Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
Batsányi János: A szerencséhez
  2018-08-01 07:19:54, szerda
 
  Batsányi János:

A szerencséhez


Mit kecsegtetsz, ál Szerencse ?
Nincs nekem veled közöm.
Nincs, ki lelkem megrettentse;
Enmagamba költözöm !

Nevelés rossz maradéka,
Félre, minden félelem !
Cátó felséges árnyéka,
Jer ! te, csak te légy velem !

Lássa véres tetememnél
- - - - - - - - - - -
"Van magyar még, ki ma sem kél
A halállal alkura!"

Te, kit e bánatos elme
Meg nem fog, de vélve vél,
Égnek földnek fejedelme !
Add meg, amit még remél;

Add, hogy méltatlan halálom
Ébreszthesse népemet !
Ó Hazám ! . . . Ím felajánlom
(Ah! fogadd el) éltemet.

(1795 körül)

 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: Egy nevendék bükkfához
  2018-07-21 06:54:36, szombat
 
  Batsányi János:

Egy nevendék bükkfához


..... Teneris incidere amores
Arboribus: crescent illae; crescetis, amores.
VIRGILIUS

Élj, nődögelj, és nyúlj fel az ég felé,
S terjesszed ernyős ágaidat, te szép,
Te társaid díszére termett
Kellemetes fiatal fa! mellyet

E zöld berek főbb szálai közt maga
Választa Fánnim, hogy lekötött hitünk
Tanúja lennél: szíveinknek
Titka reád vagyon íme bízva!

Tartsd fenn sokáig párasodott nevünk
Első betűit; mellyeket a kegyes
Hűsége bővebb zálogául
Metsze hajadra saját kezével.

Hallottad édes hangozatú szavát,
Megbájoló szép új fogadásait,
S szent esküvését; láttad a hív
S állhatatos szeretők jutalmát.

Élj, s nődögélj, ó drága szelíd fa! légy
Boldog szerelmünk néma tanúja; s hagyd
Új életem víg kezdetének
E jeleit nevekedni véled!

(1790 körül)
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: A látó
  2018-07-19 08:26:52, csütörtök
 
  Batsányi János:

A látó


Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt
Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,
Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek súgári;
Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.
Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,
Mely a két világnak megváltója lészen,
S melynek már láncoktól szabad vitéz karja
Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!
Az ember elnyomott örökös jussait
Délre hozván, porba veri bálványait;
S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok, hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!"

A föld kereksége megrendül e szóra,
S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
A letapodtatott emberi nemzetnek
Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgető sorsok
A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
Ők! kiknek még imént százezrek halála
Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
S kiknek több nagy város tüzes leomlása
Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.

(1791)
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: Bíztatás
  2018-06-27 09:01:00, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: A szenvedő
  2018-06-25 06:57:54, hétfő
 
  Batsányi János:

A szenvedő


"Lehelletem elfogy, napjaim megrövidültek,
és csak a koporsóm vagyon hátra."

Jób, XVII. rész.
(KÁLDI)

I.

Elmém veszélyes andalgásiból
Magamba térvén, s zárhelyem
Ezernyi könyveimmel áztatott
Porába hajtván térdemet,

Némán imádva tisztelem
Mennyei nagy felségedet!
Leborulva csudálom
Megfoghatatlan bölcs tetszésedet!

Mert látom, érzem, hogy tilos felérni:
" Honnan, s miért van ennyi rossz?
Mért szenved így a jámbor erkölcs?
S mért győzedelmes a gonosz?"

S hozzád emelvén újolag
Lánctól törődött két kezem,
S nedves homályban lábbogó,
Halálra vált, bús képemet,

Elődbe terjesztem - ne vesd meg, ó Uram! -
Elődbe terjesztem szokott kérésemet,
Halld meg keserve tengerének mélyiből
Hozzád kiáltó lelkemet!

Tekints le rám! Atyai kegyelmed fényiből
Bocsásd fejemre csak egy súgárodat!
Ne hagyd el, ó Irgalmazó!
Ne hagyd el alkotmányodat.

Ne hagyj el engem,
Ó én Teremtőm! én Atyám! Oltalmazóm!
Én egy Uram!
Egy Istenem!


