Regisztráció  Belépés
anyu65.blog.xfree.hu
Félig él, az aki nem mer Kné N. Magdolna
1962.09.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
Éli és a faember
  2016-10-01 09:28:09, szombat
 
  A wimexek kicsi faemberek voltak. Mindegyik faembert egy Éli nevű fafaragó készítette, akinek műhelye a falu feletti domb tetején állt. Mindegyik wimex más és más volt. Némelyiknek hosszú orra volt, a másiknak nagy szeme, néhányan közülük magasak voltak, mások pedig alacsonyak. De mindnyájukat ugyanaz a fafaragó készítette, és mindannyian ugyanabban a faluban éltek.
A wimexek minden nap reggeltől estig ugyanazt csinálták: matricákat ragasztottak egymásra. Mindegyiküknek volt egy doboza, az egyikben arany csillagok voltak, a másikban pedig szürke pontocskák. A wimexek faluszerte mást sem csináltak, csak naphosszat ezeket a csillagokat és pontokat ragasztgatták egymásra. A szépek, akiknek a fája sima volt, a testük jó, mindig csillagokat kaptak. De ha valakinek a fája durva volt, vagy a festék leperget róla, szürke pontokat kapott a többi wimextől. Az okosak is csillagot kaptak, meg azok is, akik nagy botokat tudtak a fejük fölé emelni, vagy át tudtak ugrani magas dobozokat. Voltak olyanok is, akik nagy szavakat tudtak mondani, vagy éppen szépen tudtak énekelni; a wimexek ezeknek is csillagokat adtak, amelyek némelyik wimexet teljesen beborították. Amikor csillagot kaptak, a wimexeket olyan jó érzés töltötte el, hogy gyorsan csináltak megint valamit, hogy újfent kapjanak egy csillagot.
Mások ellenben csak keveset tudtak felmutatni, s így szürke pontokat kaptak. Pancsenelló is ilyen volt. Bár ő is megpróbált magasra ugrani, mint a többiek, de mindig elesett. Amikor elesett, a többiek köréje gyűltek, és szürke pontokat adtak neki. Néha, egy-egy ilyen szerencsétlen esés során Pancsenellónak megsérült a fája, -ekkor a többiektől újabb pontokat kapott. Ilyenkor próbálta megmagyarázni, hogy miért is esett el, de mentegetőzése esetlenül sült el és végül újabb szürke pontokat adtak neki. Egy idő után Pancsenellónak olyan sok szürke pontja lett, hogy az utcára sem akart kimenni. Attól félt, hogy valamit rosszul fog csinálni - mondjuk otthon felejti a kalapját, vagy belelép egy tócsába - és akkor a wimexek megint egy újabb ponttal válaszolnak.
,,Megérdemli a sok szürke pontot" - helyeselték a faemberek. ,,Nem jó faember".
Egy idő után Pancsenelló hitt nekik. ,,Nem vagyok jó wimex" - mondogatta. Ha néha mégis elment hazulról, olyan wimexek társaságát kereste, akiknek szintén sok szürke pontja volt. Közöttük jobban érezte magát. Egy napon találkozott egy olyan wimex-szel, akihez foghatót azelőtt soha nem látott. Nem voltak rajta se szürke pontok, se pedig csillagok. Csak egyszerűen fa volt. Krisztinának hívták. Na nem mintha a wimexek nem próbáltak volna meg rá is matricákat ragasztani, de a matricák egyszerűen nem ragadtak rá. Néhányan csodálták Krisztinát, mivel nem voltak rajta ilyen pontocskák, s rohantak hozzá, hogy csillagokat aggassanak rá. De azok leestek róla. Mások lenézték, mivel nem voltak rajta csillagok, és szürke pontot raktak rá, ám azok is leperegtek
,,Ilyen szeretnék lenni" - gondolta Pancsenelló. ,,Nincs szükségem senkinek a bélyegére." Megkérdezte tehát a matrica nélküli wimexet, hogy neki hogy sikerült ezt megcsinálni.
- Könnyen -felette Krisztina. Minden nap elmegyek, és meglátogatom Élit.
- Élit?
- Igen, Élit, a fafaragót. Ott vagyok vele a műhelyben.
- Miért?
- Hát miért nem jössz és nézed meg te magad? Menj fel a hegyre, ő ott van.- s ezzel a matrica nélküli wimex megfordult és továbbugrabugrált.
- De biztos nem is akar majd velem találkozni! -kiabálta Pancsenelló, de Krisztina nem hallotta meg.
Pancsenelló hát hazament. Leült az ablaknál, és nézte a faembereket, amint buzgón sürögtek-forogtak és adogatták egymásra a csillagokat és pontokat
- Ez így nem jó. -motyogta magában és elhatározta, hogy meglátogatja Élit. Felment a szűk ösvényen a hegytetőre, és belépett a műhelybe. Fa szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, mikor meglátta a hatalmas méreteket. A szék akkora volt, mint ő maga. Lábujjhegyre kellet állnia, hogy ráláthasson a munkaasztalra. A kalapács olyan hosszú volt, mint a karja. Pancsenelló nagyot nyelt. ,,Itt aztán nem maradok" -gondolta, és megfordult hogy elmenjen. Ekkor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja.
- Pancsenelló! A hang mély volt, és erős. Pancsenelló megállt.
- Pancsenelló! Milyen jó, hogy látlak! Gyere, hadd nézzelek meg!
- Te tudod a nevem? -kérdezte a kis wimex.
- Hát persze. Én készítettelek. Éli lehajolt, felvette, és egy padra tette.
- Hmmm... -mondta a készítő elgondolkodva. Úgy látszik, rossz jegyeket kaptál.
- Én nem akartam, Éli, igazán mindent megpróbáltam...
- Ó, előttem nem kell védekezned, gyermekem. Engem nem érdekel, hogy a többi wimex mit gondol.
- Nem?
- Nem. És téged se kéne, hogy érdekeljen. Kik ők, hogy csillagokat meg szürke pontokat osztogatnak? Ők is wimexek, ugyanúgy, mint te! Az, hogy ők mit gondolnak az nem számít, Pancsenelló. Csak az számít, hogy én mit gondolok. És én úgy gondolom, hogy te nagyon értékes vagy
Pancsenelló nevetett. Én? Értékes? De hát én nem is tudok gyorsan menni, nem tudok ugrálni, jön le rólam a festék... Miért vagyok fontos neked?
- Azért, mert az enyém vagy. Ezért vagy nekem fontos.
Pancsenellóra még soha senki nem nézett így. Legkevésbé nem az alkotója. Azt sem tudta, mit mondjon.
- Minden nap vártam, hogy elgyere. -magyarázta Éli.
- Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak bélyegek.
- Tudom, ő már beszélt nekem rólad.
- Miért nem ragadnak rá a matricák?
- Azért mert eldöntötte, hogy az, amit én gondolok őróla sokkal fontosabb neki, mint amit az emberek gondolnak. A matricák csak akkor ragadnak, ha hagyod őket.
- Micsoda?
- A matricák csak akkor ragadnak, ha azok fontosak neked. Minél inkább bízol szeretetemben, annál kevésbé lesznek fontosak a matricák.
- Nem vagyok benne biztos, hogy értem-e, amit mondasz.
- Majd megérted, de ez időbe fog telni. Sok matricád van. Most csak annyi a teendőd, hogy gyere el hozzám, minden nap. És hadd emlékeztesselek arra, hogy én törődöm veled.
Éli leemelte Pancsenellót a padról, és letette a földre.
- Ne felejtsd el - szólt utána Éli, miközben a wimex kilépett a házból - te értékes vagy, mert én alkottalak téged. És én nem tévedek.
Pancsenelló nem állt meg, de a szívében ezt gondolta: Azt hiszem, ezt komolyan mondja. És amikor ez megfogalmazódott benne, egy szürke pont lehullott a földre.
 
