Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/16 oldal   Bejegyzések száma: 152 
Áprily Lajos: Levél.
  2018-05-14 07:16:02, hétfő
 
  Áprily Lajos:

Levél.

Gruzda Jánosnak, a tél-festőnek.


Mi itt a téli Szép titkát kerestük
halott falukban, hő-hullámokon,
s beporozott az erdők zuzmarája:
lelkünk a tél lelkével lett rokon.
Ajándékozhat színt és dalt a nyár is,
fehér hazánk a vadnyomos határ.
December és dér. Madaram a holló,
monumentális, büszke gyászmadár.

Ha meghalok, nagyon megváltozom majd,
átszállok egy kis kék felhőközön
és a tavasz lelkére rátalálok
s a fiatal tavaszba költözöm.
Fénnyel jövök, vagy fuvalom-zenével
s a hó megindul téli házakon,
lerázom az akácok zuzmaráját
s a jégcsapok vizét megcsorgatom.
Lecsapok a hórejtő füzberekre
s a varjútábort messze kergetem,
felvillanok egy csiklandó sugárban
s a néma pásztort megnevettetem.
A barna felhő búskomor szívébe
csóvát dobok, hogy zivatar legyen,
s egy éjjel diadalmasan leszállok
fellegvizekre szomjas Őrhegyen.
Halomba, zápor-gyöngyösen letépem,
ami virág van száz vadrózsafán -
és virradatkor óriás csokorral
bedobom a leányok ablakán !

Napkelet - 1925.
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Keleti szél.
  2018-05-07 08:24:06, hétfő
 
  Áprily Lajos:

Keleti szél.


Hogy száll a sok fehér galamb,
Pehely-galamb a sok fedélre.
Új tél, zsibongó pesti tél.
Ne félj, ne gondolj régi télre.

Nézzük meg lenn a vén Dunát,
Vizét a hídláb hogy zugatja.
Ne félj, nincs benne semmi vád :
Nincs benne multad egy patakja.

Nézzük meg, hóhulláson át,
Hogy' int az erdők barna csokra.
Ne félj, a csúcsok rajza más,
Nem emlékeztet egy vonás
Az elmaradt erdő-sorokra.

Én csak a széltől féltelek,
Keletről érkező vihartól,
Mely felkel március körül

S feléd indul a régi partról.
Körülnyargalja telkedet,
Fákon tör át és szikla-záron,
Vizes felhőrongyokba tép
S keresztül zúg a sík határon.
Kifulladt, ifjú, szép herold,
Kit hírrel küld hozzád a távol.

Foszlányt röpít, fuvallatot
Temetőid virág-szagából.
A száján bimbók íze van,
Tavaszi füst fanyar zamatja
S a kerted sűrű illatát
Arcodba és szivedbe csapja.
Füledbe zúg, nyomon kisér,

Úgy érkezel meg szökve, félve.
Maradj itthon tavasz felé.
Tavasz felé ne menj a szélbe.

A Kisfaludy -Társaság Évlapjai. LVIII. 1931.
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Elégia.
  2018-05-01 05:24:40, kedd
 
  Áprily Lajos:

Elégia.

Walther von der Vogelweide költeménye


Én Istenem, sok évem vajjon hová loholt ?
Éltem, vagy életem csak álom csalása volt ?
Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény ?
Ó, jaj nekem, hogy úgy van : csupán aludtam én.
Most aztán felriadtam és azt sem ismerem,
Mi régen ismerős volt, akár a tenyerem.
A táj s a nép, kit ismert a futkosó gyerek,
Ma : idegen vidékek, idegen emberek.
Sok fürge kis barátom ma lomha-lábu vén.
Szántó a rét, fa nincsen a rengeteg helyén.
Még jó, hogy megmaradtak a régi patakok,
Azt hinném máskülönben, hogy magam sem vagyok.
Alig köszön, ki egykor derülten üdvözölt,
Ilyen borús-nekem még sohasem volt a föld.
Oly gyorsan elfutottak a régi víg napok,
Akár a tengerárban az illanó habok,
El, mindörökre, jaj !

