Belépés
tundihugi.blog.xfree.hu
Mindig mosolyogj!!!! Hornyák Tünde
1981.12.19
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 50 
A csalogány és a rózsa
  2012-01-06 18:53:46, péntek
 
  A csalogány és a rózsa
OSCAR WILDE MESÉJE





- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák -, csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa!

Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén, kinézett a levélréseken át, és elcsodálkozott.

- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltotta a fiú, és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.

- Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak, és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.

- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák -, és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra, és a kezét a kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni, és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant, és a szívem meghasad belé.

- A leghűségesebb szerető kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az aranymérlegen.

- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák -, játszanak a húros hangszereken, és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet, és a tarka ruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre, és kezébe temette arcát, és sírt.

- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.

- Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.

- Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.

- Egy szál piros rózsáért?! - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan fel is nevetett.

De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán, és a szerelem misztériumán gondolkozott.

Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait, és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.

Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá, és megült az egyik ágán.

- Adj egy szál piros rózsát - szólította meg -, és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim fehérek - felelte -, fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegy­csúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.

Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.

- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá -, és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim sárgák - felelte -, sárgák, mint a hableány haja, aki borostyántrónuson ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.

Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.

- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá -, és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim pirosak - felelte -, pirosak, mint a galamb lába, és pirosabbak a nagy korall-legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat, és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.

- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány -, egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?

- Van egy módja - felelte a fa -, de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.

- Mondd csak - szólt a csalogány -, nem félek.

- Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa -, magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben, és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A melledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe, és véremmé kell válnia.

- A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány -, és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat a gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és a dombo­kon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?

Ezzel széttárta barna szárnyait, és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.

A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel sem száradtak a könnyek.

- Légy boldog - kiáltotta a csalogány -, légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben, és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is, mint a láng. Ajka édes, mint a méz, és lehelete akár a tömjén.

A diák fölnézett a fűből, odahallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.

De a tölgyfa megértette és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.

- Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta -, nagyon egyedül leszek majd nélküled.

A csalogány énekelt hát a tölgyfának, és a hangja olyan volt, mint az ezüstkorsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt, s elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját.

,,Kétségtelenül van formaérzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten -, ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudni való, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se, és nincs gyakorlati értékük!" Azzal bement a szobájába, lefeküdt a keskeny szalmaágyra, elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.

Amikor pedig a hold már fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette mellét. Egész éjszaka énekelt tövissel a mellében, és a hideg, kristályos hold lehajolt hozzá, és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott belé, és a szíve vére egyre apadozott.

Előbb a szerelemről dalolt, hogy ébred egy ifjú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat.

Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett halovány, mint a hajnal lába, és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.

De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek.

- Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben nekifeszítette magát a tövisnek, és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.

És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.

És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez.

- Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette mellét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál; a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.

És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja, és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.

De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett, és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt, és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.

S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról, s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyö­rűség, és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe, és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain, és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.

- Nézd, nézd - kiáltott a fa -, kivirult a rózsa!

De a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fűszálak között, tövissel a szívében.

A diák meg kinyitotta délben az ablakát, és kinézett rajta.

- Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel -, egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította.

Aztán föltette a kalapját, és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.

A professzor lánya a tornácon ült, és kék selyemfonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.

- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát! - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé, és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.

De a lány arca elborult.

- Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta -, különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem, és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.

- Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák, és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba, és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.

- Hálátlan? - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; végre is mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székről, és bement a házba.

- Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit, és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó, ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez, és a metafizikát fogom tanulmányozni.

Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy, poros könyvet, és belemerült az olvasásba.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A szilvás gombóc
  2010-07-29 13:27:18, csütörtök
 
  Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.

- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak : ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!

- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!

- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?

- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kis hableány
  2010-02-18 15:22:54, csütörtök
 
  A KIS HABLEÁNY

Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.

Ne higgye ám senki, hogy odalenn nincs egyéb sós, fehér fövenynél; különös fák, virágok ringatóznak ott, száraik, indáik olyan hajlékonyak, hogy a legenyhébb hullám is megrezdíti őket, s úgy imbolyognak, hajladoznak, mintha élnének. Ágaik között halak suhannak el, aprók és nagyok, úgy, mint idefönn a madarak a fák koronái közt.

Ahol a legmélyebb a tenger, ott áll a vízikirály palotája; piros korallból rakták a falait, csúcsíves, nagy ablakait átlátszó borostyánkővel üvegezték, tetejét meg kagylóhéjjal födték, s ezek nyitódnak-csukódnak a hullámok érintésére. Csak úgy tündöklik tőlük a palota teteje, mert minden kagyló fényes gyöngyszemeket rejt, olyanokat, amikből egy szem is királyi korona ritka ékessége lehetne.

A vízikirály már hosszú esztendők óta özvegy volt, s öreg édesanyja viselte gondját. Okos asszony volt a vén királyné, bár túlságosan büszke a rangjára, s ezért tizenkét osztrigát hordott halfarkán, ezzel különböztette meg magát mástól, akinek csak hat osztriga járt. De különben csak dicséretet érdemel, kiváltképpen azért, mert olyan nagyon szerette unokáit, a vízi-királykisasszonyokat. Hatan voltak, szépséges szépek valamennyien, de azért mégis a legkisebbik volt a legszebb mindnyájuk között. Arca olyan finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme kék, mint a tenger mélye, de lába neki sem volt, akár a többinek: halfarokban végződött a teste.

Nénjeivel egész nap a palota tágas termeiben játszadozott, ahol a falakból eleven virágok hajtottak, s ha kinyitották a nagy borostyánkő ablakokat, besuhantak hozzájuk az aranyos pikkelyű halak, mint hozzánk a fecskék, ha ablakot tárunk. De ezek a halak szelídek voltak, odaúsztak a királykisasszonyokhoz, a tenyerükből ettek, és békésen tűrték simogatásaikat.

A palota előtt nagy kert volt, tűzpiros meg sötétkék fák pompáztak benne, aranyos fényű gyümölcsök csillogtak ágaik között; alattuk a sok virág úgy ringott-hajladozott, mint megannyi lobogó láng. A kert földje a legfinomabb tengeri föveny volt, csak kék, mint a kénes gyújtó lángja. Csodálatos kék fényben úszott odalenn minden; aki a kertben megállt, úgy érezte, hogy felemelkedett az égbe, a legkékebb magasságba - elfelejtette, hogy a tenger mélységes mélyében van. Szélcsendes időben még a nap is leragyogott ide; úgy látszott innen, mint egy fényt árasztó, roppant nagy bíborvirág.

A királykisasszonyok kaptak egy-egy virágágyat a kertben, azt kedvükre kapálhatták, gyomlálhatták, s azt ültettek bele, amit akartak. Az egyik cethal formájúra egyengette a maga ágyását, a másik hableány alakot próbált formázni belőle, a hatodik meg, a legfiatalabbik, kerekre alakította, mint a nap korongja. Virágokat is olyanokat ültetett bele, amik a nap bíborvirágához hasonlítottak.

Különös gyermek volt ez a legkisebbik, hallgatag és tűnődő; amikor nénjei magukra aggatták az elsüllyedt hajókban lelt különös ékességeket, ő nem kívánt egyebet, csak egy kis fehér márványszobrot, ami olyan szépen illett bíborvirágai közé. A szobor egy szépséges ifjút ábrázolt - ott találta a tengerfenéken, egy hajó roncsai között. Rózsapiros szomorúfűzfát ültetett melléje, s ahogy a fűz megnőtt, piros ágai ráborultak a fehér márványszoborra, s violakék árnyékot vetettek rá meg a kék fövenyre; az árnyék szünetlen ringott-imbolygott, mint maguk a fűzfaágak. Olyan volt ez, mintha a fa koronája meg gyökere játszadozott, csókolózott volna egymással.

A legkisebbik vízi-királykisasszonynak az volt a legnagyobb öröme, ha az emberek világáról beszéltek neki. Nagyanyját, az öreg királynét kifaggatta mindenről, amit csak tudott a nagy hajókról, földi városokról, emberekről meg állatokról. A kis királylánynak az tetszett a legjobban, hogy odafenn a földön illatosak a virágok, és zöldek az erdők, a halak meg, amik az ágak között röpdösnek és szökdelnek, zengő hangon énekelnek - a nagyanyja halaknak nevezte a madarakat, mert az unokái másképp nem értették volna meg, hiszen sohasem láttak még madarat.

- Majd ha tizenöt esztendősek lesztek - mondta az öreg királyné -, fölmerülhettek a tengerből, kiülhettek egy sziklára, és nézhetitek a holdfényben a nagy hajókat, amelyek elvitorláznak előttetek. Majd akkor láttok erdőket is, városokat is.

Közelgett a legidősebb királykisasszony tizenötödik születése napja. Egy-egy esztendő volt a testvérek között, s bizony a legkisebbik királykisasszonyra csak öt év múlva kerülhetett sor, addig kellett várnia, hogy megláthassa a mi világunkat. Hanem azt megfogadták a testvérek, hogy elmondják egymásnak apróra, mit láttak odafönn, és mit tartanak a legszebbnek. Azzal nem érték be, amit a nagyanyjuktól hallottak, hiszen annyi mindent szerettek volna még látni!

De egyikük se vágyott annyira meglátni a földi világot, mint a legkisebbik húguk, akire csak utolsónak kerül sor. A tűnődő, álmodozó kis királylány éjszakánként megállt a nyitott ablakban, s fölnézett a magasba, föl a sötétkék víztömegre, ahol fürge halak cikáztak. Ablakából láthatta a holdat, még a csillagokat is; elsápadt a fényük, amíg ide leért, hanem a tenger mélyéről sokkal nagyobbnak látszottak, mint a földről. Néha sötét árnyék borult a megszűrt fényű holdra, s a királykisasszony ilyenkor tudta, hogy egy nagy cethal úszott el fölötte vagy hajó, rajta sok-sok ember; biztosan egyiküknek se jutott eszébe, hogy lenn a mélyben egy szépséges kis hableány nyújtogatja feléjük vágyakozva fehér karját.

A legnagyobbik királylány betöltötte végre-valahára tizenötödik esztendejét, s fölmerülhetett a tenger színére.

Amikor visszatért, ezerfélét mesélt.

- Azért a legszebb - mondta - mégiscsak az volt, amikor megpihentem egy homokzátonyon a holdfényben, és néztem a nagy parti várost, a lámpákat, amelyek úgy ragyognak, mint az ég csillagai, s hallgattam a muzsikát, kocsik robaját, emberek lármáját meg a karcsú templomtornyok harangszavát. - A városba vágyódott a legjobban, éppen mert oda nem juthatott el soha.

Ó, hogy leste-várta a szavát a legkisebbik! Éjszaka megint ott állt kitárt ablakában, nézte a tenger sötétkék vizét, a zajos, lármás parti városra gondolt, és úgy tetszett neki, hogy leszűrődik hozzá a templomok harangszava.

Eltelt egy esztendő, s a második testvér is felúszhatott a tenger színére. Éppen napszálltakor bukkant fel, s neki ez volt a legszebb, a tengeri alkonyat. Elmondta testvéreinek, hogy az égbolt tiszta színarany volt, s a felhők - azoknak a szépségét úgyse tudná hasonlítani semmihez! Tűzpirosak voltak meg violakékek, kibontották vitorláikat a feje fölött, sebesen úsztak a magasban; de még a felhőknél is gyorsabban suhant az égen a vadhattyúk hófehér csapata. Egyenest a nap felé tartottak; olyan volt a hattyúcsapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. Ő utánuk úszott, de egyszer csak lebukott a nap, belemerült a tengerbe, s a vízen meg a felhők vitorláin kilobbant a rózsaszínű fény.

