Belépés
vg999.blog.xfree.hu
Az ÉLET a lényeg! xxx xxx
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
Joseph Goebbels
  2011-07-27 09:46:17, szerda
 
 



Dr. Paul Joseph Goebbels (Rheydt, 1897. október 29. - Führerbunker, Berlin, 1945. május 1.) Adolf Hitler nemzetiszocialista Németországának propagandaminisztere.

Gyermek- és fiatalkora

Németországban, Rheydtben született. Egy katolikus egyházi iskolába járt, gimnáziumát szülővárosában végezte. Katolikus ösztöndíjat nyert az egyetemi tanulmányaira. Összesen nyolc egyetemen volt hallgató (Heidelberg, Bonn, Freiburg, Würzburg, Köln, Frankfurt am Main, München, Berlin). Az egyetemi évei alatt írói álmokat dédelgetett, de legtöbb próbálkozását elutasították. Megjelent azonban két regénye:

- Michael, egy német sors naplóoldalakon (Michael, ein deutsches Schicksal in Tagebuchblättern); 1928
- Iskarioti Júdás (Judas Iskariot); 1928.

továbbá számos politikai tartalmú műve:

- Kommunizmus maszk nélkül (Kommunismus ohne Maske); 1935
- A tántoríthatatlan/Vasszív (Das eherne Herz); 1943

Sikertelenségei miatt a zsidó összeesküvést vádolta, ezekben az években vált antiszemitává. Német irodalom és dráma szakon végzett. 1922-ben, Heidelbergben avatták doktorrá. A disszertációjának címe: "Wilhelm von Schütz, mint drámaíró. Egy tanulmány a romantikus iskola drámáinak történelméről." ("Wilhelm von Schütz als Dramatiker. Ein Beitrag zur Geschichte des Dramas der Romantischen Schule").

Nemzetiszocialista munkássága

1922 júniusában találkozott Hitlerrel, majd levelet írt hozzá. (,,Feljövő fényes csillagként jelentél meg Uram mámoros szemünk előtt, csodákat műveltél, hogy eloszlasd a bennünket körülvevő sötétséget és szkepticizmust; hitet adtál nekünk")

A nemzetiszocialista eszmékben a szocialista vonal keltette fel érdeklődését. Goebbels véleménye szerint az NSDAP-nek a szegény rétegekre kell támaszkodnia, és minden eszközzel a tőkések ellen kell harcolni, még akkor is, ha a bolsevizmust kell ehhez segítségül hívni. Ekkor még a Gregor Strasser vezette berlini pártrészben tevékenykedett, mint Strasser tanácsadója, s ez a részleg inkább a szocialista részt vallotta magáénak.

Hitler megharagudott a kijelentései miatt, mire Goebbels Hannoverben előadott beszédében követelte Hitler azonnali eltávolítását a pártból. Hitler felismerte benne a propagandistát, ezért meghívta berchtesgadeni birtokára - a későbbi Berghofra - egy hétvégére, ahol fejtegetéseivel végül is sikerült az oldalára állítania. Goebbels már ez előtt is csodálattal ír Hitlerről a naplójában. Az NSDAP pártlapjában, a Völkischer Beobachterben Adolf Hitler mellé állt.

1926-ban az NSDAP berlini szervezetének vezetője lett, feladata az akkor még fegyelmezetlen SA megreformálása lett. Munkássága alatt az SA létszáma jelentősen megnőtt, fegyelmezett katonai alakulattá vált. Az SA által alkalmazott provokációk, tüntetések és ellentüntetések jelentősen hozzájárultak az NSDAP 1933-as választási győzelméhez. Hitler a siker elismeréseként kinevezte a III. Birodalom információs- és propagandaminiszterévé, később a német kultúra és művészet miniszterévé.

Miniszterként ellenőrzése alá vonta a médiát. Irányításával zajlott le a zsidó tulajdonosú üzletek bojkottja, a nem elfogadott nézetű irodalmi művek nyilvánosan történő elégetése. Nagy szerepe volt az SA-vezér Ernst Röhm elleni konspirációban, és a hosszú kések éjszakájának lebonyolításában.

Gyakori vélekedés szerint 1933. március 23-án Goebbels ötletére gyújtották fel a Birodalmi Gyűlés (Reichstag) épületét, amelyet politikai tisztogatásokra használtak fel. Több más elmélet is létezik még a Reichstag felgyújtását illetően, van aki a bolsevikok számlájára írja azt, ám a mai történészek többsége a magányos gyújtogatást fogadja el.

1938. november 9-én Goebbels tervei alapján hajtották végre a Kristályéjszakát (Reichskristallnacht), melynek során a náci félkatonai alakulatok zsidó tulajdonú üzleteket fosztottak ki, illetve megölték tulajdonosaikat.

Személyisége

Goebbels számos fiatal színésznővel folytatott viszonyt. Több luxusberendezésekkel felszerelt villát tartott, saját jachtja volt Velencében.

Fanatikusan hitt Hitlerben, a Führert elkísérte legutolsó tartózkodási helyére, a Führerbunkerbe is. 1945. május elsején, este 8 órakor megállapodott egy SS-orvossal, Helmut Kunz-cal, hogy Goebbels hat gyermekét megölik. Morfiuminjekciót adtak be nekik, majd öntudatlan állapotukban cianidot tartalmazó ampullát tettek a szájukba, majd összenyomták azt. Nem sokkal később Goebbels és felesége, Magda Goebbels a Kancellária kertjébe mentek, ahol megölték egymást.




 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Edward Rydz-Smigly
  2011-06-01 08:16:07, szerda
 
 



Eredeti neve Edward Rydz, smigly gyorsat jelent, melyet 1914 előtt összeesküvéseknél használt, és később lett nevének része. Apja Tomasz Rydz (1888) osztrák-magyar tiszt, anyja Maria Babiak (1896) 29 évesen, fiatalon halt meg. Anyai nagyszülei nevelték. Kitüntetéssel érettségizett.

Krakkóban filozófiát és művészettörténetet tanul, majd fesztészetet. 1919-11-ben katonatiszti kiképzést kap. 1907-8-ban különféle szocialista és nemzeti egyesületek tagja. 1912-ben újra elkezdi tanulmányait a művészeti szakon és 1914 előtt be is fejezi. Tehetséges porté és tájképfestő.

Első világháború

Tehetséges katona, rendet tart. 1914-ben őrnagy, 1915-ben főhadnagy, 1916-ban ezredes. 1917-ben lengyel tisztek megtagadják az esküt az osztrák császárra, emiatt röviden Magdeburgban börtönbe kerül. 1918 elején a lengyel hadi szervezet főparancsnoka. 1918 november 6/7-én hadügyminiszter lesz. A lengyel-szovjet háború idején Varsó és Lublin környékén szolgál. 1919-ben Vilniuszt, majd Minszket és Dünaburgot veszi be, 1920 májusában Kievet, de Pilsudski parancsára haza kell térnie, mert a csapatok nagy része hazatérőben van. A háború végén, melyet a bolsevikek elvesztettek, a délkeleti és középső front parancsnoka.


Államvezetés

1922-26-ig a hadsereg szervezésével és képzésével foglalkozik. 1925-ben Franciaországba megy, ahol megismeri a francia hadsereg szervezetét. 1926-ban Pilsudski mellett foglal állást, 1929-ben Pilsudski helyettesévé nevezik ki. 1935-ben Pilsudski halála után a hadsereg fővezére, az állam második embere.

Hadi karrier

Megszervezi a nemzeti fiatalságot, de jó kapcsolatot tart a régi tábornokokkal is. 1937-ben találkozik Herrmann Göringgel, de nem támogatja Lengyelország antikomintern-szervezetbe való belépését. 1939-ben németellenes mobilizációt akar, de nem támogatja a szovjet áthaladását sem lengyel területen. 1939 szeptember 9-én a főhadiszállást Bresztbe helyezi, majd a Volhíniai Vladimirba. Megőrzi nehéz helyzetekben nyugalmát de hajlamos elveszteni az áttekintést részproblémák miatt.

1939 szeptember 17-én a szovjet hadsereg bevonul Lengyelországba. Eztán Romániába menekül. Károly király szabad elutazást engedélyez neki, azonban Csernovicba majd Erdélybe internálja. A francia kormány megtagadja fölvételét. 1940 december 10-én Magyarországra menekül. 1941-ben Vasóba megy, és ott Adam Zawisza néven ellenálló lesz. Szívszélhüdésben hal meg Varsóban, ahol a Pow±zki temetőben temetik el. Sírja 1991-ig az Adam Zawisza feliratot viselte. 1994-ben sírkövét felújították és egy parkot róla neveztek el. Varsóban.

Felesége Marta Zaleska szül. Thomas volt. Gyerekük nem volt, feleségét 1951-ben Nizzában meggyilkolták.
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Claus Schenk von Stauffenberg
  2011-03-12 20:01:44, szombat
 
 



Gróf Claus Philipp Maria Schenk von Stauffenberg (Jettingen, 1907. november 15. - Berlin, 1944. július 21.) német ezredes, a porosz tisztikar tagja, aki 1939-43 között Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak-Afrikában szolgált, ez utóbbi hadszíntéren súlyos sebesülést szenvedett. 1944-től a németországi tartalék haderőnél volt vezérkari főnök. A háborús hős Stauffenberg rövidesen bekapcsolódott a Führer elleni összeesküvésbe. 1944. július 20-án ő vitte be a bombát Hitler főhadiszállására. A sikertelen merénylet után letartóztatták, majd Berlinben három társával együtt kivégezték.