II.

Úgy van; megint köny nedvesíti képemet!
Megint megáradott
Szívemnek elszikkadt ere!
Megszánta már, megszánta bágyadt lelkemet
Az Úr kegyelme; s irgalom-pálcája íme
A kősziklából bő vizet vere!

Oszoljatok,
Szívemnek öldöklő fájdalmai!
Szakadjatok,
Ti nem remélt örömömnek édes árjai!
Szakadjatok; s a szenvedők kegyes
Vígasztalójának hálákat adjatok!

Zengd, halhatatlan lélek,
Zengd Alkotód dicséretét!
Serkenj, te bús, te gyászos elme,
Serkenj fel, és vígadva hagyd el ezt
A síralom helyének durva rejtekét!
(Nem tiltja szárnyaid szabad repűletét,
Nem tiltja senki meg neked.)
Repülj fel régi hazád boldog határihoz,
Túl a setétlő fellegek útjain
A halhatatlanok dicső hajlékihoz!
Úgy zengjed, úgy hirdesd
Örvendező víg éneked
Legszebb s legérezettebb hangjain:
Mely jó az Úr! s mi nagy
Az Ő kegyelme
A földnek elhagyott lakossihoz!

Serkenjetek fel tí is,
S jertek ma mindnyájan,
Ti lelkes és lelketlen állatok!
Jertek, s örök vígasztalómnak
Most énvelem forró hálákat adjatok!

Derülj ki, nap!... Vídulva zúgj,
Te gyászos ősz komor szele!
Völgynek sebes folyója, zúgj!
Partok, zuhogjatok vele!

Ti halmok! erdők! égbe-nyúlt
Szálas fenyők! harsogva döngjetek!
Kőszikla-bércek! béborult
Havas tetők! bömbölve rengjetek!

Ti is, kiket szívem nyögésitől
Hangozni megszoktattalak,
Kínos keserveimnek gőzitől
Elnedvesült bús kőfalak!
Jertek, s magasztaló dicséretimre most
Új hangokon felelve zengjetek!

*

De mit cselekszem?
Ah! mit cselekszem, így unszolván títeket?
Mire kérem én
A tí segedelmeteket?

Mit, mit tehettek tí,
Ó értelem nélkül szűkölködő,
Érezni nem tudó,
Lelketlen állatok?

Mik vagytok tí,
Hogy énvelem hálákat adjatok?
Hogy az Úrnak énvelem
Illő dicséretet mondhassatok?

És ki vagyok én! hogy Tégedet
Méltán dicsérjelek?
Hogy Tégedet, Mindenható!
Dicsérni merjelek?

Én, por! veszendő féreg! és dicsérjem a Te
Nevezhetetlen,
Gondolhatatlan,
Isteni-nagy felségedet?

Én, Téged! ó Te, aki vagy!
Téged, ki mindenkor valál!
És lenni fogsz
Szünetlenűl!

Borulj homályaidba, gyarló, véges elme!
Némulva áldjad,
Némulva rettegd és imádjad
Az Örökkévalót!

Hogy el ne vessz merész repűletidben!
Hogy el ne hagyjon illy örvényeidben!
Bár véghetetlen! ámbár isteni
Az ő kegyelme!

(1795)
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: Búsongás
  2018-06-18 07:43:06, hétfő
 
  Batsányi János:

Búsongás

I.

Vitae summa brevis.
HORATIUS

Ím, a tavasz vége még el sem érkezett,
Máris a forró nyár heve következett.
Elmúltak víg kedvem kevés szebb órái,
Lehulltak reményem alig-nyílt rózsái.
Itt az ősz, félig-ért ritka gyümölcsével;
Közelget a tél is havával, jegével; -
S míg fiatal korom napjait számlálom,
Eltünik életem, mint egy rövid álom!


II.

Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas,
Regumque turres.
HORATIUS


De ki állhat ellent halál hatalmának?
Ki mond ellent az ég szent akaratjának?
Ah! valakik egyszer, az élet urának
Örök tetszéséből, lételre jutának.