Megint elmúlt egy év, s már a harmadik királykisasszony töltötte be tizenötödik esztendejét. Ő volt a legbátrabb testvérei között, s mindjárt egy tengerbe szakadó, széles folyó torkolatához úszott. Szőlő borította, gyönyörű zöld dombokat látott, sűrű erdőket, amelyeknek lombjai közül régi kastélyok falai derengtek; a madarak énekét is hallotta, s olyan melegen tűzött rá a nap, hogy többször alámerült, lehűteni égő arcát. Egy öbölben nagy sereg apró gyermeket látott, pucéran szaladgáltak a parton, s vígan lubickoltak a vízben. A hableány játszani akart velük, de azok ijedten szétszaladtak; egyszer csak előtte termett egy kis fekete állat - kutya volt, de hát azt ő nem tudta -, s olyan mérgesen csaholt rá, hogy most ő ijedt meg, és visszaúszott a nyílt tengerre. De sohasem felejti el a gyönyörű zöld halmokat, a sűrű erdőket, meg a gyermekeket, akiknek nincs halfarkuk, mégis tudnak úszni.

A negyedik királykisasszony már óvatosabb volt, ő kinn maradt a háborgó tenger közepén, s azt mondta, hogy az volt a legszebb. Körös-körül messzire ellátott, az égbolt úgy borult a tengerre, mint egy roppant, kék üvegharang. Hajók is úsztak arra, de nagyon messze, akkorák voltak csak, mint a sirályok. A delfinek bukfencet vetettek a levegőben, a cethalak meg úgy fecskendezték orrlyukaikból a vizet, mint a szökőkút.

Aztán az ötödik testvérre került a sor - neki télen volt a születésnapja, s olyat látott, amit eddig egyik nővére sem. Odafönn haragoszöld volt a tenger, s jéghegyek úszkáltak rajta, olyan színűek, mint a kagyló rejtette gyöngy, de sokkalta nagyobbak még az emberek templomtornyainál is. Különös alakúak voltak, s úgy tündöklöttek a napfényben, mint a gyémánt. Fölült a legmagasabb jéghegy tetejére, s a vitorlás hajók ijedten keringtek körülötte - az emberek látták őt, ahogy ott ül, és hosszú haját cibálja a szél. Estefelé aztán felhők vonták be az eget, villámok szántották, mennydörgések rázták; a fekete hullámok megrengették a jéghegyeket, s azok csak úgy szikráztak a villámfényben. A hajók bevonták vitorláikat, a hajósnép borzadva várta a szörnyű vihar végét, de ő nyugodtan ült a gyémántos jéghegyen, s nézte a tengerbe cikkanó, kékes és sustorgó villámokat.

Amikor a királykisasszonyok először látták meg a földi világot, úgy érezték, nem tudnak betelni szépségével és újdonságával, de most, hogy felnőttek és akármikor fölmerülhettek a tenger mélyéből, már nem csábította őket annyira a fenti világ. Alighogy fölbukkantak, már vágyódtak is haza, a mélységes mélybe, s egy hónap múlva azt mondták, hogy mégis a tengerfenék a legszebb és a vízipalotában a legjobb.

Alkonytájban néha átkarolta egymást az öt nővér, s fölmerült a vízből. Lágyan énekeltek - szép hangjuk volt, szebb minden földi hangnál. Ha vihar tombolt a tengeren, s a hajósnép rettegve várta, mikor süllyed a hajó, ők ott úszkáltak körülöttük, és lágyan énekeltek arról, milyen szép is odalenn a mélyben; bátorították a hajósokat, ne féljenek, merüljenek csak alá a tengerbe. De ezek nem értették a dalukat, a szél zenéjének vélték, s ha a hajó elsüllyedt velük, bizony nem láttak odalenn semmi szépet. Hiszen holtan értek le a tengermélybe, élve nem juthattak a vízikirály palotája elé.

Estetájt, amikor a nővérek egymást átkarolva úszkáltak a felszínen, a legkisebbik királykisasszony maga maradt a tágas teremben, és szívszakadva nézett utánuk. Sírt is volna, de a hableányok nem tudnak sírni, mert a könnyeiket mindjárt elmossa a víz, s ezért még fájóbb a szenvedésük.

- Ó, ha már tizenöt esztendős lehetnék! - sóhajtotta sokszor. - Tudom, hogy nagyon megszeretem majd a fönti világot, meg az embereket, akik benépesítik és megművelik a földet.

Végre-valahára elérkezett a tizenötödik születésnapja.

- Hát most téged bocsátunk ki szárnyaink alól - mondta a nagyanyja, az öreg királyné. - Gyere, leánykám, vedd magadra ékességeidet, mint a nővéreid. - Azzal fehér liliom koszorút illesztett a fejére; a liliomok minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt. Aztán megparancsolta nyolc osztrigának, hogy csipeszkedjenek a legkisebbik unokája halfarkába, magas rangjához illően.

- De az fáj! - húzódozott a kis hableány.

- A rangért bizony meg kell szenvedni néha - oktatta a nagyanyja.

Ó, de szívesen lerázta volna fejéről a nehéz gyöngykoszorút! Jobban illettek volna hozzá a tűzpiros virágok. De ezen most nem változtathatott.

- Isten veletek! - intett búcsút, s olyan könnyedén szállt fel a tenger mélyéből, mint egy buborék.

Éppen a tengerbe temetkezett a nap, amikor a kis hableány fölbukott a víz színére, de a felhők még tiszta aranyban és rózsaszínben fénylettek, s a bágyadtvörös égen kigyúlt az első esti csillag; enyhe, üdítő volt a levegő, csöndes és nyugodt a tenger. Háromárbocos, nagy hajó vesztegelt a közelben, vitorlái félárbocra eresztve, mert szellő se mozdult, s a matrózok tétlenül ültek a kötélcsomókon meg a párkányokon. A hajón vidám muzsika zengett, s ahogy besötétedett, száz meg száz színes lampiont gyújtottak; mintha a föld valamennyi népének apró lobogói világítottak volna.

A legkisebbik vízi-királykisasszony odaúszott a hajókabin kerek ablaka alá, s ha emelt rajta egyet-egyet a hullám, a tiszta ablakon át meglátta a hajó ünneplő ruhás népét. Egy ifjú királyfi volt köztük a legszebb, szép fehér arcú, nagy, fekete szemű - tizenöt esztendős lett éppen, most ülték a születése napját, azért vigadt a hajó népe. A matrózok a fedélzeten táncoltak, s amikor a kis királyfi kilépett közéjük, rakéták, petárdák százai röppentek a levegőbe. Úgy tündöklöttek, mint a nap, meg is ijedt a kis hableány, s alámerült a vízbe, de nyomban fel is bukkant, s úgy látta, mintha az ég minden csillaga reá záporozna. Sohasem látott még tűzijátékot. Napkorongok keringtek fölötte, tűztestű halak ficánkoltak a levegőben, s a sima tenger visszaverte, megkettőzte a nagy ragyogást. A hajó maga is olyan fényben úszott, hogy még a verítékcseppet is látni lehetett az emberek homlokán. Ó, milyen szépséges szép volt az ifjú királyfi! Kezet szorított az emberekkel, és nevetett, a muzsika pedig messzire elszállt a csöndes éjszakában.

Késő éj volt már, de a kis hableány még mindig nem tudott betelni a fényben úszó hajóval meg a szépséges királyfival. Kihunytak rég a színes lámpások, petárda se röppent több, az ünnepi ágyúk se dörögtek. Csak a tenger mélyében morajlott, zúgott a közeledő vihar. A hableányt mind magasabbra emelgették a hullámok, s beláthatott a királyfi kabinjába, de a hajó egyre gyorsabban siklott a vízen, röpítették dagadó vitorlái. Körülötte mind magasabb hullámok tornyosodtak, viharfelhők terítették be az eget, s messze már a villámok lobbantak. A matrózok bevonták a feszülő vitorlákat, de hiába: a nagy hajó veszettül száguldott a tomboló hullámok taraján, a tenger vize fekete hegyekké magaslott, s már-már rázúdult a hajóra, de az, mint valami kecses hattyú, hullámvölgybe siklott, aztán hullámhegyre szökkent. A kis hableány ezt mulatságos utazásnak gondolta, de bezzeg nem a hajósnép! Recsegett-ropogott a nagy hajó, vastag bordáit behorpasztotta a tenger irtózatos ereje, a fedélzeten átsöpörtek a hullámok, és derékban kettétörték a főárbocot, mint a gyönge nádszálat. Megdőlt a hajó, süllyedni kezdett. A kis hableány most látta csak, milyen veszedelemben forog a hajósnép, de ő maga is: vigyáznia kell, nehogy agyonnyomják a vízen hánykolódó vastag gerendák, fadarabok. Hirtelen koromsötét lett, semmit sem látott, de egy fellobbanó villám fényénél megpillantotta a hajót és utasait: mindenki menekülni próbált. Megkereste szemével az ifjú királyfit; abban a pillanatban kettészakadt derékban a hajó, s ő látta, hogy a királyfi a tengerbe zuhan. Az első pillanatban megörült neki, hogy így most lemerül hozzá a tengermélyi birodalomba, de aztán elszomorodott, mert eszébe jutott, hogy földi ember csak holtan juthat a vízikirály palotája elé. Nem, nem engedi, hogy a királyfi meghaljon! Gyorsan odaúszott hozzá a hullámokon bukdácsoló gerendák között, nem is gondolva vele, hogy kárt tehetnek benne. Le-lebukott, föl-fölemelkedett, végre odaért a királyfihoz, aki már-már elmerült, minden ereje elhagyta, nem bírta tovább a harcot a tomboló tengerrel. Éppen lecsukódott szép fekete szeme, amikor a hableány odaért. Átkarolta a királyfi nyakát, s kiemelte a vízből a fejét, aztán hagyta, hadd vigyék-sodorják őket a hullámok.

Reggelre elült a vihar; a hajóból egy forgács se maradt, kibukott a tengerből a nap pirosan ragyogó arca, s mintha a királyfi arca is élettel telt volna meg. Csak a szeme maradt csukva. A hableány megcsókolta fehér homlokát, hátrasimította csapzott haját, s akkor vette észre, mennyire hasonlít az ő kis fehér márványszobrához. Még egyszer megcsókolta, s szíve mélyéből kívánta, bárcsak életre kelne.

Végre szárazföldet pillantott meg, ködösen kéklő, magas hegyeket; ormaikon a fehér hó, mint hattyúk pihenő csapata. A partot szép zöld erdők szegélyezték, s a fák közül templom vagy kolostor magaslott ki - a hableány nem tudta biztosan, miféle épület lehet. Körülötte citrom- és narancsfák virultak, karcsú pálmák bólogattak a kapuja előtt. Egy kis öblöt formált itt a tenger, nyugodtan, simán kéklett a víz a fehér föveny lepte magas szirtek között. A hableány odaúszott a királyfival az egyik szirthez, lefektette a fövenyre, s úgy fordította a fejét, hogy jól érje a meleg sugarú nap.

Egyszer csak megzendültek a nagy, fehér épület tornyában a harangok, s egy csapat fiatal lány sereglett a kertbe. A hableány kijjebb úszott a tengerbe, megbújt egy szirt mögött, s fehér tajtékkal borította be haját, keblét, hogy elrejtőzzék az emberi szemek elől. Aztán leste-várta, mi történik a szépséges királyfival.

Nemsokára egy fiatal lány lépett az eszméletlen fekvő királyfi mellé. Látszott rajta, hogy nagyon megijedt, de aztán embereket hívott oda; később látta a kis hableány, hogy a királyfi magához tér, rámosolyog a körülötte állókra, mindenkire, csak éppen a kis hableányra nem, hiszen nem is tudta, hogy ő mentette meg az életét. Elbúsult nagyon szegényke, s amikor a királyfit bevezették a parti fehér épületbe, szívszakadva nézett utána, aztán alámerült a tengerbe, apja birodalmába. Azelőtt is hallgatag teremtés volt, most még csöndesebb lett. El sem beszélte nénjeinek, mit látott odafönn a földi világban.

