer úgy maradt. Hogy kitül, vagy kitül se, azt nem lehetett tudni. Ugye. Ű se tudta.
Eccercsak megszületett a szép leánygyerek. A Galamb. Hát, mondhatom, nagyon szép volt a lelkem. Igen. Lehet mondani, nagyon szép volt.
Aztán, ezzel egy éhes szájjal több lett, - a szegény szomszédasszony nem tudott felhagyni azzal az élettel, amibe a gazdák belevitték űtet. Pinceszerekre járt, aztán, - bár halottakról, vagy jót, vagy semmit, - hát Isten bocsássa meg, azt mondják, hogy a pinceszereken meztelenen táncolt, a gazdák meg fizettek neki érte. Meg másért is. Ugye...- Hát így vót. Így.
Aztán, egyszercsak megint megtörtént a baj. Megint úgy maradt.
A szegén, elkezdett hervadozni, meg kornyadozni, fonnyadni, mint egy virág, ...és aztán, szegén, nem ment az má többet sehova. Ágynak esett.
El is feledték, senki se törődött vele. Még a gazdák se. A rosseb a husukat, ugye. Addig jó vót, amíg szép vót, de aztán má nem köllött. Én még pici vótam akkor, de emlékszem rá. Jól emlékszem.
Az anyám átküldött hozzá mindennap, hogy vigyek neki ezt meg azt, meg, hogy nézzem meg.
Aztán egyszer má nagyon rosszul vót, és anyám azt mondta, fussak az orvosér, de ezen nyomban, mer mingyá meghal. Nem ű, hanem a szomszédasszony, a bogárszemű.
Én meg futottam, ahogy csak bírtam, mer se busz se vonat nem vót, az orvos meg 8 kilométerre vót a városban, - de azér odataláltam én. Oda.
Jött is azonnal, amikor mondtam neki, hogy baj van.
Aztán, hogy mit beszéltek, mit se az édesanyámmal, azt nem tudom, mer engemet kiküldtek, ugye, - de attul kezdve, minden héten kigyütt az orvos. Pedig, még fizetséget se kapott, mert nem vót mibül, ugye, idesanyámtul meg nem fogadta el.
Csak gyütt. Nem ulyan sokáig kellett neki gyünni. Ugye.
Egyszercsak anyám aszondta, maradj itt vele édes lányom, mer már nem sok van neki hátra. Hát aztán én, ottmaradtam. Ott.
A Gizella néni, akkor már nem evett, nem ivott, csak sírt a fájdalomtól, nem is beszélt énvelem.
Hanem egyszercsak megszólalt mégiscsak, és azt mondta:
- Meghalok,... jajistenem, meghalok, - mond meg idesanyádnak, hogy meghalok. Csak ezt, ezt a szegény kis galambot sajnálom itt hagyni, mi lesz vele, ...mondd meg idesanyádnak, mi lesz vele...-
Én aztán megmondtam, hogy a szomszéd néni meghal, de sajnálja a galambot itt hagyni, mi lesz vele...-
Édesanyám meg csak sóhajtozott.
Aztán, másnap, megint megszólalt Gizella néni, és akkor azt mondta, hogy nem bánja, ha meghal. Má, nem bánja. Jobb lesz neki. Úgy se mert vóna az ura szeme elé kerűni.
Megint eltelt egy-két nap, akkor meg aszondta, - hogy kár volt megszülni azt a kis galambot. Kár. Nagy kár, mer mi lesz most vele.
- Próbáltam én mindent, amikor most is úgy maradtam, - mondta, - de nem vót pénzem eltetetni, így meg nem ment el, magátul.
Próbáltam én mindent, még a muskátli gyökeret is, de nem ment el. Nem. Aztán ittam szarkalábteát, meg leánder levelet, - utána meg ugráltam le a padláslétráról, aztán meg az ól tetejéről, - de akkor se. Nem ment el, nem.
Aztán akkor a drótot próbáltam,....merthogy horgolótűm nem volt, ugye, jaaaj. Jaj, nekem. Jaj. Akkor aztán elment. El.
Én meg most utánamegyek. Megvert az Isten engemet, de rá szógáltam. Csak ezt a kis galambot sajnálom. Ezt,... mondd meg idesanyádnak...-
Én meg, megmondtam, hogy sajnálja a galambot. Meg.

Amikor az orvos jött, akkor azt hittem, hogy meggyógyítja, és minden rendben lesz, de nem, Akkor sem.
Máma má tudom, hogy nem lehetett. Azér.
Szegény asszonynak, szörnyű fájdalmai voltak, - és szörnyű szaga volt. Bomló vér, rothadó seb, és genny szag vót körülötte. Az.
Borzasztó vót..
Egyszer, - sose felejtem el, - egy éjjel nagyon nyöszörgött, odaültem hát az ágya szélire, fogtam a kezét neki, és sírdogáltam vele, mer mit tehettem vóna mást? Ugye?
Aztán egyszercsak elhallgatott, azt hittem, elaludt, ezér, én is lefeküdtem. Reggel meg, hiába keltegettem, nem ébredt föl. Tudtam, hogy meg van halva.
Csak néztem, csak néztem, - de nem féltem tűle. Életében nem ártott az senkinek, minek féltem volna?
Gondoltam, jönnek majd a halottnézők, imádkozni, - ezér rendbe akartam tenni az ágyát, meg űtet, és fölemeltem a dunyháját. Hát aranyom, amit én akkor láttam, azt sose felejtem el.
Azt nem.
Íletemben nem láttam még ulyat.
A szegénynek, a szemérmes testéből, meg a köldökéből, csak úgy hömbölögtek ki a kukacok...-
- Boldodságosszűzmária...- nyögtem.
- Így volt, emmá így volt, ha hiszi aranyom, ha nem,...de nem ám a leánder levéltül vót ez, azt én is ittam, de nem használt.
Én minden gyerekemet, a bábaasszonnyal tetettem el, az legalább biztos vót, meg tiszta is vót, amennyire köllött, ugye. Csak ezt az egyet nem tetettem el, pedig meglehet hogy ezt az egyet köllött vóna, a többit meg nem, a rosseb se tudja, ...- mert ezzel az eggyel aztán megvert engem az Isten, lehet mondani. Meg az apját is, ugye.
Hanem, a Gizella nénire visszatérve ugye, az a dróttul vót ám, nem mástul. Merhogy talán rozsdás lehetett. Isten tudja.
Amikor meghalt szegény, az édesapám, meg az édesanyám, persze, hazahozták mihozzánk a kis galambot, mer ahol nyolc gyerek elfér, ott ugye, a kilencediknek is elfér, azt mondták.
Aztán, a temetés után, hosszú idő múlva, egyszercsak hazajött az ura a szegény Gizella néninek, pedig má senkise várta, - de ám,... üres házat talált.
Ugye.
A Gizella, akkor már rég ee vót temetve. Szegény. A Galamb meg minálunk vót, ugye.
Aztán, nehogy mástul tudja meg az igazat az ura, nehogy a falu, meg a rossz emberek, ugye, az ín Idesanyám, meg Idesapám, elmondták neki, őszintén.
Beinvitálták mihozzánk őtet, aztán csak elmondták neki. Igen.
- Szomszéd,...kedves szomszéd, - mondta Idesanyám, - ha meg nem sértem, eltemettük a szegén feleségét, tisztességgel, Isten nyugosztalja. Nem vót az rossz asszony, elhiheti. Akárki, akármit mond is rá, ne higgye el, ne hallgasson rá.
Szép koporsót csináltattunk neki, Isten nyugosztalja, mintha magamnak csináltattam volna szomszéd, higgye el, nem vót ócsó, - de nem baj.
Ott vót az egész falu, higgye el, rítt ott mindenki szomszéd. Még én is. Meg még a gazdák, akik főcsinálták, még azok is ríttak, hogy a rosseb ette vóna meg a husukat.
A Galamb meg minálunk van szomszéd, akit maga nem is ösmer ugye, és azóta is gondját viseljük tisztességgel, ahogy a mieinknek ugye. Ű, nem tehet rúla. Ű aztán nem, szomszéd, - mivelhogy se anyja, se apja.
Aztán mikor a felesége már koporsóban vót, rátettem még a fátyolát is, meg a mirtusz koszorúját, tudja szomszéd, azt, amiben esküdött.
- Kár volt,...- mondta a férj.
- Ne higgye szomszéd, ne higgye. Mondanak majd magának, mindenfélét, most, hogy hazagyütt, pedig senki se várta, de ne higgyen nekik, ne hallgasson oda. A maga felesége jó asszony vót, Isten nyugosztalja haló porában is szegént, az életéért táncolt az, nem azér, mer kurva vót, meg a gyereke kenyeréér ugye, az a helyzet. Az.
- Gyereke?...Milyen gyereke?...- nyögte a férj.
- Hát a Galamb...-
- Milyen galamb?
- Hát ez, szomszéd, ez, ... megmutatom én, ha gondójja, itt van minálunk, nem baj, elfér a többi között, nézzen csak rá szomszéd, ez az. Ez a bogárszemű gyönyörűség, ez, akit az Isten is jókedvében csinált. Na, gyere ide rózsám, gyere, mutasd magad, gyere, ...látja szomszéd? Látja? Hát ez az. Felösmeri ugye? Tisztára kiköpött az anyja, tisztára. Nincs igazam?...-
A szomszéd azonban nem szólt, leszegte a fejét konokul, nem nézett fel, de a gyerek se bújt elő az asztal alul. Eszibe se vót. Így aztán, Idesanyám kiráncigálta.
- Az én szemem fénye ez a gyerek szomszéd, mondhatom, nekem is van ippen elég, láthattya, de a Galamb,...ez a kis galamb, ez más. Ez mindegyiken túl tesz, ez egy csuda, mondhatom, még az uram is azt mondja,...-
A kislány akkor má az Idesanyám szoknyája mögött bujkált, de onnan se gyütt elő, - de nem baj, mer a szomszéd se emelte föl a fejét.
Hallgattak. Sokáig.
A kislány, végül elunta a hallgatást, elengedte Idesanyám szoknyáját, odament az idegen elé, aztán csak lekuporcolt eléjje, és kíváncsian belenézett az arcába, gondójja el. Nna....Aztán, csak nézték, meg méregették egymást. Gondójja el.
Végül a szomszéd fölállt, csupa verejték vót az arca, azt türülgette, de összeszedte magát. Nézte a kislányt. A bogárszeműt.
Aztán, nagy sokára megszólalt.
- Hát, ez maradt belűle, ez, ...ez a kis galamb. Ez.
Méregették egymást.
- Na, ...gyere ide, gyere ide lelkem, - szakadt ki belőle végül a sóhaj, és megeredtek a könnyei. Bátortalanul nyújtotta a a kezét a kislány felé. - Gyere, gyere lelkem, megnézzük idesanyádat....-
Azzal, megfogta a pici lány kezét, megbiccentette anyámnak a fejét, és öles léptekkel indultak el, a dombra, a temető felé.
A kicsi, a hosszú szoknyájában futva igyekezett mellette.
- Jajistenem, - rebbent fel akkor az idesanyám, - fussunk lányom, fussunk, mer még kárt tesz benne...-
Aztán csak, - utánuk eredtünk.
A dombon fölfelé, lassított az ember, és a picihez aprózta a lépteit. Nem szóltak.
Mentek.
Mi meg, anyámmal utánuk.
Ű, egész úton imádkozott. Az idesanyám. Hogy mit, azt sose tudtam meg, mert ilyen imádság nem is vót. Csak azt hallottam, hogy ,,betlehemi szépszüzmária, jaj nekem, betlehemi szépszüzmária, jaj,...minek is adtam oda neki? Minek is, jaj,..."-
Amikor megtalálták a sírt, a nagydarab férfi, egy ideig csak ácsorgott a sír mellett, aztán lehajolt, és az ujjaival betűzte a felesége nevét, - meglehet, hogy még mindig nem akarta elhinni, hogy a felesége meghótt, hiába mondta neki az idesanyám.
Aztán, egyszercsak elengedte a kislány kezét, és ráborult a sírra. Sose felejtem el.
Sose.
- Mér köllött ez Giza,...mér? Mér mentél el Giza, mér?...Nekünk nem vót, neked vót. Én, elfogadtam vóna Giza. El...-
Annus néni hirtelen elhallgatott, egy ideig vártam, hogy folytassa, de nem mondott többet, - akkor rákérdeztem:
- És aztán, aztán? És aztán Annus néni?...Aztán mi volt? - sürgettem hideglelősen.
- Aztán?...Aztán nem vót semmi. Semmi, de semmi. A gyereket ölben hozta haza, aztán meg fölnevelte, ugye. Ennyi. Jaaa. Ennyi. Csak ennyi. Így vót, igen,...de idesanyám is segített...-
Hosszan hallgattunk.

- Hanem, - mondta később, - elkezdtem mondani magának az uramat.
Az én drága jó uramat, ugye....-
- Az úgy volt, hogy karácsonyra megölöm a libát minekünk, a másikat meg szilveszterre elküldöm a gyerekeknek. Az uram, gondultam, majd elviszi. Mintha most történt volna, úgy emlékszem rá, pedig, nem most történt, higgye el. Régen vót aranyom, régen, de sohase tudom elfelejteni. Pláne szegény uramat. Nem ezt érdemölte.
Azt gondoltam akkor, hogy a disznót is le kelletett volna vágni, nemcsak a libát, hogy abbul is vigyen az uram a gyerekeknek, Pestre. Pedig evett még. Márhogy a disznó, - ugye. De azér, levágtuk. Aztán, főztem jó kis toroskáposztát, hogy azt is vigyen az uram a gyerekeknek. Ugye?
Meg is írtuk nekik előre, hogy vágunk, lesz jó kis hurka meg kolbász, meg egy kis ez, meg az, jó kis kóstoló, - gondultuk, hátha lejönnek, hátha leugranak, - de nem jöttek. Nem. Pedig vót mivel, és mi az nekik autóval, ugye? Semmi.
Nem gyüttek le, - meg még nem is válaszoltak a levelünkre.
Aztán akkor, azér, mer a libát nem lehetett tovább halogatni, csak kapta magát az uram, azt mondta, elviszi ű nekik. El.
Csak kapja magát, elmegy vonattal, aztán elvisz mindent, amit köll. Aztán úgy lett. Elvitte.
Jól fölpakoltam. Aztán csak elment. El. A jó kis kóstolóval, meg a libával. Meg a toroskáposztával.
A libát, le se vágtuk, hogy azon frissiben legyen nekik szilveszterre, ugye?
Nahát aztán, akkor történt. Akkor.
Az uram, este toppant be a fiamékhoz váratlanul, - és ippen vendégség vót náluk. Ki gondóta vóna, ugye?
Nahát, az vót a baj.
Mer ahogy bement a házba, a liba aki ugye élt, gágogni kezdett, mind a rosseb. A fiam meg teljesen elhűlt, meg se ölelte az apját, a felesége, meg a vendégsereg kitódultak, hogy mi a rosseb gágog itt ugye, - a fiam meg szégyenében majd el süllyedt, és kitessékelte az apját, az ajtón. Kituszkolta. Az.
- Menjen csak papa, menjen, - mondta, - menjen vissza az állomásra, üljön csak le, aztán, ha elmentek a vendégek, én majd kimegyek magáért...-
Az uramat, akkor, mintha pofonvágták volna, ugye, - de nem szólt semmit.
Kiment az állomásra, aztán csak várt, csak várt, - de a fiam, csak nem jött.
Hajnalodott. De a fiam, csak nem jött.
A liba meg gágogni kezdett, hiába fogta be az uram a csőrét, nem hallgatott el. Az emberek, köréje csődültek, oszt nézték a libát. Az uram pedig, elszégyellte magát, - nem cirkuszos ő, meg nem komédiás, ne nézegessék űtet.
A fia meg nem jött. Hiába ígérte, nem jött.
Akkor aztán az uram, elkeseredésiben, fölült a legközelebbi vonatra, és hazagyütt.
Mit tehetett volna ugye?
Az egyszem fia, az, szégyellte űtet. Nem örült neki. Nem. Meg a toroskáposztának sem.
Akkor aztán, hazagyütt.
Sírva mondta el nekem, hogy mi történt, - pedig az én uram, soha de soha nem sírt, egyszer se láttam életemben. De akkor sírt.
Másnap meg, fölakasztotta magát.
Hát, ez történt mivelünk, ez.
Igen, ez.
Én ezt soha meg nem bocsátom az egyszem fiamnak, soha, amíg élek. Soha, Isten engem úgy segíljen.
Azúta, nem láttam a fiamat, - de nem is akarom.
Nem gyütt el az apja temetésire se, ott vót az egész falu, de a fiam, az nem gyütt el.
Szégyellte ami történt, mer szégyellhette is, ugye, - de én nem a fiamat hibáztatom aranyom, hanem azt az istenverte nagykurva feleségét, - aki elszakította mitűlünk az egyszem gyerekünket.
Amióta megházasodott, csak azúta ilyen, addig nem volt az.
Hát, most micsinájjak aranyom? Mongya meg, micsinájjak? De őszintén... Kössem föl magamat én is? Mongya...-



EGY CSUDA...

Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk, töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike, töpörödött, ám, nagyon is eleven kis öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne.
Akármi, - de volt benne.
- Naaa, meghúzza aranyom? Jóféle,....házi, méghozzá, szilvábul,...húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom...-
- Nem, nem,...köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm...-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - ...meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet...-
- Nem, nem mondta...-
- Akkor, most elmondom...-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom...-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg...-
- Nahát, ...pedig, mindenkinek eemondtam, ...magának nem?...-
- Nekem, nem...-
- Jóvan, ... Hát, az egy csuda, egy csuda, ...egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az, kész csuda, aranyom. Kész csuda, hogy itt vagyok. Mondhatom, hogy az...-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen..
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,...éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom...-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem . Nem emlékszem. Csak a csudát tudom.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban, meg láb alatt ippen eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet, igen,... aztán, szépen koporsóba tettek,... igen,... gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila...-
- Akárhun vagyok is, nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,... gondókodtam,... hallottam valami motozást a közelemben, .és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor, láss csudát!...Valaki motozott a tetőmön, aztán hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám.
Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,...el... - és akkor az, elkezdett ordítozni velem, és gyümiszkölt vissza a koporsóba engemet:
- Maga csak ne ugribugrájjon nekem itt, hajja,... maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, a rosseb se, ne beszéjj bolondokat, ...- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, ...Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta a doktor, és az, jobban tuggya....-
Aztán, hiába erősködtem én, hiába, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, nem igaz ám, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondútam én, túljárok a Jani eszén. Túl.
Gondútam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, ugye, meg hóttak, méghozzá ulyanok, akiket ösmertem is, de akkor se, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,... te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért...-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik...-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb...-
- Maga nem fázik, maga megvan haava...- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott megin.
Nem lehetett mit tenni. Nna.
Meg vótam haava, ...aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, ...nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,...-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- Nem bánom, nna, nem bánom, idehozom, de maga fő ne kejjen énnekem.
- Nem.
- Jóvan...-
- Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,... - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül, méghozzá. Nem tom mér, mer látott az má hóttat máskor is, ugye?
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta egybül.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, nem én, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én. Nem én.
Ez, a szegíny,... nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...Kár vóna érte.
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, ...csak e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak ekezdett ordítani, meg rohanni kifelé, miközben végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is az ordításra, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem.
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt, méghozzá azon nyomban.De, nem taláta, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Máig se gyütt elő. Nem tom hová lett.
Aztán, amikor má sokan vótak, még össze is tapogattak engemet, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm azúta, - mer azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mer csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót. Nagyon veszélyes.
Hát, ne mégegyszer, ugye? Ne mégegyszer...-
- Aztán inkább kerülöm őtet, ugye? Ű meg talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Jól vagyok. Jól vagyok én, mondhatom.
Csak ha sokat eszek esténként, - mer mindig hoznak nekem hazait, - vagy sokat iszok a kis pályinkámbul, akkor vagyok rosszul. Akkor, mindig úgyérzem, hogy most aztán meghalok, most aztán meg. Méghozzá, igazibul. Akkor aztán annyi, ugye, gyün a Jani gyerek...Gyün, ...Igen...
Azt álmodom, hogy menekülök, hogy kerget a Jani gyerek engemet a parkban, és torkaszakadtából ordítozik utánnam, hogy :
- Ájjon meg vénasszony!
- Gyüjjön vissza vénasszony!
- Maga megvan haava, vénasszony!
De nem vagyok én meghaava, a rosseb sincs meghaava. Ezér, csak futok, ...futok a Jani elül a parkban.
Féllek én a Janitul. Igen. Mer, ha egyszer elkap engem álmomban, akkor biztos szentisten, hogy azonnal meg is halok ijedtemben. Méghozzá, igazibul.
Akkor aztán cseszhetjük...-
Szomorúan merengett egy kicsit. Én meg nem tudtam, hogy mit csináljak, sírjak-e, vagy nevessek?
Istenem, ...Istenem...-
Amikor rám nézett, végtelen riadalmat láttam a tekintetében, és összeszorult a szívem.
Aztán lehajtotta a fejét, és csendesen folytatta:
- Hogy a pályinkás üvegemet mégis megtalálta-e a Jani, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. Nem a Jani, hanem a pályinkás üveg. De nem baj, nem. Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
Aztán megint elhallgatott, és csak messzenézett, csendesen.
- Lehet, ...meglehet, - mondta később, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nékül. Ugye?
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
Mé ne itta vóna meg?
Mer,... a torka is jó a Janinak, nemcsak a szíve. Hogy a,... hogy a rosseb, ... a rosseb,... a rosseb, ...a rosseb a hasát meg nem eszi...-
Ugye?...-



( Befejező rész: a jövő hét végén )














 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Ha lemegy a Nap...II. rész
  2011-01-01 12:34:15, szombat
 
  B.Molnár Márta:

HA LEMEGY A NAP...
Könyvrészlet, II. rész

SZÜLŐK ÉS GYEREKEK...

,,Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság.
Hely az asztalnál, és egy szívélyes ölelés.
A tavasz fénye.
Egy gyerek nevetése.
Egy madár éneke.
A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai.
A nap és az éj. A nyugalom és a csend.
A hetedik nap.
Az élet és a halál.
Embernek lenni a földön...."

( Phil Bosmans )

Csupán az a baj, hogy ami ingyen van, - azt az ember nem becsüli meg, nem értékeli. Az a helyzet.
Az van, sőt, az, - jár. Alanyi jogon jár, méghozzá.


CSAK SZERETET KELL...

- Nehéz az öregekkel,... - azt mondják.
Én, ezt nem tapasztaltam meg. Mérhetetlenül szerettem a szüleimet, -ezért, semmi sem volt nehéz velük. Csak elválni tőlük, - az volt nehéz.
Velük voltam az utolsó percükig, az utolsó lélegzetvételükig. Elválni tőlük,... igen, - örökre elválni, - az volt nehéz.

Fogadjuk el az öregeket, legyünk jók, türelmesek hozzájuk, - tanítsuk meg erre a gyerekeinket is.
Szeressük őket, mert ha szerencsénk van, akkor egyszer mi is oda jutunk. Mi is megöregszünk. Méghozzá sokkal hamarabb, mint szeretnénk.
Megöregedni pedig, mindenképpen nehéz, még szerető családban is. Nehéz feldolgozni a mindenféle változásokat, amelyek az életünkben, külsőnkben, egészségünkben, képességünkben, tevékenységünkben, kapcsolatainkban, - és a világban bekövetkeznek. Megváltozunk.
A dolgok pedig elvesztik jelentőségüket, már csak a szeretet lesz fontos, semmi más. Csak a szeretet, - semmi más...-
Úgy a családban, - az együttélésünkben, mint a tágabb környezetünkben, elfeledkezünk arról, hogy az élet, véges. Minden élet véges. Véget ér egy napon, bár senki se tudja, hogy az a nap, mikor jön el. De, eljön, - biztosan eljön.
Éppen ezért, meg kellene mondanunk, mindazoknak, akiket szeretünk, hogy mennyire fontosak számunkra, mennyire sokat jelentenek, - és, hogy mennyire szeretjük őket.
El kellene mondanunk, igen, - amíg lehet. Amíg, még lehet. Mert később, talán késő, - és akkor bánni fogjuk a mulasztásunkat, vagy mulasztásainkat, amíg csak élünk.
Egyszer, mi is megöregszünk. S nekünk is, ki tudja, mit hoz az élet, - és mit hoz az öregségünk? Jót? Rosszat?... Bármit hozhat.
Egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat, -...és szeretetlenséget.
Ki tudja? Ki tudja?
Bármit hozhat.


AZ ÉDESANYÁM:

Laudetur, ...Laudetur...!
Talán, nem is az a fontos, hogy az ember meddig él, - hanem az, hogy amíg él, - hogyan él.

Amikor megöregszik az ember, elkezd visszafele nézni, - és újra, meg újra átél mindent. Visszaemlékszik az Anyjára.
Végtelen szeretettel, csodálattal emlékszik vissza, - és gondolatban, százezerszer megöleli. Alighanem, mindenki így van ezzel.
Nekem, melegség önti el a szívemet, - büszke és boldog vagyok, ha rá emlékezem.
Büszke vagyok, hogy szerethettem, - és boldog vagyok, hogy az Anyám volt.
Szeretettel és csodálattal emlékszem vissza rá.
Nem csak különleges anya, de különleges ember is volt. Volt benne, valami, nem e-földi,... - és nem e-földi derű.

Ha gyerekkoromban, megkérdeztek volna, hogy milyen az Édesanyám, azt hiszem, csak azt tudtam volna mondani, hogy szép és szigorú.
Amikor felnőttem, a fiatalabbik nővérem azt mondta, hogy Anyánk,...se-színű volt.
Se-színű volt a haja, a bőre, és az egész előfordulása. Nem lehetett észrevenni, hogy ott van.
Fájt ez nekem. Én nem ilyennek ismertem. Én azt láttam, hogy ha együtt voltunk, és ránk nézett, akkor boldoganya-mosolyba öltözött az arca, - és gyönyörű volt.

Az Édesanyám ,,Főállású anya ,,volt, - nem csak úgy ,,mellékesen". Elhalmozott bennünket a törődésével, a gondoskodásával, a türelmével, a figyelmével és a végtelen szeretetével.
Máig képtelen vagyok megérteni, hogy a nővérem, miért látta másnak, mint én.
Egy helyen nőttünk fel, egyforma nevelést kaptunk, ugyanabba az iskolába jártunk az Angolkisasszonyokhoz, és egyformán rengeteg, - mérhetetlenül sok szeretetet kaptunk a szüleinktől.
Egyforma volt az indíttatásunk. Teljesen egyforma. Felnőttként, - mégis, egészen más emberek lettünk.
Gyerekkorában, nővérem volt a példamutató jó kislány, akit soha nem kellett dorgálni, vagy megbüntetni, elég volt neki egy pillantás. Vagy annyi, hogy az Édesanyám, kissé felhúzta az egyik szemöldökét.
Ő volt az, aki soha nem csavargott el, és nem eredt utána a fél falu, hogy megkeresse.
Ő volt az, aki mindig illedelmes volt, jó köszönő, soha egy csúnya szót ki nem mondott, és nem tanult meg választékos gazdagsággal káromkodni, mint én.
Ő volt az, aki nem szakította a ki ruháit, cipőit, és nem voltak elhagyott cuccai, - amit a kutya hordott haza utána.
Ő volt, aki szorgalmas volt és jó tanuló, aki soha nem hozott szégyent a családra, stb...stb...-
Szóval ő volt a, ,,bezzeg az Inci!..." - és ezért kiskoromban, nagyon utáltam.
Mindig vele hasonlítottak össze, és róla kellett példát venni, - amit persze soha nem tettem.
Nem kétséges, az összehasonlításban mindig én maradtam alul.
Nővérem pedig, - aki sütkérezett a dicséretekben, - eleget mondta, hát el is hittem, - hogy ,,még a bokájáig se érek fel,...", vagy, hogy -..."a kisujja is többet ér, mint én, ,,cakkom-pakk"...-
Elhittem, el kellett hinnem. Ha meg is lepődtem, szerencsére, sokáig nem támadtak önértékelési zavaraim.
Ő ,,idevalósi" volt, én meg nem.
Kisgyerekkoromban azt hittem, én jöttem valahonnan, alighanem egyenesen Istentől, - de csak vendégnek, - és szentül hittem, hogy majd vissza is megyek hozzá, amint lehet.
Jó volt nekem ott.
Nem tudom, hogy hol, de jó volt, - arra pontosan emlékeztem. Elhatároztam, hogy Bezzeg Incit nem viszem magammal, ha majd visszamegyek, - csak az Édesanyámat, esetleg a Papát, meg Büdöst, a kutyámat.
Őt aztán, feltétlenül.
Később persze kinőttem, és elfelejtettem ezeket a dolgokat. 10-12 éves koromban, már nem is szerettem, ha szóba hozták.

Ami azt illeti, - én rossz voltam, igen, de ragaszkodó és hűséges. Eltéphetetlen szálakkal kötődtem a szüleimhez, családomhoz, és csodálatos, különleges kapcsolat fűzött az Édesanyámhoz.
Nem omlottam az első férfi karjai közé, hogy uram isten, vigyen már el innen, ebből a bezártságból, ebből a nyavalyás kis faluból, ebből a koszfészekből, - ki a világba, hogy lássak is valamit...-
Csak a szüleimmel mentem el.
Akkor, - amikor menni kellett, mert muszáj volt, - de mi, magunkkal vittük akkor, az örökre szívünkbe zárt kis falut is.
Ott voltak a gyökereink, - és az emlékeink.
Megőriztük őket.

Érdekes módon a különbség, felnőtt korunkban is megmaradt a fiatalabbik nővérem és köztem.
Ő, sohasem kötődött hozzánk Saját családjának élt, nehéz és zilált házasságban, amiből réges régen ki kellett volna szállnia, még mielőtt tönkretette volna az imádott gyerekét.
Ki kellett volna szállnia, - de nem tette meg.
Az ember élete folyamatosan tele van, különféle döntés helyzetekkel. Ő, nem volt képes döntést hozni.
Vagy ha hozott is bármiféle döntést, - azt mindig megbánta. Ha nem hozott, azt is.
Valahogy, a döntések, mindig más eredményt hoztak neki, mint amire számított. Nem tudott jól dönteni.
Boldogtalan volt emiatt, elégedetlen és szerencsétlen ember, egész életében. Úgy érezte, másnak minden sikerül, neki meg semmi. Sajnáltam őt.
Én korán megtanultam a nehéz helyzetek kezelését és a gyors döntéseket, -... háború volt, nem igen volt idő a töprengésre.
Tudtam, hogy a szüleim nem lehetnek mindig mellettem.
Már nem voltak fiatalok, amikor születtem, megmondták ezt nekem, - és úgy neveltek, hogy csak magamra számítva, felelősséggel, de én döntsek.
Legyek ura a helyzetnek, lássam át és vállaljam fel a döntésem - vagy döntéseim - következményeit is.
Megszoktam hát, együtt nőttem fel ezzel.
Így éltem aztán felnőttként is.
Sokszor volt, hogy semmi se jött össze, mert éppen rosszul döntöttem, -...de nem roppantam össze emiatt.
Nem voltam boldogtalan, - és nem éreztem magamat szerencsétlennek, ha kudarc ért.
Nagyon boldog gyerekként, - majd elégedett felnőttként éltem az életemet.
Hálás vagyok ezért, örökre hálás, a Szüleimnek, - különösképpen pedig az Édesanyámnak, aki, végtelen szeretettel törődött a lelkemmel.

Emlékszem, gyerekkoromban sokáig zavart, hogy ha nagyritkán tükörbe néztem, - legfőképpen a szeplőim miatt, meg a szénaboglyához hasonló örökké kócos hajam miatt, - rendkívül csúnyának láttam magamat.
Ezért, megkérdeztem Miskát, az örök barátomat és örök szerelmemet, - hogy ő is annak lát-e?
- ,,Csúnya vagyok én, Miskaaa?...mongyad, ...csúúúúnya?...Na , de igazááán..."
- Dehogyiiiis, ...szép vagy teee...- mondta mindig, soha rám se pillantva, de teljes meggyőződéssel.
Persze, hittem neki, jó volt hinni, de azért - biztos, ami biztos, - a Papát is megkérdeztem.
- Szép vagyok ééén?...mert a Miska, azt mondta, hogy szééép vagyoook,... igen...-
- Százszorszép vagy...- mondta a Papa, megfellebbezhetetlenül. -
Persze, hittem neki, - jó volt hinni! - de azért a Mamát is megkérdeztem:
- Százszorszép vagyok ééén?...-
- Az vagy, százszor is, meg ezerszer is,...meg százezerszer is...- mondta Ő.
És én tudtam, - egészen biztosan tudtam, - hogy az vagyok, igazat mond. Mert Ő, - mindig igazat mond.
Szóval az én Édesanyám ilyen volt. Ilyen.
Más volt, - egészen más, mint amilyennek a nővérem látta. Nem volt se-színű.
Az én Édesanyám, - szép volt, és különleges. Az arcán ragyogott a lelke, - és sütött belőle a szeretet.

