Regisztráció  Belépés
jaksika.blog.xfree.hu
"Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok sok szeretet" J.I. Jaksika
1951.07.31
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Nekem a vers…
  2010-02-22 20:28:03, hétfő
 
 

Nekem a vers...
Eszmélésem óta életem, mindennapjaim része a vers, az irodalom. Emlékeimben ma, fél évszázaddal később is él egy piros posztósapkás, alig három éves kislány, aki - unaloműzőként, a véget nem érő hosszú úton, amely a kis vidéki állomásról vezetett a falunkba mondókával múlatta az időt, türelmesen bandukolva édesanyja mellett:,,Nyárfás úton süt a nap,minden gyerek könyvet kap..."A folytatásra, sajnos, már édesanyám sem emlékszik, s hogy mondókabéli álmom megvalósult-e, és megkaptam-e az áhított könyvet akkor, jutalmul a hosszú, fárasztó gyaloglás után, arra meg én nem emlékszem, csak sejtem, hogy megtörténhetett a csoda. Igen, csoda, hiszen számomra már akkor csoda volt ismerkedni a mondókákkal, gyermekversekkel, amelyek aztán esténként, ha a Mama dolgozni indult, az ő hangján keltek dalra becsukott szemeim mögött. Bársony hangját idézve altattam magam az aznap tőle tanult kis versikékkel, és úgy aludtam el, hogy álmomban fogtam a kezét... Soha nem tudom megköszönni neki, hogy az emberfeletti munka, a házépítés nehézségei mellett, amikor csak tehette, versekre tanított. Így aztán, mielőtt hat évesen iskolába mentem, nem volt furcsa a néhány évvel idősebb, már iskolás, nagylány nővéremhez családlátogatásra érkező tanító néninek, hogy az elsős olvasókönyvből folyékonyan olvastam el az általa kiválasztott olvasmányt. A címére is emlékszem, és a betűkre, képekre: ,,Cili iskolába megy. Sáros lett a cipője..."Az iskola számomra a csodaország volt. Boldogan jártam a kis falusi iskolába, ma sem feledve a drága Várnagy Ili nénit, első tanítómat, és a többieket, akikhez úgy lehetett odabújni apró titkainkkal, mint édesanyánkhoz szerettünk volna, aki szegény éjjel-nappal dolgozott, ahogy a papa is. Feledhetetlen estéink voltak olyankor, amikor mindannyian otthon voltunk, különösen, ha a nagymama, anyai nagyanyám is ott volt nálunk, aki gyakran jött el vigyázni ránk a szomszéd faluból, erdőn át, gyalog, éjszaka indulva, hogy hajnalra odaérjen hozzánk. Ültünk a hatalmas konyhában, ami később a szoba lett, - én a kecskelábú asztal alatt, a többiek az asztal körül, és hallgatták a véget nem érő ,,színjátékot" - olvasást, versmondást, - amit nővéremmel egymás szavába vágva ,,előadtunk". Nem hiányzott a televízió, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik. A felső tagozatban már minden iskolai ünnepélyen verset, prózát mondtunk Marikával, - volt, hogy ketten, együtt is. Ács László tanár úr pedig felismerte, hogy ez életünk fontos része, ápolni, fejleszteni kell a bennünk szunnyadó mélységes irodalomszeretetet. Így aztán a létező összes szavalóversenyen indultunk az ő felkészítése mellett, és ő volt az, aki sorra a kezünkbe adta a nagy költők könyveit úgy, hogy gyakran a kis falusi könyvtárban is ott ült velünk, hogy segítsen válogatni. Gyönyörű idők voltak. Dalolt a lelkünk, pedig két váltás mackónadrágon kívül nem túl sok ruhánk volt. A középiskolában aztán folytatódhatott kalandos, boldog utazásom az irodalomban. A nagyvárosban már irodalmi körök vártak, és életemet továbbra is kitölthette az, amiért érdemes volt minden nap felébredni: egy-egy újabb költemény megismerése, meghallgatása neves előadóktól, irodalmi estek, és végre könyvek, igazi verseskönyvek, amelyek már a sajátjaim voltak, és szerencsére, egyre szaporodott a számuk. Azóta is szívmelengető érzés a lakás könyvespolcán megtalálni a hetvenes években néhány forintért vásárolt, ma már szinte megfizethetetlen ritkaságokat. Aztán a könyvespolcon gyűlő kincsek rejtelmei elvarázsolták szerelemre ébredő lelkemet, később gyermekeimet is, szerencsére... Soha egyetlen alkalommal sem okozott gondot a házi feladatul kapott irodalmi, vagy történelmi ,,gyűjtőmunka", csak keresgélni kellett kicsit a lakásban már-már minden szabad helyet elborító könyvek között. Nekem, nekünk a könyvek, a versek, az irodalom szorosan az életünk része volt mindig. Jó volt így élni. Nem is értettem soha, hogyan kerülhettem a pénzügyi életbe munkám során. Aztán, a végtelennek tűnő, életigenlő, meghitt boldogságot egycsapásra porig zúzta a sors kegyetlen próbatétele, Zoli fiam elvesztése, hogy azután a gyászban megfagyott, riadt, halálvágyó lelkemet visszatántorítsa a hűséges társak, a versek közé - most már tudom, örökre - úgy, hogy észrevétlenül a tollat is kezembe rejtette, és a fájdalomba nem hagyott belehalni, hanem helyette írásra késztetett. Leveleket, botladozó rímeket írtam Zolinak naponta, a temetői szívettépő ,,beszélgetések" után. Így volt ez hosszú évekig, mígnem életem másik csodája, Orsi lányom elárulta: babát vár...Akkor azonnal megváltozott minden a lelkemben. Kergetőző mondókafoszlányok, gyerekversikék vették át agyamban a fájdalmas emlékezés, a makacsul belém költözött gyászos dallamok helyét, vagy legalább is helyet kerestek maguknak konokul, és találtak is, szerencsére. Azóta unokámnak, kicsi Mirának írok mondókákat, gyermekverseket, aki időközben megérkezett a Földre, és szívünkbe az általa hozott új csodával visszaköltözött a szavakkal el nem mondható boldogság. Ha nézem ezt a csöpp csodát, és édesanyját, szétfeszít a szeretet, örömöm határtalan. Ha átkarol a kislányom, és együtt nézzük az álmában mosolygó, kicsi babát, boldogságom megsokszorozódik. Ám mégis hagyom, hogy a fájdalmas könnyek néha összegyűljenek a szemem sarkában, ha a fiamra gondolok. Lányommal ma már szavak nélkül is értjük egymást... Mira születésével megértette, miért könnyes a szemem akkor is, ha mosolyogva altatódalt énekelek kislányának, aki még csak két hetes, és máris sokat tanultam tőle: mosolyogni, örülni újra, önfeledten, és hálát adni neki, a sorsnak, és Istennek, hogy érkezésével megismerhettem létünk új csodáját, miközben szinte észrevétlenül elengedtem Zolit végtelen útjára. Nekem a versek, a könyvek, az irodalom élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért, - még ha megmutatta kegyetlen arcát is - és nem hívom, de nem is félem a halált. Nekem a rím, a ritmus a lét dallama. A boldogság, és a fájdalom muzsikája. Egyszer olvastam egy véleményt a rímes és szabad versekről. A kritikus valahogy így fogalmazott: ,,a vers írója kierőszakolja magából a rímeket, feláldozva a mondanivalót is..." Én erről másképpen vélekedem. Lelkem hangjait ha versbe szedni készülök, előtte már hosszan muzsikál bennem az örömteli ritmus, vagy szomorú dalra kél a bánat, - erőlködés nélkül, szinte ösztönösen - majd lágyan köréje gyűlnek a dallamos verssorok. Nem érzem soha úgy, hogy rabságban tartják gondolataimat a rímek, a ritmusok, de alázatos szeretettel olvasom a szabad verset is, és ma már tudom: a vers, az irodalom szeretete létünk értelme lehet: élni segít, és meghalni tanít. Nekem a vers a lelkem is. ,,Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten." (Wass Albert: A vers )
 
 
1 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Volt egyszer egy vak leány
  2010-02-03 16:14:55, szerda
 
 

A vak leány

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: 'Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.
(Ismeretlen)




 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Most ment le a nap.
  2009-07-17 18:53:52, péntek
 
 


Most ment le...

Most ment le a nap. A vonat is halad. Érzem: visz valahova.

Fák között állok, nézem, ahogy széthasítja nedves kérgüket a távolodó tél utolsó karmolása. Még egy utolsót, rettenetest, vicsorít és elhagyja a Földet. A tél elmegy, és egy évig nyomát se látjuk. Átalakul. Jön a tavasz. A tavasz másmilyen. Lágyan bekötözi a legyőzöttje által hagyott sebeket, langyos öleléssel simul a fák törzseire, nyájas mosollyal hívja elő hű társait, a virágokat. Éled a táj, meghal a tél. Ez a fordulópont. Ezért éltem. Ezért éltél.

A villamosszékben ülve az embernek tengernyi gondolat jut az eszébe. De egyre sem emlékszik. Én mindenre emlékszem. Lehet, hogy nem villamosszékben ültem, vagy inkább nem vagyok igazi ember!

A székben született gondolatok élőbbek, mint bármi, erősek és kegyetlenek, nélkülük nem létezem. Kiirtottak mindent, ami eddig létezett, és kiirtanak mindent, ami ezután létezni fog. Csak az marad meg, akkor és ott csak az a létező. Én nem tudtam erről, de akkor és ott, ezen nem volt időm gondolkodni. Semmire nem volt időm. Csak átadtam magam a fáradt utazásnak, az ólom szárnyú szárnyalásnak. Nem volt magasröptű, nem volt hosszan tartó, de elég ahhoz, hogy elfelejtsem, miért ülök ott, és hogy mi vár rám. Teljesen kiment a fejemből. A gondolatok minden mást kiszorítanak. És ez, így volt rendjén, hisz a gondolatoknak ez a dolguk...

A hajnal íze mindig olyan nyájasan megragadott és hosszú kirándulásra vitt, melyből mindig egy más emberként tértem vissza. Most sem történt ez másképp. Csak álltam ott a szürke pulcsimban, két szakadozott kesztyűben, meg a munkásnadrágomban és figyeltem, ahogy újraéled minden, ahogy a Nap bearanyozza a tájat, gyémánt csillogású mosolyt varázsol a harmat cseppjeire, ahogy minden képes újra felkelni, ahogy minden kész az új kihívásra. Ilyenkor én is kész voltam. Az újra, a kihívásra. A nappal végleg átveszi az uralmat, minden kétséget kizáróan elüldöz az útjából mindent, ami megakadályozza egy újabb napban. Minden nap hoz valami újat, minden reggel, minden ébredés, minden pillanat. Ez a mostani olvadó hó, rothadó fakéreg és egy megfagyott rigó szagának egyvelegét hozta nekem, a gyenge északi szél segítségével, ami ma is ugyanolyan nyájasan köszönt mielőtt belépett, megforgatva azt a pár, újra kiszáradt falevelet, amiről már elolvadt a hó, ami eddig megvédte, és megbénította. Az élet, azt hiszem, nem habos torta. Mondom én ezt, akkor is, ha éppenséggel fogalmam sincs arról milyennek kéne lennie egy jól irányzott habos tortának. Az élet valami egészen más. Talán pont az a két kergetőző veréb volt az, amely nem tudom milyen csellel, de túlélte ezt, még az átlagosnál is durvább, telet. Ügyes, élelmes verebek voltak, de különlegességüket ebben a pillanatban nem ez adta. Mit sem törődtek az évszakok, a hangulatok, az érzelmek és az usa küzdelmeivel, csak kergetőztek önfeledten, mintha pontosan tudnák mekkora szerencse az, hogy túlélték életük, valószínű első, igazán kemény telét. Pedig erről semmi fogalmuk nem volt, mint, ahogy másról sem. De mertek kergetőzni, mertek nem törődni semmivel, mertek örülni, vagy legalább is úgy csinálni. Attól tartok, valamit mégis tudtak. Valamit, amit én nem tudok. De ez a hajnal elmondta nekem, ez a hajnal ezt az újat hozta magával, és én megtudhattam, mert most képes voltam figyelni, képes voltam elfeledni magam és átadni magam az ólomszárnyú szárnyalásnak. Pedig egy vonaton ültem, mely éreztem vitt valahova. Néztem a hajnalt, néztem a fákat, néztem a világ apró rebbenéseit, néztem a harcot, a küzdelmet, és...és néztem azt a marcona, szakállas, kegyetlen tekintetű hóhért, aki megállíthatatlanul közeledett a villamos székem felé, kését fenve, felizgatva, hogy ma végre még egy rátermett bűnös nyeri el büntetését. Ennyi volt az életem, ez a fordulópont, most meghalok. Az életemből nem sokra emlékszem. Csak az a pár utolsó, nagyon erős és sokatmondó gondolat maradt meg. Azt hiszem, az én életem ennyi. De ez legalább élet és legalább az enyém. Az én ólomszárnyú szárnyalásom. Az én fordulópontom. Az a pont, mikor ráébredtem, gyönyörű utazásom után, hogy hol is vagyok igazából, egy villamos székben, és ráébredtem, hogy hóhérom már felém tart és csak rám koncentrál és a ráébredés a végre... De igazából a fordulópont nem ez! A fordulópont nem a harc, a küzdelem bágyadt konstatálása, nem a tavasz dicsőséges győzelme a kegyetlen tél felett, hanem egy megállíthatatlan cirkuláció gyönyörű kör-köre, amely szükséges, amely éltető, amely előállít mindent, ahhoz, hogy mi élni tudjunk. Ez a fordulópont, ami, ahhoz kell, hogy élhessünk, nem törődve a puszta tényekkel, a harccal, küzdelemmel, az évszakok, a hangulatok, az érzelmek és az usa küzdelmeivel. Ekkor végre felállok, ekkor végre körülnézek, ekkor végre leveszem ólomszárnyaim, és zuhanok egy förtelmest az ismeretlenbe, a végtelenbe, a tiszta érzelmek, hangulatok, tiszta küzdelmek világába, ahol senki nem veszi fel velem a versenyt, ahol csak figyelni és élvezni kell, ahol visz a vonat, érzem: visz valahova, és mindaz csak nekem adatott meg, hogy az egészet egy ilyen kényelmes, csak nekem szabott, az én méreteimre és igényeimre tervezett fotelből nézhetem végig...

