Belépés
klerierzsi.blog.xfree.hu
Örülj a mának László Istvánné
1957.06.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 162 
A kis malac és a farkasok
  2011-09-09 22:15:32, péntek
 
  Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón:

- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

- Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kis malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:

- Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is.

A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején.

Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát:

- Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.

A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.



 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
Aranyszóló pintyõke
  2010-11-25 22:13:25, csütörtök
 
 



Aranyszóló pintyőke

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia.Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani. Azt mondja egyszer a fiainak:
- Fiaim, ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni, s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét, megfelezném veletek a birodalmamat.
Több sem kellett a három királyfinak. Ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb egy csúnya szürke lóra. Mikor a nagyobbak a kicsit meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen amolyan, hogy mer elindulni azon a gebén. De rájuk se hajlott a királyfi, ment ő is az orra után. Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, amerre ők, de hogy még jóformán el sem indultak, s már kicsúfolták, ment inkább csak magában. Utjában egy rossz kunyhót talált, abban lakott egy öregasszony.
- Adjon isten jó reggelt, öreganyám! - köszönt a királyfi.
- Adjon isten, kedves fiam! Mi járatban vagy?
Hát elmondta sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot. Azt mondja az öregasszony:
- Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túlnan lakik egy másik öregasszony, az majd tud valamit mondani. Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.
- Kedves fiam, ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével, s hozd be. Jótét helyébe jót várj!
A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábécéhez, az is csak a korsót nyomogatta a kezébe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár. Elment, rá is talált arra a vénasszonyra is. Vénebb volt már az országútnál. Beköszön a királyfi:
- Adjon isten jó napot, öreganyám!
- Adjon isten, kedves fiam! - mondta volna az öregasszony, ha tudta volna, de csak úgy dödögte. - Hát mi járatban vagy?
Elmondta a királyfi töviről hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak a vizéből akar hozni, s megszerezné az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kívánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:
- Nagy fába vágtad a fejszét, kedves fiam! De próbáld meg, hátha sikered lesz. Ahogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Ott kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el, s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy mert akkor véged, hanem szakítsd ki egy hajszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, ott találod mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize korsaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert nagy baj lesz, ha észrevesznek. Nesze ez a kefe meg ez a tojás, meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel kisegítheted magadat. Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odaadta a királyfinak a kefével, tojással meg törülközővel együtt. A királyfi pedig elindult.
Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz. Éppen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott hát a lóról, első dolga volt a ló farkát felkötni, azzal újra felült, s beugratott a nyitott ablakon. Ott meg eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült Tündérszép Ilona. Annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában egy aranyszóló pintyőke. A királyfi már odahajolt a Tündérszép Ilona arcához, hogy megcsókolja, de akkor eszébe jutott az öregasszony mondása. Kihúzott a Tündérszép Ilona fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, ahány korsót hozott, mind belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt, s azzal irdóc! ment ki az ablakon. Igen ám, de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle; a várhoz ért, s az a száltól olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. És ahányan csak voltak, mindnyájan utána a királyfinak! Már majdnem elérték, amikor elhajította a kefét, amelyet az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle. No, meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjük, nem repülhetnek át rajta, át kellett az erdőn törniük magukat. Azalatt pedig a királyfi jó messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják. Ahogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomában voltak újra az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett. A tündéreknek át kellett gyalogolniuk rajta, ha az aranyszóló pintyőkét még egyszer látni akarták. A királyfi, amikor harmadszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek sem tudták átlábolni. Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhója, akitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizet. Azután sorba elment a másik két öregasszonyhoz is a korsóval. Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalságnak meg a halálnak vize is, de ezzel nem lett vége a bajnak. Hazamenet a királyfi találkozott testvéreivel, azok semmi haszon nélkül jártak. Mikor meglátták, hogy ott a két korsó az öccsük nyakában, a kezében meg a kalitka az aranyszóló pintyőkével, kapták magukat, elvették tőle. Õrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak, s az egészről ne szóljon senkinek semmit, különben megölik. A királyfi, mit volt mit tennie, úgy tett, ahogy a bátyjai mondták, megígérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé. Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember. Mindjárt odaadta nekik birodalmának felét. A legkisebb fiát meg, aki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.
Így éltek. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott.
Egyszer, ahogy felébrednek, látják, hogy éjszaka a palota előtt támadt egy aranyhíd, szép, gyönyörû aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona, s azt kiabálja:
- Király, király, öreg király, küldd ki azt a fiadat, aki engem a váramban megrabolt.
A két fiú csodálkozott, hogy ki lehet az, mi járatban van. Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint ahogy Tündérszép Ilona jött, s kiáll a hídra. Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:
- Királyfi, mondd meg nekem, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize!
Az meg se tudott mukkanni.
- Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudja mondani!
Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot. Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:
- Király, király, öreg király, ha házadból senki sem tudja megmondani amit én kérdezek, háborút indítok ellened!
Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:
- Felséges királyom! Grácia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra mehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól.
A király kapva kapott rajta:
- Eredj, no! De okosan beszélj!
Felhajította magát egy lóra a legkisebb királyfi, vágtatott egyenest a hídra, Tündérszép Ilona elé. Kérdezi tőle is Tündérszép Ilona:
- Mondd meg nekem, királyfi, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize?
- Balról a fiatalság, jobbról a halál vize - feleli a kocsisnak öltözött királyfi.
- Ez jól van-mondta Tündérszép Ilona. - Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt?
- A fejedből kivettem egy aranyszálat, avval kötöttem be a száját, s úgy hoztam el kalitkástól együtt.
Az öreg király meg a két fia odabenn csak nézték, a két királyfi különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak. Azt kérdezi még ott kinn a legkisebbtől Tündérszép Ilona:
- Hát én ki vagyok?
- Te Tündérszép Ilona vagy! A te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét, meg az aranyszóló kis pintyőkét.
- No, ha az én vagyok, te meg szívem szép szerelme vagy, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, bementek a királyi palotába. A két legidősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbujdostak, ki tudja, hová. Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhét országra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

