Regisztráció  Belépés
jaksika.blog.xfree.hu
"Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok sok szeretet" J.I. Jaksika
1951.07.31
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
Mit akar a Nő?
  2011-11-04 19:27:58, péntek
 
  MIT AKAR A NŐ?

Az ifjú Artúr királyt rajtakapta és elfogta a szomszéd uralkodó, miközben az
annak erdejében vadászott.
A király a helyszínen megölhette volna Artúrt, mivel ilyen büntetés járt
annak, aki vét más tulajdona ellen.
De meghatódott a rokonszenvesnek talált Artúr fiatalságától, és szabadságot
kínált neki, feltéve, hogy 1 éven belül helyesen válaszol egy nehéz
kérdésre.
A kérdés pedig így szólt: Mit akar valójában a nő?
Egy ilyen kérdés a legbölcsebb embert is zavarba hozta volna, az ifjú Artúr
számára pedig megválaszolhatatlannak látszott...
Ennek ellenére még mindig jobb volt, mint akasztófán végezni, így aztán
visszatért országába, és elkezdte kérdezni az embereket:
a hercegnőt, a királynét, a prostituáltakat, a szerzeteseket, a bölcseket és
az udvari bolondot... Vagyis mindenkit, de senki sem tudott meggyőző választ
adni.
Viszont mind azt tanácsolták neki, kérdezze meg a vén boszorkányt, mert csak
ő tudhatja a helyes választ. Az ára magas lesz, mert a vén boszorkányról
köztudott volt a királyságban, hogy borsos árat kér szolgálataiért Eljött a
megbeszélt év utolsó napja, és Artúrnak nem volt más választása, mint
beszélni a varázslónővel. Az megígérte, hogy kielégítő választ ad, de előtte
Artúrnak el kell fogadnia az árat.
A banya feleségül akart menni Gawainhoz, a Kerek Asztal legnemesebb
lovagjához, Artúr legjobb barátjához.
Artúr borzadva nézett a banyára: púpos és rusnya volt, csak egy foga volt,
gusztustalan hangok kíséretében émelyítő szag áradt belőle. Még sohasem
látott ilyen visszataszító teremtést. Megrettent attól, hogy arra kérje
legjobb barátját, vállalja érte ezt a szörnyű terhet. Ám amikor értesült a
javasolt egyezségről, Gawain kijelentette, hogy ez nem túl nagy áldozat
barátja életéért és a Kerek Asztal fennmaradásáért cserébe.

Kihirdették az esküvőt, a boszorkány pedig pokoli bölcsességével így szólt:
a nő valójában azt akarja, hogy saját életének ura legyen.

Mindenki azonnal tudta, hogy a boszorkány nagy igazságot mondott, és hogy az
ifjú Artúr király megmenekült. Így is történt: a választ meghallva a
szomszéd uralkodó szabadon bocsátotta.
De micsoda esküvő volt az... az egész udvar ott volt, és senki sem érezte
magát bánatosabbnak, mint a megkönnyebbülés és szorongás között vergődő
Artúr.
Gawain udvariasnak, nyájasnak és tisztelettudónak mutatkozott. A boszorkány
pocsékul viselkedett, kézzel evett, közben pedig szörnyű hangokat és
szagokat bocsátott ki magából.
Eljött a nászéjszaka, amikor Gawain a hitvesi ágyban várta, hogy feleségével
egyesüljön. És akkor belépett a szobába a legszebb lány, akit férfi valaha
is álmodott. Gawain elképedve kérdezte, hogy mi történt. A lány azt felelte,
mivel a férfi udvarias volt vele, idejének egyik felében a rettentő, másik
felében a vonzó külsejével fog mutatkozni. Melyiket szeretné nappal és
melyiket éjszaka?
Micsoda kegyetlen kérdés...! Gawain gyorsan mérlegelni kezdett. Legyen
mellette napközben egy imádni való fiatal nő, akit mutogathat a barátainak,
és ossza meg az ágyát egy undorító banyával? Vagy mutatkozzon nappal a
szipirtyóval és házasélete intim pillanatait töltse egy ifjú szépséggel...?
Ön hogyan döntött volna, mit választott volna?
Gawain válasza alább olvasható, de mielőtt elolvasná, döntsön ön is...





A nemes Gawain azt válaszolta, hogy válasszon a nő maga.

Ezt meghallva, a nő azt mondta, hogy éjjel-nappal szép hölgy lesz, mivel a
férfi tiszteletben tartotta és megengedte neki, hogy életének ura legyen. Mi
ebből a tanulság? A tanulság lejjebb van, de mielőtt elolvasná, gondolkozzon
el rajta...





*AZ A TANULSÁG, HOGY NEM SZÁMÍT, CSINOS VAGY CSÚNYA-E A NŐ... ALAPJÁBAN VÉVE
HA NEM ÉLHETI AZ ÉLETÉT AKKOR BOSZORKÁNNYÁ VÁLTOZIK...*
 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Mesével búcsuzom ma
  2010-09-28 21:18:30, kedd
 
  CSIPKERÓZSIKA



Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:

- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!

De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:

- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.

Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.

Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:

- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.

Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.

- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!

Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.

Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:

- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!

Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.

A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.

Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.

- Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.

Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.

A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.

- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát.

Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.

"Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. "Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.

A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.

Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.

- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.

Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és megkérdezte:

- Mit csinálsz, anyó?

- Fonok - felelte az öreg.

- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?

- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.

- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?

- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.

A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.

És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.

Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.

Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.

Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett. egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.

A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.

Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.

Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:

- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!

A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.

A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.

Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.

A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.

Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.

Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:

- Ki vagy te?

A királyfi pedig felelte:

- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.

Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtatta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.

A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak
 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Egyszer volt, hol nem volt
  2010-08-24 21:00:45, kedd
 