Élete

Claus von Stauffenberg Dél-Németország legrégebbi és legelőkelőbb családjában született 1907-ben. Édesapja, Alfred Schenk von Stauffenberg gróf eredetileg Württemberg lovászmestere volt, később az udvari marsall helyettese lett. Édesanyja Caroline von Üxküll-Gyllenbald grófnő volt. Claus nagyon közel állt nála két évvel idősebb bátyjához, Bertholdhoz, aki Stefan George költő köréhez tartozott. Később sokszor idézett a költőtől, s annak sorait tetteihez jeligeként használja. A hithű katolikus Claus 1933. szeptember 26-án Bambergben feleségül vette Nina von Lerchenfeld bárókisasszonyt, akitől két lánya és három fia született: Berthold (1934), Heimeran (1936), Franz Ludwig (1938), Valerie (1940), Konstanze (1945).

Stauffenberg 1926-ban lépett be a 17. Bamberg lovashadosztályba, s tehetséges katonaként szolgált benne. Később a berlini Katonai Akadémiára küldték, ahol vezérkari tréningen vett részt 1938-ig. Ezután az 1. számú könnyű hadosztályhoz került, ahol Erich Hoepner altábornagy parancsnoklása alatt részt vett a Szudétákért folytatott harcokban. Hoepner ekkor már tagja volt Erwin von Witzleben tábornok összeesküvő csoportjának. A Franciaország elleni támadások idején Stauffenberg vezérkari tisztként szolgált. 1943-ban a 10. páncéloshadosztályhoz vezényelték, amelynek Erwin Rommel tábornok visszavonulását kellett volna fedeznie Észak-Afrikában. A többszörösen megsebesült Stauffenberget 1943. április 7-én, mielőtt a német sereget bekerítették volna Észak-Afrikában, visszaszállították Németországba. 1943 tavaszától meghatározó tényezőjévé vált a Hitler elleni küzdelemnek. Stauffenberg hamar eltávolodott a nemzetiszocialisták antiszemitizmusától. Miközben szembesült a német politika kelet-európai következményeivel, fel tudta becsülni a kárt, amit Hitler háborúja okozott Németországnak. Hennig von Treschkow, Friedrich Olbricht tábornok és Fritz-Dietlof Graf von der Schulenburg főhadnagy hatásának köszönhetően Stauffenberg a katonai ellenállás központi személyiségévé vált. Fontos kapcsolatot épített ki polgári ellenállási csoportokkal, és Carl Friederich Goerdelerrel és Ludwig Beckkel egyetemben ő koordinálta a merénylet tervét. Ekkor az ellenállók már készen álltak Párizsban, Bécsben, Berlinben. Stauffenberg a különböző csoportok és körök közös stratégiájának kialakítására törekedett. Felépülését követően a berlini Tábornoki Irodába került mint vezető beosztott. Stauffenberget a Hitler elleni merénylet és a sikeres hatalomváltás után magas poszt várta volna az új kormányban. Kivégzésekor hazáját éltetve így kiáltott föl: "Es lebe das heilige Deutschland!" magyarul: Éljen a szent Németország!

A Hitler elleni merénylet





A Hitler ellen 1944 júniusában elkövetett merénylet majdnem egy évvel lerövidíthette volna a II. világháborút, százezrek életét mentve meg.

1944 július 20-án bomba robbant Adolf Hitler főhadiszállásán, alig két méterre a Führertől és a Wehrmacht legfontosabb vezetőitől. Ezzel életbe lépett a Valkür Hadművelet, amellyel vezérkari tisztek egy csoportja átvette volna a hatalmat. Az összeesküvés élén Claus von Stauffenberg ezredes állt, aki személyesen helyezte el a bombát a főhadiszálláson. Sajnos tudni vélik, hogy valaki arrébb tette a táskát, amiben a bomba volt, a táskát egy asztalláb mögé tették, ami némileg felfogta a robbanást. Így Hitler és a többi vezérkari tiszt megúszta karcolásokkal. Ezek után az ezredes által vezetett ellenállási mozgalom megbukott, és az ezt követő megtorló akciókban több mint 5.000 embert tartóztattak le és 200-at ki is végeztek. A Hitler elleni merényletről több filmet készítettek amelyek részletesebben elmondják a merénylet történetét.(Megölni Hitlert!; Valkűr; Stauffenberg - A Valkür hadművelet)
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Édouard Daladier
  2010-12-11 17:49:51, szombat
 
  (1884-1970)

Francia politikus. 1924-től több kormányban miniszter, 1936-40-ben hadügyminiszter. Miniszterelnök 1933-ban, 1934-ben és 1938-40-ben. Francia részről ő írta alá a müncheni egyezményt. A második világháború elején kormánya hadat üzent a németeknek. 1940 márciusában megbukik, de Reynaud kabinetjében március 20-tól hadügyminiszter lesz. Kinevezése nem volt szerencsés lépés, ugyanis jobbára az idősebb tábornokokra támaszkodott, akik nem feleltek meg a korszerű hadviselés által támasztott követelményeknek. Franciaország bukása után megpróbált segíteni az észak-afrikai ellenállás szervezésében, de elfogták. Visszaszállították Franciaországba, majd 1943-ban Németországba deportálták. 1945-ben szabadították ki a szövetségesek.
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Alekszej Inokentyevics Antonov
  2010-11-07 21:28:21, vasárnap
 
 


(1896-1962)

Szovjet marsall. A Vörös Hadseregbe már 1919-ben belépett. Később tanított a Frunze katonai akadémián. A német támadás idején a kijevi katonai körzet vezérkari főnökének helyettese. Ezt követően több fronton vezérkari főnök. 1942 végétől a vezérkari főnök első helyettese, 1945 februárjától vezérkari főnök. Jelen volt a jaltai konferencián. A háború után ismét a vezérkari főnök helyettese, 1955-től a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek törzsfőnöke volt.
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
A Weserübung hadművelet
  2010-11-02 11:17:39, kedd
 
  A Weserübung hadművelet a Harmadik Birodalom hadserege által a II. világháború során Dánia és Norvégia ellen végrehajtott invázió fedőnevéül szolgáló kifejezés. A szó voltaképpeni jelentése ,,Weser-gyakorlat", a Weser német folyó neve után. Nevét onnan kapta, hogy főleg Bréma és Wilhelmshaven térségéből indultak útnak az inváziós erők Norvégia felé, ami a Weser torkolati szakaszát jelentette.

A kezdetek

1940. április 9-ének - a Wesertagnak - kora reggelén Németország lerohanta Dániát és Norvégiát; hivatalosan azért, hogy megelőzze a két ország Nagy-Britannia és Franciaország által tervezett (és a nyilvánosság előtt fontolgatott) megszállását. Megérkezésük után a német inváziós csapatok küldöttsége értesítette a megtámadott országok kormányait, hogy a Wehrmacht azért jött, hogy ,,megvédje a két állam semlegességét a brit-francia aggresszió ellenében". A két skandináv ország közti földrajzi és éghajlati eltérések következtében a katonai műveletek igencsak eltérően zajlottak le.
Az inváziós flotta hivatalos partraszállási időpontját - a Weserzeitot - német idő szerint hajnali 5 óra 15 percre, norvég idő szerint 4 óra 15 percre tűzték ki.

Politikai és katonai háttér

1939 tavaszától a brit Admiralitás szemében Skandinávia a Németországgal a jövőben kirobbanó konfliktus egyik potenciális hadszínterévé avanzsált. A brit kormány vonakodott még egy szárazföldi konfliktusba bonyolódni a kontinensen, mivel tartottak az I. világháború megismétlődésétől. Ezért a németek közvetett meggyengítése érdekében egy blokád felállítását tervezték. A német ipar nagyban függött a Svédország északi lelőhelyein kitermelt vasérctől, amelynek jelentős részét a norvég Narvikban hajózták be. A norvég partvidék ellenőrzése pedig még szorosabbra fonta volna a gyűrűt Németország körül.

1939 októberében a német haditengerészet (Kriegsmarine) parancsnoka, Erich Raeder tengernagy megbeszélést folytatott Adolf Hitlerrel a norvégiai brit bázisok létrehozása jelentette veszélyről és felvetette annak lehetőségét, hogy ezeket a támaszpontokat Németországnak kellene megszereznie, mielőtt a britek ráteszik a kezüket. A haditengerészet érvelése szerint Norvégia birtoklása lehetővé tette volna a közeli tengerek ellenőrzését és ugródeszkául szolgálhatott volna az Egyesült Királyság elleni további hadműveletekhez. Azonban ezidőtájt a Wehrmacht nem mutatott különösebb érdeklődést a terv iránt, ezért Hitler ekkor még csak a Németalföldön keresztül kivitelezett szárazföldi offenzívát hangsúlyozó utasítást adott ki.

November végén Winston Churchill, mint a brit háborús kabinet újonnan kinevezett tagja, a norvég vizek elaknásítását javasolta. Ezzel kikényszeríthették volna, hogy a vasércszállító hajók az Északi-tenger nyílt vizein haladjanak át, ahol ki lettek volna szolgáltatva a Royal Navy egységeinek. Neville Chamberlain miniszterelnök és Lord Halifax külügyminiszter azonban elutasította az ötletet, mivel tartottak a semleges országok - többek között az Egyesült Államok - ellenséges reakciójától. A Finnország és a Szovjetunió között 1939 novemberében kitört téli háború apropóján Churchill újra előhozakodott az aknazár tervével, de ismét sikertelenül.