 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Bocs!
  2009-07-17 18:49:16, péntek
 
 


Bocs!

Az egész valahol itt kezdődött. Persze senki nem tudná megmondani, hogy pontosan hol. A diagnózis mindig rejt hibákat magában. Ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy minden a teremtésre és a bűnbeesésre vezethető vissza. Még akkor is, ha az egész csak szimbolikus kifejeződése az ember, az emberi faj megszületésének, véleményem szerint remekül ábrázolja hibáinkat, vágyainkat, félelmeinket.

Bárhonnan is származzon a teremtés könyve, bárki is legyen az alkotó (én azért hajlok az ,,egyszer csak ledobta az Isten"-féle verzióra), zseniális leírása ez az ember küzdelmének az Istennel szemben és az Istenért, a Sátán kedvéért, és az ellen, egymásért és egymás ellen, valamint önmagunkért és önmagunk ellen. Ezek a konfliktusok és küzdelmek a mai napig harcolnak egymással. Nincs új a nap alatt.

Vagyis vegyünk egy átlagosan tökéletes szituációt, mikor úgy gondolhatnánk, hogy az ég egy adta világon semmi bajunk nincs és per pillanat el sem bírjuk képzelni, hogy legyen. Élünk éldegélünk, de előbb vagy utóbb megérkezik a jól ismert belső hang, mikor már minden kicsit megszokottá, megismertté, így talán unalmassá válik: kevés ez így, lehetne mindez sokkal jobb, én többre vagyok képes. Ezeket a zseniális ötleteket általában a férfiak ötlik ki, és általában azért, hogy bizonyítsák az őket körülvevő gyönyörű női példányoknak, hogy ők azért nem akárkik és nem akármilyen erők rejlenek bennük. A példánál maradva az első ilyen remek ötlet: át kéne venni Istentől az irányítást, hátha én jobbat tudok kihozni ebből az egészből, mint ez a dögunalmas édenkert. Vagy, hogy mást ne mondjak, egy újabb férfiötlet: rendeződjünk városokba, ne cserélgessünk, hanem gyártsunk pénzt, hogy a legerősebbek és a legaljasabbak kedvük szerint meggazdagodjanak, aztán ha már kellően gazdagok lettünk parancsoljuk az ország szegényeinek, hogy támadják meg más országok szegényeit, hogy ezzel is egyre gazdagabb és gazdagabbak lehessünk. Remek ötlet! Mészároljunk le tízezreket, csak hogy milliókat húzhassunk a kezünkben lévő fegyvergyárak révén, ha már elkezdtünk istent játszani, akkor már végig kell csinálni. Önmagunkért, de legfőképpen önmagunk ellen. A Sátán feldobta a labdát, nekünk muszáj volt lecsapni. Önmagunkért, de legfőképpen önmagunk ellen.

Persze azért erre szépen lassan rájövünk, és irtózatosan elkezdjük magunkat szégyellni, össze-vissza kezdünk rohangálni és fügefa
levelekkel takarjuk el magunkat, hogy lehetőleg senki se lásson. Csak, hogy egy zseniális ötletgazda utolsó szavait idézzem: ,,nem kértem, hogy a világra hozzanak!"

Hát mi sem kértük barátocskám, ám mégis valami furcsa irónia eredményeképp mégis ennek a bolygónak a levegőjét szívjuk, miközben ennél sokkal nagyobb mértékben mérgezzük és pusztítjuk azt. Hisz rohannunk kell. Mert zavarban vagyunk. És mert szégyelljük magunk. Esetleg ha kettő hússzal száguldoznánk, akkor senki nem venné észre.

Régen a legtöbb ember a világon háborúkban halt meg. Ma az úttesteken, száguldozó-bujkáló dobozokban. És háborúkban persze. Van, ami nem változik.

Egészen elképesztő életekben rejtőzködünk, és az egészet feltesszük arra, hogy a végére egy megbízható és kielégítő bűnbakot találjunk. Nagy szerencsénkre erre mindig sok jelentkező akad. Mi végeredményben csak áldozatok vagyunk. Hallelúja! Már kezdtem megijedni.

Ha megvan a bűnbak, akkor nincs más hátra, mint likvidálni az élők sorából. Egy-egy ilyen bűnbak likvidálása jelenti a purgatóriumot számunkra, ami számukra a máglya, az számunkra a tisztítótűz. Ha jön egy ember és ilyen és ehhez hasonló badarságokat kezd el beszélni, mint hogy nem bűnbakot kell keresnünk, hanem belátni a hibáinkat, és nem menekülni kell, meg szégyenlősködni meg zavarban lenni, hanem szeretni a másik embert, a szomszédunkat meg a saját anyánkat egyaránt, akkor nincs már lehetőségünk, mint ezt a vészmadarat felszögezni egy fára, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért keresztnek. És máris megtisztultunk. Ennyi az egész.

Ha ne adj isten ez sem jött volna be, kérünk egy elnézést, és találgatunk tovább. Ne feledjük: mi csak áldozatok vagyunk. Muszáj tovább találgatnunk. Önmagunkért és legfőképpen önmagunk ellen. Egyszer már muszáj bejönnie! Hisz mi nagyszerű emberek vagyunk! A feleségünk is megmondta! És ő a legfontosabb a világon! Érte bárkit megölnénk!

Aztán persze a történet nem áll meg itt. Az emberpárnak, szégyen ide vagy oda, gyerekei születnek. A gyerekek is szégyellik magukat, de már ők sem tudják miért. Hirtelen azt veszik észre, hogy belefeledkeznek a munkába. Íme egy újabb menedék! Az egyik a földeken dolgozik, a másik az állatokkal. Na melyik a jobb öltet? Melyik menedék a biztosabb? Na? Na? Ha a másik termése jobb, ha boldogabbnak tűnik a rejtőzködésében, nincs más hátra, meg kell ölnöm. Nem tehettem mást. Magamért és a családomért. De legfőképpen talán ő ellenük. Bocs.

Mert valamit le kell tennünk az asztalra. Mert valahol nagyon nagyot hibáztunk. Mert azt hittük majd mi jobban fogjuk csinálni. De nincs még egy fa. Nincs anti-mindentudás. Gyerekek, ezt elbaltáztuk! Sebaj, majd jól helyrehozzuk. Az ismerős hang egyre csak hajtogat: nyugi meg tudod csinálni. Te meg tudod.

Hát mi jó rabszolga révén kaparunk. Kaparunk, amíg erőnkből telik. Mindegy hányan esnek áldozatul, mindegy mi az ára. A lényeg, hogy tetszetős kis búvóhelyet kapjunk érte. Na kié a legszebb fügefalevél?

Oh, látom a tiéd már emeletes. Gratulálok! Itt már biztos nem talál rád az Isten!

Én hajléktalan vagyok. És minden nap találkozok Vele.

És mondjak valamit: már egyáltalán nem dühös.

Csak szomorú. Nagyon szomorú.

Mert nem mersz eléállni és legalább beköszönni egy kicsit. Folyton csak falakat építesz, belülről szépítgeted, hogy minél jobban érezd magad. Minél kényelmesebben. Hogy ne lássák sokan, hogy zavarban vagy és szégyelled magad. Ennyit meg kell tenned magadért, vagy legfőképpen magad ellen.
 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Todi Estéje Hahodik ének....
  2009-06-19 19:44:05, péntek
 
 


- Arany János -

TOLDI ESTÉJE

HATODIK ÉNEK.

,Ott vagyon most is Miklós feje csonttya -
Híres ez világban szíve nagy bátorsága.‘

Ilosvai.

1.

Most Bencéhez térek, aki otthon maradt:
Mi emlékezetest vín véghez azalatt.
Dolgozék a jámbor, szintúgy izzadt belé:
Söpre, takaríta, kapkodott százfelé,
A sok ócska fegyvert sorra törülgette,
Egyiket letette, másikat fölvette,
Hányt-vetett; - csinált a majdani rend végett
A szobában szörnyű nagy rendetlenséget.

2.

Ott volt a kapus is, hanem ő csak nézte,
Elég volt az neki, azt is alig győzte:
Mert, mintha sebes szél törne, hányna-vetne,
Azt mívelte Bence és az ő nagy kedve.
Egy öreges nótát dúdolt jó kedvében,
Melynek a versét már elfeledte régen; -
Mindjárt rányerített odakünn a sárga,
Szegény! az abrakot békétlenül várta.

3.

Most elkezdi Bence, a kapushoz szólva:
,,Eredj koma, kösd be a lovat az ólba;
Lesz ott széna, elég; lesz zab: vess elébe,
Ha te meg nem etted, hagytunk harmadéve.
Kösd jászolra őket s vess eléjök, mondom;
Magam rá nem érek, lásd ezer a gondom. -"
Bővebb utasítást mindhiába lesett
A koma, mert Bence súrolásnak esett.

4.

Künn megfontolá még a rábizottakat,
Illő messzeségről nézte a lovakat:
,,Szent atyám" tünődék, ,,vajmitevő legyek?
Megharap, ha elül, - rug, ha hátul megyek."
Sosem ült lovon a becsületes varga,
Bár ifjabb korában a sarut megvarrta, -
Azt se varrja többé, amióta szeme
Rászaporodott és kettőből négy leve.

5.

Sokszor volt ugyan már dolga lófélével,
Ha nem is a lóval, legalább bőrével,
S nem került kezébe olyan vad paripa,
Melynek nem parancsolt volna akkoriba!
Bicskiája, mint egy pokolbeli sátán,
Nyargalódzott végig a szegény ló hátán;
Mérte, szabta, vágta - ő volt akkor az ur:
Most a kantárhoz is keze-reszketve nyul.

6.

Addig próbálgatta, hogy meg merte fogni,
Mert a félelemhez kezde hozzászokni;
Ha pedig az ember a félést megszoká,
Megjön a bátorság, nem marad el soká.
Szívébe merészség szállt a kis embernek,
- Nem olyan, amivel ütközetet nyernek,
Hisz a kis vargába annyi sok lett volna -
Nem, - csak hogy a lovat beköté az ólba.

7.

Bekötötte őket, enniök is adott,
Tett eléjük szénát, tett eléjük zabot;
A lovak aztán, hogy enni kapnak végre,
Elkezdtek röhögni a várt eleségre;
Nyihogtak, vihogtak sokáig hiába,
De belé sem faltak a drága szénába;
E csudán a varga csudálkozik nagyon,
Törte az elméjét: hogy s miképen vagyon.

8.

Végre nem állhatta, hírt adott Bencének:
Nem esznek a lovak, pedig ehetnének.
Bence, hogy meglássa e csuda esetet,
Abbahagyva dolgát, az ólba sietett:
,,Mi az istennyila! megbomlottál, koma?
Hisz nincsen leoldva se fék, se zabola!"
S úgy nevetett Bence, hogy el tán nem ájult, -
De a két vékonya iszonyún megfájult.

9.

Majdhogy meg nem evé kezét lábát érte
A kapus, hogy ő ezt ésszel föl nem érte;
De meg' arra gondol: mit ért voln' az ésszel?
Hisz csak nem mert volna odanyulni kézzel.
E gondolat neki vigasztalást adott,
Valahányszor Bence szemébe kacagott, -
Aki, lezablázván a két éhes párát,
Visszament a házba folytatni munkáját. -

10.

Nem sok időt tölte Bence a dologban,
Mert ihol gazdája dühösen betoppan:
,,Mennydörgős haragom!" bömbölé s elfúladt,
Elfojtá szavait az erős indúlat.
Buzgányát az asztal közepére csapta,
Hogy a vaskos deszka béhorpadt alatta...
Jaj e volt - jaj e volt utolsó ereje!
Tántorog a lába, szédeleg a feje.

11.

Bence sajditá, hogy rosszul lesz a dolog,
Látta már előbb, hogy szeme vérben forog,
Látta halántékin hogy' felduzzadt az ér,
Mint egy kifeszített középszerű kötél.
Most meg, amint látja színe változását,
Kékülő ajkának görcsös vonaglását,
Összerogyó térdét - szalad sebességgel
S megölelve Toldit tartja, ne essék el.

12.

Kínosan vergődik egy lócához vele.
Nincs a nagy vitéznek jártányi ereje,
Karjának inai mind letágultanak,
Dereka megrokkant... megölé a harag.
Pusztitó haragja, mely mint Isten átka
Rombolá az ellent vérontó csatákba',
Ránőtt gazdájára és megölte osztán,
Mint vezetőjét a vérszomjas oroszlán.

13.

Bence átallátta, hogy ütött az óra,
Sűrü könnye potyog, hull a takaróra;
Toldi csak néz, csak néz; - a hű ember pedig
Gyakran el-elfordul, megtörli szemeit.
Végre ád az Isten neki annyi erőt,
Hogy nem rí legalább a haldokló előtt;
Nagy lélegzetet vesz s erőltetve magát,
Így kezdi biztató, vigasztaló szavát:

14.