Nagy haja volt, vékony szálú, selymes, világosbarna. Kakukkfű illata volt mindig, mint a forró nyárnak az erdő szélen.
Bőre, mint a porcelán, - sima, halvány, szinte átlátszó, picike, leheletnyi pírral.
Szép ívű volt az orra, szája. A szeme pedig, a gyönyörű barna szeme, csodálatos volt. Mintha millió csillag ragyogott volna a tekintetében. Ezek a csillagok szelídek voltak, hűségesek, barátságosak és csak ragyogtak,...- ragyogtak egy életen át.
Vele voltam egész életében, amióta csak megszülettem.
Ismertem Őt. Ismertem és szerettem.
Mindent tudtam róla.
Ismertem a nappalait, - tengernyi gondját, baját, szomorúságát, félelmeit, szorongásait.
Gyerekkoromban, háború volt, - és a háborút, minden szörnyűségével, szinte teljesen egyedül éltük át.
Apámat elvitték a nyilasok, majd elvitték az oroszok is. Mindkét alkalommal megszökött, de bujkálnia kellett, sokáig. Ilyenkor csak ketten voltunk.
Ismertem Anyám álmait is, igen, - mindig elmesélte.
Volt egy visszatérő álma, egy gyönyörű álom, amitől boldogan és kipihenve ébredt. Ez az álom, gyerekkorától - szinte szünet nélkül - a haláláig elkísérte.
Az álom, mindig pontosan ugyanaz volt, - évtizedeken keresztül nem változott semmit.
Azt álmodta, hogy amikor elalszik, de inkább még, félálomban, - ,,szárnyra kap", és lebeg, - ami leírhatatlan érzés volt Aztán, repült,...repült.
Hosszan repült, egy nagy - nagy tó felett, majd a hegyek felé kanyarodott, de onnan is látta a nagy vizet.
Aztán, meglátta a kastélyt és mindannyiszor, amikor meglátta, valami leírhatatlan örömet érzett,...- a hazatalálás örömét.
Kiterjesztette a szárnyait, körözött egy kicsit a kastély felett, majd leszállt a lépcsőfeljáró előtt, fellibegett a lépcsőkön és bement a kastélyba.
Úgy mondta, sokáig volt ott. Aztán hajnalodott, vissza kellett térni. Kijött a kastélyból, lelibegett a sok lépcsőn, ,,szárnyra kapott" megint, - és ugyanazon az úton visszajött, leszállt a házunk előtt.
Egyszer megkérdeztem tőle, - kicsi voltam még:
- Madár voltál?
- Dehogyis voltam madár.
Többet aztán nem igen mertem kérdezni, pedig kíváncsi lettem volna, hogy ha nem madár volt, akkor honnan szedte a szárnyait?...Angyal volt talán?
- Igen, - gondoltam - az lehetett. Csakis az, lehetett.
Angyal.
Évek, évtizedek teltek el, nekem úgy tűnt, viharos gyorsasággal.
Az Édesanyám, úgy 75 év körüli lehetett, én pedig elmúltam negyven. Budapestről, - Búcsúszentlászlóra mentünk a fivéremékhez, - kivételesen nem a déli parton, pedig ott jobb volt az út, hanem az északi oldalon, mert ott szebb a táj.
Sokszor megálltunk közben pihenni, beszélgetni, kávézni.
Füreden ebédeltünk, aztán szép kényelmes tempóban mentünk tovább.
Éppen csendben voltunk, Édesanyám érdeklődve nézte a jobboldali részt, az erdőket, dombokat, házakat.
Egyszer csak hirtelen, rátette picike kezét a térdemre:
- Állj meg lányom, - mondta -...én itt lakom.
Egy pillanatra azt hittem, hogy meghibbant. Hiszen én pontosan tudtam, hogy hol lakik. Velem,...- vagy én ővele,...mindegy.
Túlfutottunk, de megálltam. Rásandítottam Anyámra, és hirtelen minden rettenet is átfutott az agyamon, - agyvérzés, embólia, vagy mégiscsak megbuggyant...- gondoltam.
Anyám azonban határozott mozdulattal nyitotta ki a kocsi ajtaját, és igencsak fürgén elindult felfelé, a hegyoldalban lévő kastély felé.
Mit tehettem? Szaporán utána indultam, de mielőtt elérhettem volna, visszafordult és azt mondta:
- Ne gyere utánam lányom,...egyedül akarok lenni.
Tettem még néhány bátortalan, és óvatos kísérletet,...- de mindig észrevette. Csak felemelte a kezét, intett, és értenem kellett belőle.
Megálltam, és néztem, ahogy sietve ment felfelé az úton,...- aztán könnyedén felkaptatott a lépcsőn és eltűnt a házban. Összeszorult a gyomrom is, meg a szívem is. Olyan volt, mintha hirtelen kirekesztett volna engem az életéből...-
Visszamentem a kocsihoz, - amúgy is nyitva hagytam az ajtaját. Leültem Anyám helyére és vártam.
És, csak vártam,...csak vártam,...- de nem jött.
Már azon tűnődtem, hogy lesz, ami lesz, mégiscsak el kell indulnom utána. Mert mi van akkor, ha tényleg, - ha mégiscsak agyvérzése van, mondjuk? Talán lehetne segíteni rajta, - én meg cserbenhagytam.
És akkor megláttam őt, de messze volt,...- állt a lépcső felett és a vizet, a tájat kémlelte. Aztán elindult lefelé. Nagyon lassan jött.
Aggódtam érte, és lesz, ami lesz, elindultam elébe.
Amikor összetalálkoztunk, az arcát kémleltem. Sápadt volt, és remegett a szája széle. Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta.
Szótlanul mentünk a kocsiig, ott megállt, bal kezével nekitámaszkodott a kocsi tetejének és csendesen megszólalt:
- Ez, már nem az a ház,...- mondta szomorúan. - nem így emlékszem rá, nem így. Ez, már nem az a ház.
Ránéztem, és teljesen normálisnak látszott.
Egy ideig csendben voltunk.
- Ez, már nem az a ház,...- mondta aztán újra, - és a szeme tele lett könnyel -...nincs meg az imafülkém. Nincs meg az imafülkém, eltűnt, lebontották vagy befalazták. Érted te ezt?
Hát, - én, nem értettem. Én, nem.
Édesanyám, mindkét karját a kocsi tetejére tette, felemelte a fejét és sokáig, messze nézett.
Megöleltem volna, de lerázott. Így aztán csak álltam ott, teljesen tanácstalanul. Egy idő után azonban összeszedte magát.
- Menjünk....- mondta csendesen.
Nem szóltam semmit, beültünk és elindultam. Kezem-lábam remegett, lassan mentem. Úgy, 30-40 km után, szemrehányóan megszólaltam:
- Én, ezt nem értem...-
- Neked, nem is kell.
Újabb 30-40 km után, megint megkockáztattam egy kérdést:
- De, minek jársz te ide?...Legalább azt mondd meg, hogy minek jársz ide?
- Hogy minek járok ide?...Minek járok ide?... Hát imádkozni,...imádkozni járok ide. -
Ennyit tudtam meg. Többé nem faggattam és ő sem beszélt róla.
Később aztán panaszkodott, hogy eltűntek az álmai. Hiányzott ez az életéből, és szomorú volt miatta.
Sokáig nem álmodott. Aztán egy reggel, - jó fél év múlva, - ragyogó arccal mesélte, hogy újra repült.
Újra ,,otthon" volt,...- és hogy, rendben van minden. Minden a régi. Megvan az imafülkéje.
Hát, ennyi volt az Édesanyám álma, - ami többé, nem hagyta el, elkísérte végig az életében.

Ránézésből, erősnek, - nagyon erősnek látszott az Édesanyám,...- de én mindig tudtam, hogy gyenge, és törékeny.
Nem tudom, hogy honnan tudhattam, hiszen, kicsi koromban - akkora pofonokat tudott adni visszakézből, hogy a fülem is csengett utána. De hát, - rászolgáltam. Nem bántam.
És, - rossz voltam persze, a pofon ellenére, továbbra is.

Pici koromtól kezdve, odafigyeltem az Édesanyámra, és mindig vigyáztam rá. Biztosan tudtam, hogy én vagyok a ,,nagyobb" - és az ,,erősebb".
A háború alatt aztán, többször is bebizonyosodott, hogy ez valóban így volt
Valami különös véletlen, vagy csoda folytán, - többször is megmentettem az Édesanyám életét. Én, ezt nem csodaként éltem meg, nekem ez természetes volt.
Úgy éreztem, hogy onnan, ahonnan el kellett jönnöm, nem tudom miért, - hatalmat és erőt, és különös képességeket is hoztam magammal.
Édesanyám, tudhatott ezekről a képességekről, - ezekről az adottságokról. Észrevehette. Néhányszor, pedig beszéltünk is róla.
Számtalanszor játszottam ezekkel az ajándékként útravalóul kapott adottságokkal. Egész gyerekkoromban játszottam vele, - és szégyen ide, szégyen oda, nem mindig használtam jó és nemes célra.
Aztán, egyszer csak, - úgy 10-12 éves lehettem akkor, - rá kellett döbbennem, hogy már nincs meg ez a játékom. Kinőttem, vagy elvesztettem, nem tudom.
Fiatal lánykoromban, amikor valamiért, - ,,bizonyságot" kértem Istentől, újra előjött, aztán megint eltűnt.
Asszonykoromban, egy vészhelyzetben, ugyancsak elő tudtam hívni újra, - majd, soha többé.
Sokszor próbáltam még, de nem sikerült.
Anyám, - bár nagyon keveset beszéltünk ezekről a dolgokról, - mindig arra kért, ne éljek ezzel a képességgel, - legfőképpen azonban, ne éljek vissza vele.

Születésemtől kezdve, a haláláig, - mindig Édesanyám mellett voltam. Voltak persze, kényszerű távolléteink, mint a kollégiumi évek, vagy a távoli munkahelyeim, de ilyenkor is mindig hozzájuk, - majd csak Őhozzá, mentem haza.
Összetartoztunk.
Ismertem az álmait. Ismertem a félelmeit, a kudarcait, az örömeit, a könnyeit.
Amikor, nagyon idős volt már, olyan volt, mintha a kislányom lenne, - a legeslegkisebbik. Ugyanúgy dajkáltam, és ugyanúgy gondoztam, fürdettem. Este, ugyanúgy fektettem le, takartam be, - és ugyanúgy jó-éjt puszival búcsúztam, mint a gyerekektől.
Éjszakára pedig nyitva hagytam a szobája ajtaját, hogy meghalljam minden moccanását.
S mert szívpanaszai voltak, néha, nagyon nehezen kapott levegőt. Mindig meghallottam, ha levegőért kapkodott, - de meghallottam, még a sóhajtását is. Felkeltem hozzá, bebújtam az ágyába a háta mögé, és ,,kitámasztottam", - így, több levegőhöz jutott.
Ha tehettem volna, hát én veszek helyette lélegzetet.

Nyáron, ha jó idő volt, - nappal, éjszaka, késő este, vagy hajnalonként, - kiültünk a teraszra, vagy a kertbe, a császárfa alá.
Ilyenkor, az ölembe vettem, - nem volt több, legfeljebb 38 kg.
Beszélgettünk, - rendszerint, csak én, -...vagy énekeltem neki,...vagy csak simogattam.
Ha nagyon rosszul volt, a gyógyszerei ellenére is, akkor, csak csendesen ringattam, és hullottak a könnyeim a fejére.
Egyszer azt mondta, nagyon halkan, és nagyon remegő hangon:
- ...ne sírj lányom, egyszer, el kell innen mennem,...- majd hozzátette, -...elfáradtam,...el kell mennem. Csak azért fáj,...mert elszomorítalak téged...-
Amikor elment, ott voltam mellette,...éppen a háta mögött ültem, és tartottam őt.
Egyetlen pillanat volt.
Csak hátracsuklott a feje, - és már nem volt ott.
Nem volt pulzusa.
-...Istenem...Mamám,...Istenem, Istenem, ne menj el,...mert belehalok...- suttogtam, föléje hajolva.
És akkor,...kigördült a szeméből, két kövér könnycsepp.

Búcsú...
,,Letéptem ezt a hangaszálat, -
Már tudhatod, - az ősz halott.
E földön többé sosem látlak.
Ó, idő szaga, - hangaszálak....
Én várlak Téged, - tudhatod..."

Guillaume Apollainaire verse



CSUKÁS ISTVÁN:
ISTENKE, VEDD TÉRDEDRE ÉDESANYÁMAT

,,Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!..."



ARANY MÁRINGÓ...

Édesanyámék, - gyerekkorukban - az édesapjuk hirtelen és váratlan halála után, nehezen szedték össze magukat.

,,A halál, - nem akkor jön, amikor öreg vagy, - hanem akkor, amikor kedve tartja, hogy bekopogtasson hozzád, - akárhány éves vagy is..."-

Nagypapám, fiatal, erős ember létére, - hirtelen és váratlanul halt meg, spanyol influenzában, - egyetlen nap alatt.
Hajnalban lett rosszul, - este már halott volt.
Másnap, meghalt a legkisebbik lány is. Ő, - diftériában.
Nagymamámnak összetörött az élete, és összetört a lelke is. De élni kellett, a gyerekeket pedig fel kellett nevelni.
Így, némi idegen segítséggel, - napszámosokkal, akiket fizetni kellett, - és természetesen, a hat lánya segítségével, képes volt megművelni, rendben tartani a szőlőbirtokát, - ami tisztességes megélhetést biztosított nekik.
Nagyon keményen dolgoztak egész évben, de rendesen megéltek. A kiváló bort, amit nagyanyám termelt, könnyedén el lehetett adni.
A lányok kicsik voltak még, iskolába jártak. Tanultak, és dolgoztak, mert muszáj volt.
Mindig, szünet nélkül dolgozni kellett, mert a szőlő, - egész évre munkát adott.
Közben pedig múlt az idő,...múlt az idő. Felnőttek.
Aztán szétröppentek, férjhez mentek. Ki erre, ki arra.
Nagymamám, kézben tartotta a dolgokat, nemcsak a sajátját, hanem a lányaiét is.
Jó férjet, szép stafírungot kaptak, de a birtokot nem osztotta fel köztük a Nagyanyám.
A birtok egyben volt szép, és egyben volt jól művelhető. Nagymamám felment a felső pincéhez és onnan gyönyörködött benne. Ameddig a szem ellátott, az ő szőlője és az ő gyümölcsöse látszott.
Az ő birtoka.
Mindenkinek dolgoznia kellett náluk, - még a legkisebbnek is. Édesanyám szokta mesélni, hogy úgy kötöztek, kapáltak vagy pirgáltak a szőlőben, hogy a nagyok mindig segítettek a picinyeknek.
Később is így volt ez, - mindig segítettek egymáson, ha valakinek szüksége volt segítségre.
Jó testvérek voltak.
A Nagypapám halálos ágyán tett végrendelkezése szerint, hogy...-,, koldus, kenyér nélkül, rászoruló, jó szó nélkül, a házatoktól soha el ne menjen..."- egész életükben segítettek mindenki máson is, akinek szüksége volt rá.

Nagymamám, haláláig a faluban maradt, Édesanyámék közelében. Azonban nem költözött hozzájuk, sem másik gyerekéhez. Ragaszkodott a függetlenségéhez, a saját otthonához, a saját életéhez és haláláig ragaszkodott a birtokhoz is.
Nekem, ma úgy tűnik, - hogy szinte fiatalon halt meg szegény Nagyanyám.
52 éves volt akkor.
Holtáig gyászolta a férjét, - a szerelmetes urát - és az elveszített gyerekét.
A sebei sosem hegedtek be. Holtáig feketében járt.

Magas, egyenes tartású, erőskezű, - nagydarab magyar asszony volt.
Méltóság sugárzott belőle.
Az ősei méltósága, az ősei tisztessége, és az ősei tisztasága. Édesanyám, azt mondja, gyönyörű szép volt. Porcelánbőrű, fekete hajú.
A haját hatalmas dupla koszorúban hordta a feje tetején, asszonykorában is.
Télen-nyáron hajadonfővel járt, - amíg a férje meg nem halt. Utána többé, sose vette le fejéről a fekete kendőt.
Gyászolt, amíg csak élt.
Amikor egyedül maradt, keményen dolgoztatta a gyerekeit, - de iskolába járatta, és taníttatta is őket, - az akkori szokások szerint. Megállt a lábán.
Boldogultak valahogy.
Nagyon szerette a gyerekeit.
Édesanyám szokta mesélni, hogy nagyanyámból, soha el nem fogyott a szeretet.
Akármilyen gondban volt is, akármilyen fáradt volt is, mindig volt ideje és ereje arra, hogy kimutassa szeretetét a gyerekei iránt.

Abban az időben nem volt TV, rádió, - villany se volt, - petróleumlámpánál olvastak, beszélgettek, vacsoráztak.
Nagymamám esténként összegyűjtötte a gyerekeit a kettes ágyban, ki lábtól - ki fejtől, ahol hely jutott, és a nagymama mesélt. Mesélt, mesélt,...mesélt, - amíg csak el nem aludtak. Vagy a lányok, - vagy ő.
A lányok két külön szobában laktak, külön a kicsik, és külön a nagyok. Mégis esténként, a Nagymama ágyában bújtak össze. Beszélgettek, meséltek, imádkoztak és énekeltek.
Együtt voltak. Ez volt a legfontosabb.
Megérintették, megölelték, megsimogatták és megpuszilták egymást.
Édesanyámnak, nagyon kedves hangja volt, és nagyon szeretett énekelni.
Énekelt is mindig, egész gyerekkorában, és felnőttként is, -...amikor csak lehetett.
Nagymamám, nagyon szerette hallgatni.
- Máriskóm,...Máriskóm, - mondta -...énekeljél nekem, Aranymáringóm...-
Édesanyám pedig énekelt. Boldogan énekelt mindig. Mindenfélét, ami csak eszébe jutott.
Énekelt, - és énekeltek akkor is, amikor munkaközben, a szőlő utak végében vagy valamelyik fa alatt leültek egy kicsit megpihenni.

Amikor a gyerekei kiröppentek, Nagymama magába roskadt. Megbetegedett. Nem volt kedve többé élni.
Sokáig nem panaszkodott. Csak fogyott, fogyott, és egyre sápadtabb lett.
Aztán, egyre jobban lógtak rajta az elhanyagolt ruhái. Már nem törődött többé magával.
Gondozatlan lett és lompos.
- Elmegyek,...elmegyek én Máriskóm, a szerelmetes uram után...- mondta Anyámnak.
Anyám megijedt, és értesítette az egész családot.
A lányai összefutottak, és, mivel a faluban nem volt orvos, ezért a városba vitték.
Egyik orvostól a másikhoz, aztán a következőhöz. Aztán, egy másik városba.
Aztán Budapestre, azután Bécsbe.
Mert nem akarták elhinni, - hogy vége. Hogy nem lehet segíteni, hogy,...nincs tovább.
Mert, halál ellen, - nincs orvosság.
Nagymamámnak, petefészek rákja volt.
Operálhatatlan.
Felvágták ugyan, de össze is varrták azonnal. Semmit sem lehetett tenni.
Rengeteget szenvedett szegény még a haláláig. Merthogy, fájdalomcsillapító sem volt.
Nagymama, viselte a fájdalmat, - ahogy tudta.
Sírt.
Sírt éjjel és nappal.
Édesanyám ápolta. Etette, fürdette, gondozta, -...és énekelt neki. Ilyenkor pár pillanatra elsimult az arca és néha még aludt is egy kicsit.
Édesanyám pedig ott ült az ágya mellett, - fogta a kezét és énekelt.

Aztán a Nagymamám állapota hirtelen, rohamosan romlani kezdett.
Már a köldökén is genny bugyogott ki, és a szomszéd faluból naponta odajáró orvos azt mondta, legfeljebb pár napja lehet hátra. Vagy még annyi se.
Iszonyúan szenvedett.
Édesanyám akkor összehívatta a testvéreit, hogy elköszönjenek tőle.
Nagymamám várta a lányait, - és pontosan számon tartotta, hogy ki az, akitől még nem köszönt el. Állandóan őt kereste.
Amikor megérkezett és elbúcsúztak, - nagymamám, hirtelen elvesztette az eszméletét. Majd újra magához tért, és újra elköszönt mindenkitől. Aztán megint kizuhant az életéből.
Rettenetes napok voltak.
Élt még, de nem beszélt. Ha nyitva volt a szeme, - akkor se látott és akkor se ismert meg senkit.
Aztán újra mély eszméletlenségbe zuhant.
Ott voltak körülötte a zokogó lányai, - de nem nyitotta ki a szemét, és már nem hallott semmit.
Számára végleg eltűnt, végleg megszűnt ez a világ. De, - lélegzett még.

A lányok ott ültek és álltak az anyjuk körül, teljes csendben. Elsírták már minden könnyüket, - és nem voltak már szavaik sem.
Nyár volt, esteledett, - nyitva volt az ablak...-
Egy bevillanó napsugárral, váratlanul beröppent egy fecske is.
Körözött egyet-kettőt a szobában, aztán, szinte a napsugárral együtt kiröppent.
A nagymama arcán azonban, - aki korábban már alig adott valami életjelt, egy pillanatra felfénylett egy halvány mosoly.
Megszólalt még egyszer:
- Máriskóm,...Máriskóm,...- lehelte halkan -...énekeljél nekem,...Aranymáringóm...-
Édesanyám pedig, aki ott állt az ágya mellett, megfogta a kezét és összeszedve minden erejét, - énekelni kezdett.
A hangja, talán elkísérte Nagymamám lelkét a végső úton.
Édesanyám, énekelt egészen addig, amíg a Nagymamám keze ki nem hűlt.
Akkor, összecsuklott.

Sok évvel később, kisgyerekként sokszor elkísértem Mamámat, az addigra lezárt, megszüntetett régi temetőbe, ahol csak egy - két gondozott sírt lehetett látni.
Horpadtak voltak már a sírok és a földdel majdnem egyenlőek. A hozzátartozók nagy része is meghalt már.
A temetőt, - fák, bokrok, bozót, és gaz nőtte be.
Nagyszüleim kettős sírja, állt még, - kissé megroggyant keretben. Édesanyám gondozta.
A valamikori fejfák helyén azonban egy erős, magas törzsű fa állt, és nyújtózott igen magasra. Szép törzse, koronája, és dús lombja volt.
Nem tudom, - és akkor sem tudtam, - milyen fa lehetett. Nem is kérdeztem meg.
Édesanyám letette a virágait vagy a koszorúját, aztán megölelte a fát és halkan énekelni kezdett.
Nem értettem én ezt, sose láttam ilyesmit.
Amikor hazafelé tartottunk, megkérdeztem Édesanyámat:
- Miért énekelsz te a fának, Mami? Senki se énekel a fáknak, csak te, de miért? Miért énekelsz neki?...-
Édesanyám, egy darabig hallgatott, - aztán azt mondta:
- Nem a fának énekelek kislányom, hanem az Édesanyámnak, az Édesapámnak, meg a kistestvéremnek...-
- És a fát is megöleled,...-
- Igen, - bólintott -...megölelem. Ez a fa, talán belőlük lett. Egy új élet az ő testükből, az ő poraikból, megölelem, mintha ők lennének. A lelkük pedig nem halt meg, itt van valahol most is körülöttünk. Hát ezért énekelek nekik, és tudom, hogy hallják. Meghallják, akárhol vannak is...-
A temetőt aztán, eldózerolták. A halottakra, sorházat építettek. Nem járhattunk többé oda, csak az új temetőbe, ahol valójában senkink sem volt. Letettük a koszorúnkat a nagy temetőkereszthez, és meggyújtottuk a gyertyáinkat. Csendben imádkoztunk.
Anyám pedig, sokáig csak felnézett az égre némán, - nem énekelt, és nem ölelt meg másik fát.
Soha többé, - nem ölelt meg másik fát.

Később aztán, - nem mentem már az új temetőbe. Már nem volt kivel odajárni.
Meghalt az Édesanyám.
Nem énekelt többé, Aranymáringó.



,,Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek..."
( Juhász Gyula )



TANULSÁGOS...

Olvastam valahol, a neten:

"Amikor nagyanyám meglátogatta az édesanyját, három napra volt szüksége.
Egy nap oda lovas kocsival, - egy napot töltött ott.
Beszélgettek, és meghallgatták egymást, - elmondták a legújabb eseményeket.
Majd, dolgoztak egy kicsit a kertben és a konyhában is.
A harmadik napon pedig, indulás haza.
Amikor édesanyám ment látogatóba az anyjához, - két napra volt szüksége.
Vonaton utazott.
Szerencsés esetben jó volt a csatlakozás, és az első nap ott maradt nála. Megbeszélték a legújabb eseményeket, - és másnap, irány haza.
Amikor én látogatom meg az anyámat, elég egy fél óra.
Autóval megyek és csak tíz percre állok meg, mert a gyerekek nyugtalanok, unják magukat, és inkább vásárolni szeretnének.
- Ha egy szép napon az én lányom jön majd látogatóba, - vajon mennyi időre lesz szüksége?...Mennyit szán rám?..."
- Nahát, ha erre gondolok, - és nem szeretek rágondolni!... - kissé görcsbe rándul a psychém...-
Mivelhogy könnyen lehet, hogy el se jön, csak telefonál, - és az nagyon szomorú.
Mert mindenki, - és különösen minden szülő, - sokkal jobban örül annak, ha megölelik, mintha csörög a telefonja, - vagy kap egy emailt, - esetleg a Képeslapküldőtől, egy zenés levelezőlapot.



CSI, A NAGYMAMÁM...

Csi, - erős asszony volt. Semmi sem törte meg.
Se csalódás, se gyász, se sorscsapás, se betegség, - se munka, se nyomorúság.
Mindig összeszedte magát, - és mindig talpra állt.
Ha megnövök, - olyan szerettem volna lenni, amilyen a Chéchy nagymamám volt. Chéchy bárónő. Megfogadtam, hogy olyan is leszek.
Mi: Csimamának hívtuk, - de nem az igazi nagymamánk volt, - hanem, húga. Azonban, az igazi sem lehetett volna jobb, mint amilyen ő volt.
Mindkét oldalról minden nagyszülőnk meghalt, én nem ismertem őket, csak az egyik Nagyapámat egy rövid ideig, - és Csimamát.
Belőle azonban, kettőt is. A "régit", - meg az ,,újat".-
Egyik, - a régi - elegáns, finom, törékeny öreg hölgy volt, szürke ruhában, fátyolos kalappal, csipkegallérral, csipkekesztyűben, ezüstfejű bottal.
Ónémet bútorok, antik csipkék és komor festmények között élt, egy hatalmas házban.
Ilyen szerettem volna lenni, - legfőképpen az ezüstfejű bot miatt - ha majd nagy leszek, és nagymama leszek...-
Gyakran voltunk hivatalosak hozzá, Apámék, meg a testvérei és a családjuk: ,,Ozsonnára".
Ott kellett lenni. Nem volt mese, - ott kellett lenni.
Merevek és szertartásosak voltak ezek a látogatások, - és hosszúak.
Anyámtól legalább tízféle előzetes figyelmeztetést hallgattunk végig ilyenkor, azon kívül, hogy ne beszélj hangosan, ne ugrálj,...töröld le a cipődet,...töröld meg az orrodat,...a zsebkendőd meg van?...Szépen csókolj kezet nagymamának, ne cuppanósan,...- és aztán: hogy ezt nem szabad,...azt nem szabad, azt meg aztán, pláne nem...-
Kisuvickolva mentünk, szépen felöltözve, - ünneplő ruhában. Arra is vigyázni kellett.
Az én zsebeim, a látogató ruhámon össze voltak varrva. Mivelhogy a ház meg az asztal tele volt csuda dolgokkal, én pedig a zsebeimet jól megtömve mentettem haza mindig, mindenféle érdekességet és mindenféle finomságot.
Miután a zsebeimet összevarrta anyám, a Papám zsebeit töltöttem meg, és az, sokkal nagyobb volt. Sőt, - a papának több zsebe is volt.
Apám, sohasem szólt, - otthon szépen kipakolt a polcomra. Aztán szétválogatta a dolgokat, - a kuglófot, meg a zserbót, fügét, szentjánoskenyeret, stb. otthagyta nekem. A többit azonban összeszedte, és vagy aznap, vagy másnap visszavitte, és sűrű bocsánatkérések közepette, átadta a Nagymamának.
Sokat kellett válogatni.
Volt ott minden, kakaós kuglóf, összenyomott zserbó szeletek, aszalt füge, szentjánoskenyér, igazgyöngy nyaklánc, aranyzsebóra, - és parfümszóró, szép, selyemmel bevont rojtos labdaccsal,...stb. stb.
Egyszer apám, szerényen megjegyezte, - hogy: ,,ha kérném, akkor is odaadná a Csimama"...-
- Az, nem olyan...- mondtam én.
Nekem ugyanis, ez éppen olyan volt, - hogy süteményt szedek az asztalról, meg aranyórát a komódról és hazaviszem, mintha a fáról szedtem volna cseresznyét, amit, szintén hazavittem. Néha, a más fájáról is.
Én akartam szedni, saját kezemmel, - nem kapni akartam. Amikor ezt Anyámnak elmondtam, röviden válaszolt:
- Lányom, a cseresznyefa a miénk, az asztal meg a komód nem. Így az sem a miénk, ami azokon van...-
Jó lenne hinni, hogy a helyzet ettől megváltozott, - de nem. Én továbbra is megtömtem Papa zsebét. Több is volt.
A látogatások hosszúak voltak, de nem csak nekem.
Anyám mesélte sokszor, hogy neki is hosszúnak tűnt, mert mindig frászban volt, a gyerekei,...- és a megfelelési kényszer miatt. Csimama, nagyon szigorú volt. Akkor még.
Kevés emlékem maradt ezekről az ,,ozsonnákról". Talán, 2-3 éves lehettem akkor. Halványan rémlik a hatalmas asztal, sok ezüsttel, gyönyörű porcelánokkal, földig érő csipkés terítőkkel.
Ez, -...ez a földig érő csipkés abrosz, ez nagyon izgalmas dolog volt, - mert el lehetett tűnni alatta...-
Csak felkaptam a kuglófomat a tányérról, lecsúsztam a székről, és be az asztal alá. Ott aztán, megnéztem a lábakat, - néha, mintha össze lettek volna keverve - meg a cipőket. Emlékszem egyre, egy térdig érő fekete cipő volt, - a bokáig érő ruha alatt, amit felhajtottam, - és az elejétől a térdéig, fehér porcelán ringli volt rajta. Arra volt tekerve a cipőfűző, de az is porcelán golyókban végződött.
Tetszett ez nekem. Élvezettel fűzögettem ki. Teljesen. Lehúzni nem tudtam, pedig többször is megpróbáltam.
A cipő tulajdonosa, - valakinek az öreganyja - időnként rúgott egyet, vagy be-be legyintett az asztal alá, de sosem talált el.
A terítő alá behajolni, vagy bemászni, nem lehetett, - ahhoz, csak nekem, és szegény Anyámnak volt bátorsága.
Ugyanúgy csinálta, ahogy én, hirtelen lecsúszott a székről, és be az asztal alá. Aztán végig a lábak előtt, majd a porcelános cipőnél, kihalászott, a hóna alá vágott engem, és rückvercben visszatért az asztalhoz.
Ott alig történt valami, - hacsak az nem, hogy Csi szigorúan az asztalra koppintott a botjával. Meglehet, - ez nekünk szólt.
Mindenki tisztelte Őt, a - mindenki tartott tőle, a család egy része pedig, ácsingózott a nem kevés vagyona után.
Hogy szerették- e? Azt nem is tudom.
Apám szerette, az biztos. Anyám meg, tartott tőle rettenetesen.
Ő mindig félt, hogy valami hibát követ el, amiért az orrára koppint.
Ilyen akartam hát lenni, mint Csimama, akit mindenki tisztelt, akitől mindenki tartott, aki körül a család forgott, akinek szép botja volt, és szép, - fátylas kalapja.
Én is tiszteltem őt, - a megfelelő távolságból. Akit azonban szerettem is, az a másik Csimama volt, a ,,szegény Csi"...- az, akit elütött a sorsa.
Közvetlenül a háború előtt, Csi férje, aki mulatós ember volt , elkártyázta, elitta, elszórakozta minden vagyonukat, - súlyos adósságokat csinált, - majd, nem kért segítséget senkitől, - egyszerűen fejbe lőtte magát. Ott maradt hát Csimama, magára.
Nem volt gyerekük, így aztán férje halála után, senkije és semmije nem maradt. Még a ruhái, és a szép ezüstfejű botja sem.
Apám és testvérei, anyjuknak vallották Csi-t, - mégis, egyiküktől se fogadott el semmiféle támogatást, de még az együttérzésüket is mereven visszautasította.
Csi, viselte a sorsát. Méltósággal.
Elveszett az egész addigi élete, egyedül maradt, és hiába hívták, senkihez sem költözött oda. Pedig, minden család jómódú volt, és mindenki szívesen látta volna.
Csi felállt, és újra kezdte az életét, - pedig, már öregasszony volt.
Egy idős zsidó ember hitelt adott neki, és nem kért érte jótállást vagy kezest. Elég volt a szava. Mert a szavának értéke, súlya, hitele volt.
Csi szava volt a hitelfedezet, - és a becsülete, meg a tisztessége.
A hitelből aztán megvett egy kis házat, - közvetlenül a falunk mellett, az erdő alatt - a Giligóban. Talán nem is ház volt az, hanem "kulipintyó".
Egyetlen, - kőből épült, picinyke helyiségből állt, ami fölé hatalmas tölgyfa tornyosodott, védőn beborítva azt.
A kulipintyó előtt, egy tágas, zöldre festett fatornác volt, a körül pedig,...a végtelen.
A végtelen, ameddig a szem ellát.
Itt élt aztán, majdnem a haláláig.
Sírni, sosem láttuk, - nevetni, mosolyogni sokszor. Összeszedte magát.
A nyomorúságos körülmények között is fel tudott állni, és emberi méltóságát, függetlenségét megőrizve, tovább tudott lépni, és élni.
Soha nem panaszkodott.
Kicsi voltam még, - talán 5 éves lehettem, vagy még annyi se - közel lakott, hát gyakran látogattam.
Egyszer, ebédidő körül értem oda hozzá, és Csi, éppen palacsintát ebédelt. 1db palacsintája volt. Egy.
Rámeredtem arra az egyre, - mert nagyon szerettem a palacsintát. Ő pedig azonnal elém tette a tányért.
Még, megkérdeztem tőle, hogy:
- Mi van benne?...Mi van benne, belül?
- Belül?...- hökkent meg Csi -...Belül is palacsinta van benne...-
- Akkor jó,...pont így szeretem...- mondtam, - és elfogadtam Csi, egyetlen palacsintáját.
Máig, szégyellem magamat miatta.
Csi ugyanis, hozott egy marék csipkebogyót, és a magokat meg a szőrt kikaparva belőle, azt kezdte rágcsálni.
Azt hiszem, az volt az ebédje.
Otthon aztán, elmeséltem Édesanyámnak, hogy kaptam Csi-től palacsintát, amiben belül is palacsinta volt. Anyám pedig azonnal tudta, hogy miről van szó. Összepakolt egy nagy kosarat mindenféle ehető dologgal, és felvitte Csi - hez.
Máig csodálom őt, - a Csi-mamámat - aki akkor is tudott adni, amikor nem volt már semmije.
Nem szégyellte a munkát, de a kezét, talán szégyellhette. Dolgossá, törődötté, reszelőssé vált a keze, - a korábban gyönyörű, ápolt keze, - és a kézcsókot elhárította.
- Piszkos vagyok picinyem...- mondta nekem.
Nem volt baj, én olyankor elkaptam a nyakát, és tizet is adtam neki máshova, - ahová éppen esett.
A kézcsókot ugyan elhárította, de ha megöleltem, sosem tolt el magától.
Édesapámnak azonban megengedte, hogy megcsókolja a kezét is. Mind a kettőt. Sokszor láttam.
Kint ültek a ,,Kulipintyónál", a tölgyfa alatt.
Csi, a rozzant bambusz székben ült, ami össze-vissza volt drótozva, apám pedig előtte egy icipici sámlin.
Papának a könyöke földig ért, térde meg az orráig, de ez nem zavarta. Csi mindkét kezét a kezében tartva, puszilgatta azokat.
Beszélgettek, meséltek, - egymástól kapkodva el a szót, - és nagyokat nevettek.
Emlékeket idéztek.
Egyszer aztán elcsendesedtek.
- A kígyóra, a kígyóra picinyem, emlékszel - e?....Nem volt otthon anyád, meg apád se, emlékszel? Mihozzánk futottál a konyhába, a szakácsné meg kirohant, amikor meglátott a kígyóval, emlékszel?...-
Apám elkomorult.
- Emlékszem, - mondta csendesen - Csi, ha te, akkor nem vagy ott, én már rég alulról szagolnám az ibolyát. Hát persze, hogy emlékszem...-
Többet aztán nem mondtak, - csak emlékeztek.
Otthon aztán megkérdeztem Anyámat, hogy mi volt azzal a kígyóval? És a Csi, mért nem engedte meg, hogy a Papa alulról is megszagolja az ibolyát?...-
Anyám, - csak némi töprengés után válaszolt.
- Az a helyzet, hogy apád, majdnem olyan rossz gyerek volt, mint te vagy. A pajtásaival, azzal szórakoztak, hogy siklókat dugtak az ingük alá, mert a nyári forróságban hűsítette őket. Apád egy hatalmasat talált, ami nem biztos, hogy sikló volt. Azonnal apád dereka köré tekeredett, és teljes erejéből szorította, nem lehetett levenni róla. A többi gyerek ijedtében elszaladt, apád pedig bevánszorgott Csi-ék konyhájába, már majdnem megfulladt, a szakácsné pedig ijedtében kirohant és elfutott. Akkor jött Csi, meglátta apádat, felkapta az öregkést, elkapta a kígyó fejét és levágta. Utána még elvágott két tekercset rajta, aztán elájult...-
Egy kis szünet után Anyám még hozzátette:
- Azt tudnod kell, hogy Csi még egy földigilisztától is elfutott mindig,...már gyerekkorában is...-
Elgondolkodtam Csi mamán, meg a kígyón. Az ibolyáról aztán, el is feledkeztem.
Nekem Csi egy hős volt, az biztos. Egy hős, aki levágta a kígyó fejét.
Aztán eltöprengtem, hogy ha így félt a földigilisztától, akkor miért költözött most a falu fölött a Giligóba? Éppen oda? Hiszen az arról híres, hogy egy kígyófészek. Ott csak úgy hemzsegnek a kígyók.
Felnőtt fejjel persze tudom, hogy erdei siklók lehettek, - ámbár, - ettől sem kedveltem meg jobban őket.
Kisgyerekkoromban nem féltem és nem iszonyodtam tőlük, - mert azt hittem, hogy én nagy vagyok és erős, csak picinek látszom. És van valamiféle hatalmam is, amivel mindig mindent meg tudok oldani, még a kígyót is eltüntethetem, -...ha akarom.
Azért ezt nem próbáltam meg.
Elég volt, hogy elküldtem.
Toppantottam egyet-kettőt, és kígyó mindig, azonnal elment. Volt-nincs. Ez, elég is volt.
De, hogy hogyan mert nagymama a kígyók közelében élni a Giligóban, arra én nem találtam magyarázatot. Akkor sem, meg később sem.
Amikor Apámék beszélgettek, nem mindig hallottam, pláne nem mindig értettem, hogy mit beszéltek, - de ez nem is volt fontos. Játszottam, jól éreztem magamat a közelükben.
Amit azonban hallottam, mégiscsak hallottam. Abból, sokkal később összeállt a teljes kép, és a teljes valóság a családomról.