  Link




Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer régen két nagyon boldog ember. Úgy hívták
őket, hogy Tamás és Margit. Volt két gyermekük is, Jancsi és Juli.
Hogy megértsétek, milyenek voltak, tudnotok kell, milyen volt az élet akkoriban.
Tudjátok, azokban a boldog időkben mindenki kapott születésekor egy kis puha Bolyhos
Zacskót. Ahányszor az ember belenyúlt ebbe a zacskóba, ki tudott onnan venni egy
Meleg Bolyhost. A Meleg Bolyhosokra nagyon nagy szükség volt, mert ha valaki ilyen
meleg bolyhost kapott, azon elömlött a melegség és a puhaság. Azokra az emberekre,
akik nem jutottak rendszeresen Meleg Bolyhoshoz, az a veszély leselkedett, hogy
megbetegszenek, összetöpörödnek és meg is halhatnak.Azokban az időkben nagyon könnyű
volt Meleg Bolyhost kapni. Akárhányszor az ember
úgy érezte, odamehetett a másikhoz és mondhatta:- Szeretnék egy Meleg Bolyhost!
Akkor csak belenyúltál a zacskódba és kihúztál egy Bolyhost, akkorát, ami egy
kislány markában is elfér. Ahogy a Bolyhos meglátta a napvilágot, mosolyogni kezdett
és nagy bozontos Meleg Bolyhossá növekedett. Aztán rátetted az illető vállára,
fejére vagy az ölébe, és az belesimult, ráolvadt és egész testében jó érzéssel
töltötte el.Az emberek mindig kértek egymástól Meleg Bolyhosokat, s mivel szabadon
hozzájuthattak, nem okozott gondot eleget kapni belőlük.Egyszer egy gonosz
boszorkány odalopózott Tamás házához, míg Margit a kislányukkal
játszott és a fülébe súgta.- Nézd csak Tamás, látod azt a sok Bolyhost, amiket
Margit Julinak ad? Tudod, ha így
folytatja, végül kifogy belőlük, és akkor nem marad számodra.Tamás meghökkent:
- Azt akarod mondani, hogy nem lesz annyiszor Meleg Bolyhos a zacskónkban, ahányszor
csak belenyúlunk?- Nem bizony - felelte a boszorkány - egyáltalán nem - és ha
egyszer kifogytál,
annyi. Több nem lesz.Tamás szívére vette a dolgot, és elkezdte figyelni, hányszor ad
Margit valaki másnak
Meleg Bolyhost. Végül nagyon elkezdett aggódni, és ingerült lett, mert nagyon
szerette Margit Meleg Bolyhosait, és nem akart lemondani róluk. Azon kezdett
gondolkodni, hogy nem helyes, ha Margit minden Meleg Bolyhosát a gyerekekre, meg
másokra költi. Ahányszor csak másnak adott egyet, Tamás elkezdett panaszkodni, és
mivel Margit nagyon szerette őt, nem adott olyan gyakran Meleg Bolyhosokat. Tamásnak
tartalékolta őket.A gyerekek látták ezt, és megtanulták, hogy rossz dolog Meleg
Bolyhosokat adni,
ahányszor csak kérnek, vagy kedvük van hozzá. Ők is nagyon elővigyázatosak lettek.
Közelről figyelték a szüleiket, és ahányszor csak azt érezték, hogy szüleik túl sok
Meleg Bolyhost adnak másoknak, ők is ellenkezni kezdtek. Egyre inkább azon aggódtak,
hogy túl sok Meleg Bolyhost adnak ki a kezükből. Bár találtak egy Meleg Bolyhost,
ahányszor csak belenyúltak a zacskójukba, egyre kevesebbszer nyúltak bele, és egyre
fösvényebbé váltak.Csakhamar az emberek észrevették a Meleg Bolyhosok hiányát, és
kezdtek kevesebb
melegséget és lágyságot érezni. Elkezdtek összetöpörödni, és volt aki meg is halt a
Meleg Bolyhosok hiányától.Egyre többen mentek a boszorkányhoz bájitalt és balzsamot
venni, habár úgy tűnt,
ezek nem segítenek. Nos, a helyzet tényleg nagyon rosszra fordult.A gonosz
boszorkány nem akarta igazából, hogy az emberek meghaljanak (mert halott
emberek nem tudnak balzsamot és bájitalt venni). Mindenkinek adott egy zacskót, ami
nagyon hasonlított a bolyhos zacskóhoz, csak ez a zacskó hideg volt, míg a Bolyhos
meleg. A boszorkány zacskójának belsejében Hideg Szúrósok voltak. Ezektől a Hideg
Szúrósoktól az emberek nem melegséget és lágyságot éreztek, hanem hideget és
szúrást. Viszont megóvták az embert az összetöpörödéstől. Így aztán ettől kezdve, ha
valaki azt mondta:- Kérek egy Meleg Bolyhost - az emberek, akik féltek, hogy
kimerítik a készleteket,
azt felelték:- Nem tudok Meleg Bolyhost adni neked, nem kérsz inkább egy Hideg
Szúróst?
Előfordult, hogy két ember találkozott, arra gondoltak, hogy Meleg Bolyhoshoz
juthatnának, de egyikük vagy másikuk meggondolta magát, és a végén Hideg Szúrósokat
adtak egymásnak. Így történt, hogy míg kevesen haltak meg, sokan voltak
boldogtalanok, és hidegnek, meg szúrósnak érezték magukat.A helyzet nagyon
bonyolulttá vált. A Meleg Bolyhosok, akikről azt gondolták,
elérhetők, mint a levegő, rettentően értékessé váltak. Emiatt az emberek mindenféle
dolgot megtettek, hogy hozzájuk jussanak.Mielőtt a boszorkány megjelent, az emberek
gyakran hárman, négyen, öten összejöttek,
és sose tartották számon, ki ad Meleg Bolyhost kinek. A boszorkány jövetele után, az
emberek kezdtek párokra szakadozni, és Meleg Bolyhosokat kizárólag egymás számára
tartogattak. Azok, akik megfeledkeztek magukról, és egy Bolyhost adtak a másiknak,
bűntudatot éreztek, mert tudták, hogy partnerük valószínűleg megérzi a veszteséget.
Azoknak, akik nem találtak bőkezű partnerre, meg kellett venniük a Bolyhosokat, és
hosszú órákig kellett dolgozniuk a pénzért.Egy másik dolog is történt. Néhány ember
a Hideg Szúrósakat - ezek korlátlanul és
szabadon beszerezhetők voltak - pelyhekkel és festékkel bevonva őket, meleg
Bolyhosként adta tovább. Ezek a Meleg Bolyhosok valójában Műanyag Bolyhosok voltak,
és további nehézséget okoztak. Például két ember szabadon összejött, és szabadon
cserélt Műbolyhosokat, amitől feltehetően jól kellett volna érezni magukat, ehelyett
rossz érzéssel váltak el. Minthogy azt hitték, Meleg Bolyhosokat cserélnek, az
embereket nagyon megzavarta, és nem jöttek rá, hogy amiatt van rossz érzésük, mert
Műbolyhost kaptak.Tehát a helyzet nagyon lehangoló volt, és minden akkor kezdődött,
amikor a
boszorkány elhitette az emberekkel, hogy egy napon, amikor a legkevésbé várják,
megeshet, hogy benyúlnak a Bolyhos Zacskójukba, és nem találnak benne több Meleg
Bolyhost.Nemrég egy kedves, erős, telt és mosolygós asszony jött erre a boldogtalan
vidékre.
Úgy tűnt, nem hallott a boszorkányról, és nem aggódott amiatt, hogy a Meleg
Bolyhosok kifogyhatnak. Szabadon adta őket, még akkor is, ha nem kérték. Az emberek
elnevezték Dús asszonynak. Néhányan kifogásolták, mert azt tanította, hogy nem kell
félni a Meleg Bolyhosok elfogyásától. A gyerekek nagyon szerették őt, mert jól
érezték magukat körülötte. Ők maguk is elkezdtek Meleg Bolyhosokat osztogatni,
amikor kedvük szottyant rá.A felnőtteket aggasztotta a dolog, és elhatározták, hogy
törvényt hoznak a gyerekek
védelmébe, nehogy elfecséreljék Meleg Bolyhos készleteiket. A törvény
bűncselekménynek minősítette, ha valaki nemtörődöm módon, engedély nélkül adta ki
Meleg Bolyhosait.Sok gyerek azonban látszólag nem tudta, és nem törődött ezzel, és a
törvény ellenére
folytatta a Meleg Bolyhosok adását, ahányszor csak kedve támadt, és mindig, ha
kérték rá.Mostanában nehéz megmondani, hogy mi fog történni. Vajon a törvény és a
rend ereje
megállítja a gyerekeket? Vagy a felnőttek csatlakoznak a Dús Asszonyhoz és a
gyerekekhez, és megkockáztatják, marad-e annyi Meleg Bolyhos, amennyi kell.Vajon
Tamás és Margit felidézve azokat a napokat, mikor olyan boldogok voltak, és a
Meleg Bolyhosok korlátlanul álltak rendelkezésre, újra elkezdi osztani a Meleg
Bolyhosokat?
A harc elterjedt a Földön és valószínűleg ott folyik, ahol Te élsz.