,,Mije fáj kelmednek, édes nagy jó uram?
Mert látom, baja lett és változása van:
Tán csömör - főfájás - vagy épen a hideg
Kezdi háborgatni mostan kegyelmedet?
A hidegnek én jó orvosságát tudok,
Magamon próbáltam, bizony nem hazudok:
Egy kupa jó borsos melegbort inni meg...
S mint tennapi álom, úgy eltűn a hideg.

15.

Másszor, ha kelmednek történt változása,
Hátgerinc fájdalma, deréknyilallása:
Én voltam az orvos, használt is legottan -
Helyre ment a rossz csont, ha én megtapodtam.
Nem teszünk egy próbát? - Azt nem... hátha gyengén
(Mint törött tojással bánva) végigkenném...?"
Monda, sőt ami több, hitte is az árva,
Hogy, ha ő megkenné, mégsem veszne kárba.

16.

,,Hagyd el Bence, hagyd el", súgá Toldi halkan,
,,Hisz talán nem akarsz tréfát űzni rajtam:
Nem használ nekem már, jó öreg cimborám,
Semmi jóakarat és semmi tudomány."
Bence most szemébe nézett az embernek
S ime! mintha fényes kardra rálehellnek,
Vagy mint ért gyümölcsnek az a finom hamva:
Úgy volt szemefénye fátyollal bevonva.

17.

Nem állhatja tovább a hűséges cseléd,
Megint sírva fakad, jobban mint az elébb;
Eltakarja képét és könnye-szakadva
Fordul a betegtől félre, egy ablakba.
Onnan az utcára tekint véletlenül:
Szent Isten! a házat fegyver veszi körül;
De, hogy ezt kimondja, arra sincs ideje,
Mert belép Allaghi, a testőrzők feje.

18.

Visszainti kézzel a többit a hadnagy;
Maga béjön és mond: ,,Toldi Miklós, rab vagy!
Gyilkosságba estél, mivel meggyaláztad -
Vérrel fertőztetted a királyi házat:
A király nevében, bajnok, kövess minket -"
Bence a betegre fájdalmasan intett;
Nem volt arra szükség - a ne'kűl is látta
S engesztelni kezdé, hangját lebocsátva:

19.

,,Oh, miért nem hoztam jobb szót neked ennél?
Azonban, vitéz, ha valamit izennél,
Ha egy s más bajoddal magadat mentheted:
Leszek a királynál szószóló követed."
Ezt mondván a testőr a bajnokhoz lépe,
Szánakozó arccal hajlott le fölébe;
Rávetette Toldi, most először, szemét
És így szakadozott melléből a beszéd:

20.

,,Mondd meg a királynak, hatalmas uradnak:
Csak ez egy órámat hagyja meg szabadnak;
Készen áll a börtön, megyek abba önként,
Hol nem földi bíró lát fejemre törvényt."
Elfordítja szemét, - de szája mozog még,
Mozog is, sohajt is, mintha imádkoznék.
Fut Allaghi Simon a szót jelenteni:
,,Toldi halál révén, uram, s ezt izeni, -

21.

,,Ezt izeni tőlem felséges uramnak:
Halála óráját hagyja meg szabadnak;
Sír lesz a fogháza: elmegy abba önként,
Földi biró többé nem szab őrá törvényt."
A király megdöbben s hirtelen felkiált:
,,Mindenható Isten! így lesz vége tehát?
Dicsősége napján - elhagyva, betegen -
Meggyalázva - s meghal?... Hozdsza köpenyegem."

22.

És felkavarintva köpenyét nyakába
Mondá, hogy vezessék a Toldi lakába.
Elül megy a testőr, ennek háta megett
A király és egy-két hű szolga lépeget.
Egy cseppet se látszik köntösén, hogy király.
Kinevetnék, aki azt merné fogni rá;
Az utcán menő, ha szemét rájok veti,
Köszön a hadnagynak, de nem köszön neki.

23.

Süvegelik vagy nem? arra semmi gondja,
Sőt felsőruháját a képére vonja,
Siet, amint gyenge lábaitól telik:
Fél, hogy a vitézt már életben nem lelik.
Célját érte mégis: az az egy öröme
Meglett fájdalmában, hogy még jókor jöve;
Mert van néha öröm a keserüségben,
Mint tarka szivárvány a fölleges égen.

24.

A király egy székre a beteg mellé ül
És föléhajolva szólítja nevérül.
Toldit környékezte már az a fél-álma,
Mely elnyomja végre s ejti mély halálba.
Felriadt a szóra, - ismeré azt szinte -
Nagy, merő szemekkel Lajosra tekinte:
Ráismert, - de mintegy kételkedve: hol van?
A padlásgerendát kezdte nézni sorban.

25.

A király megszólal: ,,Nem ismersz engemet,
Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?
Én vagyok, a király... nem aki megbántott -
Én, Lajos, szólítlak, régi jó barátod.
Eszmélj vissza, nézz rám, ne fordítsd el szemed;
Egy szót mondj, ne többet: akármit - nevemet -
Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?
Búcsuszó ne'kül csak nem lehet elválnunk."

26.

Toldi tisztán eszmélt és minden erejét
Összeszedve, kissé fölemelte fejét:
Képpel a királyhoz erőlködve hajlék
És nyujtá kezét, mely hideg volt mint a jég.
Egyszersmind beszéle értelmesen, halkan:
,,Milyen álom volt ez! hogy már meg is haltam;
Beh jó, hogy te itt vagy - lelkem újraéled:
Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled.

27.

,,Oh - barátom (vedd fel most tőlem e nevet)
Megbocsáss, ha jártam valaha ellened;
Ha zsémbes, ha durva voltam, lattal ne mérd:
Engedd el azt nékem az én jó szívemért.
Meglakoltam úgyis. Dejszen annak vége. -
Odavan lelkemnek sok szép reménysége; -
Dejszen ami elmult, az meghalt, elveszett -
Virrasztója is úgy jár: az emlékezet.

28.

,,Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - - meg a magyar népet."
,,Szeresd a magyart, de ne faragd le" - szóla,
,,Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát."

29.

Ezt mondván, sohajtott és visszahanyatlék;
Jobbkeze a király kezében maradt még,
Szeme sem fordult el, csak nézett keményen,
De mint a szarué, olyan lett a fénye.
A király pediglen így felelt szavára:
,,Hogyne lenne gondom az öreg szolgára?
S a magyart, a népet, mikor nem szerettem? -
Birodalmát három tengerig vetettem.

30.

,,Mindig abban jártam, fáradék is bezzeg,
Hogy magyar népemnek hírt-nevet szerezzek,
Hogy megsüvegeljék békében, csatáin,
Kívül is, belül is országa határin;
Nem dicsekszem evvel - nem is azért mondom...
Istenem! de hát azt kell-e igazolnom
- És kivált előtted (hisz mi tudjuk ketten) -
Hogy a magyar népet mily igen szerettem?

31.

,,Vagy hát nem szeretet volt, hanem gyülölség,
Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,
S azt akartam, hogy a népek dísze légyen,
Kivel becsületet valljak és ne szégyent?...
Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

32.

,,Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!"

33.

Szólt és rátekinte a beteg arcára:
Jaj! de vége van már, leesett az álla;
Mégis össze vannak kapcsolva kezeik,
Mint két összenőtt galy, bár elszáradt egyik.
Lefejté az élő kéz a halott kezet.
Hosszu hallgatás lőn. A király könnyezett.
Bence meg félreállt, csak az ajtó megé,
S erős rázkodással zokog vala szegény.

34.

Eközben a napnak szép piros sugára
Téli naplementen nyúgalomra szálla;
Eltünt az ablakból szivárvány-játéka
S fátyolt vete arra nagy hegyek árnyéka. -
A királyra nézett a gyász-kötelesség
Meghagyni legottan: Toldit hogy' temessék:
Egyszerű koporsó lőn a nyugvóháza,
De vasból - talán hogy erejét példázza.

35.

És még akkor este, alkonyi homályban,
Nagy sor fáklya indul útnak Budavárban;
Messziről azt hinnék: ott megyen, ott ballag,
Hogy Toldit kisérje, valamennyi csillag.
Lovas katonák közt a gyászkocsi halad,
Rajta Toldi Miklós, vas boríték alatt, -
Mellette űl Bence a kocsioldalon,
Összegörnyesztette a nehéz fájdalom.

36.

S gyűl a nép az utcán, mint valamely folyam,
Minden köz, sikátor, mint egy patak, olyan:
Mert miképen a víz patakból folyamba,
Úgy özönlik a nép ezekből amabba.
Még sincs semmi lárma. Hallgatva kisérik
Mostan vissza Toldit Rákos mezejéig;
Megáll a koporsó a Rákoshoz érve
S átteszik azt másik, födeles szekérre.

37.

Egyszersmind az égő fáklyák kialusznak,
Csupán négy világol, mintegy kalauznak,
Mely a Nagyfaluba vivő úton halad,
Míg a nép sötéttől megborítva marad.
Könnybe lábadt szemmel nézik e négy fáklyát,
Sötét messziségben, ameddig belátják;
Aztán csapatonkint hazafele térnek,
Emlegetve dolgát az elhunyt vitéznek.

38.

Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.

 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Toldi Estéje Ötödik Ének......
  2009-06-19 19:32:12, péntek
 
 



- Arany János -

TOLDI ESTÉJE

ÖTÖDIK ÉNEK.

,Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat.‘

Ilosvai.

1.

Nem palota volt az öreg Toldi háza,
Nem is kendőzé azt festék színe-máza:
De elég tágas volt, hogy a vén levente
Örömét, haragját kitombolja benne
Míg Budán tanyázott. Most üres és néma,
Csak egy-egy köhentés hallik benne néha;
Vén kapus köhécsel... azaz ő csak kezdi,
Kap rajt' az üres ház s hangját megereszti.

2.

Ide ment be Toldi, Bence is követte;
A kapus kinézett s a kaput betette;
Künn meg a nép, minden kis jelre vigyázva,
Bámészkodni kezd az ütött-kopott házra.
Nem is néztek úgy meg házat soha többet,
Sem ahhoz hasonlót, sem annál különbet;
Azt se néznék másszor... most is mindhiába
Nem akar kijőni annak a gazdája.

3.

Amint az ősz bajnok egy szobába nyitott,
Jól esett a szemét körülhordozni ott,
Nem volt pedig abban drága kárpit, szőnyeg,
Sem egyéb divatja annak az időnek:
Fegyverek barnálltak sorjában a falon;
Szú-sereg rágódott a tölgyfa asztalon,
Ágyak, puha székek, drága rengők helyett
Medvebőrös lócák álltak a fal mellett.

4.

Mégis úgy tett Toldi, szétnézve örömmel,
Mint ha ismerősök közé jut az ember:
Rémlett neki, mintha a bozontos medve,
A sok ócska fegyver, mind reánevetne.
Legott sorra nézte az ölő készséget:
,,Vén kardom, beh régen nem láttalak téged!
Hogy' vagy, öreg láncsa? hát te gerely, kopja?
Mint pirul szegény, hogy itt a rozsda fogja!

5.

,,Ősz barátom, Bence, azt hagyom meg neked:
Tisztogasd ki szépen őket szegényeket;
Régi rozsdás szerszám vagy te már magad is,
Dörzsöljétek egymást, hadd fogjon rajtad is.
Fénylenünk kell, öreg, fénylenünk még egyszer!
Mért ne lenne fényes, bár kopott, a fegyver!
Ne búsulj, ne őszülj, kenyeres cimbora:
Hátra még nekünk a vénasszonyok nyara.

6.

,,Voltam már halott is, - nem érzém hogy élek,
Három évig hálni járt belém a lélek:
Most élni akarok, Bence pajtás, élni,
Mint ahogy' az ember jó világát éli!
Mint most ezt a kámzsát, elvetem a gondot,
Három esztendőmnek jó éjtszakát mondok, -
Van még hátra talán vagy háromszor három,
Pajtásul azokhoz az örömet várom."

7.

Monda s e szavakkal: ,,Most eredj pokolba!"
Eldobá a kámzsát, messzi egy zugolyba!
Jól járt a daróc, hogy nem vasból csinálták,
Mert most szétszakadna, amint odavágták.
Sisakját, vas üngét szintén levetette,
Kalpagot és mentét hozatván helyette
A szekrényből, ahol sok gunyája állott,
Mely még mind azon jó, - noha kissé pállott.

8.

Míg porolta Bence a mentét nagyából,
Kurta buzgányt vont ki annak az ujjából.
,,Csak tedd vissza, Bence, ane'kül nem járok:
Ha kutyák morognak, hogy' riasszak rájok?"
Úgymond. Öltözködve igen hamar fel lett,
Mert míg annyira nőtt, tükör sose kellett,
Mégis illik néki a sötétzöld mente,
Nem mutat felényit sok nyalka levente.

9.

Így aztán elindult a király-udvarba,
Hogy kövesse a nép, azt most nem akarva;
Unni kezdé immár amely dolgot mivel,
És átalla oly nagy hű-hóval menni fel.
Azért, szökve mintegy önnön udvarátul,
Más utcára illan a kis ajtón, hátul;
Bátran halad ottan fel az új kastélyhoz,
Senki rá nem ismer, legfölebb, ha céloz.

10.

Várja Lajos király, nehezen is várja,
Hogy az öreg Toldi ajtót nyisson rája,
Sétál a szobában, de csak alig-alig
Győzi lesni, míg a lomha idő telik;
Mert óhajtja látni vén Miklóst. De bezzeg
A vidám apródok nem úgy cselekesznek:
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba'.

11.

Mert szolgála ottan sok úri csemete:
Losonczi-, Maróti-, Bánfiak nemzete,
Kanizsai, Szécsi, Kont, Balassa, Csupor,
És ama nagyhíres, fényes Laczfi-Apor;
Köznemes rendből is egy jóforma csapat,
Kiket Lajos ottan csínosságra kapat;
Idegen udvartól is jöttek cserébe,
Hol magyar ifjúság van azok helyébe.