December folyamán Nagy-Britannia és Franciaország komoly tervezésbe fogott a finnek megsegítése érdekében. Ezen elképzelések értelmében csapatok szálltak volna partra Narvikban, a svéd vasércexport fő kikötőjénél, hogy Svédországon keresztül Finnországba jussanak. Mindamellett így lehetőség nyílt volna a svéd bányakörzetek elfoglalására is. A terv elnyerte Chamberlain és Halifax támogatását is. Számítottak Norvégia együttműködésére, ami számos jogi bonyodalomtól megkímélte volna a briteket. Azonban a norvég és a svéd felekhez intézett felszólítások heves ellenkezést szültek. A tervek kidolgozása ugyan folytatódott, ám a hadművelet jogossága megszűnt, amikor 1940. március 12-én Finnország békét kért.

Tervezés

A vasérc-utánpótlásra veszélyt jelentő szövetséges mozgolódásra válaszul Hitler 1939. december 14-én utasította a Wehrmacht főparancsnokságát, az OKW-t, hogy kezdje meg a Norvégia elleni invázió előzetes tervezését. Ez a terve a Studie Nord fedőnév alatt készült és mindössze egy gyalogos-hadosztály bevetését irányozta elő. 1940. január 14-e és 19-e között a Kriegsmarine elkészült a terv fejlesztett és kiterjesztett változatával, amely két kulcsmozzanatra alapozta a hadművelet sikerét. Elsőként hangsúlyozta a meglepetés létfontosságú szerepét, amely lehetővé teszi, hogy a támadók megakadályozzák a helyi ellenállás megszerveződését és a brit intervenciót. Másodikként a csapatoknak a hadműveleti zónába szállítását a lassú kereskedelmi hajók helyett a nagyobb sebesség elérésére képes hadihajókra bízta. Ezzel lehetővé vált az összes célpont egyidejű elfoglalása és a hagyományos szállítóeszközök korlátozott hatótávjának kiküszöbölése. A terv ezúttal egy teljes hadtest bevetésével számolt, amely egy hegyivadász és egy légideszant-hadosztályból, egy gépesített lövészezredből és két gyalogos-hadosztályból állt. Az inváziós csapatok fő célpontjai a következők voltak:

- Oslo, a norvég főváros, illetve az alábbi kikötők és nagyvárosok:
- Bergen
- Narvik
- Tromso
- Trondheim
- Stavanger

A terv mindezen túl megkövetelte a dán és a norvég uralkodó gyors őrizetbe vételét, amivel tovább óhajtotta gyengíteni a várható ellenállást.

1940. február 21-én Nikolaus von Falkenhorst tábornokot bízták meg a hadművelet parancsnokságával. Falkenhorst az I. világháború során Finnországban harcolt, és így tapasztalatokra tett szert a sarkvidéki hadviselés terén. Ő azonban csak a szárazföldi csapatok feletti parancsnokságra vállalkozott, Hitler egységes parancsnoki irányításra vonatkozó óhaja ellenére is.

A terv végső változatát Weserübung hadműveletnek nevezték el 1940. január 27-én. Ez alapján a XXI. hadtestben (XXI. Armeekorps) helyett kapott a 3. hegyivadász hadosztály és öt gyalogos hadosztály, utóbbiak érdemleges harci tapasztalatok nélkül. Az első hullámban három hadosztály támadó hadmozdulatait határozták meg, míg a fennmaradó egységeket a második hullámban tervezték bevetni. Három ejtőernyős századot jelöltek ki a repülőterek elfoglalására. A 2. hegyivadász hadosztály bevetéséről később döntöttek.

A terv kezdetben Norvégia megszállásával és a dán repülőterek diplomáciai úton történő megszerzésével számolt. Hitler azonban március 1-jén új utasítást adott ki, amely mindkét ország inváziójáról rendelkezett. Erre a Luftwaffe miatt volt szükség, mivel a légierő bejelentette igényét a vadászrepülő-támaszpontok és a légvédelmi harcálláspontok elfoglalására. Ennek érdekében hozták létre a XXXI. hadtestet, amely két gyalogos hadosztályt és a 11. gépesített lövészezredet foglalta magában. A teljes hadműveletet a X. légihadtest támogatta, amely mintegy 1000 darab, különféle típusú harci repülőgéppel rendelkezett.

Előzmények : Altmark-incidens

Az Altmark-incidens tengeri összecsapás volt a britek és németek közt a második világháború során. Az incidens 1940. február 16-án történt, az akkor még semleges, norvég vizeken. Az Altmark német ellátóhajó volt, amely éppen Németországba tartott, fedélzetén 299 (más források szerint 303) brit tengerésszel, akik a Graf Spee nehézcirkáló által elsüllyesztett hajókon szolgáltak. Ez volt a Brit Királyi Haditengerészet utolsó nagyobb fedélzetharca, melyben egy másik hajóra átszállva, majd ott közelharcban megküzdve foglalták el az ellenséges hajót.

Németországba tartó útján az Altmark norvég vizekre hajózott. 1940. február 14-én a hajót három alkalommal vizsgálták át különböző norvég hajók parancsnokai, akik átszálltak a német hajóra majd felületes vizsgálat után továbbengedték azt. Először a HNoMS Trygg nevű torpedónaszád kapitánya vizsgálta át a hajót, a Linesoy sziget partjainál. Ezt követően a HNoMS Snogg nevű torpedónaszád tisztjei szálltak át a német hajóra, a Sogne-fjordban. Végül pedig a Hjelte-fjordban a HNoMS Garm nevű romboló állította meg az Altmarkot és személyesen Carsten Tank-Nielsen tengernagy ellenőrizte a német hajót. A harmadik ellenőrzés után az Altmarkot három norvég hajó kísérte tovább, a HNoMS Skorv, a HNoMS Kjell és a HNoMS Firern. A raktérben lévő brit hadifoglyok folyamatosan próbálták felhívni magukra a figyelmet, hangos kiáltásokkal és a hajótesten való dörömböléssel. Mikor a németek ezt észrevették, csörlők elindításával elnyomták a foglyok által keltett zajt. A hajó ellenőrzésekor a norvég tisztek felületes munkát végeztek és az Altmark rakterét nem ellenőrizték, így fordulhatott elő, hogy nem vették észre a foglyokat.
Február 15-én egy brit repülőgép észrevette a hajót Egersund partjánál és riadóztatta a Királyi Haditengerészetet. Miután a Philip Vian kapitány irányítása alatt álló HMS Cossack nevű romboló az Altmark után eredt, a német hajó megpróbált bemenekülni a Jossingfjordba, de a Cossack követte azt és a következő napon megállásra kényszerítette. Február 16-án 22 óra 20 perckor a britek átszálltak az Altmarkra és közelharcot vívtak a német hajó legénységével. Az összecsapást a britek nyerték így a foglyokat kiszabadították. A HMS Cossack nem sokkal éjfél után elhagyta a Jossingfjordot. Valószínűleg ez volt az utolsó eset, mikor kardot használtak egy hajó elfoglalásához. A norvég kísérőhajók tiltakoztak az eset ellen, de nem avatkoztak be. A norvég kormány később azt a magyarázatot adta, hogy a nemzetközi egyezmények értelmében egy semleges ország nem kötelezhető arra, hogy nagyobb erőkkel szembeszálljon.

A norvégokat bosszantotta hogy megsértették semlegességüket, mivel nem akartak belekeveredni egy európai háborúba. Az Altmark-incidenst követően a Szövetségesek és a németek is megkérdőjelezték Norvégia semlegességét. Mindkét fél elkezdte kidolgozni egy Norvégia elleni támadás tervét, elsősorban a svéd vasérc-szállítás felügyelete miatt, ugyanis a német hadiipar nagyban függött ettől a háború elején. Az Altmark-incidens után Adolf Hitler úgy vélte, hogy a Szövetségesek nem tartják tiszteletben Norvégia semlegességét, ezért február 19-én sürgetni kezdte a Weserübung hadművelet, azaz Dánia és Norvégia megszállásának tervezését. A Weserübung hadművelet 1940. április 9-én vette kezdetét.

Az Altmark-incidens a briteknél a közhangulat rövid ideig tartó javulását eredményezte, melyre a furcsa háború idején nagy szükségük is volt.

Dánia lerohanása

Stratégiai szempontból Dánia nem bírt különösebb jelentőséggel a németek számára, bár hasznosnak bizonyult a norvég hadműveletek ugródeszkája gyanánt, és mint a Birodalommal határos országot, célszerű volt valamilyen módon ellenőrzés alá vonni. Lévén az ország kicsi és teljesen síkvidéki, ideális terepnek bizonyult a német offenzíva kibontakoztatásához, a csekély erőkből álló dán hadseregnek pedig nem sok reménye volt a sikeres ellenállást illetően. Ennek ellenére április 9-ének reggelén néhány dán ezred megütközött a behatolókkal és megadásuk előtt pár tucat fős veszteséget szenvedtek.
Miután 1000 főnyi német gyalogság szállt partra a koppenhágai kikötőben, a királyi testőrség egységei felvették a harcot a németekkel. Az első lövések eldördülte után azonban He 111 és Do 17 típusú bombázó gépekből álló kötelékek dübörögtek át a város felett. X. Keresztély király, szembesülve a Luftwaffe nyílt, a koppenhágai polgári lakosságot sújtó bombázásokkal való fenyegetésével, - a belügyekkel kapcsolatos szuverenitás megőrzéséért cserébe - szinte azonnal kapitulált. Ennek is köszönhetően Dániának meglehetősen elnéző német megszállást kellett elviselnie, különösen 1943 nyaráig, amelynek révén többek között lehetővé vált az ország zsidó lakossága elleni atrocitások elodázása, amíg a 8000 főnyi zsidó közösség tagjai közül szinte mindenkinek sikerült Svédországba szöknie (összesen kb. 500 dán zsidót deportáltak és közülük is ,,csak" 50 fő esett áldozatul a holokausztnak).

