Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/21 oldal   Bejegyzések száma: 204 
Mikszáth Kálmán: Madárfészek
  2022-01-18 18:29:25, kedd
 
  A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral.

A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.

- Hophó! Eltört a tengely! - hangzott az egyik utas szava.

A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele.

- Nagy baj - dörmögte fejét vakarva. - Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?

- Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.

- Van is itt! Furcsa tartomány ez erre!

- Nem nő itt meg fa, csak a nadragulya!

- Haj, haj. Mihez fogjunk, mihez?

- Emelem én a szekeret - ajánlkozott az egyik -, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat.

Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól.

- Ahol ni! - kiált fel egyikök. - Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen.

Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt, táncoló fekete csíknak, a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s meg lehetett látni a tájat. Több fa sem volt annál.

- No, hát ne legyen ez az egy sem ... Kiváglak, hogy ne búsulj itt magadban - dörmögött a haragosabbik.

Előkereste a fejszét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendék fának.

Az összerázkódott, recsegve, hajladozva. Rásírta törzsére harmatkönnyeit leveléről. Gallyai is megropogtak a fejsze csapásai alatt. Egy madár felszállt megriadva, s kétségbeesve röpködte körül a növendék fa koronáját. Madárfiak síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak.

- Jó lesz-e tengelydorongnak? - türelmetlenkedett a másik.

- Jó biz az - szólt a fejszés atyafi kedvetlenül -, csakhogy baj van.

- Már megint?

- Hát izé ... fészek van rajta.

- No és aztán?

- Ej, lánchordta! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?

- De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?

- Mi lesz? Hát mi lenne? - felelte a fejszés atyafi. - Majd tolom én még a szekeret egy darabon.

Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret körül-körülnézve, hogy egy élő fát nem lát-e valahol. A madarak szomorú csipogása fülébe hangzott mindig. S valami azt súgta a lelkében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta.

Nadragulya - erős szárú, bogyótermésű, mérgező növény harang alakú virággal

Garád - felhányt földből és sövényből álló kerítés
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Eric Knight: Légy hű önmagadhoz
  2022-01-12 10:02:51, szerda
 
 
"Az ember zokszó nélkül meghal a szabadságáért. De ha a gyerekei gyomrát az éhség kínozza, akkor odaadja a szabadságát is egy darab kenyérért, és azt mondja, hogy jó cserét csinált."
"Az ember mindent összeolvas, fel akarja falni az egész világot, és egész vallást épít fel magának a könyvek tiszteletéből, amíg csak rá nem tör egy kiadós szellemi gyomorrontás. És ebből nem is gyógyul ki hamarább, csak amikor feldereng a következő nagy nap hajnala. Azé a napé, amikor az ember egyszerre csak rájön, hogy nem az olvasás, nem a tudálékosság, még csak nem is a műveltség a legfontosabb. Hanem az, hogy az ember önállóan tudjon gondolkozni és következtetni. Nem csak összeolvasni mindent, amit mások gondoltak, és nem ezeket a másodkézből kapott gondolatokat falni a sajátjai helyett. És nem elfogadni csak úgy vakon a dolgokat, ahogy a történelem állítja, hogy ennek meg ennek így kell lennie. Nem elfogadni. Mert akkor a világ megáll, és nincs többé haladás."

"Vannak rendes lányok, és vannak nem rendes lányok, ennyi az egész. És ha egy nem rendeset fogsz ki magadnak, akkor a pokol is az ígéretek földjének számít, ahol majd megnyugodhatsz egy kicsit halálod után. Ha meg egy rendeset kaptál, akkor a halálod után szívesen mész a pokolba is, mert tiéd volt az egész mennyország, amelyet férfi csak kívánhat magának."

"- De mégis, mi akar lenni?
- Csak önmagam. Ez minden. Csak ez az, amit elérhetek."

"Ha az embernek gyereke van, hát még ha egyetlen, először is úgy igyekszik nevelni, hogy tökéletes biztonságban érezze az otthonát. Ezután következik, amikor az ember arra tanítja, hogy ebben a nagyon bonyolult világban is megtalálja a biztonságát. De nem úgy, hogy az ember mindentől óvja, és megtiltja neki, hogy kilépjen a világba. Hanem azzal, hogy hagyja, hadd menjen bátran, tanuljon megállni a saját lábán abban a tudatban, hogy ott van mögötte az otthon biztonsága, ahová mindig visszavonulhat, ha úgy adódik."

Eric Knight: Légy hű önmagadhoz
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Ismeretlen szerző: A rózsa és a skorpió
  2022-01-11 07:53:43, kedd
 
  A Rózsa és a Skorpió

Volt egyszer valahol a távol Afrikában egy poros karavánút, melyen gyakran megfordultak kereskedők, utazók.
Egy napon, török kereskedők szállítottak rózsatöveket, de váratlanul homokvihar támadt rájuk, s a megriadt tevék szanaszét szaladtak, szétszórva értékes terhüket. Minden rózsatő elpusztult, kiszáradt a forró napon.
Csak egy kis gyönge tövecske sodródott a széllel, még végül elakadt egy oázis közelében. Mélyen belefúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj, sikerült megkapaszkodnia.
Három nap és három éjjel kellett ahhoz, hogy kipihenje a borzalmas utazást, s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben. Mohón szívta fel a nedvességet a talajból, szárai kiegyenesedtek, levelei kisimultak, és bimbója újra élénk, vörös színben pompázott. Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája. Olyan volt, mint egy igazi csoda a sivár, szürke sivatagban: ....fantasztikusan színes.... ....és csodálatosan illatos.....
Így látta meg őt a skorpió. Még soha nem érzett ilyen vonzerőt. Éreznie kellett ezt az illatot, amihez foghatót soha nem érzett, és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is, amihez hasonlót még soha nem látott. Ezért hát közelebb merészkedett. Egészen közel.....
És a rózsa tövise megszúrta az orrát. Megijedt és hátra ugrott. -Miért bántasz? -kérdezte a rózsát. -Én nem bántalak-felelte a rózsa. -De megszúrtál a tüskéiddel! -A tüskéim nem azért vannak, hogy másokat bántsak, hanem, hogy megvédjem magam másoktól.
-Tőlem nem kell félned, én nem akarlak bántani, sőt, ha kell, megvédelek. -Köszönöm-mondta a rózsa. Gyere máskor is, olyan magányos vagyok.
Így aztán a kis skorpió mindennap meglátogatta a gyönyörű rózsát, és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban, a rózsa levelei lehajoltak, s úgy tűnt, nagyon beteg. Amikor meglátta őt a kis skorpió, aggódva megkérdezte: -Mi történt? Mi a baj? Miben segíthetek? .....
És a rózsa így válaszolt: -Nem tudsz segíteni! Túl nagy a forróság, nem találnak már vizet a gyökereim. A kis skorpió nem kérdezett többet, megfordult és elindult az oázis irányába. A kúthoz érve szájába vett egy csepp vizet, és visszaszaladt a rózsához, és a tövéhez cseppentette.
A rózsa bágyadtan hajtotta le a fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén. De a skorpió, most nem törődött mással, csak elszaladt és visszajött, egy újabb csepp vízzel, tette ezt tízszer, százszor, ezerszer..... És este, amikor lenyugodott a Nap, és felkelt a Hold, a rózsa újra felemelte fejét, és boldogan nyújtotta a telihold felé, s illatát széthordta a szél.
A kis skorpió végkimerülés szélére került, elnyúlva feküdt a rózsa lábánál, de szeme ragyogott, ahogy felnézett rá. S ekkor a rózsa letekintett, s hálásan mondta: -Megmentetted az életemet. Bárcsak meghálálhatnám valaha. Mit tehetek érted?
-Nincs más kívánságom, csak egyszer az életben szeretném közelről érezni a virágod illatát. De tudom, te nem tudsz hozzám lehajolni, én, pedig nem tudok felmászni, mert tüskéid agyonszúrnának.
A rózsa ekkor elmosolyodott, megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról. Tudta, hogy így védtelen marad, de ez volt a legkevesebb, amit megtehet a kis skorpiónak hálából.
És ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét, és felmászott a rózsa szárán, egészen addig, míg el nem érte a virágot. Ekkor ollóival vigyázva átkarolta, fejét óvatosan bedugta a szirmok közé... S, mint szerelmes férfi, ki arcát kedvese hajába fúrja, úgy szívta be a kis skorpió is, a rózsa bódító illatát. Egészen beleszédült! Itt a magasban a tömény illat, a csillagok ragyogása, és a sivatag végtelensége megérintette lelkét.
Elmosolyodott, mert mostmár tudta, mi a boldogság.
Lábai elernyedtek, ereje elfogyott és ájultan zuhant vissza a rózsa tövéhez. A hajnal első sugarai, már csak a kihűlt testét találták. S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket, s mint könnyeivel megsiratta a kis skorpiót. Néhány csepp a skorpióra csöppent, rózsaillattal borítva be testét.
Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt, nem volt már, ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.
Az emberek sok-sok év múlva, találtak egy elhalt skorpiót a sivatagban. Nem értetették, hogyan lehet rózsa illata, hiszen a rózsát és a skorpiót olyan hatalmas távolság választja el egymástól. Több ezer kilométer.... Nem tudták, és nem is tudhatták, hogy létezik egy magasabb rendű erő, mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol!
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Ismeretlen szerző: Ahol a boldogság van
  2022-01-08 09:39:12, szombat
 
  Ismeretlen szerző

Ott ültem a vonat síneken, vártam....az egyetlen megoldást.
Nem az jött... amit vártam. Egy kisfiú közeledett felém a sínek között.
Csak képzelődöm, gondoltam és tovább bámultam a talpfák közé szórt
köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a
tekintetemet fürkészte. Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki
belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.
- Honnan?...
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat.
Ismerlek már több évtizede... Most eljöttem, hogy mutassak neked
valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda... ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz. Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal...Sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket... Bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan
alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp
most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen... itt és most összeértek a sínek.💃
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Ismeretlen szerző: Az ajándék fácska
  2021-12-16 13:59:41, csütörtök
 
  Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a Földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szemű, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte: - Ugyan ki sóhajtozik akkorákat?
A kopár fák - mert télidőben történt - nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat.
- Mi vagyunk, édes kis angyalka.
- No, és mi a kívánságtok?
Egyszerre száz fácska kiáltott feléje:
- Szépek akarunk lenni! Szépek!
- Friss zöld köntöst akarok, és rügyező bimbócskákat! - rendelkezett az egyik.
- Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyűek legyenek, mint a nyári ég opálos felhőcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! - mondta a másik.
- Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínűeket, mint a hajnalhasadás az égen! - tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.
- És kinek akartok ennyire tetszeni? - kérdezte csodálkozva az angyal.
- A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklő madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek.
Az angyalka fejét csóválta, de azért beleegyezőleg intett:
- Meglesz a kívánságtok.
Tovább ment, és tűlevelű törpefenyőcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan.
- Hát te? - csodálkozott feléje. - Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van?
A tűlevelű fácska halkan sóhajtott és előadta a bánatát.
- Egy kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tűleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám őt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyő mellé állott.
- És mondjad csak, fenyőfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat?
- Oh, nem, nem, bármennyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket.
Az angyalka erre könnyű mozdulattal kiemelte a földből a fácskát.
- Úgy hát gyere velem!
És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölődés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát.
- Íme, nézzétek, mit hoztam! Ő a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyűszárú fehér és rózsaszínű virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim!
Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyőcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe. - Elbírod, nem túl sok? - kérdezte az angyal, aki felhozta őt a mennyországba. - Bírom, bírom. - felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belőle!
Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte.
- Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyről beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre?
- Vidd le, édes kis angyalom! - mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyőfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midőn a főbbi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyőt, és a körülötte boldogan örvendező gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte őket:
- Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy megtesz a kívánságtok!
- Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek!- kiáltottak fel a fácskák.
Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte:
- Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külső hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzátok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve?
- Igen, igen! - ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek.
0
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Benedek Elek: Az aranyhajú ikrek
  2021-12-10 15:10:18, péntek
 
