Regisztráció  Belépés
anyu65.blog.xfree.hu
Félig él, az aki nem mer Kné N. Magdolna
1962.09.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 189 
Közéleti kitűnőség
  2018-04-20 09:56:21, péntek
 
  Közéleti kitűnőség

Évente elmegy tíz-húsz temetésre
s harminc bankettre. Részvétlevelet,
üdvözlősürgönyt diktál gyorsírásba
kisasszonyának vagy a diktafonba.
A gazdasági válság "őt se hagyja
közönyösen". Sopánkodik miatta.
Közben meghízik és fölös kilóit
Marienbadban adja le nyaranként,
oly összegért, melyből megélne könnyen
néhány család egy évig. Reggel angol
tanárjával boxol, hogy friss maradjon.
Ha dolgozik, több ízben is alá-
firkantja a nevét - személyesen - s ilyenkor
nagyon soká fáradtan néz az ablak
fényébe és ködös lesz a szeme.
Viselni kell ezt a tengernyi munkát,
helyén maradni, a köz érdekében,
hiába intik, hogy talán megárt,
mert e nehéz időbe néki sem
szabad pihenni s jelszava: a "munka".
A vérnyomása nagy. Nyugalmat és
mérsékletet rendeltek el a híres,
német professzorok s ezért azóta
nikotinmentes cigarettákat szív
hosszú szipkából, hetvenet naponta.
Olvasgat is. Főképp miniszterek
és bárgyú hadvezérek vallomását,
sosem regényt vagy verseket, csak azt,
ami "komoly" és magvas. Éjszaka
fejhallgatóval megvasalja szörnyű,
dagadt fejét s úgy alszik el az ágyban,
hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.
Beszél magyarul, németül s kicsit
angolul is, de minden nyelveken
csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.
Hétszázezerszer mondta: "van szerencsém",
mikor nem is volt szerencséje. Halvány
emlékezetje bágyadt. Izgatott
napokon azt se tudja, hogy ki volt
az apja-anyja és keresztnevükre
csak néha emlékszik. Helyükbe más van,
pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.
Lelketlen arca földszinű. Megérett
a földre már. Nem értem, mire vártok?
A földbe véle. Temessétek el.
Kosztolányi Dezső:
1930
 
 
0 komment , kategória:  Vers  
Egy kis értelmet a reménynek!
  2018-04-10 10:30:27, kedd
 
  SZABÓ LŐRINC: EGY KIS ÉRTELMET A REMÉNYNEK

Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!

Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomorúságnak.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.

Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, -
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;

de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:

- Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,

a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!
SZABÓ LŐRINC



 
 
0 komment , kategória:  Vers  
A mindegy átka
  2018-04-08 21:53:44, vasárnap
 
  A MINDEGY ÁTKA


Sorakoznak s elfutnak a hetek,
Mintha kórház-szagtól futnának.
Talán nem volt soha ilyen beteg
Az Élet, mely szennyesen bukdos
S nem tud eljutni tiszta kúthoz.

Máskor se volt itt élni jó dolog,
De viharok sűrübben jöttek
És többen voltak zúgó bátorok.
Most már a reménytelen Mindegy
Túlságosan meggyőzött minket.

A Mindegy, mi ma mindent összetör,
A lágy ujjakat összefonja,
Hogy nem szorul össze az ököl.
S hogy itt még valami teremjen,
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.

Igenis: kell a bátor lobbanás
S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
Hogy minden vannál mindig jobb a más.
Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
Csak azért se győzhet a Mindegy.
Ady Endre:
 
 
0 komment , kategória:  Vers  
Szegény anyám...
  2018-02-10 11:11:12, szombat
 
  SZEGÉNY ANYÁM CSAK
EGY DALT ZONGORÁZIK

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik,
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton
És megbicsaklik elefántcsont ujja
A fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti próbálhatja egyre
És szállni vágy mint vérző sas a hegyre.
Mert szállni tudna, szállni és repülni.
De visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kislány korában
S mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta amikor születtem
És megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta.
Hogy össze nem rogy menten aki hallja.
E dalban az ő ifjúsága halt el
S a semmiségbe hervadt vissza, mint ő,
Kopog, kopog a rossz vidéki valcer
És fáj, és mély, mint egy Chopin-keringő.

Kosztolányi Dezső



 
 
0 komment , kategória:  Vers  
A muszáj-Herkules
  2018-01-24 12:28:07, szerda
 
 
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihunyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény, muszáj-Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
Ady Endre



 
 
0 komment , kategória:  Vers  
Az első
  2018-01-23 09:58:29, kedd
 
  Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:

"holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked."
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.