Ó jaj, hogy minden ifjút a gond keresztje nyom !
Kik egykor lelkesültek vidulva, szabadon,
Ma súlyos gond epeszti. Jaj, úgy bánt engemet,
Akárhová tekintek, ma senkisem nevet.
Táncos, dalos napoknak örökre vége van,
Nem élt még jó keresztyén ilyen siralmasan.
Bús szallag vonja gyászba a női homlokot,
Ékes lovag ruhája parasztosan kopott.
Rómából szép hazánkba jöttek kemény szavak,
Van ok, hogy mind a lelkek itt búslakodjanak.
Úgy fáj - ó messzeszállott, sok drága szép napom! -
A kacagást sírásba kell már torzítanom.
Madár ma bút az erdőn mi gyászunktól tanul,
Csoda, ha vén szivemre a bánat fátyla hull?
De zsémbemnek mi haszna? Feddő szavam mit ért?
A földi jók vadásza elveszti túl a bért.
El, mindörökre, jaj !

Ó jaj, hogy megzavarta kedvünk egy csalfa kéz !
Vígságunk búra fordult, epére vált a méz.
Csal a világ, mutatja szép, tarka köntösét,
De titkos belsejében, mint a halál, sötét.
Vigaszt keress, ha bűne szivedre lelhetett,
Kis bánás nagy bűnöktől megmenti lelkedet.
Lovag, a célra gondolj, az üdvösségre csak,
A vaspáncél tiétek s a villogó sisak,
A szent kard jó pajzzsal, mely vésszel szembenéz.
Bár én, szegény, lehetnék keresztes jó vitéz !
Ott én is megkeresném vitézi zsoldomat,
Nem földet és aranypénzt, mit úrgőg osztogat:
Koronát, égi fényűt, hordozna majd fejem,
Mit zsoldos is kiküzdhet a dárdás harctérén.
Ó, hogyha már mehetnék a cél felé hajón !
Dalolnám, hogy dicsőség! - sosem sírná a szóm :
Jaj, mindörökre jaj !

A Kisfaludy -Társaság Évlapjai. LVIII. 1931.
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: A láthatatlan írás.
  2018-02-25 08:36:38, vasárnap
 
  Áprily Lajos:

A láthatatlan írás.


Hull künn a köd
s a színeket kioltja.
Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam,
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy:
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-mult poéta.
Az erdőn túl,
valaha így neveztek -
A köd mögött
akkor is így idéztek és kerestek?
Én a neved
mindig halkabban ejtem,
elhallgatom
s tán nemsokára tengerszembe rejtem.
Pedig tudom:
te vagy a Hang, a Hívás,
szívó Delej
s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.
Elhullhatok,
eltép a hűteleség:
homlokodon
egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség.
Te megmaradsz:
morajos szikla-ország,
történelem,
lelkemen-túli, zord kivülvalóság.
S mégis: velem
egy-test vagy, mint a titkom.
Nincs messzeség.
nincs vád, mely életemtől elszakítson.
Más benned él,
foghat, taposhat, unhat.
Kút vagy nekem
s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.
Patakjaid
bennem el nem apadnak,
mélységeid
mélységeimben kinccsel felfakadnak.
Vadméheid
a rétemen toroznak,
havasaid
nárcisszaim csokrában illatoznak.
ösvényeid
a két talpamban élnek,
harangjaid
hajnal körül a tornyomban zenélnek.
Fellegeid
az én tetőmre szállnak,
viharaid
az én barlangjaimban orgonálnak.

S ha hallgatok,
nem tudom: ritka csendem
bennem, van-é,
vagy künn, a benned alvó rengetegben?
S a nagy moraj,
nem tudom, hegycsuszamlás?
Fellegrobaj?
Fadöntés? Lélekomlás?

Erdélyi Helikon 1940.
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Láng a ködben
  2018-02-03 09:19:35, szombat
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Tavaszi vizek
  2018-02-02 09:00:37, péntek
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Éjjeli zene
  2017-09-08 07:36:30, péntek
 
  Áprily Lajos:

Éjjeli zene


Még ne aludj. Figyelj az éjbe
s ne bánd, ha álmatlan halad:
tavaszi záporok zenéje
dalol az ablakunk alatt.