Illyés Gyula



 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
A vénasszony és a halál
  2010-11-25 22:06:10, csütörtök
 
 



Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy öregasszony, öregebb az országútnál, aki a hamut is már mamunak mondta, de meghalni nem akart. Erősen szerette az életet.


Gyermeke sem volt, senkije sem volt, mégis mindig sürgött-forgott, dolgozott, verte egymásra a csengő tallérokat. Tele volt a tulipántos ládája arannyal, ezüsttel. Fájt a szíve erősen, ha meggondolta, hogy egyszer csak beállít a Halál, s azt sem kérdi, jössz-e, vagy nem, megfogja s viszi.
Hát bizony jól gondolta, mert egyszer csak beállított a Halál, s mondta neki:
- Készülj, öregasszony, mert viszlek!
Könyörgött, istenkedett az öregasszony:
- Még csak tíz esztendőt!
- Nem, nem lehet, viszlek.
- Még csak bár ötöt!
- Nem, nem lehet, készülj, már beírtam a nevedet a nagy könyvembe, ki nem törülhetem.
De az öregasszony addig sírt, addig rimánkodott, hogy a Halál adott neki három órát.
- Adj ennél több időt - kérte az öregasszony -, kegyelmezz ma még életemnek! Gyere el holnap!
- Isten neki - mondta a Halál -, nem bánom.
S azzal indult kifelé, de visszaszólt:
- Hanem holnap csakugyan eljövök!
- Jól van, csak gyere - mondta az öregasszony -, de tudod mit, jobb is lesz, ha felírod az ajtófélfára: ,,holnap", nehogy én is elfelejtsem.
A Halál kivette a zsebéből a krétát, s fölírta az ajtófélfára: ,,holnap" - azzal elment.
Másnap jókor reggel jön a Halál, az öregasszony meg ott feküdt az ágyban.
- Indulj, öregasszony, letelt az órád!
- Dehogy telt - mondja az öregasszony. - Nézz csak az ajtófélfára, mi van odaírva. Ma nem vihetsz el, csak holnap.
- Jól van - mondotta a Halál -, hát majd elviszlek holnap.
Ez aztán így tartott egy hétig, kettőig, a Halál mindennap pontosan eljött az öregasszonyért. Az öregasszony pedig mindig hűségesen rámutatott az ajtófélfára, s a Halál továbbállott nagy bosszúsággal. Hanem egyszer megsokallotta a sok hiábavaló járást, letörülte az ajtófélfáról az írást, s megfenyegette az öregasszonyt:
- No, megállj, holnap csakugyan elviszlek, nem adok pardont!
Hej, édes Istenem, megijedt az öregasszony, reszketett egész testében, mint a nyárfalevél, nem találta helyét a házában, szeretett volna valahová elbújni, ahol a Halál nem találja meg.
- Hopp, megvan! - Volt egy kád csurgatott méze, s belebújt abba. No, itt bizonyosan nem talál meg.
De itt sem volt maradása. Hátha mégis megtalálja. Kibújt a hordóból, felhasította a dunnáját, bebújt a dunna tolla közé. Itt kucorgott egy darabig; de itt sem volt maradása. Kibújt a dunnából, hogy jobb helyet keressen magának. Éppen amint bújt kifelé, akkor nyitott be a Halál. Nézi, nézi, mi isten csodája lehet az a fehér, tollas szörnyeteg, megijed szörnyen, azzal uccu neki, úgy elszalad, hogy mézeskaláccsal sem lehetett volna visszacsalogatni, s a vénasszony azóta még mindig él.