Moretti Gemma
 
 
0 komment , kategória:  Vers  
Egyszer megérted fiam
  2018-01-10 09:32:23, szerda
 
 
Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.

Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
feszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.

Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona..

KunMagdolna
 
 
0 komment , kategória:  Vers  
A rabszolga
  2018-01-03 15:40:48, szerda
 
 

Túrtam és átkoztam a Földet
s egy Óriás lépett elém.
- Ki vagy? - mint vas, kongott a hangja. -
- Rabszolga, - válaszoltam én.

- Kinek a szolgája? - A Földé! -
mondtam vad gyűlölettel. Ő
erre fölvett a tenyerébe
és: - Ne félj, - súgta, - a jövő

majd megszabadít zsarnokodtól,
csak őrizd jól a titkomat:
népem, a Vas-Nép, lázadásra
készülődik a föld alatt! -

Ezt mondta a Vas-Óriás és
eltűnt... Én kínlódtam tovább,
túrtam a földet s átkozódtam
száz hosszú, hosszú éven át,

s reménykedve s csalódva néztem,
a lélektelen, lomha, vak
hadak hogy hevernek a földön,
kéz, láb s agy nélkül, a vasak,

láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,
erősek, engedelmesek,
ekének, ásónak, kapának
mind ideadják testüket,

de láttam azt is, hogy maguktól
nem tudnak megmoccanni se,
láttam, e halott nép az élő
Földet nem győzi soha le.

Hívtam hát ujra a Vezért, az
Óriást, s elmondtam neki,
hogy mi kell még és hogy lehetne
a vén Földdel megküzdeni.

Az Óriás szemembe nézett
és, lassan, szólt: - Ha igazán
gyűlölöd, - (bólintottam), - akkor
mégis mi győzünk! - Azután

elmondta, hogy mi lesz a dolgom...
Elmondta... S én, a lázadó,
boldogan követtem parancsát
és tettem, ami neki jó:

cipeltem az égő pokolból,
föl, föl, cipeltem fekete
népét, tűzben nemesitettem,
szikrát lobbantottam bele,

fegyvert gyártottam és bilincset,
emeltem neki várakat,
megtanítottam szállni, úszni
a föld felett s a víz alatt,

szörnyű csodákra tanitottam
és szörnyű hatalomra őt, -
még száz év, és rettenve hátrált
a Föld az új isten előtt.

S ekkor, csak ekkor vettem észre,
csak ekkor vettem észre, hogy
mialatt a régit levertem,
a Vas új igába fogott:

én vagyok az ő keze, lába,
velem nyúl a világon át,
velem rakatja emeletekké,
gépgyártó gépekké magát,

s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,
már csak egy műszere neki,
már beszél: azt mondja: az embert
magának ő gondolta ki,

ő az élet, munkába már ő
szervez, kereskedik, kifoszt,
ő akar s az én szerepem csak
az, amit érdeke kioszt:

az anyag él és háborúkat
indít föld alatt, föld felett, -
a bilincs rámcsap és maguktól
dolgoznak a gépfegyverek.

Félve, s lázongva, megidéztem
harmadszor is az Óriást.
Megjött. Féllába Moszkva földjén,
a másik meg Newyorkon állt.

Most volt csak óriás! Kezébe
vett újra és szólt: - No, mi kell? -
- Becsaptál! - és elpanaszoltam,
hogy népe hogy bánt velem el.

Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
- Akié a gép, azé az ember! -
dühöngtem és ő kacagott.

Arcába vágtam: - Azt hiszed, hogy
most a te rabszolgád leszek?
- Te mondád! - felelt ő nyugodtan
és elfújt, mint egy porszemet."
Zseniális, ugye?

Szabó Lőrinc: A rabszolga

Túrtam és átkoztam a Földet
s egy Óriás lépett elém.
- Ki vagy? - mint vas, kongott a hangja. -
- Rabszolga, - válaszoltam én.

- Kinek a szolgája? - A Földé! -
mondtam vad gyűlölettel. Ő
erre fölvett a tenyerébe
és: - Ne félj, - súgta, - a jövő

majd megszabadít zsarnokodtól,
csak őrizd jól a titkomat:
népem, a Vas-Nép, lázadásra
készülődik a föld alatt! -

Ezt mondta a Vas-Óriás és
eltűnt... Én kínlódtam tovább,
túrtam a földet s átkozódtam
száz hosszú, hosszú éven át,

s reménykedve s csalódva néztem,
a lélektelen, lomha, vak
hadak hogy hevernek a földön,
kéz, láb s agy nélkül, a vasak,

láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,
erősek, engedelmesek,
ekének, ásónak, kapának
mind ideadják testüket,

de láttam azt is, hogy maguktól
nem tudnak megmoccanni se,
láttam, e halott nép az élő
Földet nem győzi soha le.