12.

Nem egy azok közül látogatta Pécset,
Hol a tudománynak Lajos gyujta mécset;
Nem is egy fordult meg Páris-, Bolonyában,
Maga erszényén, vagy a király zsoldjában;
A tudás fájáról szép gyümölcsöt hoztak,
Jót is elég bőven, s ráadásul rosszat;
Mert, ha gyalu nélkül bunkósbot az elme:
Gyakran kétélű tőr lesz az kimüvelve.

13.

De habár az ifju néha könyvet forgat:
Nem hiányzik nála kész testi gyakorlat,
Hogy karra se légyen gyöngébb, mint az atyja,
Ellenben, ha lehet, fővel meghaladja;
Ez volt a királynak terve és szándéka. -
No de áll az ifjak eleven játéka:
Ez danol, az tréfál, az vitát feszenget;
Egy pedig a hárfán ilyen nótát penget:

1.

Monda Lajos, a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.

2.

Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak:
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.

3.

Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.

4.

Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.

5.

És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.

6.

Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.

7.

Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.

8.

Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.

9.

Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
,,Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.

10.

Ide, ide, jó vitézek!
Gyüjti népét Laczfi Endre;
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván, mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.

11.

Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki sem mozdul helyéből,
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.

12.

Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi zászló - annyi préda
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket,
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.

13.

Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző,
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:

14.

Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson,
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon;
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.

15.

Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő felséges;
Korona volt a fejében,
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.

16.

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek,
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos -
Monda a nép: az Szent László
És a Szűz, a Boldogságos.

17.

S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyed napra, átizzadva
Találtatott boldog teste.

14.

Így hangzott az ének. Hallgaták mindnyájan;
Most kiki azon volt, hogy hibát találjon:
Egynek itt nem tetszik, másnak ott valahol,
Másnak a vén tatár nagyon hosszan papol.
,,Egyszóval, unalmas, mint a böjti lecke,
Többet ér a jó bor, meg a szép menyecske,
Hej, ki mond egy vígat?" kiáltának többen;
Legott egy kis pisze így kezdi a körben:

1.

Hajdanában - danában
Csuda történt Budában,
Ihajnáré! egy házban,
Özvegy asszony házában.

2.

Toldi Miklós szerette,
A szép asszony nevette,
Ihajnáré! szerette,
De az asszony nevette.

3.

,,Toldi Miklós, ha mondom,
Gyere hozzám, galambom!
Ihajnáré! ha mondom,
Vacsorára lesz gondom."

4.

,,Toldi Miklós, aranyszál!
Hátha egyet ugornál?
Ihajnáré! ugornál -
Csak amott, a zugolynál."

5.

,,Selyem kendőn, a falra,
Oroszlány van kivarrva,
Ihajnáré! csak arra
Oda ugorj a falra."

6.

,,Ugrok biz én, gyémántom!
Csak a csizmám lerántom.
Ihajnáré! lerántom,
Hadd ugorjak, gyémántom!"

7.

Toldi Miklós úgy jára:
Kicsöppent az utcára,
Ablakon az utcára,
Mind a világ csufjára.

15.

Hallván e gúnyos dalt a szilaj úrfiak,
Jobbra, balra dőlnek a nevetés miatt,
Ütik a kis piszét: ,,Nem való ez, vessz meg!"
Kiáltják kacagva: ,,Sose történt ez meg!"
,,Hogy is van még egyszer?" ,,Fúdd el, hékám, újra."
S a pisze belékezd, a többi tanulja,
De nyilik az ajtó és belép a bajnok,
Egy szempillantásra vége lesz a zajnak.

16.

De nehéz megkapni nyargaló szekeret,
Nehezebb a kedvet, ha nagyon megered:
A fiúk se hosszan győzik türelemmel,
Kékvörös orcával és dagadó szemmel;
Csakhamar zsibongni kezd a darázsfészek:
Egy kiáltja: ,,Píh, be penészszagot érzek!"
,,Ni, az öreg molnár!" súgja másik ,,látod,
Hogy' fejéhez verték a nagy lisztes zsákot?"

17.

Felel a harmadik: ,,E bizony, hé, halász:
Lám! kiverte állát a szálka, vagy kalász."
Egy kiált: ,,Atyafi! mit akarsz a lúddal?"
S Toldi háta megett kezdődik a gúnydal.
De jaj, aki kezdi! de jaj, aki fújja!
Egyet kanyarodik Toldi menteujja:
Rendre dől az apród, mint a zöld fű nyáron:
Sok fiú megsérül, szörnyet is hal három.

18.

Lett aztán ijedség, élők jajgatása,
Haldoklók nyögése, fogcsikorgatása;
Toldi meg dühösen a királyhoz ronta,
És mennydörgő hangon ilyen szókat onta:
,Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném hét-tollú botomat,
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csufolnák vitéz vén fejemet.‘

19.

Szólt és a palota megrázkódott belé;
Nagyfejű buzgányát magasra emelé,
Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának
Fehérlő havasi el nem olthatának.
Így, a már becsődült apródokon átal,
Iszonyú dühösen a szabadba gázol,
A legénység hátrál, szétfutkos előle,
Mintha porkapáló fene bika jőne.

20.

A király nem tudja, mi? s miért történik?
Szemének, fülének nem hiszen, csak félig:
Szeme a távozó vén bajnokra tapad,
Füle visszacseng-bong minden hallottakat.
Majd, hogy a bűntettet hallja a csoporttul,
Meghűl benne a vér, ábrázatja mordul,
S kiált, odakapván kézzel a szivére:
,,El kell fogni Toldit! halál a fejére!"

 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Toldi Estéje: Negyedik Ének...
  2009-06-19 19:23:30, péntek
 
 


- Arany János -
TOLDI ESTÉJE

NEGYEDIK ÉNEK.

,Dicsérete, tisztességi lön barátnak.‘

Ilosvai.

1.

Immár Toldi Miklós, és öreg szolgája,
A Dunán átkelve Rákosmezőn jára,
Toldi elül, Bence utána csendesen,
Nem dobban az úton lovaik lába sem,
Körme sík homokba csuklóig lehalad,
Nyom előttük sincsen, utánok sem marad;
Ha maradna is, azt mindjárt egyenlőre
Söpri az éjszaki szélnek fölözője."

2.

Ballag a vén Toldi, tépelődve ballag,
Ki tudná, mit gondol azért, hogy csak hallgat?
Látom én: a folyó, azért hogy hallgatag,
Mélyebb szokott lenni, mint a csörgő patak.
Bence sem szólott még, amióta jőnek;
De a hallgatást nem soká bírja ő meg:
Csak az első egy szót ejtené ki Toldi,
Majd ki tudná ő a többijét pótolni.

3.

Úgy intézte a sort, hogy gazdája mellé
Érkezzék, de mintha észre nem is venné;
Akkor hol köhentett (nála szokott próba),
Hol pedig lovával őgyeledett szóba.
Avval is kénytelen volt felhagyni aztán,
Bölcsen átallátta hogy semmit se használ;
Mentek, mendegéltek még egy jó darabot,
Egyszer a vén Miklós e szókra fakadott:

4.

,,Nem hiába ástunk földalatti vermet:
Lásd, Bence, a földön már meg sem ismernek;
Mesévé csinálnak maholnap engem is,
Amiről azt mondják: hisszük is azt, nem is."
Itt elhagyta kissé, vagy épen elakadt -
Érzé, hogy ha még szól, mindjárt sírva fakad;
Így sem óhatá, hogy titkon el ne lepje
Szeme ősz pilláit könnyjének egy cseppje.

5.

Nem sok idő kellett, csak amíg az ember
Kettőt avagy hármat pillantana szemmel,
Hogy megint erőt vett szívén az ősz Toldi
S folytatván beszédét, ígyen kezde szólni:
,,Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek;
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! hát kinek keveselik?

6.

,,Büszke Lajos király, ravasz vén ember te!
Jobb szemed volt másszor: karomat ismerte,
Ismeréd a testőrt, aki hajdanában
Testével takart el sok nehéz csatában.
Most nem ismersz, ugy-e, bár erőmet látod?
Hm! hogy' ismerhetnél minden vén barátot?
Hidegen vonítasz a dologra vállat - -
Vén király! a róka nem rókább tenálad.

7.

,,Vagy talán azt várta, hogy mint földi féreg,
Lábaihoz csúszok és kegyelmet kérek?
Mért kérjek kegyelmet? amiért a gyermek,
Kit goromba szülék ok nélkül megvernek?
Én kérjek kegyelmet? én, holott ő vétett? -
Hisz te látod, Bence, te látod mivé tett!
Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék,
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.

8.

,,Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok?
Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,
És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?

9.

,,Nem vénség az, ami engem sírba teszen,
Régi kardját, íme, most is birja kezem,
Fájdalmim, ha vannak, nagynéha gyötörnek:
Óh, ez a penészes tunyaság, ez öl meg!
Nem ahítom én a nagy király kegyelmét - -
De Lajost szerettem... most is szeretem még;
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna?
Bújj el öreg: halj meg; ne nyisd szád panaszra."

10.

Erővel nyomá ki utolsó szavait; -
Mint, ha szűk edényből öntenek valamit,
Utoljára mindig legnagyobbat buggyan:
Olyformán szakadt ki őbelőle a hang.
Elfordult sebesen, alighogy kimondta,
Szőrcsuháját mélyen a szemére vonta,
Úgy nézett a széllel farkasszemet, soká,
S könnye csordulását a nagy porra fogá.

11.

Pest felől azonban, mint valamely felleg,
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! a mi Toldink! örömmel kiáltják.
Egymást töri a nép, úgy nyomul előre,
Hogy meglássa Toldit, siet nyakrafőre.
Karikába veszik, elfogják az utját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.

12.

A lovasok közzül pedig egy úr kivál,
Mondván: ,,Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
Meg is adta volna százszor és nem egyszer,
De híre futamlék, hogy már sírban fekszel:
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád."

13.

Így szóla, és mikor véget ért a beszéd,
Nyujtá a vitéznek barátságos kezét:
Késett elfogadni - szeme csak tébolygott,
Mintha nem is hinné Toldi ezt a dolgot.
Akármerre tekint, minden ember képe,
Minden ember szeme ragyog örömébe':
Csak, lám mondom, ő néz tétovázó szemmel;
Elszokott, hiába! még örülni sem mer.

14.

Majd az öröm lángja őt is átalhatja,
Szeme kezd lobogni, jobb kezét odadja:
De, mintegy akarván örömét titkolni,
Indultában ekkép dörmölődik Toldi:
,Óh én vén szakállam, hívatlan vendégem,
Ím Budára hívat most a király éngem,
Tán meg is csufolnak ott az ifjak éngem,
De király parancsa: fel kell menni nékem.

15.

Ám, ha megállandod ott a te bosszúdat
És megtanítandod most serdült ifjakat:
Gyönggyel megfűzetlek, mint jó szakállamat.
Ha pedig szégyenbe hozod tenmagadat:
Szálankint tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piacára, szemétre kihánylak.
Azért úgy mutassad, ősz szakáll, magadat,
Hogy aranyba, gyöngybe téged foglaljanak!‘

16.

A nép helyeselve integet egymásnak,
Vége-hossza nincsen az ujjongatásnak,
Toldihoz tolúlnak, egymást nyomva, törve,
Akit a szép ruhás urak vettek körbe.
Más csoport az öreg Bencét fogja körül:
Szegény jámbor szolga! majd meghal, úgy örül:
,,Megmondtam" dicsekszik, ,,hogy e lesz belőle!"
Pedig sose mondott semmit meg előre.

17.

Fogdossák a markát, kérdik, ismerkednek:
,,Ej no, Bence bátya, jut eszébe kendnek:
Mikor itt s itt - tudja?"... s mondtak olyanokat,
Mikből sose hallott a jó öreg, sokat.
,,Hogy van Bence gazda? alig ismerni rá."
,,Cimbora, most kendnek falut ád a király."
- ,,Meg is érdemelné, ugyseg'en, igazán:
Van egy faluára ereje a hazán."

18.

Bence azt se tudta, mely felé tekintsen,
Hogy mindnek odadja, annyi keze nincsen,
Szájának is kéne lenni vagy ötvennek,
Hogy felelni győzzön, aki kérd, mindennek.
Csak nézett mosolygva, hol ide, hol oda:
Bal kezével mente-gombjain kapkoda,
Jobbja meg a nép közt kézről-kézre járván -
Kifogott az öröm, kifogott az árván.

19.

Nem tágít a népség, egymást töri, tolja;
Még jobban gyülekszik, nemhogy eloszolna;
Aki hozzá nem fér, hogy vele beszéljen:
,,Éljen Bence!" kiált, ,,a jó Bence éljen!"
,,Megvan a vén Bence? lássuk a vén csontot!"
- ,,Ezt hajigálták meg valamely bolondok?"
- ,,Ki bántotta Bencét, a pokolra termett?
Akasztófa kéne annak az embernek."

20.

- ,,Hol az öreg Bence, Toldi vén dárdása?
Fel kell őt emelni, hogy mindenki lássa! -"
,,Emeljük, emeljük! hisz' vagyunk elegen:
Így la, mindenestül, hogy hamarább legyen!"
Azzal nekidőlnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt.

21.

Csakhogy a hideg nem rázta szegény szolgát,
Látva, hogy' felvitte Isten az ő dolgát;
Két fejjel nagyobb most, annyival kilátszik:
Egyik a lováé, magáé a másik.
Nézett jobbra, balra, hátra és előre:
,,Istenem, Istenem!" ennyi telt ki tőle,
,,Istenem, Istenem! ejnye bizony! no lám!"
Tördelé rebegve, ,,sohase gondolám.".

