Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 48 
Kaffka Margit: A nagy út.
  2018-03-09 07:09:17, péntek
 
  Fröhlichné Kaffka Margit:

A nagy út.


Jer, csöpp matrózom, építünk hajót!
Kis nyírfakérget bordának te hozz !
Én sássziromból tűzök lobogót,
- Árboczkosárnak jó egy makktoboz,
Rúd lesz a pimpó szára, és a vad
Réti füvekből szigonykötelünk.
A szél is kedvez. - Csillog a patak.
Dördüljön ágyú most ! - Isten velünk !
Csak rajta ! - Oldd ! - Vigyázz ! - Hahó, hahó !
Már indul a hajó,
Kicsiny hajó,- ezüst hajó.

Messzesuhant. Hajlong színén a habnak,
Virágos pártok közt repül, repül;
Mögötte erdők, rónák elmaradnak,
Idegen vizek árján - egyedül.
És ím, á tenger kék ölét kitárja,
Fehér sirályok repdesik körül,
A távol part aranygyümölcse várja,
Ott lomha sziklán karcsú templom ül,
Márvány hidak, száz oszlop, csillogó,
Köszönti mind: - Honnan jösz, kis hajó ?
Aranyhajócska, - ezüsthajó.

Eltűnt? Ne sírj ! Majd nagyra nősz, fiam !
Építni fogsz, lesz még hajód neked,
Küzdeni fogsz lángolón, daczosan,
A két karodba lesz csupán hited.
És szólni fogsz az ismeretlen népnek,
Tűz lesz a szavad, harcz, szenvedelem, -
Távol partok lakói összenéznek:
- Ki szólt? Ez igen ismerős nekem !
- Honnan jövél, titkos hatalmú szó ?
Mint a kincsekkel megrakott hajó,
Zengő hajó - csodás aranyhajó.

Igy futja be, lásd, a föld kerekét
Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.
Áldott szivekből pazarolva szét,
Nagy útra kél a gondolat s a szó.
Oh hány van, siket pusztába kiáltva,
Hánya elindul s partot nem talál !
Sok összesimúl a nagy tengerárba,
Köszönti egymást, - s többé el se vál, -
Az élet vad vizén találkozó
Kicsiny hajó - meg nagy hajó -
Ezüst-aranyhajó . . .

a_het_1905. november 5.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Egy madár.
  2018-01-08 09:11:38, hétfő
 
  Kaffka Margit:

Egy madár.


Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.

Szeret, gyülöl, eszik, iszik,
Csácsog, porol, él mindegyik...
Ki érti meg a csókaszót
S a varju-szívek titkait?

Csak egy fekete bús madár
Ül egymagában a fatőn, -
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.

S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
- Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan számüzött?!

Az élet útján 1902.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Nem hiszek
  2018-01-06 07:15:29, szombat
 
  Kaffka Margit:

Nem hiszek


Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsuzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

/Az élet útján/ 1901.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Rodostó.
  2017-09-06 08:17:23, szerda
 
  Kaffka Margit:

Rodostó.


Mikor beköltözött az örmény negyedbe,
Gyér udvarát kemény regulába szedte.
Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,
Rendre sorakozott kiki az ebéden;
Ö maga ült fejtül . . . Nagymesszire nézve,
Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.
Ir, olvas napestig - vadászgat gyakorta -
Francia gróf izent - be sem bocsátotta,
Mert a titulusbau esett vala vétség,
Fejedelmi személye várta, megkövessék.
- Gőgös magyar úr volt.

Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,
Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép -
Ő a kályhatűznél, kis faragószéken
Fúr, csiszol, vesződik - átizzad egészen -
Gyönyörű szakála faforgácscsal teli,
Csendesen elfordul . . . maga is neveti.
De néha megborzong hűs, tengeri szélben,
Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,
Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?
Hogy ott van, reszketve simogatja végig . . .
- Csendes öregúr lett.