Hívtam hát ujra a Vezért, az
Óriást, s elmondtam neki,
hogy mi kell még és hogy lehetne
a vén Földdel megküzdeni.

Az Óriás szemembe nézett
és, lassan, szólt: - Ha igazán
gyűlölöd, - (bólintottam), - akkor
mégis mi győzünk! - Azután

elmondta, hogy mi lesz a dolgom...
Elmondta... S én, a lázadó,
boldogan követtem parancsát
és tettem, ami neki jó:

cipeltem az égő pokolból,
föl, föl, cipeltem fekete
népét, tűzben nemesitettem,
szikrát lobbantottam bele,

fegyvert gyártottam és bilincset,
emeltem neki várakat,
megtanítottam szállni, úszni
a föld felett s a víz alatt,

szörnyű csodákra tanitottam
és szörnyű hatalomra őt, -
még száz év, és rettenve hátrált
a Föld az új isten előtt.

S ekkor, csak ekkor vettem észre,
csak ekkor vettem észre, hogy
mialatt a régit levertem,
a Vas új igába fogott:

én vagyok az ő keze, lába,
velem nyúl a világon át,
velem rakatja emeletekké,
gépgyártó gépekké magát,

s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,
már csak egy műszere neki,
már beszél: azt mondja: az embert
magának ő gondolta ki,

ő az élet, munkába már ő
szervez, kereskedik, kifoszt,
ő akar s az én szerepem csak
az, amit érdeke kioszt:

az anyag él és háborúkat
indít föld alatt, föld felett, -
a bilincs rámcsap és maguktól
dolgoznak a gépfegyverek.

Félve, s lázongva, megidéztem
harmadszor is az Óriást.
Megjött. Féllába Moszkva földjén,
a másik meg Newyorkon állt.

Most volt csak óriás! Kezébe
vett újra és szólt: - No, mi kell? -
- Becsaptál! - és elpanaszoltam,
hogy népe hogy bánt velem el.

Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
- Akié a gép, azé az ember! -
dühöngtem és ő kacagott.

Arcába vágtam: - Azt hiszed, hogy
most a te rabszolgád leszek?
- Te mondád! - felelt ő nyugodtan
és elfújt, mint egy porszemet.

Szabó Lőrinc: A rabszolga
 
 
0 komment , kategória:  Vers  
újesztendei szép kívánság
  2017-12-31 21:19:57, vasárnap
 
 



Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kívánunk, és óhajtunk
Újnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szívetek, mint a gyertya
Oly vidámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el.
Vörösmarty Mihály
 
 
0 komment , kategória:  Vers  
A hídon
  2017-11-19 21:56:44, vasárnap
 
  Húsz éves voltam és egy éjjel
tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
alant zokogtak a habok,
s egy téveteg hajó a vízben
hintázva ballagott.

És én megálltam álmodozva
a lüktető mélység felett,
fejem a hídkarfára nyomtam,
szájam sírástól reszketett.
Szellő bujálkodott a habbal,
beszélt a víz susogva, halkan,
titokzatos, bús volt az éj,
s a selymes és szagos víz árja
hullámos, tiszta, mély.

Ma is emlékezem az éjre,
üres vágyódással tele,
egy céltalan nap tompa éjén
bámultam a vizekre le.
Jöttek hajók zord lángtaréjjal,
hullám feszült fel, mint setét fal,
eltűnt a hab, el a hajó,
sóhaj vonaglott a setétben:
a perc oly illanó.

S miért, miért nem? sírni kezdtem,
agyamba nyílalt, hogyha majd
egyszer letörve, elfakulva,
az aggkor nyugalomra hajt,
gondolok-e a titkos éjre,
s elém tűnik-e majd igézve
e híd, e hab, e tűz-virág,
s az éj, amelyre a sugár szőtt
vörös lángpántlikát?

S hogy érzem akkor ezt az éjet?
megrogyva, búsan, társtalan?
S mint látom a híd-bolton álló
húszéves ifjút, én magam?
Sirok, avagy csak ámulok tán
a könnyű perc hamar lefolytán?
Vagy tördelem eres kezem,
s a habzenére, lángözönre
nem is emlékezem?

Ki tudja... Mostan is gyakorta
úgy rémlik, mint egy költemény
az én sírásos, nyári éjem,
az én könnyes álom-regém.
Olyan, mint egy ezüstös álom,
mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
Én voltam-e?...
#KosztolányiDezső:
 
 
0 komment , kategória:  Vers  
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 189 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 35 db bejegyzés
e év: 173 db bejegyzés
Összes: 6631 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 703
  • e Hét: 6602
  • e Hónap: 22238
  • e Év: 119751
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.