Norvégia megszállása

Indítékok,


Norvégia két ok miatt volt fontos Németország számára: egyrészt haditengerészeti bázisként szolgált, többek között az észak-atlanti szövetséges hajózást nyugtalanító tengeralattjárók számára, másrészt pedig, hogy biztosítsa a svéd vasérc Narvik norvég kikötőn keresztüli hazajuttatását. A hosszú és tagolt partszakasz ideális támaszpontul szolgált az U-Bootok számára, hogy az atlanti vizekre kimerészkedve hajtóvadászatot intézzenek a brit kereskedelmi flotta egységei ellen, míg a svéd vasércet illetően Németország joggal aggódhatott, hogy a szövetségesek megkísérlik ellehetetleníteni a vasércszállítmányok bonyolítását, melynek 90%-a Narvikon keresztül zajlott.

A norvégiai inváziót a XXI. hadtest hajtotta végre Nikolaus von Falkenhorst tábornok parancsnoksága alatt és a következő főbb erőkkel rendelkezett:

- a 163. gyalogoshadosztály,
- a 69. gyalogoshadosztály,
- a 169. gyalogoshadosztály,
- a 181. gyalogoshadosztály,
- a 214. gyalogoshadosztály, illetve
- a 3. hegyivadász hadosztály két ezrede.

A kezdeti inváziós erőt a haditengerészet több köteléke szállította:

1. a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkáló távolfedezetében 2000 hegyivadász indult 10 rombolóval Narvikba Eduard Dietl tábornok parancsnoksága alatt, rombolónként 200 fős elosztással;
2. Trondheim elfoglalása az Admiral Hipper nehézcirkáló, 4 romboló és 1700 főnyi partraszálló erő feladata volt;
3. Bergent a Köln és a Königsberg könnyűcirkáló, a Bremse tüzérségi kiképzőhajó, a Karl Peters szállítóhajó, 3 torpedónaszád és 5 torpedócsónak, fedélzetükön 1900 fővel rohanta le;
4. Kristiansandot a Karlsruhe könnyűcirkáló, 3 torpedónaszád, 7 torpedócsónak és 1100 főnyi inváziós csapat támadta;
5. a Blücher nehézcirkáló, a Lützow nehézcirkáló (korábban ún. zsebcsatahajó), az Emden könnyűcirkáló, 3 torpedónaszád, 8 aknaszedő hajó és 2000 fő Oslóba, a főváros megszállására indult;
6. végül 4 aknaszedő hajó és 150 fő pedig Egersundot kapta célpontul.

A megszállás menete

- 1940. április 8-án este az ,,5-ös Harccsoport"-ot (Kampfgruppe 5) észlelte a Pol III őrhajó, amit a támadók elfoglaltak; a hajó kapitánya volt az invázió első norvég áldozata.
- A német hajók az Oslóba vezető fjordban haladtak felfelé, amíg el nem érték a Drøbak-szorost. Április 9-én 5 óra 15 perc körül az Oscarsborg-erőd két veterán, Moses és Aron névre hallgató Krupp-ágyúja és néhány hasonlóan kimustrálásra váró torpedó elsüllyesztette a Blücher nehézcirkálót, amelyet reflektorokkal világítottak meg. A hajó, amely a szűk fjordban képtelen volt manőverezni, fedélzetén 600 emberrel két órán belül elsüllyedt. Az erőd jelentette nyilvánvaló fenyegetés elegendő ideig késleltette az inváziós csoportosítás előrehaladását, hogy a norvégok evakuálják a királyi családot és a parlamentet, valamint az államkincstárat. Így Norvégia sosem adta meg magát Németországnak, és lévén a Quisling-kormány illegitim volt, szövetséges státusban vett részt a háborúban, nem mint megszállt ország. Ez a megszálló erő eredménytelenül kihátrált a fjordból (a Lützow is több találatot kapott).
- Német légideszant csapatok landoltak az oslói Fornebu, a kristiansandi Kjevik, valamint a stavangeri Stola repülőtéren; ez utóbbit tekinthetjük a történelem első ejtőernyős (Fallschirmjäger) támadásának; a kjeviki akcióban a Luftwaffe pilótájaként részt vett Reinhard Heydrich is, a Cseh-Morva Protektorátus későbbi gauleitere.
- Quisling rádión bejelentette az államcsíny végrehajtását.


A német és szövetséges hadmozdulatok átfogó térképe

- Részben a Blücher elsüllyesztésének köszönhetően a királyi család és a Storting, valamint a kormány szembeszállt a német megszálló erőkkel, VII. Haakon király visszautasította a megadási felszólításokat, majd a parlamenttel és az aranytartalékkal együtt északra húzódott az előrenyomuló németek elől.
- A midtskogeni csata.
- A Nybergsund bombázása.
- Bergent, Stavangert, Egersundot, Kristiansandot, Arendalt, Hortent, Trondheimet és Narvikot 24 órán belül elfoglalták az inváziós csapatok.
- A Norge és az Eidsvold norvég parti csatahajók hősiesen helytálltak Narviknál.
- Lezajlott az első és a második narviki csata a Royal Navy és a Kriegsmarine között.
- A német erők bevették Narvikot és 2000 főnyi hegyivadász csoportosítást szállítottak partra, de a Warspite csatahajó vezette brit tengeri ellentámadás során sikerült elsüllyeszteni a 10 német rombolót, miután azok kifogytak a lőszerből és az üzemanyagból.
- Andalsnes, Molde, Kristiansund, Steinkjer, Namsos és Bodo bombázása; e támadások célja részben harcászati jellegű volt, részben pedig a lakosság megfélemlítését célozta.
- Megindult a németek fő szárazföldi támadása; a századfordulós fegyverekkel felszerelt norvég katonák némi brit és francia erősítéssel rövid időre feltartóztatták a behatolókat; ez volt az első szárazföldi összecsapás a britek és a németek között a II. világháború során.
- Szárazföldi csaták Narvik környékén; a norvég és szövetséges (brit, francia, és lengyel) csapatok átmeneti sikere, amelyet a szövetséges csapatok kivonása követett; a Gratangen környéki harcok.
- A Hegra-erőd május 5-éig ellenállt az ostromnak.
- Haakon király, Olaf koronaherceg és a parlament június 7-én elhagyta Tromsøt a HMS Devonshire brit cirkáló fedélzetén, hogy a száműzetésben képviselje Norvégiát; Márta koronahercegnő, miután svéd honfitársaitól nem kapott menedéket, a finnországi Petsamón keresztül az Egyesült Államokba távozott.
- Norvégia 1940. június 10-én, két hónappal a Wesertag után kapitulált.

Svédország és Finnország bekerítése

A Weserübung hadművelet nem foglalta magába a szintén semleges Svédország elleni támadást, mivel nem volt rá szükség. Norvégia, a dán szorosok és a balti partvidék java része birtokában a Harmadik Birodalom északról, nyugatról és délről is körbevette Svédországot, míg keleten a Molotov-Ribbentrop-paktum révén Hitlerrel barátságos viszonyt ápoló Szovjetunió zárta be a kört.
Svédország és Finnország kereskedelmét a Kriegsmarine teljes ellenőrzés alatt tartotta. Ennek következményeként a németek sikeresen nyomást gyakoroltak a semleges svédekre, hogy engedélyezzék a német katonák és hadfelszerelés átvonulását az országon. Az 1940. június 18-án született egyezmény értelmében a katonák fegyvertelenül utaztak és Svédország területén nem hajtottak végre hadmozdulatot. Összesen mintegy 2 140 000 német katona és 100 000 német katonai vasúti szerelvény vette igénybe a svéd területeket, amíg 1943. augusztus 20-án hivatalosan is fel nem függesztették a csapatszállításokat.
1940 augusztásaban - a téli háborút követően - Finnország hozzájárult, hogy a Wehrmacht csapatokat állomásoztasson az ország területén. Kezdetben az Észak-Norvégiába irányuló svédországi csapatszállítások biztosítására, később pedig kisebb bázisokon, amelyek a Barbarossa hadműveletre való felkészülés során egyre nagyobb szerepet kaptak.
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Sir Claude John Eyre Auchinlec
  2010-10-31 15:09:40, vasárnap
 
 


(1884-1981)

Brit marsall. Az első világháború során a Közép-Keleten szolgált. Később Indiába került, a második világháború kitörésekor az indiai hadsereg IV. hadtestét veztette. 1940-ben részt vett a norvégiai hadjáratban. 1941-ben az Indiában állomásozó brit haderő főparancsnoka lett. 1941. nyarától Wavell utódaként több mint egy éven át a közép-keleti brit csapatok vezetője. Váltakozó sikerű hadjáratot vezetett, melynek végén megállította ugyan a német előretörést, de személyes nézeteltéréseiknek is köszönhetoen Churchill menesztette. 1942 augusztusában Alexander tábornok került a helyére. Októberben az el-alameini csata során Montgomery jórészt Auchinleck stratégiai elképzeléseit megvalósítva győzte le a Rommel vezette német csapatokat. 1943-47 között újra indiai főparancsnok volt.
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Arthur Neville Chamberlain
  2010-10-31 13:51:33, vasárnap
 
 


(1869-1940)

Brit konzervatív politikus. 1918-tól képviselő, 1922-től több kormányban is miniszteri tisztséget lát el. 1937-től 1940 májusáig miniszterelnök. Bár elsősorban belpolitikai ügyekben volt jártas, a brit külpolitikát saját elképzelései szerint kezdte irányítani. Fő elve a "megbékélés" volt. Attól az illúziótól vezérelve, hogy Hitler jogosnak hitt követeléseit kielégítve elkerülhető az újabb világháború, jelentős engedményeket tett a német diktátornak. 1938-ban Hitler, Mussolini és Daladier társaságában aláírta a müncheni egyezményt. 1939-ben már látta, hogy a német területi követelések nem tolerálhatók tovább, Lengyelország megtámadása után hadat üzent Németországnak. 1940. május 10-én, röviddel a norvégiai brit kudarc után a súlyos beteg Chamberlain lemondott, utóda Winston Churchill lett.
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Szovjet - finn háború
  2010-08-01 12:23:06, vasárnap
 
  A téli háború (ismert még, mint szovjet-finn háború, vagy orosz-finn háború, egyik kevésbé használt elnevezése a téli hadjárat) 1939. november 30-án kezdődött három hónappal a II. világháború kitörését követően. A Népszövetség illegálisnak minősítette a szovjet támadást és 1939. december 14-én kizárta a Szovjetuniót soraiból. A konfliktust az 1940. március 13-án aláírt moszkvai békeszerződés zárta le. Elvesztett területeinek visszaszerzésére 1941-ben hadba szállt a Szovjetunióval szemben, melyet az utókor folytatólagos háborúnak nevez.