Estetájt meg kora reggel föl-fölúszott oda, ahol partra tette a királyfit. Látta, hogy a kertben leszedték a megérett gyümölcsöt; látta, hogy a magas ormokon olvadozik a hó. Csak a királyfit nem látta többé. Egyre szomorúbban tért haza a korallpalotába, s egyetlen öröme az volt, ha leülhetett a kertjében, és átölelhette a szép fehér márványszobrot, amely annyira hasonlított a királyfihoz. De a tűzpiros virágait nem gondozta többé, s azok kedvükre nőttek-virultak, felverték az utakat is, hosszú indáikkal fölkapaszkodtak a faágakra, és vörös homályba borították a kertet.

A legkisebbik királykisasszonynak úgy fájt a szíve, hogy nem tudta magában tartani a titkát. Elmondott mindent az egyik nénjének. Megtudta persze a többi is, de ők nem mondták tovább senkinek, legföljebb egy-két idegen hableánynak, azok meg csak a legbizalmasabb barátnőiknek. Az egyik hableány ismerte a királyfit: látta az ünnepséget, s azt is tudta, hol van a királyfi birodalma.

- Gyere, húgocskánk! - karolták át a nénjei a legkisebbik királykisasszonyt, s fellibbentek hosszú sorban a tenger színére. A királyfi tengerparti palotája felé tartottak.

Halványsárga, tündöklő kőből épült ez a palota, egyik széles márványlépcsője belenyúlt a tengerbe. Aranyos kupolái messze csillogtak, s a palota körül vonuló oszlopsor között márványszobrok fehérlettek, olyan szépek, mintha csak élnének. Tiszta tükrű, tágas ablakain ragyogó termeibe lehetett látni, ahol drága selyemfüggönyök, szőnyegek pompáztak, s a falakat gyönyörű festmények borították el - öröm volt nézni! A legnagyobbik terem közepén szökőkút szórta gyöngyeit, a vízcseppek felszökelltek a terem üvegkupolájáig, s az üvegen átszűrődő napfény megaranyozta a vizet meg a medencében nyiladozó ritka virágokat.

Megtudta hát a kis hableány, hol lakik a szépséges királyfi. Majd minden este és éjszaka fölbukott a tengerből, elúszott a messze parthoz - egyik nénje se mert volna ilyen nagy útra kelni -, még a keskeny csatornán is fölúszott, amely ott kanyargott a hosszú árnyékot vető márványerkély alatt. Ott üldögélt az árnyékban, és nézte, nézte a királyfit, aki azt hitte, egymaga álmodozik a holdfényes éjszakában.

Voltak olyan esték, amikor lengő zászlajú, szép vitorlás csónakján ringatózott a királyfi; a hableány ott rejtőzött a sűrű sásban, hosszú ezüstös fátylába belekapott a tengeri szellő; ha látta volna valaki, szárnyát emelgető hattyúnak véli.

Máskor halászokat hallgatott ki, akik fáklyák világa mellett vonták a hálót a tengeren. Boldog volt, hogy olyan sok jót hall a királyfiról, s örült, hogy megmentette az életét, amikor el akarta nyelni a tenger mélye. Eltűnődött rajta, hogyan ölelte a királyfi nyakát, s milyen melegen csókolta a homlokát. De hát az nem tudott róla, s nem is sejthette, hogy a kis hableány volt az élete megmentője.

A vízikirály legkisebbik lánya egyre jobban megszerette a földi embereket, s mind erősebben vágyott rá, hogy fölszálljon, és közöttük éljen. A földi világot szebbnek látta, mint a tengermélyi birodalmat; s az embereket hatalmasabbaknak, mint apja népét: hajókon járhatták a tengert, fölhághattak a legmagasabb ormokra, felhők fölé, erdeik, rétjeik olyan messzire nyúlottak, hogy a kis hableány nem is látta a határukat. Sokat, nagyon sokat szeretett volna tudni az emberek birodalmáról, de nénjei nem tudtak mindenre felelni, ezért nagyanyjához, az öreg királynéhoz fordult, aki jól ismerte a felsőbb világot, ahogy a tenger fölötti országokat nevezte.

- Ha a földi emberek nem fúlnának a tengerbe, örök időkig élnének? - kérdezte a kis hableány. - Nem halnának meg, mint mi idelenn a tenger mélyén?

- Dehogynem - felelte a nagyanyja. - Akkor is meghalnának, méghozzá az ő életüket rövidebbre szabta a természet, mint a mienket. Mi háromszáz esztendeig élhetünk, de ha meghalunk, csak fehér tajték lesz belőlünk, még sírunk sincs a tenger mélyén, kedveseink között. Mert a lelkünk is halandó; olyan a mi életünk, akár a gyenge nádszál: ha egyszer letörik, nem hajt ki többé. De az ember lelke halhatatlan, akkor is él, amikor a test már rég elporladt.

- És miért halandó a mi lelkünk? - kérdezte szomorúan a kis hableány. - Én odaadnám szívesen mind a háromszáz kiszabott esztendőmet, csak emberré lehetnék egy napra!

- Erre gondolnod se szabad! - kiáltotta ijedten a nagyanyja. - Mi sokkal boldogabban élünk, mint odafönn a földi emberek.

- Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökkétig éljen?

- Nem tehetsz semmit - felelte az öreg királyné. - Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiédbe, s emberré válnál magad is. Csakhogy ez nem történhet meg soha. A halfarkadat, legszebb ékességedet rútnak tartják odafönn, mert nem tudják, mi a szép. A felsőbb világban két esetlen dorong kell a szépséghez - lábnak nevezik.

Felsóhajtott a kis hableány, és csüggedten nézte pikkelyes halfarkát.

- De hát azért ne szomorkodjunk! - mondta az öreg királyné. - Táncoljunk, vigadjunk, amíg a háromszáz esztendőből futja. Ez bizony elég hosszú élet, sokáig örülhetünk neki, s utána annál nyugodtabb lesz a pihenésünk. Rendezzünk ma este udvari bált!

Az volt még csak a pompa! Sohasem láthat olyat emberi szem! A terem minden fala kristálytiszta, vastag üvegből volt, s a falak mentén tűzpiros meg élénkzöld kagylóhéjak sorakoztak; kékes láng csapott ki a belsejükből, bevilágították az üvegfalú termet, s a kékes fény messze sugárzott a tenger mélyén, megragyogtatta a palota mellett elsuhanó halak aranyosan vagy bíborpirosan csillámló pikkelyét. Széles folyam hömpölygött át a nagy terem közepén, azon táncoltak a víziifjak meg a hableányok, s édes, lágy énekszóval kísérték táncukat. Csodálatos ének volt, földi ember nem hallhat hozzá foghatót. A vízikirály legkisebb leánya énekelt a legszebben mindenki között, meg is tapsolták érte, s a kis hableány szíve felderült egy pillanatra, mert tudta maga is, hogy se a tenger alatt, se a tenger fölött nincs párja a hangjának. De aztán megint csak elfogta a vágy a földi világ után; nem tudta elfeledni a szépséges királyfit meg bánatát, hogy neki nincs halhatatlan lelke. Nemsokára ki is suhant a palota terméből, s miközben odabenn vigadt s énekelt a tenger népe, ő a kertjében üldögélt tűzpiros virágai között. Hirtelen rézkürtök zengése szűrődött le hozzá.

"Ő vitorlázhat odafönn! - mondta magában a kis hableány. - A királyfi, akit jobban szeretek édes szüleimnél, aki felé minden gondolatom száll, s akinek kezébe akarom helyezni egész életemet. Nem félek semmitől, csak halhatatlan lelket nyerhessek tőle! Nővéreim most benn táncolnak az üvegfalú teremben, nem keresnek: elmegyek a tenger boszorkányához, akitől mindig annyira féltem, de hátha most segíthet rajtam."

Ki is suhant a kertből, s a morajló örvény felé tartott - azon túl lakott a tenger boszorkánya. Nem járt még soha azon az úton - nem nőtt arra se virág, se tengeri fű; kopár, szürke föveny vezetett az örvényhez, amely úgy forgott a vízben, mint a malomkerék, s ami a sodrába került, magával rántotta a feneketlen mélységbe. Ezen a mindent beszippantó forgón kellett átvergődnie a kis hableánynak, hogy eljusson a boszorkány tanyájához a fortyogó, bugyborékoló, forró iszapmezőn keresztül amit a boszorkány az ő gyógyfürdőjének nevezett. Azon túl állt a háza, egy különös erdő közepén. Fák, bokrok helyett polipok ringatóztak ebben az erdőben, félig állatok, félig növények; földből kinőtt százfejű kígyókhoz hasonlítottak. Hosszú, nyálkás karok voltak az ágaik, nyúlós, puha férgek a gallyaik, s gyökerüktől a csúcsukig külön imbolygott, tekergőzött minden kis ízük. Ami csak a kőzetükbe került, azt tapadós karjaik közé kapták, és soha többé el nem eresztették. A kis hableány elrémült, amikor meglátta őket, torkában dobogott a szíve, s már vissza akart fordulni, de megint eszébe jutott a királyfi meg az emberi lélek, s ez új reményt öntött belé. Elomló, hosszú haját feltűzte, hogy a szörnyű polipok bele ne kapaszkodhassanak, kezét a mellére kulcsolta, s úgy suhant tovább, mint egy karcsú hal, az utálatos polipok között, amelyek mohón nyúlkáltak utána. A királykisasszony látta, hogy mindegyik zsákmányt szorongat száz meg száz apró karja között: elsüllyedt hajók kincseit, halakat, még egy hatalmas cethalat is.

Aztán egy süppedős tisztásra ért, ahol hatalmas, kövér vízikígyók gyűrűztek, és csúf sárga hasukat mutogatták. A tisztás közepén állt a boszorkány háza; gazdasszonya éppen kinn ült a küszöbén, s egy varangyos békát etetett, mint az emberek a jószágukat. Az utálatos kövér vízikígyókat kiscsirkéinek becézgette, és tenyeréből adott nekik enni.

- Tudom, hogy mi járatban vagy - mondta a tenger boszorkánya, amikor a kis hableányt meglátta. - Ostobaság, amit kívánsz. De megteszem, amit kérsz tőlem, mert még elemészted magad, kis királykisasszonyom! Tudom: a halfaroktól szeretnél megszabadulni, s két otromba lábat akarsz helyette, hogy járni tudj a szárazon, mint az emberek, beléd szeressen a szép királyfi, s halhatatlan lelket nyerj tőle. - És visítva, gonoszul nevetett, még a varangyot meg a vízikígyókat is elejtette. - Éppen jókor jöttél - folytatta. - Holnap, ha fölkelt a nap, már nem tudtam volna segíteni rajtad, kerek egy esztendeig kellett volna várnod. Most főzök neked egy bűvös italt, azzal napkelte előtt kiúszol a tengerből, leülsz a partra, és megiszod. Eltűnik tőle a halfarkad, két doronggá alakul, amit az emberek szép lábacskának neveznek. Csakhogy ez nagyon fáj ám, olyan, mintha éles kardok hasítanának beléd. De szép leszel, gyönyörű szép, aki csak lát, azt mondja majd, sose látott hozzád foghatót. Megmarad lebegő, könnyű mozgásod, nem akad táncosnő, aki olyan puhán lépkedne, mint te, de valahányat lépsz, mintha kés élére hágnál, s még a véred is kiserked. Ha ezt a sok szenvedést békén eltűröd, akkor segíthetek rajtad.

- Eltűröm - felelte a kis hableány reszkető hangon. A királyfira gondolt meg a halhatatlan lélekre.

- De tudnod kell - folytatta a tenger boszorkánya -, hogy ha egyszer emberi alakot öltesz, soha többé vissza nem változhatsz hableánnyá. Nem merülhetsz a tenger mélyébe nénéidhez a vízipalotába, ha pedig nem szeret meg a királyfi úgy, hogy apjánál-anyjánál előbbre helyez szívében, ha nem a tiéd minden gondolata, és nem fogad neked örök hűséget, sohasem nyersz halhatatlan lelket. Ha meg más hajadont vesz feleségül, a menyegzője reggelén meghasad a szíved, meghalsz, s hullámokon hányódó maroknyi fehér habbá változol.