  Benedek Elek: Az aranyhajú ikrek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény öreg emberpár. Nem volt ezeknek a világon senkijök-semmijök. Mindig azon sóhajtoztak, bárcsak a jó Isten gyermeket adott volna nekik, hogy öreg napjaikban ne kellene koldulni. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy az Úristen meghallgatta őket, s egy reggel, mikor fölébredtek, egy aranyhajú fiú s egy aranyhajú leányka gügyögött az ágyukban. Hej, voltak nagy örömben a szegény emberek! Kiállottak a kapu elejébe, jelentették mindenkinek nagy örömmel, hogy milyen csoda történt náluk az éjen. Azután az öregember elindult a faluban, sorbajárt minden házat, hogy vállalnák el a komaságot, de nem vállalta el senki. Mindenünnen kiszidták szegényt, hogy bizonyosan az ördög hozta azokat a gyerekeket, ők ugyan keresztvíz alá nem tartják. Búsult a szegény öregember, s nagy bújában elindult világgá, hátha talál idegen népek között komát. Még a szomszéd faluig sem ért, találkozott egy kereskedővel. Megszólítja ez: - Miért szomorkodik, öregapó? - Hogyne szomorkodnám, nagy jó uram - felelt a szegény ember -, mikor az Isten öregségünkben megáldott két aranyhajú gyermekkel, s az egész faluban nem találok egy embert, ki keresztvíz alá tartsa. - Azért egyet se búsuljon - mondá a kereskedő -, majd elmegyek én a feleségemmel a jövő vasárnap, s keresztvíz alá tartjuk a gyermekeket. Megköszönte a szegény ember a szíves indulatot, aztán megmagyarázta a kereskedőnek, hogy hol lakik ő a faluban, hogy az ő házának kidőlt-bedőlt a fala, az előtt van egy öreg eperfa, s az eperfa alatt mindig fekszik egy tarka kutya, melynek Cerberusa neve. Azzal elváltak egymástól. Az öregember ment haza nagy örömmel, s jelentette a feleségének: - No, feleség, ne búsulj, lesz koma! Vasárnap csakugyan el is jött a kereskedő a feleségével, s szemük-szájuk tátva maradt a nagy álmélkodástól, mikor meglátták a két csudaszép gyermeket. Nekik nem volt gyermekük, s nemcsak hogy keresztvíz alá tartották a két aranyhajú gyermeket, de még örökbe is fogadták. Mikor aztán nagyra nevelkedtek, a kereskedő, akinek két boltja volt, az egyiket a fiúnak adta, a másikat a leánynak, de azzal a rendeléssel, hogy a jövedelmet elkölthetik utolsó krajcárig, hanem a tőkéhez hozzá ne nyúljanak. Hiszen jó dolguk volt a gyermekeknek. Mind az ő boltjukba jártak a népek, csak azért is, hogy láthassák gyönyörű szép aranyhajukat. Hanem egyszer kiütött a háború, s a fiú s a leány is összedughatták a kezüket, nem volt, aki vásároljon. Reggel beültek a boltba, ott ültek estélig, ásítoztak, s fogyni kezdett hirtelen, ami lassan összekerült. Egyszer összeültek a testvérek, megszámlálták, hogy mennyi nyereségük van még, hát volt még hatszáz pengő forintja a fiúnak, a leánynak is. Azt mondja a fiú: - Hallod-e, húgom, úgysincs semmi dolgunk, játsszunk kockát! Aki a másiktól elnyeri a pénzt, adja vissza, s aztán folytassuk tovább! Elkezdenek játszani, s a fiú mindjárt el is veszíti a pénzét utolsó krajcárig. A leány nem várt kérést, egyszeriben visszaadta a pénzt, s játszottak tovább. Hanem most már a leány veszítette el a pénzét. Mondja a bátyjának: - Bátyám, add vissza a pénzemet, mert különben nem játszhatok veled! - No, bizony - kacagott a fiú -, nem vagyok bolond, hogy az időmet hiába töltsem. Eleget mondta a leány, hogy így meg úgy kezdettek játszani, hogy az nem becsület. De beszélhetett, sírhatott, a fiú nem adta vissza a pénzt. - Jól van - mondá a leány -, azért mégis tovább játszunk. S elévette a tőkét. S nemcsak a pénzét nyerte vissza, de minden pénzét elnyerte a bátyjának. Bezzeg most az kérte a húgát, de milyen szépen. - Édes húgom, add vissza a pénzemet! - Nem adom, bátyám - mondá a leány -, nem érdemled meg, mert te sem adtad vissza az enyimet. Megharagudott a fiú szörnyen, s elkezdett átkozódni, hogy se ég, se föld az ő húgát be ne vegye. S halljatok csodát, egyszerre csak kettényílott a föld, a leányt elnyelte a mélység, hogy többet emberi szem nem látta. Másnap a kereskedő eljött, hogy meglátogassa a fiatalokat, s kérdi a fiút, hogy hol van a húga. Azt hazudta, kiment a piacra. De a leány estére sem került elé, s meg kellett, hogy vallja, hogy mi történt. Rettentő haragra gerjedt a kereskedő, s mondá szörnyű indulattal: - Ó, te gonosz lélek, te, hogy tudád megátkozni az édes testvéredet?! Hát téged se vegyen bé se ég, se föld. S addig ne legyen nyugodalmad, amíg testvéredet meg nem találod, s vissza nem hozod! S ím, halljátok, mily csuda történt: kétfelé nyílt a föld, s a fiút is elnyelte a mélység. Lekerült az alsóvilágra, egy rettentő nagy pusztaságra, ahol nem látott egyebet, akármerre nézett, csak szörnyű nagy pusztaságot. Ment, mendegélt nagy búsan. Sírt a szíve, mikor a húgára gondolt, s azt mondta magában: - Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg az én ártatlan, elvesztett testvéremet meg nem találom. Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, csak akkor ért egy városba. Abban a városban lakott a fekete király, ment egyenest a palota elébe, hátha ottan szolgálatot talál. Megy a kapuhoz, bekandít a vasrostélyon, s látja, hogy ott egy ősz öregember sétál a gáng alatt. Köszönti az öregembert, s kérdi: - Ugyan, édes bátyámuram, nem lehetne itt szolgálatot találni? Kiszól az öregember: - Várj, fiam, egy keveset, mindjárt megkérdem a királytól. Fölmegy az öregember a királyhoz, s jelenti, hogy egy szép aranyhajú fiú van a kapu előtt, nem fogadná-e fel szolgálatába. Mondja a király: - Hát csak küldje fel kend, hadd látom, szemrevaló legény-e! Felküldi az öregember az aranyhajú fiút, a király jól szemügyre veszi, látszott, hogy tetszik neki a fiú, s kérdi: - Na, fiam, tudsz-e bánni lóval? - Tudok én, felséges királyom - mondá a fiú -, az Úristen mindenféle állatjával. - Jól van - mondá a király -, hát akkor megteszlek fullajtárnak. Mindjárt felöltöztették fullajtárruhába, olyan szép volt abban, hogy az egész udvar megcsudálta. Eltelik három esztendő, s ezalatt a legény úgy megnehezedett, hogy fullajtárnak nem használhatták, megtette hát a király igáskocsisnak. Az volt a dolga, hogy két sovány, kutyának való lóval fát meg vizet hordjon a szakácsnénak. Meg is mondta a király neki: - No, fiam, én a kezedre adom ezt a két dögöt, s ha egy kicsit erőre veszed, még több lovat adok a kezed alá. Hát nagy nehezen annyira vitte a két dögöt, hogy lábra állhattak, fát, vizet hordhattak. Aztán esténkint kivezette a tenger partjára, ahol jó kövér fű volt, hátha ott még jobban erőre kapnak. Hanem egy este mi történt? Egy este az történt, hogy amint kötőfék-száron vezetgette a lovakat elébb-elébb, kétfelé nyílik a tenger, s kiszáll a világ szép asszonya. Odament az aranyhajú legényhez, és mondta neki: - Ülj le mellém, ne félj tőlem, egyél-igyál, s beszélgess velem! Kétszer sem mondatta ezt a legény. Leült a világ szép asszonya mellé, ettek-ittak, vígan voltak, aztán pedig elaludtak. Reggel a világ szép asszonya hamarább felébredett, megcsiklandozta a legénynek a talpát, s mondta neki: - Kelj föl, legény, kelj föl, s vezesd ide a lovaidat! Fölkelt a legény, odavezette a lovakat, s a világ szép asszonya megtörülgette szépen a selyemkendőjével. Hát abban a pillanatban gyönyörű szép rézszőrű paripa lett a két gebéből. Azzal a világ szép asszonya megfordult, eltűnt a tengerben, az aranyhajú legény pedig hazavezette a paripákat. De bezzeg volt nagy álmélkodás az udvarban, mikor a legény hazakerült a paripákkal. Összesúgtak-búgtak a többi cselédek, az öregbéres fölment a királyhoz, s jelentette: - Felséges királyom, senkinek rosszát nem kívánom, de az igáskocsis még nagy szégyent hoz felségedre. - Hát ugyan mi szégyent hozhat az én fejemre? - kérdi a király. Mondja az öregbéres: - Már, felséges királyom, köztünk még eddig egy tolvaj sem volt, de ez az igáskocsis olyan két paripát lopott az éjen, amilyet még felséged sem látott. Az lesz csak a nagy gyalázat, ha a paripákat megtalálják felséged udvarában. Hívatja a király az aranyhajú legényt, s rászól nagy haraggal: - Hát te hogy mertél lopott jószágot hozni az én udvaromba?! - Nem hoztam én lopott jószágot, felséges királyom - mondá a legény -, jöjjön, felséges uram, nézze meg, ott van mind a két lovon a felséged bélyege, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Azért szépültek meg úgy azok a dögök. Lemegy a király az istállóba, s csak úgy káprázott a szeme, mikor meglátta a paripákat. Nézi, vizitálja, s hát csakugyan mind a két lónak a farán ott van az ő bélyege. Megdicsérte a legényt, s még meg is ajándékozta egy tarisznya arannyal. Este megint kivezette az aranyhajú legény a lovakat, s ahogy kikerült a tenger partjára, kétfelé nyílt a tenger, s kiszállott belőle a világ szép asszonya. Mondta a legénynek: - Ülj le mellém, egyél-igyál velem, te aranyhajú legény! Leültek a tenger partjára, ettek-ittak, vígan voltak, aztán szépen elaludtak. Reggel hamarább ébredett fel a világ szép asszonya, megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki, hogy vezesse elé a lovakat. Most is megtörülgette selyemkeszkenőjével, s a rézszőrű paripák egyszeriben ezüstszőrű paripákká változtak. A világ szép asszonya visszament a tengerbe, a legény pedig az udvarba. De a cselédek megint összesúgtak-búgtak, hogy az aranyhajú legény mégsem járhat igaz úton. Ment is az Öregbéres a királyhoz, s jelentette: - Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, az igáskocsis az éjen két ezüstszőrű paripát lopott. Hívatja tüstént a király az aranyhajú legényt. - Igaz-e, hogy az éjen két ezüstszőrű paripát loptál? - Nem loptam én, felséges királyom - mondá a legény -, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Jöjjön le csak felséged az istállóba, megtalálja rajtuk a bélyegét. Lemegy a király az istállóba, s hát csakugyan rajta volt a bélyeg a paripák farán. Örült a király, mert ilyen két szép lova még nem volt. Nagy örömében két tarisznya aranyat adott a kocsisnak. Harmadik este is kiment a legény a tenger partjára. Vezetgette elébb-elébb kötőfékszáron a paripákat, s hát éjfélkor kettényílik a tenger, kiszáll a világ szép asszonya, s mondja a legénynek: - Ereszd a lovakat szabadjára, aranyhajú legény! Ülj le mellém, s egyél-igyál velem! Leültek, ettek-ittak, vígan voltak. De egyszer csak azt mondja a világ szép asszonya: - Hallod-e, te aranyhajú legény, nehogy megmondd valakinek, hogy te velem találkoztál, mert akkor sohasem leszek a tied. Aztán lefeküdtek és elaludtak. A világ szép asszonya most is hamarább ébredett fel. Megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki: - Vezesd ide a lovakat, hadd törülöm meg még egyszer a keszkenőmmel. A legény elévezette a lovakat. A világ szép asszonya lassan végigtörülte selyemkeszkenőjével, s egyszeriben aranyszőrű paripákká változtak, de úgy ragyogott a szőrük, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól. Hazamegy az aranyszőrű paripákkal, de az öregbéres is ment fel a királyhoz, s mondta harmadszor is: - Felséges királyom, jól vigyázzon, mert bizony mondom, nagy szégyent hoz még ez a legény a felséged fejére. Hanem a király most már föl sem hívatta a legényt, ment le az istállóba, s ahogy látta a bélyegét az aranyszőrű paripákon, adott a legénynek három tarisznya aranyat, s megtette parádés kocsisnak. Haragudott ezért nagyon az öreg parádés kocsis, s mind azon mesterkedett, hogy az aranyhajú legényt kitúrja a helyéből. Egyszer elkezdette beszélni a cselédek között: - Meglássátok, hogy ebből a legényből még király lesz, mert elveszi a királykisasszonyt. Hallja ezt az aranyhajú legény, s azt mondja: - Az ördög vegye el a ti királykisasszonyotokat, sokkal szebb az én jövendőbélim a királykisasszonynál! Hiszen egyéb sem kellett, ment az öreg kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy mit mondott a parádés kocsis. Szörnyű haragra gerjedt a király. Kérdi a legénytől: - Igaz-e, hogy ezt meg ezt mondtad az én leányomról? Feleli a legény: - Felséges királyom, amit mondtam, mondtam, meg sem is másolom. - No, ha mondtad, mondtad. Holnap reggel fel is akasztatlak. Mindjárt küldte a siralomházba, s még azon éjjel az ácsok megfaragták az akasztófát. Mennek reggel a legényért, hogy vigyék a vesztőhelyre, de a legény gráciát kért, hogy vigyék elébb a király elé, hogy csak egy szót válthasson vele, mielőtt felakasztják. Fölviszik a királyhoz, s mondja a legény: - Csak azt a gráciát kérem, felséges királyom, hogy az akasztófát állíttassa fel a tenger partjára, ahol a lovakkal jártam! - Jól van - mondá a király -, hát akasszanak fel a tenger partján! Kiviszik a legényt a tenger partjára, viszik az akasztófát is utána, ottan fel is állítják, de a legény odasuttint a hóhérnak. - Te, hóhér, ha úgy tudnál felakasztani engem, hogy amikor otthagysz, se le ne essem, se meg ne fojtódjam, adok neked egy tarisznya aranyat. Megörült a hóhér a tarisznya aranynak, s úgy akasztotta fel a legényt, hogy sem le nem esett, se meg nem fulladott. Mikor aztán a népek elszéledtek, szépen leereszkedett a földre. Tűnődött, búsult magában: "Hát most merre menjek?" De egyszerre csak kétfelé nyílt a tenger, kiszállott a világ szép asszonya, s mondta neki: - Úgy-e, megmondtam te aranyhajú legény, hogy ne említs engem, hogy ne dicsekedj velem! Látod-e, most már mind a ketten elkárhozunk. Szabad voltam eddig, arra jártam, amerre akartam, de most vissza kell mennem a magam városába, s mindaddig gyászfeketébe lesz vonva az én városom, amíg veled nem beszélek. Az pedig, míg a világ s még két nap, gyászfeketébe lesz húzva, mert én veled sohasem beszélhetek, eljöhetsz a városomba, ehetel velem egy tálból, ihatol velem egy pohárból, mégsem ismerjük meg egymást. Ahogy ezt mondá a világ szép asszonya, feje fölött összecsapódott a tenger, s a szegény aranyhajú legény elindult nagy búsan, keserves könnyhullatások közt. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s egyszer, amint ment, olyan rettentő sok hangya közé került, hogy lépni sem tudott. Felsóhajtott magában: "Én Uram s én Istenem, hogy megyek tovább, hisz ha egyet lépek, ezer hangyát taposok el, én pedig egynek sem akarom a halálát!" Erre a beszédre eléáll a hangyák királya, s mondja neki: - No, te legény, hallom, hogy jó szíved van. Jótétel helyébe jót várj! Akármerre járj ezen a világon, hogyha bajba kerülsz, csak ezt mondjad: "Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet" - s egyszeriben hangyává változol; s ha ismét ember akarsz lenni, mondjad ezt: "Hangyák királya, visszaadom az erődet, te is add vissza az enyimet!" - s ismét emberré változol. Erre a hangyák kétfelé váltak. Mehetett a legény, egy hangyát sem kellett hogy eltapodjon. De alig ment egy puskalövésnyire, annyi sas közé került, hogy nem tudott megmozdulni. - Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak, hiszen én egynek sem akarom a halálát, máskülönben pedig nem mehetek sem előre, sem hátra! Elejébe áll a sasok királya, s mondja: - Látom, hogy jó szíved van, legény, de jótétel helyébe jót várj! Ha bajba kerülsz, csak mondjad: "Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet!" - s egyszeribe sassá változol; ha pedig ismét emberré akarsz lenni, mondjad ezt: "Sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiedet!" Azzal a sasok mind felröppentek, s mehetett a legény, amerre a szeme látott. Ment, mendegélt a legény, s estére egy rengeteg erdőbe ért. Ott lefeküdt egy fa alá, s elaludt. Álmában egy ősz öregember jött hozzá, s ez azt mondta neki, hogy vesse ki a fejéből a világ szép asszonyát, hiába ne járjon utána, mert ha megtalálja, úgysem lesznek egymásé. Hanem keresse meg inkább a húgát, aki a halak királyánál lakik. Fölébredt reggel a legény, elgondolja az álmát, indult tovább. Amint ment, mendegélt, talál az útszélen egy csárdát, s betér oda. Egy ősz öregember volt ott a korcsmáros, de olyan öreg, hogy lehetett háromszáz esztendős, ha nem több. Köszönti az öreget: - Adjon isten jó napot, öregapám! - Szerencséd - mondja az öregember -, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben meg nem láttad volna többet Isten áldott napját! Hát mi járatban vagy? Mondja a legény, hogy a halak királyát szeretné megtalálni. - Hej, öcsém - mondja az öregember -, én háromszáz esztendőt értem, s hírét sem hallottam a halak királyának. Jobb lesz, ha nálam maradsz cselédnek. - Már, édes öregapám, egy életem, egy halálom - mondá a legény -, addig meg nem nyugszom, míg a halak királyát meg nem találom. Eleget mondta az öregember: meg se próbáld, hogy innét továbbmenj, mert a csárdától egyhajításnyira van száz juhász, s annak a száz juhásznak száz kutyája, mind akkora, mint egy-egy borjú. Azok minden embernek útját állják, s aki csak feléjük tart, miszlikbe szaggatják. Más úton pedig tovább nem mehetsz, azt én mondom neked. Beszélhetett az öregember. Elbúcsúzott a legény, s ment egyenest arra, ahol a száz juhász volt a száz kutyával. Éppen a tűz körül heverésztek a juhászok, s a juhászok körül a kutyák. "Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak mostan?! Hogyha hangya leszek, akkor eltaposnak, ha pedig sas leszek, akkor ledurrantanak!" Tűnődött sokáig, de mégis azt határozta, hogy sassá változik. Nagyot fohászkodott: - Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet! - S hát csakugyan egyszerre sassá változott. Hirtelen fölreppent a levegőégbe, és onnét leereszkedett a juhászok mögé, s mire a juhászok és a kutyák is észrevették volna, emberré változott, mert mondta: - Sasok királya, add vissza az erőmet, s én is visszaadom a tiedet! Köszönti a számadót illendőképpen: - Adj' isten! - fogadja a számadó. - No, ezer szerencséd, hogy a kutyák észre nem vettek! Hogy is tudtál úgy idekerülni? - Kerültem, ahogy kerültem, édes öregapám, most azt ne firtassa, hanem inkább mondja meg, hol lakik a halak királya! - Hej, édes öcsém, azt én neked nem tudom megmondani, mert