22.

Toldi pedig, menvén elül az urakkal,
Kezde alábbhagyni minden búbánattal;
Hátra-hátra nézett s Bence diadalán
El-elmosolyodék, irigylé is talán.
Minek irigyelné? tudja, kiért teszik:
Hol kedves a vendég, ebe sem éhezik;
Aztán neki volt már része dicsőségben...
De sohasem annyi, mint ma lesz egy végben.

23.

Mert, amint Pest város utcáira jutnak,
Emberből van ottan perémje az útnak;
Tán, ha a felséges király maga jőne,
Annak sem lenne már annyi sok nézője.
Nem is nézők ezek: mindnek szája tátva:
,,Éljen Toldi! éljen!" harsogják kiáltva;
Összeroppan a hang - sőt a kopasz falak,
Messziről azok is ,,Toldit" kiáltanak.

24.

Minden ablak nyitva s emberfővel tele
Annyira, hogy hátul semmit sem lát fele;
Minden ház gerince valóságos nyereg,
Sorra ülnek rajta lármás sühederek.
Némelyik a kémény tetejére mászott,
És, mint szélkatona, kézzel hadaráz ott, -
Akármely felől jő, vastagon vagy véknyan:
,,Toldi! éljen Toldi!" nem hallik egyéb hang.

25.

Az öreg Miklósnak felderűl orcája,
Árnyékos búbánat nem vet foltot rája:
Ilyen az ég, ha a felhők felszakadnak
S este szép pirosan visszatekint a nap.
Ki gondol akkor rá, hogy mindjárt lemegyen?
Örömszín terül el síkon, völgyön, hegyen;
Maga az esőcsepp a mezőn, az sem könny
Olyankor, hanem mind - mind megannyi szem gyöngy.

26.

Akármerre tekint, nem látni egyebet
Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet,
Fennrázott süveget, karok emelését,
Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.
Látni ablakában csaknem minden háznak
Lelkes hölgyeket, kik fejér kendőt ráznak,
Nevét is kiáltják, de az zajban vész el,
Mint ha mennydörgéskor árva méh döngécsel.

27.

Egyszer, mint a zápor, kezdenek rászállni
Az elaggott ősznek gyenge szép leányi:
Bokréták, virágok; - télizöld növények,
Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.
Hullanak magára, hullnak a lovára,
Előtte, megette - elmenő útjára,
Pesten is, Budán is; míg, a várhoz érve,
Meg nem álla Toldi, az urakat kérve:

28.

,,Édes jó barátim, akiket jobbadán
Én kapattam egykor fegyvert fogni csatán,
Most ti váljatok el tőlem, hírüladni,
Hogy nem fog sokáig Toldi elmaradni:
Házikóm van itten; elmult három éve,
Hogy lábbal se voltam fordulva feléje -
Mint jóféle gazda most oda elnézek,
Nem hordták-e még el tőbül a szélvészek.

29.

,,Levetem e zubbonyt; - páncélom is rozsdás;
Jó-magamnak sem fog ártani a mosdás,
Poros a küzdőhely, nem úgy mint a szőnyeg,
Porral fedi arcát az ott öklözőnek.
Hisz talán még rajtam is fog a pipere,
Belőlem is válik palota embere,
Rajtam is megakad holmi cifra rongy még...
Eh, barátim, hagyján! úgy kileszek, hogy még."

30.

Nem hinnék az urak amit Toldi fogad,
Hogy nem csak kijátssza minden ő dolgokat,
Nem bocsátanák el, ha jutna eszekbe,
Olyas eset, mikor Toldi szavát szegte.
De meghisznek neki és bátran elválnak
Megvinni a hírt a felséges királynak;
Az öreg vitézt és hű szolgáját pedig
A tapsok, éljenek, házához követik.

 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Tildi Estéje Harmadik Ének....
  2009-06-19 19:17:40, péntek
 
 




- Arany János -

HARMADIK ÉNEK.

,Nagy öklelő fáját hogy fölhányja vala,
Lajos király kérdi, vajjon kicsoda volna.‘

Ilosvai.

1.

Az olasz, a téren egyedűl maradva,
Ballagott kevélyen, el se volt fáradva,
Hajszála se görbült a nagy viadalban,
Nemhogy nehéz sebet kapott volna abban.
Nyargalódzik fejér lován a hirdető,
Bő köpenyeg rajta, mint egy nagy lepedő;
Köntösén islóggal, arany-ezüst hímmel
Írva és kivarrva sok szép jeles címer.

2.

,,Magyarok," kiáltja, ,,címeres vitézek!
Idegen bajvívók s mindenféle népek!
Nyílik a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására."
Monda, és kinyitván a magas korlátot
Három ízben kürtölt, háromszor kiáltott:
,,Megnyílt a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására."

3.

Zúg-morog a népség, néz hátra, előre,
Várja, hogy bajvívó valahonnan jőne,
Nyitva a sorompó és a rézkürt harsog,
De vitéz nem akad, aki vína harcot.
Szerbe-számba vette a hadieszközét -
S elhagyá az olasz a sorompók közét.
Felállt a király is, szégyenült haraggal,
És indulni készült a többi urakkal.

4.

Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott,
Patkók csattogása messziről hallatott,
A király megállott, az urak is szinte,
Nagyot várt a népség, mind arra tekinte.
Pej paripán vágtat egy iszonyú barát,
Ki magára öltött egy durva szőr harát,
Mely feje bubjától a sarkáig leér, -
Derekán keresztül kötve vastag kötél.

5.

Rőt csuklyája megől a képe sem látszik,
Mert levonta mélyen, egész az orráig,
Egyebütt takarja szakálla, bajusza,
Mint fejér zászlócska, szellőháton uszva.
Öklelő dárdája, melyet bal kezén hord...
Vélnéd, hurcol egy nagy pusztai kútostort;
Olyan hosszu, mondom, de nem oly hajlékony,
Vendégoldalnak sem lenne biz' az vékony.

6.

Csípejéről görbe kardja lóg, szertelen,
Jóval alul ér az a vaskos kengyelen,
Rezes volt valaha, most is látszik rajta,
Csakhogy a réz most már zöldet játszik rajta.
Kétfelől a kápán két tömérdek fegyver -
Egy hadi szekerce s egy buzogány hever:
Otromba két szerszám, ordasnál ordasabb,
Nem kímélte tőlük a cigány a vasat.

7.

Ennyiből áll rajta az egész fegyverzet. -
De hátra van még egy csudálatos szerzet:
,,Ahol jő" nevetnek, akik arra néznek,
,,Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!"
Balfelől belepte egy nagy öblös paizs,
Ami nagy lenne, ha tekenő volna is;
Teherkép emeli, nem ótalom végett,
Nem őróla szabták ahhoz a mértéket.

8.

A paizs megől egy néminemű dárda
Rozsdás rőt fejével kandikál ki hátra;
Szélességre ugyan ásónak is elég
Lenne, ha elvágnák a hosszának felét.
Kétfelől a nyergen egy-egy szál parittya,
Erős bikabőrnek hátából hasitva,
Lóg le, mint valamely óriás bocskora,
Bennök egy-egy kő, mint a fejem akkora.

9.

Hátul a nyeregnél feküttek a nyilak;
Ezek is megannyi szárnyas kopjafiak;
Vállán az öregnek van az erős kézíj,
Elszörnyed az ember arra csak ránézni.
Jobb kezében, amit nem várt esetre tart,
Egy pár meztelen vas, igaz fringia kard,
Hosszu, görbe, széles - nagy az ő mivoltok,
Sömörként borítják véres rozsdafoltok.

10.

Így körültámasztva sok nehéz fegyverrel
Lassabban poroszkált a ló a teherrel,
Ellenben a másik, az ijesztő barát,
Csakhamar elérte a bámulók sorát.
Összenézett a nép, nézett, de hallgatott
S a lovas barátnak nagy sikátort adott,
Mint mikor a Vörös-tenger kettéválván
Habjai csendesen ültek egymás vállán.

11.

De midőn a szolga odaért ügetve,
Kifakadt a népnek a nevető kedve,
Kifakadt s azonnal magas fokra hágott,
Üzvén az öregből sok bolond csúfságot.
Kérdi egyik: ,,Hogy' az ócska vasad, bátya?
Hátha vásárt ütnénk: sokan vagyunk, látja."
,,Atyafi! eladó a hasadt tekenő?"
Rikácsol egy félhang: ,,Ugyan hozza elő."

12.

Jól hallotta Bence, (mert hiszen hogy ő volt,
Arra tán nem is kell vesztegetni a szót)
Egy betűig hallá, de tűntette magát,
Mintha nem értené a csufolók szavát.
Derekát azonban kezdte egyengetni,
Kár, hogy csak a nyakát tudta hátrább vetni;
Virgonc legénysége is eszébe jutott,
Próbálta, ha tudná, amit akkor tudott.

13.

Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;
Néha meg-megrántá a zabolaszárat
S ijedtében majd leült a jámbor állat.
A pajzán suhancok méginkább nevették
E hiúságért az isten-teremtettét:
,,Félre, félre, nyargal a szilaj paripa;
Fusson, aki futhat; ember-halál lesz ma!"

14.

Bence jobbra-balra sandalít félszemmel,
Káromkodni volna kedve, csakhogy nem mer,
Komoly ráncba szedi szemöldöke táját,
,,Megvetem," gondolja, ,,a csufolók száját."
Ballag nagy-begyesen, a kacaj követi,
Mert sehogysem illik e méltóság neki,
Úgy se', mintha rozsdás sisakja helyére
Üstöt borítana borzas vén fejére.

15.

Ócska mentéjéről perém és paszománt
Csüng előre-hátra fülek, farkak gyanánt,
Nadrága még birná, csakhogy, az átkozott -
Szörnyüség! a térdin hogy' megfogyatkozott.
Sárga csizmáján nincs egy mákszemnyi sárga,
Legöregebb lenne az a zsibvásárba';
De a sarkantyúján van ám rozsda elég,
Tán bizony kincsásók a föld alatt lelék.

16.

Ballagna begyesen, de, ebanyja lova,
Egyszer csak megáll s nem megy se té-, se tova;
,,Co fel, sárga, co fel!" biztatja hiába,
Nem mozdúl a sárga, leragadt a lába.
Hátra tekint Bence: ,,Ejnye veszetthordtát!"
Négy-öt erős fickó tartja lova farkát;
Felejti mérgében, hogy félni kellene
S ily szavakat szórat a bosszuság vele:

17.

,,Cudarok, zsiványok, haramiafajták,
Kik az embert fényes délbe' megtámadják, -
Léhűtő pocsék nép: ezelőtt húsz évvel
Bántatok volna így szegény jó gebémmel!
Birnám csak én is úgy, mint akkor, vén tagom,
Nem tréfálna kendtek velem ily vastagon;
Most is megmutatnám ugyan, ki az ember,
Csak ne volna rajtam ennyi súlyos fegyver."

18.

Vesztedre beszéltél, szegény jámbor öreg,
Egymást érik a nagy paizson a kövek,
Kushad Bence vitéz, fejét aláhúzza,
Hogy valamiképen a kő be ne zúzza.
,,Üssük, üssük, ott mász a tekenősbéka!"
És foly a legénység csintalan játéka,
Még tovább is folyna, ha a szörnyü barát
Meg nem hallaná az ingerkedők zaját.

19.

Meghallotta ám és hátra is tekintett,
Szólni ugyan nem szólt, csak kezével intett,
Öklelő dorongját magasra emelé,
Rázta fenyegetve a pajkosok felé.
S mint mikor vesszőjét sejtve a mesternek,
Az iskolás fiúk pisszenni se mernek:
Hirtelen elnémult a vihogó lárma;
Tőlük ugyan Bence akár fején járna.

20.

Most az ősz barátra fordult a figyelem,
Ki lovát ugratta a bajvivó helyen;
Nem kövér a pej ló, de csontjai nagyok,
Szép simára kefélt szőre pedig ragyog.
Kitetszik belőle, hogy nemes a vére,
Szinte örül, hogy ma táncolhat kedvére,
Kényesen hordozza az erős leventét,
Látszik, hogy az Isten sem hámba teremté.

21.

A barát a lóval karikára forgott,
Felhányta magasan a nehéz dorongot
S megkapá marokkal, - vagy tán meg se kapta,
Csak, mint könnyü pálcát, ujjain forgatta.
Zúgott a nehéz rúd, kavarván a szelet,
Nagy tányért csinált a barát feje felett.
Fényes karikát írt hegye a fegyvernek,
Mint ha tüzes üszköt csóválgat a gyermek.

22.

Álmélkodik a nép, eláll szeme-szája,
A vitéz karoknak erejét csudálja,
Suttog babonáról, kételkedve morog:
Nincsen Istentől e szemmel látott dolog.
Van, ki a barátban Toldira ismerne,
De vénelli Toldit oly nehéz fegyverre;
Másik úgysegéllyel állítja, hogy megholt
Az öreg Miklós, - ő temetésén is volt.

23.

Olyan is van elég, aki, ha csak lehet,
Szörnyíti erősen a csudás híreket,
Sőt, ha mástól nem hall, jobban esik neki,
Ha maga csinálhat és azt terjesztheti.
Egyik ezek közzül azt a mesét lelte,
Hogy e biz' a meghalt Toldi Miklós lelke;
Elragadt a félsz, a sziveket eltelé, -
Még aki nem hitte, az is borzadt belé.

24.