S valakik e tündér világnak színére
Jövendők, víg vagy bús létek érzésére -
Mind el kell menniek Stiksz komor szélére,
Ahonnan még soha senki meg nem tére;

Mindnyájokat éri a halál kaszája: -
De nem tudja senki, mikor üt órája,
Mely erő, mely eset hoz veszélyt reája,
S hol lesz vég-nyúgalma, csendes nyoszolyája!

Hogy az egész földön minden változandó,
S hogy, ha van még, ami nem éppen múlandó,
Csak az ész munkája lehet maradandó.

Nem használ itt senki bajnoki ereje,
Sem a gyenge szűznek nyíló esztendeje,
Sem a tüzes ifjú virágzó ideje,
Sem a nemes lelkű ősznek tisztes feje.

Ki ma száz népet lát hódolni lábánál,
Holnap porban fekszik jobbágya poránál.
Nincs, nincs könyörület nála: egyre kaszál
Mindent, valamikor valakit hol talál!


III.

Boldog, ki éltében annyi jót tehete,
Hogy vele ki nem hal szép emlékezete;
Boldog, ki pályáját úgy elvégezheti,
Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti.
De bánatra méltó, ki alig kezdette,
Útját, már elesik annak közepette -
Kinek még alig nyílt élte szebb virágja,
Már a titkos féreg gyökerét elrágja!...
Nézd ama nevendék almafát: ledőle,
Most, mikor gyümölcsöt várhatsz vala tőle!
Eddig csak virágzott; s csak alig mutatta,
Miként múlathatnánk majd egykor alatta.
Hányszor nem képzeltük, mi lesz majd belőle?
Mit nem ígért Klóris magának felőle?
Szerencsétlen kis fa! időnek előtte
Íme! gyökeréből a szél kidöntötte.
Hiába biztatott nyíló szépségével,
Oda van reményünk minden kellemével!...
De őt mégis, aki előbb ápolgatta,
Kedves nevelője mostan megsiratta;
Esetét a kegyes most szívére vette,
S szép szeme több ízben nedvesült érette.
Ah! lesz-e, (kimúlván), lesz-e, ki szívében
Fenntartson engemet emlékezetében?
Lesz-e, ki egy könyűt ejtsen hűlt poromra,
S egy szent áldást mondjon eltünt árnyékomra?


IV.

Nehéz ösvényemnek csak kezdetén vagyok,
S csak szándékim voltak, lehettek még nagyok:
Máris az irígység, (pokloknak leánya!)
S az álnok rablelkek ama rút bálványa,
Amelynek lappangó gonosz tudománya
Tőrit szünetlenül hinti, veti, hányja, -
S mely mindég orozva kezdi üldözését,
Míg bátran űzheti fene vérengzését;
Irtózatos fejét már feljebb emeli,
S mint rontson, veszthessen, nyilvábban kémleli.
Ah! ez-e hűségem érdemlett jutalma?
Ez-e hát Apolló megígért oltalma?
S vétek-e, ó hazám! tenéked szolgálni?
S hasznoddal kedvedet keresni, találni?


V.

Mit, kedves barátom! mit gondolsz felőlem?
Tudhatod-e vajjon, mit kívánsz ma tőlem?
Én erősítselek s biztassalak téged,
Hogy el ne csüggesszen csoportos inséged?
Én! ki gyengült testtel s bágyadott elmével
Már alig küszködöm az élet terhével,
Én nyújtsak tenéked segélytő kezeket,
Hogy birhasd bajaid lenyomó terheket?
Tehát világtalan vezessen-e vakot?...
Ah! nem látok én már soha több víg napot!
Régen eltávozott örömem egéről,
Alig emlékezem néhai fényéről!
Kérdezkedvén majdan társad mintlétéről,
Egykor csak azt hallod Hernád vidékéről,
Hogy kinek múzsáját oly örömest látod,
Nincs élők számában szíves jó barátod -
Ama társad, kinek lantja zengésére
Oly vígan siettél Helikon hegyére,
De ki már, elesvén útja közepében,
Elfelejtve nyugszik ciprusa tövében!
Megcsalván, s eltünvén régi reménysége, -
Érzi, hogy nincs messze bujdosása vége.
Visszatér nemsoká hajdani honjába,
Ama jobb s szebb világ boldog országába,
Hol több igaz magyar, (halhatatlan holtak,
Kik tiszteletének fő tárgyai voltak),
Hol Zrínyi s Gyöngyösi dicsőült árnyéki,
Orczi nagy lelkével intenek már néki;
Hol Faludi s Ányos bánkodó múzsája
(Látván, hogy ennek is végződik pályája,
S másra hagyattatik még egyszer árvája)
Keseredett szívvel várakozik rája! -
A bús végezések így gátolván benne,
Alig mutathatná, majdan mire menne,
S jövő esztendei érettebb korának
Hazája hasznára mi jót hozhatának -
- - - - - - - - - - - - -
De bármit rendeltek élete sorsáról,
Légy bizonyos mindég barátod szaváról:
Hogy (ha mit ígérhet ember önmagáról)
El nem tér ő soha választott útjáról;...
S hogy, míg e világtól végbúcsút nem vészen,
Te szívedhez szíve mindenkor hív lészen!