Csi, Apámat mindig ,,picinyemnek" hívta, ,,kicsikémnek", meg ,,Kisfiamnak", én pedig ezen eltűnődtem és elcsodálkoztam. Mivelhogy Apám akkora, de akkora nagy melák volt, Csi pedig pici, nagyon pici. Legfeljebb apám melléig ért, vagy még addig se.
Anyám aztán elmondta, hogy Csi nevelte apámat és a testvéreit, lány korában. Mert a nagymama nem volt otthon, Csi apja meg özvegyember volt, - így nem volt a gyerekeknek se anyjuk, se nagymamájuk.
Csi volt az asszony a két háznál. Igaz, jómódúak lévén, segítsége mindkét háznál bőven volt.
Hogy az igazi nagymama mért nem volt otthon, arról, akkor nem esett szó. Kicsinyenként raktam össze később, Csi meg az Apám beszélgetéseiből, - de csak felnőttként értettem meg.

Ők ketten mindig vidámak voltak, összehajoltak, sustorogtak, és jókat nevettek:
- Emlékszel Csi? - kérdezte Apám -...az akkor volt, amikor Mutti megszökött az órással,...-
- Nem, nem, rosszul emlékszel, az nem akkor volt, hanem akkor, amikor a fiskálissal szökött meg,...-
Megint összehajoltak, suttogva beszéltek, aztán megint hatalmasakat nevettek.
Kérdeztem én anyámat erről a szökdösésről, de nem beszélt.
Már felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy ez volt a család szégyene, amit titkoltak, takargattak, szégyelltek. Ha pedig lehetett, még le is tagadtak.
Nagymamám, ,,világszép" asszony volt.
Ha csak szép, és ,,kikapós" lett volna, azt még simán elnézték volna neki.
De a nagymamám, hiszékeny is volt, és könnyelmű. Ő állandóan új életet kezdett, és az nagyon sokba került.
Állandóan elhitte, hogy most aztán, most az egyszer, - majd megint, és újra és újra, - a várva-várt, életre szóló, nagy szerelem robbant az életébe.
Ezért aztán elment a postással, az órással, a fiskálissal, az alföldi csikóssal, az osztrák üzletemberrel, - tőle egyébként Bécsből, gyalog jött haza.
És, csak az Isten tudja, hogy még ki mindenkivel ment el és kezdett a nagymamám új életet.
A család se tudott mindenkiről.
Sőt, akikről tudtak, azokból is letagadtak egyet-kettőt.
Nagyanyám nagyon gazdag asszony volt, folyton új életet kezdeni azonban, költséges dolog.
Minden új társ, mindig kifosztotta. Tönkrement.
Teljesen elszórta az anyai örökségéből származó igen nagy vagyonát. Apja pedig nem adott többé értéket a kezébe.
Amikor meghalt, lánya helyett veje lett az örököse, - az én nagyapám, - aki jól kezelte és adta tovább dédapám vagyonának ráeső részét.
Bűnbánó hazatérései után azonban, szó nélkül, mindig megbocsátottak, és mindig visszafogadták nagyanyámat. Az egész család visszafogadta, mert szerették.
Így is szerették, és így is hozzájuk tartozott.
Így is, - hogy ,,rossz" volt.
Rossz asszony volt, rossz anya, és rossz feleség.
Mégis, visszafogadta a Nagyapám is, újra-és újra megbocsátva, elfelejtve neki mindent. Mert ő is szerette. Haláláig szerette.

Azokban az évekig tartó szünetekben, amikor nagyanyám éppen új életet kezdett, nagyapámnak, az apósa, az én dédapám és családja, - legfőképpen Csi-mama - segítettek a három gyerek nevelésében.
Csi mamát azonban, akkor még nem így hívták, - hanem rendes neve volt, mint másnak.
Jolanda volt.
Jolanda helyt állt akkor is, fiatal lányként, - anyjuk helyett nevelte és szerette a testvére gyerekeit.
Helytállt akkor is, amikor egy snájdig, magas rangú katonatiszt felesége volt, és nagy házat vittek.
És helytállt akkor is, amikor már nem Jolanda volt, hanem csak egy egyszerű, vagyontalan öregasszony, -...Csi mama.
Ő is kezdett egyszer új életet.
Nem a házasságával, mert akkor csak a régi, gondtalan, gazdag életét folytatta. Akkor kezdett új életet, amikor fedelet teremtett a feje fölé, és kenyeret keresett magának. Megtanult dolgozni.
Mindennap járt az erdőre, szinte az tartotta el, - növényeket, gyümölcsöket, gombát gyűjtött.
Amit lehetett frissen adott el, ami megmaradt, azt megszárította, és szárítva adta el. Az emberek szívesen megvették ezeket a dolgokat,...- és Csi mama megélt belőle.
A hitelét is fizette rendesen, - mindig, amennyit csak bírt, - mert a ,,saját házában" szeretett volna élni mielőbb.
A tél nehezebb volt.
Ilyenkor az erdő a tüzelőn kívül nem igen adott mást, de tudott varrni, és finoman kézimunkázni, akkor abból élt.
Abban az időben, még megstoppolták a leheletfinom batiszt hálóinget, de a hernyóselyem harisnyát is. Volt munkája bőven.
Amikor pedig, éppen ez se volt, meg az se volt, - Csi mama ,,pörgetét" csinált. Ma, ezt úgy hívják: forgó.
Senki nem tudott olyan szép pörgetét csinálni, mint Ő.
Se azelőtt, se az óta, nem láttam olyat, olyan szépet, mint az övé volt.
A szára, hántolt fűzfából készült,...és a forgója? Istenem, a forgója...- az, szinte élt.
A papírt vízfestékkel festette meg, és madarakat, szitakötőket, virágokat festett rá.
Gyönyörű volt, pl. égkék háttérrel a pillangós pörgete. Amikor fújta a szél, olyan volt, mintha röpködtek volna a különböző színű, apróbb, nagyobb lepkék
Szoktam segíteni neki mindenfélét, -...ha megengedte.
Nem nagyon messze lakott tőlünk, és ha Édesanyám olyat főzött, amit Csi szeretett, vagy ami elállt, akkor mindig küldött velem neki. Ilyenkor ott ragadtam.
Sok mindenfelé elvitt engem. Az erdőre, mezőre is, - és megmutatta a növényeket, fákat, bokrokat, - elmondta róluk azt, amit ő tudott.
Sokszor kimentem vele a vasútállomásra is, pörgetét árulni. Amennyit meg tudott belőle csinálni, annyit, könnyedén el is tudott adni.
Sokat dolgozott, - talán, mindig dolgozott -...de független volt, és a saját életét élte.
Csi - t azonban egyszer szörnyű baleset érte, eltörött a lába. Anyám talált rá, amikor ennivalót vitt neki. Azonnal hazarohant Apámért, aki ölbe hozta le a hegyről mihozzánk.
Orvos, akkor nem volt még a faluban.
Egy ismerős hintóján vitték tovább a 27 km-re lévő kórházba. Apám mindvégig az ölében tartotta, és ölben vitte be a kórházba.
Súlyos törése volt, és sokáig nem engedték haza.
Minden rokona és ismerőse meglátogatta ott, ő pedig megtanulta elfogadni a tisztelet és a szeretet különböző megnyilvánulásait.
Tudta, hogy ez neki szól, - Jolandának, az embernek. Nem a társadalmi állásának, nem a gazdagságának. Hol volt az már?
Neki szól, -...az embernek. Már, nem utasította vissza.

Amikor hosszú idő után, hazajöhetett a kórházból, elfogadta a szüleim meghívását és hozzánk költözött. Mindenki örült ennek.
Apám is anyám is arra készültek, hogy hadakozni kell majd vele, de nem, az első szóra elfogadta a meghívást.
Mint ahogy elfogadott minden mást is, - a szerető gondoskodást, a szép ruhát és édesanyám apjának rég elárvult sétabotját. Azzal tanult meg járni újra.
Amikor még a Giligóban lakott, ugyanezt a botot nem fogadta el, - pedig anyám akkor is felajánlotta.
A Giligóban az a botja volt, amit apám neki sajátkezüleg faragott, csiszolt, smirglizett, és százszor is megpróbáltatta mamámmal, hogy a kezéhez igazíthassa.
Szerette ezt a könnyű, vékonyka botot, és büszke volt rá. Fűnek-fának elmondta, hogy:
- Ezt a botot a fiamtól kaptam,...ezt a botot a fiam faragta énnekem...- Egyszer, azt mondta apámnak:
- A botomat, temesd majd el velem édes fiam, mert kimászom én abból a gödörből is, és akkor szükségem lesz rá...-

Az, hogy hozzánk költözött, nagy öröm volt nekünk, és neki is.
Élt még pár évet köztünk, - de nem eleget - csendben, békességben, nyugalomban, szeretetben. Egy reggel aztán, nem ébredt fel.
Be akartam menni a szobájába, - de a szüleim nem engedtek.
- Elment, ...- mondta Anyám csendesen -...elment kislányom. Nagyanyád elment...-
Még a lélegzetem is elállt,
- Engedtétek elmenni? Ti elengedtétek, az én saját nagyanyámat?...-
Apámból akkor hirtelen, kitört a sírás. Ráfeküdt a két karjára az ebédlőasztalon és láttam, hogy rázkódik a válla.
- Menj ki kislányom, ...- szólt anyám csendesen.
Ritkán fordult elő, de szót fogadtam. Bóklásztam egy kicsit a ház mögött, a zúgónál.
Valahogy, olyan nagy volt a csend.
Amikor anyám kijött, egy kisbőröndöt hozott a kezében.
- Elviszlek kislányom a nénédhez. Ott maradsz pár napig, majd jövök érted, amint lehet.
- Ne vigyél el engem, - kértem ijedten -...ne vigyél el vendégségbe, jó nekem itthon. Nem akarok vendégséget...-
- El kell menned kislányom. Nagymama nem a Giligóba ment, hanem a mennyországba, és el kell köszönnünk tőle...-
- Nem akarok elköszönni, mért ment el ? Elengedtétek? Nem volt jó itt neki, minálunk?...-
- El kellett engedni, lejárt az ideje. Azért ment el, mert lejárt az ideje.
Nem értettem én ezt akkor,...- és még sokáig, később sem.
Nagymamával, - ahogy apám ígérte, - eltemették a faragott botját is.
A temetésen mindenki ott volt. Az egész falu, az összes rokonság, és aki élt még az ismerősei közül.
Én is ott voltam, - igaz, nem tudtam mi zajlik.
Nem mondták meg nekem, hogy abban a cifra dobozban a nagymama fekszik, mert biztosak voltak benne, hogy cirkusz nélkül nem engedném letenni Őt, a gödörbe.
Sokkal később tudtam csak meg. Mint ahogy azt is, hogy ez a világ rendje, - élünk és meghalunk
S hogy ezt el kell fogadni.
S, hogy a világon csak ez az egyetlen valódi igazság létezik, -...nincsen több, és nincsen más. Egyformán, mindenkinek el kell mennie egyszer.
Mégis, amikor még nagyon friss volt a seb, gondolkoztam rajta, hogy ki kellene ásni a nagymamát.
Hátha nem is egészen halt meg. És Isten is,...- elvette, igen, de hátha már vissza is akarja adni. Minek kellene neki egy ilyen öreg nagymama?
Isten teremteni is tud, - azt mondta a Mater Borbély, és ő tudja.
Minek kellene Istennek, pont Csi, a fájós lábával?
Ő annyi nagymamát csinálhat magának, amennyit csak akar, és olyant, amilyent csak akar. Még fiatalt is. Igen.
Miért éppen Csi kellene neki, a fájós lábával?
Különben is, miért kellene pont az, aki az enyém? Ez, nem lenne igazságos...-
Szerettem Csi - mamát.

Aztán, -...már dúlt a háború. Bombáztak, sziréna szólt,...sztálingyertyák lógtak a levegőben, felettünk az égen, és menekültünk. Egyik pincéből a másikba, egyik házból a másikba, - de sehol sem volt jó. Sehol sem volt biztonságos.
Nem csak mi, más is menekült.
És akkor a Giligóban a kis ház, a kulipintyó, - amelyet Édesapám, a környező földekkel együtt megörökölt, s amit Csi a tudtunk nélkül a ház mellé vásárolt, a miénk lett, - hirtelen, megtelt élettel.
Nem használtuk a Giligót, de néha eljártunk oda, megnézni.
A háború alatt a kis ház, sok ember menedékévé vált.
Nem tudtuk kik voltak ott, kik laktak benne, de amikor Apám a tölgyfa alatt meghallotta az elfojtott gyereksírást, ami odabentről hallatszott, - rádöbbent a valóságra.
Hazament, és megbeszélte Anyámmal, - majd visszatért a házhoz este, egy nagy kosár ennivalóval.
Aztán, sokszor megtette még ezt az utat a háború alatt.
Amikor már őt is elvitték a nyilasok, akkor csak Anyám járt fel a kosárkával.
Még később, - már teljesen elembertelenedtek az emberek, mindenki, mindenkit figyelt, - már csak én jártam fel oda.
Az üres kosarat mindig kitették a ház mellé, csak felvettem visszafelé. Egyszer azonban, amikor felvettem a kosarat, volt benne valami. Egy picire hajtogatott zsebkendő. Amikor kibontottam, két gyűrű hullott ki belőle, egy nagy, meg egy kicsi.
Tetszettek nekem.
Visszaraktam a zsebkendőbe, hazavittem, és lelkesen elújságoltam anyámnak, hogy mit találtam a kosárban. Anyám megnézte a gyűrűket és elsírta magát.
Nem értettem, - és akkor kezében tartva a picike vékony karikagyűrűt, mintha hangosan gondolkodna, vagy mintha nagy lennék, azt mondta:
- Ez egy asszony gyűrűje. Egy asszony, nem válik meg a karikagyűrűjétől soha, legfeljebb, ha az élete múlik rajta, vagy másnak az élete. Az Isten vezérelje őket, az Isten vezérelje őket, ...-
Aztán leült és rövid levelet írt, pár sor volt csupán, majd kopertába tette az ékszereket a levéllel, megint ennivalót csomagolt, - és visszaküldött a Giligóba.
A csomagot letettem az ajtó elé.
Pár nappal később, amikor mentem, üres volt a kosár. Felvettem hát, a teli kosarat pedig megint az ajtó elé tettem.
Sokszor mentem még. Egyszer azonban, érintetlenül találtam az előző kosarat az ajtó előtt.
Megijedtem, hogy valami baj van, benyitottam a házba. Üres volt, - de rend volt és tisztaság. Talán, nem volt baj. Ott hagytam a kosarat az asztalon. Hátha visszajönnek még.

Aztán felperegtek az események. Bombáztak, bujkáltunk, menekültünk, és egyszer csak, -... nem mehettem már többé.
Később pedig, már nem volt mit vinni.

Ez volt hát a kulipintyó története, ahol mintha egy időre ottmaradt volna még Csi lelke, hogy menedéket adjon azoknak, akiknek szükségük volt rá. Ott, abban a házban, ahol valaha rég, - amikor elütötte a sorsa - ő is menedéket talált.

CSI...

Így, ennyi év után is, szeretettel és csodálattal gondolok vissza rá.
Fel tudott állni, és öregasszony korában is fel tudta építeni az életét.
Igaz, újra kezdeni csak azzal az emberi tartással lehet, amit Csi, még a nyomorában sem vesztett el. És azzal a tőkével, azzal az értékkel, amelyet önmagában hordozott, -...a szavának hitelével, a mondott szó értékével.
Ez volt a fedezete.
Sőt, - ez volt a hitelének fedezete is.



NANU,...NANU...

Bizony, - jó érzés hinni abban, hogy a szeretteink, nem mentek el egészen.
,,Ha gondolatban, vagy hangosan nevükön szólítjuk őket, - akkor meghallják a hívást, - és mellettünk teremnek....."- Olvastam valahol.
Aztán azt is:
,,Gyakori, hogy elhunyt emberek, vigyáznak gyermekeikre, és külön időt szánnak arra is, hogy minden gyermeknek segítsenek, aki krízishelyzetben van...."
Sokszor végiggondoltam.
Igazából, nagyon jó érzés volt ezeket a sorokat olvasni.
Tehát, más is így hiszi, nemcsak én, - más is így érzi, más is így van ezzel, nemcsak én.
Mert, bár nem igen beszéltem róla senkinek, - nehogy hangyásnak tartsanak - nagyon sokáig, mindennap éreztem az Édesanyám jelenlétét, még 10-12 évvel a halála után is.
Mert az anyánktól kapott szeretet, egyedi, különleges, mélységes, végtelen, és elmúlhatatlan, -... visszajár, talán a síron túlról is.

Amíg élt, - szinte az utolsó hetekig, - Édesanyám főzte nekem a reggeli kávémat, és azzal ébresztett.
Nagyon halkan nyitotta az ajtót, bedugta a résen a V-betűt formáló két kis ujjacskáját,...és besúgta, szép halkan,...hogy:
- Nanu-Nanu....-
Lehetett erre másképpen,...mint nevetve ébredni?...
A köszöntést, egy akkoriban futó filmből tanulta meg, - ami Neki nagyon tetszett, - és amit minden este megnéztem vele.
A film, egy,...- a Marsról idetévedt fiatal fiú csetléseiről, botlásairól szólt. Ő köszönt úgy, - V betűt formálva az ujjaiból, hogy:
- ,,Nanu-Nanu ,,...-
A V betűje azonban, nem a győzelem jelét mutatta, - inkább hasonlított, - vízszintesen mutatva arra, hogy, - ...kibököm a szemedet: - ,,Nanu-Nanu..."-
A fiú, nagyon aranyos, nagyon vidám, nagyon gyámoltalan volt, - és képtelen helyzetekbe került. Robin Williams alakította.
Mulatságos, vidám történet volt.
A filmet aztán, elfelejtettük,...- a köszöntés azonban megmaradt, sok-sok évig.

Amikor az Édesanyám meghalt, - egyedül maradtam.
Nescafet ,,főztem", - és visszavonultam az ágyamba, amíg elszürcsöltem.
Ezekben a félig éber percekben, szinte ,,kézzel foghatóan" éreztem az Édesanyám jelenlétét.
Hűvös levegő suhant el az arcom fölött, - oda-vissza, oda-vissza, - olyan erővel, hogy megrebbentek a szempilláim.
Ezzel egy időben, nagyon halvány, fehér füst foszlány lebegett felettem, - olyan halvány, hogy éppen csak hogy látni lehetett,...- oda-vissza, oda-vissza.
Nem volt semmiféle alakja, - csak...füstfoszlány volt, az érintését azonban, mégis határozottan éreztem.
Nem azonnal döbbentem rá, hogy ez az ,,elsuhanás", - az Édesanyám simogatása lehetett.
Nagyon is két lábbal állok a földön, - ezért először azt gondoltam, hogy félig alszom még, - és nem látok tisztán.
Aztán azt, hogy álmos vagyok, - és azért ,,rebeg" a szempillám.
Egyszer azonban,...- valami miatt, nagyon korán keltem és elmaradt a reggeli kávé, - csak valamikor a déli órákban kávéztam, kapkodva, állva.
Szóval, - ébren voltam. Nagyon is.
És akkor is elsuhant az arcom előtt, - teljesen éber állapotban, - a halvány, fehér füst, és megrebbent a szempillám.
Valami hihetetlenül jó érzés töltött el, - ...olyasmi, mint a boldogság.
Akkor tudatosodott, bennem hogy: itt van az Édesanyám.
Sok év telt el aztán, - így.
Vártam a reggeleket, - ezekért a számomra gyönyörűséges pillanatokért.
Aztán elköltöztem, - néhány évre, Szentendrére, és hiába kávéztam reggelenként egy órán keresztül,...hiába gondoltam rá,... hiába hívtam,.... hiába kértem, - nem jött.
Elmaradt.
Az új házban, - nem volt velem.

Eltelt egy-két év, - majd hirtelen, - nagyon beteg lettem, - valószínűleg egy szörnyű vírusfertőzés következtében, hasnyálmirigy gyulladást kaptam.
Későn kerültem orvoshoz, - majd kórházba, - nagy fájdalmakkal és nagyon magas lázzal.
Olyan rossz állapotban voltam, hogy az ismerős orvos, - hazahívta a lányomat Münchenből.
És akkor, ...akkor történt valami, - amire a kórházi ágyon magamhoz tértem.
Hűvös levegő suhant át az arcom felett, oda-vissza, oda-vissza,...megremegett a szempillám.
Kinyitottam a szememet...- és ott volt a fehér füstfoszlány.
Ott volt,...- és ott is maradt velem napokon keresztül, állandóan, éjjel-nappal, - szünet nélkül.
Egészen addig, - amíg meggyógyultam, - azután, megint eltűnt.
A következő alkalommal, a Zalaegerszegi kórházban ,,találkoztunk" újra. -
Akkor éppen, - ,,Papagáj-kórt ,, szedtem össze.
Megint nagyon beteg voltam, -....de Édesanyám, újra megjelent,...és egészen végig, velem volt a kórházban.
Aztán, amikor haza kerültem, megint eltűnt.
Több éve már, de ezerszer is visszasírom a pillanatot, amikor még velem volt.

Ma, - sok évvel később is, - alig van olyan reggel, hogy ne gondolnék rá, -... és, sok mindent odaadnék az életemből azért, hogy még egyszer halljam a hangját, amint beköszön reggel az ajtómon, hogy
- Nanu, Nanu...-


A SZIVÁRVÁNYOS ÁLOM...

Ritkán álmodom. Ha mégis, azt nagyon komolyan veszem, - mert annak jelentősége van.
Hetek óta, nagyon fájt a lábam, - az egyik, szinte teljesen lemerevedett, és annyira megdagadt, hogy alig bírtam el.
Nem tudtam mi a baj, de azt éreztem, hogy akármi is, - nagy baj van. Halasztottam, hogy orvoshoz menjek. Féltem.
Teltek a napok, semmi sem változott. Barátkoztam a gondolattal, hogy mégis csak el kell mennem az orvoshoz.
Aztán azzal, hogy mégsem.
Aztán megint halasztottam.
A bal lábam olyan volt már, mint egy elefánté, csak éppen a színe volt más, szederjes, és térdtől felfelé lilásvörös volt, a térdem felett pedig egy kemény, fodor volt körben.
Aztán így teltek a napok.
Mindennap azzal feküdtem le, hogy mégiscsak elmegyek holnap az orvoshoz, - méghozzá, rögtön reggel. Azonban, - mégse mentem el mégsem.
Egy éjszaka, - a fájdalomtól, nem tudtam elaludni. Virrasztottam hajnalig.
Hajnal felé aztán, mégiscsak elnyomott az álom. És akkor álmodtam, - azt a furcsát. Nagyon furcsát.
Én nem tudom, hogy létezik-e gyógyító álom, mint olyan, - de ez, az volt.
Álmomban, mégiscsak elindultam az orvoshoz. De az orvos, nagyon messze volt. Elindultam, de nem arra mentem, amerre máskor szoktam. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Egyszerre, rájöttem, - nem a földön vagyok. Valahol az égen, a csillagok között bolyongtam, teljesen elveszetten.
Láttam a holdat, és az apró, távoli csillagokat, - de az égbolt, teljesen fekete volt.
Álmomban is az orvost kerestem, de sehol sem találtam. És akkor, hallottam egy hangot, hogy:
- Itt vagyok, ...-
Tekintgettem körül, - de nem láttam senkit. Az égbolt, ugyanolyan sötét volt, idegen, szinte félelmetes. Én azonban, csak mentem tovább, szárnyaltam a sötétségben, - és továbbra is kerestem a hangot, és kerestem az orvost.
Teljesen elvesztem a fekete égbolton a mákszemnyi pislogó csillagok között.. Mégis mentem, - szárnyaltam tovább.
Akkor, megint hallottam a hangot:
- Itt vagyok...-
- Kereslek, - mondtam - de nem talállak. Fáj a lábam,... nagyon fáj a lábam...-
Bár, akkor se láttam senkit, mégis meg akartam mutatni, hogy hol fáj, ezért felemeltem a lábamat.
És akkor láttam.
A lábamon, - amelyet betegen, mereven, dagadtan és szederjesen mutattam meg, - pontosan azon a helyen, ahol legjobban fájt, - a térdem körül hirtelen megjelent akkor négy, - félkör alakú, erőteljes színű szivárványrész. Szorosan, egész szorosan a lábamhoz tapadt. Meg tudtam volna fogni, - annyira valóságos volt. Az egyik, lábszár középnél volt, keresztben, - ahol nem is fájt. A másik combközépnél. A nagyon fájó térdemhez pedig jobbról-balról tapadt hozzá egy-egy szivárvány félkör.
Pár pillanatig, tisztán világítottak, és nagy örömmel gyönyörködtem bennük, annyira szépek voltak. Szebb volt minden szivárványnál, amit valaha láttam életemben. Hirtelen azonban, megváltozott a szivárvány színe, sűrű sötétkék, gomolygó pacnik homályosították el a tiszta színeit, - aztán halványodni kezdtek a sötétkék gomolygó pacnik, majd teljesen eltűntek.- A négy félkör akkor rándult egyet, és a térdem fölött, köralakba rendeződött. Egy pillanatig, - láttam még a szivárvány, tiszta gyönyörű színeit, - erőteljesen világított. A következő pillanatban pedig, halványulni kezdett, tágult a kör, tágult, ...tágult, és egyre nagyobb lett, egyre halványabb, majd teljesen eltűnt. Akkor már csak a térdemet láttam, - álmomban, - és olyan volt, mint régen. Nem fájt.
Aztán, - a térdem is eltűnt. Felébredtem.
Először nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán bevillant az álom. Gondolatban végigröppentem rajta, - még teljesen a hatása alatt álltam.
Akkor, hirtelen elhatározással, - leugrottam az ágyamról, hogy leírjam, - mielőtt elfelejteném.
Rohantam papírért, és ceruzáért. Gyorsan ledobtam magamat, az elnyűtt szofára, - amin olyan jó helye volt a fájós lábamnak.
És akkor döbbentem rá, akkor láttam, - hogy a lábam, - pont olyan volt, mint álmomban a szivárvány után.
A következő pillanatban pedig, mély megdöbbenéssel állapítottam meg, - hogy olyan, mint régen.
Nem fáj.
Hát, - ennyi volt az álom.
Ennyi.
Nem imádkoztam, nem fohászkodtam Istenhez, - mert nem akartam terhelni őt a magam bajaival. Neki is van elég.
Kétségem azonban nincs a felől, hogy - mint annyiszor az életemben, - most is Ő segített.
Nem köszöntem meg álmomban. Valahogy eszembe se jutott.
Most köszönöm hát, - Istenem.



LÁTOGATÁSOK...

Elridegült a világ. Alig van benne szeretet.
Erre legfőképpen akkor döbbentem rá, amikor az Öregek Otthonába jártam, - és rengeteg magára hagyott öreg embert ismertem meg.
Elszomorító volt, - és mélyen elgondolkodtató.
Hová jutottunk?
Merre tart ez a világ?

Megszületünk, lassan felnövünk és megöregszünk. Ez az élet rendje. Igen.
Az élet egy ideig boldog, és gondtalan, - de mindenki életében egyszer eljön az a pillanat, bárki legyen is az, amikor rátör, megrohanja a szomorúság, a gond, a betegség, a gyász, és a veszteség.
Senki sem kerüli, - és senki sem kerülheti el.
Mindannyian megéljük, és vagy megbirkózunk vele, vagy összeroppanunk alatta, vagypedig szomorú, nehéz teherként cipeljük egész életünkben, -... esetleg, előbb-utóbb belehalunk.

Amikor kicsik vagyunk, az első lépéseket bizonytalanul, kissé imbolyogva tesszük meg, de erős kezek, vigyáznak ránk, nehogy orra bukjunk, nehogy elessünk.
A vigyázók, - az öregek, - az utolsókat teszik meg ilyen bizonytalanul, ilyen esendően, - és nem mindenkinek van, aki akkor utána nyúljon, vigyázzon rá.
Sajnos, felnőttekként, nagyon sokan elfelejtkeznek arról, ha azoknak kell segíteni, akik egyszer nekik segítettek.

Sokan az öregséget betegségnek tartják, pedig attól, hogy az ember arcán ráncok jelennek meg, és lassan meggörnyed a teste, elnehezül, bizonytalanná válik a járása, az még nem jelenti azt, hogy beteg, - csak öreg.
Öreg. Igen.
Egyszer, mindenki az lesz, - hacsak már előtte meg nem hal.

Legyünk jók az idősekhez, - mert ha szerencsénk van, egyszer mi is azok leszünk. Igen. Ha szerencsénk van,... ha megérjük.
Ki tudja?
Ki tudja?
És, ki tudja, - mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk? Jót, vagy rosszat?
Tudom, százszor is leírtam, - mert százszor is elrettent.
Bármit hozhat.
Egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat, - érzelmi nyomort, szeretetlenséget.
Ki tudja?
Ki tudja?
Bármit hozhat.

Az idős kor nehéz, - erős lélek kell hozzá.
Nehéz feldolgozni a változásokat a világban, környezetünkben, kapcsolatainkban, tevékenységünkben, hasznosságunkban, képességeinkben, testünkben, lelkünkben, - és az egészségünkben.
Az öregség is az élet része, - igen, de nem a szebbik, és nem a kellemesebb része. Az öregség, - nehéz. Minél idősebbek leszünk, annál nehezebb.
Aztán pedig, ha eljön az ideje, meghalunk.
Mind meghalunk, és semmit sem lehet tenni ellene, - hiába minden, semmi sem segít.
Az élet véges, és törékeny.
Az élet véges, rövid, és törékeny. Igen.
Az évek, elrohannak, és magukkal visznek mindent. Kifosztanak bennünket.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Te sem tudod. Én sem tudom.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.

Platón mondja: ,,Félj az öregségtől, mert nem egyedül jön."
Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
De ha a család, ott áll az út végén, elmenni is könnyebb, - meg, maradni is, -... élni még egy kicsit. Akárhogyan, -... de élni még egy kicsit.
Élni,... - mert ajándék az élet minden perce, akármilyen is.

