Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 91 
Kányádi Sándor: Öregek
  2017-11-03 08:23:22, péntek
 
  Kányádi Sándor:

Öregek


ülnek a kopárló fák alatt
mint valami színdarabban
vagy festményen
térdeik között egy-egy pálca
(sose lesz többé bot belőlük
legfönnebb egy ronda kutya
vagy komisz kölyök felé
suhannak már amitől
a kutya még dühösebb
a kölyök még komiszabb lesz
szamárfület mutatva s röhögve
hajlik el - apróka kopogások
pörölnek fogatlan motyogással
aztán újra a padok valamelyikére
nyugszik a trottyos nadrág s a
térdek közé a bot mintha ki se
mozdultak volna a képből)
mintha örökkön-örökké

nagy messze fönn a kopárló fák fölött
sugárhajtású gép íveli át a
visszhangos eget s mire a fejek
lassan a hang irányába törnének
már csak a hosszú csóva mutatja
merre tűnt

más járat indul most a félig csukott
pillák alól fénynél sebesebben oda
ahol egy lustán szénát szálalgató
szürke szamár volt az ősz
és a favágó gép s a kés-alá-hízott
süldők visításával kélt a szelíd
mészárosképű hajnal

1972.
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben
  2017-11-02 08:36:47, csütörtök
 
  Kányádi Sándor:

Halottak napja Bécsben


Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány

kutyatej páfrány
tör át a járdán

kit érdekel hogy erre jártál

Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek

Mondják hogy ítéletidő tombolt
összeért a temető s a mennybolt
vízszintben állt ösvénnyel az árok
egymást se látták a gyászhuszárok
toccsantak térdig tövig derékig
senki se látta mégis beszélik
és a sírok is mint a leláncolt bárkák
táncoló farukat föl-le-föl dobálták
volt minden egérlyuk gurgulázó korsó
s hogy elúszott volna akkor a koporsó

dunából tengerbe
ki az óceánra
dunából tengerbe
ki az óceánra

úszik a koporsó
zene a vitorla
úszik a koporsó
zene a vitorla

Menjen innen kis vörös gömböc
rúgott felé a fitos kis kóristalány
és wolfgang amadeus mozart
a megszégyenítéstől még vörösebben
kioldalgott az öltözőből
a gnádige frau nem győzte várni
a kocsi nemsokára visszajön
hajolt földig a cseh portás
és wolfgang amadeus mozart
kilépett az utcára
föltekintett a csillagokra
a csillagok épp akkor kezdtek
fürödni a fölérkezett muzsikában
és wolfgang amadeus mozart
megtörülgette homlokát
és nekivágott gyalog

dunából tengerbe
ki az óceánra
úszik a koporsó
zene a vitorla

Mit szólhat isten amikor
heréltek zengik az ő dicsőségét
csupa semleges hang neutrum
neutrum neutru-u-um

Mondják sőt írja az histoire de la musique
encyclopédie de la pléiade egyébként
kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt
lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki
franciául nem értené szívesen magyarra né-
metre vagy románra fordítja azt a részt
hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása
szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines
civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos
törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának
egyedül mozart zenéje hallatán kezdték
hegyezni a fülük

Fehér templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem

fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem

fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem

fekete templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem
azt is megadhatja
az a nagy úristen

Gágogó ludakkal
hápogó récékkel
tetves csirkékkel
varas malaccal egy-
közös tenyérnyi udvarról
alkoholmámorban fogant
koszos kis kölykök
serege bámul
a hangnál sebesebben
tovaívelő gépek egére

szállj le világ
állj meg világ
sohase érünk utol

Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Dies irae dies illa
szórhat szikrát a favilla
festve divat a szempilla