én hatszáz esztendeje élek, s mégsem hallottam hírét a halak királyának. Jobb lesz, ha te is itt maradsz juhásznak! Mit csináljon szegény feje? Kezét csapott az öreg számadóval, s ott maradott köztük. Csak amikor kezet csapott, akkor tudta meg, hogy ezek a világ szép asszonyának a juhászai, hogy ezek százan őriznek egy falka juhot, azt minden reggel megfejik, a tejet beviszik a városba, s a világ szép asszonya abban fürdik meg minden reggel. Egyszer az aranyhajú legényre került a sor, az vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát ettől a tejtől egészen megújult, s még ezerszerte szebb volt, mint annak előtte. Másnap egy másik juhász vitt be tejet, hanem ettől a tejtől semmi változást nem érzett a világ szép asszonya. Mondja is a juhásznak: - Mondd meg annak a legénynek, aki tegnap hozott tejet, hogy holnap reggel ismét ő hozzon! Másnap reggel ismét az aranyhajú legény vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát mintha csak újra született volna, még szebb lett, mint annak előtte volt, olyan szép, amilyet emberi szem még nem látott. Behívatja a legényt, nézik egymást. Mondja is a világ szép asszonya, hogy maradjon ott, ne menjen ki többet a tanyára, de különben sem ő nem ismerte meg a legényt, sem a legény őt. Hanem a legény azt mondta: neki a tanyán van a dolga, ő nem maradhat itt. Hiába kérte a világ szép asszonya, kiment a tanyára. Kérdi ott az öreg számadót: - Ugyan, édes öregapám, van-e közel ide csárda? - Van - mondja az öreg számadó -, hát, te fiam, ott mit akarsz? - Szeretnék egyet táncolni a parasztlegények közt. Mondta a számadó: - Ne menj oda, fiam, mert itt gonoszak az emberek, még agyon találnak ütni. De az aranyhajú legény csak azt várta, hogy beesteledjék. Elment a tanyáról. Azám, csakhogy nem a csárdába ment, hanem be a városba, a világ szép asszonyához; nem akarta, hogy tudják a juhászok, hol és merre jár ő. Megérkezik a világ szép asszonya házához, hanem a kapu már be volt zárva. Gondolkozik, hogy menjen be most a kapun. Eszibe jut, hogy hiszen ő hangya is lehet. Mondja is egyszeriben: - Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet! S abban a szempillantásban hangyává változott. Szépen bebújt a kapu hasadékán, aztán a házba a kulcs lyukán és a világ szép asszonyának szobájába. A világ szép asszonya aludott az ágyában, és a hangya szépen fölmászott melléje, s úgy megcsípte a karját, hogy egyszeriben fölébredt nagy sikoltozással. Gyertyát gyújt a világ szép asszonya, keresi, hogy miféle állat csíphette meg olyan erősen, s hát meglátja a hangyát, amint szalad végig az ágyon. Hopp! megfogta, jól a markába szorította, aztán beledugta egy butéliás üvegbe, s jól bedugta az üveg száját, hogy a hangya ki ne jöhessen. Hej, megrökönyödött az aranyhajú legény! Most már mit csináljon? Ha hangyának marad, akkor elpusztul, ha pedig emberré változik, akkor megtudják, hogy itt volt. Egész éjjel tűnődött, de reggel mégis arra határozta el magát, hogy visszaváltozik emberré. Mondta: - Hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet! Egyszeriben ember lett, s kipattant a butéliás üvegből juhászlegény képében. Nagyot sikolt a világ szép asszonya, összecsapja a kezét, mert ilyen csudát még ő sem látott. Most még jobban megtetszett neki a szép juhászlegény. Mondta, hogy maradjon ott az udvarában, ásó, kapa s a nagyharang válassza el őket. De a legény most sem maradott ottan. Azt mondta, hogy neki a tanyán van a dolga, nem maradhat nála. Kimegy a legény a tanyára, s mondja az öreg számadónak: - No, édes öregapám, én már eleget szolgáltam kigyelmednél, én már visszamegyek oda, ahonnan jöttem. - Jól van, édes fiam - mondá a számadó -, ha nincs kedved szolgálni, csak eredj Istennek hírével. Jó utat, ahol sár nincs! Addig ment, mendegélt, amíg visszaért a tenger partjára, ahol a világ szép asszonyával találkozott annak előtte. Ahogy odaér a tenger partjára, látja, hogy a tengernek habjából nagy, magas kőgarádics kerekedik. Gondolja magában, lemegy ezen a garádicson, akármerre viszi, neki most már mindegy. Ment, mendegélt lefelé a garádicson, egyszerre csak összecsapódik feje fölött a tenger, s hát egy rettentő nagy pusztaságon jár ismét. Ahogy ment, mendegélt ezen a nagy pusztaságon, betéved egy nagy gyümölcsöskertbe. Volt ebben a kertben mindenféle gyümölcsfa, s minden fa alatt egy aranynyoszolya. Éhes volt a legény, de erősen éhes. Gondolta magában, történjék vele bármi, felmászik egy körtefára, s jóllakik körtével. Fölmászott a fára, evett annyi körtét, amennyi belefért, aztán leszállott, s bolyongott föl s alá az aranynyoszolyák közt. Hát egyszer csak jön egy szépséges szép asszony, gyémántos, aranyos ruhában, s megszólítja a legényt: - Kit s mit keresel itten, te aranyhajú legény? Mondja a legény, hogy ő a halak királyát keresi. - No bizony, ha azt keresed, akkor jó helyen jársz - mondta az asszony -, mert én vagyok a felesége. Szépen karon fogta a legényt, fölvezette a palotába, ottan neki enni-inni adott, aztán küldte, hogy feküdjék le. Eközben hazajön a halak királya, s az volt első szava: - Ki van itt, feleség?! Valami idegen szagot érzek. Mondja az asszony: - Én bizony nem tagadom lelkem, uram, egy szegény vándorlegényt befogadtam szállásra. Adtam neki jó vacsorát is, mert erősen éhes volt szegény. - Hát csak keljen fel - mondja a király -, vacsorázzék velem is! Fölkeltik a legényt, asztalhoz ültetik, etetik-itatják. Vacsora után a király s a királyné elkezdenek kártyázni. Mondja a király a legénynek: - Gyere, kártyázz te is velünk! - Én nem kártyázom, felséges királyom - mondá a legény -, most is amiatt bujdosom. - Hogyhogy? - kérdi a király. Elmondja a legény az ő szomorú történetét, s ahogy elmondja, a királyné csak összecsapja a kezét, kiszalad a szobából, általszalad a másik palotába, ahol a király öccse lakott a feleségével, aki nem vala más, mint az aranyhajú legény húga. Mondja a királyné nagy örvendezéssel az aranyhajú leánynak: - Gyere, lelkem, gyere, itt vagyon a bátyád! Szaladtak vissza a palotába mind a ketten. De volt öröm, Istenem, milyen nagy öröm! Sírva borultak egymás nyakába az aranyhajú ikrek. Csakhogy ismét találkoztak! Még az este azt határozták, hogy felmennek a felső világba, vissza a hazájukba. Velük megy a halkirály öccse is. Tizenkét szekeret megraktak arannyal, s úgy indultak útnak. Hét esztendőt, hét napot tartott az útjuk, s mire a falujokba értek, a szegény szülők úgy megöregedtek, hogy a házukból már ki sem tudtak jönni. Bemegy az aranyhajú legény a házba, köszönti az öregeket, s ezek fogadják nagy tisztelettel: - Adjon isten jó napot, felséges királyfi! A legény szállást kér az öregektől, de az öregek azt mondták: - Ó, felséges királyfi, mi szívesen adnánk szállást, de a mi szegény házunk nem arra való. - Nem baj - mondá a legény -, elhálunk mink a pitvarban is. Csakugyan ott háltak mindhárman a pitvarban. Reggel bemegy a legény, s kérdi az öregembert: - No, öregapám, mit fizessek a szállásért? - Istené a szállás - mondá az öregember -, én azért nem kívánok semmit. Otthagytak az öregeknek hat szekér aranyat, s azzal mentek a városba, ahol az öreg boltos lakott. Beköszöntenek hozzá, szállást kérnek tőle, s az öreg boltos ad is szívesen. Kérdik reggel, mit fizessenek a szállásért. - Semmit, felséges királyfi - mondá az öreg boltos, mert ez is királyfinak nézte a legényt. De a legény két szekér aranyat otthagyott, aztán továbbmentek a négy szekér arannyal, ami még maradott. De alighogy kiérnek a városból, elejbük kerül az Úristen öreg koldus képében, s kéri őket: adjanak neki, amit Isten adott. Mindhárman belemarkoltak az aranyba, s két marékkal szórták az öreg koldusnak. Az Isten másodszor is, harmadszor is elejbük került, amikor jó messzire előrehaladtak, s öreg koldus képében megint kérte, adjanak neki, amit Isten adott. Ezek pedig ismét szórták két marékkal a pénzt az öreg koldusnak. Azt mondja akkor az öreg koldus nekik: - Na, nektek az Úristen jó szívet adott, az igaz, mondjátok meg, mit kívánnátok az Istentől! Azt mondja az aranyhajú legény meg az aranyhajú leány is: - Mi csak egyet szeretnénk, azt, hogy a mi szüleink s azok az öreg boltosék, akik minket fölneveltek, bárcsak megfiatalodnának! Az öreg koldus eltűnt erre a beszédre, aztán hogy, hogy nem, bizonyosan az Isten akarta úgy, a fiatalok visszafordultak, bementek a városba az öreg boltosékhoz, s hát azok egészen megfiatalodtak, szinte olyan fiatalok, mint ők. Mennek a szüleikhez, s hát azok is szinte olyan fiatalok, mint ők. Aztán megmondják, hogy ők kik s mik. Hogy ők az ő édes gyermekeik; mennek a boltosékhoz, azoknak is megismertetik magukat. Lett aztán nagy öröm, hejehuja, lakodalom. Hívattak papot, hogy itt is összeesküdjék a halak királyának öccse az aranyhajú leánnyal, s éltek azóta együtt mind nagy boldogságban. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Gárdonyi Géza: Erdei történet
  2021-12-10 10:00:02, péntek
 