Holnap legyen a ti vendégetek!

(Benedek Elek: A fekete kisasszony)






 
 
1 komment , kategória:  Mese-mondókák  
Mese az időről és a ..........
  2010-08-02 15:22:50, hétfő
 
 



Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek:
a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed..
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő
megkérdezte:
-Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
-Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már
hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép
hajóval közeledett:
-Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
-Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség,- itt minden
tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
-Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
Oh, Szeretet ? mondta a Bánat ? én olyan szomorú vagyok, de
egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog
volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang: - Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan
boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az
öreg elment.
A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
-Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
-Az IDŐ volt, mondta a Tudás.
-Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. - Miért segített rajtam az IDŐ? A Tudás
válaszolt:
-Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET.





Link Mese az időről és a szeretetről



 
 
1 komment , kategória:  Mese-mondókák  
Lengyel Laura: A gyöngyvirág
  2010-07-15 21:32:05, csütörtök
 
 



Ilonka nagyon szerette a gyöngyvirágot. Ha csak tehette, bevitte a szobájába ezt a kedves fehér virágot, és gyönyörködve nézegette. Egy délután, mikor megint egy marék gyöngyvirágot tett a pohárba, ledűlt a pamlagra, és a nyári melegtől elkábulva szundikálni kezdett. Alig hunyta le a szemét, csodálkozva látta, hogy a fehér gyöngyvirágszálak kilépnek a pohárból, és a pamlag felé tartanak. Be gyönyörűek voltak, Istenem!

Hajladozott, ringott a sok fehér gyöngyvirágszál, mintha csak muzsikaszóra lépegetne. A kis csöngettyű ott a kelyhükben megszólalt, és Ilonka csodálatosan szép tündéri dalt hallott a kehelyből csilingelni. Aztán egyszerre csönd lett. A gyöngyvirágok odatelepedtek a pamlag köré, és az egyik beszélni kezdett:

- Akarod-e a mi történetünket hallani, Ilonka?

Ilonka csak fejével bólintott, mert bár nagyon szeretett volna felelni, az ajkát semmiképpen sem bírta kinyitni.

- Réges-régen - kezdte a gyöngyvirág -, mikor még tündérek is laktak a földön, itt a ti kertetek helyén állt a tündérkirálynő palotája. A tündérkirályné szép volt, jó volt és boldog volt. Alattvalói szerették, azonfelül meg mindenki tudta, hogy az ő kisleánya, Gyöngyike a legengedelmesebb kisleány az egész világon.

A tündérkirályné ezt gyakran el is mondta ismerőseinek, úgy tele volt a szíve boldogsággal, hogy nem tudta hallgatva elviselni.

A tündérkirálynét gyakran látogatta meg egy rossz tündér. Olyan jószívű volt a királyné, hogy még a rossz tündért is szívesen látta házánál. Aki aztán mindenféle bosszantással hálálta meg a királyné jóságát.

