Regisztráció  Belépés
ilonkmama.blog.xfree.hu
MEGKÉREK MINDEN BARÁTOMAT, HOGY KÖRLEVELET, TOVÁBB KÜLDÖZGETŐS LEVELEKET, ÜZLETI FELAJÁNLÁSOKAT NEM KÜLDJETEK SE A BLOGOMBA, SE LEVÉLBEN, NEM KÜLDÖM TOVÁBB, NEM... Juhász Ilonka
1952.12.16
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Szabadkai Napló
  2008-10-22 04:22:25, szerda
 
 





Itt a Fábry, hol a Fábry?

Annak ürügyén, hogy kollégánk, Szalai Attila az Esti Showder vendége volt mint a műsorvezető, Fábry Sándor hasonmása...
* Mikor döbbentél rá, hogy hasonlítasz Fábryra?
- Rengeteg ismerősöm van, de kettő állandóan ismételgette: te tiszta Fábry vagy. Ugyan már, mondtam, ti csak cukkoltok. Egyikük tavaly, a tudtom nélkül, beküldte egy régi fotómat az Esti Showder hasonmás-pályázatára, amelyen a Nők lapját tartom a kezemben, azt a számát, amelyiknek a címoldalán a Fábry volt. A fénykép talán 3-4 éve készült. Amikor megláttam a fotót, kezdtem hinni, hogy van valami abban, amit mondogatnak.
* Milyen volt az első talákozás Fábryval? Milyen volt az első reakciója, amikor meglátta a hasonmását, majd a róla készített karikatúrádat?
- A színpadra lépés előtt nem találkoztunk. Azt tanácsolták, legyen igazi meglepetés számára az, ha találkozik a hasonmásaival. Hát ez sikerült is. Amikor beléptünk, a döbbenettől egy pillanatig szóhoz sem jutott. A közönség felmorajlásából is nyilvánvaló volt, hogy ez egy érdekes pillanat. Mellém állt, hogy jobban meg lehessen szemlélni a közös vonásokat. Ajándékoztam neki egy karikatúrát, amelyet róla készítettem. Nagyon tetszett neki, s remélem, méltó helyre kerül a lakásában.
* Egyébként könnyű volt megrajzolni Fábryt? Vagy... csak néztél a tükörbe, és másoltál? :-)
- Többszöri nekifutás után készült el a mű. Egy jól sikerült portré után a művész érez valamilyen megkönnyebbülést, elégedettséget. Nálam ez megtörtént. A rajzban van valami belőlem is... Hogyne lenne, hiszen én rajzoltam.
* Anetka nem jutott el az űrbe, de bekerült a Fábry-zűrbe... Milyen volt vele az első találkozás?
- Kilépve az öltözőből jött velem szembe egy hölgy. Szevasz, Sany..., jaj elnézést..., mondta. Igen, ő volt Anetka. Tehát ez a számomra már jó jel volt, ha még ő is összetéveszt bennünket. Különben élőben teljesen ,,normális'', a korábban rá jellemző viselkedésnek nyoma sincs rajta.
* Három másodperc premier plán a karikatúrádnak, 3 perces jelenésed a show-ban, 3 millió tévénéző... Minden a hármas szám jegyében... Akár a mesében... Vajon te is úgy érzed most magadat, mint a mesében?
- Ha valaki mondta volna évekkel ezelőtt, hogy fellépek egy ilyen műsorban, ennyi ember előtt, csak legyintettem volna, no meg bolondnak neveztem volna. De soha nem tudhatja az ember, mit hoz a holnap, milyen kihívások elé állítja a Jóisten. Óriási ajándéknak tartom az egészet, és természetesen nagy kihívásnak is. Kíváncsi vagyok, mennyire tudom ezt a mesét gyümölcsözőbbé tenni. Nem szeretnék Jancsi és Juliska sorsára jutni... Csak óvatosan a mézeskaláccsal...
* Hogyan tovább? Várható esetleg, hogy a jövőben egymás dublőrjei lesztek?
- A hasonmás vetélkedőnek lesz egy 3. fordulója, s utána, remélem, sor kerül a döntő megmérettetésre is. Hogy ez mikor fog megtörténni, nem tudom, a hasonmások jelentkezésétől is függ. Látva a többieket, valamilyen produkcióval talán készülni kellene, a rajzot már elsütöttem. Természetesen szeretnék minél jobb karikaturista lenni, ezen dolgozom, a többi pedig majd jön... vagy nem. Fentről ezt jobban tudják




 
 
0 komment , kategória:  Hazai magyar sajtó lapjaiból  
Szabadkai Napló
  2008-10-22 04:02:02, szerda
 
 