Az előzmények

(Szovjet-)Oroszország az I. világháborút a vesztesek oldalán volt kénytelen lezárni: mind a háború, mind az azt követő polgárháború és intervenció hatalmas anyagi és emberi áldozatokat okozott, továbbá nagy területek váltak ki birodalomból Európában (köztük Finnország is), amelyeken a győztesek a régi-új országokból egyfajta "cordon sanitaire"-t alakítottak ki a kommunizmus továbbterjedésének megakadályozása végett. Az újdonsült Szovjet-Oroszország így Németországgal együtt diplomáciailag teljesen elszigetelődött.

A két ország a nemzetközi elszigeteltségből az 1922-ben megkötött Rapallói Egyezménnyel lépett ki: ebben felvették egymással a diplomáciai kapcsolatokat, amely után széles körű gazdasági és katonai együttműködés alakult ki a két ország között. Sztálin és a szovjet külpolitika célja már a Rapallói Egyezmény óta egy szorosabb német-szovjet szövetség volt.

A hivatalos szovjet propaganda ellenére (pl. "a proletárdiktatúra" állandó fenyegetettségének hangoztatása) azonban a szovjet vezetés egyáltalán nem adta fel az (orosz) expanzív törekvéseket: vagyis az egykori cári birodalom elvesztett területeinek visszaszerzését (ill. ha lehetséges, akkor még azoknál is többet). Csakhogy ezeket a törekvéseket most már nem a pánszlávizmussal leplezték (mint a cári időkben), hanem a kommunizmus terjesztésével a "dolgozók felszabadítása" érdekében. Sztálin külpolitikai céljaihoz potenciális szövetségesként tekintett a német nemzetiszocialistákra, mivel azok egyik fontos célja is a Párizs környéki békeszerződések megszüntetése volt - az ideológiai különbségek és két országban egymás ellen folyó propaganda ellenére.

Hosszas diplomáciai manőverezés után 1939. augusztus 23-án Ribbentrop német és Molotov szovjet külügyminiszterek egyezményt kötöttek (Molotov-Ribbentrop-paktum), amelyet a szovjet külpolitika hosszú évek munkájával hozott tető alá mint Sztálin egyik régóta dédelgetett nagy tervét, és amelyhez a végső lökést tkp. Hitler Lengyelországgal kapcsolatos terveinek sürgőssége adta (a megegyezést különben a Pravda "békepaktumnak" ill. a "béke eszközének" nevezte).

Ebben - többek között - tisztázták országaik érdekszféráit. Ennek megfelelően szeptember 1-jén a Német Birodalom (hadüzenet nélkül) megtámadta Lengyelországot, amihez valamivel később (szeptember 17-én - hogy a világ ne azonosítsa a Szovjetuniót az agresszióval) és a megfelelő ürüggyel ("a Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében, akiket a felelőtlen lengyel politika sodort szerencsétlenségbe") a Szovjetunió is csatlakozott: Lengyelország (Sztálin szavaival: "a Párizs környéki békék e torzszülöttje") 6 hét alatt összeomlott. A győztesek a hadjárat végét Breszt-Litovszkban közös katonai parádéval ünnepelték meg (erről hallgatott a korabeli szovjet sajtó).

A balti köztársaságok szovjet érdekszférának minősültek, ezért szovjet nyomásra szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, 11-én pedig Litvánia írt alá "segítségnyújtási" szerződést a Szovjetunióval, amelyet nem sokkal később ezen országok katonai megszállása követett. Október 2-án Vuorimaa finn követ diplomáciai úton érdeklődött Németországnál és a Szovjetuniónál, hogy mi a szándékuk Finnországgal. Ernst Freiherr von Weizsäcker német külügyminisztériumi államtitkár informálta, hogy országa nem akar beavatkozni a finn-szovjet kapcsolatokba.

Moszkva Finnország számára október 5-én felajánlotta a "segítségnyújtási" szerződést. Sztálin által a finn kormánymegbízottaknak, Paasikivinek és Tannernek előadott főbb követelések a következők voltak: kisebb területek a karéliai földszorosból, valamint a Finn-öböl bejáratát őrző Hanko-félsziget) és a be nem fagyó Petsamo (Halász-félsziget) kikötőinek, de legalábbis az azok előterében lévő szigetek bérlése katonai támaszpont kialakítása céljából.

Finnországnak mindezért Kelet-Karéliából, a Karéliai ASZSZK területéből kellett volna jóvátételt kapnia. A finn vezetés nem vette komolyan az oroszok azon aggodalmait, melyek szerint a tárgyalásokon követelt területek számukra akkor lennének fontosak ha egy idegen hatalom Finnországon keresztül akarná megtámadni a Szovjetuniót. A finnek ugyanis valóban, és őszintén semlegesek akartak maradni. Katonai szakértőik azt magyarázták, hogy egy partraszállási kísérlet esetén Finnország meg tudja védeni önmagát. Sztálin azonban túl gyengének tartotta a finn hadsereget az ország védelmére: "a nagyhatalom itt fog partra szállni - mondta a kezét a térképen Hankora téve - s előrenyomulását az önök ellenállásával mit sem törődve fogja folytatni.

A finn kormányt álláspontjának kialakításában az a feltételezés befolyásolta, mely szerint az oroszok végső célja Finnország teljes bekebelezése, s hogy a kért területátadások- s bérlések az ország védelmét sorsdöntően meggyengítenék, továbbá az, hogy a határrendezések után a Szovjetunió további követelésekkel áll majd elő, melyekkel szemben Finnország még védtelenebb lesz. A Szovjetunió érdekeit figyelembe vevő Paasikivi később emlékezett arra, hogy a megalkuvást nem ismerő állásponttal meg kellett mutatni, hogy Finnországtól nem lehet csak úgy, akármit követelni. Csehszlovákia sorsa volt a friss példája annak, hogyha egy kis ország ellenkezés nélkül lemond egy nagyhatalom javára akárcsak a határvidékéről is, akkor a kérdéses nagyhatalom hamarosan elfoglalja az állam egész területét.

Mindemellett, paradox módon, a megalkuvást nem ismerő magatartásnak egy másik mozgatórugója épp az volt, hogy a finnek nem hitték, hogy a Vörös Hadsereg erőszakhoz folyamodik. A politikai vezetés hivatalos álláspontja mellett kiemelkedő fontosságú a lakosság és a pártok oly mérvű kiállása a kormány mögött, amelyre azóta sem volt példa a Finnország történelmében. Ez nem csak a Téli Háború eseményeiben volt döntő jelentőségű, hanem a fiatal finn állam érettségét is jelezte. A skandináv államfőknek a finn-orosz tárgyalásokkal egy időben tartott értekezlete világosan bizonyította, hogy Finnország sehonnan sem remélhet segítséget.

A tárgyalások október 12-én kezdődtek meg, de hetekig egy helyben topogtak, végül november 13-án megszakadtak. Félő volt, hogy az oroszok nagyhatalmi ambíciói nem tűrnek további alkudozásokat, ám a finnek mégis hagyták, hogy félbeszakadjanak a megbeszélések. Mindkét fél általános mozgósítást rendelt el. Finnországban a mozgósítást sikerült még a tárgyalások idején elkezdeni, ezért egy váratlan támadástól megmenekült az ország.

A szovjet politika ezek után más módszerekkel próbálkozott: Sztálin parancsára november 26-án a leningrádi katonai körzet rendezett egy átlátszó provokációt: a "mainilai lövést", amikor a saját területét vette tűz alá a finn határtól 800 méterre.

A Szovjetunióban beindult a sajtókampány: "Likvidálni az aljas bandát!". Sztálin hivatalos bocsánatkérésre szólította fel a finn kormányt, amely nem tett eleget a felszólításnak. Ez már oknak elegendő volt az addig érvényben lévő szovjet-finn megnemtámadási szerződés felbontására. A finnek biztosak voltak ártatlanságukban, de az csak irattári kutatásokból derült ki, hogy a lövésekre a belügyminisztérium csapatait Leningrád közelében felügyelő párttitkár A. Zsdanov adott utasítást. A finn Suomen Kuvalehti újság Dimitrij Volgokonov szovjet vezérezredessel közölt riportjában elhangzik, hogy pusztán ürügyre volt szükség a támadáshoz. Ha nem ez lett volna az ürügy, akor mást találtak volna ki.