Sokáig jártam az Öregek Otthonába, egy vidéki kisváros, amúgy kellemesnek tűnő, katolikus szeretetotthonába, Borika nénihez, - aki valaha a takarítónőnk volt.
Az Otthonban, mindenféle ember élt. Sokat, ismertem meg közülük, - közelről is.
Különböző korúak, különböző műveltségűek, és különböző társadalmi állásúak voltak. Csupán egy volt bennük közös, - az, hogy nem kellettek senkinek.
Sokáig jártam, igen, közben, megismertem az életüket.
Aztán volt egy hosszú szünet, amikor nem mehettem. Majd, amikor ismét eljutottam az Otthonba, - alig találtam már valaki ismerőst.

Sok év telt el azóta, nagyon sok, - de egyetlenegy sem, amikor ne gondoltam volna Rájuk, - az otthon lakóira, a törött életű ismerősökre és ismeretlenekre.
Amikor utoljára jártam ott, - akkorra, már mindenki, akit ismertem, - a temetőbe költözött. Kimentem hozzájuk, hogy elköszönjek.
Nehéz búcsú volt.
Összeszoruló szívvel bandukoltam a térdig érő fűben, - kerestem az ismerős neveket, - és imádkoztam a horpadt sírok között.
- Istenem, Istenem, fogadd be őket, fogadd el őket, és legyen Nekik könnyű a föld, ha már az életük nem v!...Legyen nekik könnyű a föld!...- ha már az életük nem volt az.
Ahogy a neveket néztem, egy pillanatra felrémlett az arcuk, a hangjuk, és a történetük.
Teljesen különböző emberek voltak, - csak egy volt bennük közös, - az, hogy nem kellettek senkinek.
Volt köztük egyszerű parasztasszony, földműves feleség, gyári munkásnő, megöregedett színésznő, gondnoknő, tanítónő, postáskisasszony, - de volt, nem nagyon öreg, megzizzent patikusnő is, - aki, vigaszként, a rettenetes családi életéért, - rákapott a drogra, és sokáig dézsmálta a kisvárosi patika morfium készletét, ahol dolgozott.
Egészen addig, amíg bele nem bukott. Akkor, elküldték, - és ebbe belezavarodott.
Több öngyilkossági kísérlete volt, de valahogy mindig túlélte. Megmaradt a szerencsétlen. Mindig megúszta.
Mindent kibírt, és mindent túlélt.
Aztán, volt egy súlyos agyvérzése, - amitől lebénult, majd később, egy combnyaktörése, amikor leesett az ágyról.
Ettől kezdve, a hátralévő életében ápolásra szorult, - és többé nem kellett a családjának.
Nem kellett a férjének, akivel sosem volt zavartalan a házassága, - és nem kellett a két felnőtt gyerekének sem.
Senkinek se kellett.
Mindenki élte világát. A magatehetetlen anya, nem fért bele az életükbe. Nem akartak törődni vele.
Betették egy szeretet otthonba, és inkább fizettek a gondozásáért, csak ne legyen láb alatt, ne kelljen kerülgetni, ne kelljen látni, - és ellátni.
Ez a szerencsétlen asszony, - ,,boldog" volt az Otthonban. Rendesen kapott enni, inni, nem ütötték-verték, - és nem rúgtak bele.
Emberként bántak vele.

Később, elmesélte, hogy sok szobás hatalmas háza van, - a családi öröksége, - ott lakik az egész családja, de neki nem jutott hely benne. Neki, nem jutott egy parányi szoba.
Bedugták az ágyát a hallba, amelyen mindenki keresztüljárt. Soha, egy perc nyugalma nem volt. Ott jártak el mellette, - de nem szóltak hozzá.
A pénzét mindig elszedték, - néha adtak neki enni, - néha pedig nem.
Gorombán beszéltek, - és gorombán bántak vele.
Gyakran került kórházba, törésekkel, zúzódásokkal, majd kiszáradással, alultápláltsággal, felfekvéssel, és fekélyekkel.
A kórházban, mindig kérdezték erről, - ő azonban soha nem mondott semmit.
Nem adta ki a családját.
Egy ilyen alkalommal azonban, - amikor a felfekvés, a kiszáradás, és az alultápláltság mellett, sorozat-bordatörése és combnyaktörése volt, a kórházból, már nem engedték vissza az otthonába.
Az orvos, aki a szerencsétlen asszonyt, még patikusként ismerte, elintézte, hogy bekerüljön a szeretetotthonba. Ott aztán, - ,,talpra állt". Úgy, ahogy lehetett. Járó kerettel.
Jó volt neki ott. Nem bántották.
Néha, az emberséges menye, - akinek semmivel sem volt jobb a helyzete a goromba és állandóan italozó, drogos férje mellett, mint az anyósának, - meglátogatta a két kis unokalánnyal.
Ilyenkor a patikusnő, - repesett az örömtől.
Boldog volt, meg büszke is, - hogy neki ilyen menye, meg ilyen kis unokái vannak. Érdemes volt ezért megszületni.
Élt még két évet.
Amikor meghalt, - nem hullajtott érte a családja almányi könnyeket, - csak a menye, és az unokái.

Különben, sokféle ember volt az otthonban.
Volt egy százéves, mosolygós, nagymama is - aki sok gyereket, és sok unokát nevelt, nagy-nagy szeretettel, - de a hátralévő életében, amikor már nem tudott dolgozni, - ő sem kellett senkinek.
Nem fért bele a család életébe. Mindenki dolgozott, nem tudták ellátni.
Igaz, - őt legalább nem ,,dobták el". Írtak, telefonáltak, érdeklődtek, - és látogatták.
Ünnepeken pedig, néha hazavitték, - vagy csapatostul látogatták.
Ilyenkor a családja, ajándékokkal, és mindenféle finomságokkal megpakolva érkezett. Ő pedig, örült nekik, - szívből örült nekik.
Csakhogy, - már nem ismerte meg a családját, - talán rosszul is látott, vagy elfelejtette őket. Kiestek az emlékezetéből.
Már nem tudta, hogy ki kicsoda, - de mosolygott. Mindig mosolygott.
Mosolygott mindenkire, aki szólt hozzá, - ...és boldog volt.
- Te, ... te gyerek, - hajolt oda a fiához, - mongyad, a fiamat nem láttad? Az enyimet, az én Tibi fiamat,...nem láttad?...Mongyad...-
- Én vagyok az mama, én vagyok,...- nyögte a fia, ...nem emlékszik rám? Én vagyok a Tibi...-
- Jaj mááá,... teee...- legyintett a mama, - ne bolondozz énvelem...-
Végül, ráhagyták. Ráhagytak mindent, akármit is mondott, ...- és ,,jól elbeszélgettek"...-
Csak a búcsúzásnál sírta el magát mindig a néni, - mert a Tibit akarta látni, a fiát, - az meg, ugye, nem jött.
Különben, ő is jól ,,elvolt" a szeretetotthonban.
Ahol egyébként, minden volt. Törődés, gondoskodás, odafigyelés, még jó szó, és emberség is, - de szeretet, az nem igen lehetett.
Nem, - az, nem igen lehetett.
Ki szeretett volna? Kit?...-
A gondozóknak, arra, nem volt idejük. Talán, kedvük sem. Fizetést kaptak, dolgoztak, - azért csinálták. Nem másért.
A szeretet, - nem volt munkaköri feladatuk.
Késztetést sem éreztek rá.
Az öregek azonban, - kicsit már olyanok, mint a gyerekek.
Rengeteg odafigyelést, törődést, - kedvességet, gyengédséget, és szeretetet igényelnek. A nélkül, nem élet az élet.
Hát, ez, - ez, nem volt meg a szeretet otthonban. Nem.
Az emberek, ott, a még hátralévő kis idő alatt, - csak elvoltak.
El voltak valahogy. Úgy, ahogy.
Ahogy lehetett, igen... - addig, amíg lemegy a nap.
Addig, - amíg, számukra örökre lemegy a nap.

Róluk, - a magányos öregekről szólnak a történetek. Az Ő történeteik.
Köszönöm Nekik, hogy elmesélték, és köszönöm, hogy megtiszteltek a bizalmukkal.

A leírt események a valóságban is megtörténtek, - a neveket és a helységneveket azonban, a személyiségi jogok védelmében, meg kellett változtatni.
Ha azonban valaki, még így is magára vagy másokra ismer, - a felismerés, kizárólag a véletlen műve lehet.



BORIKA NÉNI...

Borika néninek, nem volt senkije.
Először, csak az Ő kedvéért jártam az öregek otthonába, - aztán már a többiekért is. Megismertem, és megszerettem őket.
Borika nénit, rajtam kívül, nem látogatta soha senki.
Hét gyereket szült ugyan, de szétszéledt a családja, - élték a saját életüket. Szerteröppentek a világba, amint lehetett.
Nem a sors, - nem az élet rúgott bele Borika nénibe, hanem a saját gyerekei.
Borika néni, nem kellett senkinek. Egyik gyerekének se. Öregségére, magára maradt.
Önzőek a mai fiatalok, - tisztelet a kivételnek, - és sokukból kiveszett a szeretet.
Borika néni, haláláig az otthonban maradt, ott élt.

Amikor látogatni szoktam, félrevonultunk a hallban, és beszélgettünk. Meséltünk, emlékeztünk, nosztalgiáztunk.
Néha, még nevettünk is, - bár, ez, nem volt gyakori. A nevetésre, semmi okunk nem volt.
Mellette, körülötte, kicsinyenként aztán, megismertem a többieket is.
Egyszercsak azt vettem észre a látogatásaim alatt, hogy körénk somfordáltak, és megálltak mellettünk más öregek is. Férfiak, nők, - vegyesen.
Hallgattak, vagy csak néztek, nézegettek bennünket. Nem szóltak.
Esendőek, bátortalanok, lágyak, bölcsek voltak. Elfogadták a sorsukat,...- már nem akartak erőt mutatni.
Hálásak voltak mindenkinek minden szóért, minden mosolyért, - és azért, hogy az ember, emberszámba vette őket.
- Az életüknek vége van, ...- gondoltam.
Vége van, - igen. De itt vannak még, - bár a halál ott leselkedik az ágyuk végében.
Összeszorult a szívem tőle.

Amikor sokadszor találkoztunk, és szinte személyes ismerősükké váltam, - egyszercsak megnyíltak, megszólaltak.
Mesélni kezdtek, és mély megrendüléssel hallgattam őket.
A történetekben, - benne volt az életük.
Lehet, hogy kell hozzájuk türelem, de ha figyelünk az öregekre, akkor megnyílnak, és csuda dolgokat tudnak mesélni.
Ámulva hallgattam őket.
Néha könnyezve, néha összefacsarodó szívvel, görcsberándult gyomorral, feszülten, néha pedig sírva, - vagy éppen hangosan nevetve.
Kitüntetés volt a bizalmuk. Megtiszteltek vele.

Aki sokáig nem szólalt meg, az egy kis madárcsontú, szép arcú, sápadt, törékeny kis öregasszony volt. Olyan volt, mint egy hervadt, gyönyörű virág.
Igazából öreglány volt, család és rokonok, ismerősök nélkül - de ennek, itt már nem volt semmi jelentősége.
Ő volt, Izabella asszony, - a ,,Szomorúszemű Izabella"...










 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Ha lemegy a Nap...
  2010-12-26 18:38:14, vasárnap
 
  B. Molnár Márta: Ha lemegy a nap...
I. rész

MOTTÓ:

,,Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság.
Hely az asztalnál, és egy szívélyes ölelés.
A tavasz fénye.
Egy gyerek nevetése.
Egy madár éneke.
A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai.
A nap és az éj.
A nyugalom és a csend.
A hetedik nap.
Az élet és a halál.
Embernek lenni a földön...."

( Phil Bosmans )

- Igen, ez így van...- a lényeges dolgok az életben, ingyen kaphatóak.
Aztán,...- aztán, a fene se tudja, mi történik.
Tesszük a dolgunkat, telik az idő. Múlik az élet.
Egyszercsak, hirtelen megromlik, megváltozik minden. Vagy éppen, - elveszik minden...-
Eltűnik az életünkből, az is, amit ingyen kaptunk, - meg az is, amiért keményen megdolgoztunk.
Kíméletlenül magával visz mindent a múló idő, - a rohanó idő, - és az öregség.
Nem marad semmi...-

- ,,Minden kornak megvannak a maga szépségei..." - azt mondják.
Meglehet, hogy így van.
De, az öregségnek?...-
Aki mondja, az biztosan, nem volt még öreg. Hát, ....honnan, és hogy a csudában tudhatná?
Szóval, - miről is szól az élet?....Arról, hogy ez itt, nem a paradicsom.


( B. Molnár Márta )
ELŐSZÓ,

Van egy mondás:
,,Aki már öreg, az volt fiatal, aki fiatal, nem biztos, hogy lesz öreg is."
Ezért, - meg kellene becsülni az életünk minden egyes percét, akármilyenre is sikeredik.

Az élet, rövid és törékeny.
Az évek, elrohannak, és magukkal visznek mindent, mindenkitől. Tőled is.
Eljön az idő, és Téged is kifosztanak, - akár hiszed, akár nem.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.

Ha megöregszünk, - lemegy a nap, és nincsen már más, csak a várakozás, - egészségesen, vagy betegen, öregen, reménytelenül. Akár bevalljuk, akár hősködünk.
Már nem tervezünk.
Már, nem nézünk előre. Mert minek? Már, nincs előttünk semmi.
Nem maradt más, - csak a várakozás.
Várakozás a halálra.
Ha lemegy a nap, eljön a sötét, - és nem lesz több virradat.
De ha a család, ott áll velünk az út végén, az megkönnyítheti ezt a várakozást. Akkor, elmenni is könnyebb, - meg, maradni is, ameddig lehet.
Ezt kellene megpróbálnunk, igen, - együtt maradni, egy családban, - ameddig csak lehet. Akkor is, ha lemegy a nap.
Akkor is, ha az utunk végére értünk, - és akkor is, ha eljön a sötét.
Együtt maradni, egy családban, ezt kellene, igen.
Ne rúgjuk hát ki a szüleinket, rokonainkat az életünkből, ha megöregszenek.
Az útjuk végére értek. Nincs már előttük semmi. Semmi más, csak a várakozás. Várakozás a halálra.
Az idő, majd téged se kímél, az évek veled is gyorsan elrohannak, és észre se veszed, - Te állsz már az öregek helyén.
A te szívedet rántja görcsbe a félelem és a rettegés.
Te sem tudod mi vár rád az út végén, - ahogy senki sem tudja, senki sem tudhatja.

Ha lemegy a nap, és eljön a sötét, - nem lesz több virradat.
Egyszercsak, te állsz az út végén.
És te is, ugyanúgy, mint előtted mindenki, - félelemmel telve, rettegve állsz az út végén....-
Mit gondolsz, - veled, lesz-e majd valaki akkor?
Lesz-e valaki, - aki a végső úton, a végső órán, megfogja, és kezében tartja a kezed?


B. Molnár Márta


AZ ÉLET, RÖVID...

Az Élet, ...az Élet...- Igen.
Én bizony, szerettem, nagyon is szerettem...- sohasem tagadtam.
Akkor is szerettem, - amikor nehéz volt. Mert, akármilyen volt is, - élet volt. Szerettem, igen,... -
Akkor is szerettem, amikor, már nem volt ugyanaz, - akkor, amikor szép lassan minden megváltozott.
Én, nem tudtam változni, az igaz, - az élet azonban, igen. Más lett.
El kellett fogadnom, csak én álltam meg,..... - az idő, az élet haladt, és halad. Nemcsak az enyém, - másoké is....-
Vannak dolgok, amelyek örökre eltűntek az életünkből, - az idő magával vitte azokat. Sajnálom. Kár értük.
Visszatekintve, - annyi minden más lett, annyi minden tűnt el, hogy az életünk, szinte kiüresedett....- És mégis, így is, - szerettem, szeretek élni, - és szeretek emlékezni.
Annyi minden tűnt el,...annyi minden!... - mégis.
Más lett a világ, - mégis.
Eltűntek a fenyőillatú, havas, áhítatos, csodaszép, régi, szívet-melengető karácsonyok...- Helyébe léptek a mohó csomagbontogatások,...és a karácsonyi meglepetések.
Alig szól ma már másról egy karácsony, mint arról, - hogy ki mit kap.
- Hát, ...hová lett a szegfűszeg illatú várakozás ? ....és ugyan hová lett vaníliás cukor illatú ünnepi készülődés, a lázas sürgés-forgás? Hová lettek a titkos csomagolások?...és, a valóban személyre szóló, saját kezűleg készített, személyre szabott ajándékok?... Tőlem, - Neked...- Hová lett? És, - hová lett a karácsonyi áhítat?...
Felkapta, és magával vitte őket a rohanó idő.
De,...ugyan, hová lett az életünkből a vasárnapi, és az ünnepi ebéd?...A gyönyörűen terített asztal?... Az aranysárga húsleves, ....a rántott hús, és az illatos, omlós almás pite, vagy a cseresznyés rétes?
Csak az emléke maradt, és egy-két anyuka, nagymama, keresztmama, -..... aki a sírig, őrzi, vagy csinálja még.
Csak addig, -...aztán az emléke is a temetőbe kerül majd velünk, ha mi már arra felé ballagunk.
A gyerekeink, unokáink, gyorséttermi zacskókkal, szívószálas poharakkal kóvályognak az utcán, - vasárnap is, hétköznap is, és ünnepeken. Menetközben kapkodják be a sült krumplit, és szürcsölik hozzá a kólájukat. Alig van igényük másra.
Nincs idő, ...nincs idő....-
Nincs ünnep, nincs vasárnap. És,...nincs igény, nincs igény, - semmire, ami szép, ami megszokott,. Vagy ami régi.
Valóban ez kell nekik? Én, nem is értem őket.

Gyerekeinknek, unokáinknak, meg kellene tanulniuk, - hogy hogyan mentsék át és őrizzék a családi szokásokat, az ünnepi hagyományokat, a saját életükbe. Azt is meg kellene tanulniuk, hogy ez, -... kincs.
Életre szóló kincs, amit őrizni kell, - ... nem szabad elfelejteni, vagy elherdálni, -... és tovább kell adni.
De, megtanítottuk-e őket rá...?

Amint kikerültek a szárnyaink alól, rögtön pörögni kezd az életük. Bekerülnek egy mókuskerékbe, és többé, nincs megállás, nincs kiszállás.
De ismerik-e vajon, a csend szépségét otthon, az öreg fotel sarkában, egy könyvvel, halk zenével, és az otthon sütött süteménnyel, vagy otthoni szamóca-szörppel, - ...amiről ugye, még azt is egész pontosan lehetet tudni, hogy miből készült. Szamócából, nem másból. Nem ,,szamóca-ízű-szörp", ...- hanem, szamóca-szörp.
Ismerik- e a gyerekeink, unokáink, hogy milyen a csend, hogy mennyire sokféle, mennyire színes, mennyire értékes, ...és mennyire tartalmas ?...-
Az áldott, az áhítatos, az emlékező, a pihentető, - vagy az alkotó csend...-
A csend, - amelyben elsimulnak az ember felborzolt idegei, - ...vagy a csend, amikor visszatekintünk, ...amikor emlékezünk ...-
A csend, ami simogatja a lelkünket.
Talán, meg kellene vele ismertetni a gyerekeinket, unokáinkat is. Ha még, hallgatnak ránk egyáltalán.
Meg kellene állnunk, egy kicsit legalább, - ...és el kellene gondolkodni azon, - ....hogy ma, mennyire másképpen élünk, hogy mennyire más az értékrendünk, és, hogy mennyi minden, hiányzik az életünkből.
A szépség, ...a csend, ... a hagyományok,... az ünnepek, ...- és persze, sok más is, más érték is, ami valaha volt, de mára már nincsen, mára elveszett.
Meg kellene őriznünk azt, -...ami még megmaradt.
Sok minden hiányzik. Sok minden elveszett.
Hiányzik, - talán, legfőképpen hiányzik, - a ... figyelmesség, a tisztelet, az odafigyelés, az őszinteség,... a jó szó, és a szeretet....-
A szeretet.
S, hogy mennyire fontosak ezek a dolgok ?... s hogy mennyire fontos ez az érzés ?...- ...annyira, hogy nem lehet nélküle élni. ....-
Sőt, - talán, nem is érdemes.
Meg kellene erre tanítani a gyerekeinket, meg az unokáinkat, még ideje korán, mert később,...- már késő.

Az ember élete, rövid, - szinte csak annyi, mint egy pillangóé. Megszületik, kiteljesedik, gyönyörű,... - és szárnyal, ...és szárnyal, lebeg még egy kicsit,...aztán, már vége is. Ennyi volt.
Sokszor láttam gyerekkoromban, és sokszor sirattam a halott pillangókat. Bizony, nagyon szomorú, - de ilyen az élet. A pillangóé is, meg az emberé is.
Amikor gyerek voltam, hihetetlenül sok, és sokféle pillangó volt. Láttam az életüket, és láttam a halálukat. Falun éltünk.
Nemcsak, hogy nem volt szabad megölni, vagy gyűjteni, és gombostűre fűzni, - megfogni sem volt szabad őket.
Azt mondta Anyám, ha hozzáérek a pillangó szárnyaihoz, elveszti a hamvasságát, nem tud többé felszállni, repülni, - és abba, belehal.
( - Ma már azt is tudom, hogy az ember is belehal abba, ha nem tud többé szárnyalni, vagy lélekben felröppenni...- )
Komolyan vettem, amit a mama mondott..
- Amúgy is rövid egy pillangó élete, - mondta - nem szabad megrövidíteni...-
Nem voltam ugyan jó gyerek, - de imádtam a pillangókat, meg a Mamát is, így aztán szót fogadtam.
Kiguvadt szemekkel bámultam őket, - de a világért se értem volna hozzájuk.
Szerettem, és tiszteltem mindig, mindenféle életet.
Igaz, ehhez az is kellett, hogy hallgassak az Anyámra, - aki főállású anya volt, nemcsak úgy mellékesen. Volt ideje rám, volt ideje a családjára, és volt ideje beszélgetni is.
A korosztályom gyerekeit még emberszámba vették, - beszélgettek velük, velünk. Nemcsak a szülők, rokonok, tanárok, szomszédok, - hanem mindenki. Idegenek is.
Akkor még nem kellett félni az idegenektől. Mára ez, szinte lehetetlen. Elromlott a világ, - meg az emberek is.

A természet, a természetesség, és az Élet - mindenféle élet! - tiszteletét, az ember otthonról hozza magával, és vele nő, vagy sohasem tanulja meg.
Része van ebben a beszélgetéseknek is.
A gyerekkori beszélgetések, sokat jelentenek mindenkinek. Mára azonban, már semmire sincs idő, - és senkire sincs idő. A gyerekre sem, és beszélgetésekre sem.
Alig van családi élet. Vagy, csak nagyon keveseknél. Bensőséges családi élet pedig, - pláne nincs.
Lelövi a kistestvér a nagyot, vagy fordítva, lelövi a gyerek a szüleit, agyonveri a lány az anyját, az unoka a nagyanyját, a feleség, hasba szúrja a férjét. A férj, feldarabolja az asszonyt....- Stb. Stb.
És ezek, - családon belül történnek.
Miért csodálkozunk azon, hogy az idegent aztán pláne nem kímélik?
Mára, - teljesen megváltozott a világ. Igen. Semmi sem a régi.
Én, ezt a változást, - a világ rosszirányú változásait, - az istenhit elvesztésével, majd a föld, a falu, az otthon elhagyását, a családok szétesését, sőt szétrombolását, a rossz családpolitikával magyarázom, - és a politikával.
Tehettek volna valamit, amíg lehetett, - de nem tettek.
Biztosítani kellett volna a családok egységét, - de senki sem tett érte semmit.
Sok minden történt volna másképpen a világban, ha megmaradt volna az istenhitünk, - de Istennek nem jutott hely és idő az életünkben.
Az is sokat jelenthetett volna, ha az Anyák otthon maradhattak volna a gyerekeikkel, és minden szépre, jóra megtanították volna őket. Ők, egyben tartották, vagy egyben tarthatták volna a családot, családokat.
Ez azonban csak akkor lett volna lehetséges, ha a szülőknek van elegendő pénzük a családjuk eltartására, és elegendő idejük a gyerekeik nevelésére.
De nem volt, - milyen szomorú! - senki sem törődött velük, senki sem segített rajtuk, és senkit sem érdekelt az ebben rejlő veszély.
Ma pedig már késő.
Mára elfogadott dolog, hogy az anya elmegy dolgozni. ( Nem mintha otthon, nem lenne éppen elég teendője. ) Mára ugyanis a család megélhetésére egy kereset, - ezekkel az elszabadult árakkal, - rég nem elég. ( Az eltűnt szerénységről, ...mértékletességről pedig ne is beszéljünk. Minden kellett, - és azonnal. Minden, ami megszerezhető.)
Így aztán, felborult a családi élet. Megváltozott a fontossági sorrend, - nem a család, és nem a gyerek az első, hanem sok minden más.
Megváltozott az értékrend.
A gyerekek csak nőnek, nem igen neveli őket senki, se az otthon, se az iskola, - tisztelet annak a nagyon kevés kivételnek, ahol mégis.
Mindenki csak hárít, - a szülő is, a tanár is.
Nevelni azonban mégiscsak, otthon kellene most is, - az iskolában pedig tanulni, és viselkedni.
A nevelést, azonban, sajnos, mindegyik a másiktól várja el, szülő a pedagógustól, pedagógus a szülőtől, - de egyiknek se, se a szülőnek, se a pedagógusnak, nincsen rá elég ideje.
Attól tartok, hogyha jutna rá idő, akkor is lennének gondok, mert nevelni és tanítani csak az tud, akinek tekintélye van. Ma pedig, úgy tűnik, már egyiknek sincs. Se a szülőnek, se a pedagógusnak.
Ahogy, hatalmuk sincs, mert rég kiadták a kezükből, - vagy kivették a kezükből.
Ezért a mostani káosz.
A gyerek pedig, mostanra sajnos, se Istenre, se emberre, - csak a saját, ,,önfejére" hallgat. Senki másra.
De, - igaz, ami igaz, nem könnyű ma gyereknek lenni sem.
Mert, milyen gyerekkora van egy átlagos gyereknek?
Jó esetben, ha elég jómódú a szülő, - kaphat egy szuper telefont, egy Mp.3 - ast, - és menő, márkás cuccokat, vagy akármit, - csak sóhajtania kell.
A szülő, azzal kompenzál, hogy bármit megvesz, ha teheti. Törődést azonban nem kap a gyerek. Vagy nem eleget, - mert nincs rá idő.
Így nő fel. Közben aztán, megszokja. Később pedig, már nem is igényli.
Az is tény, hogy egy szegény családban, ezeket a dolgokat nem kaphatja meg a gyerek, - mert jó, ha reggelit, vagy tízórait tudnak neki adni a szülei. Már, ha tudnak.
Állandó bizonytalanságban, kapkodásban, nyomorúságban él a család, és úgy nő fel a gyerek, hogy majdnem mindenről le kell mondania.
Mit váltanak ki belőlük majd ezek a hatások?
Milyen ember lesz belőlük?
Félő, hogy elbizonytalanodott, megkeseredett, - kisebbségi érzéssel, és önértékelési zavarokkal küszködő ember lesz belőlük.
Vagy, a szegénység, lázadást, dühöt vált ki belőlük, - és akkor kezelhetetlenekké, - esetleg bűnözőkké válnak.
Egyszerűen elveszik majd azt, amit nem kaphattak meg, vagy nem kaphatnak meg.

A szegénység megszüntetésére, munkahelyek teremtésére, - hosszú ideig, a kormányok fenenagy ígérgetései ellenére, - persze, nincs sok esély.
Mindenkinek egyedül kell felkanalaznia magát abból a mélységből, ahová került. Ahová, - önhibáján kívül került.

Azt gondolom, hogy annak, akinek lehetősége van rá, aki teheti, - annak ki kellene lépnie a városok megoldhatatlan nyomorúságából, és vissza kellene térnie a faluba. A gyökereihez.
A faluba, ahol nincs akkora különbség, ember és ember, gyerek, és gyerek között.
Vissza kellene menni a faluba, igen. A faluba, ahol, nincs társadalmi megkülönböztetés.
Vissza kellene menni a mára elnéptelenedett falvakba, a magukra hagyott földekhez, - és a magukra maradt öregekhez.
A föld, legalább enni ad, - a városok nyomornegyedei pedig nem.
Persze, régen is volt szegénység, gazdasági válság, munkanélküliség, és nyomorúság. A falvakban azonban, senki sem halt éhen.
A falu, biztonságot és kenyeret ad.
Mi is faluban éltünk, - ahol szép gyerekkorom volt. Szívesen emlékszem rá vissza.
Mindamellett azonban, hogy szép volt a gyerekkorom, - a szegénység, a háború, és a sors, nem kímélt bennünket sem. Azonban, - nemcsak mi, hanem mindenki, - a nyomorúságot másképpen éltük meg falun, mint a városban, és egészen másképpen, mint a mai gyerekek.
A föld, ott, enni adott, akkor is, amikor semmi nem volt, - még a háború nyomorúságos idején is.

Akkor, és ott, - más volt ott az élet ritmusa is. Nem volt pörgés, nem volt rohanás. Ráértünk.
Volt idő mindenre, mindenkire, - családra, érzésekre, érzelmekre, gyereknevelésre, - és jó beszélgetésekre, ami nagyon sok mindent meghatározott.
A szüleinktől, örökre megtanultuk elválasztani a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől, és azt, amit szabad, - attól, ami tilos.
Az is sokat jelentett, hogy állandóan szem előtt volt a szülői példa. A szülő tulajdonságai, viselkedésmintája, - amit nap, mint nap látott és elsajátított a gyerek.
Úgy nőtt fel az ember, hogy ott voltak előtte a szülő szavai, tettei, cselekedetei, döntései, és célkitűzései.
Ott volt a minta.
Kapott az ember egy mércét, - amit aztán egész életében használt.
Ezt a mércét azonban otthon kellett felállítani, látni és megtanulni, - nem pedig később a saját kárán ismerkedni meg vele.
Aztán ott volt a szülői szigor, - és ebben a következetesség, meg a számonkérés.
És, - természetesen - a beszélgetések. A jó nagy beszélgetések a szülőkkel.
Ma a szülőnek, - ebben a rohanó, megállás nélkül pörgő világban, - holtfáradtan, nem igazán van kedve és ideje arra, hogy beszélgessen a gyerekeivel.
Sajnálom ezért a mai szülőket, és sajnálom a mai gyerekeket is. Nehéz lehet manapság mind a kettő.

Egy biztos, régen is dolgoztak a szülők, - sokszor látástól vakulásig, - valahogy, mégis jutott a gyerekre, vagy gyerekekre elegendő idő.
Ha nem volt nagyszülő, vagy rokon, akire rábízhatták volna őket, akkor magukkal vitték az erdőre, mezőre, szőlőbe, vagy akárhová, ahová kellett.
Így aztán, hamar megtanultak dolgozni, - ami ugye nem volt baj, és nem ártott, - tették, amit kellett, úgy, ahogy tudták. Közben pedig, beszélgettek.
Azt is hamar megtanulták, hogy a munkát, - mindenféle munkát, - tisztelni és értékelni kell. Verejték fűződik hozzá.

Egy biztos, a gyerekkor, és a szülői ház az, ami erőt, példát, tartást ad az embernek az egész későbbi életére. Ami, - szinte mindent meghatároz az életünkben.
Az élet nehéz, - régen is az volt, most is az, csak másképpen. Akár bevalljuk, akár nem.

Úgy gondolom, hogy ma, a legnehezebb helyzetben élőknek, a falu, és a föld, az egyetlen lehetőség, hogy megkapaszkodjanak, hogy talpra álljanak, - és újrakezdjék az életüket valahogy.
A falu és a föld az, ahová, és amihez, - akinek még lehet, - vissza lehetne, és, vissza kellene térni.
Ma, a föld az egyetlen kapaszkodó, - és a falu az egyetlen menedék. Nincs más.
A falu, a föld megtart, - és eltart, ha már sehol semmi sincsen, és már remény sincsen.
Azt gondolom, a falu megmentheti a szükségben szenvedőket, - még megmentheti. Más, már nem.
A falu, és a föld enni ad, - és mindig magához ölel.
Vissza kellene térni hozzá...-
Vissza kellene térni az elnéptelenedett falvakba, a magárahagyott földekhez, - és a magukra hagyott öregekhez.
A föld, nagy kincs. Hatalmas kincs. Fel kellene újra fedezni.

"Otthon van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol."
(Lénárd Sándor)

Vissza kellene térni a földhöz, és ott, gyökeret ereszteni, újakat növelni.
Haza kellene menni, és újrakezdeni. Igen.
Mert, miről is szól az Élet?... Az életünk?... Arról, hogy ez, itt, nem a Paradicsom.
Még nem, - vagy már nem. Ki tudja? Semmi se jár ingyen, alanyi jogon.
Amit szeretnénk elérni, - azért véres verejtékkel nekünk magunknak kell megdolgoznunk, és megküzdenünk.
Ha a Paradicsomban szeretnénk élni, vagy legalább a közelében, akkor, azt a Paradicsomot, - Isten helyett, - nekünk magunknak kell megteremtenünk.
Legfőképpen ott, - ahol a gyökereink vannak.
Újra,...meg újra, - ...meg újra.
Soha bele nem fáradva.


HA MEGÖREGSZÜNK...

,,Az élet és a halál".... - Igen,... - és "Embernek lenni a földön...."
Egyik sem könnyű.
Vannak dolgok, amelyekről nem szívesen beszél az ember, - amiről nem szívesen hall, sőt, - tudni se akar róla.
Ilyen, - az öregség.
Az ember, pontosan tudja, hogy egyszercsak elérkezik, és köszönés nélkül betoppan az életünkbe, - mégse akarunk foglalkozni vele. Sőt, gondolni se akarunk rá.
Megszületünk, lassan pedig felnövünk és megöregszünk, ez az élet rendje. Ki így, ki úgy él, - és öregszik meg. Mindenkinek meg van a maga sors, vagy sorstalanság sztorija.
Az azonban biztos, hogy senkinek sem könnyű.