Évszázadok mú'tak. S egyszer - mért, miért nem -
Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,
Avatag koporsót felkapja ölébe
Fújó gőzparipa - lihegve fut véle.
Diadal! S kigyúlnak kérkedve a máglyák.
Diadal - hazajön! seregek kiáltják.
Sok drága puskaport égbe lövöldöznek.
Farsangos látásra asszonyok öltöznek,
Tort ülnek, lakoznak, harsog a szó szörnyen.

Benn a koporsóban halkan összezörren
Egynéhány reves csont.

A jövendő 1911. augusztus 20.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Nász
  2017-05-12 08:38:38, péntek
 
  Kaffka Margit:

Nász


Szellőről álmodik az éj,
A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva
S a remegő, szomjas virágbibékre
Most pereg le a hímpor lágyan.
Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar
Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya,
Úgy feküszik. - Sápadt boszorkafény
Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,
Széttört sugárok, - száz fürge ezüstgyík
Sajogva szökdös a fák levelére
Vagy elsurran néma kövek mögött,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak.
Csend, - csend! Ez ma a rontás éjszakája!
És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed
Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,
Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold.
S egy percben - mintha megállna. -
Már leszakadt róla a felleges árnyék
Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,
Elnyuló testűek, iramlanak sietve az útból,
Mögötte csak a setét, örök ég
Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen,
- Egyszerre, - megreszket a holdfény.
Villanó sugara egy ablakba ütődik
A hószínű, csendes palotán,
- S úgy tetszik, - mintha zörrenne is az ablak.
Aztán valami titkos jegyű folt,
Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek,
Látszanak írva egy kőszobor alján,
De csak egy percig.
Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást
A lenge márványívek alatt,
Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra.
Csend, - csend! Valami készülődik itten,
Valamire vár,
Valakit hív, keres, akar a hold.

Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya,
S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön
Kilebben a néma asszony. - Szeme lehunyva,
A homloka sápadt, és az ajka körül
Vonaglanak titkos, rekkenő lázak.
Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény.
Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,
Halovány iriszszel, lengő, hajladozó silliomokkal,
A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét,
A halkvonalú, finom, pihegő testét,
Lágyan omolva rá, s összetapadva
Saruja kötésén, mint hév ölelés.
- Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra
S az rávillan, - ittas, ujjongó csókkal,
Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,
Behinti vele a vállát, a köntöse virágit,
S ő hátrahajol,
Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét,
S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.

Egy perc.
- A kert minden bokra egy hallgatag őrszem,
Minden kis levél lehellete visszafojtva,
Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.
Csend! csend!
Kék pára száll fel egy urna száján,
Egy kőurnából, a pillérek megett,
Hol játszva fogózik beléjük a korlát,
Nem látta senki. Erre suhant el a mámor.
- S a palota asszonya fölemeli karját,
Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik
A kebel táján, és megbomlik a kötés,
Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok
S a lenge iriszek szomorúan engedik el
A bőr meleg, sárgafehér selymét,
- Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.
- S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához.
Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, -
S összeremeg a csudás test,
A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,
A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta,
Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége.

Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét,
Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,
S a földre mered tünődve. Aztán lehajol,
Fázón magára húzza a leplét,
Hervadtvirágos szomorú leplét,
- Ráborul újra a sok letörött irisz,
Összecsuklanak a fáradt silliomok.
S ő megindul roskadón, lehajtott fővel
Oda, ahonnan jött, - a néma asszony.
- Odalenn hűs szél támad a fák közt
Sóhajtanak a szegény termős virágok,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
Mert ez a rontás éjszakája volt!
- - Az égen viharjós, fekete felhő
Vonszolja testét lomhán, - míg eléri
A sápadt vőlegényt és befödi arcát
A holdnak.
1906
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Hullámok
  2017-03-09 07:46:04, csütörtök
 
  Kaffka Margit:

Hullámok


Bizalmad, - álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát;
Most látszik minden benne, mi szép volt:
Ritkák ma lenn a kristálypohárok!
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerüen hiszed te a szót el!
- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-útú lett.
- Kincses életed repdesi körül
Mint legyezőszárnyú, friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz;
Azért kell így adnom új-magamat!
- Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két, nagy jóra-epedettek!
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; -
Hiába, mégis egybeszakadunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.