Ha akarsz - és ezt remélem, hogy akarsz - Te is csatlakozz hozzá azzal, hogy
szabadon adod és kéred a Meleg Bolyhosokat, és hogy olyan szerető és egészséges
ember vagy, amilyen csak lehetsz.

Claude Steiner



 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Sünsün kalandjai
  2010-08-21 22:12:30, szombat
 
  Sünsün kalandjai

Nem szeretett otthon lenni Sünsün, a kis sünleány. Szülei mindig veszekedtek, szurkálták egymást, morogtak, ha nem tetszett valami. Sünsün egyik nap megunta ezt hallgatni, és elindult. Úgy gondolta, máshol majd talál barátokat, akikkel jól érezheti magát, akik nem utasítgatják rendre egyre-másra.

Nem kellett sokáig keresgélnie, akadtak barátok, ilyenek-olyanok. Megkínálták finom falatokkal, mondtak neki szép szavakat. Némelyik még énekelt is. Sünsün boldog volt. Azt hitte, végre igazi családra talált. Hamar elfelejtette, mi volt otthon. Csak néha jutott eszébe az öreg sün-nagyi, aki - talán egyedül - de mindig jó volt hozzá. Öreg sün-nagyi sokat gondolt az unokájára, vajon merre járhat, nem fázik-e a hideg télben.

De igen, Sünsün nagyon fázott. Egyre jobban fázott. A barátainak nem tetszett, hogy sokszor reszket a hidegtől. Nem akarta átölelni senki, hogy megmelegítse, mert szúrt. Aztán csoda történt. Igaz a tavaszi napsugár is egyre melegebben sütött. Jó volt kinn üldögélni a parkban, és rámosolyogni a madarakra. Sünsün rendberakta a bundáját, a szúrós tüskék megerősödtek a téli hidegben. Észrevette egy arra sétáló, és beszélgetni kezdett Sünsünnel. Hú, micsoda boldogság! Sünsün mindent megtett volna, hogy a sétáló kedvében járjon. De az nem akart vele maradni, inkább megmutatott neki sok szép dolgot, aminek később is a hasznát veheti majd, aztán továbbment.

Milyen furcsa az élet! Sünsün gondolt egyet, összeszedte kis motyóját és hazament. Beiratkozott az iskolába. Elhatározta, hogy jó sün lesz. Megtanulja, amit kell, segít a mamának, és rendben tartja a szobáját. Szülei még veszekedtek olykor, de örültek ennek a változásnak.

Egy darabig minden rendben ment. Voltak szép napok, amikor a szülők büszkék voltak a gyermekükre. De ha valami rosszat tett, vagy nem a kedvük szerint, akkor .... jobb volt, ha elrejtőzött. Egyszer, amikor épp azon törte a fejét, hogy is kéne megszabadulni ebből a helyzetből, valaki megszólította. Kedves volt hozzá, szeretettel kimentette a szorult helyzetéből. Megígérte neki, hogy mindig segíteni fogja, bátran forduljon hozzá, bármikor szüksége lesz rá.

Milyen jó is egy ilyen barát! Egy ideig Sünsün gyakran felkereste, de később mégis úgy gondolta, ideje a maga lábára állni.

Családi összejövetel Borzéknál

Borz-mama elhatározta, hogy összehívja a rokonságot. Olyan régen találkoztak már. Egyik-másik rokon nem is tudja, mekkorát nőttek a gyerekek. A kis borzok nagyon aranyosak ,borz-mama egyikükre különösen büszke. Ő az elsőszülött. Nagyon jól tanul az iskolában, zenei tehetsége - bátran mondhatom - páratlan. A versenyeken mindig az elsők között végez, ennek jutalmául már bejárta a messzi földrészeket.

Borz-mama vásárolt, előkészített, sütött, főzött, rendezkedett, intézkedett. Mikor elérkezett a vendégsereg, már minden kész volt. Az árnyas udvaron szépen megterítve, a sültek illata bejárta a környéket.

A vendégek sorban megérkeztek. Mindenki vidáman, örömmel üdvözölte a Borz családot. A finom, jó étvággyal elfogyasztott ebéd után előálltak a vendégek. Egy család Döm-dö-döm-özött, a másik énekelt, a harmadik hullahoppozott, miközben a százlábúról szónokolt. Hogy közben a gyerekek se maradjanak tétlenül, versenyezniük kellett tudományban, ügyességben. A ping-pong asztalt pedig felavatták az öregebbek.

A nap végén lassan mindenki búcsúzkodni kezdett. Megköszönték ezt a szép napot, amit együtt tölthettek.