(1791)
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: Serkentő válasz
  2018-05-16 07:31:09, szerda
 
  Batsányi János:

Serkentő válasz

Virág Benedekhez,
1789.
(Székesfejérvárra)


Vettem leveledet Duna mellyékéről,
Dicsőült királyink temetőhelyéről,
Hol nemzetünk újra felkelő fényéről
S Nemesnek énekelsz szép győzedelméről.

Látom: a természet két legszebb kincsével
Birván, érzékeny szív s mennyei elmével -
Gyakran barátkozol múzsák seregével,
S borostyánt érdemelsz lantod verésével.

Megjártam múzsáddal Szelim bús országát:
Dőlőfélben láttam tündéres nagyságát;
Letette hajdani dagályos vadságát:
Gyász-szín váltotta fel a félhold világát.

Iszonyodva nézi kipusztult vidékit,
Félelem s jaj tölti elrémült hajlékit;
Hasztalan mutatja hatalma árnyékit,
Végső romlás várja Ozmán maradékit.

Néha-nap Szulejmán ha kardját kötötte,
Egész kereszténység reszketett előtte;
S ha vitéz nemzetünk útját nem vehette,
Vérengző táborát Bécs alá verette. -

Szerencse kockái ekképpen változnak;
Egynek dicsőséget, másnak gyászt okoznak.
Ha két hatalmasok öszvebarátkoznak,
Harmadik fejére végső veszélyt hoznak.

Innét emelkedvén elmémnek szárnyára,
Klióval szállottam Apolló halmára,
S felvevén a földet szemem cirkalmára,
Úgy néztem a népek változó sorsára.

Egek! mely képeket láttanak szemeim!
Mely szörnyűségeken jártak képzéseim!
Irtózás fogta el érzékenységeim,
Míg végre keblembe hullhattak könyveim.

Mint a bús tengernek felzúdult habjai
Ordítnak, s halmokra dőlöngnek halmai:
Úgy törnek egymásra a földnek fiai,
Harag s bosszúságnak gerjesztvén lángjai.

Sokalják társoknak kiszabott pályáját,
Nem várhatják sírba-döntő nyavalyáját;
Magok élesítik a halál kaszáját,
S dicsekedve rontják istenök munkáját!

Nékünk is, kik hajdan Tanais partjait
Elhagyván, lakhelyünk szoros határait,
S nem tudván az egek titkos szándékait,
Harcolva kerestük ősink birtokait, -

Mennyi vér festette súlyos fegyverinket,
Míg elfoglalhattuk új örökséginket?
S Róma törvényihez szabván erkölcsinket,
Bátran mivelhettük gazdag mezeinket?

Mennyi magyar vértől pirult Márs oltára,
Hogy hazánk ne jutna mások birtokára?
Elődink, felkelvén gyakran oltalmára,
Százezrenként dőltek ellenség kardjára.

Vérbe merült idők! Egek keménysége!
Ó Várna, ó Mohács szomorú térsége!
Tirólatok áradt hazánk sok ínsége,
Tirajtatok húnyt el régi dicsősége!

László! vitéz ifjú! kinek drága vére
Oly gyászos éjt hozott magyarok egére,
Ó! miért ügyeltél mások intésére,
Frigytörést javallók csalfa beszédére!