- Azt se bánom - felelte a kis hableány, s fehér lett az arca, mint a gyolcs.

- De nekem is fizetség jár ám! - mondta a boszorkány. - S nem is kevés. A tengermélyi birodalomban senkinek sincs olyan szép hangja, mint neked. Talán azt hiszed, hogy azzal bűvölöd meg a királyfi szívét. Csakhogy a hangodat nekem kell adnod. Ez a fizetség, ez az ára az én bűvös italomnak! Nagy ára van, mert a tulajdon véremet csepegtetem belé, hogy metsző legyen az ital, mint a kétélű kard!

- De ha neked adom a hangomat - remegett meg a kis királylány -, mi marad akkor nekem?

- Karcsú, szép termeted, lebegő járásod, beszédes szemed - mondta a boszorkány. - Elég ennyi ahhoz, hogy megbűvölj egy emberi szívet. Nyújtsd ki hát a nyelvecskédet, mert előre kérem az árát. Aztán megkapod a bűvös italt!

- Legyen, ahogy akarod! - felelte a kis hableány, s a boszorkány elvette tőle a fizetséget.

Aztán vette az üstöt, hogy megfőzze a bűvös italt. - Fő a tisztaság! - mondta, miközben nyalábba kötött egy csomó vízikígyót, és kisúrolta velük az üstöt. Aztán megkarcolta a mellét, és belecsepegtette fekete vérét. Különös alakok imbolyogtak a gőzében, reszketett, aki belenézett. Hol ezt, hol azt vetett az üstbe, s abban fortyogott, sustorgott a bűvös folyadék; amikor aztán elkészült, olyan volt, mint a legtisztább forrásvíz.

- No, fogjad - mondta a boszorkány. A kis hableány elvette a varázsitalt, szólni sem szólhatott, mert se beszélni, se énekelni nem tudott többé.

- Ha visszafelé elkapnának a polipok - tanácsolta a tenger boszorkánya -, cseppents rájuk egy parányit ebből az italból, ezer darabra törik le minden karjuk.

De a kis hableány most nem forgott veszedelemben, mert amikor a polipok meglátták a messze világló, tüzes italt, rémülten hajoltak félre útjából, s ő szerencsésen kijutott a szörnyű erdőből, átvergődött a fortyogó iszapon meg a morajló örvényen.

Már látta apja palotáját; az üvegfalú bálteremben rég kihunyt a kék fény, nyugovóra tért mindenki. De a kis hableány nem mert belépni a palotába, mert néma volt, s mindörökre el kellett válnia szeretteitől. Csak a kertbe lopózott be; letépett egy-egy virágot öt nénje ágyásából, csókot intett a palota felé, aztán fellebbent a sötétkék vízből a tenger színére.

A nap még nem merült fel a tengerből, de a hableány már látta a királyfi palotáját. Odaúszott, s leült a vízbe vezető széles márványlépcsőre. Szelíden, ezüstösen ragyogott a hajnali hold. A kis hableány összeszedte minden erejét, és kiitta a metsző erejű italt. Abban a pillanatban úgy érezte, mintha kétélű kardok hasogatnák gyönge testét; eszméletét vesztette, s úgy hanyatlott le a lépcsőn, mintha minden élet kiszállt volna belőle. Amikor felpiroslott a nap, lassan magához tért. Éles fájdalom járta át, de ott állt előtte a szépséges királyfi. Bársonyos, fekete szeme a hableány arcát kutatta, s ő szemérmesen sütötte le a szemét. Akkor vette csak észre, hogy eltűnt testéről a pikkelyes halfarok, s szép kis fehér lábak voltak a helyén, mint a legszebb földi lánynak. A kis hableány beleburkolózott hosszú, selymes hajába, mert nem volt egyebe, amivel elfödje testét.

A királyfi a nevét tudakolta, megkérdezte, hogyan került oda, de a hableány csak rávetette tengerkék szemét, gyöngéden és szomorúan nézte, mert szólni nem tudott. A királyfi akkor megfogta a kezét, és palotájába vezette. Minden lépésnél úgy érezte, mintha kések élére hágna - ahogy a boszorkány megjósolta -, de ő tűrte szívesen, hiszen a királyfi vezette! Olyan könnyedén libbent a karján, mint a buborék, s a királyfi meg az udvari nép ámulva nézte gyönyörű, lebegő járását.

Hímes, szép selyem- meg brokátruhákba öltöztették; ő volt a legszebb lány az egész palotában, de néma volt - nem tudott beszélni, nem tudott énekelni. Aranyba meg selyembe öltözött szép rabszolganők léptek elő, és énekeltek a királyfinak meg az öreg királyi párnak. Egyiküknek különösen szép, lágyan zengő hangja volt, a királyfi tapssal és mosolyával jutalmazta; a kis hableánynak majd megszakadt a szíve: eszébe jutott, mennyivel szebben tudott ő énekelni.

"Ha tudná, hogy magam adtam oda a hangomat, csak hogy mellette maradhassak" - gondolta szomorúan.

A rabszolganők ringó, lassú táncba kezdtek. Egyszer csak a hableány is fölemelte szép fehér karját, lábujjhegyre emelkedett, és lágyan lebegő, csodálatos táncot lejtett, ahogy még nem táncolt földi lány, s minden mozdulata többet mutatott meg szépségéből, szeme pedig ékesszólóbb volt, mint a rabszolganők éneke.

Táncával mindenkit megigézett, kivált a királyfit, aki kicsi talált gyermekének nevezte, s a kis hableány csak táncolt, pedig valahányszor a földet érintette a lába, mintha éles kések élére lépne. A királyfi arra kérte, maradjon nála örökre, s megengedte neki, hogy egy bársonypárnán az ajtaja előtt aludhasson.

Apródruhát is adott neki a királyfi, hogy kísérhesse, ha lovagolni megy. És ketten vágtattak a jó szagú erdőkben, ahol zöld ágak simogatták a vállukat, és madarak énekeltek a fák sűrűjében. Fölhágott a királyfival a legmagasabb ormokra; cipellőjén átütött a vér, de ő csak mosolygott, és követte a királyfit, föl, szédítő magasra, míg csak alattuk nem maradt a felhősereg, amely messzi országokba költöző fehér madárcsapathoz hasonlított.

Éjjelente, míg az udvari nép az igazak álmát aludta a palotában, a kis hableány leosont a vízbe nyúló márványlépcsőre, sajgó lábát a tenger hűs vizében fürösztgette, s övéire gondolt, akik lenn élnek a tenger mélységes mélyében.

Egy éjszaka után felbukkantak a nővérei; egymást átkarolva lebegtek a vízen, és messze csengett lágy, szomorú énekük. A kis hableány intett nekik, azok ráismertek, odaúsztak hozzá, s elpanaszolták neki, mennyit bánkódnak miatta. Attól fogva minden éjszaka meglátogatták; egy ízben az öreg királyné is felbukott a tengerből, és messziről nézte legkisebbik unokáját, s feljött leánya látására a vízikirály is, megcsillant a holdfényben aranyos koronája. Kezüket nyújtogatták feléje, de nem merészkedtek közel a parthoz, mint az öt királykisasszony.

A kis hableány napról napra kedvesebb lett a királyfi szívének; de úgy szerette, ahogy egy kedves, jó gyermeket szokás, és meg sem fordult a fejében, hogy feleségül vehetné. Pedig a boszorkány megmondta: ha a királyfi mással ül lakodalmat, a menyegző reggelén meghal a kis hableány, hullámokon táncoló, maroknyi fehér habbá változik.

- Nem engem szeretsz-e legjobban a világon? - kérdezte a kis hableány szeme, amikor a királyfi átölelte, és megcsókolta a homlokát.

- Te vagy a legkedvesebb a szívemnek - felelte a királyfi -, mert jólelkű teremtés vagy, hűségesen ragaszkodol hozzám, s emlékeztetsz egy fiatal lányra, akit egyszer láttam életemben, s talán akkor utoljára. Hajótörést szenvedtem, a hullámok partra sodortak, s egy szent templom közelében vetettek ki, ahol fiatal lányok, isten szolgálói laktak. Az egyik, a legszebbik, rám talált a parton, és megmentette az életemet. Azóta sem láttam, de tudom, hogy ő az egyedüli, akit szeretni tudnék. Te úgy hasonlítasz hozzá, hogy szinte kiszorítod a képét a szívemből. Ő isten szolgálója marad, s úgysem találkozhatunk többé, de a jó sorsom téged küldött ide helyette. Mi ketten sohasem válunk el egymástól!

"Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentője! - gondolta szomorúan a kis hableány. - Hogy én vittem ki a viharos tengerből a partra, a templom közelébe, s figyeltem a szirt mögül, megtalálják-e! Láttam azt a szép lányt is, az egyedülit, akit szeretni tudna. - És mélyet sóhajtott, mert sírni nem tudott. - De hiszen az a lány az isten szolgálója, nem megy ki többé a világba, s nem találkozhatnak soha-soha, én meg itt vagyok mellette, naponta látom, a gondolatát is lesem, egész életemet neki áldozom!"

Eljött az ideje, hogy a királyfi megházasodjék, s azt beszélték, hogy a szomszéd király szépséges leányát szemelték ki a számára. Föl is szereltek már egy pompás vitorlás hajót, azon kel útra a királyfi, persze csak mintha a szomszéd király birodalmára volna kíváncsi, pedig hát a kiszemelt mátkát akarta látni. A kis hableány bele is látott a szívébe, látta a szándékát, tisztábban, mint akárki más, hiszen ő szerette a legjobban a világon.

- Elmegyek - mondta a királyfi -, látnom kell a szép királykisasszonyt, mert a szüleim úgy kívánják. Még szerencse, nem erőltetnek, hogy feleségül vegyem: úgysem tudnám szeretni. Biztosan nem hasonlít ahhoz a templombéli leányhoz úgy, mint te. Bizony, inkább téged választanálak, beszédes szemű, néma kis teremtés! - És megcsókolta a kis hableány piros ajkát, eljátszadozott selymes hajával, fejét a keblére hajtotta; a szegény kis hableányban megint föltámadt a remény, földi boldogságról, halhatatlan lélekről álmodozott.

- Nem félsz a tengertől, néma gyermekem? - kérdezte tőle a királyfi, amikor a pompás hajón útra keltek a szomszéd király birodalmába. És beszélt a kis hableánynak a tomboló tengeri viharokról, a szélcsendről, a tenger mélyén élő különös halakról, mindarról, amit a búvárok láttak odalenn. A hableány hallgatta és mosolygott, hiszen ő tudta a legjobban, mit rejtenek a tenger mélyei.

A holdfényes éjszakában, amikor csak a kormányos virrasztott a kormányrúdnál, kiült a kis hableány a hajó orrára, s nézte, nézte a tenger áttetsző vizét - úgy tetszett neki, hogy apja palotáját látja a mélyben. Lépcsőjén ott állt ezüstkoronás nagyapja, s a kék víztömegen át felnézett a suhanó hajóra. Nővérei a tenger színén úszkáltak, szomorúan nézték legkisebb húgukat, fehér kezüket tördelték; ő mosolyogva intett feléjük, és el akarta mondani, hogy jól megy a sora, és boldog a földön. De a hajósinas kilépett a fedélzetre, és nénjei ijedten merültek le a mélybe. A hajósinas csak örvénylő fehér tajtékot látott a víz színén.

Reggelre kikötőbe ért a hajó, a szomszéd király székvárosának kikötőjébe. A tornyokban megzendültek a harangok, a bástyákon kürtjükbe fújtak az apródok, a katonák lengő zászlókkal, villogó szuronyaikkal sorfalat álltak Egymást követték a fényes ünnepségek. Udvari bálokat, vidám mulatságokat rendeztek, de a király leánya még nem érkezett meg a városba, azt mondták, messze vidéken egy szent templomban nevelik, ott sajátítja el a királyi erényeket.