Az élet egy ideig boldog, és gondtalan, de mindenki életében egyszer eljön az a pillanat, bárki legyen is az, amikor rátör, megrohanja a szomorúság, a gond, a betegség, a gyász, és a veszteség. Senki sem kerülheti el.
Mindannyian megéljük ezeket, és vagy megbirkózunk vele, vagy szomorú, nehéz teherként cipeljük egész életünkben, - vagy pedig azonnal összeroppanunk alatta.
Felnőttünk, - már, nincs aki óvjon bennünket, csak Isten, - akiben vagy hiszünk, vagy nem.
Amikor kicsik vagyunk, az első lépéseket, - tele kíváncsisággal, - bizonytalanul, félve, és kissé imbolyogva tesszük meg, de óvó, féltő kezek őrködnek felettünk, nyúlnak utánunk, ölelnek át, és vigyáznak ránk, nehogy elessünk. Az édesanyánk keze. Igen.
Sajnos, felnőttként csak ritkán van velünk a féltő, óvó anyai kéz.
Mire felnövünk, talán már ő szorul segítségre, támaszra és szerető gondoskodásra.
Nagyon sokan elfelejtkeznek azonban erről akkor, amikor már ők, a szülők járnak bizonytalanul. Akkor, amikor már segíteni kellene nekik, vagy rajtuk.
Segíteni, azoknak, - akik egykor nekik, nekünk segítettek.
Sok idős embertől hallottam, - megbánta, hogy gyereket hozott a világra, hiszen öregségére így is magára maradt, gondban, bajban, betegségben, - és teljes érzelmi sivárságban.
Amikor megöregedett, és odaadta, vagy elvesztette már mindenét, - nem kellett többé senkinek. Leírták.
Egyszerűen, leírták, - akárki volt is. Többé, már senki, - és semmi.
Nemcsak a családja írta le, hanem, sajnos a társadalom is.
Akárki volt is, - idős korában már csak: nyugdíjas. Nem más. Nem orvos, nem tudós, nem tengerész, nem államfő, nem szövőnő vagy könyvelő, stb. - hanem nyugdíjas.
S annak is, - csak teher.

( ,,... az öregember csak tövis az ágon, Látja, hogy ő nem kell ezen a világon, Ide-oda zsémbel, zörög, mint a haraszt, Érzi, hogy oly vendég, kit senki sem maraszt." Arany J. )

A régi időkben nagyobb becsülete volt az öregeknek. Helyük volt a családban, és helyük, szerepük volt a társadalomban is.
A családokban, több generáció élt együtt.
A nagy család, az élet számos dolgára, feladatára jelentett megoldást.
Segítették, támogatták egymást, és senki nem maradt magára.
Mindenkinek megvolt a saját feladata, teendője és a felelőssége is, ezekben, a nagy családokban.
Mindenkire szükség volt, senki sem volt felesleges, és senki soha nem is érezhette magát annak. Szerették, tisztelték, becsülték, és segítették egymást.
A nagycsalád, - jól bevált életforma volt.
Szeretetet, megértést, türelmet, bizalmat, tiszteletet adtak egymásnak, - és kaptak egymástól.
Ez az életforma, - nagy családi közösségben élni, - ma is megfelelne, ma is ideális lenne.
A nagy családok azonban mára már szinte eltűntek.
Mindenki ,,magának" akar élni. Az öregek pedig elhagyatottá, magányossá válnak.
( Magányos, - természetesen, - lehet az ember népes családban is, ahogy lehet boldog, kiegyensúlyozott, teljes életű attól, hogy nincsen családja, gyereke. )
Ismertem egy aranyos öregembert, és a hasonlóan aranyos feleségét. A szomszédomban laktak.
Szép, kiegyensúlyozott, házasságban éltek. Egyszerűen, de elégedetten, talán boldogan. Nem volt gyerekük.
Nem látszottak soha szomorúnak, - szerették, értékelték, megbecsülték az életet, és egymást.
Együtt jártak, kirándulni, gombázni, horgászni, vadászni. Egyforma volt a műveltségük, az érdeklődésük, és közös hobbijaik voltak.
Aztán, hirtelen, vége lett.
Az asszony, váratlanul halt meg, szinte egyik napról a másikra. Azt hitték, epeköve van, - amikor azonban megoperálták, kiderült, hogy vastagbél rák, - előrehaladott állapotban. Nem lehetett segíteni rajta. Nagyon hamar elment.
A felesége halála, mélyen megrázta az idős embert, és nehezen szedte össze magát. Bezárkózott a magányába.
Aztán később mégis talpra állt, - újra kocsiba ült, újra eljárt horgászni, gombázni, kirándulni, és vadászni.
Sokat beszélgettünk akkoriban.
Sajnáltam, hogy magányos, hogy nincsenek gyerekei, - de ő legnagyobb meglepetésemre azt mondta, - nem bánja, hogy nincsen.
- ,,Egy gyerek, több bánat, több könny, több gond, mint öröm, - mondta, - azt a kevéske pénzt pedig, amit életemben megkerestem, egyedül is el tudtam költeni. Legalább nem tartja a markát senki az örökségért, meg a halálomat se várja senki...."-
Hát,...nem is tudom, ...- nem is tudom.
Aztán, telt az idő. Nem lett igaza.
Úgy alakult, hogy mégis várták a halálát. Nagyon is várták. Méghozzá idegenek.
A bácsi, évekig éldegélt egyedül, nem volt semmi baj. Később azonban, nem tudta már ellátni magát, és szomorú sorsra jutott.
Rátalált egy ,,házvezetőnőre", - aki egy idő után odaköltözött hozzá, majd eltartási szerződést kötött vele a nagy értékű házára, - a végrendeletében pedig minden vagyonának, ő lett az örököse.
Valószínűleg, egy ideig nem volt ezzel semmi baj. A bácsi, - legalábbis nem panaszkodott. Mivel azonban a gondozójának nem volt munkaviszonya, nem volt jövedelme, a nagy fiai pedig állandó pénzzavarral küszködtek, - sürgős volt a bácsi halála.
Sürgős lett volna...- Nagyon várták.
Az eltartott azonban, szívós volt, és egészséges. Nem kis gondot okozott ezzel az eltartónak.
Végül, megszületett a döntés. Kiköltözködtek egy nehezen megközelíthető környékbeli faluba. Kiszakították szegény öregembert a megszokott környezetéből, - s ezzel elszigetelték, és elszakították, minden ismerősétől, - akik szintén idősek voltak már. Oda, ahová költöztették, nem tudtak utána menni, - ( meglehet, hogy éppen ez volt a cél...) - rokonai pedig nem voltak.
Aztán, - nem tudni mi történt.
Sokszor hallottam később, többektől is, hogy - ( mert sehogy se akart már meghalni az öregember, ) - végül, agyonverték.
Előtte, eladatták vele a nagy értékű házát, a pénzére pedig lecsaptak, mint a karvalyok. Felosztották maguk között, és nagyon gyorsan a fenekére vertek, elpazarolták.
Miután már nem volt vagyon, a pénz elfogyott, nem volt becsülete szegény öregembernek. Egy nyűg volt, amitől mielőbb meg akartak szabadulni.
A bácsi, többször került kórházban, - mert állítólag elesett.
Volt úgy, hogy a szomszédok hívtak hozzá orvost, vagy mentőt, sőt, egyszer még a rendőrséget is, - de sajnos, hiába panaszkodott, nem hittek neki.
Amikor jól volt, mindig szökni, menekülni akart, - de sohasem sikerült.
Aztán, egyre zavartabb lett. Valószínűleg azért, mert mindig, mélyen be volt nyugtatózva.
Néha nem tudta, hogy kicsoda, nem tudta, hogy hol van. Nem tudta mi történt. Egyre csak kereste szegény a régi életét. A régi munkáját, a régi kedvteléseit.
Kereste a feleségét, kereste a puskáját, a trófea-gyűjteményét, az autóját, a csónakját, a bőrtarisznyáját, a horgászbotját, - és a házát.
Rég nem volt meg egyik sem. Az ,,eltartói" mindent eladattak vele.
Néha, világosabb perceiben, ,,elindult vadászni",...- és megcélozta a kert végében kezdődő erdőt, - de a lakattal lezárt kapu megállította. Nem tudott kijutni.
A lendület, az akarat, még benne volt, de megvalósítani már nem tudta. Rab volt. Egyre nehezebb, egyre szorítóbb, egyre szomorúbb fogságban.
Terhére volt az eltartóinak, nem volt türelmük hozzá. Ha nagyon idegesítette őket, akkor megverték.
Amikor utoljára kórházba került, szerettem volna meglátogatni, de nem akartak beengedni hozzá, mert a gondozója megtiltotta, hogy látogassák. Valahogy azonban mégis bejutottam.
A bácsi, siralmas állapotban volt, sohasem felejtem el. Kék-zöld sárga és lila dagadt foltok borították az arcát, a szemét, és a karjait. Állítólag azért, mert leesett az ágyról.
Mást, nem láttam belőle. Be volt takarva nyakig, - és oda volt kötözve az ágyához.
Össze volt törve, vagy verve? - ki tudja? Vagy tényleg leesett?
Nem tudtam tőle megkérdezni, - mert beszélni már nem tudott. Nem mondott egy szót sem, - a tekintetét azonban máig se tudtam elfelejteni.
Pár nappal később meghalt.
Ezt követően a szomszédai feljelentették az ,,eltartóját", - aki állítólag a fiaival, súlyosan bántalmazta az öregembert, mielőtt kórházba került. Szerintük, ebbe halt bele.
A feljelentésnek azonban, nem lett eredménye.
Kihallgatták, és meghurcolták ugyan az eltartóit, de nem tudtak rájuk bizonyítani semmit. A bácsit, - pánikszerű gyorsasággal elhamvasztották. Lezárták a nyomozást, - és nem volt folytatás.

- Hát, ilyen szomorú és ilyen tragikus is lehet az öregség, a betegség, meg a halál. - gondoltam. - Talán azért, mert nem volt gyereke...-
Azonban, ez így nem igaz. Sokan jutnak hasonló sorsra olyanok is, - akiknek van.
Olyanok, - akiknek van saját, ,,édes" gyerekük.
Melindának, akit a Szociális Otthonban ismertem meg, - volt, és nagy családja is volt, mégis odakerült, mert nem kellett senkinek.
Az élet, - ... senkinek se egyszerű.
A családi kapcsolatok, - és a lazuló, vagy megszűnt családi kötelékek sem azok.
Hibázik az ember, százszor is, ezerszer is, - néha azonban, a hibákból, akár tanulni is lehet.
Akár.....- Igen.
Tanulni azonban, lehetőleg, másokéból kellene, nem a saját hibáinkból.
Magunknak kell átgondolni, és magunkon kell ,,átszűrni", - mi az, ami a lelkünknek jobb.
Mi az, amit az ember még meg tud tenni, és mi az, amit nem, -...vagy már nem is érdemes.
Családon belüli vitákban, különösképpen.
Nem igen van ,,arany középút", - ....nagyon nehéz megtalálni, azt a megoldást, hogy senki se sérüljön.
A régi sebek, újra és újra felsajdulnak, - és az ember nem képes túltenni magát rajtuk. Emberből vagyunk, a seb, fájni szokott. Sokszor, és sokáig.
Azonban szomorúan, kiszolgáltatottan, - és sajgó lélekkel élni a mindennapjainkat, - nagyon nehéz dolog. Megsínyli ezt a környezetünk is, nemcsak mi magunk.
Önmagunknak kell hát feltenni a kérdést, hogy érdemes-e tűrni, szenvedni, harcolni, megalázkodni, megalkudni, olyasmiért, - ami, valójában,...talán már régóta nem is létezik.
Legyen az házasság, barátság, szerelem, - vagy akár testvéri szeretet.
Beszélgettünk egyszer az otthonban is ezekről a dolgokról, többekkel. Mindenki hordozott magában sebeket.
Akkor, engem, legjobban Melinda hozzászólása érintett meg.

Melinda, SM.- es volt.
A sokízületi gyulladása miatt került az otthonba, - és nem igen volt rá esély, hogy meggyógyul, - vagy, hogy valaha is hazakerül.
Örökre be volt zárva. A gyerekei nem vállalták a gondozását, - sőt, nem is látogatták.
Nem kellett senkinek.

- Én, senkinek se tudnék tanácsot adni, hogy mit csináljon, ha megbántják, - mondta Melinda - mert én magam, bizony, haragtartó vagyok, ami nem szép dolog, de mégis.. Nem tudok megbocsátani senkinek. Istennél van a bocsánat, nem énnálam. Tudom magamról, hogy nehéz a természetem, az volt egész életemben, de mit csináljak? Ilyen vagyok. Nem tudok változtatni rajta, korábban se tudtam, hiába próbálkoztam.
Majdnem a végtelenségig eltűrtem mindenkinek mindent. Egyszer-kétszer még elnézést is kértem, ha nem hibáztam, akkor is, -...pusztán a békesség kedvéért.
Azonban, ha ez se segített, és a helyzetet tovább élezték, én bizony megálltam. Lezártam a kapcsolatot, akármilyen kapcsolat volt is. Lezártam, - végleg. Ilyen vagyok ma is.
Történhet bármi, nem enyhülök meg, - énhozzám, többé, nincs vissza út.
Egész életemben így voltam ezzel. Most, minek változtatnék?
Nem vagyok büszke rá, igaz, - hiszen Isten is megbocsát, -...én azonban nem tudok, én nem vagyok Isten, csak egy porszem.
Megtettem, amit lehetett, többet pedig nem bírok
Az is igaz, hogy nagyon, de nagyon messzire kellett elmennie annak, aki engem olyan mélyen megbántott, hogy a haragomat magára vonta. Azonban, volt ilyen barátság, szerelem, - és házasság is az életemben. Nem baj. Kiléptem belőle, mint egy szaros cipőből.
Volt aztán közeli rokonom is, akit kitöröltem az életemből örökre. Úgy, mintha soha nem is létezett volna. Akkor, utána, nem fájtak többé a sebek, amelyeket okozott.
Bevallom, - sose bántam meg.
Önzés ez, persze, -....de védekezés is.
Csak úgy tudok, és tudtam magammal és a közvetlen környezetemmel, családommal, békességben, szeretetben, kiegyensúlyozott körülmények között élni, - már ameddig ki nem rúgtak az életükből, ugye, - ha mindazt, ami az életemben, ,,fenyegetésnek" tűnt, - vagy amit az utamon értéktelennek, szemétnek véltem, egyszerűen kisöpörtem az életemből, és letakarítottam az utamról. Mert, - letakarítottam, igen. Végleg.
Ilyenkor, előtte, számot vetettem mindennel. A saját hibáimmal, mulasztásaimmal, konokságommal, és a következményeivel is.
Lelki nagytakarítást csináltam, és, megnyugodtam tőle.
Megváltozott az életem.
Örökre el tudtam hagyni azt, amit rossznak éreztem. Hátat fordítottam neki.
Különben, a folyamatosan, megnyilvánuló rosszindulat, féltékenység, irigység, kapzsiság, kárörvendés, gonoszság...- napról-napra, mérgezi az ember életét. Napról napra őrli az idegeit, - és napról-napra rombolja a lelkét. Néha pedig, gonosz indulatokat ébreszt az ember szívében.
Aki sorozatosan rosszul, gorombán bánik velünk, akárki is az, nem érdemel elnézést, bocsánatot. Számomra az ilyen, többé nem létezik, nem akarok többé tudni róla.
Ez, persze, csak az én álláspontom, és nem muszáj követni.
A mérlegre, mindenki egyedül teszi a dolgait, s mindenki, a saját maga bírája is, egyben. Meg, persze, - az életének kovácsa is.
Mi, - annak idején, négyen voltunk testvérek. Egy fiú, és három lány. Egy darabig jó testvérek voltunk, - aztán már nem.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mért lettünk mások, másfélék, ketten-ketten, és azt gondolom, hogy ebben a más-más környezetnek, ahol felnőttünk, volt meghatározó szerepe. A fivérem és én, otthon maradtunk a szüleinkkel, iskolába is otthonról jártunk, ezért, olyanok lettünk, mint ők.
Állandóan ott volt előttünk a szülői minta.
Ahogy visszaemlékszem, megértésben, békességben, szeretetben és jómódban éltünk.
Amikor a fivérem megnősült, az otthoni értékrendnek megfelelő párt választott magának, és ameddig csak lehetett, velünk éltek továbbra is. A fivérem meg a kis sógornőm, szinte gyerekként házasodtak össze. A sógornőm, köztünk nőtt fel, és olyan lett, mint mi. Jobban a testvérem volt, és jobb testvérem volt, mint a nővéreim, bevallom, jobban is szerettem Őt.
A fivéremék, halálukig szeretetben és boldog, házasságban éltek. Öt gyereket neveltek, hozzá teszem: nagy szegénységben. A Sógornőm, a szegénység ellenére is otthon maradt, a gyerekekkel. Nem az utca nevelte őket, hanem ő.
Ez az áldozat, - hogy nem ment el dolgozni, - később kamatozott. Csodálatos gyerekeket neveltek.
A ma már felnőtt 5 gyerek rég családot alapított, elégedett, kiegyensúlyozott emberek lettek. Azt remélem, valamennyien boldogok.
Gyönyörködve szemlélem az életüket, és közeli kapcsolatban állok velük, látogatnak, írnak, jönnek, telefonálnak. Pedig, csak a nagynénjük vagyok.
Fivérem és a sógornőm, középkorúak voltak, és teljesen váratlanul, hirtelen haltak meg, fél évvel egymás után. Nem szeretek erre gondolni. Szerettem őket.
Űrt hagytak maguk után, gyászolom őket, amíg csak élek.

Azt, hogy a Nővéreim, olyanok lettek, amilyenek, - én az új és más, környezetük hatásának tulajdonítom. Korán elkerültek otthonról. Akkoriban, az volt a divat. És, hiába volt az, ahová kerültek, az ország legjobb, legdrágább iskolája és internátusa, mégiscsak mást adott, mint az otthon, a szülői példa, és az állandóan biztonságot adó, mindig elérhető, szülői szeretet.
A szünidőben nyújtott szeretet, és a rövid ideig látott szülői példa, nem volt elég az egész évre, évekre, - és pláne, nem volt elég az egész életre.
Azt gondolom, hogy a meleg, védett, érzelemteli családi fészekből hirtelen kikerülve, talajavesztettek lehettek, állandóan szeretetre szomjaztak, - szeretetre, gyengédségre, amit az internátus természetesen, nem adott, és nem is adhatott meg.
Ki szerette volna őket ott, - anyjuk helyett, apjuk helyett, testvéreik helyett? Kihez lehetett volna reggelenként odabújni?
Ki adhatott volna nekik az esti mese után, jó-éjt puszit, amit ugye én, aki otthonmaradtam, mindig megkaptam.
Bezárkóztak hát önmagukba, - és lassan megkeményedtek.
Szomorú, érzelemszegény lehetett ez a gyerekkor, kihatott felnőtt éveikre, és az egész későbbi életükre is.
Csak a szeretet képes az emberből, szeretetet kiváltani, ők pedig, ezt nem kapták meg.
Amennyit kaptak, a tőlünk távol töltött idő alatt, az nem lehetett elég. Legfeljebb, emlékezhettek rá, hogy milyen volt, - ...amíg volt.
Az egyik nővéremből, - aki különben káprázatosan szép lány volt, először apáca, majd, szigorú, kőkemény, verekedős tanítónő lett.
Alsó tagozatos tanítónő volt, és aprította a gyerekeket, mint a répát. Amikor egy ideig náluk voltam, - engem is. Rettegtek tőle a gyerekek, - persze én is.
A nővéremnek egyébként, csodálatos férje volt, - szerették egymást, és 2 gyerekük született. Egy fiú, meg egy lány. Azok is tanárok lettek.
A másik nővéremből, aki hirtelen szerelembe esett, és hátat fordított az orvosegyetemnek, a tanulásnak, - feleség lett, - erdészné, - és egy gyereket szült.
Igaz, ami igaz, kár volt férjhez mennie.
Az én szememmel nézve, a hosszú, sógorom haláláig tartó házasságuk, - maga a földi pokol lehetett.
Hát, nem is tudom. Nem is tudom. Az ember nem láthatja előre a döntései következményét. Talán, nem láthatta ő sem.
Mindkét nővérem gyerekeiből, törött életű, szerencsétlen sorsú, beteg emberek lettek.
Az egyik, - aki már gyerekkorában is szívesen kóstolgatta otthon, az ,,ezámafinom" nevű kecskeméti pálinkát, - alkoholista lett, és korán meghalt.
A másik, többször műtött, - súlyos beteg. Összeszorul a szívem, ha rájuk gondolok, - szerettem őket.
A fiatalabbik nővérem gyereke, az egyke, - akit egyébként imádtam, - gondolom, az otthoni pokoli stressz miatt, 30 éves korára, súlyos cukorbeteg lett.
Természetesen, mindegyiknek, gond van, a családi életével is.
Hát, nem is tudom,...nem is tudom.
Hogyan lehetett volna elkerülni ezeket dolgokat? Hogyan?

Hiba volt az otthonunkat korán elhagyni, hiba volt a tanulást abbahagyni, hiba volt korán házasodni, - a legnagyobb hiba azonban az volt, hogy a pokoli házasságából a szegény nővérem nem lépett ki. Elviselte a pokoli életét, napról-napra. Évről, évre, - élethossziglan.
Kár volt, - mert soha nem volt igazán boldog, és soha nem volt saját élete.
Csak szolgája volt a férjének és a családjának.
Ma már, sajnos, hiába látom a hibákat, nem lehet a dolgokon változtatni.
Megöregedtek, - és így öregedtek meg. A gyerekeik is ezt a mintát látták maguk előtt, - és így folytatták.

- Ha már a gyerekeknél tartok, és nem unják még hallgatni, - mentegetőzött Melinda, - meg kell jegyeznem, hogy én ugyan, más családi légkörben neveltem a saját egy szem édes gyerekemet, - mert van egy fiam ugye, de nem jártam sokkal jobban én sem. Én, - másban hibáztam. Mert, természetesen, én is hibáztam, de ezt csak ma látom be. Akkor, nem vettem észre.
A későn született, -...és várva-várt, bálványozva szeretett kisfiam lábai elé raktam mindent. Az egész világot. Hát, mostmár bánom. Igen, nagyon bánom, mert azért lett olyan, amilyen.
Csak sóhajtania kellett, vagy még azt sem, -...hiszen, szünet nélkül lestem minden gondolatát. Nem kellett vágyódnia, küszködnie, dolgoznia azért, - amit meg akart kapni. Megkapott mindent. Szó nélkül, kérés nélkül.
Nem kellett várnia, vágyódnia, mint másnak, - ő, megkapott mindent azonnal.
Kb. 30 éves koráig, éltünk így. Udvarolt erre, udvarolt arra, élte a világát. Addig, elégedett, és boldog ember volt. Meg én is. Összkomfortos, védett világban éltünk, az én világomban, pedig akkor már özvegy voltam.
Aztán hirtelen otthagyott a fiam. Saját életre, - ,,saját világra" vágyódott, és én, el tudtam ezt fogadni. Felnőtt volt. Elég nagy, elég erős. Engedtem, hogy szárnyra keljen.
És akkor,...akkor megváltozott minden. A fiam is.
Az új életformáját, a baráti körét, az új környezetét nem tudtam elfogadni. Meg persze a menyemet se, akivel összebútorozott.
Amikor külön váltunk a fiammal, - azonnal megváltozott minden. A menyem diktált. A fiam meg robotolt.
A gondtalan életet azonban nem tudta megteremteni maguknak akármennyit dolgozott is, mert a menyem, mindent eltékozolt. Állandóan gondjaik voltak, állandóan veszekedtek. Így ment ez sokáig, aztán végleg felborult életük, - de mégis együtt maradtak.
Úgy élnek, mint a kutya meg a macska, - állandóan fújnak egymásra.
A fiamból, kudarcos, keserű ember lett. Csak van, - de nem érdekli semmi.
Én vagyok az oka. Én rontottam el. Úgy nőtt fel, hogy azt hitte, - jár neki minden az élettől, csak úgy. Alanyi jogon jár, ...mert ő, - Ő.
Így aztán, a felnőtt életében, amit tőlem távol töltött el,...az egyik koppanást, a másik koppanás követte, és követi ma is. A személyes siker pedig elenyésző.
Elégedetlen ember lett belőle. Igen. Én vagyok az oka, az én hibám, az én nagy hibám. Az egyik. A másik, az volt, - hogy kivédtem előle mindig, minden megrázkódtatást. Talán azért, mert nekem, nagyon is eseménydús, - a háború és a betegségek miatt veszélyekkel, könnyekkel, szenvedéssel, bizonytalansággal, reménytelenséggel, szomorúságokkal, gyásszal, és veszteségekkel teli volt a gyerekkorom.
Ami fájt akkor, az nagyon fájt.....- Annyira, hogy sosem felejtettem el egészen. Ezért, mindenképpen meg akartam kímélni ezektől az imádott kisfiamat.
Nagyot tévedtem, - mert nem kellett volna.
A fiam, nem tanult meg sírni, szomorkodni, együttérezni. Nincs benne empátia. Nem fejlődött ki benne ez a képesség. Senkihez sem kötődik, se hozzám, se a családhoz. Nem tartozik sehová.
Nem látogat senkit, nem támogat senkit, nem sajnál senkit, - nem látogat beteget, nem jár kórházba, nem megy temetésre, nem érez részvétet, nem sír, és nem gyászol. Nem érinti meg semmi.
Mindig kikerül messze ívben, minden olyan helyzetet, - ami zavarná a komfort-érzetét.
Sajnos, én tehetek erről, mert a védő, óvó szeretetemmel, az állandó féltésemmel, megnyomorítottam a lelkét.
Hiába bánom ma már, hiába szomorkodom miatta, nem tudok változtatni rajta. Ilyen lett, - és ilyen is marad.
Nagyot hibáztam, és ezt a hibát nem lehet jóvátenni.
Ma már tudom, hogy szomorúságnak, könnyeknek, fájdalomnak, betegségnek, temetésnek, gyásznak, veszteségnek,- mindnek megvan a maga helye, ideje, szerepe, és feladata az ember életében. Talán, még a haragnak is.
Helyet, és lehetőséget kell hát adni annak, hogy ezek az események az életünkben, elvégezzék jellemformáló szerepüket.
Mára, tengernyi könnyet hullajtottam a rossz pedagógiám, és a hibáim miatt, ...- azonban, ez késői bánat.
Egyszer, majd felelek Isten előtt is, ámbár, gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy, miért engedte, hogy hibázzam?
Miért? Miért? Miért nem állított meg akkor, amikor Benjamin Spock pedagógiájával kezdtem foglalkozni, - a jól bevált korábbi módszerek helyett?
Benjamin Spock is, kudarcos ember volt, és kudarcos apa Pedagógia ide, vagy oda, - a fia öngyilkos lett.
Az én fiam pedig, - Isten bocsássa meg, -... örömvadász. Nem más. Minden elől homokba dugja a fejét, - csak az örömről vesz tudomást. Rossz apa lett, rossz férj, - és elvadult gyerek, aki nem kötődik senkihez, még hozzám sem.
Én, nem ilyet akartam, nem ilyet, - de mostmár késő.

Arra, - hogy az ember hogyan legyen jó szülő ? - ....vagy hogyan legyen jó gyerek ? -... akár felnőtt korában is, - nincsen recept.
Mindannyian csetlünk-botlunk, tévedünk is,... - sokszor és sokat,-.... ,,akármekkora" gyerekként is, és szülőként is.
Tévedhettek a mi Szüleink is, legalább ennyit, - de nem tettünk szemrehányást, és ha egyáltalán észrevettük, nem haragudtunk érte.
Hát, kellene, hogy megmaradjon a mi gyerekeinkben is a készség és képesség a megbocsátásra.
Egyszer, felnőnek majd a gyerekeink gyerekei is, - és ugyanígy megítélik, vagy elítélik a szüleiket a döntéseikért, hibáikért, cselekedeteikért, szavaikért, tetteikért, és mulasztásaikért.
Annak ellenére is, hogy ők is mindent az ő érdekükben, szeretettel, és meggyőződésük szerint, a legnagyobb jó szándékkal tettek.
Egyszer majd, mérlegre teszik őket is, - és a kapcsolatukat.
Kérdés, - Ők, hogyan ítélik meg majd a szüleiket...? Mindent jól csináltak ?...Mindig megtették, amit lehetett ? Tévedhetetlenek voltak?
Ugyan, - dehogy. Senki sem az.
Én, a magam hibáját, ma már pontosan ismerem, - és nem fogom mégegyszer elkövetni, és remélem, hogy ez a tudás és tapasztalat, átjön majd velem a következő életembe is.
Talán, - magammal viszem a tanulságot. Igen.
Most azonban, nem ment fel a felelősség alól, hogy jó szándékkal ugyan, de mégiscsak kárt okoztam a gyerekemnek.
Engedékeny szülő voltam.
Egyszer majd ítélkezik felettem, - bár, megtette ezt eddig is, és ugye, - hiszen kíméletlenül kirugdosott az életéből. Nem segített rajtam, és nem törődött velem. A betegségemben magamra maradtam, - ő, soha nem nyitja rám az ajtót.
Mindegy. Már nem fáj annyira, elfogadtam, hogy így alakult az életem, - elfogadtam, hogy ez a sorsom.
És, igen, én hiszek abban, - jó benne hinni!...hogy ezt a Sorsot, mi magunk választottuk, és volt választási lehetőségünk. Mi választottuk a szüleinket, környezetünket, gyerekeinket,....és igen, szenvedéseinket, csalódásainkat, kudarcainkat is. Akkor még, tudtuk miért, mára már elfelejtettük. Ez a tudás, - ,,nem jött át" velünk.
Az események, alakítanak, változtatnak rajtunk, bennünk. Ez volt a ,,korábbi cél", és ezt, az ítélkezéseinknél is, fontolóra kellene vennünk.
Pontosan ezek az átélések, ezek az események formáltak bennünket olyanná, amilyenek ma vagyunk. Más emberek lennénk ezek nélkül a történések nélkül.
Éppen ezért, - el kellene fogadnunk, a szüleinket, magunkat, gyerekeinket, és a Sorsunkat. Most ugyanis, nincs már választási lehetőségünk. Ez van. Ez a miénk.
Érjük be vele.
Én, személy szerint, hiszek egy "másik, - talán velünk párhuzamos - dimenzióban". Egy másik világban. Időnként, - váratlanul megtapasztaltam a létezését.
Amikor még festettem, gyakran találkoztam a képeimen olyan alakokkal, akiket bizony nem én festettem oda. Talán, - "előhívtam " őket valahonnan. Legtöbbször a kép alapozó festése alkalmával.
Az alapozást, rendszerint kézzel vittem fel, - tehát minden bizonnyal, - néhanapján, képes voltam "átnyúlni", egy másik dimenzióba.
Angyalok, emberek, gyermekek, ....- és egy nagyon tisztelt, nagyon szeretett személy jelent, és maradt is meg a képeken.
Egy alkalommal pedig, amikor egy befalazott ajtó helyét tataroztam, - sk. gletteltem a falat. Néhány nappal később pedig, a száradás alkalmával, megjelent rajta, az akkoriban elhunyt szomszéd néni feje, - aki előzőleg a fal túlsó oldalán lakott.
Hát, érdekes dolgok ezek, de nem szeretek beszélni róla, nehogy hangyásnak higgyenek.
Ma már a beteg kezeimmel nem tudok festeni, és ezt nagyon sajnálom, - mégis, amennyire lehet, összeszedtem, és összeszedem magamat, és elvagyok valahogy. Ahogy lehet, és ameddig lehet.
Hát, így alakult az életem, de elfogadtam, mert mit tehetnék, ugye? - ahogy többnyire maguk is elfogadták a sorsukat. Mást, nem is tehetünk.
Azt gondolom,...- a képesség, a "kiegyenesedésre", - mindenkiben benne van. Az ember egészséges életösztöne azt diktálja, hogy: - " emeld fel a fejed, kelj fel, és lépj tovább."....-
Én, százszor is megtettem, és százszor is megtenném, - mert élni jó. Így is, betegen is. Már nem is akarok mást, csak élni.
Csicseregnek a madarak, virágoznak a fák, - és akácillatot hoz be a szél...-
Nem így képzeltem ugyan az életet, az igaz, - de van ennél rosszabb is.
A Blikkben olvastam, - hogy egy idős somogyi öregasszonyt a saját a fia gyötört halálra.
A néni elesett, combnyaktörése volt, és iszonyúan szenvedett, - de a fia nem hívott hozzá orvost. Nem kapott a szörnyű fájdalmaira fájdalomcsillapítót. Otthon aszalta az anyját egy hónapon keresztül.
Nem adott neki se enni, se inni, csak naponta egyszer kapott valami híg levest.
A néni állapota annyira leromlott, hogy mire a szomszédoknak feltűnt hogy nem látják, és orvost, majd mentőt hívtak hozzá, már késő volt. Akkor már nem lehetett segíteni rajta. Pár nappal később meghalt a kórházban.
A fiát elítélték, börtönbe került, - igaz, de, büntetés ez?
Eteti, itatja őt a magyar állam, a mi pénzünkből, és ha szükséges, orvosi vagy kórházi ellátásban részesül. Pont úgy, mint egy rendes, tisztességes ember. Pont úgy.
Gondoskodnak róla, - nem úgy, ahogy ő a saját édesanyjáról! S az az elvetemült gazember, alighanem jól érzi magát így!
Ha rajtam múlna, én, nem ezt tenném vele, sőt velük, akik így bántak a szüleikkel.
Sötét lelkű gazemberek azok. Nem érdemelnek kíméletet.
Én bizony, ha rajtam múlna, visszaállítanám a halálbüntetést, de nem ám amerikai módra, light-os méreginjekcióval venném el, az anyja életéért, és szenvedéséért cserébe, az ő életét, hanem a farkánál fogva akasztanám föl, s addig tartanám ott, amíg kiszárad, és magától le nem hullik.
Vagy,... volna még egy-két ötletem, - kezét-lábát levágni, szemeit kiszúrni, aztán mehet, amerre lát.
Esetleg, ekét kötni a fütykösére, aztán felszántani vele a magyar ugart...-
Az ilyen kemény büntetésnek, biztosan meglenne a visszatartó ereje, nyilván nagyobb és elrettentőbb, mint a rövid börtönbüntetésnek. Vagyhát, nem is tudom,...nem is tudom, ...gonosz lett a világ...- sóhajtott végül Melinda csüggedten, és az ölébe ejtette a kezét. Mi pedig mélyen elgondolkodva hallgattunk.