November 29-én már finn határőröket ért támadás és másnap már elkezdődtek a tényleges hadműveletek szovjet részről - szintén hadüzenet nélkül.

A háború

Helsinkit teljesen váratlanul érte a bombatámadás: a légiriadót jelző szirénák és a légvédelmi ütegek csak az első robbanások után szólaltak meg. A légitámadásokhoz a szovjet repülőgépek már - a "segítségnyújtási" szerződések alapján - észtországi repülőterekről is felszálltak. Azonban a szovjet vezetés nemcsak katonai eszközöket vetett be: december 1-jén bejelentették, hogy egy határmenti kisvárosban (Terijoki) megalakult a "Finn Népköztársaság Népi Kormánya", élén egy 20 éve a Szovjetunióban élő finn kommunistával (Otto Ville Kuusinen) és társaival, akik kiáltványukban (jellegzetes bolsevik szóhasználattal) a "szenvedő finn dolgozókat" akarták megmenteni a "háborús provokátorok bűnös kormányától", "a sötét reakció bandájától". Ám a nyilatkozat hatására az összes parlamenti párt és a finn polgárok inkább hazájuk védelmére mozdultak meg, vagyis az "elnyomók és hóhérok rémuralma" (tehát törvényes kormányuk) mellett. A szovjet politika terve az volt, hogy a háború után Finnországot egyesítik a Karéliai ASZSZK-val, és kialakítják belőlük a Karéliai-Finn Szövetséges Köztársaságot.



A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot - a német Blitzkrieg mintájára. Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy az északon támadó egységeket külön figyelmeztették a svéd határ tiszteletben tartására. A finnek mind emberben, mind lőszerben, mind nehézfegyverekben hiányt szenvedtek és ritka volt az a finn katona, aki látott egyáltalán harckocsit.

Sztálin a háború megindításakor azt gondolta, hogy a finnek az utolsó pillanatban megrettenek és gyorsan kapitulálnak, majd inkább elfogadják az ő feltételeit, minthogy a számukra kétes kimenetelű háború kiszélesedjen. De mindezek ellenére a Vörös Hadsereg mindenhol elkeseredett ellenállásba ütközött. A finnek kezdetben az aktív halogató harcmodorra rendezkedtek be, a védelmet Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall irányította. A svédeknek volt egy rejtjelfejtő irodája, mely rendszeresen megfejtette a szomszédos országok kódját. Ezek közül a német hírszerzéssel kapcsolatos munkájuk fontos volt az Enigmához. A svédek dr. Arne Beurling matematika professzor által megfejtették az oroszok kódját, amit rögtön átadtak a finneknek. Így az 1939. novemberi szovjet támadáskor báró Carl Mannerheim marsall emberei mindig a megfelelő helyen voltak. A kicsiny, 175 ezres finn hadsereg feltartóztatta az egymilliós szovjet haderőt. Stephenson hamis útlevéllel felkereste Mannerheimet. 1940 első hetére finn "síelő kisértetek" súlyos veszteségeket okoztak a szovjeteknek. Ezt az tette lehetővé, hogy a marsall élt a hadászati hírszerzés eszközével.
Finnország megtámadásának fő irányai.



Látva azonban a szovjet hadsereg gyengéit, az első győzelmek után több helyen ellentámadásba mentek át és saját meglepetésükre egyre több győzelmet arattak, ami tovább növelte a csapatok harci kedvét. Az egyes egységek egymással versengve semmisítették meg a szovjet hadosztályokat, zászlóaljakat. Moszkvában őrjöngtek: egyre több embert és anyagot mozgósítottak (csak a távolkeleti hadosztályokat nem) és csak így sikerült február elején megindult Vorosilov-offenzívával 27 hadosztály, több ezer harckocsi és több mint ötszáz repülő összevonásával és együttes állandó támadásával áttörni február 17-re az arcvonalat, majd február 26-án megkezdeni Viipuri ostromát. (Viipuri 10.000 lakosát február 15. után sikerült elmenekíteni.) - Az orosz döntő támadás végeredményben nem is a Karjalai szoroson, hanem a tenger felől érvényesült. 6 speciálisan felszerelt hadosztályt vontak össze, erre a feladatra gépesített szánokkal, jégharckocsikkal, a március 4-re már kellően befagyott tengeröböl jegén megindultak Viipuri irányába, és átkaroló hadművelettel Viipuritól Ny-ra, a Mannerheim-vonal mögött hídfőállást tudtak létesíteni. A finnek ekkor voltak kénytelenek tűzszünetet kérni. Az utolsó lövések a Sallai arcvonalon, március 13-án, 11 órakor hangzottak el. Az akkori finn katonák szavaival: "az összes csatát megnyertük, de a háborút elveszítettük".

A szovjet hadigépezet

A finn hadvezetés már az első hetekben értetlenül csodálkozott a Vörös Hadsereg egyik fő jellemzőjén: a hatalmas ráfordítások és a gyenge eredmények közötti aránytalanságon. A szovjet hadvezetés sem anyaggal, sem emberrel nem takarékoskodott, mégis mind arányban, mind abszolút értékben sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett el mindenhol.

Az okok egyrészt abból származtak, hogy a hadsereg legtapasztaltabb emberei a sztálini tisztogatásoknak estek áldozatul. A terror méretei elképesztőek voltak a hadseregben: áldozatául esett az ezredparancsnokok fele, csaknem az összes dandárparancsnok, az összes hadtest- és katonai körzetparancsnok. Emiatt a tisztikart zömmel gyors tanfolyamot frissen végzett tapasztalatlan katonák alkották. A Vörös Hadsereget tehát 1937 májusa és 1938 szeptembere között, a II. világháborút közvetlenül megelőző években gyakorlatilag lefejezték.

A téli háború vezetője Kliment Jefremovics Vorosilov marsall, akit sikertelensége miatt leváltanak, és Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko tábornokot nevezik ki helyére.

A Vörös Hadsereg sikertelenségeinek másik fő oka pedig az volt, hogy nagy volt a befolyásuk a ,,politikailag megbízható", de a hadvezetéshez nem sokat értő komisszároknak. Nagyrészt az ő működésüknek, inkompetenciájuknak tudható be például, hogy a körbezárt egységek az utolsó emberig, illetve töltényig harcoltak: a tisztek és közkatonák is inkább öngyilkosok lettek, mintsem hogy megadják magukat - tartva attól, hogy fogságba kerülésüket hozzátartozóikon bosszulják meg. Nyomásukra a szovjet parancsnokok - ha kezdeményezhettek is -, mereven ragaszkodtak az eredeti tervekhez, a megváltozott helyzetekhez nehezen alkalmazkodtak, a kezdeti sikereket nem tudták végigvinni. Nevükhöz fűződnek az úgynevezett "képtelen kezdeményezések", amikor a katonák például több hullámban tömegtámadást indítottak gépfegyverállások ellen, nem törődve azzal, hogy lemészárolják őket.

Továbbá az egyes fegyvernemek között hiányzott az együttműködés és az összhang.

A Vörös Hadsereg harci eszközökben is súlyos veszteségeket szenvedett. A Téli háborúban a finn haderő mintegy 2000 szovjet harckocsit semmisített meg vagy foglalt el. Mivel a finn hadsereg hiányt szenvedett könnyen mozgatható páncéltörő ágyúkban, ezért gránátokkal és gyújtópalackokkal ellátott alakulatokat hoztak létre, így a páncélelhárítás nagy személyes bátorságot igényelt.

Bár a Szovjetuniónak sokkal több repülőgépe volt, de egyértelmű légifölényről nem beszélhetünk. Sok gép elavult volt és a pilótákra jellemző volt a rugalmatlan manőverezés a légiharcban és a légvédelem tüzében. Előfordult, hogy egy finn vadászgép egy 9 gépből álló bombázókötelékből néhány perc alatt 6 gépet lelőtt. Összességében a szovjet légierő bevetett gépeinek hozzávetőleg 40%-át veszítette el és a legénység embervesztesége 2-3-szor volt nagyobb, mint amennyit a civil lakosságnak okoztak.

A szovjet közkatonák bátornak, szívósnak és igénytelennek bizonyultak, de képtelennek bármilyen önálló kezdeményezésre. Az egyszerű katonákra jellemző volt egyfajta fatalista alázatosság, ahogy a borzalmakkal szemben viseltettek. Előfordult karácsony felé, hogy sűrű sorokban, sőt egymás kezét fogva és énekelve masíroztak a finn aknamezők, állások felé, nem törődve a robbanásokkal és a védők célzott lövéseivel.[6] Nehézkesen mozgott a szovjet gyalogság az erdőkben: sokan estek áldozatul a sítalpon támadó, hószínű ruhát viselő finn katonáknak ("fehér halál"). A szovjet katonák sem síelni nem tudtak, sem fehér ruhát nem viseltek. Sok, még megmenthető szovjet sebesült halt fagyhalált, az elégtelen egészségügyi ellátás és a szokatlan hideg (a hőmérséklet elérte a -40 °C-ot is) miatt.

A veszteségeket illetően rendkívül eltérő számok ismertek. Az elesettek számát illetően 48 000 az a szám amelyet a szovjet hivatalos források közvetlenül a háború után hoztak nyilvánosságra és 270 000 a Nyikita Hruscsov idején végzett történelmi kutatás által rögzített szám. Más becslések szerint ennél is több lehetett az áldozatok száma. Szentimentális finn veteránok gyakran hangoztatták, hogy minden egyes finn katona haláláért 10 szovjet katona életével kellett a Vörös Hadseregnek fizetnie. Finnország embervesztesége hivatalos adatok szerint 22 830 fő volt.