A látássérültek nemzetközi napjára

Amikor mégsem a szem a lélek tükre
Egy szabadkai asszony megrázó élettörténete
A Vakok és Gyengénlátók Szabadkai Egyesületében elképzelhetetlen az élet nélküle. ĺ az, aki mindennap elsőnek érkezik, s kávéval, teával fogadja a többieket. És mosolyog. Mintha hírből sem ismerné a fájdalmat, a kínt. Mintha nem is az övé lenne az a cseppet sem irigylésre méltó, megaláztatással és fájdalommal teli életút, amelyet mára, 82 éves korára végigjárt.
BÉLA Ilona Szabadkán született, itt is élt szüleivel és öccsével, amíg édesapját a teendői el nem szólították egy közép-szerbiai városba, ©abacra. Ilona ott járt iskolába, tagja volt a helybeli amatőr színjátszó csoportnak. Szívesen gondol vissza azokra az időkre:
- Mindig vidám természetű voltam, ezért a társaim többször is figyelmeztettek, nehogy elnevessem magam előadás közben - mondja. - Nem tehetek róla, nekem lételemem a mosolygás, az optimista életszemlélet. Végül is ez az, aminek az egész életemet köszönhetem.
Ilona édesapja orosz származású volt, és az első világháború kitörésekor őt és családját 1940-ben elhurcolták a németek.
- A németországi Oderába vittek bennünket, s egymástól elszakítva, koncentrációs táborokban helyeztek el - emlékezik. - Az öcsémet és engem - a többi magam korabeli gyerekkel együtt - kiadtak családokhoz bérmunkára. Reggeltől estig dolgoztattak, az éjszakákat pedig a táborban töltöttük. Szörnyű idők járták akkor. A legfájóbb mégis az volt, hogy nem találkozhattam a szüleimmel. 1944-ben kitört a tífuszjárvány, és én is megbetegedtem. Két hónapot töltöttem el egy temető közepén kialakított halottasházban, egy fedél alatt azoknak a hulláival, akik belehaltak a fertőzésbe. Borzalmas kínokat éltem át: magas láz, hasmenés, iszonyú fájdalmak... De túléltem. Két hónap elteltével úgy döntöttek, áthelyeznek a közeli kórház alagsorába, ahol az akkor még fertőző, de életben maradt betegeket kezelték. Ott vette észre egy német nővér, hogy valami baj lehet a látásommal. Felvezetett a szemészetre, s különféle vizsgálatoknak vetettek alá. Akkor derült ki, hogy a fertőzés jócskán károsította a látásomat.
Ilonának akkor mínusz kilences volt a dioptriája, és rohamosan tovább romlott a látása. Aztán vége lett a háborúnak, és ő is - családjával egyetemben - végre hazakerült Szabadkára.
- Itthon, sőt Zágrábban is nagyon sok időt töltöttem kórházban, különféle gyógyszeres kezeléssel igyekeztek megmenteni a látásomat. Sajnos, nem sikerült. 1946-ban, tizenkilenc évesen kezdtem el dolgozni a Zorka vegyipari gyárban, ahol azelőtt édesapám is dolgozott. Iskolába nem járhattam, habár nagyon szerettem volna továbbtanulni. Mindössze öt elemit végeztem, és szerettem volna beiratkozni a gimnáziumba, de a háború közbeszólt. Ott álltam tehát tizenkilenc évesen, képesítés nélkül. Fizikai munkásnak jelentkeztem a gyárba, és fel is vettek. Onnan mentem nyugdíjba, 45 évesen.
És a látása egyre romlott. Mindössze 25 százalékos munkaképességet állapították meg esetben az orvosok, ezért idő előtt nyugdíjazták. Közben a családtagjai elhaltak, egyedül maradt.
- Sokat szenvedtem a látásom elvesztése miatt, de rossz értelemben vett megkülönböztetés nem ért sohasem - mondja. - Mindenki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Tudták jól, hogy számomra nem könnyű feladat elérni és megfogni egy tárgyat, vagy felmérni az úttesten közlekedő járművek gyorsaságát. De nem csináltak ügyet belőle, soha nem éreztették velem, hogy más vagyok, mint ők. Amikor áthelyeztek a Zorka leányvállalatának, a Slavica szappangyárnak a csomagolási részlegébe, többször előfordult, hogy lelöktem valamit, kiesett a kezemből, kiömlött vagy összetört. Nem volt visszaút: nyugdíjba kellett vonulnom. Pedig nagyon szerettem dolgozni. Ezért is fájt annyira, hogy el kellett hagynom a munkahelyemet.
Ilona soha nem ment férjhez. Azt mondja, ebben nem a testi fogyatékossága akadályozta meg, hanem a társaság, a barátok hiánya.
- Nem jártam el szórakozni, nem volt alkalmam ismerkedni. A házasság és az anyai örömök így szép lassan kimaradtak az életemből. Minden figyelmemet és szeretetemet a családomnak és a munkámnak szenteltem. Egy napon azonban egyedül maradtam, család és munka nélkül...
Nagyfokú rövidlátása ellenére Ilona hosszú évtizedek óta aktívan részt vesz a Vakok és Gyengénlátók Szabadkai Egyesületének munkájában. Éveken át volt a Vakok Sport- és Művelődési Egyesületének az elnöke, számos sporttalálkozót, sportversenyt, művelődési rendezvényt szervezett. Habár jómaga is nehezen érvényesül a látók világában, több tíz nem látó társa társadalmi életének irányítója volt. Most sem csinál egyebet: jelen van az egyesület székházában, mindenkit ellát kávéval, teával, üdítővel, megöntözi a virágokat, fogadja a telefonhívásokat és - mosolyog. Mintha az életére nem nyomták volna rá szörnyű bélyegüket a háború, a betegség, az átélt fájdalmak és kínok.
- Soha nem szabad feladni a reményt, hogy az életünk, a mi életünk is - noha nehezebben érvényesülünk, mint mások - lehet még olyan szép, mint amilyennek megálmodtuk. Én megálmodtam egyszer, még gyermekkoromban, hogy boldogan élek majd sokáig, és íme, itt vagyok. Elégedetten a sorsommal, hiszen olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek, elfogadnak. Ennél többet én már így, túl a nyolcvanon, nem is remélhetek!

RENCSÉNYI Elvira




 
 
0 komment , kategória:  Hazai magyar sajtó lapjaiból  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 10767 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 324
  • e Hét: 1551
  • e Hónap: 11636
  • e Év: 195839
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.