  Gárdonyi Géza: Erdei történet

A falu negyvennyolcas volt: a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart lenni. Az erdész volt az egyik kortese. A falu egy része nem hajolt.
- Megálljatok kutyák! - mondotta öklét rázva az erdész. - Jöttök majd ti kis céduláért!
A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem szedhet az erdőn gallyat.
Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokban még keményebben fagyott. A kályha mellé húzódott még a kutya is. Tomboréknak nem volt cédulájok. Az asszony napok óta nógatta az embert:
- Erigy be az erdészhez: kérleld meg!
Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő minden vagyona. ( A falu nagy része három-négy holdas szőlősgazda.) Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s hazahordta hátán a fiával, a tizenöt éves Imrével.
De apránkint a szilvafa is elfogyott.
Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a nyakasoknak.
- Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt - felelte az ember. - Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán veszünk tüzelőfát bőven.
Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte. Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre keményedett. Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest egynéhány szál forgács. Végre is azt mondta a fiának:
- Még karácsonkor se legyen meleg a szobában? Eredj ki, édes fiam, az erdőre. Ilyenkor úgyse jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj.
A család becsületes volt, de hát az erdei gally úgyis értéktelen a grófnak. Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre.
A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson prémként fehérlett a zúzmara. A földeken túl aztán már látszott az erdő. Az is zúzmarás, fehér erdő.
Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A derekát is érdekelte a hideg.
- Valahol ki van csúszva az indem - gondolta.
S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nemszívesen bontakozik az ember.
Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét a hideg könnyezésre csípte.
Ösztövér, barna gyerek volt különben, kis álla és hosszú orra: korához képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári báránybőr süveg. A kezét a bekecse zsebébe süllyesztve roptatott a hóban.
Az erdőszélen megállt és hallgatódzott. Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk elröppenése.
Az erdő elején nincs hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a kerülő azt kérdi, hogy hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet.
Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan ropogott a lába alatt. Megállt olykor, és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben. A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy kis töredék, de csak vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog hát olyan háti terhet, hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba!
S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában, áldott bőségű meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára.
Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s hallgatózott. Talán fél órát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a szemébe. Megszeppenve állt meg. A folt mozgott... Nem medve, valami asszonyféle...Megkönnyebbülten lélegzett. Mégis leselkedve nézett reá: vajon kicsoda? Ha a Pecsovicsok közül való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor fiú is rakodott az erdőn?
Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig óvakodva közelített feléje. A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett és hallgatódzott. Körül is pillantott. Imre akkor megismerte.
- Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi!
S megvidámultan indult a leányhoz.
Buray Éva vele járt iskolába. Hamarnövésű szőke leány. Az iskolában éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie kellett. Szégyellte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme is azért volt mindig olyan szemérmes De most már, hogy elhagyták az iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé.
A leány megrettent, hogy a hóropogást meghallotta. Ijedten nézett Imrére.
- Ni! Te vagy?
- Én - felelte vidáman Imre.
S benyúlt a bekecse alá. Elővonta a kötelet. Valami nagy barátságban nem voltak - csak mint az iskolások között szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. "Szépen kérd, akkor adok!"
Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott. Imre se mert neki szólni.
Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott:négy fiú és ő.
Éva a padra tette a tököt - omlósra sült, tojássárgája színű csemegét - s vékony szeletet vágott belőle. Fölvette egy szeletet az ujjával, piros nyelvét kissé kinyújtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk úri lányok az ananászt. Egy kisfiú megkívánta s kinyújtotta a kezét:
- Adj.
- Kérj szépen!
- Szépen kérlek, adj!
- Szebben.
- Kedves Éva, szépen kérlek...
Éva adott neki.
- Adok nektek is - mondotta a többieknek. S mindegyiknek vágott. Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket.
A leány őt nem kínálta meg. Rá se pillantott. Óra közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel szólott:
- Kedves Évi...egy csöppenetes csöppet...
Éva ránézett. A fiú arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott kissé a kedves szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött.
Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanúskodott. Viszont Éva megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a tentával telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé fröccsendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tentaszennyet róla. Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy diú gúnyosan ki is kiáltotta, amit sugdostak:
- Éva az Imre szeretője!
A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán. Máskor csak titokban pillantottak egymásra. Aztán a vasárnapi iskola is lemúlt róluk. Nem találkoztak, csak olykor az utcán vagy a templomban. Most az erdőn min a ketten örömmel nézték egymást.
- Te is gallyért jöttél? - kérdezte a leány.
- Ehe.
- Itt van bőven.
- Szedek is. Neked van cédulád?
- Nincs.
- Nekem sincs. Ha megfog az erdőkerülő...
A leány legyintett.
- Ne félj attól. Én már két hete kijárok.
- És nem bántottak?
- Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönnek, hozzálapulok a fához. Azért is vettem föl az anyám kendőjét.
S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezekkel tördelte a gallyakat.
- Ma cudar hideg van - mondotta Imre.
Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén kettétörte. Éva Előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította a kötelet.
- Nem mégy tán még? - kérdezte Imre.
- Megvárhatlak - felelte a leány. - Úgyis meg akartam várni, míg besötétedik.
Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket. Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol gallyvég állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt akkora a hó, mint a tisztásokon. És a leány a fiú gyűjtéséhez rakogatta már a gallyakat. Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől. A két gyerek megrettent.
- Az erdész - rebegte a leány.
- Fussunk!
Hátukra kapták a gallyat és futásnak eredtek, be az erdő mélyébe. Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elöl a fiú, utána a leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt. A fiú egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A leány is.
A kutyaugatás már közelebb hallatszott. Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy lepsifülű vadászkutya...! A leány futott elöl, csak úgy lobogott a szoknyája. A fiú utána. A leány eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiú is eldobta.
S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni.
Talán fél órát is futottak. A leány jobban bírta, vagy hogy az ijedtség hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiú fejéről a sapkát. A fiú érezte, de rémületében nem gondolt vele. A leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja. Sárga haja fürtökben röpködött utána.
Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának, s pirosra hevülten lihegett. A fiú is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan dobogott.
- Csitt...
A kutyaugatás nem hallatszott többé. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiú is hozzátámaszkodott a fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett.
Így hallgatóztak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva. Aztán a leány hátrasimította a haját, és felkötötte a kendőjét: átkeresztezve a mellén és csomóba kötötte hátul.
- Jaj, ha megfogtak volna - lihegte, mikor szóhoz juthatott.
- Lett volna nemulass! - felelte a fiú. - Még talán be is zártak volna bennünket.
Újra hallgatóztak. Semmi nesz.
Egy harkály kopogtatott valahol a vén fán.
- Talán csak nem jön erre? - mondotta a fiú aggodalmasan.
- Meghalljuk, ha a kutya ugat - felelte a leány.
- Futunk tovább, akár a világ végéig!
- Jaj, én már nem bírom! Nyilallik a két oldalam!
- Iszen csak kerüljön elém valahol a kutya! Még ma agyonsújtom egy kővel!
- Jaj, talán megszabadít a hó Isten!
S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek.
A korai téli est homályozott már a fák közt. Az ég valamennyire kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos-piros fény szegélyezte.
- Szél lesz - mondotta a fiú.
- Sötétedik, Imre - szólt a lány -, hogyan találjuk meg a fánkat?
- Későn kerülünk ma haza.
Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas arccal hallgattak. S néztek egymás arcára, percekig.
- Milyen szép a szemed - szólalt meg egyszer a fiú.
De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Holnap szombat lesz. Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyílva a szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És a napnyugvás felé volt fordulva.
A fiú szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Az asszonyok sokszor mondták már, hogy szép a szeme, de fiú még soha. És szeretettel nézett a fiúra.
- Neked is szép a szemed - mondotta. - Én sokszor néztem a szemedet, mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is.
- Én nem. Te haragudtál.
- Nem, én szívemből nem...
- Hát csak úgy?
- Csak.
- De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem.
Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza. Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók. A fiú egy helyen megállt.
- Nézd már, Évi: szarvasnyom!
- Én láttam a szarvast is - felelte a leány.
- Igazán?
- A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek, hát egy öreg szarvas...Az erdő királya...Volt akkora, mint...Szép két ágas-bogas szarva volt. Akkora, mint a két karom, de még nagyobb is.
- Őzet már én is láttam.
- Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és riccs-reccs eliramodott a fák közt.
- Szerettem volna látni - mondotta a fiú.
A fejére tette a kezét, s a fák homályába nézett.
- Csitt...
Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel nyári zápor fut át a falun.
- Ihol a szél - mondotta a fiú.
Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű havazásként hullott a zúzmara a fejükre.
- Ugye, mondtam! - kiáltotta a fiú a fejét megrázva.
A leány is az arcára vonta a meleg kendőt. A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is homályosabbá vált. a szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a nyakuk közé. A havat is fújta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek söpörnék az erdőt.
Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott az arcukba.
- Istenem! - sírta magában a leány. - Hogyan jutok haza?
- Ne maradozz el! - kiáltotta a fiú.
S a kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe.
A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat kikerüljék. Az ó-erdőből csak kibírtak irányozódni, de a cseplesz sűrűjében minduntalan fába ütköztek. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak.A szemüket lehunyva kellett menniük.Imre maga elé tartotta a kezét: Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A szoknyája is recsegve hasadozott. a lábuk botladozott.
És a szél már harsogva tördelte az erdőt.
Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele. Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt.
- Eltévedtünk!
A leány reszketett.
- Emerre kell tartanunk - rebegte -, hidd el, Imre, hogy erre. A szél terelt el bennünket az irányból.
S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett a tájék. Erdőben a fák olyan egyformák, kivált, ha sötét van. De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban. Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát meg a fájokat megtalálják.
-Csak haza bírjak jutni!
Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett.
- Pihenjünk, Imre - mondotta a leány -, már nem bírom.
- Várj, talán valami száraz helyet találunk - felelte a fiú.
S kikepesztettek a túlsó emelkedőre. Lassan mentek tovább. Vékony fák helyett öregek közé jutottak. fekete óriásokként álltak a fák a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna...
- Megint az ó-erdőben vagyunk - szólt megdöbbenve a fiú.
Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült és szepegett.
- Sohse ríjj - vigasztalta a fiú. - Addig megyünk, míg ki nem találunk.
- Sohse találunk ki!
- Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold is.
- Megvernek otthon...
- Engem meg a süvegemért vernek meg. De hát majd megmondjuk, hogy...Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is...
Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé iparkodtak az Ó-erdőből. de merre van kifelé?
Már nem fáztak annyira. Sőt, meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna. De a szél csak nem akart csillapodni. Egy erőd fuvallat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy öreg fáig, melynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyúltak bele a homályba.
- Nem lehet tovább!
A fiú megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt alatta. Leült.
- Ülj ide - szólott -, itt nem ér a szél.
A leány melléje kuporodott.
- Most már mindegy - mondogatta vigasztalón a fiú -, meg kell várnunk a holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk.
Szorosan összebújtak. A leány megoldta hátul a kendőjét s rátakarta a fiú fejére is.
- Hogy ne fázz - mondotta.
S a kendő végét átvetette a fiú mellén.
- Ugye, jó így?
- Jó - felelte hálásan a fiú. - Irtómód fázott már a fejem.
Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották, hogy ne fázzanak.
- Csak volna gyufám - mondotta a fiú - , tüzet raknék itt a fa oldalában.
- A szoknyám is lehasadt - felelte aggodalmasan a leány.
A fiú egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével alig bírta összemarkolni, s a szájába venni.
- Kutyául szomjas vagyok.
- Én is - mondotta szomorúan a leány.
S ették a havat.
- No, nem lesz ez mindig így - szólalt meg idő múltán a fiú -, én ugyan nem töltök több telet itthon.
- Hát?
- Fölmegyek Pestre.
- csak nem?
- De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyű az élet. Az ő bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él.
- Hogyhogy?
- Hát újságot árul az utcán. Ahány újságot elad, annyi fillér az övé. Száz újságot is elad egy nap, de néha kétszázat is.
- Igaz az?
- Megesküdött szentuccsével, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több újságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva! Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök...Rám se ösmersz.
Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiú behúzta a nyakát. Aztán a leány szólalt meg:
- Hozz nekem valamit.
- Hozok, amit akarsz.
- Egy kékbársony pántlikát szeretnék, amilyen a jegyző úr lányának van. Azt mondják, nem drága...
- Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked. Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit, Éva: elviszlek magammal. El én. Elveszlek feleségül.
- Oh, hazudsz!
- De Isten uccse, nem hazudok.
- Osztán elviszel Pestre?
- El. Te is árulsz újságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk inni minden reggel.
- De hát..hát te...iszen te engem sohse szerettél...
- Nem? Hát nem emlékszel?...Igaz, hogy régen volt...Mikor iskolába jártunk...
A leány még szorosabban simult a fiúhoz. A sötétségben szinte fénylett a szeme. Arcát a fiú arcához szorította. A nyakát fél karral átölelte.
- Te, Imre... - gügyögte boldogan.
A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két gyermek fázása elmúlt. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket.
- Te, Imre - mondta lágy hangon a leány -, osztán hogyan fogunk esküdni?
- Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz...Uras. Olyan, mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a vadonatúj.
- És nekem is veszel?
- Hogyne.
- Fehér ruhát?
- A legfehérebbet.
- És hosszú fátyolt?
- Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy...Elviszem a bádogskatulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel.
- Istenem...Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled, mert az nagyon drága.
- Drága? Akinek annyi pénze van, annak semmi se drága. Veszek én neked, Éva, selyemcipőt is, meg selyemkesztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egy párt addig. Lesz egy szép úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk. Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani...
- Istenem, de szépeket beszélsz...
Megcsókolta a fiú arcát kétszer. A fiú egy perc múlva visszacsókolta. S kis ideig hallgattak.
- De nem ellenzik-e majd? - szólalt meg azután a leány.
- Miért? - felelte álmosan a fiú. - Ki ellenezné?
- Anyád.
A fiú vállat vont:
- Anyám? Miért ellenezné? Te jó leány vagy.
- De szegény vagyok.
- Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk rajta almát.
- Az ablakra csipkekárpitot veszünk.
- A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, amikor búcsún voltam a keresztapáméknál.
És ásított.
A leány bágyadtan rebegte:
- Ne végy selyemruhát...mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer...Nekem még bőrcipőm se volt soha.
És ismét hallgattak.
- Haj, de álmos vagyok - szólt a fiú, a szempilláját emelgetve. - keljünk fel tán, és...Azt mondják nem jó elaludni...
- Én is hallottam - felelte bágyadtan a leány.
- Megfagy az ember.
De azért ülve maradtak. Időnként egyik is, másik is rebegett valamit. De már csak a maga gondolatát mondta mindegyik.
- A királyhoz is bemegyek - rebegte a fiú. - Látni fogom a koronát...a fején...
Egy percnyi csend...
- Az oltár csupa égő gyertya - gügyögi a leány.
Percekig tartó csend.
- A korona igazi aranyból van... - mondja a fiú.
És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan rebegte:
- Te...Éva...el ne aludj...
- Nem. Hallod...Muzsikálnak...Valahol messze...Csupa vékony hegedű...
A fiú lecsüggesztette álomtól nehezült fejét.
- A király koronája milyen fényes... - motyogta behunyt szemmel.
A leánynak már alig mozgott az ajka.
- Hallod, milyen szépen...szépen...muzsikálnak...
S a feje a fiú vállára hajlott.
A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz simultan, fejöket összehajtottan.
A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas. Sokágú koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hópor. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és legelgetett.
Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét.
Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénykő, fehér zúzmarával.
A szarvas rájok bámult. Aztán nyugodtan legelt tovább.
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Norman Hunter: Agyas professzor karácsonyfája
  2021-12-09 20:17:26, csütörtök
 