Egy nap aztán hazaérkezett apja székvárosába.

A kis hableány alig várta már, hogy lássa: szép-e, tetszik-e majd az ő királyfijának. S amikor meglátta, el kellett ismernie, hogy soha nem látott még gyönyörűbb teremtést. Gyönge, fehér arca, akár a rózsaszirom, hosszú pillái alól kéken ragyogott hűséges tekintetű szeme.

- Te vagy az! - ujjongott-fel a királyfi, amikor elébe lépett. - Te mentetted meg az életemet, te hajoltál fölém, amikor élettelen feküdtem a tenger partján. - És karjaiba zárta szépséges mátkáját.

- Boldog vagyok, nagyon boldog - tárta ki szívét a kis hableánynak. - Beteljesült, amiről álmodni sem igen mertem! Tudom, te is örülsz a boldogságomnak, hiszen te vagy hozzám a legjobb szívvel!

A szegény néma kis teremtés megcsókolta a királyfi kezét, s úgy érezte, megszakad a szíve. Tudta, hogy a menyegző reggelén örökre eltűnik ebből a világból, hullámokon hánykódó maroknyi habbá változik.

Csengett-bongott valamennyi templom harangja, hírnökök vágtattak szerte a városba, s hírül adták a népnek, hogy királykisasszonyuk menyegzőt ül a királyfival. Drága ezüsttartókban illatos olaj égett az oltárokon, a papok füstölőket lóbáltak, s a mátkapár meg a kísérete bevonult a templomba. A kis hableány aranyhímes selyemruhában a menyasszony uszályát vitte. De nem hallotta az orgonák zúgását, nem is látta a felékesített templomot - a halált hozó éjszakára gondolt, és mindarra, amit itt kell hagynia ezen a világon.

A násznép még aznap este hajóra szállt, ünnepi ágyúk dörögtek, zászlók lobogtak; bíbor- meg aranykelméből sátrat emeltek a hajó közepén, s gyönyörű vánkosokkal ott vetettek fekhelyet a királyi párnak a hűvös éjszakában.

A szél nekifeszült a vitorláknak, s a hajó lágyan ringatózva siklott a tiszta tengeren.

Alkonytájban tarka lámpákat gyújtottak, s a matróznép vidáman táncolt a fedélzeten. A kis hableány tűnődve gondolt arra az estére, amikor először bukkant fel a tengerből, s meglátta az ünnepi fényben úszó hajót. Táncba kezdett most maga is, ringott, suhant, cikázott, akár a fecske, s a násznép álmélkodva nézte, mert ilyen táncot még sohasem látott. Mintha kések élén lépkedett volna, most is úgy érezte, de nem törődött fájdalmával, mert a szívét még gyötrőbb szenvedés marcangolta. Tudta, hogy ez az utolsó estéje, soha többé nem láthatja a királyfit, akiért odahagyta szeretteit és apja palotáját, akiért odaadta lágyan csengő hangját, s akiért mindennap a kínok kínját szenvedte el anélkül, hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról. Utoljára lehet mellette ezen az éjszakán, utoljára láthatja a végtelen tengert meg a csillagos eget; aztán belevész az örök éjszakába, ahol szétfoszlik minden emlék, minden gondolat.

A hajón még éjfél után is vigadt a násznép, s ő is táncolt és kacagott, pedig szíve tele volt a halál rettegésével. A királyfi megcsókolta ifjú feleségét, simogatta fénylő fekete haját, aztán átkarolta, és bevezette a pompás sátorba.

Csönd és nyugalom borult a hajóra, aludni tért mindenki, csak a kormányos virrasztott a kormányrúd mellett. A kis hableány nekidőlt a korlátnak, s nézte, nézte a keleti ég alját, mert tudta, hogy a felkelő nap első sugara véget vet életének. Egyszer csak megcsobbant a tenger, s a hajó mellett felbukkantak a nővérei; sápadt volt az arcuk, akár a legkisebbik húguké, s hosszú, selymes hajukat nem kapdosta már a szél: tövig levágták.

- A boszorkánynak adtuk a hajunkat, hogy segítsen rajtad, s ne kelljen meghalnod napkeltekor! Fogd ezt a kést, a boszorkány adta! Látod, milyen éles? Mielőtt támad a nap, szúrd a királyfi szívébe; ha meleg vére ráhull a lábadra, az megint halfarokká változik, s te leszállhatsz velünk a mélybe, kitöltheted háromszáz esztendődet, aztán válsz csak fehér tajtékká. Siess hát, mire a nap felkel, egyikőtöknek meg kell halnia! Öreg nagyanyánk olyan mélyen gyászol, hogy ősz haja mind kihullott; az övét a bánat vette le, a miénket a tenger boszorkánya. Öld meg a királyfit, és jöjj vissza közénk! Siess, siess! Látod azt a bíborszín pásztát az ég alján? Néhány pillanat, és felkél a nap. Akkor pedig meg kell halnod! - És egy különös, mély sóhajjal leszálltak a tenger mélyébe.

A kis hableány tűnődve nézett utánuk, aztán félrevonta a királyi sátor függönyét, s meglátta az egymás mellett pihenő két fejet; fölébük hajolt, és megcsókolta a királyfi szép homlokát. Fölnézett a halványodó égre, aztán az éles kést nézte, megint a királyfira tekintett, aki ifjú felesége nevét suttogta álmában is. Megremegett a gyilkos kés a kis hableány kezében, s kihajította a tengerbe, a hajnali fényben csillámló hullámok közé. Megtört tekintetével utoljára végigsimította a királyfit, aztán belevetette magát a tengerbe, s érezte, hogy lassan-lassan maroknyi fehér habbá foszlik szét a teste.

Ebben a pillanatban merült fel a tengerből a nap. Nyájas, meleg sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem érezte a halál rettegését. Egyszerre meglátta a bíborszín napot, a hajók fehérlő vitorláit, a piros szélű felhőket, s a tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt, hogy azt emberi fül föl nem foghatja, mint ahogy emberi szem se veheti észre őket soha. Az áttetsző, könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert a levegőnél is könnyebb volt a testük. A kis fehér tajték nőni kezdett, a hableány lassan kiemelkedett belőle, s akkor látta, hogy neki is olyan teste van, mint azoknak.

- Hol vagyok? - kérdezte, s éppen olyan lágyan zsongott a hangja, mint az áttetsző lényeké.

- A levegő leányai között - felelték azok. - A hableányok nem kaptak halhatatlan lelket, csak egy földi ember szerelmével együtt nyerhetik el, s örökké földi hatalomtól függ az életük. A levegő leányainak is halandó a lelkük, de ha sok jót cselekszenek, örökkétig él az ő lelkük is. Mi most meleg országba szállunk, ahol pusztító járvány aratja az emberi életet. Enyhítő, hűvös levegőt lehelünk azokra a tájakra, virágok illatát, felüdülést és gyógyulást viszünk. Háromszáz esztendőre szabták ki a mi életünket is, de ha annyi jót teszünk, amennyit csak tehetünk, akkor a mi lelkünk is halhatatlanná válik. Te, szegény kis hableány, te is jót cselekedtél, tűrtél és szenvedtél, a szenvedéseid árán feljutottál a levegő leányainak birodalmába. Ha igyekszel mindig jót tenni, mint mi, a háromszáz esztendő leteltével elnyerheted lelked halhatatlanságát.

A kis hableány boldogan tárta ki fehér karját, s kicsordult szeméből az első könny, a boldogság könnye.

Lenn, a hajón, megbolydult a násznép; a kis hableány látta a magasból, hogy a királyfi meg ifjú felesége őt keresi: szomorúan nézik a tajtékos hullámokat, mintha tudták volna, hogy a tengerbe vetette magát.

A levegő új leánya láthatatlanul csókot lehelt az ifjú asszony homlokára, rámosolygott a királyfira, s társaival együtt rálebbent a hajó fölött úszó rózsaszínű felhőre.

- Így szállunk majd az öröklétbe háromszáz esztendő múlva - mondta a levegő egyik leánya.

- Talán még előbb - suttogta a másik. - Szállunk, lebegünk a világban, láthatatlanul besuhanunk az emberek házába, ahol gyermekek vannak. Valahányszor olyan gyermeket találunk, aki csupa örömöt szerez szüleinek, egy esztendővel megrövidül kiszabott próbaidőnk. Nem is veszik észre, amikor a szobába lebbenünk. Ha jó gyermeket látunk, elmosolyodunk örömünkben, s egy évvel megrövidül a háromszáz esztendő, de ha neveletlen, rossz gyermekre találunk, könnyet ejtünk, s minden könnyünk egy nappal toldja meg kiszabott időnket.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Mátyás kovács
  2010-02-18 15:17:27, csütörtök
 
  Mátyás kovács

Ment, mendegélt az országúton Mátyás király, amikor a szegény népnek a baját, a panaszát kereste. De csak a jó isten maga tudta, hogy az a gyalogos utazó Mátyás király; senki emberfia a tarisznyás, botos vándorban a hatalmas királyt meg nem ismerte volna.
Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba, de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett a királyra. Ott volt a falu végén egy kovácsmûhely az előtt a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás király a mûhely előtt, köszönt tisztességgel, szállást kért éjszakára.
A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant.
Mikor osztán a mûhelyt bezárta, vacsorához ült a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk, ahol ketten esznek, ott a harmadik se maradhat éhen. Egyszerû lencsevacsora volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral, ami még a bödön fenekén volt.
- Ha már vendég van a háznál - azt mondja a kovácsmester -, illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony, a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom az árát, mikor a többi kancsóét is megadom.
Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót.
- Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan sok van már a rováson.
- Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent hoz a beste lelke a fejemre! - evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta az ujjasát, és odahajította az asszonynak: - Vidd el az ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér!
- Nincs több ujjasa magának - azt mondja az asszony, vissza akarta rögtön húzni az ujjast az urára.
- Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem!
Az asszonynak el kellet vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart.
Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak, danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst.
Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy ő maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi palotában van munkája.
Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon, ismerik őtet jól a palotaorők.
- Osztán meddig dolgozol még, öcsém a királyi palotában?
- Én - azt mondja a vándor - talán életem végéig, isten segedelmével.
Elmúlt három esztendő, akkor úgy fordult, hogy a kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Budavárába. Nem felejtette el Mátyás kovácsot, oda ballagott a királyi palota kapujába, megkérdezte a strázsákat:
- Itt van-e még Mátyás kovács, kérem?
- Itt van, hogyne volna, nagyon várja kegyelmedet.
Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem győzött csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben, pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még őnála is szegényebb.
Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király, éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett a kezébol a kosornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott, a szilke összetört a márványpádimentomon.
Kérdi a király:
- Mi jót hozott, mester uram?
Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudod megszólalni:
- A feleségem küldött a szikében vajat Mátyás kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott azóta.
- No, köszönjük szépen! - azt mondja Mátyás király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak meg az egész csillogó-villogó főuraknak. És elmesélte, hogy vendégelte meg őtet mint szegény vándorlót a kovácsmester az ő szuk asztalánál, még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy a vendéget borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert az asztalhoz:
- Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik se maradhat éhen.
Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen, mire felébred.
Ebéd után pedig felállította Mátyás király a kovácsmestert:
- Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit a kocsmába küldött.
Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát, feladta a kovácsmesterre.
És rácsapott a vállára a kovácsmesternek:
- Nézzétek, jó urak, milyen erős ember ez! Elbír még egy-két dolmányt, próbáljuk csak meg!
Felkeltek az urak a király intésére, egymás után vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakő mind a dolmányon, mint tepertő a túrós csuszán. És addig rakták a gyönyörû dolmányokat a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni.
Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester; örök életére gazdag ember lett belőle.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A tavi tündér
  2010-02-18 15:16:13, csütörtök
 
  A tavi tündér

Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.

- Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor.

Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában.

Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az első napsugár.

Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította.

"Ez a tó tündére!" - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert.

A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját.

- Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere!

- Légy nyugodt - mondta a tavitündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot.

A molnár azt gondolta magában: "Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!"

Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba.

A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk.

Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messziről lelkendezve kiabálja:

- Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban!

- Ugyan mi? - kérdezte a molnár.

- Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott a világra!

A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához.

- Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét.

Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavitündérnek.

- Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek?

Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból.

A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha.

De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.

- Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszercsak kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe!

Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni.

Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta.

Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben.

Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez.

"Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat" - gondolta.

Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már.

A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét.

Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük.

Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe.

Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott megtalálta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát.

Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízből.

Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytán a földre hanyatlott és elaludt.

Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé, tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt.

Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott.

Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt.

A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte.

Nagy keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta.

Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:

- Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba.

Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét.

- Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésűt a partra, meglásd, mi történik.

Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén.

Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta:

- Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik.

Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe.

"Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!"

Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki, megvigasztalta, és azt mondta:

- Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.

Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig, egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát.

S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele.

Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre, mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta őket egymástól.

Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket egymástól.

Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással.

Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld, rügyeztek a fák, s ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon.

Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül.

Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna.

Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát.

A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.

- Miért sírsz? - kérdezte a társa.

- Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízből!

Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről: egyszerre megismerte az ő kedves feleségét.

S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Hamupipőke
  2010-02-18 15:14:23, csütörtök
 
  HAMUPIPŐKE

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszercsak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:

- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.

Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.

A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz, újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.

Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:

- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!

Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.

Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára, úgy mondogatták:

- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!

És jót nevettek rajta.

Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:

- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!

Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.

Történt egyszer, hogy a gazdag ember vásárba készült, és megkérdezte a két mostohalányát, mit akarnak vásárfiának.

- Szép ruhát! - felelte az egyik.

- Gyöngyöt, gyémántot! - felelte a másik.

- Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk.

- Nekem, édesapám, az első gallyat, amelyik hazafelé jövetedben a kalapodhoz ütődik.

A gazdag ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és gyémántot, aztán hazaindult. Egy cserjésen át vezetett az útja. Ahogy keresztüllovagolt rajta, egy mogyoróág nekicsapódott a kalapjának. Letörte, és magával vitte.

Mikor hazaért, mindenkinek odaadta, amit hozott: két mostohalányának a drága vásárfiát, Hamupipőkének meg a mogyoróágat.

A lányka megköszönte az ajándékot, kiment a temetőbe, és elültette az édesanyja sírjára. Keservesen sírt közben, hullott a könnye, mint a zápor. A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.

Abban az időben az ország királyfia nagy ünnepséget rendezett. Három egész napra szólt a vigasság. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a királyfi közülük válasszon magának feleséget.

A mostohalányoknak egyszeriben jókedvük kerekedett, amikor megtudták, hogy ők is hivatalosak a mulatságba. Bekiáltották Hamupipőkét, és ráparancsoltak:

- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a ruhánk derekát! Lagziba megyünk a királyi palotába.

Hamupipőke mindent megtett, amit csak kívántak, de amikor nem látták, egyre csak sírdogált, mert bizony ő is szívesen elment volna táncolni. Végül megkérte a mostohaanyját, engedje el a bálba.

- Téged, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. - Elment az eszed? Csupa szutyok, és lagziba kívánkozik; hallottak már ilyet? Hogyan akarsz táncolni, ha se ruhád, se cipőd nincs hozzá?

A lányka tovább kérlelte, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; azt mondta:

- Jól van, kiszórok neked ide egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.

Hamupipőke megvárta, míg a mostohája visszamegy a szobába; akkor kiosont a kertbe, és elkiáltotta magát:

- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő egyszeriben tele lett suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.

Nem telt bele egy egész óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.

Hamupipőke boldogan szaladt be a tállal a mostohaanyjához. Azt hitte, most már ő is mehet a lagziba.

A mostohaanyja végigmérte, és fitymálva elhúzta a száját.

- Mit gondolsz? Hiszen táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!

Hamupipőke sírva fakadt. A mostoha gondolta, ad neki valami új munkát, legalább addig sem látja a kesergését. Kiment a konyhába, kiszórt két tál kölest a hamuba.

- Ha ezt a két tál kölest egy óra alatt kiválogatod, nem bánom, velünk jöhetsz.

Az pedig lehetetlen feladat volt, hiszen a köles még a lencsénél is apróbb szemű. Hamupipőke azonban, ahogy mostohája visszament a szobába, kiosont a kertbe, és megint elkiáltotta magát:

- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő ismét megtelt suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba. Nem telt bele egy fél óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.

Hamupipőkének repesett a szíve örömében, sietett a mostohaanyjához. Most már biztosra vette, hogy elviszik a bálba.

A mostohája azonban azt mondta:

- Hiába, Hamupipőke, nem jöhetsz velünk. Csak szégyent hoznál ránk!

Hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.

Hamupipőke egyedül maradt otthon. Egy ideig ott búsongott a konyhában, aztán gondolt egyet, kiment az édesanyja sírjához, megállt a mogyorófa alatt, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban megrebbent a feje fölött az ág, és a mogyorófa madara ledobott neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár ezüsthímes selyemtopánkát.

Hamupipőke gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba. A palotában már javában állt a bál, sürgött-forgott a sok vendég. Ott páváskodott a mostohaanyja meg a két mostohatestvére is. Nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan kölest válogat a hamuból.

A királyfi elámult, amikor az ismeretlen lány a terembe lépett. Elébe ment, meghajolt előtte, kézen fogta, és táncba vitte. Egyetlen pillanatra sem tágított mellőle, mindig csak vele foglalkozott, és ha valaki táncra akarta kérni Hamupipőkét, kijelentette:

- Nem lehet, ez az én táncosnőm.

Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke azt mondta:

- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.

- Elkísérlek - ajánlkozott a királyfi, mert szerette volna megtudni, hol lakik a szépséges lány.

Egy ideig együtt mentek, de mikor az utcájukba betértek, Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, és beugrott a galambházba.

A királyfi megvárta az udvaron, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Tüstént odaintette magához:

- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, elszökött előlem, és ide bújt a galambházadba. Utána akarok menni.

Hiába próbálták kinyitni, az ajtó nem engedett, belülről bereteszelték. Erre gyorsan fejszét, baltát kerítettek és betörtek. Hanem odabent egy árva lelket sem találtak. Mert Hamupipőke akkor már régen ott feküdt a konyhában a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette. Míg ugyanis a királyfi elöl az ajtót próbálta kinyitni, ő hátul kiugrott az ablakon a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; melléje a hímes selyemtopánkát, a mogyorófa madara meg leszállt értük, és elvitte őket. Hamupipőke fölvette a mocskos szoknyáját, nehéz facipőjét, beosont a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.

Másnap folytatódott a palotában a vigasság. Mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hiába kérlelte őket, kikacagták, kicsúfolták, elkergették.

- Még hogy egy ilyen szutyokfészek oda mer kívánkozni a királyfi közelébe! Kotródj vissza rögtön a helyedre! Szemétdombra való vagy te, nem palotába!

Hamupipőke sírdogált egy keveset a mostohatestvérei gonoszságán, aztán kiment a mogyorófához, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Feje fölött megrebbent a lomb, és a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint tegnap. Hamupipőke pedig gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba.

A királyfi ott várta már az ajtó közelében; semmi mással nem törődött, csak azt leste, jön-e már. Amikor meglátta, boldogan elmosolyodott, kézen fogta, táncba vitte, s egész este egyedül csak vele táncolt. S valahányszor egy-egy nyalka ifjú közeledett feléjük, hogy a gyönyörűséges lányt elkérje egy fordulóra, a királyfi csak a fejét rázta:

- Nem lehet, ez az én párom!

Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke aznap is azt mondta:

- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.

A királyfi most is melléje szegődött, azt gondolta: ma éjszaka aztán igazán kilesi, hol lakik a szép lány. Egy ideig együtt is mentek, de mikor az utcájukba betértek Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, átvágott az udvaron, és beszaladt a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott egy terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában.

A királyfi egy darabig szólongatta, kereste, aztán visszament az udvarba, és ott megvárta, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Odaintette magához, azt mondta neki:

- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, ismét elszökött előlem, és ismét ide szaladt be az udvarodba. Azt hiszem, arra a körtefára mászott föl ott a kertben.

A gazdag ember elcsodálkozott: vajon ki lehet az az ismeretlen szép lány, aki egyre csak az ő háza tájára menekszik?

"Csak nem Hamupipőke?" - gondolta.

Fejszét ragadott, nekiállt, egykettőre kivágta a körtefát. Átkutatták a lombját: senkit nem találtak az ágak közt. Akkor az ember fölsietett a házba, be a konyhába: ott feküdt Hamupipőke szokott helyén a hamuban. Mert amikor a királyfi visszament a kertből az udvarba, ő óvatosan lesiklott a fáról, szép ruháját letette a mogyorófa alá, fölvette a régi szutykos szoknyáját, lekuporodott a helyére, a hamuba, és elaludt.

Elkövetkezett a mulatság harmadik napja. A mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke meg kisietett édesanyja sírjához, és rákezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban lehullott elé a ruha, hanem ez olyan pompás volt, úgy csillogott-villogott, hogy olyat még senki nem látott a világon. Színaranyból volt a topánka is.

Mikor Hamupipőke belépett a terembe, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi megint egyedül csak vele táncolt, és megint azzal küldött el tőle minden ifjút:

- Nem engedem át senki másnak, mert ez az én párom!

Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke ismét kijelentette:

- Mára elég volt; hazamegyek.

- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi.

Hamupipőke azonban aznap valamicskével tovább maradt a bálban; attól tartott, nem ér haza idejében, nem tud átöltözködni, s a mostohatestvérei meglephetik; ezért csak bólintott a királyfinak, kiperdült az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt. Hanem a királyfi aznap meghagyta a szolgáinak, hogy mikor már a vendégek mind bevonultak a termekbe, kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Azok be is kenték; s ahogy most a lányka leszaladt, a bal topánkája benne ragadt a szurokban.

A királyfi fölvette, nézegette, forgatta a pompás, parányi, színarany cipellőt, aztán gondosan eltette, és másnap elment vele a gazdag emberhez.

- Ebből a házból akarok nősülni. Az lesz a feleségem, akinek a lábára ráillik ez az aranytopánka.

Nosza, megörült a két mostohatestvér! Szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. A nagyobbik mindjárt fogta is a cipőt, s bement vele a szobájába, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő.

Az anyja mellette állt, izgatottan leste a nagyravágyó asszony, lesz-e királyné a lányából. Gyorsan hozott egy kést, azt mondta:

- Vágd le hamar a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!

A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a nyergébe emelte, és ellovagolt vele.

Az út éppen a temető mellett vitt el; ott zöldellt a szélén a Hamupipőke édesanyjának a sírja. Két galamb ült fölötte a mogyorófán.

Ahogy a királyfi a közelükbe ért, egyszerre panaszosan búgni kezdtek. Azt búgták:

Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, s látta, hogy a topánkából szivárog a vér. Tüstént megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.

- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!

Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem.

- Vágj le belőle egy darabot! - mondta neki az anyja, és a kezébe nyomta a kést. - Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!

A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az nyergébe emelte, és ellovagolt vele.

Ahogy elhaladtak a mogyorófa mellett, a két galamb megint panaszosan búgni kezdett:

Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, látta, vér bugyog a cipőből, csupa piros lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.

- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?

- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.

- Küldd csak be - mondta a királyfi.

- Nem, nem - tiltakozott a mostoha -, nem való szem elé az a piszokfészek!

- Akár való, akár nem, látni akarom! - szólt erélyesen a királyfi.

Mit tehettek egyebet? A királyi parancsnak engedelmeskedni kellett; kikiáltottak hát a konyhába Hamupipőkéért.