Lajos! boldogtalan atyának magzatja,
Gonosz tanácsosok példás áldozatja!
Te, kinek csak neved szomorú hangzatja
Népedet még ma is könyre fakaszthatja!

Voltam táborodnak puszta állásain,
A siető Duna suhogó partjain:
Bús csendesség fekszik atyáink hamvain,
S bágyadt szél lengedez sírjaik hantjain.

Harmatozó homály borul a szemére,
Ha tekint az utas ez iszonyú térre;
Epedő szívvel dől oszlopod kövére,
Népünk s dicsőségünk temetőhelyére!

Hazánk, vitézségnek hajdan oskolája,
Ott lett dühös égnek vérengző pályája;
S Árpád szabad népe, híres unokája,
Ott lett egy szultánnak adózó szolgája!

Nyögött a bús nemzet jármának alatta,
De láncából magát nem szabadíthatta,
Mert hogyha bosszuló fegyverét ragadta,
Akkor is csak önnön kebelét szaggatta.

Az egyenetlenség, (pokol rút fajzása!)
Irígység, kevélység titkos súgallása,
Sok maszlagos polgár garázdálkodása,
S rossz, kaján szomszédink vad agyarkodása -

Úgy hányták hazánknak szédült gyermekeit,
Mint a balszerencse játékeszközeit.
Örökös homályok fedezték egeit;
Jaj s panasz töltötte bánatos völgyeit!

Hát a vallás ügye mennyi vért ontatott,
Míg az ész fáklyája világot adhatott?
Ha ki ajándékot égből nem kaphatott,

De hová, ó múzsám! gyászos énekeddel,
S szíveket terhelő emlékezeteddel?
Ne újítsd sebeink érzékenységeddel;
Hagyj fel véres könyre kísztő keserveddel.

Ím, nyög a hazafi most is fájdalmában,
Nem vehetvén reményt árva mivoltában;
S nem találván hazát önnön hazájában,
Csak panasz, csak jajszó zeng bús ajakában.

Hasztalan említi törvénye szentségét,
Annyi drága vérrel szerzett örökségét;
Sőt, gyanúba hozván egyenes hívségét,
Ezáltal halmozza nagyobbra inségét.

Igy, ha a múltakat eszébe juttatja,
Arcáit öntözi szemének harmatja;
S ha viszont jövendő napjait forgatja,
Szívét bú, gond, bánat s kétség fojtogatja.

Mint a sérült atya, ki háza népére
Éh-halált lát jőni kisded gyermekére,
Hogy kedveseinek lenne segédére,
Elszánja életét tenger veszélyére.

De hajóját szélnek alig eresztette,
Hogy rengő zaj támad alatta s felette;
Csattogó mennykövek repülnek mellette;
Ég, föld, tenger egybeszakad körülötte.

Partra vervén a szél megrepedt sajkáját,
Szívdobogva éri elhagyott tanyáját,
S ölelni akarván párját s fiacskáját,
Híve koporsóján találja árváját. -

De sokat-tűrt hazánk kétes homályában
Bízzunk a nemzetek kegyelmes atyjában!
Ha sorsa őnéki vagyon oltalmában,
Nem fog elhagyatni bús árvaságában.

Véget ér szenvedett erőszak-igája,
Kedvet nyér hallatlan hűsége példája;
S talán megindulván József is reája,
Biztos partra jutand hánykódó bárkája. -

Ilyen jobb szerencse édes reményére,
Igyekszünk mi nyelvünk felemelésére,
Hogy Phoebus, tekintvén dicső szépségére,
Nyájasb szemmel nézzen nagy Árpád népére.

Boldog az az ország, melynek kebelében
Múlatnak a múzsák békesség ölében.
Ott van az igazság teljes mértékében,
S törvény és szabadság egész erejében.

Míg ezek kedvelik csendes vidékinket,
S híven megőrizvén magyar erkölcsinket,
Egyességre intik hajlott szíveinket -
Addig folyja bőség áldott mezeinket.

Jövel hát, barátom! te is e pályára;
Segítsd társaidat elfuthatására.
Siessünk egyszersmind dicsőség halmára,
Míg borostyán lehet fáradságunk ára.