- Tehetsz, amit akarsz - mondta a királyné mosolyogva -, én boldog vagyok, engem nem lehet megkeseríteni.

- Hát aztán miből áll az a híres boldogságod? - mondta a rossz tündér csúfolódva.

- Az én gyermekem a legengedelmesebb gyermek a világon.

- Ugyan, van ilyen is? Minden gyermek egyformán engedetlen.

- Az enyém jó - felelt a királyné boldog megelégedettséggel.

- Akarsz velem fogadást kötni? - kérdezte a rossz tündér.

- Fogadást? Mire?

- Hogy gyermeked még ma engedetlen lesz.

- Oh, az lehetetlen.

- Annál jobb, ha így bízol benne. Akkor nem kockáztatsz semmit a fogadással. Én ugyanis azt akarom, hogyha gyermeked engedetlen lesz, az én hatalmamba kerüljön.

- Az én gyermekem a te hatalmadba, te gonosz lélek! Soha! Távozz innen!

A rossz tündér felkacagott:

- De hát mit félsz, ha olyan engedelmes az a gyermek, akkor én úgysem nyerhetem meg a fogadást. De úgy veszem észre, hogy csak üres dicsekedés a te beszéded, és gyermeked nem is az, akinek hireszteled.

- De igenis az - kiáltott a tündérkirályné haragosan. - És lásd, te gonosz tündér, hogy én semmiképpen nem félek tőled.

- Mutasd meg! parancsolj valamit gyermekednek, és mire a nap leszáll, ő meg fogja szegni szavadat.

A királyné behívatta Gyöngyikét:

- Gyermekem, ma nem szabad elhagynod a palotát. Értetted?

Gyöngyike engedelmessége jeléül lehajtotta fejét, és bement szobájába.

A gonosz tündér pár pillanat múlva mint kedves kisleányka kopogtatott ajtaján:

- Gyöngyike, gyere játszani!

- Nem mehetek, kisleány, édesanyám megtiltotta.

- Eh, hiszen nem látja senki.

- A rossztól nem az emberek, hanem a magunk kedvéért kell óvakodnunk - mondta Gyöngyike komolyan.

A rossz tündér bosszúsan távozott, de pár pillanat múlva, mint ősz szakállú öregember jelent meg az ablaknál, az egyik keze tele volt cukorkával, a másikban gyöngy, kláris, rubin meg gyémánt volt.

- Gyöngyike, gyere ki! Ez mind a tied lesz - csalogatta az öregember.

Gyöngyike fejét rázta.

- A világ minden kincséért sem szegem meg jó anyámnak adott szavam.

A rossz tündér megszégyenülve sompolygott el, de alig telt el egy pár perc, halk, nyöszörgő sírást hallott Gyöngyike az ablaka alatt. Sápadt arcú, kisírt szemű gyermek nyújtotta feléje karját.

- Egy kis vizet, egy pohár vizet!

- Gyere be - szólt Gyöngyike sajnálkozva -, én szívesen adok.

- Nem bírok mozdulni - nyöszörgött tovább a gyermek -, oh, légy irgalmas, és ne hagyj elpusztulni.

Gyöngyike fogta a pohár vizet, és így szólt:

- Ha jó anyám látná e szegény gyermek szenvedését, maga is úgy akarná, hogy segítsek ezen a gyermeken.

Kilépett az ajtón. E pillanatban azonban érezte, hogy vállon ragadja valaki. A beteg gyermeknek híre-nyoma sem volt, de ott állt a gonosz tündér, és vasmarokkal tartotta szegény Gyöngyikét.

- Az enyém vagy! - kiáltotta diadalmas hangon.

Gyöngyike édesanyját nézte, ki ott zokogott mellette.

- Oh, gyermekem, miért is voltál engedetlen?

Gyöngyike eltakarta arcát, és zokogva mondta:

- Oh, anyácskám, úgy sajnáltam azt a szegény elhagyott, beteg gyermeket.

A gonosz tündér azonban mit sem törődve könnyeikkel, diadalmasan ismételte:

- Az enyém vagy! Az enyém vagy!

Ebben a pillanatban egy felhőkocsin fehér szárnyú angyal ereszkedett le az égből. Parancsolóan nyújtotta ki karját, és a gonosz tündér erre az intésre rémülten bocsájtotta el Gyöngyikét.