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

az a nap ha mégis eljő
lobbot vet égnek a felhő
lábon lángol minden erdő

tüzet immár sokat láttunk
égő várost is csodáltunk
poklok poklára is szálltunk

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

csak a bíró késett eddig
bűn bűn alól új bűnt vedlik
s nem tudhatjuk vajon meddig

tartatunk ítélet nélkül
s mint bűnhődtünk azt is végül
nem róják-e vissza vétkül

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

lám a kétség belénk dobban
hihetünk-e vajon abban
mi sem marad megtorlatlan

Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán
nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának
négy szép gyermeke maradt a romok alatt
kettő négy hat nyolc
éves korukban ölték meg őket
mondja el minden esztendőben a feleségem
amikor már idáig ér a naptár-igazítással
ez az ő békeverse

poklot miattuk ki reszket
aki győzött aki vesztett?

bűn a vég és bűn a kezdet

Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz

még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél

Én királyom nagy királyom
ki születtél kolazsváron
gyertyámat most érted gyújtom
szál virágom néked nyújtom

mennyben s pokolban szószóló
légy érettünk közbenjáró

Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent

hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett

s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre

Küküllő-angara
maros-mississippi
küküllő-angara
maros-mississippi

hazamegyek haza
már maga se hiszi
hazamegyek haza
már maga se hiszi

szóródik folyton porlódik
él pedig folyton porlódik
szabófalvától san franciscóig
szabófalvától san franciscóig

Uram ki vagy s ki mégse vagy
magunkra azért mégse hagyj
ajtódon félve kaparász

kis szárnyával e kis fohász
gyermeki hangon gügyöget
dicsértessék a te neved

Aj miféle népek volnánk
szégyentől mért ég az orcánk
mivel vétettünk mi többet
mint akár a legkülönbek

vén zsidók ószövetségi
nyelvével kéne most élni
de hallgatunk senki sem mer
feleselni az istennel

verjed bartók verd a dobot
frakkod szárnya tüzet fogott
ég a kunyhó ropog a nád
tüzet fogott ég a világ

Harmincnyolc éves voltam amikor
krisztina a majdnemhogy meztelen
szép stájer lány egy pohár whiskyre
hívott engem a singerstrasse sarkán
szegény vagyok szívecském s idegen
macht nichts mondta halottak napja van
megittunk aztán kétszer két felet
az zsuzsanna az szép német leány
bécsben lakik tiefengrab utcáján
was für ein gedicht
vier jahrhunderte alt
piros rózsa tündöklik orcáján
szép kaláris tetszik az ajakán
kit sok vitéz kíván

szép voltát csudálván
de csak heában szeretik sokan
lennék ma néked ingyen a zsuzsannád
de gyász a gyász halottak napja van
többet szólnom dolgunkról nem szükség
csókot adott kedvesen cuppanósat
s intett elég ha két schillinget
hagyok a ruhatárnál

Hallgattam hát oszlopnak vetett háttal
az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Volt egy kevéske földünk-kertünk
isten előtt se térdepeltünk
üggyel-bajjal de megvalánk
panaszra nem nyílott a szánk
fohászra is inkább szokásból
s hogy őrizne meg a kaszástól

Rólam is majd emlékezzél
megvizült hátamon az ing
mint a bujdosó kossuth lajosén
mikor a törökhöz folyamodott
megvizült hátamon az ing
olyan egy beszédet vágtam ki én is
rossz lábom a kapunyílásba vetve
nehogy becsaphassa az orrom előtt
mert akkor oda az egész virrasztás
égen volt még a
hajnalcsillag amikor
odaültem a kapujába
nehogy elszalasszam ma is
megvizült hátamon az ing
akár a szegény kossuth lajosén
fél kezem a kapukilincsen a másikkal
botomat szorongattam mint a torkomat
a visszanyelt szavak
finomnak kellett lennem
különben nem érek célt
s ott rothad a kicsi rossz szénám
akárcsak a tavaly a kicsi rossz
szénám amit a tagútban kaszáltam
a tagútban s harmadában amit régebben
nagyidő elleni harangozás fejében
a minden háztól kijáró kupa
búza mellé ingyen jussolt a
falutól a harangozó
megvizült hátamon az ing
amíg kértem a mérnök urat
adna egy fogatot
arat a nép
mindenki a mezőn
áll az iga
ingyen eszik a ló
közérdek is hogy az a kicsi rossz
széna födél alá kerüljön
a harmada csak az enyém
a harmada
majd meglátjuk úgy dél felé
hé-te-hé hé-te-hé
suhintotta felém a szót
úgy dél felé
hogy suhant volna válaszul a bot
de akkor oda a cél a kicsi
rossz szénám hé-te-hé csavarni
lehetett volna az inget a hátamon
mint a szegény bujdosó kossuth lajosén
ott égje el a tűz
vagy ott rothadjon ítéletnapig