Lesznek majd olyanok a magyar hazában,
Kik reánk ismérnek érdem templomában,
S ha már enyészünk is ciprus árnyékában,
Jó hazafiaknak neveznek számában!
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: A rab és a madár.
  2018-05-15 07:57:26, kedd
 
  Batsányi János:

A rab és a madár.

(Kufstein, 1795.)
Dulci laborum decipitur sono.
Horatius


Te czifra kis madár !
Miért hagyád el már
Elmét kecsegtető,
S a búban elmerült
Gyötrelmes árva szívet
Veszélyes aggódásiból
Édesdeden serkentget
Érzékeny énoked ?
Vagy is mivel köszönjem én neked,
Hogy bús magánosságomban meglátogatsz ?
S hogy (a mit embertől szívem hiába vár !)
Vigasztalást és kedvet adsz?
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár !
Mivel köszönjem én meg ezt neked ?

Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra:
Bízvást előmbe állsz,
S úgy kandikálsz
Majd bévasalt szűk rejtekembe,
Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra,
S vígasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe.
De nem sokára
Tőlem megint elválsz !
S a búnak e felhőkig ért
Boldogtalan lakóhelyéről
Szárnyadra kelvén, újolag leszállsz
A vár fokára,
Vagy még tovább ama
Sebes folyónak zugó partjain
Büszkén emelkedő bokros halomra;
S onnan, szokott örvendezésed
Kellős, verőfényes hegyéről,
Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra.

Ott hangzik újra kedves éneked
A fenyvesek tollas polgárinak
Bút, gondot elfelejtető,
S a várasokban fonnyadó kevély halandók
Szemetcsaló tündér hívságinál
Százszorta méltóbb, boldogabb, s szebb életéről!
Ott hangzik édes éneked
A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők
Szárnyas lakossinak
Önként jövő, szünetlen változó,
Mindenkor új, mindenha víg,
S mindég örömmel teljes ünnepéről !
Ott hangzik, ott zeng éneked
Az e kerek föld birtokánál,
A széles e világ
Minden javánál
Kivánatosb, áldott szabadság
Meg nem becsülhető nagy érdeméről !

Boldog kis állat ! ártatlan, szabad lakossa
Ezen magas hegyek homályinak !
Víg hirdetője,
Szíves magasztalója
Nagy alkotód jóságinak !
Te szép, te kedves kis madár !
Édes enyhítője,
Egyetlenegy vígasztalója
Elbágyadott lelkem fájdalminak !
Mivel, mivel köszönjem én neked
Elmémet ébresztő gyöngy éneked ?

De íme ! már megint itt hagyott . . .
Meg vissza tére
Az eosti szellők gyenge szárnyain
Előbbi mulatóhelyére,
Túl a folyónak partjain
Ama bokros halomra; - s ott,
A nyári dísziből kivetkőző
Kis fának özvegy ágain,
Ott áldja, ott
Köszönti
A nyugalomra költöző
Aranyhajú szolid napot:
Ott önti
Gyönyörködésre kísztő mennyei
Kis torka fodros énekit,
S hangokra olvadott szebb érzeményei
Messzére hajtanak minden bút, bánatot.
Tornyunkra felható édes lehelletit
Enyhülve szíják bé sokat tűrt szíveink,
S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy
Árnyékos öbliből
Felénk koválygó lágy szellőihez;
És, felfohászkodván
Megilletődött lelkeink
A szenvedők el nem feledkező
Irgalmas atyja székihez,
Keblünkbe hullanak le könyeink . . .
Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,
És, mintha tudná,
Hogy szíveink érzésivel
Kényére játszik,
S hogy édesen mulattató
Szép énekéért
Méltán magasztaltathatik,
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik :
Ha tetszik-e?
S kitől miként hallgattatik ?

De néma csendesség uralkodik
Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék
Körűl-belől.
Csak a feleslő visszahang fondorkodik,
Csak ő cseveg, s ingerii még
A messze kősziklák felől.
Bámulva bámul és álmélkodik
E táj kis Orpheussa szép szaván
Még a folyó is, csendesebben
Hajtván bolyongó habjait
A vár alatt,
S nem oly igen sietve,
Nem oly zajongva dúlván partjait,
S a kőfalat.