- Hozzá ne nyúlj ehhez a gyermekhez! - szólt az angyal szigorú hangon. - Jó szíve juttatta őt a bajba, és neked nem lehet hatalmad felette.

Aztán a tündér-királynéhoz fordult:

- Szegény tündér, nem adhatom vissza a gyermekedet, mert te is hibás voltál, mikor gyermekedet egy fogadásra feltetted. De átváltoztatom őt fehér gyöngyvirággá. És aki ránéz erre a virágra, tudni fogja, hogy az ő hibája csak a túlságos jóság volt.

És így nyílik a fehér gyöngyvirág gyönyörűségére minden jó embernek.

Ilonka örömtelen kiáltotta:

- Te voltál az Gyöngyike, te voltál!

A fehér virág lehajtotta fejét, és a kis csengettyűk megint csilingelni kezdtek. Ilonka fölébredt a bűbájos hangra, és ámulva látta, hogy a gyöngyvirágcsokor megint ott áll a pohárban régi helyén, mintha nem az imént mondta volna el neki a szép, szomorú mesét.




 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
Hárs László: Miért piros
  2010-07-15 21:26:43, csütörtök
 
 



Hárs László: Miért piros a pipacs?

Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld. Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs. Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

Úgy esett, hogy a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:" Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott: rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek. A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek. És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottab, legfáradtabb - mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni. Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre, egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

A fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas. Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:" Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott...Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre. S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.

Piros pipacs megborzongott, mint mikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

Régen esett ez az eset, piros pipacs azóta már sok magvát a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.



 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
Donászy Magda: Napraforgó
  2010-07-15 21:22:03, csütörtök
 
 



Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

- Szükség lesz rá hóba', fagyba', jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.

Pár hét múlva sebbel-lobbal megjött a tél bunkósbottal. Lépte nyomán minden fagyott. Megálltak a kis patakok.

Odafenn a magas égen felhők ültek hófehéren. Aztán egyre lejjebb szálltak, majdnem súrolták a fákat.

Esett a hó szüntelenül, erdőn, mezőm, a ház körül.

Zsuzska reggel arra ébredt, frissen esett hó fehérlett erdőn, mezőn, dombon, hegyen. Szegény madár, most mit egyen?

A madárnép ázva-fázva keresgette: hol találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem fagy oda a lába. De hiába, mindhiába: hó borul az egész tájra. Panaszolták a madarak:

- Csip-csip! A mag
mind ott maradt,
új tavaszig
a hó alatt.

Zsuzska kiszólt:

- Gyertek ide!
Napraforgó
reggelire!

Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ugráltak: kapott enni a madárhad.

Délben is szólt:

- Van elég napraforgómag-ebéd!
Így múlott el egy-két hónap. Már csak árnya volt a hónak: lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta: fogytán a mag! Alig-alig elegendő tavaszig. Legvégén csak egy szem maradt:

- Kinek adjam,
kis madarak? -

- Ne adj engem
senkinek se,
ültess el a
kis kertedbe!

Mondta volna talán tovább, de a lics-pocs udvaron át Csuri veréb odaröppent. Elcsente, s már vitte ott fent. Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe déli szél jött lelkendezve.

- Mi újság van? - tátogatott, s kiejtette a csöpp magot. De akkor már azt se bánta, tavaszt érzett a határba'.

Emitt nyíló hóvirágot, amott ennivalót látott. - Mikor a mag földre esett, nyújtózkodott egy keveset. A föld alá furakodott, duzzadt, dagadt, püffadózott. A megolvadt, hótól ázott, puha földben kicsírázott. Kerekedtek a levelek, szára nagyra növekedett.

Zsuzska mérte, méricskélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőttön nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőtte a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott. Nemsokára aranytányér lett virága, s addig nézte fenn a napot, amíg beértek a magok. Mikor elhullott a szirma, súlyos fejét alig bírta.

Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

- Szükség lesz rá hóba', fagyba', jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.