 
0 komment , kategória:  Mese  
Mese a sárkányról
  2016-03-16 16:23:28, szerda
 
  She főúr annyira kedvelte a sárkányokat, hogy telefestette-faragtatta a házát sárkányokkal. Amikor az égben lakozó igazi sárkány ezt megtudta, leszállt a földre, odafeküdt She háza elé, fejét a kapu küszöbére, farkát az ablakpárkányra helyezte. A főúr megpillantotta az igazi sárkányt, és eszét vesztve menekült ki a házából. Ebből látszik, hogy She nem szerette a sárkányokat. A sárkányok hasonmását szerette, de az igazi sárkánytól irtózott.
/ Kínai tanmese- Shen zi /



 
 
0 komment , kategória:  Mese  
tanmese
  2016-02-01 09:00:22, hétfő
 
  Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével.
Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. “Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő" - gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne.
Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. “Milyen hatalmas ez a hivatalnok" - gondolta. “Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék! “Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték és a nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. “Milyen hatalmas a nap" - gondolta. “Bárcsak nap lehetnék!" Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat vesztett az erejéből. “Milyen hatalmas ez a viharfelhő" - gondolta. “Bárcsak viharfelhő lehetnék!"
Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. “Milyen hatalmas a szél!" - gondolta.
“Bárcsak szél lehetnék!" Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az. “Milyen hatalmas ez a szikla" - gondolta. “Bárcsak szikla lehetnék!" Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogyan ott állt egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát.
“Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? - kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Kép:Split Apple Rock, Új-Zéland


 
 
0 komment , kategória:  Mese  
: Mese a jóról és a rosszról
  2016-01-30 22:06:15, szombat
 
  Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát?
Máskor se látták.
Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.
De mit lehet tenni a jósággal?
Visszaélni vele.
Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni.
Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?
Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.
Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó.
Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.
És így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik miatta rosszak?
Egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák,
a jel és a glória, amelyet most senki se lát.
SomlyóGyörgy : Mese a jóról és a rosszról
 
 
0 komment , kategória:  Mese  
Pánov bácsi Karácsonya
  2015-12-25 09:21:07, péntek
 
  Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester. Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.

Azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.

Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.

Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket.

Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.

,,Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.

,,Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.

Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, odasétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.

Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.

A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.

,,Lám, lám" - dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. ,,Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."



Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.

Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak.

,,Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!" Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bujkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával átkötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.

,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.

Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére.

Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző árnyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében.

Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: ,,Pánov bácsi!" Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?" Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.

,,Pánov bácsi" - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!"

Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony.

,,Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt."

Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!".

Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.

Lassan megjelentek az első nap-sugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macska-köves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.

Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" - gondolta jókedvűen Pánov bácsi.

Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.

Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.

Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek.

Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utcaseprő elhaladt a ház előtt. Ám az öreg utcaseprő még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.

Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:

,,Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.

,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg."

Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. ,,Köszönöm" - mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves."

Pánov bácsi megkeverte a tűzhelyen levő edényben a kávét.

,, Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre karácsony van."

Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam."

Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.

Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.

,,Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok."

Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?" - kérdezte.

,,Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?"

,,Nos, Őt várom ma" - mondta Pánov bácsi.

Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába.

Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet.

,,Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg." Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávéscsészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.

Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.

A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.

Megjelentek az első járókelők.

Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására.

Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.

,,Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!" - mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.

Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.

Már-már elhaladt a cipészműhely elott, amikor Pánov bácsi megszólította:

,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!" Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt.

,,Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.

Pánov bácsi azonban csak vállat vont. ,,Semmiség" - felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?" ,,A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott."

Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. ,,Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?"

Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.

,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édesanyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében.

,,Ni csak!" - kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!"

,,Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.

És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat.

Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta.

Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki.

,,Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden.

A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?" - kérdezte örömtol reszkető hangon. Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.

,,Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony.

,,Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.

A fiatalasszony bólintott.

,,Őt várom" - mondta Pánov bácsi. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."

És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.

A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: ,,Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez."

És ezzel ő is folytatta útját.

Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.

Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.

Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.

Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott.

De Jézus csak nem érkezett meg.

Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.

Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát.

Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.

,,Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan. ,,Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!"

Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét.

Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő ember-áradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében.

Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött.

S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?"

,,Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!"

Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.

,,Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."

És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára.

Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.

,,Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. ,,Szóval mégis itt volt."

Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.

Lev Tolsztoj
 
 
0 komment , kategória:  Mese  
A varázslatos fa
  2015-11-08 22:09:07, vasárnap
 
  Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén. Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta. Ekkor még nem tudta, milyen fát választott. Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér...

A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében. Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.

Hirdetés


Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.

,,Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim!" - gondolta meglepetten.

Most már hangosan mondta ki:

,,Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!"

Az előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr. Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel szerencséjét megoszthatja.

Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz:

"Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!"

Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta, minden eltűnt.

,,Tudtam" - mondta, és megrázta a fejét.

Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén.

A tanulság:
A sikertelenség legnagyobb oka a hitetlenség. Az emberek 90%-a minden lehetőségben a problémát látja. A maradék 10% minden problémában a lehetőséget keresi. A kérdés: Te melyik csoportba tartozol?



 
 
0 komment , kategória:  Mese  
A gazdag férfi és a kisfiú
  2015-11-06 22:56:37, péntek
 
  A gazdag férfi és a kisfiú
A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este.
Amikor azt kérdezték, miért? Cinikus nevetéssel válaszolt: A nővel csak baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga:csupaszon jön, amikor meg megy, viszi a házat. A gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak...és ne mondd, hogy olyan aranyosak! Ez csak az ostobák közhelye! Az arcukra már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük...
Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott.
Káromkodva szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott, elégedettsége visszatért ,mert örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát képes megoldani...
Ekkor vette észre a gyereket.
A kisfiú - aki még öt nyarat sem élt meg - egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem...... ...... .......Csak nézett.
A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már - mi több, még csak el se fordult.
A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba...!
S akkor megszédült...
Erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem volt benne semmi.
A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette szívét. Azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából. Egész nap ez a pillanat járt a fejében.
Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt. Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást,csak egy halott szempárt...
Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak lélekben vállat vont, és nem színészkedett tovább önmaga előtt...... ...... ...... ........ Igenis látni akarta...
A kisfiú pontosan ott állt...... ...... ...... ...... ...... ....... A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet.
Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra-és elhajtott.
A felkelő nap újra a vasrács mellett érte. Még most se tudott megszólalni, de egy doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni. Másnap egy fürt szőlőt hozott, harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig...
Amikor a férfi húsz esztendővel később haldoklott, halálos ágya mellett egyedül a fiú állt.
Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle, de kivételes intelligenciájának hála, az élet dzsungelében is megállta a helyét. Együtt töltött éveik alatt igaz barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a legtöbb vér szerinti család.
A fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogy fogta a férfi ráncos kezét.
Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, de a halállal szemben tehetetlen volt. Nem tudta megmenteni. Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt.
- Ne gyötörd magad. A halál elől nincs menekvés, de most, a kapuban már látom, hogy ez nem elmúlás, hanem születés. Egy új kaland kezdete.
S tudod, azért szállhatok most fel az égbe, mert a VALÓDI haláltól te, - akkor ott, a kerítésnél - mentettél meg.
 
 
0 komment , kategória:  Mese  
A király és a takarítófiú története
  2015-06-26 12:55:06, péntek
 
  Link





 
 
0 komment , kategória:  Mese  
Mese az óriásról
  2014-09-02 16:38:16, kedd
 
  Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje, pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.

Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.

- Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen? - kérdezte tőle az óriás.

- A sas elragadta egyetlen fiókámat! - zokogta a kismadár - Ki segít most, ki ad nekem erőt, hogy elviseljem ezt a csapást?
-
Az óriás elkomorodott. Felállt, az inge alá nyúlt. Amikor előhúzta a kezét, a tenyerében egy hatalmas, vörösen izzó szív lüktetett.