2.

(A szívem eláll, ha elgondolom:
Mégis min múlott? Néhány vakeset! -
Ha egy véletlen-bokron fennakad
Mit ábrándunk ma "Törvény"-nek hímez:
Találkozásunk e kis hazában?...)

3.

Ó, higyjünk kedves! Nem-hinni baj most!
Mert sok út véres, sok haza sírkert; -
Mert más glinglangot szívharang nem tud,
Ha csucsujázza lágy boldogságát;
Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
Tábori sátor sírlepedőjük,
Millió mártír... hiába-mártír...
- Jaj, higyjünk, kedves! Add a kezed most!
Messze az árok... Tőled elég volt!
Könnyem elég volt! - Félúton intett
Kegyelmet néked, veszni indultnak, -
Kegyelmet nékem; (ó, daloljuk most:
Te deum! - Csak így érteni ezt meg!
- Hazák és utak felett az Isten

Nyugat 1916.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit.Élet
  2017-01-20 10:27:49, péntek
 
  Fröhlichné Kaffka Margit.

Élet


Szégyenlős halkan, - csitt, - egy-két rügyecske
Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek
Reszketve, ámulva még rejtegették
Szerelmüket a naphoz. A folyam
Ezernyi, gyöngyöző habhahotával
Kacagni kezdte őket, - egyre jobban,
Friss jégcsillámit törte darabokra
És ingerelte a nagy kőhidat - - - - -
Ejh! - - - - - - - - - - - -

Mint egyébkor márciusba épen
Bomlott erőik áradása volt,
És mint levél nő balgán, észrevétlen
Két: ifjú lélek egymáshoz hajolt.
Titokban éjek álmát pazarolva,
Nappal se' mertek meg szem szembe nézni,
Mire az első csók megérett volna
Szétfújta bölcsen pár jólelkű néni.

És jöttek idők, - és törtettek az évek
Vad rohanással gázolva, tapodva
Száz büszke törekvést, dacosat, erőst
Forralva öngyilkos aszkéta lázat,
Mely hogy feledjen, - őrület, - ezer
Idegen célt és idegen ügyet
Melengetett szívén, - szolgált, vívott,
És kőbe ütközött, hogy vére folyjon, - -
Ejh ! - - - - - - - - - - -

Év azóta sok zuhant a másra,
Mint fejszeütés a másik ütésre,
- Fagy nélkül is lehullanék virága
A fának, bárha szélvihar se' érje,
Távol, - külön. A hír, felőlük szálló
Hozá, hogy csendben társat is találtak,
Pár koldusálom ép' valóra váló, - -
s egy alkonyatban újra szemben álltak.

Óh, azt a percet, - rémülten iramlót,
Miért, hogy rabbá tenni, - láncra verve
Is marasztani nem lehet az álmot,
Hogy egyszer szégyellős halkan kipattant
Két rügy, - s az áradó hab hahotázott.
És visszahívni mind a bennfeledt,
Halva született, megszakadt sóhajtást,
S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen,
Ejh ! - - - - - - - - - - - -

Már tudom. Vasúton voltak épen,
Tört, kusza zajban, csüggedt malomba,
Az egyik járt késő siker jegyeben,
A másikat hajszolta gyermek gondja.
Az első perc ! Oh az csak addig tartott,
Amig tagolva zökken a kerék,
Meg se' halványitott két fáradt arcot
Amig a vonat száguldott odébb.

Jovendo_1905
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Én szegény . . .
  2016-10-29 08:30:09, szombat
 
  Fröhlichné Kaffka Margit:

Én szegény . . .


Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy serkenjen, kaput nyisson!
S buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon
Hányféle a szín, ihlet, íz, - és hánnyal vagyok már készen?
- Hol képvetítő-szereit beigazítja e lét, odamentem
S csavartam én is a gépen. "Más!" - Hogy a hangját halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartón e közbe figyeltem.