 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
Benedek Elek: Mese a fákról
  2010-07-15 21:16:40, csütörtök
 
 



Volt idő, gyermekek, régen, nagyon régen volt, mikor nemcsak az emberek és az állatok, hanem a fák is jártak. Elmondom nektek, hogy miért nem járnak most a fák.

Ennek előtte sok esztendővel egy gazdag, telhetetlen ember kiment az erdőbe. Amint ott járt-kelt, erősen megtetszett neki egy nagy, terebélyes tölgyfa, s megszólította:

- Hallod-e, tölgyfa, jere az én udvaromba!

A tölgyfa azt hitte, hogy szegény ember szól hozzá, egyet sem kérette magát, indult az ember után. De még az erdőből ki sem értek, az ember elfáradott, s kérte a tölgyfát:

- Engedd meg, hogy üljek fel rád, te meg nem érzed, hogy rajtad ülök.

A tölgyfa lenyújtotta egy vastag ágát, s a gazdag ember ráült.

Kiérnek az erdőből, s a réten meglát a gazdag ember egy tehenet. Gondolja magában: de jó volna ez a tehén nekem. Ha hazavihetném, mindjárt leüttetném, a húsát kivágatnám, s bezzeg jó dolgom lenne. Mondja a fának:

- Ejnye, édes fám, vedd fel ezt a tehenet is!...

A fa fölvette a tehenet is.

Megy, mendegél a fa, az országútra ér. Egy szekeres ember haladt előtte, a szekéren egy nagy boroshordó volt.

"Hm - gondolja a gazdag ember -, most már fám is van, húsom is van, jó volna, ha borom is lenne a húshoz."

Szól a fának:

- Hallod-e, tölgyfa, vedd fel ezt a hordót is. Mi ez a te erődnek?

Jól van, a fa felveszi a boroshordót is.

Beérnek egy faluba. Nézi, nézi a gazdag ember a templom tornyát, s gondolja magában: "Ej, de jó lenne ez a harang! Ha az enyém volna, mindjárt érclábast öntetnék belőle, s megsütném benne a tehén húsát."

- Hallod-e, tölgyfa, többet nem kívánok tőled semmit, még csak ezt az egy harangot vedd le a toronyból.

A fa ezt a kívánságát is teljesítette, de abban a pillanatban, amint a harangot az ágára akasztotta, megdördült az ég, s lesújtott az isten haragja. Porrá, hamuvá égett a fa, a tehén, a hordó, a telhetetlen ember is, csak a harang maradt épségben.

Azóta nem járnak a fák.



 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
A szürke ló
  2010-06-24 19:08:18, csütörtök
 
 



Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:
- Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?
- Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék.
- Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat.
A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; megy, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozdítani.
Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához.
- Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint.
- Már hogy volna - feleli az öreg róka -, hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj ki te, fiam - mondja a középső fiának -, te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az.
Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy.
- Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.
- Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj ki te, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott.
Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza:
- De bizony csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se láttam, csak a nagy fehérséget.
- Nem lehet most hó, hisz éppen nyár közepe van - mondja az öreg róka, azzal maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát a farkas komájához.
- Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán belefér, majd rájárhatunk ketten is.
A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor odaértek, elkezd a farkas tanakodni:
- Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?
- Hát csak úgy - felel a róka -, ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.
A farkas mindjárt ráállott, az bizony jó lesz! Már előre fente a fogát a jó pecsenyére - a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával.
- Húzhatod már, koma!
Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani, amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, mint a dögöt, vitte egyenesen a gazdájához.
- No, gazdám, hoztam magamnak társat.
A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló.
Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.



 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
A kismalac és a farkas
  2010-06-24 18:58:35, csütörtök
 
 



A kismalac és a farkas
Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
- Nem eresztelek bíz én, mert megeszel.
- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre.
Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:
- Ugyan kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kis malac beeresztette azt is.
De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:
- Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is.
A kismalac beeresztette a két első lábát is: de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön hátul befelé, egyenesen abba menjen be.
Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.
A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen, segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott fára mászni.
Nagy sokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
- Forró vizet a kopasznak!
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy nem látták többet.
A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, felé se mertek menni a háza tájának a farkasok!




 
 
0 komment , kategória:  Mese-mondókák  
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 162 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 14816 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 860
  • e Hónap: 5732
  • e Év: 213098
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.