Kérdezi a király: ki s kicsoda volna,
Ha már az ősz bajnok, Toldi, odavolna?
,,Azt mondátok nekem, hogy a vén sas nem él:
De hol venné magát hasonlatos személy?
Akár nagy termetét és őszöreg fejét,
Akár pedig nézem iszonyú erejét:
Mindenhogy' csak a vén Miklóst lelem benne;
Ily szakasztott mása honnan is teremne?"

25.

Az urak egymásra néztek, de nem szóltak,
Látszott képükön, hogy zavarodva voltak,
Nem akadt közűlök aki szót emeljen,
Mindenik azt várta, hogy másik feleljen.
Végre monda egyik: ,,Hihető, hogy csak ál
- Mint a gúnya rajta - a bajusz és szakáll;
Hiszen bírja, bírja vén ember is vasát,
De csak fiataltól telik e gyorsaság.

26.

,,Aztán a vén Toldi - nagy híre volt annak,
Urát is adhatom mindenkor szavamnak -
Nem soká élt, hogy az udvart idehagyta
Vakmerő goromba beszédnek miatta.
Elkövetett bűnét vette-e szivére?
Vagy csak a vénségtől állott meg a vére?
Akárhogy, akármint, de őt testi szemmel
Nem látta azóta földönjáró ember."

27.

A király megrázta ősz fürtit hajának,
Ködöt vont szemére néminemü bánat,
,,Tudom," monda, ,,tudom; emlékezem arra
Az oly sokszor megbánt ,,távozzál" szavamra.
Emlékezem, mikor voltam olyan gyenge,
Hogy az igazmondást nem birám el szembe; -
Mert zsémbes, de hű volt a vén Toldi nálam:
Keserű orvosság durva fakanálban.

28.

,,Akkor is... de nem jut már eszembe szava -
Úgy emlékezem, hogy néki lett igaza,
Megbántam a dolgot, nemsoká hogy elment,
S hej örömmel adtam volna a kegyelmet:
De ti azt mondátok, már minden hiába,
A király haragját elvitte sirjába...
Mely hazugságot én most megbocsátanék,
Csak volna életben a régi szolga még."

29.

A király e szókon méla gondba merült,
De vidult azonnal, orcája kiderült:
Nemcsak látja már, hogy erősek az inak,
Mennydörgő szavát is hallja vén Toldinak.
Mert míg az urakkal a király szót váltott,
Háromszor kerülte az meg a korlátot;
Nem kerűli többször, kiáll a középre
S így rivalkodik a körülálló népre:

30.

,,Hát én itt magamban körös-körül járjak,
Mint a nyomtató ló, vagy a kerge állat?
Talán azt hiszitek, hogy útam-veszetten,
Szándékomon kívül csak idetévedtem
És azért kerengek, hogy a rést, amelyen
Szabadúlni tudnék, valahol megleljem?
Háborgós nyila! hát nem akad egy kölyök,
Aki szembeálljon, mikor víni jövök?

31.

,,Hogy nem ért a szórul...? vagy hol az a talján?
Most jőjön erejét fitogatni, hadd lám!
Vagy talán odébb állt az országcímerrel,
Szégyellve, hogy ahhoz jut oly könnyü szerrel?
Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját
S e bámész juhoknak el nem nyeli nyáját;
Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok -
Védni azt a sírból járjon fel apátok?"

32.

Így kiált a csuklyás, elég értelmesen;
Félreáll az olasz, nem venné észre sem,
Hej dehogy mutatná magát víni késznek,
Csak ne szégyellné, hogy annyian ránéznek.
Felzökken lovára, amely szinte görnyed,
Nyomul a középre, káromkodva szörnyet:
,,Vén pap, mit keressz itt? meguntad életed?"
,,Olasz! neked hoztam utolsó kenetet."

33.

Azzal egyberoppan a két erős bajnok.
Toldi a nyeregben jobbra-balra hajlong,
Jobbra, balra rántja tanult lova száját
S játszva kikerűli az olasz dárdáját.
Szúr aztán az olasz a semmin nagyokat,
Mint a vénasszony, ki négy szemmel varrogat, -
Cérnát vonna tűbe... épen mellette jár -
Csak, ahová kéne, fokába nem talál.

34.

Megharagszik egyszer a nagy bálvány olasz:
,,Gyilkolom a lelkét! hát engem csúfol az?
Öklelő dorongját vállán hordja veszteg...
Védd magad - mert véged, ha én hozzákezdek!"
Elhibázza Toldit, mint előbb, a dárda,
De mikor mellé jut és ez nem is várta,
Kardot ránt az olasz - a szőrcsuklya reped, -
Megrémül a sok nép: ,,no barát, jaj neked!"

35.

Jaj is volna, bizony, vagy tán jaj se volna,
Szörnyet halna Toldi, egy igét se szólna:
De acél-sisak van a szőr-csuklya megett,
Másszor is kapott az oly ütést eleget.
Kardot ránt az öreg, de míg azt kivonja,
Hármat csap az olasz sebesen, egy nyomra:
Peng harmadszor a kard, elszakad középen,
Csonka vaskó marad gazdája kezében.

36.

Nekihúzalkodik a barát is, kapja,
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Féluton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
De látván, hogy eltört ellenfele kardja,
Iszonyú csapását rögtön visszatartja
És kiáltja Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő.

37.

Megfogadja Bence, a kard elérkezik.
Most sokáig tartó vívás keletkezik:
Kar feszűl kar ellen, szablya szablyát penget; -
Egytestvér a két kard; hát egyik sem enged.
Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek;
Harmadszor dühösen megint összemennek;
Maga Toldi is már ühmgetésre kezdi,
Látván, hogy erejét oly hiába veszti.

38.

Megharagszik aztán s odavág olymódra,
Hogy legény korában is számot tett volna:
Felfogá a másik a csapást, de élit
Egymásba rótta a két kard, szinte félig.
Nem birá az olasz kardját megtartani,
Recsegve-ropogva tágultak inai:
Repül a hegyes kard szárnya-szabadjában
És billegve áll meg egy sorompó-fában.

39.

Az olasz elugrott: ezer szerencséje!
Mert iszonyut vág most a barát feléje,
Olyat, hogy utána rándult maga ferdén
És csak kicsi tartá, hogy megmaradt nyergén.
Káromkodik egyet, ott van buzogánya
(Félmázsa, ha nem több) zúdítja utána,
Sejti amaz és a lóserényre fekszik,
Annak köszönje, hogy haláltól menekszik.

40.

Az idegen bajnok gyorsan visszafordul,
Vér fut a szemébe, részeg, de nem bortul,
Él, hal, neki mindegy, rohan a barátra,
Ágaskodik a ló, villámlik a dárda:
Mintegy el akarja ellenét gázolni, -
Csakhogy nem ereszti ám oly közel Toldi:
Szügyének feszíti nagy öklelő fáját,
Úgy buktatja hanyatt a lovat s gazdáját.

41.

Ekkor a vén Miklós leugrik lovárul
És kivont fegyverrel az olaszhoz járul;
A király engedne: ,,Kegyelem!" kiáltja,
De elébb járt a vas, Toldi Miklós bárdja.
Maga lóra pattan, maga Bencének int,
Azzal útat veszt a sokaság közt megint:
Megfélemlik a nép, csak bámúl utána, -
Míg el nem csapódnak egy közel utcára.

42.

Nagy hallgatás után ébredez a zsibaj,
Először csak egyes, kérdő hangjaival,
(Szálankint először, úgy lehet mondani;)
Felelet helyen is mind kérdést hallani:
,,Ki volt ez? mi volt ez? ördög-e, vagy barát?
Mért fel nem födözte a királynak magát?
Mért hódolni nem ment? vagy semmi szüksége
Földi jutalomra, földi dicsőségre....?"

43.

Lett aztán zaj elég, sok szónak sok alja,
A hírnök azonban kürtjét megfuvallja:
Harsog tölcsér-szája a fonatos réznek,
Elcsitúl a lárma és mind odanéznek.
Felkiált a hírnök: ,,Ha van, aki meri
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismeri,
Álljon elő bátran és ha igazat szól,
Jutalmát veszi a felséges királytól.".

44.

Mindjárt is előáll Pósafalvi János
És meghajtva térdét így szól a királyhoz:
,,Felséges uram, én esküszóval merem
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismerem.
Tegnapelőtt este én vittem neki hírt,
Hogy az országcímer idegen kézre birt,
Ettem, ittam vele, láttam is táncolni:
Sose menjek haza, uram, ha nem Toldi."

45.

E szavakkal önte a királyba lelket.
Kapott is jutalmul két szép nemestelket,
Hátraszól a király a nagyurak felé:
,,Írjátok meg" úgymond ,,aranyos levelét."
Egyszersmind az urak közül kiválogat
Fényes öltözetű éltes embert sokat:
Toldi után küldi: híják nyomba' vissza;
Sehogy ott ne hagyják, szörnyen rájok bízza.

46.

De a nép sokallja mindezt sorra lesni,
Ujjongatva ömlik Toldit fölkeresni,
Azt hinné az ember: tűz felé szaladnak,
Majd felfordul a vár, oly robajjal vannak.
A királynak sincsen kedve lent maradni;
Négyszemközt akarja Toldit elfogadni:
Nem bízik magához (föl is azért megyen)
Hogy a négy szem közzül kettő száraz legyen.
 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Toldi Estéje második ének.
  2009-06-19 17:57:50, péntek
 
 




- Arany János -


TOLDI ESTÉJE
MÁSODIK ÉNEK.

,Egy olasz vitéztől mind elejtetének.‘

Ilosvai.

1.

A hajnal, az égnek gyönyörű tündére,
Nem űle ki másnap az ég küszöbére,
Tán bizony beteg lett, ágyba lévén esve,
Hogy ki sem pillanta sem reggel, sem estve.
A puszták határit sűrü köd takará,
Mely egész nap röstelt fölmenni, vagy alá,
Nagy, nehéz, fojtó köd, milyen az embernek
A lelkét is nyomja, rátapad tehernek.

2.

Toldi ment az úton, csak másodmagával,
Be lévén födözve nagy vastag ruhával:
Teste béburkolva őszi nap ködével,
Lelke bús haragnak sötét fellegével.
,,Hm" köhinte néha; néha felsohajta.
Nagy lehet az a bú, hogy erőt vesz rajta,
Nagy lehet nyakán e hároméves gyermek,
Hogy az erős Toldi sem birá a terhet.

3.

,,Elvadult a vén sas" - gondolá, ,,de lesz még,
Sokszor lesz ilyen nap, mikor fölkeresnék,
Mikor vén karjaim és rozsdás fegyverem
Örömest megvennék e kis szón: kegyelem;
De adhat kegyelmet, adja bár halmazzal:
Ha eddig nem adta: most nem élek azzal!
Nyakamon penészlik az unalom örve,
Testem meg van törve, lelkem meg van ölve!"

4.

Jött azonban a dél, bárha nem süt a nap,
Jön az éj, bár holdja nem világol annak,
Sem egy szelet holdja, sem egy szem csillaga,
Hogy magát legalább látná az éjtszaka.
Végre egy hűs szellő addig erőlködött,
Hogy messze zavarta a nagy lomha ködöt;
A piros hajnalnak volt az csipős szele,
Mely a Toldi útján harmadikszor kele.

5.

Ébred a zaj reggel híres Budavárban,
Ősz Lajos királynak fényes udvarában,
Áll a harci játék, vagy inkább csak állna,
Ha mérkőzni bajnok, már csak egy is válna.
Vált ugyan még eddig minden nap, de mennyi
S mindnek meggyalázva kellett visszamenni:
Mert halálos vért az olasz bár nem ontott,
Tíz is megfekütte egy nap a porondot.

6.

Nagy is volt az olasz, sok erő fért belé,
Fekete mén lova nehezen cipelé,
Sokat nyomott rajta páncéla, fegyvere,
De csontos teste volt a legsúlyosb tereh.
Hetykén járt alá s fel ország címerével,
Faggatá a népet gúnyoló beszéddel,
Szíve a szerencsén hólyaggá fuvódott,
S gyakran éles szókkal ígyen csúfolódott:

7.

,,Nem vagyok én tenger idétlen csodája,
Hogy elálljon rajtam utca szeme-szája;
Nem is jöttem ide, pórázon vezetve,
Táncomat mutatni, mint valamely medve.
Sőt a szemfényvesztést sem oly nagyon értem,
Hogy magát ily sok nép összetörje értem:
A szemfényvesztésnek csak egy módját tudom...
Aki meri nézni, jőjön, megmutatom.

8.

,,De ugyan ki jőne? melyik merne jőni,
Gyenge ábrázatját kövön összetörni...?
Ne lopjuk az időt: felment annak ára;
Jobb, hogy minden ember hazamegy dolgára; -
Én is ezt a címert hazaviszem innet,
Mivelhogy ez engem örökösen illet:
Jó'jtszakát, magyarok, ámbár reggel vagyon:
Váratok piacát én immár elhagyom."

9.

Mint a bőszült gulya, ha vérszagot érez,
Bömbölve fut össze a kiomlott vérhez:
A lázadt magyarok azonképen vannak,
Mind az olasz felé törnek és rohannak.
Mennydörgést felülmúl vészes orditások,
Látszik, de nem hallik, fogcsikorgatások!
Mint a tengerhabok, egymást zúgva tolják
S amint neki dőlnek, recseg a nagy korlát.

10.

Feláll a király is hímzett sátorában,
Mind a két ajaka reszket haragjában,
Homlokán a ráncok sűrűbbre vonúlnak,
Szeme széjjelvillog, orcái kigyúlnak.
Egyszersmind előáll két derék levente,
Egy édesanyának szülötte, nevelte,
Egyformák tetőtül talpig épenséggel,
S szólnak a királyhoz tanult emberséggel:

11.

