Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
Gárdonyi Géza: Háború árvája.
  2017-11-09 08:37:56, csütörtök
 
  Gárdonyi Géza:

Háború árvája.

Az 1915. évi november hó 16-án megtartott háborús délutánon
elmondta: Simonyi Irmuska.

Fészekből kiesett madár - a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is belefáradt.
Jaj, nem találom apámat, anyámat!

Csak az éjjel jött el édesapám.
Kard volt kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett,
- Apuskám édes, fáj-e a sebed?

Nem fáj, fiam. Szégyelleném, ha fájna.
De búsit, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz, van e aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?
Ha sírva fakadsz, ki ölel szivére?
Odaborulsz az országút kövére.

- Apuskám, - mondtam - hát már ez se fájjon!
Láthatd, hogy hálok puha fehér ágyon.
Kenyér ha kell, az egész nemzet adja.
S ha sírok, mindig lesz aki meghallja:
Bárki is az, ki karjait kitárja,
Krisztus szivére borul minden árva.

Eger - napilap 1915. augusztus 17.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: A bor legendája
  2017-09-19 08:53:20, kedd
 
  Gárdonyi Géza:

A bor legendája.


Szólt az Isten: ,,Kedves fiam Noé,
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é."
Felelt Noé: ,,No megöregedtem,
De ilyen jó bogyót még nem ettem."

Szólt az Isten: ,,Kedves fiam Noé,
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é ?"
Felelt Noé: ,,Ihaj, csuhaj! Sári!
Három istent kezdek immár látni."

Szólt az Isten: ,,Kedves fiam Noé,
Hát az ó-bor, hadd lássuk hogy jó-é ?"
Felelt Noé: ,,Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba."

a_het_1893.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Háború árvája.
  2017-08-19 09:01:46, szombat
 
  Gárdonyi Géza:

Háború árvája.


Fészekből kiesett madár a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is belefáradt;
Jaj, nem találtam apámat, anyámat!

Az éjjel mégis láttam apukám,
Kard volt kezében, seb' a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
Apukám édes, fáj-e a sebed?

- Nem fáj, fiam! Szégyelleném, ha fájna,
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz: van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja? ,

Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Odaborulsz az országút kövére.

- Apukám - mondtam -, hát már ez se fájjon!
Láthatod, hálok puha, fehér ágyon:
Kenyér, ha kell, az egész nemzet adja,
S ha sírok, mindig lesz, aki meghallja:
Bárki is az, ki karjait kitárja,
Krisztus szivére borul minden árva.

magyar_lélek 1943. március.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Ballada.
  2016-05-09 08:13:55, hétfő
 
  Gárdonyi Géza:

Ballada.


Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az utat a tavaszi esső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.

De nehezen várom tavasz elmúlását,
tavasz elmúlását, buza aratását,
napraforgó virág teljes kinyillását,
legény vitézeknek visszafordulását.

Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.

Tarna vitéz, hol vagy: fődben-e vagy égben ?
Akár ég, akár főd, gyere rózsám értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.

Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog ?
Gyere ki galambom : itt vagyok, itt vagyok.
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.

Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring-koszorút illeszt a fejére.
Igy találják reggel holtan az útfélen,
Piros csizmában és ünnepi fehérben.

a_het_1902.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Feljöttek már
  2015-10-06 06:12:19, kedd
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Levél Szabolcska Mihálynak
  2015-01-17 10:12:58, szombat
 
  Gárdonyi Géza:

Levél Szabolcska Mihálynak


Kedves jó poétám, élsz-e vagy meghóttál?
Vagy magaduntából tán megházasodtál?
Én bezzeg, pajtikám meg nem házasodtam,
sőt kicsi hija mult, hogy el nem patkoltam.
A tél a hóhérom, ez gyötör pogányul:
minden tagom jajgat kegyetlen fogátul.
De szeretnék hozzád beállni medvének:
meleg kályhád mellett nevetni a télnek!
Itt a fővárosban nincsen tél barátom;
a hó, ha esik is, fordul a lapáton.
Szemét lesz belőle. Mert itt minden szemét,
amit a természet szent keze hord eléd.
Szemét az ember is: kőben lakó féreg.
Elsöprik, ha kifagy belőle a lélek.
Hát mondom, nincs itt tél, csak hószemét s hideg,
melytől csavarodik emberben az ideg.
A kőszénkályha is oly barátságtalan:
komor, mikor üres; bőg, mikor rakva van.
Hej, falun a tél is milyen más, barátom:
Szűztiszta fehérség az egész világon!
A háztetőkön is ünnepi takaró;
kristály-jégrojtokat lógat körül a hó!
S benn pattog az ölfa; piroslik a lángja;
meleget lehel a kandallónak szája;
s melegen dobog a szív is az emberben,
kiváltha nincsenek többen, mint csak ketten.
Hej Miska, ha most ott ülhetnék melletted,
de kivirágoznék néked is a kedved!
Áldanánk a jó bort, s az egész világot:
a néppel nem érző monoklis néppártot;
dicsérgetnénk bőven az Akadémiát,
amely mindent, ami nem magyar mű kiád;
s eltünődnénk azon, hogy a magyar kormány
mért tartja a lovat a kultúra ormán?
Hiszen nem lólábon halad a kultúra!
Gondolatnak is ez rámnézve tortúra!