s már nem is a lába
a botja hozza
az én hetvenen túli
földig alázott
édesapámat

Róla is majd emlékezzél
akiért a földre jöttél
jézus meg ne feledkezzél

adjad hogy jó véget érjen

de szándékod felől kérdezd meg
mielőtt harsonáid megfúvatnád

Rikító rézpetúniák
szirmain gyémánt harmat
fürdőző pufók angyalok
tomporára rápall a karnagy

mise és mese csörgedez
eltrillázgat a szoprán
és földöntúli édeni
nyugalmat balzsamoz rám

párától glóriás
puliszka-óriás

susog a tej
surrog a tej
csobog a tej
a bársonyos
az édes

csak ennyi kell
csak enni kell
csak ennyi kell
az esti
üdvösséghez

mise és mese csörgedez
köcsögök cserépfazekak
messzi beszéde hallszik

kérőző kedves bivalyokra
gondol a tej
s megalszik

Tu eşti văpaie fără grai
de dincolo de matca mumii
te vagy a láng a szótalan
az áldott anyaméhen túli
világvégét érintő angyalok
szárnyaitól szoktál kigyúlni

ó itt maradnom adj erőt
örökre itt legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok

nem tudhatja század se szem
oly mélyre nem lát olyan távol
hová fészkemre menekít
egy tűzpillangó a halálból

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
wie die glocken ihren schall verloren
felejted hamar minden örömöd

Akarva nem akarva
itt meg kell állanunk
valami eltakarta
vezérlő csillagunk

pedig sehol egy felhő
nincs egy tenyérnyi folt
más csillag sincs ha feljő
egymaga lesz a hold

ormok és tornyok dőlnek
egymásra hangtalan
minden ránca a földnek
kisimul boldogan

ki elkezdett bevégez
nincs gondunk ezután
talpunk alatt a csöndes
gömbölyű óceán

Ahogy a harangok a harangszót
felejtem hamar minden örömöm

bort ide angyalkák az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni

Utána már semmi sem következhet
csak a lebegés olyan szegényen
akár egy hidrogénatom
de megkísérthet még a félsz
ha netán eszükbe jutna
elvenni az egyetlen megmaradt
elektronunkat is
így legalább
megvolna még a remény a tíz-húsz
milliárd évnyi jövendőbe vethető
hit a feltámadásra
vagy valami ahhoz hasonlóra

1976.
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: Hajnaltájt, hazaballagóban
  2017-09-13 04:54:35, szerda
 
  Kányádi Sándor:

Hajnaltájt, hazaballagóban


Hajnaltájt, hazaballagóban,
régi ismerős neszeket
libbentett felém a hársfasor:
juhok apróztak át a városon.

Egy sereg juh, két csacsi, két csobáns
három hatalmas farkashajtó
szaporázott a szállni lusta,
harmat-lucskos hajnali porban,
a kopott macskaköveken. -

Meneteltek, mentek némán,
ma született gyönge bárány
szundított az elöl menő,
öregedő csobán karján. -

A seregből olykor-olykor
ki-kibőgött szomorán
az anyajuh.

Valahonnan nagy messziről
jöhettek, mert alig-alig
vonszolódtak; a kutyák is
bágyatagon cammogtak,
s a lámpapóznák
tövét meg sem szimatolták.

Csak a körmök kopogása,
a bocskorok csusszanása
adta tudtul szánni való,
gyámoltalan vonulásuk.