Nem sokkal később el kellett köszönnöm a magukba roskadt, riadt tekintetű öregektől.
El kellett indulnom hazafelé. Melinda történetétől azonban nehezen szabadultam.
- Mivé lett a világ, és mivé lettek az emberek! - gondoltam útközben, hazafelé.
- Régen, más volt minden. Emberségesebb volt.
Mostanában, gyakran elfeledkezünk arról, hogy a sorsát senki sem kerülheti el.
Minden élet véget ér egyszer, és senki sem tudja, hogy hogyan, ahogy azt sem, hogy mikor jön el az a nap, és az a pillanat. Ezért, meg kellene mondanunk, amíg még lehet, azoknak az embereknek, akiket szeretünk, és akikért aggódunk, (...már, aki!...ugye?...) - hogy fontosak, nagyon fontosak a számunkra. Akkor is fontosak, ha megöregszenek.
S meg kellene mondanunk azt is, hogy akármilyenek is, mi, szeretjük őket.
Lehet, hogy rossz a természetük, lehet, hogy házsártosak, lehet, hogy morcosak, morgolódók. Lehet, hogy állandóan bepisilnek, és lehet, hogy folyton leeszik magukat, mert minden kiömlik a kanalukból. Vagy állandóan könnyezik a szemük, és csipásak, vagy csorog a nyál a szájuk végénél, és észre se veszik, de ez nem baj, - mi, akkor is szeretjük őket.
Szeretjük őket, és fontosak a számunkra. Igen.
Addig kellene ezt megmondani nekik, amíg még élnek, mert később ugye?...- már késő!
A gyerekek, ha felnőnek, élik a saját életüket, elfelejtik, hogy valaha kicsik voltak. Elfelejtik, hogy velük is törődni kellett, s elfelejtik azt is, hogy a szülő, mennyire szerette őket.
Elfelejtik, hogy ők is voltak nyűgösek, akaratosak, csipásak és pisisek, - és nekik is minden kiömlött a kanalukból..., sőt, igencsak csorgott a nyáluk is,...- hogy másról ne is beszéljek,... - mégsem undorkodtunk tőlük.
A mai fiatalok egyrésze, sajnos, semmit sem ad vissza abból, amit kapott, sem szeretetből, sem kötelességtudásból, sem emberségből.
Természetesen, tisztelet a kivételnek, aki ezt megteszi.

Másképpen élnek a fiatalok ma, más az értékrendjük, és más dolgok fontosak a számukra, nem az, ami korábban nekünk, és az elődeinknek volt.
Az is igaz, hogy nehéz nekik. Hajszoltak, elfoglaltak, lekötöttek, gondterheltek, - és sodró bizonytalanságban telik az életük.
Ma még van kenyerük, lakásuk és munkájuk. De, mi lesz holnap? Lesz-e holnap is?
A bizonytalanság megmérgezi a napjaikat, éjszakáikat, és felőrli az idegeiket. Ilyen körülmények között aztán, kiveszik belőlük a hála, a szeretet, - és sokakból az emberség is.
Hová vezethet ez?
Nemcsak az a baj, hogy nem igen törődnek az öregeikkel és a betegeikkel, de felmerül az emberben a kérdés, hogy ugyan, milyen gyerekeket nevelnek így, és az is, hogy rájuk, milyen öregség vár majd?
Nem lehet tudni.

Aki, ebben a bizonytalan világban, nem szül manapság, - azt gondolom, nem veszít sokat. Több bánattól, és gondtól menekül meg, mint amennyi öröm jut neki.
Szülőnek lenni, manapság, így, - véleményem szerint,- nem biztos, hogy öröm. Vagy, nincs rá garancia, hogy az lesz.
Van, akinek életre szóló gond, bánat, gyötrődés, és küzdelem jut. A mai világban, óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy a szülő, megtartsa, eltartsa, összetartsa a családot. A kicsike családot. Óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy képes legyen rá.
Aztán, - később kiderül, hogy megérte-e?
Van, akinek jut néhány év boldogság, a küzdelem mellett, - amíg a gyereke gyerek, - aztán, ha felnő, éppen az okozza a legtöbb csalódást és bánatot.
Régen, - ez nem így volt.
( Persze, régen is voltak botrányos dolgok, gonosz és hálátlan gyerekek, - de nem annyi, mint ma...- )
Régen, jobban tisztelték, szerették az öregeket, és törődtek velük. Mert, - régen, több volt az emberekben a szeretet, és nagyobb volt bennük a kötelességtudás. Régen, odafigyeltek a megöregedett hozzátartozóikra. Ma nem.
Ma, egy magatehetetlen, beteg, gondoskodásra szoruló idős ember, csak púp a fiatalok hátán, - akiknek ugye, amúgy is van éppen elég dolguk, meg gondjuk.
Ennek ellenére, magukba kellene kissé szállni, - ...és el kellene ezen gondolkodni.
Azután, változtatni kellene rajta.
Szegénységben is lehet szépen, szeretetben, békességben élni.
Az államnak pedig, - a lehetőségeihez mérten, jobban kellene segítenie az idősgondozást, akkor is, ha az otthon, a családban történik, nem pedig egy szociális intézményben.

Sokan az öregséget betegségnek tartják, - pedig attól, hogy az ember arcán ráncok jelennek meg, vagy lassan és bizonytalanul lépked, majd meggörnyed a teste, az még nem jelenti azt, hogy beteg. Csak öreg.
Az öregség, nehéz.
Az élet terhe van a vállukon, vállunkon, - és a kicsike, maradék erőnkkel, nehéz cipelni azt. Minél idősebbek leszünk, annál jobban meggörnyedünk alatta. Elfáradunk, csak vonszoljuk magunkat, meg az életünket..
Az élet, rövid és törékeny. Igen. Mindenkié.
Az évek, gyorsan elrohannak, és magukkal visznek mindent, fiatalságot, szépséget, szerelmet, erőt, egészséget, - és az életkedvet is.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja. Te sem.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.
Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
Egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat.
Ki tudja?...Ki tudja?...Bármit hozhat.
,,Az öregkor, - egyfajta hajótörés"...- mondta Charles de Gool, francia elnök. Biztos tudta, azt gondolom, - ahogyan azt is tudhatta, hogy ezt a hajótörést, lehetetlen túl élni. Nincs menekvés.

Először az ember büszkesége vész oda, majd a magabiztossága veszik el, aztán a lelke, végül mindene, - és nem marad semmije.
Ha lemegy a nap, nincs már más, csak a várakozás, - betegen, öregen, reménytelenül. Nincs már más, csak a várakozás.
Várakozás a halálra.

Ha lemegy a nap, eljön a sötét, - és nem lesz több virradat.
De ha a család, ott áll velünk az út végén, elmenni is könnyebb.
Ezt kellene hát megpróbálnunk, igen, - együtt maradni, egy családban, - akkor is, ha lemegy a nap.


NAGY ÖREGEK:
HAYDN, - a "Teremtés" c. oratóriumát 57 éves korában komponálta.
WAGNER, - a Parsifalt 69 esztendős korában.
MICHELAGELO, - a leggyönyörűbb vásznait 60 és 89 éves kora között festette.
GOYA, - aki 40 éves korában vette először kezébe az ecsetet, 72 éves volt, amikor legszebb képeit készítette.
TIZIAN, - 90 évvel a vállain lankadatlanul dolgozott.
ARCHIMEDES, - 75 éves korában találta fel a gyújtólencsét.
PLATON, - 80 éves korában írta legszebb dialógusait.
- Mi, ,,csak" öregek vagyunk, vagy leszünk, és, - igaz, ami igaz, - a legtöbben, nem vagyunk zeneszerzők, szobrászok, festők, művészek, alkotó emberek, hanem csak egyszerű hétköznapiak, de ne adjuk fel mégsem!
Jogunk van itt lenni, ezen a földön, nem véletlenül kerültünk ide, a saját helyünkre.
Jogunk van élni, ameddig csak lehet. Olyan szépen, és olyan jól, ahogyan csak lehet. Addig, amíg csak Isten magához nem szólít minket.
Jogunk van élni, igen. Akárhogyan is, - de élni!
Tegyünk hát meg mindig, mindent, amit tehetünk, azért, hogy sikerüljön, - azért, hogy élhessünk!
Az "öreg ember" ne írja le magát. Lehetnek vágyai, céljai.
Próbálja megvalósítani őket. Alighanem, az a hosszú élet titka...-
Az a ,,titok", hogy: teszi a dolgát, és nem érzi magát feleslegesnek. Mindig teszi a dolgát, - nem adja fel.
Ha feladja, vége. Akkor öregszik meg igazán.

Ha megöregszünk, - lemegy a nap, és nincsen már más, csak a várakozás, - egészségesen, vagy betegen, öregen, és reménytelenül. Akár bevalljuk, akár hősködünk. Akkor, már nem tervezünk.
Már, nem nézünk előre. Mert minek? Nincs előttünk semmi.
Nem maradt más, - csak a várakozás.
Várakozás a halálra.
Ha lemegy a nap, eljön a sötét, - és nem lesz több virradat.
Az élet, rövid és törékeny. Igen. Mindenkié. Az enyém is az.
Az évek, gyorsan elrohannak, és magukkal visznek mindent, amit szerettünk, mindent, ami fontos volt nekünk, - fiatalságot, szépséget, szerelmet, erőt, egészséget, - és az életkedvet is.
És, hidd el! - egyszer, visszavesznek mindent, majd tőled is. A tűnő évek téged is kifosztanak, kedves Olvasó.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja. Te sem.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.

Igen. Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
Én sem tudom, hogy mit hoz majd az enyém.
Mit hozhat? Ugyanazt, - amit bárkinek.
Hozhat, csendes, örömteli, boldog napokat, - de hozhat egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, nyomorúságot, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat.
Ki tudja?
Ki tudja?
Bármit hozhat.
Igen.

,,Mikor az utunk véget ér, Fáradt bennünk a vér, az ér. Már nem érdekel a jelen, csak az örök, a végtelen: Lelkünk a múltba menekül, folyton beljebb, szüntelenül, és egyszer olyan messzire jár, hogy nem tud visszajönni már..."
( Falu Tamás )


MARADJ VELÜNK ISTENEM...

"Maradj velünk, mert már esteledik és már lemenőben a nap."

Anne Graham, - tökéletesen jól látja a hibát az életünkben. Magam is, nagyon a hatása alá kerültem.

Kiebrudaltuk Istent az életünkből, a családunkból, a világunkból. Elvesztettük a hitünket, - és felborult az értékrendünk.
Sokan felismerjük, látjuk ezt a hibát, annál is inkább, - mert a korosztályomnak, még, van összehasonlítási lehetősége. Nekünk, még volt Istenünk, és volt hitünk.
Tudjuk, milyen volt a régi, jól bevált, biztonságos értékrend, tudjuk milyen volt hinni, bízni valakiben, aki mindenek felett áll és él, - és látjuk, hogy hová vezetett a hiánya.
Mégsem tudunk változtatni rajta,...- legfeljebb csak a saját kicsi köreinkben, a saját kicsi családunkban...-
Azonban, ha mindenki megtenné, ...- megváltozhatna a világ....-
Még, megváltozhatna. Még semmi sincs elveszve egészen.

Ami Isten kiűzetését illeti az életünkből, - nagyon szomorú. Meggyőződésem azonban, hogy előbb vagy utóbb, - gondban, bajban, szenvedésben, ....vagy éppen az utolsó úton, az utolsó órában, - vagy az utolsó percben, pillanatban, mindenki odatalál, mindenki oda kényszerül hozzá.
Nincs más aki várna ránk, csak Ő, egyedül.
Ő áll az út végén.
Ő áll ott, mindent elfelejtve és mindent megbocsátva, - bárhogy éltünk, bármit tettünk, bármit mulasztottunk, vagy bármit is vétettünk ellene, és egymás ellen..
Ő áll ott, - kitárt karral.

Az élet, rövid és törékeny. Igen.
Mindenkié.
A Tiéd is.
Az évek, gyorsan elrohannak, és magukkal visznek mindent, - fiatalságot, szépséget, szerelmet, - erőt, egészséget, és az életkedvet is.
Nem győzöm elégszer leírni és elmondani.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja.
Te sem.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.
Veled is, velem is.

Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
Csendes, békés, nyugodt napokat, éveket, vagy egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat.
Ki tudja?
Ki tudja?

Bármit hozhat.


A TUDÁLÉKOS ASSZONY...

Gyerekkoromban, sokféle öregasszonyt, és öregembert ismertem. Egészen különlegeseket is.
A kislétszámú faluban, ahol laktunk, - élt egy magányos öregasszony, akit az egész falu egyként tisztelt, s akit én vénségesen vénnek láttam, pedig, alig múlt még nyolcvan éves, - és nagyon különlegesnek számított.
Ő volt Juli néni, - a ,,tudálékos asszony".

Hogy mitől volt tudálékos, vagy mi lehetett az a ,,tudálék", - arról persze fogalmam sem volt, - a franc se tudta, - de az biztos, hogy az volt, - és lehetett neki valamije, különben nem hívták volna tudálékosnak.
A rendes becsületes neve különben Juli néni volt, és mindenki így szólította, csak én nem.
Én Juliska néninek hívtam, ha muszáj volt, - ha azonban lehetett, nem hívtam sehogy, hanem messze ívben elkerültem. Persze, ha nem lehetett, - akkor nem lehetett. Ugye.
Akkor mindig, nagy tisztelettel köszöntem neki, ahogy a faluban mindenki más is:
- Dicsértessék Juliska néni...-
- Mindörökké, - mondta. Majd összehúzott szemöldökkel szigorúan rám nézett, végigmért, és megkérdezte:
- Háá mész te lány, megin mááá?
- Én? Éééén? ...Én, sehová,...ééén aztán sehová...-
- Akkor, minek vagy itt?
- Csak...-
- Hááát,... jó légy ám, te lány, mer hátra kötöm a sarkadat...-
Nna, - ettől féltem.
Pont ettől, hogy egyszer szépen fogja magát, és egyszerűen hátrakötözi a sarkamat.
Annyiszor mondta már,...de annyiszor!... - egyszercsak tényleg megteszi. Ezért, inkább, amikor csak lehetett, - elkerültem.
De csak én kerültem, - a falu nem.
Sőt, - mindenért őhozzá mentek. Nagy bizalommal, meg nagy tisztelettel. Mert ő volt a tudálékos asszony.
Ha kisbaba született valahol, akkor, a bábán kívül a Juli nénit is elhívták, mert a Juli néni mindent tudott. Tényleg mindent.
Ő rendezte a faluban a keresztelőket, a paszitákat, az esküvőket, a lakodalmakat, a temetéseket, a halottvirrasztást, és a mindenféle családi és egyéb falusi ünnepségeket, - sőt az mondják, még angyalt is csinált, amikor kellett, - mert azt is tudott.
Ez pedig igaz volt, - de tényleg, - mert éppen a papámtól hallottam, és ő mindig igazat mond, - hogy a Juli néni, minden bizonnyal az ,,angyalcsinálásból" gazdagodott meg, mert arra mindig van kereslet.
Magának is csinált, meg másoknak is.
Én ugyan nem láttam körülötte röpködni egyet sem, még egy inci-finci angyalkát sem, - de azért, biztos, hogy csinált.
Juli néni, - leginkább, erről a tudásáról volt híres, messze földön.
Persze, nemcsak a papa szemét bökte az angyalcsinálás, - a fiatalok se lelkesedtek érte, meg Juli néniért se. Vén boszorkánynak tartották, és kicsúfolták.
Az örök barátom és örök szerelmem, Miska, mesélte egyszer, hogy a nagyobb fiútestvérei a többi legénnyel együtt, egy éjszaka ,,májusfát" állítottak a Juli néninek.
Micsoda májusfa volt az! Micsoda májusfa! Sose látott a falu még olyant!
Ez a májusfa, nem színes szalagokkal, és apró ajándékokkal díszített fa volt, mint amilyet a lányoknak szoktak állítani, - és a Juli néni se úgy fogadta, ahogy a lányok szokták.
Juli néni fája más volt,... egészen más.
Fehértollú libaszárnyakkal volt díszítve, - amelyek úgy lengedeztek rajta, mintha kettévágott angyalszárnyak lettek volna, - és madzaggal voltak felkötve a fára.
Aki csak látta, mindenki tudta, hogy miért.
Amikor Juli néni észrevette, hogy milyen csúfság esett meg vele, egy fejszével rohant a fiúkra, ordítva, - hogy nyomban agyoncsapja őket.
Hiába hadonászott azonban a fejszéjével, a fiúk nem ijedtek meg tőle.
Állt a májusfa.
Állt, és sokáig csúfoskodott, mert a Juli néni egyedül nem tudta kidönteni, a falusiak pedig nem mertek a közelébe menni, - mert Juli néni egész nap rikácsolt.
Aztán, jött valami rendezvény, Juli nénire szükség volt, és mégiscsak fel kellett keresni, hát,... akkor döntötték ki a libaszárnyas májusfát.
A falusiak rá voltak utalva Juli néni ,,tudálékára", - Juli néni, kellett nekik. Kellett. Ő pedig kegyesen megbocsátott.
Minden úgy volt megint, mint régen.
Juli néni fúrta ki a kislányok fülét, rögtön, amikor megszülettek, és ő adott beöntést a gyerekeknek, betegeknek, és az öregeknek is, ha kellett.
Ő főzött, vagy az ő segédletével, - aratáskor, szüretkor, keresztelőkor, temetéskor, és lakodalomkor, - meg amikor csak kellett. Mert a Juli néni mindent tudott. Még ezt is.
Hiába volt orvos a faluban, meg szülésznő, - bizony, akkor is a Juli nénit hívták, ha baj volt, - mert a Juli néni mindent tudott, mindenkit ismert, meg még mindenkinek az anyját-apját is ismerte, sőt talán az öregapját, meg az öreganyját is, - az orvos meg nem.
Meg a szülésznő sem. Ezért.

Juli néni, mihozzánk is eljárt, - de csak szüretkor, máskor nem, mert fület fúrni a Mamám is tudott, beöntés meg nem kellett senkinek, mert ki a fene szerette azt.
Szüretkor viszont szükség volt rá, és a falusiak is elvárták, hogy ott legyen velük.
Mert Juli néni mindent tudott, ugye, - s az élet, meg a szüret is, csak Juli nénivel volt teljes. Jó volt, ha ott volt. Kellett.

A szüret egyébként, ugyanolyan fontos esemény volt a falu életében, mint az aratás. Mindig ugyanúgy is rendezték meg. Ezt is, azt is, közösen csinálták. Mindenki, mindenkinek segített, - és mindenki, mindenkinek visszasegített.
Juli néni tehát odajárt hozzánk szüretkor, - főzni.
Mindig hívtuk, és megkértük, hogy jöjjön legyen szíves, - mert az úgy volt szokás.
Egyszer aztán azt mondta: - nem. És, - úgy lett.
Tényleg nem jött többé, - de a szüretet azért megtartották a szüleim, - mert a szüret, akkor se maradhatott el.
A kávé volt az oka Juli néni távolmaradásának. "Az" a kávé. A babkávé. A fene essen bele.
Különben, azt mondta a papa is:
- ,, A fene essen bele, ...hogy a fene essen bele! ..."-
Azt ugyan nem mondta, hogy kibe, - így aztán szabadon választhattam, - persze inkább a Juli nénibe, mint a kávéba, mert a kávét szerettem, Juli nénit pedig nem.
Egyébként a kávéról, nekem legelőször az ugrik be, - hogy a Papa előtt áll a veranda asztalon,...és gőzölög....-
- Boldog békeidők!...-
Papa szájában pipa volt, kezében újság, de elnézett felette, és a mamát nézte, gyönyörködve. Mivelhogy, - mindig a mamát nézte, és mindig gyönyörködve.
Szerettem látni azt, amikor a Papa kávézott. Olyan, békés volt akkor még minden, és olyan biztonságos. Akkor. Akkor még.
Ki a csuda gondolta volna, hogy egyszercsak oda a nyugalom, a békesség, a biztonság, és lefagy a papa arcáról a mosoly, mert hirtelen minden megváltozik, az egész életünk, - jóvátehetetlenül, és mindörökre.
Mert, a háború alatt, és a háború után, bizony, - szinte egyik napról a másikra, hirtelen, minden megváltozott. Jóvátehetetlenül, és mindörökre. Azt az életünket, aminek a háború véget vetett, - sohase kaptuk többé vissza.

A Papa kávéjába, - amikor még kávézott reggelenként, - természetesen, ha akartam, bármikor beleszürcsölhettem, és meg is tettem, - mert ez nem igazi kávé volt, hanem csak maláta és cikória.
Ma is emlékszem az ízére. Nem volt rossz.
Másodszor az ugrik be a kávéról, - mind a mai napig, hogy: Fanck.
Franck kávé.
Meg, Smoll-Pasta,...Franck kávé...-
Meg valami dal:..."Lópicula, cintányér, Smoll-Pasta, Franck kávé..."-
Meg árpakávé, ...- Meg, malátakávé...-
Igen.
Aztán, jött a babkávé. A, -...babkávé...- Igen.
Az, a babkávé...-
Az, -... amit nem lehetett elfelejteni...-

Kislány voltam még, nem ismertem más kávét, - csak a fent felsoroltakat, amit minden háznál, saját recept szerint főztek meg, és fogyasztottak el.
Mi is azokból ittuk a tejeskávénkat, - apám meg a ,,feketéjét".
Mivel azonban ő, korábban gyakran járt Bécsben, - ott tanult, majd ott volt katona is, ő többféle kávét ismert. Így, - a babkávét is.
Aztán, egy alkalommal, sikerült szereznie itthon, egy nagy zacskó zöld babkávét. Frisset, méghozzá pörköletlent.
Nagy kincs volt ez, akkor.
Éppen szüret volt. A Papám, meglepetést akart csinálni mindenkinek, - még a Mamámnak is. Hát ez, - ahogy később kiderült, - könnyedén sikerült neki.
A pincénél volt mindenki, aki csak mozogni tudott.
A szüret, nehéz munka, keményen dolgoztak. Természetesen, a Papám is. Szüretkor, mindig így volt.
Hajnalban azonban, amikor a munkát elkezdték, Papa odaadta a nagy csomag babkávét az állítólag nagyon gyakorlott, de nálunk alkalmi szakácsnénak, - a tudálékos asszonynak, aki mindent tudott, sőt még annál is többet, és, még főzni is tudott, - azzal, hogy:
- Legyen szíves, főzze meg ezt a kávét, Juli néni lelkem,...aztán,
szóljon, ha kész...-
Juli néni bólogatott szaporán, szó nélkül átvette a kávét, és azonnal nekiállt megfőzni.
Csak főzte, csak főzte. Csak főzte. Igen.
Délig, nem történt semmi. Pedig a Papa, nagyon várta.
Ebéd után se történt semmi, pedig addigra, már, - még jobban várta.
Aztán csak várt, csak várt. De, - hiába.
Végül bement a konyhába, körülszaglászni, de csak káposzta szag volt.
A Papa, megdicsérte.
- De jó illata van a finom káposztának, Juli néni...-
Juli néni, dühbe gurult.
- ,,Rossebeket tekintetes úr, - mondta - rossebeket,...ha a káboszta finom vóna, akkó má a kutyák lelegeeték vóna a kerben. Rossebeket finom, rossebeket..."-
Papa ráhagyta. Juli néni kedvetlen volt. Nagyon kedvetlen. Sőt, morcos.
A kávéról nem esett szó.
Késő délután, már nagyon ideges volt a Papa, - a kávé pedig, még mindig sehol, - nem bírta tovább, megint bement a konyhába, és megkérdezte a szakácsnét:
- Juli néni, lelkem,-...hát, mi van azzal a kávéval?...-
Mire Juli néni, kivörösödve a méregtől, magából teljesen kikelve, azt mondta:
- ,,Basszameg a kávéjját tekintetes úr, ott ahun van! Mááá hajnal úúta
főzöm, de még mindig nem puhúút meg. Illyen szígyen, ínvelem míg nem esett..."-
Később, azt mondta a Papa, hogy vele se...-
Aztán, Juli néni lelkem, még hozzátette, sírva:
- ,,Má minden szart beleraktam tekintetes úr, amit csak talátam, tettem
bele sót is, meg cukrot is, meg még szódabikabónát is, de ulyan
kemény, de ulyan kemény, mind a rosseb..."-
Hát igen.
Végül, - a rosseb se itta meg a kávét. A rosseb se. Ki kellett önteni.
Juli néni pedig nem jött hozzánk többé főzni szüretkor, - hiába is kérték. Pedig, - kérték, üzentek neki többször is.
- ,,Maad a rosseb, aki odamegy, ...- üzente vissza - maad a rosseb, ín aztán nem..."-
És, tényleg nem jött.
Hát igen, -...a kávé. Az a kávé.

- Hanem a Franck, aaaaz, igen,... a Franck!
A Franckkal "illyen, - illyen szégyen", soha nem történhetett volna.
A Franckot, mindenki ismeri, még a Juli néni lelkem is, - a kölcsön
szakácsné.
Van egy doboz, amin van egy kisebb doboz, amin van egy kisebb doboz,...amin, van egy még kisebb doboz,...amin van egy még annál is kisebb doboz,...amin van egy ...-
Nna, hát aaaaz, - ... az a Franck kávé! Az.
Vagyis, hogy az volt, - mert most már nincs. Régóta nincs. Kár, - mert jó volt.
Jó kávé volt, - szép dobozban.
Ez a doboz egyébként,...hogy soha el ne felejtsük, - egy kocsmában még most is megvan a falon. Igen.
Krúdy kocsma, Bp.III. ker. Mókus utca...-
Hogy, hányas szám alatt, azt nem tudom. Mára, már elfelejtettem.
Pedig, voltam ott párszor,...igen, ... - ...jó párszor. Sokkal többször, mint szerettem volna.
Azért kellett mennem, mert muszáj volt. Az első férjemet szoktam hazahozni onnan, amikor már nem tudott járni, - mert amíg tudott, addig nem akart hazajönni...-
Nem tudom, hogy a kocsma hányas szám alatt van, - de nem baj, ...- Meg lehet találni, - mert olyan kocsma, még egy,...talán a világon sincsen...-
Micsoda kocsma!
Micsoda kocsma!!...-
Nem járok persze kocsmába,...- és legszívesebben a férjemet is
otthagytam volna, de folyton telefonált,....folyton telefonált, mert
azt még tudott, - de járni már nem.
Fiatalok voltunk, - majdnem gyerekek, - a fene nagy szabadság, az ölünkbe esett, aztán az agyunkra ment. Én tudtam kezelni, a férjem azonban nem igazán.
Így aztán, - fiatalon lettem özvegy.
- Hanem a "Krúdy",... - az, valami csuda....- Igen, lehet mondani.
Micsoda kocsma,...micsoda kocsma, ...- erről jut eszembe,... és egyszer okvetlenül el is fogom mesélni, hogy milyen volt ott,....hogy milyen.
Milyen felejthetetlen.
Egyszer, el fogom mesélni, igen, de nem most, - mert most, éppen nem érek rá...-
Most, megint éppen nem....-

JANKÓ TYATYA

Néha, amikor el-elnéztem az Idősek Otthonában, - ahová sokáig látogatóba jártam, a régi takarító néninkhez, - ezeket a halálra szánt, magányos öregeket, egy - egy pillanatra felbukkantak bennem, felrémlettek a régi képek, gyerekkoromból, a falumbéli, - régi, öregekről.
Faluban élni, és ott megöregedni, ott köszönni el az élettől, egészen más volt, mint egy szociális otthonban. - manapság.

Akinek voltak hozzátartozói a faluban, azzal általában nem volt semmi gond. Ment minden a maga útján, a maga idejében.
Az öregek, élték az életüket, a családjukkal.
Akkor még tisztelték az öregeket, - sőt, talán szerették is őket.
A magányos öregeknek azonban, alighanem, akkor is siralmas életük, és embertelen haláluk lehetett.
Ismertem egyet közülük, akit megsirattunk, meggyászoltunk, pedig, nem volt a rokonunk. Ő, volt a Jankó-tyatya.

Gyerekkoromban, évekig járt hozzánk, - nem rendszeresen, csak ha nagyon éhes volt.
Aranyos, fehér hajú gyakran sírdogáló öregembernek ismertem. Majdnem olyan volt, mint az igazi nagypapám, aki akkor nem élt már.
Jankó tyatya, valaha nagyon gazdag ember volt, az egyik leggazdagabb a faluban.
Kocsmája volt fogadóval, boltja volt, malma, és hentes üzlete. Nagy istállója volt, tele szarvasmarhával. Volt háza, pincéje, szőlője és legelője. Családja azonban nem volt.
Egyszercsak, mindenét ráíratta egy ismeretlen emberre, aki a fogadóban szállt meg, - egy ideig ott lebzselt, végül teljesen ottfelejtette magát.
Ígért mindent Jankó tyatyának, törődést és szerető gondoskodást öreg napjaira, - Ő pedig elhitte.
Addig-addig hízelkedett az ismeretlen, addig ígérgetett, amíg Jankó tyatya, minden vagyonát ráíratta.
Évekig talán nem volt semmi gond, vagy Jankó tyatya nem panaszkodott. Aztán a vagyonossá lett idegen, akkor már hentes, és a családja, megunta kerülgetni a szerencsétlen öregembert. Először kiköltöztették az istállóba. Aztán elkezdték leszoktatni az evésről.
Akkortájt kopogtatott be hozzánk először, egy ünnepnapon, késő este. Hideg volt, zimankó.
Anyám nyitott ajtót, én meg a nyomában.
Jankó tyatya, kékre-zöldre fagyva, kalapját gyűrögetve tipródott az ajtóban és nagyon halkan, restelkedve szólt:
- Tekintetes asszony kérem, ha meg nem sértem, máma még nem ettem, ha megkínálna engem egy tányér levessel...-
Anyám megfogta a karját és bevezette.
- Szívesen Jankó bácsi, Isten hozta minálunk, kerüljön csak beljebb...-
Jött már Apám is.
- Isten hozta Jankó bátyám, kerüljön csak beljebb...- mondta ő is. Szüleim egyébként mindig egymást visszhangozták.
Apám elvette Jankó bácsi kalapját és botját, aztán kihámozta a kabátjából, majd asztalhoz ültette és pálinkával kínálta.
Anyám térült-fordult, vacsorát melegített. Mi már ettünk, befejeztük a vacsorát, Apám mégis azt mondta:
- Vacsorázzon velem Jankó bátyám, a pálinka után jól fog esni.
- Köszönöm édes fiam, köszönöm.
Anyám pillanatok alatt megterített nekik, már nem tudom mi lehetett a vacsora. Szegény Jankó bácsi mohón és nyöszörögve evett. Annyira remegett a keze, hogy a leves folyton kiömlött a kanalából.
Ott álltam előtte és néztem. Anyám azonban elkapta a karomat és kiráncigált a konyhába.
- Hadd egyen nyugodtan, - mondta - nem szabad bámulni, szégyelli, hogy idejutott öregségére. Ne tetézd a szégyenét. Most leülsz szépen a hokedlire, és itt maradsz...-
Ő még bort vitt be és poharakat, aztán kijött, tálcára tette a többi ennivalót és azt is bevitte. Becsukta maga után az ajtót.
Egy ideig még várakoztam, hátha mégis behívnak engem is. De nem. Végül meguntam a várakozást, álmos voltam. Átmentem Anyámék hálószobájába és keresztbe feküdtem az ágyukon.
Másnap addig kérdezgettem Anyámat, amíg elmondta, hogy hazakísérték Jankó bácsit és Apám ,,elbeszélgetett" L. úrral, a kocsmárossal. Reméltem, hogy ez azt jelenti, amit én gondolok.
Azt jelentette. Papám ha szükség volt rá, úgy is tudott beszélgetni, hogy nem szólt egy árva szót sem.
Ezután, úgy emlékszem, sokáig járt még hozzánk Jankó tyatya. Megszerettük. Édesanyám megvarrta a szakadt ruháit, mert Apám ruháiban elveszett volna. Majd meleg zoknit, sálat kötött neki, egyszer pedig karácsonyra mellényt és szvettert, birkagyapjúból.
Néha panaszkodott, hogy mennyire fájnak a csontjai. Ilyenkor Apám begyújtott a rézhengeres fürdőszoba kályhába és a jó melegben az ülőkádban, a jó meleg vízben egy kicsit csillapodtak Jankó bácsi fájdalmai. Anyám a fürdővízbe mindenféle gizgazt rakott, ami jó volt a fájdalmakra. Persze fürdés után ott tartották éjszakára is, hogy meg ne fázzon az úton, ,,hazafelé".
Elfért volna nálunk végleg, nagy házunk volt és sok helyünk. Ennivaló is, meg jó szó is jutott volna neki. Szüleim mindig marasztalták, de ő nem fogadta el.
,,Haza" akart menni a saját házába, a saját birtokára, amiből már rég nem volt semmi sem az övé, -... mégis.
- Mert,...,,óvni akarta a maradék méltóságát ,,... - mondta az Édesapám.
Amikor nálunk volt mindig mesélt, mindenféléről. A katonaéveiről, a háborúról, a spanyol influenzáról, -...a családjáról és a családja elvesztéséről.
Mindenkije meghalt a spanyol influenzában, felesége is meg a gyerekei is. Két kisfia volt, meg egy kislány. Sohasem tudta elfelejteni őket, soha nem házasodott újra. Kijárt a családjához a temetőbe amikor csak lehetett, és beszélgetni szokott velük. Szerette őket, - azokat ott - és nem akart másik családot.
Aztán egy télen, - talán 1944-ben lehetett, - egyre ritkábban jött és egyre törődöttebb volt. De sohasem panaszkodott.
Majd hirtelen elmaradt. Napokig nem hallottunk felőle, anyám aggódott. Apám pedig elment és megkérdezte a kocsmárost, merre van a Jankó bácsi, mert beszélni szeretne vele.
- Hunnan tuggyam, hun kujtorog?...Nem vagyok én őrzője,...majd előgyün ha akar, ha meg nem, nem. - mondta a kocsmáros barátságtalanul.
Azonban hiába vártuk, - ,,nem jött elő".
Aztán valaki a faluból hozta a szomorú hírt, hogy Jankó bácsi fölakasztotta magát az istállóban.
Apám elfehéredett és nem szólt egy szót sem. Azonnal elindult a kocsma felé, a faluba. Anyám futva ment utána és hátul futottam én. Nem tudtam mi az, hogy - ,,fölakasztotta".
- Meg fog halni? - kérdeztem Anyámat ijedten.
- Már meghalt...- mondta csendesen
Apám egész úton nem szólt egy szót sem. Csak Anyám sírós hangját hallottam:
- Istenem, Papa ne csináld,...van törvény, -...kérlek Papa ne avatkozz bele, nem a te dolgod, nem te vagy a Jóisten...-
Apám megállt, szembefordult anyámmal és nagyon csendesen, de nagyon határozottan azt mondta:
- Mama most hallgass, hallgass,...- szépen kérlek, hallgass...- Aztán, otthagyott minket.
Anyám egy ideig tétován állt, majd megfogta a kezemet és futva iramodtunk Apám után. Akkor értünk oda, amikor L. urat éppen kiemelte a kocsmapult mögül, majd az utcán és az udvaron át bevonszolta a szemben lévő istállóba. Szó szerint vonszolta, - a mellényénél fogva húzta maga után.
- Istenem,...Istenem, - vacogott Anyám -...ez megöli, meglátod, hogy megöli...-
Mentünk Apám után, néhány kíváncsiskodóval a nyomunkban. Apám behajította L. urat és becsukta maguk után az istállóajtót. Kívül rekedtünk.
Ott álltunk és hallgattuk L. úr ordítását meg az Apámét, aki nála is hangosabb volt. Örültem Apám szidalmainak és nyomában a csattanásoknak, meg a puffanásoknak.
Bizony arra gondoltam ölje csak meg, csapja agyon, megérdemli az ilyen gonosz. Még bólogattam is hozzá, minden puffanás után.
Aztán teljes csend lett, jó ideig semmi sem hallatszott. Anyám nekiborult az istállóajtónak és sírt.
- Csak nem sajnálod? - rángattam meglepetten.
- Apádat sajnálom,...apádat,...- hüppögte.
Nem tudtam elképzelni, hogy miért, én biztos voltam benne, hogy neki, nem lesz semmi baja. Nem kell őt sajnálni. Félteni se kell, nem meri őt L. úr visszaütni.
Nagy sokára aztán kijött Apám, megállt az ajtóban és leporolta a kezét, - tényleg nem volt semmi baja. Tudtam én. Megigazította az ingét, visszagombolta a mandzsettáját, a mellényét, majd a zakóját és csendesen szólt Anyámnak:
- Menjél Mama,...hívd az orvost, kérlek, én meg elmegyek a csendőrségre...-
Mellettem elhaladva, egy pillanatra fejemre tette a kezét.
- Majd jövök...- mondta. Tudtam, hogy így lesz, nem aggódtam.
A csendőrség másik faluban volt. Apám ugyan motorral ment, de éjszakára nem jött haza. Anyám semmit nem aludt, csak sírt. Aggódott. Kora reggel azonban a papa újra otthon volt.
Sok mindenre fény derült.
L. úr, bár sokáig romokban hevert, nem tett feljelentést apám ellen azért, mert megverte. Apám azonban feljelentést tett L. úr ellen, Jankó tyatya halála miatt. Jankó bácsi nem akasztotta fel magát. Összeverték és belehalt. Utána akasztották fel.
Ezt mondta el L. úr, - némi unszolásra, - az istállóban. Sok baja azonban akkor nem lett belőle. Dúlt a háború.
Isten azonban nagyon megverte. A háború után elvesztette a gazemberséggel szerzett vagyonát. Kocsmáját, boltjait államosították, minden vagyonát elvették. Felesége nem sokkal később agyvérzést kapott, nagy beteg lett. Hosszú évekig magatehetetlen volt, pelenkázni kellett.
A kocsmárosnak nyugdíja nem volt, nyomorgott. Napszámba járt, amíg bírta. Idős korában a fia tartotta el, aki szintén gonosz ember volt s akitől kenyérből is keveset kapott, jó szóból meg semmit.
Sokáig volt fekvő beteg, a fia nem törődött vele, nem ápolta, nem gondozta. Azt mondják, hogy verte is az apját. A kocsmáros néha ordítva, félmeztelenül szaladgált a házuk előtt lévő szőlősorokban. Később már szaladgálni se tudott. Szinte elrothadt az ágyában. Végül a saját hányadékába fulladt bele.
Jankó tyatyát, a katolikus pap nem akarta eltemetni. Csak a temetőárokban kaphatott helyet, ott akarták elhantolni. Öngyilkosoknak nem jár tisztességes temetés, egyébként is egyenesen a pokolba kerülnek. Apám elment a paphoz, elmondta neki, hogy Jankó bácsi nem lett öngyilkos, Jankó bácsit megölték.
- Én ezt másképpen tudom, menj békével fiam, ne avatkozz más dolgába. Én nem temetem el...-
- Ha nem, hát nem, majd eltemeti más. - mondta Apám dühösen - Nem engedem, hogy ezt a szerencsétlen öregembert, aki kivert kutya módjára élt és úgy is halt meg, a maga temetőjében úgy földeljék el, mint egy gazdátlan dögöt. Ha kell, szembeszállok a maga Istenével is. -
A pap nem szólt. Apám dühösen és köszönés nélkül jött el.
Aztán megkereste a református papot, kibonttatták Jankóék családi sírboltját, és eltemették Jankó bácsit katolikus temetőben, református szertartás szerint.
- Egy az Isten...- mondta Apám.
Ott volt az egész falu a temetésen, csak L.-ék nem. A szomorú történet mindenkit megrázott.
A temetés végére odaért a katolikus pap is. Apám cirkuszra számított, - már készült is rá. De nem.
A pap megszentelte a sírt, áldást mondott, aztán kezet fogott a református lelkésszel és távozott.
Apámra pedig, rá se nézett.
Igaz, nemcsak akkor, - hanem később sem.