Ez a mese arról szól, hogy jó szeretetben együtt énekelni, vidáman játszani, elfelejteni a napi gondokat. Ezt tudja minden borz, aki ott volt.
 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Nyuszimese
  2010-08-21 22:11:55, szombat
 
  Nyuszimese

Nyuszi egyedül volt otthon. A gyerekek kirándulni mentek, a párja pedig valamilyen munkát vállalt egy távoli városban. Nyuszi elhatározta, hogy most kipiheni magát. Elég sokat dolgozott a gyerekek körül, volt tennivaló bőven a kertben is. De most végre szabad, azt csinál, amit akar. Ilyen kikapcsolódás ritkán adódik nyuszinak.

Egyik nap, amikor eszébe jutott, hogy van elmaradt munkája, véget vetett a henyélésnek. De történt valami, amire nem számított. Az ajtón - amit szinte mindig és mindenki előtt nyitva tartott -, beosont valaki. Nyuszi nem látta, de erős fájdalmat érzett a szíve körül. Egy sötét alakot vett észre, aki megszorongatta, majdnem megfojtotta, és azt suttogta, hogy : "gyáva nyúl". Aztán ahogy jött, el is tünt.

Nyuszi egyik régi barátja épp arra járt, és látta kiosonni a házból a sötét alakot. A fura figura felkeltette a barát figyelmét és utána ment. Látta a házat, felírta a címet, és rohant vissza a nyuszihoz. Nyuszi ült egy széken, nem tudta hova tenni a dolgokat. Ismerős volt neki a hang, mintha már hallotta volna, meg az alak is. Volt valami jellegzetes abban, ahogy elhagyta a házat. A barátja vigasztalta, megsímogatta a sebeit, aztán -mert már későre járt - ő is elment. De még nem haza, hanem a sötét alak házához. Nem értette, hogy miért bántotta a nyuszit. Bekiabált a házba: -"Miért bántottad a nyuszit!? Miért tettél vele ilyen rosszat?!"

A sötét alak mérges lett. Mit képzel ez a nyuszi, nem volt elég neki, még utánam is jön, hogy itthon bosszantson! Aztán másnap visszament nyuszihoz, és újra megverte. Nyuszi már tudta, hogy ki ő, és bezárta az ajtót.

Ezután igyekezett minden elmaradt munkáját elvégezni, hogy mire a család hazajön, csak velük foglalkozzon. Nagy volt az öröm, mikor mindenki hazaért. A gyerekek nem győzték mesélni az élményeket. A párja szép ajándékkal lepte meg a városból. Nyuszi el is felejtette, ami vele történt, hisz sokkal fontosabb az, hogy akik körülötte vannak, azok szeretik. Néha azért még eszébe jut a sötét alak, és sajnálja, mert neki valami hiányzik, ami nyuszinak van , a békesség.

Utóhang: Néhány nap múlva nyuszi találkozott a sötét alakkal. Már nem volt rajta álarc, hanem az ünnepi ruhája. Kedvesen szót nyuszihoz, de nyuszi tudta, hogy ő az, megismerte a szagáról.

"A sötétség rejtelmei csak addig titkosak, amíg egy gyertya fénye fel nem lobban."
 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
A halál és a lánykák...>
  2010-02-18 10:41:53, csütörtök
 
 


Cicákat kap Füller Anna! Mi ehhez képest az olimpia vagy a szakértői kormány körüli viták?! Csoda ez, lássuk be. Az évek óta húzódó könyörgésáradat nem volt hiábavaló, a sok könny, fogadkozás és kuncsorgás végül eredményre vezetett, íme, lesz két macskánk. Nincs is most már Annánál boldogabb hétéves. Csupán az idő, az nem akar telni. A hír óta, hogy megszülettek az apróságok, ólomlábon járnak a percek, az órák, a napok. És még milyen nagyon soká hozhatjuk el őket! Heteket kell várni, amíg az apróságok elválaszthatóak lesznek az anyjuktól.



Anna el nem marad a sarkamból egész nap, és csak úgy ontja a kérdéseket: ,,Szerinted fiú vagy lány cicákat hozzak?" (Mert az ugye nem is kérdés, hogy magányos nem lehet az a macsek.) ,,Mit gondolsz, szelídek lesznek vagy vadak?" ,,Van már foguk, vagy csak később nő? Megtaníthatom őket fára mászni?" És főleg: ,,Mikor lehet már meglátogatni őket?"

Végre eljön a nagy nap. Telefonon kapjuk a hírt, hogy mehetünk választani. Az anyamacska előhozta gondosan elrejtett kicsinyeit. Úgy látta, nem kell tovább annyira féltenie őket, hiszen gyámoltalan kis nyivákoló gombócok helyett kinyílt szemű, erős kis jószágok immár.

Anna boldog. Diadalmasan lépeget mellettem, csupa izgatottság és vibrálás a lelke.

- Jaj, remélem, legalább négy született, hogy választani tudjak. És remélem, nem egyformák, hanem sokfélék. Legyen mondjuk fehér meg barna meg fekete meg tarka meg vörös is. Legyen köztük ügyes és kedves és huncut és csendes is. Az fontos, hogy legyen választék. Érted, ugye?! - taglalja az úton.

Végre megérkezünk. A néni megmutatja a kosárból már kíváncsian ki-kikukucskáló kis szőrgombócokat. És valóban többen vannak. Egy nagyobbacska vörös, egy ügyes kis cirmos, egy fekete fehér tarka soványka és egy barnás foltos, elmélkedésre hajlamos.

Anna sokáig gyönyörködik bennük. Mind gyönyörű, nehéz választania. Hol ezt a kettőt, hol amazokat kapja föl és öleli magához. A cicák békésen tűrik a közeledést, nem vadak, a világot barátságos helynek tartják, ahol nem érheti őket baj. Csak az anyamacska figyel gyanakodva a szeme sarkából.

Végül megszületik a döntés. Ha kicsit megerősödnek, és már nem szoptatja őket az anyjuk, a fekete-fehér meg a cirmos fog nálunk lakni. A néni bólint, és masnit köt a két kiválasztott nyakába.

- És a másik kettő kié lesz? - kérdezi Anna még mindig kicsit bizonytalanul.

- Azok nem lesznek senkiéi. Azok... - és a nyakukat mutatja a néni.

Anna rémülten néz rám. Ez mit jelent? Hova viszik őket, és ott mi lesz velük? Ha nem magyarázom is, érti, sejti már. Próbálom búcsúzásra bírni, igyekszem elterelni a figyelmét a megtudott súlyos igazságról, de nem lehet.

- Az a másik kettő meg fog halni? - néz rám csendes-tétován.

Reménykedik, hogy rosszul értette, de a szeme teleszalad könnyel. És már hiába fogom a kezét, húzom hazafelé, csak zokog, zokog megállíthatatlanul. Anna, a vadonatúj boldog macskatulajdonos eltünt, és csak Anna, az élet és halál ura lépeget mellettem döntésének súlyos terhe alatt görnyedezve.