A lányka gyorsan megmosta odakint a kezét meg az arcát, leporolta egy kicsit a szoknyáját, bement, és meghajolt a királyfi előtt.

- Próbáld fel ezt a kis cipőt! - mondta neki a királyfi.

Hamupipőke leült a zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt a topánkába. Úgy ráillett, mintha ráöntötték volna.

Mosolyogva föltekintett. Akkor a királyfi egyszerre ráismert, hogy ő az a szépséges lány, akivel három estét végigtáncolt.

- Ő az igazi menyasszony! - kiáltotta boldogan.

Mostoha anyja meg a mostohatestvérei elsápadtak az irigységtőt, de pisszenni sem mertek, féltek, hogy a királyfi keményen megbünteti őket a csalásért. De az még csak rájuk sem pillantott többé, nyergébe emelte Hamupipőkét, és ellovagolt vele.

Elérkeztek a temetőhöz, a két galamb most is ott ült Hamupipőke anyjának sírja felett a mogyorófán. Vidáman búgni kezdtek:

Burukk, burukk, de szép pár!
A cipőben nincs vér már.
Illik rá a topánka:
ez az igazi mátka!

Aztán odaröppentek Hamupipőke vállára, az egyik jobbról, a másik balról, úgy kísérték be a királyi palotába.

Másnap megtartották a fényes lakodalmat. Hamupipőke édesanyjának ígérete beteljesült: mindig jó és jámbor volt a lánya, jóra is fordult hát a sorsa, királyné lett belőle, és holtáig boldogan élt az urával.

A két gonosz mostohatestvér meg biceghetett élete végéig.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kisgömbőc
  2010-02-18 15:12:35, csütörtök
 
  A kisgömbőc


Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember; annak volt egy felesége, három leánya meg egy kis malaca. Egyszer megölték a kis malacot, a húsát felkötötték a padlásra.

Már kolbásza, hurkája, sonkája, mindene elfogyott a kis malacnak, csak a gömböce volt még meg. Egyszer arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb leányát a padlásra:

- Eredj leányom, hozd le azt a kis gömböcöt, főzzük meg.

Felment a legöregebbik leány érte; amint le akarta vágni, elkiáltotta magát a kis gömböc: "Hamm, bekaplak!" - azzal bekapta. Már odalent nem győzték várni. Felküldte a szegény asszony a középső leányát:

- Eredj már, leányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig.

Felment a középső leány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta vágni a gömböcöt. De a gömböc megint elkiáltotta magát: "Hamm, téged is bekaplak!" - azzal bekapta ezt is. Már odalent sehogy se tudták elgondolni, hogy mért nem jön az a két leány, felküldte hát a szegény asszony a legkisebb leányát is:

- Ugyan, leányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd. Aztán hozzátok le azt a gömböcöt valahára.

Felment a legkisebb leány is, de ezt is csak elnyelte a gömböc. Már a két öreg sehogy se tudta mire vélni a dolgot.

- No, apjuk - mondja a szegény asszony -, már látom, magamnak kell felmennem. Azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.

Felment a szegény asszony, kereste a leányait, hogy nem találta, le akarta vágni a gömböcöt, de a gömböc ezt is bekapta. A szegény ember csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, tán valami baj van, felment ez is. Amint közel ment a kis gömböchöz, ez elkiáltotta magát: "Hamm, téged is bekaplak!" Azzal bekapta ezt is, de a rossz kócmadzag már az öt embert nem bírta meg, leszakadt a kis gömböc. Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, kiment egyenesen az utcára. Éppen ott ment el egy csomó kaszás, jött haza a mezőről, a kis gömböc azokra is rákiáltott: "Hamm, titeket is bekaplak!" Azzal bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább; előtalált egy regement katonát, azokra is rákiáltott: "Hamm, titeket is bekaplak!" Azzal bekapta ezeket is.

Megint csak görgött odább, egyszer csak egy hídra ért, amely alól a víz egészen ki volt száradva, éppen akkor ment arra egy hintó, a kis gömböc félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiömlött belőle a sok ember, ki-ki a maga dolgára ment, a kis gömböc meg ott maradt kirepedve.

Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Az öreg szabó és három fia
  2010-02-18 15:11:00, csütörtök
 
  Grimm testvérek: Az öreg szabó és három fia

Volt egyszer egy szabó, annak három fia, de csak egyetlenegy kecskéje. Ennek az egy kecskének a tején éltek mindannyian. Nagy becsben is tartották, abrakját jól megadták, mindennap a zöld mezőre kihajtották. Egyik nap az egyik fiú, másik nap a másik, sorjában. A legidősebbik egy napon a temetőbe terelte, mert ott nőtt a legkövérebb fű. Szabadjára hagyta, hadd ugráljon, hadd zabáljon. Este, mikor már ideje volt hazatérni, megkérdezte tőle:

- No kecske, jóllaktál?

A kecske meg így felelt:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!

- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.

- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.

- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte:

- Jóllaktál, kedves kecském?

Mire a kecske:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Csak sírok közt ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!

- Mit hallok?! - hördült fel a szabó.

Szaladt egyenest a házba, elővette a fiát:

- Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott, pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele?

Azzal lekapta a fogasról a rőföt, s világgá kergette a fiát.

Másnap a középső testvéren volt a sor. Az talált egy helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fű nőtt; oda hajtotta a kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán ő is megkérdezte tőle:

- No, kecske, jóllaktál?

Az neki is csak úgy felett, mint előző nap a bátyjának:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!

- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a jóllakott állatot, és bekötötte az istállóba.

- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.

- Hajjaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!

De az öreg megint utána akart járni az igazságnak, kiment az istállóba, megkérdezte:

- Jóllaktál, kedves kecském?

Az meg:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!

- Ó, az elvetemült gazfickó, nem egész nap éheztette ezt a szegény jószágot! - kiáltotta a szabó, kapta a rőföt, a második fiát is kiverte a házból.

Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron. Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot. Este aztán megkérdezte:

- No kecske, jóllaktál?

Az pedig:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!

- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.

- Eleget evett a derék jószág? - kérdezte az öreg szabó.

- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!

Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az istállóba, megkérdezte:

- Jóllaktál, kedves kecském?

A komisz kecske meg rávágta:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!

- Ó, a csalafinta! - mérgelődött a szabó. - Haszontalan, gondatlan kölykök, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! De engem ugyan nem tartotok többet bolonddá!

Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a rőföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se hallott, csak nekifutott a világnak.

Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével. Másnap reggel első útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját, és azt mondta:

- Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelőre!

Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bőven nőtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel.

- Most aztán kedvedre telefalhatod magad - mondta neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tőle:

- No, jóllaktál?

Az rábólintott:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!

- Akkor gyerünk haza - szólt a szabó, és otthon bekötötte az istállóba. De mielőtt fölment a szobájába, a küszöbről még egyszer visszafordult hozzá.

Most az egyszer igazán jóllaktál, mi?

De a kecske neki sem válaszolt különben:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!

Meghökkent a szabó, ahogy ezt meghallotta; most már látta, hogy ok nélkül zavarta el a fiait a háztól.

- Megállj, hűtlen jószág! - kiáltotta - nem elég hogy elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass tisztességes szabóemberek közt!

Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos megtiszteltetés lett volna, ha a rőffel látja el a baját, kapta az ostort, s azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott.

Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova lettek, mi lett belőlük.

Pedig mindegyikből lett valami. A legidősebb beállt asztaloslegénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba. Semmit érő kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: “Terülj, terülj, asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve az örömtől. "Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" - gondolta a legény, és nekivágott a világnak. Bánta is ő, jó-e, rossz-e a csárda, ahová betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sőt, ha nem volt kedve hozzá, be se tért, erdőn-mezőn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy ;Terülj, terülj, asztalkám!" - s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett előtte.

Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a "Terülj, terülj, asztalkával" alighanem szívesen visszafogadja. Elindult hát és késő este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük, különben aligha kap már valamit.

- Köszönöm - mondta az asztalos -, de nem akarom elenni előletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az én vendégeim.

Azok kinevették, azt hitték, tréfát űz velük. Ő azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta:

- Terülj, terülj, asztalkám!

Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna előteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát.

- Lássatok hozzá, barátaim! - szólt az asztalos.

A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat kérették magukat, nekiültek, elővették a bicskájukat, és derekasan falatozni kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot, még a szava is elakadt a meglepetéstől, s azt gondolta magában: "Nálam is elkelne egy ilyen szakács a háznál!"

A társaság késő éjszakáig mulatozott, aztán aludni mentek; lefeküdt a legény is, a terülj-asztalkámat meg odaállította a fal mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig töprengett, és addig emésztődött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen előhozta, és kicserélte a terülj-asztalkámmal.

Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta.

- No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? - kérdezte.

- Asztalosságot, édesapám.

- Derék mesterség - bólintott a szabó -, hanem lássuk, hoztál-e valamit a vándorutadról.

- Ezt a kis asztalt itt!

A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt mondta:

- Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska asztalka.

- Igen ám, de terülj-asztalka! - felelte a fiú. - Ha az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy “Terülj, terülj, asztalkám!" - tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is kerül hozzá, csak úgy repes az örömtől a szíve annak, aki látja. Nosza, hívd meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja őket, hogy mozdulni sem tudnak utána!

Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az asztalkát a szoba közepére, s azt mondta:

- Terülj, terülj, asztalkám!

Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt, mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlen-szomjan vonult haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt segédnek egy asztalosmesterhez.

A második fiú egy molnárhoz szegődött be inasnak. Mikor letelt az ideje, így szólt a gazdája:

- Mert soha semmi panasz nem volt rád, jutalmul egy olyan különleges szamarat adok neked, amelyik se kordét nem húz, se zsákot nem hord.

- Hát akkor mire megyek vele? - kérdezte a legény.

- Arra, fiam, hogy ez a szamár aranyszóró szamár. Ha egy kendőt terítesz alá, és azt mondod neki, hogy;Adj aranyat, csacsikám!"- a derék jószág teleszórja neked arannyal.

- Ez már teszi! - szólt a legény, megköszönte a mesternek az ajándékát, és nekivágott a kerek világnak. Ha pénzre volt szüksége, rászólt a szamárra, hogy “adj aranyat csacsikám!" - és csak úgy záporozott a csengő aranypénz; neki egyéb fáradsága se volt vele, mint hogy fölszedje a földről. Akármerre járt-kelt, mindenütt jól élt, jobban már nem is lehetett volna. Bánta is ő, mi mibe kerül, mindig tele volt az erszénye. Mikor aztán már alaposan körülnézett a világban, eszébe jutott az apja. "Gyerünk haza hozzá; biztosan elfelejti a haragját, és visszafogad, ha beállítok a házába az aranyszóró szamarammal" - gondolta magában. Útra is kelt nyomban. Ahogy ment, mendegélt, hát nem éppen abba a kocsmába téved be, ahol a bátyjának az asztalkáját elcserélték! Kötőféken vezette a szamarát, a kocsmáros meg ott tüsténkedett körülötte, hogy majd ő beköti az istállóba; de a legény leintette:

- Sose fáradozzék, a szürkémet majd csak én magam kötöm be; tudni akarom, hol áll.

A kocsmáros furcsállotta a dolgot; nem sokat nézett ki az olyan vendégből, aki maga viseli gondját a szamarának; de mikor az idegen a zsebébe nyúlt, és két fényes aranyat pendített elébe, hogy azért valami jó falatot kívánna: elnyílott a szeme, és szaladt, hogy elébe rakja, ami jóféle csak akadt a házban. Vacsora végeztével megkérdezte a vendég, mi a fizetség; a kocsmáros meg jól megnyomta a krétát, s mondta, hogy még két arany.

A fiúnak éppen kifogyott a pénze.

- Várjon csak egy pillanatig gazduram, kiszaladok egy kis pénzért - mondta, s vitte magával az asztalkendőt is.