MARINKA BALLADÁJA...

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Alig hiszem, hogy a falunkban sokan akadtak, akik tudták, hogy az égen, - a napon, holdon és a csillagokon kívül, léteznek még más bolygók is.
Bezeta azonban, - Marinka szerelme, - onnan jött. Biztos, hogy onnan jött, - azt, mindenki tudta.
Télen, nyáron, mindig jött, lehetett számítani rá.
Egy más világból, - vagy egy másik világból jött. Messziről,...- az biztos, de nem lehetett pontosan tudni, hogy honnan. Senki nem tudta, és senki nem ismerte őt.
A bolond lányhoz járt, - aki akkor, nem volt még bolond. Ő pedig, várta.
Bezeta gyakran járt ide, - majdnem minden héten, - mégse ismerte soha, senki. Talán még Marinka se.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
A faluban azt mondták, Bezeta pilóta volt. Aztán azt, hogy egy herceg. Aztán azt, hogy Bezeta, csak egy szélhámos volt. Aztán azt, hogy családja van, - felesége, meg gyerekei.
Biztosat, senki sem tudott.
Ismertem Marinkát, - és láttam párszor messziről Bezetát is, - igazából azonban akkor, egyikük se keltette fel az érdeklődésemet. Kislány voltam még.
Hanem az autó...- Az autó! Aaaaz, - igen. Így aztán, - nézegettem Bezeta autóját, sőt, meg is tapogattam, - Gyönyörködve, és irigykedve.
Senki sem tudta, hogy Bezeta kicsoda, - valóban pilóta, valóban herceg, - esetleg, mégis szélhámos, vagy kém. Pedig közel 20 évig járt a faluba, a gyönyörű fiatal lányhoz, tündérszép Marinkához. Mégse tudta senki.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
Bezeta,"titokban" járt, - és tilosban járt, de mindenki szemeláttára. Nem érdekelte, hogy látja-e valaki, - nem törődött vele.
Amint beért a faluba az autójával, azonnal elkezdett dudálni, mire mindenki kiszaladt az utcára, aki csak otthon volt. Nézték a piros autót, meg Bezetát, aki száguldott a szerelméhez.
Alighanem, mi is kiszaladtunk volna megnézni az autót, mert annyira szép volt! Igen, - és még a biciklinél is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen. Meg még a papa motorjánál is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen.
Mi, - csak azért nem szaladtunk ki megnézni, mert messze volt tőlünk az utca. Mire az utcához értünk volna, addigra már az autó sehol se lett volna. Ezért, mi ki se szaladtunk.
Csak én, - mert én gyorsan tudtam futni.
Marinka is mindig kiszaladt. Azonnal kiszaladt, ahogy meghallotta, a dudaszót. Ezt azonban Bezeta nem is gondolhatta, - mert ő végig, az egész falun keresztül, folyton-folyvást dudált, megállás nélkül, hogy Marinka, biztosan meghallja, - ...és biztosan ott legyen, ott várja őt a kapuban.
Hát, meghallotta. Meg. És várta. Mindig várta. Hűségesen várta. Éveken, évtizedeken keresztül. Akkor is, - amikor már nem jött többé.
Mert, - egyszercsak nem jött többé. Igen.
Az volt a baj. Az.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
A lányt akkoriban még, Prosinger Marinkának hívták, és olyan volt, mint egy tündérlány a mesében. Akkor még nem volt bús, és nem volt bolond.
Amikor pedig belehalt a reménytelen szomorúságba, meg a szerelembe, és a falu eltemettette, - a fejfáján ez állt: Búslinger Mári. Mert akkor már bús volt. Akkor már nem Marinka volt, - nem.
Nem az a Marinka volt, - nem ugyanaz. Bús volt.
Amikor Bezeta nem jött, - Marinka bánatos lett, majd bús, - de még sokáig nem volt bolond.
Megtört a szemefénye, összezárta a száját, és többé nem nevetett. Elveszett, eltűnt a tündérlány. Elszállt.
Bús volt már. Bús.
Hirtelen, megöregedett, előreesett a válla, és megváltozott a tartása.
Bárhol volt is, messze nézett,...- már nemcsak a szikláról, már mindig, mindenhonnan messze nézett.
Amikor a szerelem elkezdődött, Marinkát, a falu nem szólta meg. Marinkát szerették.
Marinka a falu kedvence volt, a falu napsugara és gyönyörűsége. Mert mindig, mindig nevetett, - nevetve ébredt, és nevetett egész nap.
S mert mindig, mindenki, visszanevetett, - Marinka, boldog volt.
A nevetése, mintha ragályos lett volna, mert mindenki átvette tőle, - majd tovább adta a mosolyt és a nevetést.
Marinkával reggel találkozni nagy szerencse volt, - mert az, bearanyozta a napot. Sugárzóan szép volt, és mindig vidám. Aki ránézett, annak azonnal messze futott a szomorúsága.
Olyan volt, mint egy szép szőke, vidám, lenvirág szemű, aranyhajú tündérlány.
Boldog volt otthon a szüleivel, - messzire hallatszott házuktól a csengő kacagása. Boldog volt a faluban, mert visszanevetett az egész falu, - és boldog volt, mert szerették őt. És bizonyára boldog volt Bezetával, mert visszhangzott a domboldal a nevetésüktől, ha arra jártak. És, gyakran jártak arra.
Volt ott egy hatalmas, szürke, mohával benőtt szikla, odajártak. Azon a hatalmas, magas sziklán ültek, - s mert messzire lehetett onnan látni, - hát, messze néztek. Át a falu felett, túl a völgyön, és túl a nagy vízen, -...ameddig a szem ellát.
Messze néztek, boldogan.
Szépek voltak, fiatalok, és boldogok.
Sokáig voltak azok. Sugárzóan szépek, fiatalok, és sugárzóan boldogok.
Marinka, boldog gyerek, majd boldog fiatal lány volt. Tündérszép fiatal lány. Aztán, újabb 20 évig, megint boldog volt, mert az égig érő szerelemmel találkozott. Boldog volt hát, és csak nevetett, nevetett, - messzire hallatszott mindig a nevetése.
Aztán, kitört a háború,...és elhallgatott Marinka. Messzire futott tőle a boldogság. Eltűnt, örökre elhallgatott a nevetése, aztán elfogyott a mosolya is, - és fátyolos lett a szeme a könnyektől.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
Bezeta nem jött. Vagy nem jöhetett. Bezetáról, - nem volt semmi hír. Bezeta, talán már nem is élt, - azt mondta a falu.
Marinka azonban várt. Reménykedve várt. Még sokáig, reménykedve várt.
Eltemette apját, anyját, egyedül maradt, - aztán a kutyája is meghalt, - és senkije sem volt már. De várt.
Csak ült és várt. Ült egy sziklán, nézte az utat, és várt. Reménykedve várt. Sokáig, - reménykedve várt.
Aztán egyszer, a remény is elfogyott már. Akkor már csak várt. Akkor már csak várt, és hallgatott,...várt és hallgatott.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, - ült csendesen, és várt.
Reggeltől estig ült a sziklán, le nem vette szemét az útról, - és várt.
Sokáig várt.
Ha valaki megkérdezte tőle, miért ül a sziklán, - mért nem megy már haza, ő azt válaszolta:
-,,Nem lehet. Nem mehetek el. Itt kell várnom. Jön a Bezeta a piros autóval, és akkor elröpülünk..."-
Mindig várt, télen, nyáron, éjjel és nappal, boldogtalanul, - éveken át.
Sokáig várt.
Az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt. Semmi más. Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt.
20 évig várt. Húsz, hosszú évig várt.
Nem volt már fiatal. Szomorú volt. Bús volt. A lelke is messze szállt.
Nem volt már élete, - és nem volt más élete, - csak a várakozás.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt. Sírt, és várt. Sírt, és várt.
Sokáig sírt, és sokáig várt.
Megromlott a látása, meggörnyedt a tartása, - de elment a sziklához.
Ült és várt.
Mert az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt.
Az volt az élete, az lett az élete, a várakozás, a reménytelen várakozás. Nem volt már senkije, semmije, csak a várakozás.
Ült és várt.
Ült és várt.
Sokáig várt.
Nem sírt már. Elapadtak a könnyei rég. Már csak a teste volt itt, a lelke rég messze szállt.
Egy téli éjszakán aztán, Marinka leszédült a szikláról, és megfagyott a hóban.
A Tündérlány, messze szállt.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...- Szegény, bús, Marinka...-
Bezeta, nem jött a piros autóval. Remény sem volt már. Marinka, meglengette a szárnyait, - és egyedül röpült el. Leszédült a szikláról és megfagyott.
20 év szerelemért, 20 év boldogtalansággal, - és az életével fizetett.
Szegény szép tündérlány, túl sokat fizetett.
Túl sokat fizetett.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús, Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

( - Ma, elszoruló szívvel gondolok vissza rá,...- arra, hogy mivé lett Marinka, s mivé lett az ígéretes élete? Hová lett a szép tündérleány? Hová??...-
Mert,... - szép a szerelem, szép, igen, - de szabad-e ekkora árat fizetni érte? Szabad-e?...- )

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

Sok évvel aztán a háború után, - amikor már senki se várta, - érkezett egy idős, elegáns úr a faluba, elegáns kísérettel. Igaz, - nem piros autóval jött, hanem feketével.
Az úrnak, nem voltak lábai, műlábakon vonszolta magát, és nem voltak karjai.
A vállát, és a derekát fogták, úgy emelték ki az autóból.
Marinkát kereste, - a tündérlányt.
A pappal beszélt, aki elvezette őket a sziklához, - a Mári sziklájához.
Az elegáns úr, ott elküldte a kíséretét, és ráborult a sziklára...-

-...de késő volt, késő volt már, - az élet elszállt.
Világszép tündérlány már messze járt...-


ROZI NÉNI...

A háború után, - sokáig voltam ,,vendégségben" a nővéreméknél.
Igaz, ami igaz, nem volt kedvem hozzá, - nem szívesen mentem hozzájuk.
A nővérem, 19 évvel volt idősebb nálam, - és nem igen értettük meg egymást. Igazából, alig ismertem.
A faluban, ahol éltek, sógorom volt az iskolaigazgató és a kántor. Jómódban éltek
Azért vittek el hozzájuk, hogy a sok nélkülözés után, ,,iperedjek" egy kicsit. Fogtak, - és vittek. Igen. Engem, - nem kérdeztek.
Én, kihagytam volna az ,,iperedést", - ha lehet. De, - nem lehetett.
Amikor oda kerültem, meglepett, hogy mennyi, rengeteg ennivaló volt náluk! Istenem, Istenem, ennivaló, ...-
Eleinte csak gyönyörködtem, ámultam és bámultam, mint maci a málnásban. Legeltettem a szememet. Nekem már az ennivaló látványa is örömet okozott, - mert otthon régóta nem volt semmink sem, vagy csak alig valami.
Azt a kis falut ahol a sógoromék éltek, nem igazán viselte meg a háború. Annak ellenére sem, hogy kőkemény csaták és nagy veszteségek voltak ott.
Ők, ahogy a falu is, - egyébként, vidáman éltek a háború alatt, meg utána is. Jó és összetartó baráti társaságuk, csapatuk volt, hasonló korú emberekből, mint ők. Együtt bujkáltak a háború alatt, együtt menekültek a pincesorra, majd együtt költöztek vissza a faluba.
Közéjük tartozott a helyi plébános is, akiről nem tudtam, hogy igazából hogy is hívják, mert mindenki csak Kisplébi - nek szólította.
Sógorom kivételével, - ő röviden csak Plé-nek hívta.
Kisplébi egyszerű ember volt. Alacsony, tömzsi, amolyan széle-hossza egy, - és nagyon vidám. Mindig nevetett. Amikor nevetett, rengett a tokája, meg a nagy pocakja, és összehúzta a szemét.
Dundi szeme volt, sűrű hosszú szőke szempillákkal. Pont olyan, mint egy kismalacnak.
Ha nevetett, a szemét az ökleivel törölgette, mert annyira tudott nevetni, hogy még a könnyei is kicsordultak.
Jóval nagyobb reverendát hordott, mint kellett volna, ezért azt a földön vonszolta maga után.
Lépcsőn felfele vagy lefele a reverendáját mindig összefogta, megmarkolta és kissé felhúzta. Ilyenkor kivillant alóla a sötétszürke, fehér gatya-madzaggal megkötött jéger alsója.
Nem volt sohasem elegáns.
A reverendája amellett, hogy a használattól teljesen kirojtosodott, rendszerint poros, sáros vagy piszkos volt, -...vagy pedig éppen, leette.
Különös cipőt hordott, és mindig ugyanazt, - vastag, dupla talpú, goyzer-varrott, hosszúszárú fűzős cipőt, vasalt sarokkal és orral. Az egyik cipő foltozva volt, egy világosabb színű bőrdarabbal.
A cipőjét sohasem fűzte be egészen, mert mindig dagadt volt a lába. A cipőmadzagot valahol közép tájt lazán megkötötte, aztán folyton elbotlott benne.
Sosem láttam rajta másik cipőt, és nem is hiszem, hogy volt neki.
Nagyon szerényen élt.
Megfigyeltem, ha lépcsőn ment fel vagy le, csak úgy csattogott a sarokvas, és én szerettem ezt hallani.
Vártam őt mindig. Örültem, ha jött, mert a szeme és a mosolya tele volt szeretettel. Nekem pedig, nagy szükségem volt rá. Ippeg, - ... és mindig.
Amikor Plébi belépett, - megtelt a ház a mosolyával, és megtelt vidámsággal is. Az egész világ más színt öltött. Jó volt, ha ott volt. Jól esett ránézni. Felderült tőle a ház.
Plébi, - különleges ember volt.
Sógoroméknak jó kis összeszokott csapatuk volt, hasonló korú emberekből. Plébi is ehhez a csapathoz tartozott. A baráti csapat állandóan összejárt. Nagy vendégségek és nagy mulatozások voltak, hol nálunk, hol máshol.
A csapat, a falu prominens személyeiből állt, és minden keresztelőn, halotti toron, temetésen, esküvőn, lakodalomban, névnapokon, - de minden egyéb rendezvényen is ott voltak, - együtt voltak.
Ha éppen nem volt semmi, - bármit kitaláltak, hogy együtt lehessenek.
Ezek, akkor, ott, - igazi, tartós, komoly barátságok voltak.

Egyszer, a nővéremék, már kora este elmentek otthonról, vendégségbe. Akkor ismerkedtem meg közelebbről a Kisplébi körösztannyának az ,,Ezámafinom" nevű kecskeméti pálinkájával.
Ez, - érdekes ismeretség volt. Igen.
Sokáig fenntartottam, - ...egészen addig, amíg a demizson ki nem ürült. Finom volt, - lehet mondani. Amikor kiürült, igencsak elszomorodtunk.
Azt mondta akkor az unokaöcsém, aki hallotta valahol, hogy minden üres üvegből ki lehet csalogatni még 7 cseppet, - de mi hiába csalogattuk, - nekünk nem jött ki többé egyetlen csepp sem. Mi, - mind megittuk.
Nővéremék, amikor elmentek esténként, rendszeresen bezártak, és sorsunkra hagytak minket. Otthon, sosem volt ilyen, de lassan mégis megszoktam,... - mást nem is tehettem, elfogadtam.
Amikor elmentek otthonról, én, elláttam magunkat, és a 2 éves picit is, - ahogy tudtam. Amikor elmentek, anélkül, hogy nekünk vacsorát adtak volna, ettünk valamit, amit találtunk, - aztán felfordítottuk a házat. Mindig. Napról-napra, - hétről-hétre.
Egyszer, - a speizban kutakodva, az unokaöcsém talált rá a demizsonra. Ő már tudhatta, hogy mi van benne, mert azonnal cuppogni kezdett amint meglátta, majd elismeréssel, szinte áhítattal jegyezte meg, - és alighanem Kisplébitől hallhatta, hogy:
- Ez ám a finom!...-
Azt gondoltam, hogy így hívják, - ez a neve: "Ezámafinom".
- Nosza, kóstoljuk meg...- mondtam, - finom lehet, ha már a neve is az...-
Hát, megkóstoltuk. Meg.
Egy félliteres dunsztos üvegbe töltögettünk belőle, és pici kortyonként, meg-meghúzogattuk, miközben a stelázsi alsó polcán ültünk, jól előre hajolva, mert másképpen nem fértünk el, - és lelkesen cuppogtunk.
- Akármi ez, ...abbiztos, hogy finom! ...- gondoltam. Hát, igen.
Ez volt, a Plébi ,,körösztannyának" pálinkája Kecskemétről. Igen.
- ,,Ez ám, a finom!" -...szokta mondani a Plébi. Mindig, mindenki elhitte neki. Nem baj,...-
Mivelhogy így volt, - de...tényleg...-
A kicsinek azonban, nem ízlett,... - de megoldottuk.
A nálam semmivel sem jobb unokaöcsém, aki akkor 6-7 éves lehetett, - ajánlotta, tegyünk bele cukrot, és kevergessük, - mert úgy még jobb. Még ennél is jobb, és akkor talán, a picinek is ízleni fog.
Igaza lett. Ízlett neki, - nagyon is, még nálunk is jobban cuppogott...-
Így aztán, folytattuk.
Töltöttünk, tettünk bele cukrot, kevergettük, és csámcsogva, cuppogva kanalaztuk. Nem sokkal később pedig,...- miután sorra leszédültünk a stelázsiról, - mászva mentünk az ágyunkba, mert egyikünk se tudott már lábra állni.
Én, - mint akit fejbe vertek azonnal elaludtam. Gondolom a többiek is.
Másnap pedig, a kóstolgatásról, mélyen hallgattunk. Ahogy a következőről is, - meg az utána következőről is.
Aztán, sajnos, minden jónak vége szakad egyszer, - kiürült a demizson...-

Sógorom, az eldugott, pici, zalai faluban, ahol éltek, - és ahol nagyon szerettek élni, - mindenkit személyesen ismert, és mindenkinek számon tartotta minden gondját, baját, örömét.
Ott volt mindenhol, ahol történt valami, - és segített, ahol csak tudott.
Ott volt, - jóban-rosszban. Ilyen volt a természete.
Kisplébi is ilyen volt, a katolikus plébános, - akinek a nevét se tudtam, ahogyan sokan mások sem, pedig, biztos volt neki. Kisplébinek szólította mindenki, - a sógorom pedig egyszerűen csak Plé-nek. Igen.
Jól megértették egymást.
Kisplébi, - különös ember volt. Az arcán ragyogott a lelke, a szeretet pedig, - mindenki iránt, - szinte kicsordult belőle.
Az ember csak ránézett, és az egész világ azonnal megváltozott, - megszépült. Jó, és tiszta lett minden. A dolgok pedig a helyükre kerültek.
Olyan 40 év körüli lehetett akkor, amikor megismertem, tehát nekem, aki 7-8 éves voltam, - ős-öreg. Csodáltam őt, és szerettem.
Kisplébi, - mindig mosolygott. Olyan volt, mint a napsugár.

Ők ketten, a sógorommal, a falu összes gondját magukra vették és a szívükön viselték.
Jó barátok voltak, egyformán gondolkoztak, és úgy tűnik - egyformán is éreztek.
Egyszer, rohanvást csattogott fel Kisplébi a lépcsőkőn, teljesen kivörösödve és magán kívül, - aztán, ledobta magát egy fonott székbe, sógorom mellett a pergolán, és felnyögött.
- Hallottad Pistám?...Jaaaj,...hallottad?...- kérdezte, elvékonyodott hangon.
- Nem,...mit?
- A Rozi nénit,...azt. Hallottad?...Rozi néni, kútba ugrott, meghótt, hallottad?...Jaaaj, hallottá má illyet Pistám?...Hallottá má illyet? ...- Nagyot csapott mindkét kezével szétterpesztett lábain, a reverendára.
- Hallani hallottam Plé, de a Rozi nénit, nem hallottam,...most mi lessz?
- Nem temethetem eee, az lessz,...az lesz. Nem temethetem eee Pistám, az lesssz,...-
- Ne mongyad Plé, ne mongyad, Rozi néni bolond vóót. Temesd ee na, bolond vóót...-
Plé, vagy háromszor széttárta a kezét, mélyen elgondolkodott, aztán felcsillant.
- Aszondod direktor úr, Rozi néni bolond vóót?...-
- Az hát,...bolond vóót na. Én tudom. Temesd ee,... temesd ee nyugodtan...-
Aztán még töprengve hozzátette:
- Nem kutya vóót a, hogy a temetőd árkába fődejjék ee...-
Kisplébi az összefogott ujjai hegyét ütögette össze és sokáig csöndben maradt, gondolkodott.
Végül döntött, és megszólalt:
- Eeetemetem, az lesz. Eetemetem Pistám,...az lessz...-
Sógorom, megnyugodva bólintott.
- Jóóóóvan Plé, jóvan. Igyunk rá. Egy kupicát a körösztanyádébul?... Ezámafinom?...- kérdezte
- Az jólessz,... jóóóó. Jöhet Pistám, jöhet, de kicsinkét mostan többet. Jaaaj, ...bassza meg a Rozi néni, mééé köllött ez neki? Mééé?...Mongyad...-
Sógorom, nem válazolt, hozta a pálinkát és gyors egymásutánban, két kupicával is felhajtottak, majd újabbat töltöttek.
Hallgattak egy sort. Aztán, Kisplébi feldúltan folytatta:
- Bassza meg a Rozi néni,...- mondta, miközben teljesen könnybe lábadt a szeme - ...hát mééé köllött ez neki, Pistám, ...mééé?...-
Egy darabig együtt hallgattak, csóválták a fejüket, és töprengtek. Sajnálták Rozi nénit.
Plébi, továbbra is az ujjai hegyét ütögette össze, néha pedig nagyot csapott a reverendájára, de nem szólt semmit.
Nem lehetett tudni, kivel hadakozik, - de hadakozott.
Sógorom a poharát forgatta, azt nézegette minden oldalról, - pedig, már máskor is látott pálinkát, meg poharat is.
- Hát idejutott a Rozi néni vénségére. Ide jutott szegény...- mondta végül, nagyot sóhajtva, - Útban vót, nem köllött má senkinek. Eevégezte a dógát, má mehet. Má, nem kő senkinek. Temesd ee Plé, temesd ee na,... jobb helye lesssz neki szegínnek, odalenn...-
Plébi, csak sűrűn bólogatott, nem szólt semmit, de így is megértették egymást.
Aztán már csak töltöttek és ittak, meg bólogattak szótlanul. Majd, megint töltöttek és ittak. Meg, bólogattak.
Értették egymást szavak nélkül is, - és tájszólásban is.
- Ilyen az öregség, Plé,...látod, ..ilyen. Az ember lassan megöregszik, aztán eccercsak nem kő senkinek, bazmeg...-
- Jaaa... Pistám, ilyen. Eccercsak nem kő senkinek, ...bazmeg, ...- bólogatott, - de Isten, maj magához öleli a szegínt,...mégha csuromvizes, akkor is...-
- Jaaa, - bólogatott a sógorom, - jaaa,... bazmeg, ...hacsak ippen fére nem néz...-


SZÜLŐK ÉS GYEREKEK...

,,Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság.
Hely az asztalnál, és egy szívélyes ölelés.
A tavasz fénye.
Egy gyerek nevetése.
Egy madár éneke.
A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai.
A nap és az éj. A nyugalom és a csend.
A hetedik nap.
Az élet és a halál.
Embernek lenni a földön...."

( Phil Bosmans )

Csupán az a baj, hogy ami ingyen van, - azt az ember nem becsüli meg, nem értékeli. Az a helyzet.
Az van, sőt, az, - jár. Alanyi jogon jár, méghozzá.


 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
B.Molnár: A legemlékezetesebb
  2010-01-10 22:03:00, vasárnap
 
  B. Molnár Márta:

A LEGEMLÉKEZETESEBB CSÓK...
( Ilyen címmel fut egy kérdés, a Velveten, hogy melyik volt a legemlékezetesebb?... Az Első, a Legforróbb, és a,.. stb. stb.)
Hát, nekem, ez volt a leg emlékezetesebb.

AZ ÉLETVESZÉLYES CSÓK...