Erdeős László örnagy 1942-es adatai szerint az oroszok becsült vesztesége 700 000 fő, ebből 300 000 halott, anyagi veszteségeik körülbelül 1 000 repülőgép és 2 000 harckocsi. A finnek vesztesége 27 000 halott, 40 000 sebesült, 62 repülőgép és 20 harckocsi.

A Mannerheim-vonal

Mannerheim tábornok később így írt a róla elnevezett védelmi vonalról: "Az az előnytelen benyomás, amely a Szovejtunió haderőinek teljesítményeiről alakult ki, veszélyeztette az uralkodó körök tekintélyét, és ellensúlyozásként propagandát igényelt. Így aztán az oroszok még a háború időszakában forgalomba hozták a "Mannerheim-vonalról" szóló mesét. Azt állították, hogy védelmünk a Földszorosban rendkívül szilárd és a technika legújabb vívmányai felhasználásával vasbetonból megépített vonalra támaszkodik, amelyet a Maginot és a Siegfried vonalakkal kell összehasonlítani, s melyhez hasonlót még egyetlen hadsereg soha át nem tört. Az oroszok által végrehajtott áttörés "haditett, amelyhez hasonlót a hadtörténelem nem ismer", hogy idézzek az egyik hivatalos orosz nyilatkozatból. Ez üres beszéd, a dolog állása egészen más volt. (...) valóban létezett védelmi vonal, de azt csak néhány állandó, egymástól távol eső erős géppuskafészekből és javaslatomra elkészített további kb. húsz támpontból állt, köztük húzódó lövészárkokkal, állások, amelyeknek egyáltalán nem volt mélysége. Ezt a vonalat nevezte el a nép Mannerheim-vonalnak. Állóképessége katonáink kitartásából és bátorságából eredt, és korántsem a létesítmények szilárdságából. Ami pedig a keleti fronton elszenvedett orosz veszteségeket illeti, azokról a propaganda vezérkara nyilvánvalóan nem tudott semmiféle elfogadható magyarázatot kieszelni."



Nemzetközi visszhangok, önkéntesek

A világ közvéleménye a kezdetektől mélyen együttérzett a finn néppel, amely azonban minden felé irányuló rokonszenv ellenére gyakorlatilag magára maradt. A nyugati-európai demokráciák nem tervezték, hogy reguláris csapatokat küldenek Finnország megsegítésére: ennek oka lehetett pusztán a passzivitás vagy a hitleri Németországtól való félelem (ezek voltak a "Furcsa háború" hónapjai, ami azt jelentette, hogy bár Nagy-Britannia és Franciaország a Lengyelországgal kötött szerződésük szerint hadat üzent ugyan Németországnak, ám ennek ellenére nem indítottak tényleges harci cselekményeket ellene).
Finn katonák a Téli háborúból.

A francia kormány éppen ezért ellenezte, hogy a francia hadseregből önkéntesek menjenek Finnországba. A francia hatóságok ezen felül még nehéz helyzetbe kerültek a hadseregükhöz csatlakozott lengyel katonák miatt is, akik szívesen harcoltak volna a Szovjetunió ellen, de ezt a francia hatóságok nem engedték. Franciaország ígért ugyan egyik alkalommal a finneknek ötvenezer katonát, egy nehézbombázót és nagymennyiségű hadianyagot, de végül ez nem érkezett meg.

Nagy-Britannia és Franciaország végül szervezett gyorsan egy 50 000 fős expedíciós hadsereget, amelyet Észak-Norvégiából vetettek volna be (egyesek szerint csak az észak-svédországi vasércbányák védelmében). De egyrészt ennek bevetése (politikai okokból) vontatottan haladt, másrészt pedig a finn vezetés sem akarta, hogy országuk - Spanyolországhoz hasonlóan - a nagyhatalmak küzdőtere legyen. Önkéntesek azonban érkeztek Finnországba viszonylag nagy számban.

Olaszországból kb. 5000 önkéntes ment volna a finnek segítségére, de a hatóságok nem adtak útlevelet nekik (bár Mussolini személy szerint nagy rokonszenvvel viseltetett a finnek iránt).

Ellentmondásos volt a skandináv országok viselkedése is: bár önkéntesekkel és hadianyaggal támogatták a finneket, nyíltan nem álltak ki mellettük. A Népszövetségben is tartózkodtak, amikor az a Szovjetuniót agresszornak nyilvánította és a kizárásáról döntött. Ezzel a Szovjetunió a következő államok mellé került: a militarista Japán (Kína elleni háborúja miatt), a fasiszta Olaszország (Abesszínia elleni háborúja miatt) és a náci Németország (amely önszántából lépett ki a Népszövetségből).

A finn kormány decemberben elhatározta, hogy csak olyan országokból fogadnak szervezett formában önkénteseket, amelyek jóindulattal viseltetnek országuk iránt (a németeket és az oroszokat így kizárták) és ha az önkéntesek rendelkeznek a katonai alapfelszereltséggel (mivel a finn hadsereg szűkében volt ezeknek). Később, 1940 januárjának nehéz napjai után már minden, a finn nagykövetségeken jelentkező, fizikailag alkalmas férfi jelentkezését elfogadták (szovjet emigránsokat és zsidó menekülteket így sem).
Sítalpas finn katonák tűzharcban.

Végül összesen kb. 11 500 önkéntes érkezett Finnországba, mely 26 nemzetből, főleg a skandináv népek fiaiból (kb. 8000 svéd, kb. 1000 dán, kb. 700 norvég, 56 észt), amerikaiakból (kb. 350 fő - zömmel egykori finn bevándorlók ill. leszármazottjaik), magyarokból (346 fő), angolokból (kb. 200 fő), belgákból (kb. 50 fő), hollandokból, németekből (kb. 20-20 fő) és egyéb nemzetek fiaiból állt. Közülük azonban csak a svédek vettek részt tényleges harcokban.

A finnek a külföldi önkénteseket a Sisu Különítménybe szervezték, amely zömmel magyarokból, angolokból és észtekből állt. A különítmény létszáma nagyon lassan nőtt: a békekötéskor 153 fővel rendelkezett. A svéd önkéntesek külön egységben (Svéd Önkéntes Alakulat - Svenska Frivilligkaren) harcoltak, amely 3 zászlóaljból és kisebb egységekből állt. A Svéd Önkéntes Alakulatot (amelybe a norvég önkéntesek is belekerültek) Finnországban szervezték, mivel a svéd kormány hivatalosan nem akarta támogatni a finneket.

Zömmel svéd pilóták alkották a Finn Légierő egyik egységét is (Lentorykmentti 19, LeR19; 19. Flygflottilj, F19), akik a Svéd Légierő 25 repülőgépével harcoltak és Észak-Finnországban volt a bázisuk. A pilóták között összesen kb. 60 külföldi önkéntes szolgált, akik közül 4 dán, 3 svéd és 1 magyar (Békássy Vilmos zászlós) valamint olasz áldozta életét Finnország függetlenségéért. Svédek harcoltak még a légvédelemnél, a partvédelemben, a hadiflottánál, a tüzérségnél és erődítési munkákban. A svéd önkéntesek a háború után visszatértek hazájukba, de egy részük újra jelenkezett szolgálatra, amikor Finnország 1941-ben újra hadiállapotba került a Szovjetunióval (Folytatólagos háború).

Magyar vonatkozások

Csak Magyarország küldött önkénteseket olyan szervezett egységben, ahogy azt a finnek kezdetben kívánták. Magyarországon az önkéntesek toborzását a háttérből gróf Teleki Pál kormánya szervezte. A toborzási felhívást tartalmazó röplapok december 16-án jelentek meg és márciusig kb. 25 000 férfi jelentkezett önkéntesnek a megtámadott rokon nép megsegítésére. A jelentkezőket nagyon megszűrték: csak büntetlen előéletű, nőtlen, letöltött katonai szolgálattal rendelkező férfiak jelentkezhettek, akiknél megvizsgálták, hogy nem kommunista-szimpatizánsok-e. Végül ezt a számot lecsökkentették 5000 főre, amelyből egy zászlóalj 346 fővel, Kémeri Nagy Imre főhadnagy vezetése alatt meg is érkezett Finnországba. Főleg Budapest, Nagykanizsa és Debrecen környéki férfiak utaztak ki Finnországba.

A magyar önkéntesek útja Finnországba (piros vonal) és vissza (kék vonal) a Téli háború alatt és után.



A magyar katonák március 2-án érkeztek meg Finnországba, egy hónapos magyarországi kiképzés, majd hosszú, az egész európai kontinenst nyugatról megkerülő út után. A magyar önkéntesek Nyugat-Európában különvonaton utaztak, mint "sítáborba utazó turisták". Edinburgh-ből Bergenbe angol védelem mellett hajóztak be, mivel a Nagy-Britannia és a Német Birodalom közötti hadiállapot miatt tartani lehetett német támadásoktól. Fegyvereket nem vittek magukkal, de a magyar kormány más utakon összesen 1 millió pengő értékben küldött hadfelszerelést, hadianyagot Finnországba. (például Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjához kapott összeget teljes egészében Finnországnak ajánlotta fel.)