Idéztem a férfiút. Milyen látása, ereje, hite? Szava
Ha összeszorítja düh, bolond könny, - vágy rezgeti, s álom?
S kérdém: milyen a "szerelem" ködétől fátylas arany-esőbe szitálón
Mondjuk: egy temető; alkony; hajó; víz; kis tanya-szoba?
- Cserébe adnom is kellett oh, sokat; éjet és évet, -
S jött sok megtervezett idyll; közhely, futó;
Perc, habgolyó; és szó, altatni akaró, -
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.

S szóltam: "Bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok!"
- Lám, sok, idegen arc. Szemek! Sok párás lélekablak;
Utcák, új hidak, ó-templomok! Csak valamit ki ne hagyjak!
S eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok. -
- Képmás, ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom;
Végighúzom a tenyerem sok régi tanagrai kis márványkirályon, -
Óh, - most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán.

- - - De nem lelem!
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen. -
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt szint, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak
Én - - -! Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés béna idegre, - ha rámhat
Tudom, az elevenig soha, soh'sem ér.- - -
Hol az én életem? Mi az élet nekem, - mit ér? - -

Nyugat 1909.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Himnusz
  2016-10-21 12:59:11, péntek
 
  Kaffka Margit:

Himnusz


Im, harsonaszóval riad a Reggel!
- Szűzi, gyönyörű dalia ő,
Harc hercege, jő sugárseregekkel.
Hullámkék palástján fény a redő,
Ránknevet tág aranyszemekkel...
Ó áldott, áldott!
Újnak mutatja a világot!

Jőjj távoli balzsamokkal!
Jőjj dús, rakott kosarakkal!
Szép hajóid tülkölve öntsék
A szigetek aranygyümölcsét!
Te vagy a gazdag bárkás!
Te vagy az üde kiáltás!
- Itt egy megsarcolt, inséges város,
Minden utcája romos, halálos.

Hős istenkakas! Sugártarajas!
Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát!
Verd dobra, mi bennem multas, avas,
Csináljunk egyszer még tabula rasát!
- Mosd ki a hullákat friss tengerárral!
Temessek tegnapot únt kegyelettel!
Tanuljak repdesni növendék-szárnnyal!
Utólszor, egyetlenegyszer...
Ó, gyermeki reggel! Ó, isteni reggel!

Nyugat 1913.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
Kaffka Margit: Lót asszonya
  2016-08-14 06:11:49, vasárnap
 
  Kaffka Margit:

Lót asszonya


Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek,
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást;
Dolgok színén visszájuk átütött s a szón a célzat,
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt. -
- Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én, szegény. -
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hasztalan futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső
És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
Páncélt adott reám, jegeset, fehéret.
(Elvesztem volna nélküle rég! - )
Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
Tisztát, keserűt, kristálykeményet.
Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
- Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
Bálványként állok őrt az útfélen merőn.
S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók.
Hosszúhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
Moáb és Hámmon jövendő anyái tán. Jöhetnek.
- Elhagyott kerteimbe sietnek dalolva szegények,
S a ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot
Ahol koszorúm lehullt. De bölcsebbek tán e szüzek, -
- - - Most már én, - kőszobor, - állok!
Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók,
Nincs közöm az öleléshez, mit szölleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
- Most másra hullnak a szent szók és másnál vannak a percek. -
... S a régi, Sarlós Boszorkány ott úszik az égen, - a hold.
Ugyanaz a hold, - ki tanuja volt.
Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
És látta sebesült szívem - és látta leplezett szívét.
- Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még és szagosak a tavaszi kertek!
De itt kénköves esők vertek, - itt minden hamu és üszök. - - - -
Mindegy. Már magosan állok! - Majd szívemig átkövülök.
És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

Nyugat 1912.
 
 
0 komment , kategória:  Kaffka Margit  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 48 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 260 db bejegyzés
e év: 1463 db bejegyzés
Összes: 31360 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1319
  • e Hét: 1319
  • e Hónap: 220374
  • e Év: 1055295
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.