Már hold szitál az utcasorra,
fáradt felhőt szalaszt a szél,
s a mámoros fedél-csatorna
tovább zubog, tovább zenél.

Hallod? Kolompok muzsikája,
finom harangszóval rokon.
Most az acélkék éjszakába
úgy kondul, mint a xylophon.

Most halkul, turbékolva lágyan:
burukkoló galamb-torok.
A kisfiúnk felül az ágyon
és elbűvölve mosolyog.
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Székely János: Éjfél
  2017-07-21 05:37:59, péntek
 
  Székely János:

Éjfél


Most indulnak szőni a pókok.
Fényes hálójuk nyúlik, nyúlik
És eltemet.

Most odvaikból reánk lesnek,
Most nézd szemük, a rémeset:
Mind éhesek.

Duzzadt medúza-arcuk vértől üszkös,
Szőrös lábszárak karmos, piszkos,
Fonják fonaluk.

Ezüst varsáik űzik-fűzik,
Varázsábráik begyűrűzik
Homályos egünk.

Most szőnek az éjféli pókok,
Most rémes lesz az álmodás:
Lidércnyomás.

Most rongyos és ragyás az éj,
Most babonás ütem zenél
A csenden át.

Szőnének hálójukba - hagynám
Rám mászna lomha nyájuk - hagynám.
Hogy elfalazzanak.

Mivel az éj sötét gubó, ha
El is temetne - meg is óvna.
Közel a virradat.

(1948)
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Gyümölcsoltó
  2017-07-19 06:59:47, szerda
 
  Áprily Lajos:

Gyümölcsoltó


A néma telken láttalak.
Bimbózott sűrűn már a kertünk.
A szíved mély volt és sötét.
Minket kerestél. Nem feleltünk.

Tűz gyúlt a szomszéd fák alatt.
Szélben körülölelt a füstje.
Aztán kék szárnnyal szállt tovább
szagos fűzekre, vízezüstre.

A mozduló erők között
sokáig álltál gyenge vállal.
Tudtad, hogy nincs több fegyvered
ütközni végzettel, halállal.

Aztán gondoltál messze, ránk.
Két csillapító, barna szemre.
Kolostor-csendre Váradon.
Egy kézre. Tán az én kezemre.

S indultál vissza. Vert a fény.
Csodálkoztál: a nap ragyoghat?
A lelkedben, mint drága súlyt,
hordoztad a szelíd halottat.

Nyugat 1930.
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Halálmadár
  2017-05-20 05:52:17, szombat
 
  Áprily Lajos:

Halálmadár


Havas tetőknek már lefolyt a vére,
sötétlilára vált a szürkület.
Sziklák közül a hold cyclops-szemére
szájtátva bámul sok sötét üreg.
A tónak lent hullámos lesz a tükre,
szellő-uszályon édes mézga-szag -
S lompos fenyőre, görcsös ujjú bükkre
a baglyok nesztelen kiszállanak.
Az egyik indít és nem vár hiába:
indul a búgó, érzelmes zene,
s visszhangosan simul az éjszakába
tavaszi vágyak Ú-hangversenye.
Mióta enyhe szél csapott a hóra,
a koncert áll sok éjszakája már,
s ujúzva száll pásztortalálkozóra
a lomharöptü, barna mátkapár.

Egy éjszaka az Ú-szimfóniába
a völgy felöl egy fájó hang hat át,
csak az tud így zokogni, aki árva
s tavasszal hontalan keres tanyát;
csak annak búghat így a szíve fájva,
akit halálos bánat űz erdő-magányba -
s meg nem vigasztalódhatik soha.
Zavar, szünet. Kínálkozó arának
a hím szíven találva nem felel.
Aztán kiáltó szók huhogva szállnak
s ,,Hová való vagy?" - messze zeng a jel.
,,Lentről jövök..." - a hang riadva repked,
mint vadgalamb, akit serét talált -
,,S hangos panasszal, mondd, mért sértegetted
a mámoros, szerelmes éjszakát?"
Mikor leszáll, lomhán lecsügg a szárnya,
pár kandi rá tágult szemet mereszt,
aztán nyugalmat kényszerít magára
s pihegve, lassan a mesébe kezd:

,,A víz mentén, a nagy havas tövében,
ahonnan indulnak erdő-nyilak,
boruló bükkfa-bolt alatt sötéten,
magában áll az erdőőri lak.
A télre ott vonultam el merészen,
nagyodvú bükkfában teleltem át,
s néztem kilesve néha karcsú résen
fehér falucska sok füstoszlopát.
Míg egy napon roppant a jég, a tóé,
áldott szél támadt, langyos förgeteg,
lelkendezett a cinke, és a hólé
ezüstcsengőket csengve görgetett.
Mikor kitártam, könnyű volt a szárnyam,
meleg párát szitált az alkonyat,
vártam, huhogtam, hívtam, újra vártam
és - megtaláltam künt a páromat.
Jaj, tudtok ti is édesen remegni
s nagyon forrón huhogni, elhiszem,
de úgy, mint ö, dalolni és szeretni
nem is tudott, nem is fog senki sem.
Jaj, barna volt a tolla, mint az éjfél,
s csiklandó, mint a bársonyos moha,
s kápráztatóbban két fényes szeménél
jánosbogár nem tündökölt soha.
Egyszer kiült megint a bükkfaágra,
sokfoltú éjben drága barna folt,
s nagyon dagadhatott a szíve tája,
mert ennyi vággyal még sosem dalolt.
A karcsú ág is reszketett alatta,
némán figyelt a barna házikó,
s csudálkozó szemét reá nyitotta
a hóvirág s a piros mandikó.
Megénekelte cinke ritka kedvét,
a fák rügyét, amely hintázva ring,
a hóvirágot és a nyárfa nedvét,
mely mint a vére, erjedőn kering.
Megénekelte azt a drága csendet,
amelyet elhoz minden alkonyat,
a patakot, amely lefutva csenget,
s csacskán locsolgat omló partokat,
a vágyat, amely hajtja most a pásztort,
míg ö juhot hajt serkedő gyepen,
fajd mámorát és édes ízű nász-tort
s megénekelte lobbanó szemem.
A vér is megcsordult reá a fában
s a visszhang is dalolta himnuszát,
mert vágy piroslott mindenik szavában
és élet, élet, élet, ifjúság!

Az erdőőrnél mécsvilág derengett,
a hang beszállt homályos ablakán.
Az ágyon, hasztalan remélve csendet,
lázban feküdt az erdőőr-leány.
Halkan könyörgött és nagyon fehéren:
>Jaj, nem lehet sok óra hátra már.
Kergesse el, minden szentekre kérem,
házunkra száll a csúf halálmadár!<
Ajtó kinyílt, csukódott. Puska robbant,
a dalt elvágta dörgő-rémesen.
Egy lomha test tompán a földre dobbant,
tört ívű szárnya rángott véresen.
Kiömlő vére hóvirágra pergett,
búcsúztatója csengő hó-zene,
s hörgő-riadtan a tavaszra dermedt
homályosuló drága két szeme.
Reárepültem, csókoltam, takartam,
szivárgó vére szárnyamhoz tapadt,
aztán a mellemet véresre martam
és téptem, téptem gyönge tollamat.
Magányos este másnap arra jártam
és láttam: gyermekkézen sorra jár,
csúfolva hurcolják fejét a sárban:
>Halál! Halálmadár! Halálmadár!<
S most itt vagyok. Zokogva, könyörögve:
egy rejtett kis barlangot mondjatok,
mely emberszemtől elfed mindörökre,
jaj, ennyi gyászt és ennyi bánatot..."

Elhallgatott. A bánatos mesére
válasz nem jött soká. A csend fülelt.
Bagolyszemekben a hold sárga fénye
nagyon sárgán, nagyon mélyen tüzelt.
 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
     1/16 oldal   Bejegyzések száma: 152 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 160 db bejegyzés
e év: 2285 db bejegyzés
Összes: 32182 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3207
  • e Hét: 21094
  • e Hónap: 73327
  • e Év: 1444403
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.