  Norman Hunter: Agyas professzor karácsonyfája

Agyas professzort és jó barátját - Célratarcs ezredest - mindig kalamajkába keverik a professzor fantasztikus találmányai.
Agyas professzor házában sosem volt még karácsonyi ünnepség. A professzor állandóan az új találmányain töprengett, és nem volt ideje a régimódi szokásokkal foglalkozni. Ezúttal azonban eltökélte, hogy mindenképpen megünnepli a karácsonyt, mivel egy ajándékozó találmánnyal rukkolt elő.
- Mindig is úgy gondoltam, Célratarcs - mondta a professzor az ezredesnek -, hogy az, izére, hagyományos karácsonyfára, hogy is mondjam, ráférne némi fejlesztés. - Ezen persze azt értette, hogy érdemes lenne még elpiszmogni vele.
A professzor körbeforgatta az új találmányát, és a gépezet kiálló részével úgy fejbe vágta az ezredest, hogy annak csengeni kezdett a füle.
- A találmányom alapja egy teljesen automatikus karácsonyfa, amelyet felszereltem egy mechanikus ajándékosztóval, egy köszöntőt mondó készülékkel és egy ajándékcsomagoló kiegészítővel, hogy az, izé, megajándékozott megfelelően becsomagolva és karácsonyi üdvözlet kíséretében kapja meg az ajándékát.
Erre meghúzott egy kart, megnyomott egy gombot, és eltekert egy tekerentyűt.
Csimm-bumm, fütty-fütty, és a gépezet a Kiskarácsonyt kezdte játszani.
- Vigyázzon! - kiáltotta a professzor, amikor a gép egy alaposan feldíszített csomagot lőtt az ezredes ölébe.
- Boldog karácsonyt! - harsogta a gép.
- A kiskésit! - szakadt ki az ezredesből.
- Nagyon ügyes - morogta az ezredes. - Hogy működik?
Amint feltette a kérdést, nyomban megbánta. Ilyenkor mindig az következett, hogy a professzor bonyolult magyarázatba fogott, amitől pedig az ő feje zúgni kezdett. Ezúttal azonban elmaradt a magyarázat.
Ehelyett a professzor titokzatos mosollyal csak annyit mondott:
- Várjon csak a karácsonyi ünnepségig, Célratarcs.
A professzor karácsonyi ünnepsége hagyományos módon indult, azt az apróságot leszámítva, hogy novemberben rendezte meg, mivel képtelen volt tovább várni a találmánya bemutatásával. Sorban érkeztek a vendégek, és mindannyian készültek a professzornak ajándékkal.
Röpkekukucs kisasszony egy akasztót hozott, amin öt kis kampó volt, hogy a professzor oda akassza a szemüvegeit. Eredetileg kulcsok számára készült, de mindegy is volt, mert a professzor a kabátját tette rá, és leszakadt az egész.
Célratarcs ezredes egy ágyút mintázó papírnehezékkel nehezítette tovább a dolgokat. Olyan élethű volt a kis ágyú, az ember azt várta, mikor dörren el. De persze azt várhatta.
A polgármester egy utcajelenetet ábrázoló képet adott neki aranyozott zöld bársonykeretben. Annak az utcának a képe volt ez, ahol a polgármester boltja található.
A lelkész a saját imáinak elegáns gyűjteményes kötetét ajándékozta a professzornak. Cirkalmas papi írással még dedikálta is neki mályvaszínű tintával.
Aggie néni kislányának lett volna a dolga a professzornak szánt ajándékuk - egy doboz vajkaramella - átadása. Ő azonban útközben megette a doboz tartalmát, és helyette egy ragadós puszit nyomott a professzor homlokára, ami remekül rögzítette a szemüvegeit. A postás használt bélyegeket hozott ajándékba. Mindegyiknek volt valami hibája, ami állítólag még értékesebbé tette őket.
- Ööö, izé, köszönöm - mondta a professzor -, most pedig jöjjenek beljebb.
Előrement a folyosón, és először véletlenül a konyhába vezette a társaságot. Kis híján nekiment a tűzhelynek, de végül hosszas rendezkedés és még több bocsánatkérés után bejutottak a dolgozószobába, ahol az automatikus mechanikus karácsonyfa állt.
Íme, az ajándékosztó - mondta a professzor, és egy sor különös karra mutatott.
Mindegyiken van egy név. Nincs más dolguk, mint meghúzni azt a kart, amin az önök neve szerepel.
- Bámulatos! - kiáltotta az ezredes.
- Bejelenthetem, hogy az ajándékosztó fa megnyílt? - kérdezte a polgármester és a lelkész egyszerre, majd a választ meg sem várva megköszörülték a torkukat, és kimért, hivatalos hangon bejelentették: - Számomra a megtiszteltetés, hogy az ajándékozást ezennel ünnepélyesen megnyissam!
Hamarosan mindenki karokat húzogatott, a gép kattogott, a szoba megtelt karácsonyi dalokkal és jókívánságokkal, és mindenki izgatottan bontogatta az ajándékát.
A polgármester selyemharisnyát és levendulavizet kapott, amit igazából Röpkekukucs kisasszonynak szánt a professzor, csak összekeverte a neveket a karokon.
Jaj, de figyelmes! - tört ki Röpkekukucs kisasszonyból. A következő pillanatban azonban döbbent ,,na de" felkiáltás követte az első lelkesedést. A kisasszony ugyanis tyúkszem kezelésére szolgáló kenőcsöt, valamint levélszekrényt mintázó dobozba csomagolt dohányt kapott, amit eredetileg a postásnak szánt a professzor.
Aggie néni egy doboz szivart kapott. A lelkész pedig egy pucér porcelánbabát. Célratarcs ezredes ajándéka egy meggyekkel díszített masni volt. A könyvtáros nagy, szögletes kutyakekszet kapott, és azon tűnődött, vajon ez valamilyen új könyv-e.
Attól tartok, valami tévedés történt - mondta a lelkész. - Megengedi, hogy elcseréljem ezt a csodás ajándékot valami hozzám illőbbre?
Visszatette a babát a gépbe, és meghúzta az egyik kart. Ezzel egy időben a polgármester és Aggie néni is visszatuszkolták az ajándékaikat, és elkezdtek olyan gombokat nyomkodni a gépen, amelyeket nem nyomkodásra terveztek.
- Ne, ne, ne! - kiáltotta a professzor.
De már elkésett. Az automatikus karácsonyfa nyilvánvalóan megsértődött, amiért az ajándékait visszaadták. Olyan karácsonyi csengettyűzenét csinált, mintha egy tűzoltóautó szirénázna, koszos zöld füstöt adott ki magából, elkurjantotta magát, hogy ,,Boldog karácsonyt Szent István ünnepén!", és kirobogott a házból.
- Nyomás utána! - kiáltotta az ezredes, aki úgy érezte, tudja, hogy kell egy ilyen helyzetet kezelni.
Az egész társaság a gép után rohant, amelyik éppen a Kiskarácsony, nagykarácsony összekutyult változatát énekelte. Az ezredes kardot rántott,és a karácsonyfának rontott. A fa elkapta a kardot, és díszcsomagolásbanadta vissza.
- Kisült-e már a karácsony - énekelte a gép, és jobbra-balra mindenkinek ajándékokat osztogatott jókívánságok kíséretében. Három kisfiú és egy koldus reszelőt és csavarhúzót kapott, amit a professzor eredetileg saját magának szánt. Egy asszonyság, aki éppen az élelmiszerboltból lépett ki, megkapta a lelkész porcelánbabáját, valamint meghallgathatta az Ó, szép fenyő igen hamis változatát.
- Kerülje meg, és vágja el az útját - kiáltotta a lelkész egy úthengeren dolgozó embernek. De sajnos az úthengerek nem reagálnak túl gyorsan.
A professzor biciklire pattant, a gép azonban egy halom üveggolyót szórt szét, és a professzor egyenesen belerepült a polgármester karjaiba.
- Kislarácsony, nagykarácsony, ha kisült már melegébe, hadd egyem meg, ide véle! - énekelte a gépezet.
Végigszáguldott az Uppington utcán, körbement a téren, balra fordult a Wright útra, míg eközben a professzor,a barátai és más városi lakosok üldözték.
- Tolvaj, állítsák meg! - kiáltozták az emberek, mert jobb nem jutott eszükbe.
A gép kifogyott az ajándékokból, így megragadott mindent, ami a közelében volt, és becsomagolta. Egy rendőr feltartotta a kezét, hogy megállítsa, mire kapott egy zsalukövet, használt bicikliket reklámozó plakátba csomagolva.
A gépezet átszáguldott a High utcán, és beleütközött egy enyveskezű rablóba, aki éppen az ékszerboltból jött kifele mindenféle értékes csecsebecsével.
- Itt egy szép könny, ott egy bamba - harsogta tovább a karácsonyfa. Ráült a rablóra, szétszakította a zsákot, és csak egy halom rendőr érkezése akadályozta meg abban, hogy órákat és gyöngysorokat kezdjen osztogatni. A rendőrök letartóztatták a rablót, és a gépet is őrizetbe vették volna, ha nem érkezik meg a professzor és nem kapcsolja ki. Próbálta elmagyarázni, mi is történt, de a rendőrök nem nagyon hittek neki.
- Ez bizony rendzavarás - mondta a nagy tokás rendőr őrmester. - Az ilyen viselkedés oda vezethet...
A professzor és az ezredes azonban gyorsan szétkapta a karácsonyfát, rápakolták egy talicskára, és adtak egy ötvenpennyst a férfinak, aki a talicskát tolta, hogy vigye el a gép darabjait a professzor házához. Végül minden jóra fordult. Az ékszerész busásan megjutalmazta a professzort, amiért elkapta a rablót, és így a professzor mindenkinek tudott karácsonyra szép ajándékot venni. Az ajándékokat végül az unalmas, megszokott, de mindenki számára örömteli módon adta át.
Boldog, ööö, izé, karácsonyt - mondta.

Kós Krisztina fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Norman Hunter: Agyas professzor karácsonyfája
  2021-12-09 20:17:23, csütörtök
 