Olyanok voltunk Alival, mint a kissé megviselt porcelánbabák.
Picik, érzékenyek, finomak, és nagyon törékenyek.
Leginkább Ali. Igen.
Ali, - különösen törékenynek látszott, - és az is volt valójában.
Vörösesszőke volt, a bőre, mint a porcelán, - a szeplők, szinte világítottak az arcán.
Alig volt nagyobb, mint én. Szinte gyerekek voltunk, és csak nem régóta házasok.
Ő, karcsú volt, és szép mozgású, - én nem.
Én, - egy kicsit vaskosabb, és erőteljesebb voltam, nem annyira finom, mint ő.
Szeplős voltam én is, - nem túl magas, és nagyon vékony, - ruhástul se voltam ötven kiló. Elöl deszka, hátul palló, - a fejem pedig, mint egy szénaboglya.
De, akármilyenek is voltunk, szépnek látszottunk egymás szemében, - a legszebbnek, - mert szerettük egymást.
Egyszer, egy vasárnap délután, amikor otthon voltunk a szüleimnél, - a Papa valamiért nem jött velünk horgászni, - mi pedig egyedül indultunk el.
Ali, azt gondolta, - hogy nem baj. Egyedül is tud kukacot fűzni a horogra, a botot is elbírja, - én meg ugye tudtam. Tudtam, hogy tudja, igen, mert máskor is horgásztam már vele.
Hát, mért ne próbáltuk volna meg?
A stégen aztán leraktuk a cuccainkat, és csak néztük egymást gyönyörködve.
Egyedül voltunk.
Kora ősz volt, kellemes, langyos, napsugaras.
Álltunk a stégen, és néztük egymást, boldogan, fülig érő szájjal.
Lábunk alatt, hullámzott a Balaton.
A stég mellett, a nádas védettségében himbálódzott a Papa kikötött, leláncolt csónakja.
A stég alatt, kis kuttyogások, csobbanások hallatszottak, ahogy a hullámok, a lábazaton megtörtek.
Egyedül voltunk.
Álltunk. Csak álltunk, - és néztük egymást. Aztán, egymásba feledkezve, csókolózni kezdtünk. Végeérhetetlenül.
Körülöttünk, susogott a nádas, - aztán eltűnt ez a világ.
Hogy ki és hogyan lépett félre, - az sose derült ki. De a következő pillanatban, - a vízben voltunk, ruhástól.
Összekapaszkodva zuhantunk a víz fenekére, majd azonnal fel, levegőért kapkodva. Aztán, megint le.
Tudtam, - abban a pillanatban tudtam, hogy most, meghalunk, - belefulladunk.
Ezt a szégyent!
Egész életemben tudtam úszni, - de most belefulladunk.
Ali, kétségbeesetten kapaszkodott belém, egy pillanatra el nem engedett. Nem tudtam, hogy mit akar, - ő akar engem megmenteni, - vagy én mentem, mentsem, őt?
Fel-le jöttünk-mentünk, levegőért kapkodva.
Nagyon mély volt ott a víz.
Aztán, valahogyan az egyik kezemet sikerült kiszabadítanom Ali szorításából, - és többszöri próbálkozás után elkaptam a Papa csónakját.
Aztán, már nem merültünk le.
Kapaszkodtam, és tartottam Alit, aki folyamatosan öklendezett, és úgy tűnt, talán nem is fogta fel a helyzetet.
Nem tudtam, mit csináljak.
Még soha nem voltam ilyen helyzetben.
Abban a pillanatban döbbentem rá, - ami eddig soha szóba nem került, a tény, - hogy Ali, nem tud úszni.
Nem tudtam mit csináljak.
Nem.
Végül ráordítottam:
- Itt a csónak! Fogd meg, és másszál be!!...-
- Nem tudok!!!...- ordított vissza.
- De igen!
- Nem tudok!!
- De igen!
- Nem!!
- De igen, fogd meg, aztán segítek!...Kapaszkodj bele!
És lőn. Elengedte egyik kezével a vállamat, és megkapaszkodott. Aztán, elengedett a másik kezével is, - és azzal is a csónakba kapaszkodott.
- Húzd fel magad, emeld fel a lábadat és másszál be!...Segítek...-
- Nem megy...-
- De igen...-
- Nem, nem,... nem bírok, nem megy...-
- De igen.
Aztán, már szinte teljesen váratlanul, a következő próbálkozásánál, amikor rásegítettem, és elkaptam ruháját, szinte belebukfencezett a csónakba. Aztán, úgy is maradt, oldalra fordulva, ahogy beleesett.
Tiszta szerencse, hogy a csónakot a próbálkozásainkkal nem borítottuk föl.
Pár pillanattal később, bemásztam mellé.
Nekem, könnyebb volt, mert én ezt korábban is sokszor megtettem már.
Ali, öklendezett és vacogott. A fogai hangosan kocogtak.
Mit tehettem volna? Mit?
Ölembe vettem, megöleltem, és simogattam, amíg megnyugodott.
Aztán, csak ültünk.
Halkan susogott a nádas, és ringattak bennünket a hullámok.
Csendben voltunk.
Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttünk így.
Közben, száguldottak a gondolataim, - hogy jutunk innen ki?
Hogyan?
A víz, nagyon mély. Ali nem tud úszni.
( A méreg is elfutott közben, - hogy lehet, hogy valaki ekkora nagy melák, és nem tud úszni?! Hogy lehet?! Hogyan?!...)
Aztán számításba vettem ami volt, - a csónak ugye?...de le volt a lánca lakatolva, - aztán, ott van a két evezőlapát a csónak fenekén, - de mire megyek vele?
A stégen meg, ott a horgászbot, és a merítőháló. Egyikkel se megyek semmire.
Nincs más hátra, - segítséget kell hoznom.
A közelben azonban, se másik móló, se strand, se lakott rész nem volt. A faluból hozhatok csak segítséget, a falu pedig messze van.
Nincs más hátra, - el kell mennem.
- Ali, ...- nyögtem, - el kell mennem segítségért...-
Rémülten kapaszkodott belém újra.
- Ne menj el, ...ne hagyj itt,..- könyörgött.
És abban a pillanatban tudtam, hogy nem hagyhatom itt, - mert talán bele is halna. Mást kell kitalálnom.
Sebesen száguldottak a gondolataim, és hirtelen aztán, bevillant valami.
És abban a pillanatban, tudtam, hogy menni fog.
- Jól van, ..jól van Ali, - nyugtattam, - nem hagylak itt. Bízol bennem?
- Igen.
- Akkor jó. Akkor jó. Én most kimegyek a stégre, - aztán tedd azt, amit mondok.
Csak bólintott.
Én pedig kimásztam a csónakból, majd fel a stégre. Már pontosan tudtam, hogy mit csinálok.
Ali, közben újra öklendezni, és vacogni kezdett.
Kiléptem a bokáig érő, bő kartonszoknyámból, és felhasítottam a két oldalát, a közepét az arasznyi széles gumírozott dereka tartotta..
Kétfelé hajtottam és összesodortam. Megrángattam, - elég erős volt.
- Jól van...- mondtam, - Ali, ez most egy kötél, gondolt azt, hogy ez egy kötél, és most odadobom neked...-
Ali, bólogatott. Aztán néhány próbálkozás után, elkapta a kötelet.
- Jól van Ali, bízol bennem?
Csak rábólintott, de én tudtam, hogy bízik bennem.
- Jólvan, akkor fogd erősen a kötelet, el ne ereszd, ne szólj egy szót sem, és ha azt mondom, hogy ugorj, akkor ugorj...-
Nem szólt. Fogta a kötelet.
- Ugorj!...Most!...-
És Ali ugrott. Szó nélkül. Haláltmegvető bátorsággal. Fogta a kötelet, és ugrott.
Én pedig azonnal felhúztam a víz színére. Prüszkölt, nyögött, bugyborékolt, - de kapaszkodott, és ott volt a víz színén.
Csak kétrét görnyedve értem el, úgy, hogy az orrom, majdnem a pallót érte, de ez most nem számított.
- Jól van, - mondtam, - és innentől nem beszélünk. Nézz rám, és kapaszkodj. Kimegyünk....-
Csak oldalazva, nagyon apró lépésekkel indultam kifelé, továbbra is hétrét görnyedve, mert másképpen nem értem volna el Alit.
Aztán, csak mentünk.
Csak mentünk.
Néha, egy-egy pillanatra megálltunk, aztán újra.
Vittem Alit kifelé.
Ő pedig kapaszkodott, és le nem vette rólam a szemét.
A móló, valóban hosszú volt, de még annál is sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Csak mentem, csak mentem.
Még akkor is tartottam és húztam Alit, amikor már a rég talajt ért a lába, és a hasán csúszva a nád torzsája véresre bökte a meztelen karjait.
Amikor leugrottam hozzá, a kötél, mindkettőnk kezében benne volt.- Akkor se engedete el, amikor már mellette térdeltem, - de nekem is, még akkor is, a kezemben volt.
Aztán, csak levetődtem mellé, és átöleltem.
Akkor kezdtünk el sírni.
Amikor aztán megnyugodtunk, felkanalaztuk magunkat a vízből. Hogy hogyan is néztünk ki, azt le se lehet írni.
Ali karjaiból, vékony patakocskákban csorgott a vér, ahol a nád elvágta, és azonnal szétfutott a vizes, iszapos, rothadó náddal teli ruháján.
Nekem, - ugye, nem is volt ruhám, csak egy vékonyka kötött pulcsi, meg egy fehér bugyi.
Mind a kettő, teljesen átlátszott, és rám tapadt. Az egyik szandálom meg elveszett.
De, - nem számított.
Kicsavartam a kötélnek használt szoknyámat, amikor Ali végre elengedte, - és beleléptem. Csak a széles gumis dereka tartotta, és jobbról balról kilátszott belőle a fenekem, - de ez sem számított.
- Menjünk haza, - mondtam Alinak, és megfogtam a kezét.
Csak bólintott. Beszélni, még mindig nem tudott, de engedelmesen megindult mellettem.
- Haza...haza, ...haza a Mamához, - gondoltam, mint régen is mindig, ha nagy baj volt.
Kikerültük a falut, hogy ne botránkoztassunk meg senkit az öltözetünkkel. A kertek alatt mentünk.
Amikor hazaértünk, és Anyám meglátott bennünket, csak összecsapta a kezét és egy szót se tudott szólni. Csak nézett ránk.
Mi is hallgattunk.
Aztán kijött az Édesapám, aki, szó nélkül magához ölelte Alit, ő pedig azonnal sírva fakadt.
Anyám akkor elkapta a kezemet, - és behúzott a konyhába.
Úgy gondolta, - jobb, ha nem látom sírni Alit.
Jobb.
Ő se igen látta Apámat sírni.
Én is csak kétszer, egyszer, amikor meghalt a nagymamám, - és később pedig akkor, amikor élve kotortak ki engem a lebombázott kórház romjai alól.
A Papa, - úgy tudom, nem sírt máskor.
Vagy nem láttam, - ahogy Anyám sem.
A férfiak, - állítólag nem igen sírnak.
Én ugyan, nem tartottam szégyennek, azt, hogy Ali sír. Fiatalok voltunk, szinte még gyerekek.
Szabad nekünk sírni.
Igen.
Sírtunk mi már Alival máskor is, - és valószínűleg, még fogunk is.
A történteket, nehezen hevertük ki. Azonban, ez az iszonyú sokk, a halálveszedelem, - ha egyáltalán lehetséges, - még közelebb hozott bennünket egymáshoz.
Megacélozta bennünk az egymás iránt érzett bizalmat és vakhitet. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra.
Biztosan tudtuk, hogy, bármikor, bármi történik, - számíthatunk egymásra.
A csók pedig, csodálatos volt.
És, - emlékezetes.
A legemlékezetesebb...


( Részlet a: HOL NEM VOLT...c. könyvből )




 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
B. Molnár: Ha lemegy a nap...
  2010-01-08 19:53:47, péntek
 
  B. Molnár M.: Ha lemegy a nap...( Részlet.)

A POKOL TORNÁCÁN

Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb fájdalma, és a legszörnyűbb élménye.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi.
Máséhz lépest, szinte semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, sokkal nagyobb terhet, keresztet cipel.

Az otthonban, egyszercsak, a Róza néni is mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb.

- "Az Idesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Édesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán. Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Édesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Édesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Édesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Édesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig. Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Édesapámmal, nem azért, mert muszáj volt. Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott hogy ,, megfagyunk Idesapám, meglássa", - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt. Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna! Bár, ne! De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? - kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk...- mondta Édesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk...-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk...-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el . Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket.
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, az meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. A testvérem, az nem. Őt is szívessen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, ...a pééz, ...azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen...-
Aztán, jót nevettek ezen.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak. Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan. Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni. Ki kellett neki menni. Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj míg elalszanak, aztán akkor. Addig fend meg a kést...-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni. Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni. S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt. Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban. Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra. Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Istenre kérem, segítsenek, ...megölik az idesapámat...-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki. Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg azonnal jöttek is. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták...- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose. Jó ember vót. Az idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve. El is ítélték őket. Börtönbe kerültek. A pénzt is megtalálták, és azt vissza is kaptuk, de az Idesapámat nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, és a gyilkosok kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...Nagy az ország, ugye?
Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? ...Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,... és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké..."-

( Könyvészlet, a : "Ha lemegy a nap" c. könyvből. )










 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
B.Molnár: Szomorúszemű Izabell
  2009-12-20 15:59:18, vasárnap
 
  Könyv részlet:

A MENEKÜLÉS...

Sokáig jártam egy szeretet otthonba, - egy vidéki kisváros, amúgy kellemesnek tűnő, katolikus szeretetotthonába, Borika nénihez, - aki valaha a takarítónőnk volt.
A szeretetotthonban minden volt, törődés, gondoskodás, odafigyelés, - még jó szó is, de szeretet, nem igen lehetett.
Nem, az, ...az, ... - nem igen lehetett.
Ki szeretett volna? Kit?...A gondozóknak, arra, - nem volt idejük.
Fizetést kaptak, dolgoztak, - azért csinálták.
A szeretet, - nem volt a munkaköri feladatuk. Késztetést sem éreztek rá.
Az öregek pedig, - kicsit már olyanok, mint a gyerekek. Rengeteg odafigyelést, törődést, - és szeretetet igényelnek.
Hát, ez, - ez, nem volt meg. Nem.
Az, emberek, ott, - a még hátralévő kis idő alatt, csak elvoltak.
El voltak valahogy. Úgy, ahogy.
Ahogy lehetett.
Borika néninek, nem volt senkije. Rajtam kívül, soha nem látogatta senki. Hét gyereket szült ugyan, de szétszéledt a családja, - élték a saját életüket. Szerteröppentek, amint lehetett. Borika néni pedig, - nem kellett senkinek. Egyik gyerekének se.
Magára maradt. Haláláig, magára maradt.
Amikor látogatni szoktam, félrevonultunk a hallba, - és beszélgettünk. Meséltünk, - emlékeztünk, nosztalgiáztunk.
Néha, még nevettünk is, - bár, ez, nem volt gyakori. A nevetésre, semmi okunk nem volt egy olyan helyen ahol állandóan ott sétált körülöttünk a halál.
Szinte érezni lehetett a közelségét.
Sajnáltam ezeket a magukra maradt örek embereket. Nem volt már előttük semmi, - csak a múlt.
Lassan, megbarátkoztak velem.
Egyszercsak azt vettem észre, hogy körénk somfordáltak, és megálltak mellettünk, ha Borika nénivel beszélgettem. Férfiak, nők, - vegyesen. Hallgattak, vagy csak néztek, nézegettek bennünket.
Nem szóltak.
Aztán, amikor már sokadszor találkoztunk, és szinte személyes ismerősükké váltam, - egyszercsak megszólaltak. Mesélni kezdtek.
Mély megrendüléssel hallgattam őket.. A történetekben, - benne volt az életük.
Aki sokáig nem szólalt meg, az egy kis madárcsontú, szép arcú, törékeny, kicsike öregasszony volt.
Ő volt, - a ,,Szomorúszemű Izabella".
Ő, - csak hallgatott, néha ránk nézett, - aztán ,,dolgozott" tovább. Nem lehetett tudni, hogy mit. Ő azonban, tudta.
A kezében nem volt semmi, - de kötött.
Máskor pedig varrt.
Néha megállt, elnézett a messzeségbe, - aztán, varrt tovább. Egészen addig, amíg megbökte az ujját a tűvel, és akkor hirtelen bekapta, és szopogatta. Aztán, megnézte az ujját, - ha már nem vérzett, akkor varrt megint tovább.
Néha úgy, mint egy profi szabó. Messzire kihúzta a tűt, mert hosszú cérnát fűzött bele. Gondosan, egyenletesen, - szinte kaszált a levegőben, kezében a tűvel.
Csendben, csak a munkára figyelve, szótlanul dolgozott..

Most éppen nem varrt. Most, kötött. Most éppen, - kötött.
Szegény.
Néha eltartotta a munkáját magától, hogy távolabbról is megszemlélje, - majd félrehajtott fejjel is megnézte, - aztán, sebesen kötött tovább. Szinte, hallani lehetett a kötőtűk csattogását.
Amikor fonalat tekert az ujjára, olyankor mindig megállt egy-két pillanatra, ilyenkor ránk nézett, - majd kötött tovább.
Tovább.
Sebesen kötött tovább.
Azt mondják, - bolond volt. Csendes bolond.
Hát, nem tudom, - nem is tudom. Nem hiszem, hogy bolond volt.
Vagy, nem ,,úgy".
Talán, csak csendes volt, hallgatag, nagyon hallgatag, - de talán nem volt bolond.
Volt egy világa, - egy saját világa, ahová elmenekült.
Elmenekült, mert nem tehetett mást.
- Az semmi,... - szólalt meg egyszer, amikor Borika nénivel éppen, egy szomorú eseményt idéztünk fel, -...az semmi. Aaaaz, semmi, ha mondom. Semmi. -
Nem mondott mást. Ránk nézett tűnődve, - de hallgatott.
Aztán, egy borongós, téli délután, - nem sokkal karácsony előtt, - váratlanul megszólalt:
- Elmondok maguknak valamit. Elmondok, úgyis mindegy már. Én, nem is vagyok magyar. Én aztán nem. Én csak menekült vagyok. Egész életemben az voltam. Menekült. Egy semmitelen senki. Az apám szerb volt, az anyám meg sváb. Igen. És, menekültünk. Igen...-

Hirtelen, elhallgatott. Ölébe ejtette a kezét meg a kötőtűket, és sokáig messze nézett. Nagyon messze.
Eltűntek a falak, eltűnt a szeretetotthon, és eltűnt az idő.
A múlt bukkant fel, a messzi múlt, minden fenyegetésével, minden félelmével, minden rettenetével. De ő,.... nem volt benne, nem. Nem, Ő, kívülről nézte. Ő, elmenekült.
Nem volt benne, nem.
Azok, ott, - menekültek. Igen.
De nem,... nem ő, és nem ők,... nem. Jaj, nem.
Menekültek.
Igen.
Csillagtalan, komor, sötét éjszaka volt. Szellő se rebbent, - és vágni lehetett volna a parton a csendet.
Sehol egy ház, sehol egy pislákoló fény, - és sehol egy lélek.
Mintha, egyedül lettek volna a világon.
Mégis, - aggodalom szorította össze a szívüket, és görcsbe rándult a gyomruk a félelemtől. Mert nem lehetett tudni, hogy ki bújik meg a parton, a bokrok, vagy fák mögött.
Nem lehetett tudni, hol állnak lesben a partizánok.
Egy farönkön úszott a család, a sebes sodrású folyón, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé.
Menekültek.
Menekültek a biztos halál elől, a bizonytalan jövő felé.
A sváb asszony, aki veszélyben volt, a szerb férfi, - a szökött partizán, - és a két pici gyerek.
A férj ült elöl a rönkön, a lábával irányította azt, és a kezével evezett.
Csak csendben, csak csendben, hogy a víz ne csobbanjon, jajszó ne hallatsszon, és senki meg ne hallja. Jaj, senki meg ne hallja.
Mert akkor vége, - akkor meghalnak.
A férfi mögött az asszony ült, karjában a pici lánnyal, - aki akkor 5 éves lehetett. A kislány, anyja nyakába kapaszkodva, csendesen sírt. Az asszony, rémülten csitítgatta, miközben a másik karjával hátranyúlva a derekába kapaszkodó 6 év körüli kisfiát ölelte magához. Az is sírt.
- Ne sírj, ne moccanj, - súgta hol az egyiknek, hol a másiknak, - ne sírj, ne moccanj,... ne mozdulj, mert akkor meghalunk...-
Vitte őket a folyó.
Vitte.
- Ne sírj, ne moccanj,...-
Messze volt még a part.
- Ne sírj,...ne moccanj, ...ne sírj, ... Istenem,...ne sírjál...-
Messze volt még a part.
Igen.
Nem lehetett látni, - mert valahol a sötétben, a végtelenben volt.
Az asszony, csak a térdével tudott kapaszkodni. A térdével szorította a rönköt, mert mindkét karjával, és minden erejével a gyerekeit ölelte, azokat tartotta moccanás nélkül, - mert ha megbillen velük a rönk, és vízbe hullanak, akkor vége. Magával viszi őket a hideg, fekete, sebes sodrású folyó.
Sokszor dobta meg a rönköt az örvény, és még sokáig hányódtak-vetődtek a folyón, - a vacogással, rémülettel és halálfélelemmel teli sötét éjszakában, - aztán, váratlanul meglátták a túlsó part körvonalait.
Majd nem sokkal később a sodrás, kidobta őket a partra. A rönk, egy sziklának ütközött.
A férfi leugrott róla, megvetette lábát a parti kövek között. Elkapta a rönköt és megpróbálta megtartani, - de az, nagy erővel kiperdült a kezei közül, és elszabadult.
Az asszony azonban, abban a pillanatban, karjában a gyerekekkel, - beugrott a vízbe, és elkapta őket a férj.
Egy pillanatig összekapaszkodva álltak, - aztán, a kövekbe és a parti fák gyökereibe kapaszkodva, vonszolták magukat és a gyerekeiket tovább. Egy alacsonyabb résznél aztán, végre elérték a partot.
Lábuk még a vízben volt, de ráborultak az éppenhogy elért földre.
A földre.
Megmenekültek.
Ölelték a földet a fél karjukkal. A másikkal meg, - a gyerekeiket.
Ölelték a földet. Igen.
Megmenekültek, itthon voltak.
Nem volt semmijük, és senkijük, se házuk, se hazájuk, - de itthon voltak. Mégis itthon voltak. Ezt érezték akkor.
Hideg volt. A lábuk, szinte lefagyott, - de földet ért. Érezték alatta a földet. Igen. És ez, annyi viszontagság után, leírhatatlan érzés volt.
Hazataláltak.
Hazát találtak.
Sírva ölelték a földet, - a sváb asszony és a szökött szerb partizán. Ölelték a földet, az áldott földet, az áldott magyar földet, ahol partra vetette őket a sors.
Meg a víz.
Elöntötte őket a hála.
Ez a föld, a kezét nyújtotta feléjük, - gyökereket adott eléjük, amiben megkapaszkodhattak, - és köveket, sziklákat, amin megvethették a lábukat.
Aztán önmagát adta támaszul.
Megmenekültek, - itthon voltak.
A föld, ... a part, ... a rév...-
Az élet.
Mögöttük, a végtelen, fekete éjszaka, a sebes sodrású folyó, - és a halál.
Itthon voltak. Itthon voltak, igen. A szerb férfi, a sváb asszony és a két pici gyerek.
Itthon voltak.
Hazataláltak.
Igen, - annyi viszontagság után, hazataláltak.
Haza.
Igen.

Haza?...
A szomorúszemű, madárcsontú, törékeny kis öregasszony, sebesen kötni kezdett újra. Szeméből, peregtek a könnyek, megállíthatatlanul.
Dermedten néztük.
Elhallgattunk, és csak néztük őt, - nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy miért sír.
Néztük ,,Szomorúszemű Izabellát", - aki a múltjába merült, és továbbra is a messzeségbe nézett, miközben dús patakokban folytak végig az arcán a könnyei.
Szállingózott a hó, varjak telepedtek éktelen rikácsolással az ablak alatti kopár fákra.
Egyébként, csend volt.
Csend.
- Nem sokkal karácsony előtt történt, ...- mondta Izabella, - ...nem sokkal karácsony előtt. Akkor történt, igen. Akkor.... Akkor volt. Igen. Menekült egy család, Szerbiából... Istenem. Mert, muszáj volt menekülni,... azért. Nem másért. Megölték volna őket, ha ott maradnak. Hát, menekültek. Magyarország felé, ...igen. Volt velük egy kislány . Igen. Az Iza....-
Elhallgatott, és letette a kötését is.
Csend volt sokáig, aztán megint megszólalt:
- Én voltam az a kislány, ...az anyja ölében, ..én voltam az, ...az Iza. Én. Bár, ne én lettem volna az.....A partról, egy tanyára vetődtünk akkor, teljesen összefagyva, és ott, befogadtak bennünket. Enni adtak nekünk, melegszobát adtak, meg meleg ruhát. Hanem, ...az édesanyám, a sváb asszony, nem sokkal később meghalt tüdőgyulladásban, ...az Édesapám meg, fölakasztotta magát. Minket, - a testvéremet meg engem, ott tartottak a tanyán, mert kellett a dolgos kéz. Volt ruhánk, meg ennivalónk. Igen. Más aztán nem volt. Nem. Csak a munka, meg a munka, meg a gazda. Én aztán, ott is maradtam egész életemben, - mert,...hová mehettem volna?...Hanem a testvérem, az, nem. Az kikötötte a legszebb lovat az istállóból, és megszökött. Aaaaz, világgá ment. Bizony. Sose nem jött többet vissza. Hiába vártam Mert én vártam. Mindig vártam, - de sose nem jött vissza. Sose. De én? Én, hová mehettem volna? ...Hová? Nem vót nekem senkim, meg aztán, az adósság, ugye? A ló,...- azt, le köllött dolgozni, ugye? Így aztán, nem mehettem sehova. Ottmaradtam egész életemben, hogy ledógozzam a lovat, amit a testvérem elkötött. Azért, hogy fő ne jelentse a gazda a testvéremet. Egész életemben dógoztam érte, ...azért a lóért. Meg a testvéremért. Nem is volt nekem más életem, csak a munka, meg a munka, meg a gazda. Nem volt ez élet. Nem. Akárki, akármit mond, nem volt az. Jobb lett volna, nekem, ha elkap, és magával ragad engemet a sötét folyó. Én mondom, jobb lett volna nekem, meg a családomnak is, ha sose érünk partot, ...jobb lett volna, ha a folyóba veszünk. Becsapott bennünket az a part, és az a föld. Becsapott bennünket, igen, ...és jobb lett volna, ha a folyóba veszünk....-

 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
B. Molnár Márta: Szép napok...
  2009-09-06 16:08:20, vasárnap
 
  Egyszer, - amikor éppen megint repestem az örömtől, - mert olyan nagyon, és annyira, de annyira rendben volt ez a világ, - kimentünk Ibolyával és Bundással a tölgyfához.
Ott, csucsujgattam egy kicsit Ibolyát, - megpuszilgattam az aranyos pici fülét, majd új frizurát csináltam neki, a két nagy piros masnival, - amit a saját copfomtól vettem ki a kedvéért, - és a füle mögötti copfokba kötöttem bele.
Tetszett nekem, - igaz, sose láttam még lovon masnit, - de az nem baj, - akkor is szép volt. Nagyon jól állt neki. Sokkal jobban, mint nekem.
Aztán, hagytam őket játszani, - a szokott módon.
Amikor, már kedvükre kihancúrozták magukat, Ibolya és a kutya, akkor én másztam fel Ibolya hátára, és kipróbáltam, mindent, amit csak lehetett.
Feküdtem rajta hanyatt, és hason, - majd keresztben is, hogy a kezem-lábam lelógott róla oldalt, - aztán ültem rajta fordítva, - éppencsak nem bukfenceztem. De, talán azt is tudtam volna.
Akkor, hirtelen eszembe jutott, hogy megpróbálok felállni Ibolya hátán. Először csak felhúztam a lábaimat, aztán feltérdeltem, és megtámaszkodtam, - majd szépen vigyázva, felálltam. Megtaláltam az egyensúlyt. Biztosan álltam, - és jó volt így.
Nagyon, de nagyon jó. Még annál is sokkal jobb, mint ahogy gondoltam.
Ibolya, egyenletes tempóban poroszkált. Én becsuktam a szememet, kitártam a karomat, és...szálltam, ...szálltam, ...mintha csak repültem volna.
Jó volt, - lehet mondani, hogy jó volt.
Sokáig csináltuk ezt, - aztán megpróbáltam háttal is, - és sikerült könnyedén megfordulni. Mielőtt azonban becsuktam volna a szememet a gyönyörűségtől, - döbbenten fedeztem fel a tölgyfa mellett, a dermedten, és falfehéren álló Alit.
A sárga nyakkendős fiút.
Ijedtemben majdnem leszédültem a lóról.
Amikor észrevette, hogy észrevettem, azonnal közelebb lépett, és elkapta a lovat.
- Szállj le,...szállj le, de azonnal, - mondta szigorúan.
Volt valami a hangjában, amiért szó nélkül engedelmeskedtem neki. Lecsúsztam a lóról.
Ali, annyira fehér volt, - hogy még a szeplői is kifakultak.
Álltam előtte lesütött szemmel, és hallgattam.
- A nyakadat törhetted volna,...- mondta szemrehányóan, - Különben is, ...ki engedte meg neked, hogy úgy kunsztozz a lovon, mint egy lovarnő?
- Mi az, hogy lovarnő?
- Nem tudod, hogy mi az a lovarnő?
- Nem.
- Nem baj.
- Jó, de mi az?
- Az, ...az, a cirkuszi lovas. Láttál már cirkuszt?
- Nem.
- Nem baj, én se, - de olvastam róla.
- Ott láttad?
- Ott.
- Könyvben?
- Igen.
- Akkor az, nem érvényes, - mert ami a könyvben van az nem mind igaz, ...és én ezt pontosan tudom, ...mert egyszer, amikor...-
- Állj, ..állj,... állj, ...- szakított félbe, - teljesen mindegy, hogy te pontosan mit tudsz, mint ahogy az is, hogy te mit akarsz. Én, nem engedem meg, hogy így ülj fel a lóra...-
- Nekem meg teljesen mindegy, hogy te mit engedsz meg, vagy mit nem. Nekem te nem parancsolsz. Én akkor is úgy ülök fel a lóra, ahogy én akarok, neked meg semmi közöd hozzá, ...- és nem is hallgatlak tovább. Gyerünk Bundás, indulás...-
Földbegyökerezve állt.
Aztán, már rá se néztem, elkaptam Ibolya kötőfékjét, és elindultunk a dombról lefelé.
- Azt te csak hiszed, ... azt te csak úgy hiszed...- mondta még, de nem érdekelt.
- A francba! A francba vele!..- gondoltam, és megszaporáztuk lefelé.
Mielőtt leértünk volna megálltam, hogy megöleljem Ibolyát, és elköszönjek tőle mára. Úgy, ahogy máskor. Szívből, szeretettel.
Ugyanúgy viszonozta. Lehunyta a szemét, amikor megöleltem.
Amikor beértünk az istállóba, Ibolya gondozója harsány röhögésre fakadt. Aztán a többiek is mind, sorra, - akik körülötte voltak.
Álltak, és röhögtek.
Akkor, egy pillanatra megdermedtem, és belém villant, hogy talán mégse kellett volna Ibolya hajába masnit kötni. Mérgesen ki is vettem azonnal.
Utána pedig bekísértem Ibolyát a boxba, átadtam a gondozójának, és sértődötten elköszöntem.
Volt okom a sértődésre. Igen.
Akkor határoztam el, hogy másik helyet keresünk Ibolyával és a Bundással, - jól fent, túl a tölgyfán, - a Laposon.
A gondolatot tett követte, és ezután már odajártunk. Jó volt ott. Szép volt, és jó volt a terep is, - jól éreztük magunkat.
Tudtam, hogy senki se láthat odafent, így aztán néhány napos töprengés, és vívódás után, mégiscsak felálltam Ibolya hátára megint, - ,,lovarozni", - hiába tiltotta meg az Ali.
Nem volt ott senki, nem látott senki, nem hallott senki, -... így aztán még ordítoztam is, - természetesen Alira gondolva.
Azt ordítoztam, amit valamikor a vásárban hallottam, és nagyon tetszett nekem, hogy
- ,,Idenézz, törökméz, felecukor feleméz., ...idenézz!!..."-
Persze, Alira gondoltam, hogy ,,Idenézz! Idenézz!"... - és arra, hogy nem baj, pukkadjon meg, - akkor is ,,lovarozok" Ibolyával.
Hát, ,,lovaroztunk,... lovaroztunk", - és én egyre bátrabb voltam. Akkor már azt ordítoztam, hogy:
- Aladár! Gyeremááár!! Aladááár, gyere máááár!!!...-
Hanem, amikor kinyitottam a szememet ,,lovarozás" közben, azt hittem, hogy ijedtemben megint leszédülök a lóról. Mert, - láss csodát!... - nem hiába hívogattam, - Aladár ott volt. Igen. Ott.
Csak állt csüggedten, és engem nézett.
Nem kellett szólnia, - azonnal lecsúsztam a lóról, - és a földön vonszoltam az orromat, meg magamat, mert annyira szégyelltem magam.
Aztán, elkaptam Ibolya kötőfékjét, - és visszavittem a helyére, mielőtt Ali rám szólt volna.
Egyideig ezután nyugton maradtam, - de nem sokáig bírtam ki. Muszáj volt megint egy kicsit ficánkolni.
Megint kivittem hát Ibolyát a Laposra, ami jó magasan volt a domb tetején, - jó volt a terep is, igen, - és senki se látott oda.
Akkor, éppen, - ,,lábaztunk" Ibolyával.
Ezt úgy csináltuk, hogy megfogtam Ibolya zabláját, jól megkapaszkodtam benne, aztán pontosan felvettem a járását. Éppen akkor, amikor a jobb első lábával lépett ki, én is hajszálpontosan akkor, kiléptem a jobb lábammal. Tökéletes volt, - aztán, elkezdtük szaporázni. Teljesen felvettük egymás ritmusát, - és csak futottunk, csak futottunk.
Kifulladásig futottunk így.
Persze, én fulladtam ki, - nem Ibolya. Ő, még bírta. Amikor aztán, - mert éppen ,,kifulladtam", és megálltunk, - váratlanul ott állt előttem megint Ali.
- A francba vele!... A francba, a francba!! - gondoltam.
A méreg, majd szétvetett.
Teljesen felbőszített, hogy ott van, és, - mielőtt megszólalhatott volna, - én már azonnal ráripakodtam:
- A fene egye meg!..A fene egye meg!...akárhová megyek, te mindig megtalálsz, ...akármit csinálok, te mindig elrontod az én játékomat! A fene egye meg! A fene egye meg!..A fene egyen meg téged Ali!!...-
Ali, - csak állt. Nem szólt egy szót sem, - csak vörösödött.
Alighanem, - én is vörösödtem a méregtől.
- Mi volt ez a játék? - kérdezte végül csendesen
- Mivolt?...Mi volt?... Te ezt úgy se érted Ali, ...mi ,,lábaztunk" az Ibolyával. Tudod mi az?..-
- Nem.
- Na, ..gondoltam...- Ilyenkor, mi csak repülünk az Ibolyával, mintha négy lábunk volna, ...és teljesen egyszerre méghozzá,...-
- Aha...- mondta értetlenül.
- Ugye, mondtam?... Ugye mondtam, hogy te ezt nem érted, ezt csak az értheti, aki csinálja,...-
- Aha...-
- Ugye?
- Értem én, ..értem, - nyögte, - de neked kettő van, el ne feledd. Csak Ibolyának van négy. Aztán ha véletlenül összeakad a Te lábad az övével, akkor neked annyi...-
- Már mér akadna össze? Tudom, merre vannak Ibolya lábai. Azt is, hogy hány van neki. Nem akadhat össze, ..mert mindketten a jobb lábunkkal lépünk ki, igen, ..de hiába magyarázom, te ezt úgyse érted,...de mindegy. -
- Nem baj,...én azért akkor is azt mondom neked, hogy mégis inkább lovagolj, akár a szőrén is, nem bánom, - mert emberhez is, lóhoz is, az a méltó. Megértetted?..-
- Meg. Meg hát. Persze, hogy megértettem, de te nekem nem parancsolsz.
- Nem parancsoltam, hanem kértelek...-
- Az mindegy.
- Az nem mindegy.
- Nekem mindegy, mert úgyse csinálom meg, - akár kérsz, akár parancsolsz.
- Nem?...Neeem?...Akkor pedig vidd vissza a lovat, de azonnal...- mondta szigorúan.
Nna, ezt megértettem. Meg.
Mérgesen elkaptam Ibolya kötőfékjét, - és szó nélkül elindultunk visszafelé.
Pár napig, meg voltam sértődve Alira. Alighanem, ő is rám, - de nem baj.
Aztán, kerestem Ibolyával megint egy másik helyet, egy újat, amit Ali talán nem ismert, és reméltem, hogy nem talál oda.
Jól gondoltam. Tényleg nem talált. De még az is lehet, hogy nem is keresett. Így aztán, gond nélkül ficánkoltunk pár napig.
Egyszer azonban, amikor kicsit késtem, nem volt Ibolya a helyén, a gondozója pedig azt mondta, hogy - mivel nem voltam itt pontosan, időben, - Ali, kivitte Ibolyát.
Mint az őrült, úgy rohantam utánuk. Elvitte a lovamat. Micsoda pofátlanság! Elvitte!
A domboldalon nem voltak, azt azonnal láttam, - ezért, rohantam feljebb, fel, fel, fel a tetőre, a Laposra.
Hát ott voltak.
Ott.
Már messziről láttam őket, - és földbe is gyökereztem azonnal.
Ali, - éppen a ,,négylábazást" gyakorolta Alival, - pedig neki is csak kettő volt.
Mégis.
Tanult tőlem valamit, - és éppen azt gyakorolta.
Akkor, el is határoztam azon nyomban, hogy mutatok majd neki még egy-két dolgot, - amit ő nem ismer, aztán lesz majd nagy meglepetés.
Vagy, nagy veszekedés.
Ki tudja?
Nem lehetett előre kiszámítani.

Könyv részlet, az : "Egyszer volt..." c. könyvből

 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 5 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 18
  • e Hét: 82
  • e Hónap: 429
  • e Év: 25294
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.