,,Szépen megkövetjük felséges királyunk,
Hogy hitvány beszéddel színe elé állunk,
Nem tehetünk róla, mert a vérünk lázad,
Égeti lelkünket e szörnyű gyalázat.
Ím az országcímert, négyes szalagjával,
Négy ezüst szalagján hét oroszlánjával,
Koronás, keresztes, hármas zöld hegyével,
Egy bitang kalandor játékon nyeré el.

12.

,,Tiszteljük, becsűljük az olaszt mi otthon,
De magyar hazánkban rajtunk ki ne fogjon,
Ne kössön velünk ki, csúffá ne tegyen, mert
Megharagszunk, aztán nem nézzük az embert.
Sohse lásson úgy föl hústorony testével,
Szeme föl se nyíljék kocka-szerencsével:
Gyermeki játszásnak mi a dicsősége?
Rója fel, hogy annak sírás lesz a vége.

13.

,,Vagy talán azért van úgy elkevélyedve,
Hogy vele kitűzni senkinek sincs kedve?
Nincs, mert nem játékra való ez a dolog,
Melyben egy nemzetnek böcsülete forog.
Nem játszhatnék, midőn haragszik a magyar
És hazájáért nem orra bukni akar:
Szégyen és kacajgúny a bukás jutalma:
De dicső az ember hazájáért halva.

14.

,,Azért megkövetjük felséges királyunk,
Mi e csúfolóval mostan szembeszállunk,
Szembeszállunk pedig nemcsak kopjaszálra,
Hanem, ahogy illik, életre s halálra.
Nem való játékra az efféle dolog,
Melyben egy országnak becsületi forog:
Gyalázatos élet a bukás jutalma:
De dicső a bajnok, a hazáért halva."

15.

Míg az egyik szólott, fejjel a testvére
Ráüté a szókat, mintha ő beszélne;
Hallgatá a népség, mint valamely papot,
Víni mind a kettő engedelmet kapott.
Az olasz kivonta - s végignéze kardján,
Fényes lapját kétszer végigfente karján,
S megfordult a lóval egy álló helyében,
Körülhordva szemét a temérdek népen.

16.

A nép mit se hajtott az olasz vitézre,
Mintha fénylő kardját nem is venné észre;
Most már bizonyosnak hitte a diadalt,
Tudta, kinek híják a két szép fiatalt, -
Azt is, kinek híják, azt is, hogy ki fia,
Azt is, hogy mindkettő nagy vitéz dalia;
Kik midőn a korlát közzé bejövének,
Rájok minden szemből nevetett a lélek.

17.

Gyulafi nemzetség sarja mind a kettő,
Egy napon és órán hajtá őket egy tő,
Iker magzatai egy édesanyának,
Szemre, szívre, főre hasonlók valának.
Mint midőn egy szárra két szép gyümölcs forrad,
Mindenik megsínyli, ha az egyik sorvad:
Úgy hangzottak össze a legkisebb vágyban;
Ittak egy pohárból s háltanak egy ágyban.

18.

Lóránt az idősebb - alig néhány perccel,
Néha, midőn tréfált, büszke is volt ezzel;
Bertalan az öccse, - de magasabb nála,
Legalább oly fokkal, mint egy haja-szála.
Ezen esett néha szóbeli feszengés;
Nem is vala köztük komolyabb versengés,
Mígnem a két ifju azt az időt érte,
Mikor mindenik szív a magáét kérte.

19.

De midőn ama szép korra eljutának,
Melyben már az ifju örvend a leánynak,
Mikor elbájolja minden, ami szűzi,
És, ha mit az eldob, kebelére tűzi;
Mikor - oh, élet rövid paradicsoma!
Egy virág, egy fűszál, vagy csak lába nyoma,
Egy vonás, egy semmi... rája emlékeztet,
És a szívben meleg forrást gerjedeztet;

20.

Mikor, mondom, e szép korra eljutának:
Szerelmére gyúltak ketten egy leánynak;
Kende Rózsa volt az, Kende Pál magzatja,
Büszkébb vala rá, mint őseire, atyja.
Annak szánta lányát, akit keble választ
De ez a fiúkban nem birt tenni választ;
Szíve mindenikhez egy mértékbe' vonzá
A kettős szerelmet egyszerre viszonzá.

21.

Váltig mondja Lóránt, váltig is izenget,
Hogy ő az idősebb, s az idősebb enged;
Bertalant is gyötri a testvéri bánat:
Ő az ifjabb, úgymond, és az ifjabb várhat.
Százszor a leányt ők nevezik biróvá:
Egyszer sem tehetik részre-hajolóvá,
Míg nyomos tanáccsal közbeszól az apja
És a döntő percet három évre szabja.

22.

És már a kitűzött három év letelvén,
Nem enyhíte semmit az ifjak szerelmén;
Hiába kereste mindenik a halált,
Mert csak hírre-névre, dicsőségre talált.
Ismeré azt minden, a két forgótollat,
Mely elüljár mindég, hol veszély van s hol had;
Ismeré a kardot, melyhez oly hű társa,
Valamint a két szem egy közös látásra.

23.

Ott valának, midőn Lengyelország népe
Másodízben térdelt nagy Lajos elébe,
Ki utólszor vonta fegyverét, - a litván
Zendülők haragját hódolni tanitván.
Ott valának midőn a gőgös Velence,
Az Ádria-tenger mátkája, kegyence,
A föld kincsesháza és a világ ura,
A magyar fegyvertől békeszót koldula.

24.

Jelen voltak nemrég a nápolyi harcon,
Hol vérbűne díját elvéve az asszony,
Ki Lajosunk öccsét birta hajdan férjül,
És még nem számolt be a kiontott vérrül,
Amiért hogy András ő általa vesze.
Most elérte Isten bosszuálló keze
Gyilkoló vasától négy dühös magyarnak, -
Neve... bár ne volna... vesszen a cudarnak!

25.

És már a kitűzött három év letelvén,
Nem könnyíte semmit a leány küzdelmén;
Szomorún adá ki az utolsó választ:
Kettő nem bírhatja, hát egyet se választ. -
De én messzehagytam a beszédem sorját;
Ha! mint forr a népség! hogy zsibong a korlát!
Az olasz csak rám vár, lova hetykén táncol;
Maga pedig így szól és homlokot ráncol:

26.

,,Gyermekek, ez a hely nem tinektek való,
Fussatok, eltapos itt a katona-ló...
Hír ne'kül hazulról minek távozátok?
Sírva-ríva keres az édesanyátok."
Így csúfolta őket az olasz előre;
De a két levente nem ijedt meg tőle,
Vérvörös tollukat kapák mind a ketten
S küldék neki ilyen erős izenettel:

27.

,,Mond meg az olasznak, a bitang lelkének,
Fogja meg zabláját csúfoló nyelvének,
Az gyermek, akinek nyelve a fegyvere,
Nyelvet öltögetni mi nem tudunk vele:
De ha kedve is van, bátorsága is van
Víni bajnok módra: íme tollunk, itt van.
Válasszon közűlök, tűzze sisakjához,
Könnyű a választás, mindenik halálos."

28.

Ezt hallván az olasz, nevetésre fakadt,
Kéklő sisakjához tűzte a tollakat,
Melynek a legcsúcsán a maga nagy tolla,
Egy fekete sas-szárny, volt hátrahajolva.
Kiszakaszta ebből két parányi szálat,
Küldé a fiúknak s vele gúnyos választ:
,,Jőjön mind a kettő, vagy, nem bánom, annyi,
Ahánynak egy-egy szál pelyhet győzök adni."

29.

A magyar leventék átalltak egyszerre
Csapni az olaszra, ketten egy emberre,
Nyilat húztak; a nyíl esék Bertalanra,
Megölelte bátyját és indult rohanva.
Lova mintegy úszott a levegőégen,
Dárdáját előre szögezte keményen:
Dárda, ember és ló úgy suhant előre,
Mint egy óriási szárnyas nyil, kilőve.

30.

Megállott az olasz, mintha kőszirt volna
S messziről száguldó szélvésszel dacolna;
A ló sem moccant meg, még a fülhegye sem,
Ahogy azt előre szögezé hegyesen.
De midőn alig volt ötlépésnyi távol,
Egyet szökött hajszra, mintegy csak magától,
Míg gazdája nagyot billente a dárdán,
A magyar vitéznek hónaljába mártván.

31.

A derék levente lováról ledőle;
Meghorkant a szép ló és elszaladt tőle,
Futkosott gazdátlan s addig meg sem állott,
Míg mind le nem hányta a nyeregszerszámot.
Elbusúlta magát a másik dalia,
Látván, hogy elesett kedves atyjafia:
Megereszti fékét és vágtatva nyargal
Az olaszra, kivont széles görbe karddal.

32.

Nagy volt a csapás, mit a levente mére
Az olasz vitéznek sisakos fejére,
De mégis nagyobb, bár csak balkézzel adta,
Mellyel az idegen a csapást fogadta.
Elszakadt a kardvas épen a tövében,
Markolatja maradt az ifjú kezében,
Parittyázott a vas - felrepült ragyogva,
Aztán eltemette magát a homokba.

33.

Míg ezt cselekedte izmos balkezével,
Jobbjával a súlyos dárdát emelé fel
(Súlyos volna másnak, de neki csak álom)
S megcsapá vele a szegény ifjat vállon.
Egybe' visszarántá. Dőlt a test utána,
Mert nyakába akadt a bárdnak szakálla:
Fővel esett, lábát felfogá kengyele,
Bokros paripája futni kezdett vele.

34.

És elfutott volna megbokrosult lova
Fennakadt testével Isten tudja hova, -
Kövön törte volna össze ifju fejét,
Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:
De nem óhajtotta íly csúnya halálát
Az olasz levente: kapta nagy dárdáját,
Szügyébe hajítá a szép paripának:
Visszatántorodva lerogyott az állat.

35.

A király orvosi most elésiettek,
Kezök alá venni az elesetteket:
Megörűltek mindjárt s paizson emelve
Vitték onnan őket nyúgodalmas helyre.
Seböket kimosták tiszta forrásvízzel,
Bekötözték szépen, drága balzsamírrel;
Mikor ők elhagyták, jött az édes álom,
Aki legjobb orvos ezen a világon

36.

Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka,
Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka,
Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,
Egyik partja innen, a másik túl esvén.
E folyón az ifjak ellenkező partra
Váltanak egymástól; - Isten úgy akarta:
Lóránt az életre szerelemre virrad,
Bertalannak enyhet a nyugasztó sír ad.

 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
Todi Estéje Első Ének....
  2009-06-19 17:27:24, péntek
 
 



- Arany János -

TOLDI ESTÉJE
ELSŐ ÉNEK.

,Tholdira királynak egyszer lőn haragja...
Három esztendeig nem ment bé udvarba.'

Ilosvai.

1.

Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: ,,benneteket várlak!"
Megrezdül a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

2.

Így pihent akkor is; így tekintek vissza;
Sima volt a mező, a menny pedig tiszta;
Millióm kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pók fonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatná a vén nap önnön ia-fiát.

3.

Sokfelé tekintet, módja is volt ebben,
De most Nagyfalura nézdegélt legszebben,
Nagyfalu helységben a Toldi kertjére:
Tán az őszi fáknak hulló levelére?...
Tán az árnyékokra, hogy mind arcra esnek,
S leborulva hosszan, tőle Búcsút vesznek?...
Tán a kurta pejre, mely, ahol csak leli,
A felmagzott burjánt nagy búsan legeli?...

4.

Tán erre, tán arra... tán a kő keresztre,
Mely egy kis domb alján földbe volt eresztve?...
Sem erre, sem arra: Toldit, az öreget
Nézte, hogyan térdel a sír dombja megett.
Nincsen már hajának egy fekete szála,
Ön.veig lenyúlik szép ezüst szakálla,
Szép fehér szakálla, melyet, amiig térdel,
Kebelére kulcsol összefont kezével.

5.

Imádkozik ottan csendesen és mélán,
Néha egy könny csillog szeme alsó héján,
Néha, de csak ritkán, megmoccan az ajka,
Ám egy hang, mi nem sok, annyi sincsen rajta.
Feje felett átment a zimankós élet,
Tele most hideg, de csendes tiszta tél lett,
Három éve már, hogy nem az udvart lesi,
Hanem a megígért jobb hazát keresi.

6.

Három éve történt, hogy az agg levente
A király haragját ősz fejére vette,
Gáncsolván az udvart, annak puha kényét,
Csinosabb szokásit és olaszos fényét.
Szálka volt szemében a sok dísz palota,
Szüntelen csak zsémbelt: ,,nem való ő oda,"
Míg, szaván marasztva, elküldé a király:
Hazamene halni, és most holt híre jár.

7.

Megavult az ős ház, a zápor lemosta,
Az idő, e vén sas, szörnyen megrugdosta,
Érzi a megoszlás napját, hogy eljöve,
Földre kívánkozik majd mindenik köve.
Apró szelek, mikor repülni tanulnak,
Födeléből egy-egy léc közét lefúnak;
Egyszer majd nekivág a zivatar apja,
Beleölti szarvát és a földhöz csapja.

8.

Ott van még az ablak, mely a kertre nyílik,
De rozmarinbokor benne már nem díszlik;
Ott van a kis ajtó, de hej megvetkezett!
Belőle a szú is régen kiéhezett.
Rozsdás a kilincse; sarka, amint fordul,
Mintha fájna néki, ríva megcsikordul,
Pedig tudja bölcsen, merre van a nyitja,
S emeli az öreg Bence mikor nyitja.

9.

Bence Toldinak volt fegyvernök vitéze,
Sokszor volt urával háborúban része,
Akkor csak komázott a kaszás halállal,
Most inkább rőzse fát vinne görnyedt vállal.
Hej! pedig öreg már, sírban a fél lába,
Épen olyan, mint az apja hajdanába',
Apja, a vén Bence, kitől nemcsak nevet,
Hanem hűséget is mintegy örökbe vett.