Zengj még tovább ! zengj, ó kegyes
Kis énekes !
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah ! s felejtesd el velem
Határt nem érhető keservemet.

És íme zeng ! . . . De mely szokatlan,
Mely új erővel hangzik ezüst szava?
Mint éled ah ! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indúl minden a partok körűl !
Miként örül,
Miként süvít az ő
Hatalmas énekének
Hegy, völgy , mező !
Mely víg örömre gerjedének,
S miként felelgetnek; mindenfelől neki
A szirtos oldalú hegyek
Látatlanúl enyelgö gyermeki !
Téged, Szabadság ! tégedet énekel.
Nincs szíved, ember ! hogyha nem érdekel;
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedező szavának -
Megbájoló kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának !
Áldás reád,
Ó édes
Kis énekes !
Áldás reád ! !
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei !
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei !

Vasárnapi Ujság 1869. deczember 19.
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: Bartsaihoz
  2016-06-22 05:02:22, szerda
 
  Batsányi János:

Bartsaihoz


Szomorú a lelkem. Még alig derüle
Víg napunk, már újra homályba merüle.
Iszonyú jövendő! rémítő képzések!
Ah! mit hoznak reánk a bús végezések?
Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések?
Felébred a világ halálos álmából?
S kifejtendi magát szolgai jármából?
Avagy, századunknak örökös csúfjára,
Ledől a szabadság most-emelt oltára? -
Ily bizonytalanság kétes örvényében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak könyveim árjai,
S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai.

Dicsőült Orczimnak lelki jó barátja!
Kiben még gyámolát múzsám élni látja -
Őtet! ki mint hazánk egyik fő reménye
S egész költő-karunk vígasztaló fénye,
Úgy néked még imént barátság angyala
S nékem atyám helyett édes atyám vala!
S ki, bár elköltözött nyúgalma helyére,
(Oda, honnan senki még vissza nem tére),
Élni fog itt mindég nagy neve hírében,
Élni, veled együtt, minden jók szívében!
Ó Te, kit eléggé semmi nyelv nem dicsér,
S kiben legkisebb dísz a fejedelmi vér, -
Bartsai! Nemzetem szíves ébresztője,
Igazság, emberség hatalmas védője!
Engedd, hogy ezeknek egy hív énekesse
Bánatos érzésit veled közölhesse;
Halljad, mint zengedez magános hárfája -
Tekints bátorító szemekkel reája,
S amint gyakran valál serkentő vezére,
Vidd fel ma Helikon sziklás tetejére.
Jer, keseregd velünk az ember vakságát -
Ki, megvetvén az ész mennyei világát,
Társa vesztésében keresi nagyságát,
S bűne fertelmében leli boldogságát!

(1792)
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: Esdeklő panasz
  2014-06-26 18:49:18, csütörtök
 
  Batsányi János:

Esdeklő panasz


Ne félj, ne félj, kedves lélek!
Ne távozzál előlem.
Mondtam, hogy már nem remélek...
Miért tartasz hát tőlem?

Mit kesergetsz haszontalan,
Mit únszolod könyveim?
Tudom úgyis, boldogtalan,
Hogy nem lehetsz az enyim!

Látom, mint küszködik szíved,
Mint ég titkos tüzében,
Szemlélvén, mint eped híved,
S mint vész kínos hevében!

Látom, nedvesült szemednek
Mint hullnak le gyöngyei,
Tudván, érted mint gerjednek
Lelkemnek gyötrelmei!

Ó! ha bánatimnak árja
Meghatotta szívedet,
S még egészlen ki nem zárja
Elméd régi hívedet:

Ó! ne siess, drága lélek,
Ne siess úgy előlem!
Tiéd vagyok én, míg élek...
Ne tartózkodjál tőlem!

(1791)
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 5 db bejegyzés
e hónap: 175 db bejegyzés
e év: 2300 db bejegyzés
Összes: 32197 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1312
  • e Hét: 26091
  • e Hónap: 78324
  • e Év: 1449400
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.