Ha fészkéből kipottyant, elpusztult kismadarat találunk, az mindig szomorú. Szegényke, milyen kár érte! És a madárszülők is mennyire szomorkodhatnak, hiszen nagy nehezen kiköltötték a tojást, táplálták sok-sok munkával a fiókát, és most minden elveszett. A kicsi ott fekszik a földön összetörve, holtan.

Anna a kis homokozó lapátjára csúsztatja és eltemeti őket. A fenyők alatt már jó néhány kis sír sorakozik. Kicsiny keresztek - jégkrémpálcikákból összeeszkábálva -, rajtuk újabban már felirat is ákombákom nyomtatott nagybetűkkel:

KISMA DÁR

Merthogy nem fér ki egy sorba.

Pedig beszélgettünk róla, hogy bizony ez is az élet rendje. Hogy ami született, az egyszer meghal majd, és hogy valamiképpen mindig megmarad pontosan annyi kismadár, amennyi kell a világon. ő csak azt mondja mindig: ,,Tudom, tudom, de miért jó ez így?" Én meg sóhajtok. Magyarázzak egy hétévesnek olyasmiről, amiben én sem vagyok egészen biztos?

Most viszont fordult a lelke. A gézengúz macskák - név szerint Bukfenc és Kuglóf - ugyanis megérkeztek. Kényelmesen elhelyezkedtek a kertünkben és a lelkünkben. Játékos, igazi kölykök. Birkóznak, napoznak, bukfenceznek és kuglófkodnak. Életvidámak, egészségesek, Anna, mint felelősségteljes gazdi, mégis fejcsóválva nézegeti a tejestálkát.

- Nem ettek eleget. Már megint megmaradt a fele tej. Nem tudom, nem betegek- e?

És persze hiába nyugtatgatom. Ráadásul egy tapasztalt macskatulajdonos azt mondta neki, hogy lassan már húst is kaphatnak a kicsik, de hogy pontosan mikor, azt nem tudta ő sem. Anna hát aggódik és figyel.

Egy reggel kipottyant madárkára bukkanunk a templom előtt. Anna sóhajtva ballag a kis lapátjáért, de a cicák megelőzik. Nem kell nekik magyarázni, hogy mi is ez. Lelkesen ugranak az aprócska tetemre, és az ügyesebbik macska torkában már el is tűnik a falatnyi kismadár. Anna kikerekedett szemekkel nézi.

- Megette! Akkor már kaphatnak husit! Hurrá!

Aztán elgondolkodva hozzáteszi:

- Látod, megmondtam, hogy van valami értelme. A kiscicák megeszik, és örülnek neki. Így már egész más - felnéz rám, elmosolyodik, és helyére viszi a homokozólapátot.



Szekszárdi sétánk során sok érdekes reklámfigurával volt már dolgunk. Jött szembe velünk Micimackó és Malacka, királylány és herceg, hableány és Miki egér, nem beszélve a Télapókról, rénszarvasokról és húsvéti nyulakról. Nem döbbenünk meg már mi olyan könnyen. Most viszont még az én tapasztalt lelkem is megrendül egy pillanatra.

Két éjfekete ruhás alak áll a zebra mellett. Kezükben kasza, csuklyájuk alól rémisztő halálfej vicsorog. Anna ijedten simul a lábamhoz, és szorosabban fogja a kezemet. Körülnézek: a többi kisgyerek is közelebb húzódik a mamájához, a felnőttek is iszonyodva fordítják el a fejüket.

Fogalmam sincs, milyen cég vagy cél szülte ezt a rémséget, de nem örülök neki. Igen, van halál, de ne jöjjön már így szembe velünk az utcán! Hadd beszéljek róla a gyermekeimnek méltóságban, csendesen, bensőségesen, nem rémálomszerűen!

Hogy mit lehet így népszerűsíteni, azt máig sem tudom, ugyanis az ellenséges csend, amely feléjük irányult, döbbenetes hirtelenséggel csodálkozásba csapott át. A két ,,halálalak" ugyanis integetni kezdett nekünk.

Anna nyüszítve bújt a hátam mögé. Rémülten és nagyon megzavarodva bámultam én is. Miért pont nekünk? Még egy hirtelen babonás félelem is átsuhant a lelkemen, és csak véletlenül esett a tekintetem a babakocsinkban üldögélő barátságos kis babánkra, Borsikára, aki boldog- boldogtalannak integet. Most is lengette már csöpp kezét, és valami ,,Pápá, baba!"-félét gagyogott kedvesen mutogatva, puszit dobálva a két sötét alak felé.

A rémek nem tudtak ellenállni ennek a bájos kis teremtésnek. Teljesen elolvadtak tőle, és mindenestül elfeledkeztek rémes jelmezükről. Előbb csak integettek, aztán már ők is gügyögni kezdtek:

- Pápá, te drága, jaj de szép vagy! Ugye, milyen cuki?!

Anna kilesett a hátam mögül, összehúzott szemekkel figyelt, aztán elnevette magát.

- Nézd a cipőjüket! Ezek lányok! Lehet, hogy ismerjük őket?

A lámpa közben zöldre váltott, elindultunk. Távolodtunk haláléktól. Anna visszafordult, és bájos mosollyal visszakiáltotta:

- Sziasztok, lányok!

ők - valószínüleg szintén mosolyogva - integettek neki. Megkönnyebbültem. Nem lesznek hát rémálmai a gyereknek. Borsikánk a halálfejes rémekben is felismerte a jelmezbe bújt ismerős lényt, a másik teremtményt, az embert, és ezzel minket is átsegített egy nehéz pillanaton.

Vidáman folytattuk utunkat, elnevetgéltünk rajta, hogy mennyire zavarba hozott bennünket két maskarás nagylány. A nap is ránk mosolygott az égről.

Reménykedem benne, hogy egykoron majd, amikor eljön az ideje, és igazán találkozunk a halállal, ugyanígy felfedezhetjük benne: nem rém ez, hanem - Isten küldte - ismerős.



A macskák is egyéniségek. Aki eddig nem tudta, az csak higgye el nekem. Bukfenc eleven. Mérhetetlen kíváncsiság hajtja. Kuglóf nyugodt. Mint egy sütemény a tálcán, oly békésen képes elnapozgatni és elálmélkodni órákon át. Ha birkóznak, vagy együtt játszanak is, látszik: Bukfenc győzni akar, fürge és kíméletlen, Kuglóf csak csitítgatja: ugyan ne ugrálj már, te bohó! Ilyenek.