10.

Az öreg fegyvernök megállt a küszöbön,
Észrevette Toldit túl a keskeny kövön;
Mutató ujjával béfogá ajakát,
A köhögéstől is türtőztette magát,
A lovat vigyázta, mert itatni kellett. -
Azonban felállott Toldi a sír mellett,
Inte a cselédnek s parancsolta neki:
Egy kapát, egy ásót hozzon egyszerre ki.

11.

Kötve hitt a szolga saját füleinek,
Hej szerette volna megkérdeni: minek?
Veteményezésnek nincs immár ideje,
Nem is volt e kertben, van húsz esztendeje.
Így töprenkedék, de csak felment azonban,
Lelt ásót és kapát négy kamara lomban,
Lehozá, - az ásót a földbe ütötte
S szemeit urára kérdve függesztette.

12.

De Toldi Bencére nem is igen nézett,
Fogta, a gyepen egy kis helyet pécézett,
Négy lépés a hossza, széle csak felényi:
Nem nehéz dolog azt ásóval kimérni.
Bence meg csak nézte, tűnődvén magában:
Mit akar gazdája sírhalom hosszában?
Sírhalom tövében annak ásnak árkot,
Aki nem lát többé fényes napvilágot.

13.

Nagy szeget ütött ez a Bence fejébe,
Gondolkozott, hogy-mint kerüljön elébe?
Tudta, hogy Toldinál áros a felelet,
Századik szavára alig szól egy felet.
Azért nem is merte megkérdezni tőle,
Csak nézett hol őrá, hol az ásott földre:
Vitéz Toldi Miklós galambősz fejére
S a keskeny gödörnek fekete földére.

14.

Végre feltalálta, hogyan jusson szóhoz,
S ekkép szólamolt meg, nyulván az ásóhoz:
,,Hadd segítsek, uram; illetlen az nékem,
Hogy itten, kezemet összedugva, nézem,
Úgy sem ástam én sírt - haótátul óta..."
Itt beszédét rögtön félbeszakította
S nézett gazdájára hunyorított szemmel,
Lesve, hogy felel majd igennel, vagy nemmel.

15.

De urának nem volt kedve azt ráhagyni,
Egy szóval se mondta, sír lesz-e hát, vagy mi?
Mint a béfagyott tó, nyugodt volt az arca,
Nincs szél a világon, ami felzavarja.
Bencének ez a kép egy betűt se mondott,
Sőt tán még nevelte az előbbi gondot,
Sötét szomorúság, mint egy messze felleg,
Hírt adott szelével, hogy veszély közelget.

16.

Toldi nem bocsátván el az ásó nyelét,
A kapát vevé fel a hűséges cseléd:
Csak folyt, csak folydogált szó ne'kűl a munka,
Végre Bence a nagy hallgatást elunta.
Nem is hallgatását unta el annyira,
Titkos félelemnek furdalá a nyila:
Akkor kell a sír, ha a háznál halott van,
De ahol halott nincs, minek ásnak ottan?

17.

Mégsem mert kezdeni egyenesen belé,
Csak amúgy távolról kerülgetett felé:
,,Nagy jó uram, tréfán kivül, megkövetem,
Hogy mi sírt ásnánk most, sehogy sem hihetem.
Igaz, sírnak indult az egész formája,
Épen egy emberre van kimérve szája,
Széle, hossza megvan, s ha kiássuk mélyét,
Át-alhatja benne egy halott az éjét.

18.

,,Oh, de hát, mennybéli szentséges angyalok!
Ki belé fekügyék, hol vagyon a halott?
Máskor volt halottunk, mint terített kéve,
Kiterítve szépen csata mezejére;
Akkor volt halottunk s nem temettük őket,
Most nincsen, és mégis vájjuk ezt a földet;
Az egész házunknál nincs egy árva lélek
Rajtunk kívül, akit ebbe temetnének."

19.

Bence itt egy kissé elhagyá beszédét,
Letörlé tenyérrel arca verítékét,
Két öreg markán a nedvet eldörzsölte,
Hogy ne csússzon ki a kapanyél belőle.
Időt akart adni, hogy feleljen Toldi,
De a vén Miklósnak nem jött kedve szólni;
Hogy tehát az idő ne teljék hiába,
Visszament beszéde kerékvágásába:

20.

,,Aki volt halottunk, kedves életében,
Csendes sírban fekszik eltemetve régen:
Kedves nagyasszonyunk, Toldi Lőrinc nője,
Annak a neve van metszve ezen kőre.
Elkopott az írás - dejszen nem is csoda,
Negyven éve lesz már, hogy bevésték oda;
Elmosá a zápor - dejszen csak hadd mossa:
Úgysem soká lesz már, aki azt olvassa..."

21.

Fölegyenesedék e szavakat hallván
S végignéze Toldi a sír puszta halmán:
Szemei sokáig, sokáig nyugvának
Mohos kőkeresztjén jó édesanyjának.
De nem szóla semmit, mintha néma volna,
Rátekinte a vén fegyverhordozóra,
Szeme járásából nem tetszett ki harag,
Mintha mondaná, hogy: ,,beszélj, nem bántalak."

22.

Hát beszélt is Bence, mert nagyon kilátta,
Hogy ma őrá szorult a beszéd magára:
,,Szegény édesapám, jó öreg Benedek!
Nyugossza meg Isten sírjában kelmedet,
Nyugossza meg Isten a haló-porában,
Mert hű és igaz volt élete folytában,
Hűséges cseléde volt kegyelmed annak,
Akinek lábánál csontjai porhadnak.

23.

,,Kelmednek is régen behantoltuk sírját,
Azóta hányadik újesztendőt írják!
Nem is kívánkozik másik házba kelmed,
Tán inkább fiának ássuk ezt a vermet."
Így beszélt a szolga elérzékenyülve
És bágyadt szeméből könnycseppet törűle;
Rátekintett Toldi a kicsiny halomra,
Mely a másik Bence földi részét nyomta.

24.

Alul a kereszten, alul a sírhalmon,
Alig látszott már ki a földből az a domb,
Sőt talán a szem már meg sem lelte volna,
Ha lapú és burján fel nem verte volna.
Arra néze Toldi s eszébe jutottak,
Amikért szerette a szegény halottat, -
De semmit se szólott, mintha néma volna,
Visszatette lábát a kemény ásóra.

25.

Foly a munka, csak foly, ásnak együtt, ásnak,
De egy árva szót se szólanak egymásnak;
Foly a munka, csak foly, vége sincs már messze,
És még, hogy mit ásott, csak gyanítja Bence.
Megszólal még egyszer faggatózás-képen:
,,Oh! talán ez a sír a György úré lészen,
Talán összeszedték elszórott csontjait,
Azt akarja uram eltemetni ma itt...?

26.

,,Oktalan csevegés! magam is rátérek,
Hogy biz" éretlenség, amiket beszélek,
Mintha nem jól tudnám, Toldi György hol vagyon,
Gonosz végre jutván medvevadászaton:
Rút halállal halt meg, vadállat levágta,
Messze völgy hollója két szemét kivájta,
Kullogó farkasok rajta sorsot húztak:
Így lett vége a rossz testvérnek, fiúnak."

27.

Elkészült az árok. Toldi benne álla,
Kilátszott belőle ősz haja, szakálla;
Bence még a gödröt egyengette, - térden,
Hogy kapája inkább a fenékre érjen.
Toldi felnézett rá s megszólala: ,,Bence!"
,,Mit paran...?" felelt ez, a többi szót lesve,
Várta nagy sokáig, mit beszél gazdája, -
Egyszer a vén Toldi így kezdé hozzája:

28.

,,Bence, fegyveremnek régi hordozója,
Figyelmezz szavamra emberséges szolga;
Együtt ettünk meg mi sok kenyeret, sok sót,
Jó öreg cimborám, hallgasd meg ez egy szót:
Láttam az életnek minden változását;
Látom most napomnak végső hanyatlását;
Jártam a tömött rend között, melyet kaszált -
Most fejemre várom a kaszást, a halált.

29.

,,Lajos, büszke Lajos! magyarok királya!
Voltam én is hű, de nincs annak hálája;
Tudja a te lelked, hogy ki és mi voltam,
S betöréd fejemet, mert igazat szóltam.
Adjon Isten neked, adjon a hazának
Erősebb karokat, mint ezek valának;
Adjon tanácsadót, jobbat mint én valék
S tudja Isten, meddig lehettem volna még.

30.

,,Nincsen az élethez tovább ami kössön,
Aki volt, az régen itt pihen hüvösön;
Kardomon sötétlik három évi rozsda,
Róla ellenségvér soha le nem mossa.
Még tán bírtam volna, de már annak vége,
Nincsen a hazának énreám szüksége:
Nem kell a kalász, ha hő nap megérlelte,
Jobban kell a burján, aki azt felverte.

31.

,,Vándor-madár lelkem: jól érzi magába',
Hogy ma-holnap indul melegebb hazába.
Neki már e földön minden olyan fagyott!
Neki én leroskadt hideg hajlék vagyok.
Sírom ez. Kevés nap vár üresen engem -
Te, öreg barátom, te temess el engem....
Ide temess akkor s ne tégy semmi jelet,
Csak, amivel ástam, ezt az ásónyelet."

32.

Elhallgatta Bence a Miklós beszédét.
Lelkére is vette, de kivált a végét,
Zokogott, de el volt a képe takarva,
Eltakarta azt a kereszt egyik szarva.
Úgy sírt, mint az eső, lelkéből a bánat,
Lágyabb szive lévén, mint a gazdájának,
Kinek szeme nyugton nézett üregéből,
Mint sötét tengerszem mély völgy fenekéből.

33.

S immár az esthajnal, mintha város égne,
Felsütött pirosan, tüzesen az égre;
Majd lohadt a láng és ami ott marada,
Csak szén, csak korom lőn: a sötét éjtszaka
Romba dőlt a szép nap fényes palotája,
Puszta és hideg lett annak omladványa,
Embertelen bagoly fogott benne tanyát
S elkezdé sivítni halálhozó dalát.

34.

Jó Toldi azonban másra figyelmezett:
Egy lóhátasra, ki épen most érkezett,
Régen elpusztult az ősi kert gyepűje,
Nem kellett, hogy azt az útas megkerülje.
Észrevette Bencét s odamenvén hozzá,
Hol legyen gazdája, tőle tudakozá;
De Bence egy szónak sem birt lenni ura,
Csak mutatott kézzel a kivájt odura.

35.

Akkor a lóhátas ígyen kezde szólni:
,,Jöttem kegyelmedhez, nagy jó uram Toldi,
Jöttem kegyelmedhez, mint hírmondó követ,
Fényes Budavárból hozván a hírt jövet.
Régi jó baráti ottan kegyelmednek
Az öreg bajnokra visszaemlékeznek,
Visszaemlékeznek sok csuda dolgára
S engem íly szavakkal küldenek hozzája:

36.

,,Eredj, fiam, eredj Pósafalvi János,
Nézd meg a vén Toldit: beteg-é, halálos?
Beteg-é, halálos, hogy kezét sem bírja,
Vagy talán már épen el is nyelte sírja?
S mondd meg ezt a hírt, hogy ha beteg, haljon meg,
Ha meghalt, sírjában hétszer forduljon meg:
Mondd meg neki, hogy a hős magyarnak vége,
Leányágra szállott régi dicsősége.

37.

,,Játék van Budában, fényes harci játék,
Sok magyar kidőlt már, de egy olasz áll még:
Olasznak süt a nap, annak áll a világ,
Magyar! este van rád, neked jóéjtszakát.
Karján a pajzs, melyet viadalban nyere,
Rajta országcímer, hazánk szép címere;
Eladó a címer, nem is nagyon drága:
Nem arany, nem ezüst, - kis vér a váltsága.

38.

,,De nincs a hazában, hiába keresnél,
Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér,
Ami van, az olcsó, nincsen semmi ára,
Ingyen öntik a vár szomju piacára.
Most az olasz, mint egy hím páva, kevélyen,
Országcímerünkkel hazájába mégyen..."
,,A pokolba megyen!" rivalkodik Toldi,
,,Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!"

39.

És az ősz levente, e szavakat szólva,
Kiugrék a sírból, mintha ifju volna;
Háborús tenger lőn lelke, melynek habja
Tűzokádó hegytől fel vagyon forralva
S monda: ,,Vidd hírül az öreg cimboráknak,
Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad:
De a lelke ott lesz a viadaltéren,
Vérbosszúját állni az idegen véren.

40.

...,,Menj, vakard meg, Bence, kurta pej lovamat,
Étellel, itallal újíts föl magamat,
Pincémben tekerd ki a bedagadt csapot
S hozz öreg bort, attól ifju kedvet kapok.
Te meg, Pósafalvi, jőj be vendégemül,
Hálj nálam, sötét lesz elmenned egyedül,
Légy vendégem és lásd: isten-igazában
Hogy' iszik, hogy' vígad a magyar buvában."

41.

Akkor bemenének. Benn a tág szobában
Ivott és vígadott Toldi haragjában,
Birkozott a borral, erejét próbálván
És meggyőzte a bort, erős lábon állván.
Bence, meg a másik, eláztak mellőle.
Toldi is ledőlt egy kopott medvebőrre:
De csak úgy boronga szemein az álom,
Mint ha árnyék napfényt kerget a határon.
 
 
0 komment , kategória:   Életmű /részlet/  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 7 db bejegyzés
Összes: 16347 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 789
  • e Hét: 789
  • e Hónap: 29518
  • e Év: 131328
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.