Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég.
Kisded koromból emlékszem azért még
valamire. Nyugalmas, mennyei
meleg ölelt meg: ténsasszonyok, nénik,
dadák, szomszédnők roppant mellei.
Szendén keblükre vettek. Én kéjesen
nyújtóztam el a domb hátán, amíg
a boldogító tapadást éreztem
orrom hegyétől le a sarkamig.
A nagy csöcsök világa volt ez akkor.
Sajnos, kimentek mára a divatból.
A kedvenc mellek gőgös citromok.
A körülsáncolt csecsbimbó sem ünnep.
Nem látható. Kérdezem: hová tűntek
az egykori, pompás tejcsarnokok?
1913
Nem huszadik, tizenkilencedik
század volt még, mikor az emberek
örök haladásban hittek, pedig
árnyéktornyok nőttek a fény megett.
A tudomány s a technika sokat
ígért s nyújtott, de a balkán hegyek
közt megették a hadifoglyokat
mert mindhárom hadsereg éhezett.
Jaures s Bebel jöttek, mikor az óra
tizenkettőt vert, a baseli dómba.
Röhögtek rajtuk. Ők a Rotterdámi
sírjához álltak. ,,Jöhet," mondták, ,,bármi,
nekünk béke kell, béke! Nagyon félünk,
Erasmus Mester, imádkozz miértünk."
1914
Emlékem halvány. Kutya Szerbiáról
üvöltöztek kis teherkocsikon.
Azt képzelték, hogy a háború mámor,
diadalmenet, muri s nem iszony.
Később fényképek. A vonaton lelkes
katonák, búcsúzó lányok, nagyon
sok kókadt virág s ujjongás, de rejlett
a cécóban valami borzalom.
Apám is ment. A többi tiszttel bőven
ivott, kártyázott és bajuszkötővel
aludt. Ez nagyon fontos volt nekik.
Ám ő sejtette, hogy egy napon elfogy
kard, ágyú, császár s azt sem hitte el, hogy
a zászló attól győz, ha lengetik.
1923
A tudomány jelen állása
Földünket ember vagy ágyugolyó
el nem hagyhatja. Nem jön ily csoda.
Energiánk igen csekély. A hold
túloldalát nem látjuk meg soha.
Több százezer fényévnyi a Tejút.
Csillagképeivel ez tölti be
az űrt, továbbá a nem látható,
súlytalan anyag. Éter a neve.
Az elemek száma kilencvenkettő.
Közülük még három vagy négy hiányzik.
Apám szerint, ha felfedezik őket
mindent tudunk, egész a másvilágig.
Az anyag legkisebb, nem osztható
része az atom. Ezt Demokritosz
is tudta már. Néhány őrült tudós
még apróbb részt keres. Nagyon kínos.
Ezeknél csak Einstein Albert a rosszabb
Svájc csörgősapkás fejű színbolondja,
a nagy kántáló, ki az abszolút
időt (borzalom!) relatívnak mondja.
Orvosok messze előre jutottak:
csillapítót, gyógyszert és annyi mást
hoztak. Jó, hogy a bacillusok még
nem indítottak ellentámadást.
1924
Az osztrák nők testszínű harisnyákat
kezdtek hordani huszonnégy nyarán.
A Wolfgangseenél nyaraltunk. A látott
borzalmaktól megremegett anyám.
,,Szajhák! Pucér lábukat mutogatják,
száradjon el csontjukban a velő!
Szégyen, gyalázat! s a kormány nem csuk le
egyetlen nőt! Mit szólsz ehhez, Jenő?"
Mire apám: ,,Legyen lány, fiatal nő,
középkorú avagy öreg spiné:
miért szégyelné, miért rejtegetné
lába, bokája vagy térde színét?
A híradóban láttam: ily harisnyát
visel V. György király neje."
,,Ne emlegesd ezt az öreg kokottot,
hogy mindüket enné meg a fene."
Télen már ő is csak testszínűt hordott.
1944
Orihéna hegy, Tahiti
Angol kastélyok fekete pázsitját
meg trópusi növények gyilkos zöldjét
szerettem, míg egy reggel elhajóztunk
Tahiti mellett s láttam a hegyet.
Leírhatatlan gyönyörű volt kényes,
győztes zöldjével s egy kevés arannyal,
felejthetetlen, álomlátta, képzelt
és idegen, hogy lázat kaptam tőle.
Azóta, ha behúnyom a szemem
kedvenc szinem, a kék helyet ezt látom,
megrészegülök és ujjongni kezdek.
Ha húnyt szemmel haldoklom, síma függöny
ereszkedik elém a Semmi földje
helyett: az Orihéna bronzos zöldje.
1944
Két magyar
A gerillákkal összeköttetést
szerezni Katona Palit küldték ki
tengeralattin Leyte szigetére.
Kievezett kis gumicsónakon.
Elásta a tömör homokban, aztán
a titkos rádión megállapított
találkahelyre szaladt az erdőben.
Kék mécs körül hármasban ültek ott.
Kezükben régi puskákat tartottak.
,,I am doctor Paul Katona," suttogta
Pali. Mire a Fülöp szigeti
gerilla vezér felugrott, mosolygott
és ékes magyarsággal így szólt: ,,Doktor
Katona Pálnak hívnak engem is."
1945
Japánok
Félperccel robbanás előtt
a kamikáze mosolyog:
ezek a halál szeretői,
az eszeveszett kamaszok.
S a tábornokok, tiszt urak,
kik elvesztett csaták után
tőrrel vágják fel hasukat.
Ezek a halál szeretői.
S a rikoltó őrmesterek,
kik roncs aknavetők helyett
kézzel gyújtják a löveget,
majd ujjongva megdöglenek.
Meg a tengerész hadnagyok,
kik égő cirkálójukról
elébb röhögnek egy nagyot,
aztán cápákhoz ugranak.
A holt alá gránátot rak
s felrobbant, mert nem tud lelőni, -
ilyen szörnyekkel harcolunk,
akik a halál szeretői.
A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.
Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna - súgtam - mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.
A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
Bolyongó árnyak, árva lelkek
vagyunk mind, földi emberek,
magános, durva sziklavárak,
mert nincsen bennünk szeretet.
Hogy vágyódunk mind a szobába,
hol a barátság kályhája ég,
s mégis, mily távol van egymástól
anya és gyermek, férj és feleség!
Az emberek közöny gőgös jegével
a rosszat még csak rosszabbá teszik;
jó szót oly ritkán hallsz a társaságban,
oly ritkán - pedig olyan jól esik.
S durvák, hidegek vagyunk mindnyájan,
pedig a szív oly könnyen megreped,
úgy fáj a szó, úgy bánt a gúny, a tréfa,
s oly távol állunk mind, mi emberek.
Távolabb, mint az őszi ködfelhőben
hegycsúcsokon az árva, karcsú fák,
úgy vágyódunk egymás után, s nem értve
meg senkit, csak futunk megint tovább.
Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny,
mint hárfahúr, a szélben elszakad,
elég hozzá egy rosszul értett szó is,
elég egy félreértett mozdulat.
S bár közel vagyunk egyre csak a célhoz,
ha már a megértés fáklyája int,
egy durva szótól megriadva, újra
csak szétbolyongnak kósza lelkeink,
csak szétbolyongnak kósza lelkeink.
xMagazin
Offline