Pontosabban ilyenek voltak. Mert Bukfenc olyannyira szertelen és kíváncsi volt, hogy kipróbálta a kerítésen túli életet, ami ma már falun sem veszélytelen. Senki nem tehetett róla. A sofőr is meglepetten és sajnálkozva tárta szét a karját.

- Egyszerűen az autó elé ugrott. Nem volt esélye a túlélésre.

Lehajtott fejjel, óvatosan fekteti a hídra a még éppen pihegő, de láthatóan utolsókat sóhajtó kis állatot. Jaj, mit fog szólni Anna! Éppen nincs itthon, de órákon belül megérkezik majd, és szembesül a szomorú valósággal, hogy Bukfenc immár a mennyei vadászmezőkön folytatja virgonc és nyughatatlan útját.

Kuglóf szívszaggatóan nyávog, siratja a társát és barátját, aki valami rejtélyes módon a kert végében, a virágok között tűnt el az után a keserves, panaszos nyivákolás után, és nem válaszol, hiába hívja kis társa.

Anna persze sír, sokáig, keservesen. Simogatja Kuglófot, aki türelmesen viseli órákig a vigasztaló dédelgetést. Aztán eltelik egy nap, kettő. Kuglóf nem eszik.

- Anya, nagyon hiányzik Bukfenc, és soha senki macska nem pótolhatja, és azt is tudom, hogy egy élet nem is pótolható - mondja nagyon komolyan és felnőttesen. - Kuglóf viszont belebetegszik a magányba és a szomorúságba. Szóval nem nyafoghatok tovább, szerezni kell neki egy társat mielőbb. Ugye?

Ugye. Most tényleg megtanulhatná, hogy élőlény nem pótolható. De már tudja. Most tényleg a bánat és az elsiratás ideje van, de már megadta a gyásznak, ami a gyászé. Sírhatnánk még napokig, hetekig, akár évekig, ha csak a halálra néznénk. De nem. Új macska kell, játszótárs a kis Kuglófnak, mert az élet megy tovább. És az élet a fontosabb.
 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Macika mesekönyve.....
  2010-01-12 13:32:29, kedd
 
 



Macika mesekönyve
Apáti Kovács Béla

Fent a hegyekben, a hatalmas fenyőfák között élt a medvepapa, medvemama és a gyerekek. Errefelé az emberek csak nagy ritkán zavarták meg a nyugalmukat.




Fent a hegyekben, a hatalmas fenyőfák között élt a medvepapa, medvemama és a gyerekek. Errefelé az emberek csak nagy ritkán zavarták meg a nyugalmukat.


A szülők és a nagyobb gyerekek a környéken gyűjtögették a málnát, és mindenféle télire valót, addig a legkisebb bocs Macika otthon olvasgatott. Egész nap a könyveket bújta. Nagyon szeretett olvasni. Volt neki egy kedvenc mesekönyve. A kicsi bocs beleült a kényelmes, puha, zöld fotelbe, és elmerült az olvasásba. Körülötte megszűnt a világ létezni. Némelyik mesét már háromszor is elolvasott, mert annyira tetszett. Este, amikor szülei és idősebb testvérei hazaértek, mindig elmesélte, amit olvasott. A többiek érdeklődéssel hallgatták a szebbnél szebb meséket.


De egyik nap szörnyű dolog történt. Macika kiment a kertbe játszani barátjával, az őzgidával. Nem vették észre, hogy belopózott a házba Róka Rudi, és elcsente a mesekönyvet.


A két kis gyerkőc vidáman játszott a kertben estig. Kergetőztek, bújócskáztak, és még ki tudja, mivel múlatták az időt. Amikor elváltak, megígérték egymásnak, hogy holnap újból találkoznak és folytatják a játszást.


Este testvérei kérték Macikát, hogy meséljen a mesekönyvéből. Az boldogan beszaladt a szobába, hogy kihozza a könyvét. Hiába kereste a szokott helyen, a mesekönyv nem volt sehol. Mindenhová benézett, még az ágy alatt is kereste.


Sírva jött ki a szobából. A többiek meglepődve kérdezték tőle:


- Mi történt Macika?


- Nem találom a mesekönyvemet. Elveszett.


- Ne beszélj butaságokat! - mondta édesapja - Hogyan tudna elveszni egy mesekönyv a szobában? Jól megnéztél mindent? Bizonyára valahová letetted, és most nem találod. Mindig mondom, játékaidat, könyveidet rakd szépen a helyükre, mert akkor, ha kellenek, megtalálod őket.


- De édesapám, jól emlékszem a kedvenc mesekönyvemet a zöld fotelbe tettem, ahol utoljára olvastam belőle egy szép mesét, amit most nektek is el szerettem volna mondani.


- Volt valaki nálunk, amíg mi távol voltunk? - kérdezte édesanyja.


- Csak a barátom a kicsi őzgida, de biztosan tudom ő, nem vitte el.


- Mégis nincs a házban - mondták a többiek - Valaki beosonhatott a házba, és elcsente a mesekönyvet. De ki lehetett az?


Az egész medvecsalád erősen törte a fejét, de hiába, mert nem tudtak rájönni, ki lehetett a tolvaj? Mindenkit sorra vettek, aki csak szóba jöhetett. Végül minden nevet elvetettek, mert úgy gondolták, akire gondoltak, az erre nem lenne képes. Kinek kellene egy mesekönyv, amikor a házban volt ennél értékesebb dolog is, amit elvihetett volna. Nem értették, miért éppen Macika mesekönyve hiányzik?


Szegény medvebocs éjjel le sem tudta hunyni a szemét. Egy percet sem aludt. Csak álmatlanul forgolódott az ágyában. Szüleit és testvéreit is bántotta az esett, mert ők is szívesen hallgatták azokat a csodás meséket.


Hol lehet a mesekönyv? Másnap reggel az egész medvecsalád nekiállt, hogy megkeresse. Mindenhová benéztek, mindent felforgattak, de sehol nem leltek rá. Ezalatt Macika pityergett, itatta az egereket a könnyeivel. Amikor már mindent átkutattak, édesapja lemondóan széttárta a karjait, és lemondóan mondta:


- Ezt a könyvet elnyelte a föld.


Macika, ahogyan sírdogált az udvaron a nagy fa alatt, egyszer csak előtte termett egy kisegér.


- Cin, cin! - mondta vékonyka hangján - Tudom hol a mesekönyved.


Amikor ezt Macika meghallotta, akkorát ugrott örömében, hogy majdnem kiesett a bundájából.


- Mondd csak kisegér, hol van? - sürgette türelmetlenül.


- Egy feltétellel megmondom.


- Minden feltételedet teljesítem, csak már mondd!