Néztem őket,
s kicsit újra otthon voltam
a falumban, honnan egyszer
egy ilyen szép hajnaltájon
csöndesen kivándoroltam.

Néztem őket,
míg az utcafordulónál
tovatûntek. -

Aztán csak a gyapjú szaga
tétovázott a hársak közt,
s aprózásuk apró zaja
hallatszott még, s el-elhalón
az anyajuh bégetése.

És azóta tudom, látom:
a vénülő csobán karján
az a gyönge, alvó bárány,
az volt az én ifjúságom.

1957.
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: A XC. zsoltár
  2017-08-04 06:39:18, péntek
 
  Kányádi Sándor:

A XC. zsoltár

...Az embereket Te meg hagyod halni

Nem volt alkonyat, tavasztól késő
őszig, hogy ne zsákkal a hátán
láttuk volna törékeny s egyre
töpörödő alakját.
Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
csalánt, répalevelet, tököt,
mikor minek volt szezonja.
Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
mint egy pendelyest, gyámolította.
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
aratott virradattól alkonyatig
- még kaszált is a háborúk idején -,
alkonyatkor vette a zsákot és
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
hogy neki mennyit kell mennie

- Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
szégyen, hogy mennyit éltem - siránkozta
korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
már rég csonkra vástak, mint
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
minden valamirevaló háznál a kapának
ismer a gyermek is.
- Nem volt nekem, istennek hála, bajom
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam. . .
- Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
még egy percig se soha fekvő beteg. . .
csak a lábam, s a hátam, de majd csak
magához szólít az Úristen egyszer - s már
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
bejárta a fél határt, innen is, onnan is
szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:
egy-két marék ez-az a máséból, talán
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
ezért a szégyellnivalóan hosszú
életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
nem akarja már elszólítani.
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
s a száz között, lefordult válláról a zsák.
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
a kapuban, szólt a fiának, hogy
menjen a papért s a zsákot is jöttiben
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
a szomszédasszonyért és csöndesen
sírdogálva lefeküdt.
Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
moslékos kezét a kötényébe.
- Éppen a malacoknak vittem enniök - mesélte
még hetekig aztán -, amikor hallom:
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van -
most már a könnyeit törölgette -, éppen
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
olyan volt, mint amikor szegény fiát,
a másodikat, akkor is engem kiáltott. . .
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
- Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
hogy igazat kiáltott.
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
- Ott a ládában - mondta a beteg -, süssetek
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
- A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
holnapután jön meg - szuszogta a zsákot letéve
az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
- Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
akart lemenni a torkán.
- Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
- Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
ez egyszer az Isten.
- Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. - S már
ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
lánykorában.

Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
kezdtek lassan füvesedni.

1965

(Cumania)
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: Tövisfa
  2016-12-24 07:34:50, szombat
 
  Kányádi Sándor:

Tövisfa


Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat -
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: Tűnődés csillagok alatt
  2016-11-11 07:01:55, péntek
 
  Kányádi Sándor:

Tűnődés csillagok alatt


Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.
Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.
Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.
Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.
Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.
Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. -
Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.
Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.
Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
,,Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.
Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.
És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?" -
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.
Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.
Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

1955
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: Álom
  2016-11-09 06:05:10, szerda
 
  Kányádi Sándor:

Álom


Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.
Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.
És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.
De otthagytam - most sem értem -,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.

1962.
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: A fák és a vének
  2016-09-11 04:22:20, vasárnap
 
  Kányádi Sándor:

A fák és a vének

1.

Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de az őszi fény
padon marasztja.

2.

Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények;
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.

3.

Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.

4.

- Könnyű neki - mondja a vénember -,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.
 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: Azt bünteti, kit szeret
  2016-03-11 01:38:52, péntek
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap…
  2015-11-28 08:50:08, szombat
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Kányádi Sándor  
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 91 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 239 db bejegyzés
e év: 3096 db bejegyzés
Összes: 29525 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5903
  • e Hét: 40547
  • e Hónap: 157381
  • e Év: 1733206
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.