  Norman Hunter: Agyas professzor karácsonyfája

Agyas professzort és jó barátját - Célratarcs ezredest - mindig kalamajkába keverik a professzor fantasztikus találmányai.
Agyas professzor házában sosem volt még karácsonyi ünnepség. A professzor állandóan az új találmányain töprengett, és nem volt ideje a régimódi szokásokkal foglalkozni. Ezúttal azonban eltökélte, hogy mindenképpen megünnepli a karácsonyt, mivel egy ajándékozó találmánnyal rukkolt elő.
- Mindig is úgy gondoltam, Célratarcs - mondta a professzor az ezredesnek -, hogy az, izére, hagyományos karácsonyfára, hogy is mondjam, ráférne némi fejlesztés. - Ezen persze azt értette, hogy érdemes lenne még elpiszmogni vele.
A professzor körbeforgatta az új találmányát, és a gépezet kiálló részével úgy fejbe vágta az ezredest, hogy annak csengeni kezdett a füle.
- A találmányom alapja egy teljesen automatikus karácsonyfa, amelyet felszereltem egy mechanikus ajándékosztóval, egy köszöntőt mondó készülékkel és egy ajándékcsomagoló kiegészítővel, hogy az, izé, megajándékozott megfelelően becsomagolva és karácsonyi üdvözlet kíséretében kapja meg az ajándékát.
Erre meghúzott egy kart, megnyomott egy gombot, és eltekert egy tekerentyűt.
Csimm-bumm, fütty-fütty, és a gépezet a Kiskarácsonyt kezdte játszani.
- Vigyázzon! - kiáltotta a professzor, amikor a gép egy alaposan feldíszített csomagot lőtt az ezredes ölébe.
- Boldog karácsonyt! - harsogta a gép.
- A kiskésit! - szakadt ki az ezredesből.
- Nagyon ügyes - morogta az ezredes. - Hogy működik?
Amint feltette a kérdést, nyomban megbánta. Ilyenkor mindig az következett, hogy a professzor bonyolult magyarázatba fogott, amitől pedig az ő feje zúgni kezdett. Ezúttal azonban elmaradt a magyarázat.
Ehelyett a professzor titokzatos mosollyal csak annyit mondott:
- Várjon csak a karácsonyi ünnepségig, Célratarcs.
A professzor karácsonyi ünnepsége hagyományos módon indult, azt az apróságot leszámítva, hogy novemberben rendezte meg, mivel képtelen volt tovább várni a találmánya bemutatásával. Sorban érkeztek a vendégek, és mindannyian készültek a professzornak ajándékkal.
Röpkekukucs kisasszony egy akasztót hozott, amin öt kis kampó volt, hogy a professzor oda akassza a szemüvegeit. Eredetileg kulcsok számára készült, de mindegy is volt, mert a professzor a kabátját tette rá, és leszakadt az egész.
Célratarcs ezredes egy ágyút mintázó papírnehezékkel nehezítette tovább a dolgokat. Olyan élethű volt a kis ágyú, az ember azt várta, mikor dörren el. De persze azt várhatta.
A polgármester egy utcajelenetet ábrázoló képet adott neki aranyozott zöld bársonykeretben. Annak az utcának a képe volt ez, ahol a polgármester boltja található.
A lelkész a saját imáinak elegáns gyűjteményes kötetét ajándékozta a professzornak. Cirkalmas papi írással még dedikálta is neki mályvaszínű tintával.
Aggie néni kislányának lett volna a dolga a professzornak szánt ajándékuk - egy doboz vajkaramella - átadása. Ő azonban útközben megette a doboz tartalmát, és helyette egy ragadós puszit nyomott a professzor homlokára, ami remekül rögzítette a szemüvegeit. A postás használt bélyegeket hozott ajándékba. Mindegyiknek volt valami hibája, ami állítólag még értékesebbé tette őket.
- Ööö, izé, köszönöm - mondta a professzor -, most pedig jöjjenek beljebb.
Előrement a folyosón, és először véletlenül a konyhába vezette a társaságot. Kis híján nekiment a tűzhelynek, de végül hosszas rendezkedés és még több bocsánatkérés után bejutottak a dolgozószobába, ahol az automatikus mechanikus karácsonyfa állt.
Íme, az ajándékosztó - mondta a professzor, és egy sor különös karra mutatott.
Mindegyiken van egy név. Nincs más dolguk, mint meghúzni azt a kart, amin az önök neve szerepel.
- Bámulatos! - kiáltotta az ezredes.
- Bejelenthetem, hogy az ajándékosztó fa megnyílt? - kérdezte a polgármester és a lelkész egyszerre, majd a választ meg sem várva megköszörülték a torkukat, és kimért, hivatalos hangon bejelentették: - Számomra a megtiszteltetés, hogy az ajándékozást ezennel ünnepélyesen megnyissam!
Hamarosan mindenki karokat húzogatott, a gép kattogott, a szoba megtelt karácsonyi dalokkal és jókívánságokkal, és mindenki izgatottan bontogatta az ajándékát.
A polgármester selyemharisnyát és levendulavizet kapott, amit igazából Röpkekukucs kisasszonynak szánt a professzor, csak összekeverte a neveket a karokon.
Jaj, de figyelmes! - tört ki Röpkekukucs kisasszonyból. A következő pillanatban azonban döbbent ,,na de" felkiáltás követte az első lelkesedést. A kisasszony ugyanis tyúkszem kezelésére szolgáló kenőcsöt, valamint levélszekrényt mintázó dobozba csomagolt dohányt kapott, amit eredetileg a postásnak szánt a professzor.
Aggie néni egy doboz szivart kapott. A lelkész pedig egy pucér porcelánbabát. Célratarcs ezredes ajándéka egy meggyekkel díszített masni volt. A könyvtáros nagy, szögletes kutyakekszet kapott, és azon tűnődött, vajon ez valamilyen új könyv-e.
Attól tartok, valami tévedés történt - mondta a lelkész. - Megengedi, hogy elcseréljem ezt a csodás ajándékot valami hozzám illőbbre?
Visszatette a babát a gépbe, és meghúzta az egyik kart. Ezzel egy időben a polgármester és Aggie néni is visszatuszkolták az ajándékaikat, és elkezdtek olyan gombokat nyomkodni a gépen, amelyeket nem nyomkodásra terveztek.
- Ne, ne, ne! - kiáltotta a professzor.
De már elkésett. Az automatikus karácsonyfa nyilvánvalóan megsértődött, amiért az ajándékait visszaadták. Olyan karácsonyi csengettyűzenét csinált, mintha egy tűzoltóautó szirénázna, koszos zöld füstöt adott ki magából, elkurjantotta magát, hogy ,,Boldog karácsonyt Szent István ünnepén!", és kirobogott a házból.
- Nyomás utána! - kiáltotta az ezredes, aki úgy érezte, tudja, hogy kell egy ilyen helyzetet kezelni.
Az egész társaság a gép után rohant, amelyik éppen a Kiskarácsony, nagykarácsony összekutyult változatát énekelte. Az ezredes kardot rántott,és a karácsonyfának rontott. A fa elkapta a kardot, és díszcsomagolásbanadta vissza.
- Kisült-e már a karácsony - énekelte a gép, és jobbra-balra mindenkinek ajándékokat osztogatott jókívánságok kíséretében. Három kisfiú és egy koldus reszelőt és csavarhúzót kapott, amit a professzor eredetileg saját magának szánt. Egy asszonyság, aki éppen az élelmiszerboltból lépett ki, megkapta a lelkész porcelánbabáját, valamint meghallgathatta az Ó, szép fenyő igen hamis változatát.
- Kerülje meg, és vágja el az útját - kiáltotta a lelkész egy úthengeren dolgozó embernek. De sajnos az úthengerek nem reagálnak túl gyorsan.
A professzor biciklire pattant, a gép azonban egy halom üveggolyót szórt szét, és a professzor egyenesen belerepült a polgármester karjaiba.
- Kislarácsony, nagykarácsony, ha kisült már melegébe, hadd egyem meg, ide véle! - énekelte a gépezet.
Végigszáguldott az Uppington utcán, körbement a téren, balra fordult a Wright útra, míg eközben a professzor,a barátai és más városi lakosok üldözték.
- Tolvaj, állítsák meg! - kiáltozták az emberek, mert jobb nem jutott eszükbe.
A gép kifogyott az ajándékokból, így megragadott mindent, ami a közelében volt, és becsomagolta. Egy rendőr feltartotta a kezét, hogy megállítsa, mire kapott egy zsalukövet, használt bicikliket reklámozó plakátba csomagolva.
A gépezet átszáguldott a High utcán, és beleütközött egy enyveskezű rablóba, aki éppen az ékszerboltból jött kifele mindenféle értékes csecsebecsével.
- Itt egy szép könny, ott egy bamba - harsogta tovább a karácsonyfa. Ráült a rablóra, szétszakította a zsákot, és csak egy halom rendőr érkezése akadályozta meg abban, hogy órákat és gyöngysorokat kezdjen osztogatni. A rendőrök letartóztatták a rablót, és a gépet is őrizetbe vették volna, ha nem érkezik meg a professzor és nem kapcsolja ki. Próbálta elmagyarázni, mi is történt, de a rendőrök nem nagyon hittek neki.
- Ez bizony rendzavarás - mondta a nagy tokás rendőr őrmester. - Az ilyen viselkedés oda vezethet...
A professzor és az ezredes azonban gyorsan szétkapta a karácsonyfát, rápakolták egy talicskára, és adtak egy ötvenpennyst a férfinak, aki a talicskát tolta, hogy vigye el a gép darabjait a professzor házához. Végül minden jóra fordult. Az ékszerész busásan megjutalmazta a professzort, amiért elkapta a rablót, és így a professzor mindenkinek tudott karácsonyra szép ajándékot venni. Az ajándékokat végül az unalmas, megszokott, de mindenki számára örömteli módon adta át.
Boldog, ööö, izé, karácsonyt - mondta.

Kós Krisztina fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Clement Clarke Moore: Szent Miklós látogatása
  2021-12-06 17:02:07, hétfő
 
  Szent Miklós látogatása

Írta: Clement Clarke Moore


,,T WAS éjszaka karácsony előtt, amikor az egész házban
Egy lény sem moccant, még egy egér sem;
A harisnyát óvatosan a kémény mellé akasztották,
Abban a reményben, hogy S T. N ICHOLAS hamarosan ott lesz;
A gyerekek szorosan az ágyukban feküdtek,
Míg a cukorszilváról szóló látomások táncoltak a fejükben;
És anya a kendőjében, és én a sapkámban,
Éppen egy hosszú téli alvásra rendezkedtünk be,
Amikor kint a pázsiton olyan csattanás hallatszott,
Kiugrottam az ágyból, hogy megnézzem, mi a baj.
Elrepültem az ablakhoz, mint egy villanás,
Feltépte a redőnyöket, és feldobta a szárnyat.
A hold az újonnan hullott hó mellén
A déli nap fényét adta az alábbi tárgyaknak,
Mikor, minek kell megjelennie csodálkozó szememnek,
De egy miniatűr szán és nyolc apró rénszarvas,
Egy kis öreg sofőrrel, olyan élénk és gyors,
Egy pillanat alatt tudtam, hogy St. Nickről van szó.
A sasoknál gyorsabban jöttek a pályái,
És fütyült és kiáltott, és nevén szólította őket;
- Most, Dasher! most Táncosnő! most Prancer és Vixen!
Hajrá, Üstökös! tovább, Cupido! tovább, Donder és Blitzen!
A veranda tetejére! a fal tetejére!
Most rohanj el! rohanj el! rohanj el mindenkit!"
Száraz levelekként, mielőtt a vad hurrikán elrepül,
Amikor akadállyal találkoznak, szállj fel az égre;
Tehát felrepültek a kurzusok a ház tetejére,
A játékokkal teli szánnal és Szent Miklóssal is.
És akkor egy szempillantás alatt meghallottam a tetőn
Minden kis pata ágaskodása és mancsozása.
Ahogy rajzoltam a fejemben, és megfordultam,
Le a kéményen Szent Miklós kötözve jött.
Szőrmébe volt öltözve, a fejétől a lábáig,
És az ő ruhája mind be volt szennyezve hamutól és koromtól;
Egy köteg játékot, amit a hátára dobott,
És úgy nézett ki, mint egy árus, aki éppen kinyitja a csomagját.
A szeme - hogy csillogott! a gödröcskéi milyen vidámak!
Az orcája olyan volt, mint a rózsa, az orra, mint a cseresznye!
Pörgős kis szája masniként volt felhúzva
És az állának szakálla fehér volt, mint a hó;
A pipa csonkja, amit szorosan a fogai között tartott,
És a füst, mint egy koszorú, körülvette fejét;
Széles arca és kicsit kerek hasa volt,
Ez remegett, amikor nevetett, mint egy tál kocsonya.
Pufók és gömbölyded volt, egy vidám, vén elf,
És nevettem, amikor megláttam, magam ellenére;
Egy kacsintás a szemével és egy fejcsavarás,
Hamar ráébredtem, hogy nincs mitől félnem;
Nem szólt egy szót sem, hanem egyenesen a munkájához ment,
És megtöltötte az összes harisnyát; majd egy rántással megfordult,
És letette az ujját az orráról,
És bólintott, felemelkedett a kéményen;
A szánjához ugrott, csapatának füttyentett,
És mind elrepültek, mint a bogáncspehely,
De hallottam, amint felkiált, mielőtt elhajtott volna a szem elől, 55
"Boldog karácsonyt mindenkinek és jó éjszakát!"

 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
     1/21 oldal   Bejegyzések száma: 204 
2021.12 2022. Január 2022.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 18 db bejegyzés
Összes: 7044 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 271
  • e Hét: 271
  • e Hónap: 17609
  • e Év: 17609
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2022 TVN.HU Kft.