- Ha nekem is mesélsz belőle egy mesét, elárulom, kivitte el a mesekönyvedet.


Macika mindent megígért, és olyan türelmetlen volt, hogy már szinte remegett. Alig tudta kivárni, amit a kisegér mondott.


- Tegnap éppen errefelé jártam, és szemtanúja voltam, amikor Róka Rudi beosont a házba és elcsente a mesekönyvedet. Most ő olvas belőle meséket a rókalyukban a pereputtyának. Menjetek oda, és kérjétek vissza a könyvet, mert nem szép dolog valakinek a holmiját engedély nélkül elvinni. Bizonyára te is kölcsönadtad volna neki, ha szépen kéri.


Macika azonnal édesapjához rohant, és elmondta, amit a kisegértől hallott. Több sem kellett a medvepapának, dühösen fiacskájával a rókalyukhoz ment.


- Gyere ki Róka Rudi! - kiáltotta be a lyukba - Beszélni szándékozok veled.


A róka mindjárt tudta, honnan fúj a szél, és feleségével kiüzent, hogy nincs otthon. Elment a faluba tyúkért.


De nem lehetett Macika édesapján kifogni, mert minden medvének kitűnő a szaglása, és már messziről megérezte, hogy a ravaszdi bent lapul a lyukban. Mancsaival mérgesen megcsapdosta a bejárat környékén a földet. Olyan volt, mintha ezer bivaly robogott volna át a mezőn. Erre a róka úgy megijedt, hogy könyörögve bújt elő:


- Drága medve bátyó, csak most az egyszer bocsásson meg. Kölyköcskéimnek csentem el a mesekönyvet. Tudja, a fülemet rágták, hogy meséljek nekik. Magamtól egy árva mesét sem tudtam kitalálni. Hallottam, hogy fiacskájának van egy szép mesekönyve, és gondoltam kölcsönveszem, míg mesélek a lurkóknak. Isten bizony vissza akartam adni. Egekre kérem, ne haragudjon!


A róka könyörgő szavai nem nagyon hatották meg a medvepapát. Mindenáron fel akarta jelenteni a tolvajt a sas rendőrőrmesternél, de fiacskája a fülébe súgta:


- Édesapám, bocsássunk meg Róka Rudinak, hiszen csak a kicsinyeinek akart mesélni a könyvemből!


- Nem úgy van ez fiam! - oktatta ki Macikát az apja - Róka Rudi engedély nélkül elvitte a mesekönyvedet, és ezért bűnhődnie kell. Legalább kérte volna el.


- Legközelebb majd elkéri, ugye Rudi bácsi?


- Úgy van aranyoskám, ígérem, többet nem teszek ilyet. Csak most az egyszer bocsássanak meg. Mi lesz velem és népes családommal, ha sas őrmester dutyiba dug?


Lassan az öreg medve szíve is megenyhült.


- Te tudod fiam. Nem bánom, bocsássunk meg Róka Rudinak, de meg kell ígérnie, hogy ezentúl senkinek semmijét nem veszi el engedély nélkül, mert akkor, többet nincs bocsánat.


A róka nem győzött hálálkodni, és égre, földre fogadkozott, hogy betartja medvepapa tanácsát. Soha többé nem cseni el Macika mesekönyvét.


Ezt meghallván a kicsi bocs megígérte, ha lesz új mesekönyve, akkor azt is kölcsönadja Róka Rudinak, hogy tudjon szép meséket olvasni a rókafiókáknak.


Odahaza mindenki örült, hogy meglett a mesekönyv, de főleg a kisegér, mert már alig várta, hogy Macika meséljen neki.
 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Ha már elfelejtettél,
  2009-12-01 10:58:44, kedd
 
 





Most felteszek neked egy kérdést:


Már elfelejtettél

engem?



Ha már elfelejtettél, akkor én emlékeztetlek ki voltam


Szia, én Lolek vagyok! És ez az én történetem


Május 18-án születtem

Wadowicében,

Lengyelországban.



Ő az én mamim, Emíliának hívják, már Istenhez ment, de nekem adta a legjobb ajándékot,

Az életet


Apuék nagyon korán elhagytak engem,

és nekem egyedül kellet tovább menni;

na jó, én úgy hittem de...



8 éves voltam, amikor

megismertem a

legjobb barátomat

És tudod...


...Ő sose hagyott el

engem!!


Vidám fiatal voltam, szerettem a focit, az úszást és nagyon jó tanuló is voltam




Amikor megnőttem, nagyon megszerettem a színházat, de a barátom nyomatékosan kérte, hogy kövessem őt,

És tudod?

Meggyőzött engem...


Átéltem a második világháború borzalmait,

én nem tudtam iskolába járni, mert a nácik nem engedték,

Titokban kellett tennem.


Egész életemet a barátomnak adtam, és Ő mindig többet akart...


* Egy napon kinevezett engem vállalatának megbízottjának és akkor megváltozott az életem, talán a tiéd is.

sokat kellett dolgoznom

És tudtam, hogy számíthattam mindenki támogatására


Használnom kellett minden

általam elérhető eszközt


Voltak, akik úgy gondolták nem vagyok normális, tévedtek


szereztem néhány barátot...

...csak néhányat

Valamikor elestem...

De szeretetből felkeltem

És megbocsátottam


Észrevettem, hogy nem vagyok egyedül


Hogy voltak, akik osztoztak az emberek iránti érzett szeretetemben.

És a gyerekek iránti szeretetemet

És a fiatalok iránt, akiket annyiszor kerestem, hogy a végén ők jöttek megkeresni engem.

Utaztam, és megismertelek

Sokszor együtt voltunk


Rájöttem, hogy mexikói (*magyar, stb...) vagyok

(* A levél valószínűleg Mexikóból indult)

Annyira szerettem veled lenni

De az időnek vége...

Szerettem volna tovább veled lenni,
de elérkezett az idő, hogy lássam a barátomat

És azt mondani neki:

Teljesítettem a küldetést!!!

Láttam őket sírni értem

Láttam őket szomorkodni

Láttam őket szenvedni miattam

Ne érezzétek úgy,
hogy egyedül jártok

Ne szenvedjetek!!!

Ne érezzetek szorongást

Menjetek közelebb Istenhez

Kapaszkodjatok belé erősen

Lássátok NAGYSÁGÁT, és hasonlítsátok össze a gondok kicsiny voltával

És köszönöm, hogy velem voltatok!!!!

Köszönöm, hogy megmutattátok
mennyire szerettek engem!!!!

Mert én is szeretlek titeket!!!