A kocsmáros nem tudta, mit jelentsen a dolog; kíváncsi is volt, hát utána osont, s mikor a vendég bereteszelte az orra előtt az istállókaput, belesett egy résen. Látja hogy az idegen leteríti a szamár alá az asztalkendő, hallja, hogy rákiált: "Adj aranyat csacsikám!" - a csacsi meg szórni kezdi elöl hátul az aranypénzt, hogy csak úgy záporozik.

- Ez már igen! - mormolta a kocsmáros. - Itt könnyen verik a tallért! Nem is rossz egy ilyen pénzeszsák!

A vendég kifizette a tartozását, s lefeküdt aludni. A kocsmáros pedig leosont az istállóba, elkötötte az aranyszórót, s egy közönséges szürke fülest állított a helyébe.

Másnap reggel útnak indult a legény a szamárral, eszébe se jutott, hogy talán nem is az ő igazi aranyszamarát vezeti. Délben megérkezett az apjához; az nagyon örült neki, és visszafogadta.

Hát belőled mi lett, édes fiam? - kérdezte.

- Molnár, édesapám.

- Aztán lássuk, mit hoztál a vándorutadból?

- Semmi egyebet, csak egy szamarat.

- Szamár van itt is elég - mondta az öreg -, egy jófajta kecskének jobban örültem volna.

- Igen ám, csakhogy ez nem közönséges jószág, hanem aranyszóró szamár! Ha rászól az ember, hogy: "Adj aranyat, csacsikám!"- egy egész kendőt teleszór arannyal. Hívd csak össze a rokonokat, mindegyikből gazdag embert csinálok!

- Ez már derék dolog - mondta az öreg -, legalább nem kell tovább kínlódnom a tűvel-cérnával! - és maga szaladt el, hogy elhívja a rokonokat. Ahogy együtt voltak, a molnár egy kis helyet kért, leterítette a kendőjét, és bevezette a szobába a szamarát.

- Ide süssetek - mondta, és rákiáltott a szamárra: - Adj aranyat, csacsikám!

De bizony a szamárból nem arany potyogott, s látszott, nem is konyít a mesterséghez, mert hát nem is minden füles viszi ám annyira! A szegény molnárnak megnyúlt a képe; látta, hogy rászedték, és bocsánatot kért a rokonoktól, azok meg éppolyan szegényen tértek haza, mint ahogy odamentek. Nem maradt más hátra, az öregnek megint csak be kellett fűznie a tűbe a cérnát, a fiú meg beszegődött egy molnárhoz.

A harmadik fiú esztergályosinasnak állt. Sok csínja-bínja van ennek a mesterségnek, hát sokáig is kellett tanulnia. Testvérei megírták neki, milyen keservesen pórul jártak, mikor már ott álltak a jó sor küszöbén, nem ellopkodta tőlük a kocsmáros a kincseiket!

Kitanult aztán ez a legkisebb fiú is, s mikor fölszabadult, és vándorútra készült, gazdája egy tarisznyát adott neki ajándékba.

- Egy fütykös van benne - mondta.

- A tarisznya jó szolgálatot fog tenni, a nyakamba akasztom, de mit csináljak a fütykössel? Csak a zsákot nehezíti!

- Nem éppen - mondta a mester-, mert ha valakivel meggyűlik a bajod, csak annyit kell mondanod, hogy “Ki a zsákból, botocskám!" - nosza kiugrik a fütykös, és elhegedüli a hátán a nótáját, hogy egy álló hétig moccanni se tud, s addig abba se hagyja, míg rá nem szólsz, hogy “Be a zsákba, botocskám!"

A legény megköszönte az ajándékot, a nyakába vetette a tarisznyát, s ha valaki tengelyt akasztott vele, csak annyit mondott, hogy “Ki a zsákból botocskám!" - már ugrott is a fütykös, már porolta is szaporán a kötekedők hátán a kabátot, de még a mellényt is, s olyan sebesen járt, hogy aki látta, észbe se kaphatott, máris rá került a sor a püfölésben.

Az esztergályoslegény estefelé érkezett a kocsmába, ahol a két bátyját rászedték. Letette maga elé az asztalra a batyuját, s elkezdte mesélni, mi mindent látott a nagyvilágban.

- Akad ott terülj-asztalka, akad aranyszóró szamár, mind derék dolog, nem mondom, de semmi ahhoz a kincshez képest, amit én szereztem, és őrzök itt a tarisznyámban!

A kocsmáros a fülét hegyezte.

“Hát ez meg mi a csoda lehet?" - tűnődött. - Nyilván tele van drágakővel az az iszák; de fogadom, olcsón megkerítem, mert hiszen három az igazság!

Ahogy eljött az alvás ideje, a vendég végighevert a padon, a tarisznyát meg a feje alá tette vánkosnak. Mikor a kocsmáros azt hitte, az esztergályost elnyomta a buzgóság, odaosont hozzá, s elkezdte szép csöndesen, óvatosan ráncigálni a feje alatt a zsákot, hogy hátha ki tudja húzni alóla, s hátha egy másikat tud odadugni a helyébe. De az esztergályos már régóta csak erre várt! A kocsmáros éppen nekirugaszkodott, hogy egy isteneset rántson a zsákon, a fiú meg kiáltott egyet:

- Ki a zsákból, botocskám!

Nosza, kiugrott a fütykös, rá a tolvajra, s úgy elkezdett hegedülni a hátán, hogy öröm volt nézni.

A kocsmáros rimánkodásra fogta a dolgot de minél jobban jajgatott, annál szaporábban verte hozzá a taktust a fütykös a hátán. Nem bírta tovább, lebukott a földre. Akkor azt mondta a legény:

- Ha nem adod elő tüstént a terülj-asztalkát meg az aranyszóró szamarat, kezdődik elölről a tánc!

- Jaj, csak azt ne - nyöszörögte a kocsmáros. - Mindent odaadok, csak ezt az ördögfajzatot parancsold vissza a tarisznyádba!

- Jól van, most megkegyelmezek - mondta a fiú -, de jaj neked, ha még egyszer valami gonoszságot művelsz!

Azzal rákiáltott a fütykösre:

- Be a zsákba, botocskám!

És nem bántotta tovább a kocsmárost.

Másnap reggel aztán útra kelt a terülj-asztalkámmal meg az aranyszóró szamárral, haza az apjához. Az öreg szabó megörült neki; kérdezte, mi tanult kint a nagyvilágban.

- Esztergályosságot, édesapám.

- Szép mesterség - felelte az apja -, lássuk, mit hoztál a vándorutadból.

- Drága dolgot, édesapám: botot a zsákban!

- Mit? Botot? - dohogta az öreg. - Ez aztán megérte a fáradságot Hiszen azt akármelyik fáról metszhettél volna!

- Igen ám, csakhogy nem ilyet! Mert ha ennek azt mondom, hogy: "Ki a zsákból, botocskám!" - tüstént kiugrik, s akinek valami baja van velem azt úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti holta napjáig; abba se hagyja, míg a gonosz térden csúszva kegyelmet nem kér. Nézd csak, ezzel a fütykössel visszaszereztem a terülj-asztalkámat meg az aranyszóró szamarat, amit a tolvaj kocsmáros ellopott a testvéreimtől. Szólítsd is be, édesapám, mind a kettőt, s hívd egybe a rokonságot, hadd legyen nagy eszem-iszom, jóllakatom őket, s megtöltöm a zsebüket jóféle arannyal.

Nemigen hitt az öreg a fiú szavának, de azért összehívta a rokonokat.

Az esztergályos kendőt terített a földre, bevezette a szobába az aranyszóró szamarat, s azt mondta a bátyjának:

Érts szót vele, testvér!

Adj aranyat, csacsikám! - mondta a molnár, s abban a szempillantásban potyogni kezdett az arany, sűrűn, mint a záporeső. A szamár addig abba sem hagyta, míg a vendégek úgy meg nem tömték a zsebüket, hogy egy árva tallér sem fért bele több.

Akkor előhozta az esztergályos az asztalkát, és a másik testvéréhez fordult:

- Szólj csak neki, bátyám!

Alig mondta ki az asztalos, hogy: “Terülj, terülj asztalkám!" - az asztalka máris ott állt előttük megterítve, rogyásig rakva a legfinomabb ételekkel. Olyan lakomát csaptak amilyet az öreg szabó még életében sosem látott. Késő éjjelig együtt maradt a rokonság, ettek-ittak boldogan; vidáman.

S ugyan mi lett a kecskével, aki miatt a szabó a három fiát világgá zavarta? Röstellette kegyetlenül, hogy úgy lekopasztották a képét. Szégyenletében bebújt egy rókalyukba. Jön haza a róka, látja, két nagy szem parázslik feléje a sötétségben. Megijed tőle, hanyatt-homlok elszalad.

Futtában találkozik a medvével.

- Mi baj róka koma - kérdi tőle -, hová iszkolsz, mért vágsz ilyen rémült képet?

- Jaj - mondja a róka -, valami dühös fenevad ül a barlangomban, valósággal elnyelt a tüzes szemével!

- No, majd kiugrasztjuk onnét - szól a medve.

Odaballag a lyukhoz, és belenéz, meglátja a világító szempárt, inába szál tőle a bátorsága, semmi kedve belekötni a dühös fenevadba. Sarkon fordul, és elhordja magát.

Szedi fürgén a lábát, találkozik a méhecskével. A méhecske nyomban látja hogy a medve nem valami jól érzi magát a bőrében. Megkérdi:

- Hova lett a jókedved, medve pajtás? Miért vágsz olyan keserves képet?

- Hajaj! - mondja a medve. - Egy dühös fenevad ül a róka koma barlangjában, tüzet köp a szeme, sehogy se tudjuk kizavarni.

Mire a méhecske:

- Én csak egy gyámoltalan szegény kis rovar vagyok, rám se nézel, ha az utadba kerülök, de azért azt hiszem, segíthetek rajtad.

Azzal berepül a rókalyukba, rá a kecske kopasz fejére, s alaposan bele döfi a fullánkját.

- Mek-mek-mekl - kiáltja rémülten a kecske; fölugrik, és ijedtében világgá fut.

Most is szalad még, mint aki megkergült, hacsak meg nem állt azóta.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Az őzike
  2010-02-18 15:05:55, csütörtök
 
  Az őzike

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.

Ez naptól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor ettek, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:

- No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán - úgyis vasárnap lesz - megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belőlök.

Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogy ha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:

- Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!

- Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kisfiú szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:

- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.

- Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.

A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből, menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.

A kisleány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.

Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.

Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De ő sem látott semmit.

"Márpedig - gondolta magában - akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell." Bekiáltott a lyukon:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.

- Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis őzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is növekedett a kisleány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.

Egyszer - hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy őneki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.

Jó idő múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, belelökte a vízbe.

A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna -, még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.

A szép királynénak pedig - aki aranykacsa képében úszkált a tóban - sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis őzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis őzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is ki neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.

- Jaj, felséges király - felelt az őzike -, azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.

A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:

- No, Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?

- Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

- Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.

Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.

No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.

Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A hóember
  2010-02-18 15:01:35, csütörtök
 
  A HÓEMBER

- Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű oda­fönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!

Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.

Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.

- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!

- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elő­döddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.

- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!

- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacs­ma­goltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időválto­zás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.

- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.

- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.

Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehér­lett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajlado­zott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.

- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.

- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!

A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.

- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?

- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket nem harapom meg.

- De mifélék? - faggatózott a hóember.

- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.

- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.

- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak teg­nap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!

- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.

- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; "gyönyörűségem, aranyos kutyácskám", mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerül­tem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!

- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.

A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.

- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.

- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!

De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.

- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!

- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!

A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.

- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!

Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.

Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyíltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.

- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!

Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.

Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.

Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.

- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!

Aztán elvonult a tél is.

- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:

Levélke, bújj ki az ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!

És a hóemberre nem gondolt már senki.


 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 50 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 5560 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 147
  • e Hét: 1371
  • e Hónap: 6326
  • e Év: 194919
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.