Hálistennek megy a kultúra magától.
Hát ne is beszéljünk államról, kormányról.
Oltáruk, oltárunk, más isten oltára:
az ő városuk Wien, mienk Budavára;
a mi ápolt tüzünk: a nemzeti érzés,
s a mi létünk szent cél; az övéké: kérdés.
A mi törekvésünk: független hatalom.
Az ő törekvésük: az "Összbirodalom".
Mink: piros-fehér-zöld; ők fekete-sárga.
Mink fölfelé megyünk, ők meg le a sárba!

Mindezen keresztül búsulnánk magunkat,
s néznénk a pohárban világbánatunkat,
melyből mint a mese szellemóriása
fölszáll a borongás feketélő gyászba'.
S amihez már szavunk elég bús nem volna,
egy-két cigány mellett könnyeinkbe folyna.
Pesti ember látná, mondaná: "Jánápot,
ejnye de busulják iten á mágyárok!"
Pedig a búsulás, ha bor van hozzája,
a magyar embernek ősi mulatsága.

Nem mehetek hozzád búsulni barátom:
messze van Szász-Régen, messzebb még, mint nyáron.
Nyáron vörösre sül az ember odáig,
télen pedig megfagy tetőtől bokáig!
Olvastam: a hóban, mint a vakondokok
úgy furkálódnak az erdélyi vonatok.
Néha kivetődnek a hó tetejére;
Néha nem látszik más, csak a gép kéménye.
Igy hát csak vágyódó gondolatim szállnak
hótakart völgyébe szép Erdély-hazádnak.
Irj kedves poétám: élsz-e vagy meghóttál?
vagy nagy unalmadban tán megházasodtál?
S írj főképp dalokat hallgató szívünknek,
gyári zajban tikkadt, kiszáradt lelkünknek.
Hiszen akármilyen tél borúl a tájra,
mindig virágozik a te lelked fája,
s mikor dalod zendűl, örömben, panaszban,
télen is tavasz van!

(1894)
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Egy este...
  2014-10-07 06:49:17, kedd
 
  Gárdonyi Géza:

Egy este...


Egy este szomorún és kimerülten,
szemem lehunyva ágyamon feküdtem,
s amíg reám ereszkedett az álom,
az volt egyetlen bús gondolatom,
hogy bár ne lenne többé hajnalom!

Mert mindegy is, ha egyszer elaludtam,
és alszom mélyen, mélyen, öntudatlan,
fejem akár nyugoszik egri párnán,
akár a sötét Halálnak a vállán:
ha egyszer alszom, alszom - nem vagyok.

Aludtam. És fölébredtem vidáman.
El is felejtém: este mit kivántam.
A májusi nap átsütött a fákon:
méh-nép dongott a harmatos virágon:
a fenyő üde illatot lehelt:
a kert alatt a kakuk énekelt.

Isten-atyám, ha a napom elszállt,
s én újra búsan hívom a halált,
s ő álomitalt hozva megjelen,
- ha mondom is, hogy: mindegy énnekem,
ó, költs fel, mint e tavasz-reggelen!
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Kezdő tanítónak
  2014-10-04 05:16:38, szombat
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Annuska lelkem
  2014-08-05 06:54:44, kedd
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: November
  2012-11-03 06:40:56, szombat
 
  Gárdonyi Géza:

November


A kertemben járok, és szomorú vagyok,
szomorú, mint a fák, s hervadt virágok.
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett:
fiatal akácfám két ablakom között
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett:
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méhnek kínálta:
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon: -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

S éreztem, hogy Isten itt van, e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak,
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt Isten kedves birodalma.

Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek, s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szegfűimet a porba metélték,
összerongyolták lugasom palástját,
koldussá csúfíták a jó kis akácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóm aranytányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fújta.

S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak:
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.

Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik királyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.

Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny szeméből.

S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden feltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya aki nem hisz a halálnak,
s holtravált gyermekét melengeti csókkal.

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.

Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök:
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,
csak ez a sarokba guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány - hátul vagy előtte -,
belebűvölte itt őt a levegőbe.

És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszer csak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.

De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bújva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? itt rejtőznek nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában:
azután megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volt rá lelkem.
Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagy álmosan engem.

Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 229 db bejegyzés
e év: 3086 db bejegyzés
Összes: 29515 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3879
  • e Hét: 32948
  • e Hónap: 149782
  • e Év: 1725607
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.