Én figyelni fogok rátok

Sose hagylak titeket egyedül

Mosolyogva emlékezzetek rám

Segítsetek a barátomnak, aki folytatni fogja Krisztus munkáját

És valamit ne felejtsetek el:

Hogy elmegyek, de nem megyek el, elmegyek, de veletek maradok az idő végéig!!!



 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Mese gyerekeknek.
  2009-11-19 06:10:42, csütörtök
 
  Kormos István:




MEGISMERÜNK EGY PISZE KÖLYÖKMACKÓT, AKI MINDIG ELCSAVARGOTT AZ ERDŐN

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.

Az az apró,
kölyökmackó,
az volt ám csak
nagy csavargó,
egész nap járta az erdőt -
hiába kereste anyja,
bömbölt utána az apja,
nem lelték a csöpp tekergőt.

Hát egy szép nap,
alkonyatkor,
megint messze
kószál Vackor,
csalta játék,
tarka lepke -
itt egy kicsit vackort szedett,
vackort, azaz vadon termő
erdei vadkörtét, ahogy
vadon termette az erdő,
ott egy kicsit fára mászott,
le a fáról,
föl a fára,
szagos fűbe heveredett,
barlangba bújt bújócskázva;
addig,
addig,
napnyugodtig,
míg elérte,
el az este.

Este,
este,
csöndes este,
sötét a távol,
a messze,
sötét a hegy
és az erdő.
Fenn az égbolt elsötétül,
a kék sötétebbre kékül,
sötét dunyha:
száll a felhő.
Fél is ám a kicsi medve,
megriad a pisze mackó,
menne haza
árkon-bokron,
futna átal
dimben-dombon,
bújna anyja bundájához,
apjához a csöpp csavargó.

Hanem
hajjaj,
nagy ám
a baj!
Mert elmosta,
el az este,
elmosta az árkot-bokrot,
el a szelíd dimbet-dombot,
amin átal
az az apró,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
az otthonát megkeresse.

Fölötte az ég ragyog:
feljöttek a csillagok,
de a piszén pisze,
boglyos,
a bolondos,
erdő mélyiben zokog.
Hull a könnye,
hulldogál,
csöpp mancsára
csurdogál:
szipog,
szepeg,
hüppöget,
ejt nagy kövér
csöppöket,
ül egy lombos
fa alatt,
és keserves bánatában,
vigasztalan búsultában
szíve majdhogy megszakad.

Hát az apja
micsinál?
Talán nyugodtan
pipál?
Ugyan nem,
hanem az erdőn
kölyke után ordibál:
- Vackor fiam,
hallod-e?
Héj, te kölök,
fuss ide!
Szaladj hozzám,
hogyha mondom,
mert elraklak,
rontom-bontom!

Hanem mire
kiabál?
Csöpp kölykére
nem talál.
Bejárhatja,
be az erdőt -
mehet átal
árkon-bokron,
mászhat átal
dimben-dombon,
sűrű erdőn csatangolhat,
barlangokban barangolhat,
míg egy fa alatt meglátja,
nagy hüppögve megtalálja,
meg a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp tekergőt.

Örömében felkiált,
ölbe kapja csöpp fiát:
- Vackor kölykem,
hallod-e?
Hogyan császkáltál
ide?
Nem megmondtam,
el ne kószálj,
tiltottam, hogy
messze bóklálj,
hanem ez volt az utolsó -
többet minket
nem ijesztesz,
hét határra
nem tekergesz,
mert aszondom,
kutya brumma:
holnap reggel kézen kaplak,
és az óvodába adlak,
az ám,
te pisze csavargó.

És apjával akkor
hazasétált Vackor.


(Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról - részlet)
 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
Kis vidámság:-)
  2009-11-10 13:16:27, kedd
 
  Kis vidámság:


ESŐ

Szörnyű vihar dühöng egy kis székely faluban.

Sára nem hajlandó kimenni kútra vízért, hogy levest főzzön az urának.

Ármin gazda hazajőve a kapálásból meghökken:

- Nincs ebéd, asszony?

- Csak nem kívánja kend, hogy bőrig ázzak azért a kis meleg ételért?

Az öreg nem szól semmit. Veszi a fa vödröt, kimegy a kútra,

megtölti vízzel, és nyakon önti az asszonyt.

- Megbolondult kend? Miért öntött le? Csurom vizes lettem.

- Most már vizes vagy, hát kimehetsz a kútra esőben is...


TEHÉN:


János bácsi tehenet hajt az úton.

A kert tövében pipál a komája, s megkérdezi:
- Hová viszi azt a tehenet kend?

- Az orvoshoz.
- Tán elapadt a teje?
- Nem a.
- Hát? Sánta?
- Nem a.
- Akkor miért viszi az orvoshoz?
- Hát, mert az övé.


VONAT:

Öreg székely ül a vonaton, belibeg a kocsiba egy hölgyike,
intenzív illat felhőt húzva maga után.
Meg is kérdezi az öreg, hogy mi ez az illat.
Mire a hölgy:
- Le fragrance II. a Diortól, Párizsból 50 ml 29.800 Ft.
Hümmög az öreg, erre nem lehet mit mondani, majd pár perc múlva enyhén
oldalra dőlve elereszt egy kb 20 másodperces, lapos pukit.

A hölgynek könnybe lábad a szeme, enyhén kiakadva kérdezi:

- Jézusom, mi ez a szag?
Mire az öreg:
- Tarkabab, Érmihályfalváról, a Józsitól, fél kiló 8 lej


GOLF:


Székely paraszt bácsi megkapja élete első golf-felszerelését
és elhatározza, hogy ki is próbálja.
- Még sose golfoztam - mondja az edzőnek - Mit kell csinálnom?
- A labdát úgy kell megütnie, hogy afelé a zászló felé menjen.
Az öreg felméri a távolságot, majd nagyot üt a labdába. Az végigrepül
a pálya felett és a lyuk előtt két centivel ér földet.
- És most mit kell csinálnom?
- Bele kell ütni a lyukba - mondja az elképedt edző.
- Hát ezt előbb is mondhatta volna!

SZÉKELY FIÚ:

Székely fiú javítja a zsindelyt a tetőn, megcsúszik, kiabál erősen lefelé:
-Édesapám! Fogjon meg! Leesek!
-No! Oszt nincs elég hely?


VACSORA:

A székely és a felesége vacsoráznak. A nő magára borítja a paradicsomos szószt.
Azt mondja a férjének:
- Most nézz rám! Úgy nézek ki, mint egy disznó!
- Ja! Meg még le is etted magad!

 
 
0 komment , kategória:   Mese.  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 7 db bejegyzés
Összes: 16347 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1331
  • e Hét: 3019
  • e Hónap: 31748
  • e Év: 133558
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.