- Az én erőm a szívemben lakozik. - mondta - Most megosztom veled ezt az erőt. Azzal a kismadár felé nyújtotta a szívet. Az hozzásimult, érezte, ahogy valami melegség járja át a testét. Felröppent az óriás vállára.

- Köszönöm neked! A te erőd most már az enyém is! - csivitelte hálásan, azzal elrepült az erdő irányába. Félútról még egyszer visszanézett az óriásra. " Milyen furcsa! " - gondolta - " Valahogy nagyobbnak tűnt az előbb. "

Az óriásnak ettől a naptól fogva rengeteg tennivalója akadt: az erdő összes állata hozzá jött el bánatával, hogy erőt merítsenek tőle a reménytelenségben. És ő adott mindenkinek. Közben elmúlt a tavasz, majd a nyár. Őszre az óriás már épp csak elérte a legcsenevészebb fa legalsó ágát, de továbbra is odanyújtotta szívét minden rászorulónak. És eljött a tél ... Az óriás - aki most már akkora volt csak, mint egy nagyobbacska fűszál - az erdei úton sétált. Meg-megállt, néha szaggatott köhögés rázta meg a testét.

" A végéhez közeledik az esztendő. Nemsokára újra eljön a tavasz, majd a nyár. De nekem nem lesz már több tavasz. " Idáig jutott gondolataiban, amikor egy csendesen pityergő kisleányt pillantott meg az út szélén.

- Miért sírsz, kisleány? - szólította meg.

" Nini, egy manócska! "- csodálkozott a kisleány és abbahagyta a pityergést.

- Segíts rajtam! Mindenki csak engem bánt! Elfogyott az erőm!

Az óriás elmosolyodott. Kinyújtotta tenyerét, amelyben ott feküdt egykor oly hatalmas szíve összeaszva, megfakulva. Már alig dobogott, csak néha futott át rajta egy-egy gyenge remegés.

- Hunyd be a szemed, és érintsd meg! - mondta a kislánynak. Az lehajolt az óriáshoz. Becsukta a szemét, és megérintette a szívet. Az összerándult, majd felizzott. A kislány érezte, ahogy az ismeretlen erő átáramlik a testébe.
- Köszönöm, manócska! - suttogta halkan, és kinyitotta a szemét. De az óriás addigra már eltűnt. Csak egy maréknyi szív alakú hamukupac maradt a helyén, amit a szél felkapott és szétszórt .
 
 
0 komment , kategória:  Mese  
Muzsikus mese
  2014-05-11 01:05:20, vasárnap
 
  Az öreg kertész nagy csöndben egyedül éldegélt a virágaival. Az embereket nem tűrhette. De valakit mégis. Volt a kis házikóban egy kis szoba amit kiadott hónapszámba. Most félév óta lakott benne valaki, halvány, karcsú muzsikusfiú. Igen, csakhogy ez egészen más volt.
-Ez is virág. Igaz hogy jár és mozog, de csak úgy félálomban, mint mind a hosszúszárú virág a kertben ha gyönge szélben hajladozik.
És egyszer megkérdezte:
-Maga se szereti már az embereket?
A fiú akkor nagyon elpirult.
-De nagyon szeretem.
-Hát mért nem megy soha a városba..az emberek közé? Maga se szeret már élni?
-Nagyon szeretek. De van egy nagy fal. A mögött van az élet. Van valahol egy kapuja,azt kellene megtalálni, hogy bejuthassak. Odalent a városban az emberek, az nem az. Akkor inkább itt várok a virágok között. Az élet egy nagy éneklő kert. Majd egyszer megtalálom a kapuját.
Az öreg csendben nézte csodavirágját: milyen biztosan beszél. Mintha nem itt, az agyvelejében születnének gondolatai, hanem lent a föld közepében, ahova a gyökere nyúlik, és magyarázatlanul, készen, változhatatlanul szállnának fel beléje.
(Balázs Béla: Muzsikus mese)



 
 
0 komment , kategória:  Mese  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 224 db bejegyzés
Összes: 6310 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 548
  • e Hét: 5116
  • e Hónap: 17462
  • e Év: 207900
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.