A hosszú út oka az volt, hogy a Német Birodalom nem engedélyezte sem csapatok, sem hadianyag áthaladását a területén (egyrészt a Molotov-Ribbentrop-paktum miatt; másrészt pedig mert gr. Teleki Pál miniszterelnök nem engedte meg, hogy a Wehrmacht magyar vasútvonalakat használjon Lengyelország lerohanásához) és hazánk a területgyarapodások (I. Bécsi döntés) miatt még rosszabb viszonyban volt szomszédaival (bár azok is a tengelyhez tartoztak). A magyar kormány által szervezett zászlóaljon kívül még kb. 20 fő érkezett Magyaroszágról Finnországba teljesen egyénileg. Az önkéntesek kiválasztásánál előnyt jelentett a harctéri tapasztalat, ezért több olyan katona is csatlakozhatott, akik korábban a Spanyol Polgárháborúban, illetve felvidéki és erdélyi katonai akciókban részt vettek. Erről tanúskodnak azon Lapuai Múzeumban őrzött archív negatívok, amelyeken a katonák a Felvidék felszabadításában (1938) részt vállaló katonáknak kiosztott "Felvidéki Emlékérmet" viselnek.

A magyar katonák első célállomása Lapua volt , itt kapták meg a Finn Hadsereg öltözékét és hadi felszerelését. A tisztek civil házakban, családoknál laktak, míg a közlegények szállását az iskola épületében oldották meg. A SISU különítményen belül a magyarok egy külön, jól szervezett egységet alkottak.

Körülbelül egy hónapig főleg a téli harcmodort és a síelést gyakorolták. Helyi lakosok visszaemlékezései szerint a magyaroknak nemigen ment a síelés, holott a sí finn harcmodor egyik alapját képezte.

A finnek a magyar katonákat a kiképzésük után az önkéntesekből szervezett Sisu Különítménybe szervezték, de a békekötés miatt már nem kerültek a frontra. Ennek ellenére a lakosság és a helyi sajtó (Lapuan Sanomat) egyaránt nagy megbecsüléssel viszonyult a "Pusztai fiúkhoz", ahogy a lapban a magyarokat nevezték egy alkalommal.

A békekötés után a magyar katonák határőrizeti feladatokat láttak el Lappeenranta-ban. A magyar önkéntes zászlóaljat március végén Lapuában Mannerheim tábornagy személyesen is meglátogatta. 16 tisztet a Fehér Rózsa Lovagrend II. osztályú keresztjével tüntette ki, míg Kémeri Nagy Imrének a Fehér Rózsa Lovagrend I. keresztjét adományozta és századossá nevezte ki (amit később a Honvéd Vezérkar is elismert).

A magyar zászlóalj végül 1940 májusában érkezett vissza Magyarországra. Turkuban szálltak hajóra, majd a németországi Stettinből (ma Szczecin, Lengyelország) német vasútvonalakon, különvonaton, német őrség mellett érkeztek Magyarországra (a visszaútnál a német kormány már lehetővé tette, hogy a területén haladjanak keresztül). Budapesten Gr. Teleki Pál miniszterelnök fogadta őket. Az önkéntesek minden felszerelésüket Finnországban hagyták. Visszaútjuk költségeit a finn kormány állta.

A béke

A Téli háborút lezáró Moszkvai béke alapján szovjet fennhatóság alá került területek



A Kreml már az első napokban belátta, hogy a megkezdett háborúból nem lesz Blitzkrieg. Hogy a megtépázott tekintélyéből valamit mégis mentsen, győzelemfélét akart felmutatni. Nem sikerült áttörnie északon, Murmanszk felöl Lappföldön és Finnmarkon keresztül a Norvég kikötők felé, és nem sikerült ezáltal Atlanti-oceáni jégmentes kikötőt szereznie, bár a Murmanszki kikötő körül területeket szerzett. Megszerezte továbbá a Balti tengeren a télen is hajózható Hanko félszigetet flottabázis céljára. Kénytelen-kelletlen azonban sutba tette "Népi Kormányát" (mert Moszkva sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy csak a "törvényes", vagyis a Kuusinen-féle (báb)kormánnyal ül tárgyalóasztalhoz) de követeléseit megnövelve ült le tárgyalni újból most a "háborús provokátorok bűnös kormányával" (vagyis a törvényes kormánnyal). Finnország 1940. március 12-én Moszkvában kénytelen volt aláírni a súlyos feltételeket, mert a háborúban kimerült, állásainak védelmére a tavaszi olvadás után nem lett volna képes a hatalmas háttérgazdasággal rendelkező Szovjetunióval szemben. Területének kb. 10%-áról kellett lemondania (kb. 40 000 km2). Az ott élő mintegy félmillió embert Finnország más területeire telepítették, vigyázva arra, hogy a közösségeket, családokat ne szakítsák szét. Bár a fentiek a trianoni békeszerződéshez képest enyhének tűnhetnek, de az elcsatolt területek miatt az ország stratégiai helyzete nagyon meggyengült.

Néhány következmény

Nemcsak a finn hadvezetés döbbent meg a Vörös Hadsereg gyengeségén, a tisztikar teljes inkompetenciáján. A nyugati hatalmak vezetői rájöttek: a szovjet haderő csak számszerűleg tekinthető erős és ütőképes hadseregnek, de nem a valóságban (Nagy-Britannia és Franciaország éppen ezt sejtve vonakodott a Szovjetunióval szerződést kötni 1939 augusztusában - ami végül a Molotov-Ribbentrop-paktum megkötéséhez vezetett). És ezt a tényt főleg a náci Németország nyugtázta elégedetten: a Szovjetunióról mint "agyaglábakon álló óriásról" beszéltek. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1941-ben eléggé erősnek érezzék magukat a hatalmas ország megtámadásához.

Miután a Német Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a berlini kormány biztatására és jelentős támogatásával Finnország is belépett a Szovjetunió elleni háborúba, hogy elveszett területeit visszaszerezze (Folytatólagos háború). Azonban miután a Wehrmacht 1943 elején vereséget szenvedett Sztálingrád alatt, a finnek elkezdték keresni a háborúból való kilépés lehetőségeit és 1944 szeptemberében be is fejezték a Szovjetunió elleni háborút. A béke kisebb területek elcsatolását jelentette, de Sztálin megkegyelmezett Finnországnak: a Vörös Hadsereg nem szállta meg az országot.

A Téli háborúból természetesen a szovjet vezetés is levonta a tanulságokat (ha ezt nyíltan nem is ismerték be rögtön). Tyimonseko marsall később bevallotta a moszkvai finn katonai attasénak, hogy "sokat tanultak ebben a kemény háborúban, s ebben a finnek hősiesen harcoltak". Sztálin 1943 novemberében elárulta Roosevelt elnöknek, hogy "A finn háború megmutatta, hogy a szovjet hadsereg felszerelése hiányos és teljesítménye gyenge volt. Emiatt az egész hadsereget újjászerveztük, de ezután sem állíthatom, hogy Németország támadásakor első osztályú eszköz lett volna."

Hruscsov, aki a téli háború idején már "pártgenerális" volt, így emlékezett vissza: "A finnek ellen vívott háborúnkban mi választhattuk meg a háború helyét és kezdetének időpontját. Szám szerint fölényben voltunk az ellenféllel szemben, elegendő időnk volt arra, hogy felkészüljünk a hadműveletre. De még e lehető legkedvezőbb feltételek mellett is csupán óriási nehézségek és hihetetlenül nagy veszteségek árán tudtunk győzelmet aratni. Ez a győzelem valójában erkölcsi vereség volt. Népünk erről persze sosem szerzett tudomást, mert sohasem mondtuk meg nekik az igazat." Hruscsov idővel visszaadta Finnországnak a Hanko-félszigetet. A hidegháború idején főként szovjet és svéd hadieszközökkel szerelték fel a finn haderőt.


 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
Franklin D. Roosevelt
  2010-06-20 15:01:01, vasárnap
 
 


Franklin Delano Roosevelt (1882. január 30. - 1945. április 12.) az Egyesült Államok 32. elnöke, akit 4 terminusra választottak meg. 1933-1945 között volt elnök, és ő volt az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a Fehér Házat. A 20. század egyik központi alakja volt.

Franklin Delano Roosevelt 1882. január 30-án született Hyde Park-ban, New York államban. Apja, James Roosevelt, és anyja, Sara Ann Delano, mindketten tehetős New York állambeli családok tagjai voltak, amelyek francia és holland ősökkel bírtak. Franklin volt az egyetlen gyermekük. Anyai nagyapja, Warren Delano (a Mayflower egyik utasának Richard Warrennek leszármazottja) a kínai ópiumkereskedelemből szerezte vagyonát.

Amerikai demokrata párti politikus, az Egyesült Államok 32. elnöke. 1933-tól haláláig elnök, egyedülálló módon négyszer választották meg. Sokak szerint ha a háború nem tört volna ki, vagy nem ő lett volna akkor az elnök, abban az esetben is az USA egyik legkiemelkedőbb politikusaként kellene emlegetnünk. A gazdasági világválság bénító körülményei között lett elnök, és sikerült talpra állítania országát. A második világháború kitörése után (az USA semlegessége ellenére) jelentős fegyverszállítmányokkal segítette a szövetségeseket. 1941-ben Churchill angol miniszterelnökkel közzétették az Atlanti Chartát. December 7-én a Pearl Harbort ért japán támadás után az Egyesült Államok is belépett a háborúba. Ettől fogva Roosevelt tántoríthatatlanul küzdött a tengelyhatalmak ellen. Belátta, hogy bár az USA-t inkább ők fenyegették, a japánok gazdasági gyengeségük miatt nem képesek egyedül a győzelemre. Éppen ezért Európát tekintette az elsődleges harctérnek, és feltétel nélkül támogatta Hitler és szövetségesei minden ellenfelét. Roosevelt javaslatára deklarálták a szövetségesek a feltétel nélküli megadás elvét, egyesek szerint ez a háború indokolatlan elhúzódását eredményezte. Rossz egészségi állapota ellenére határtalan munkabírással vett részt a háborús ügyek intézésében, mint az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka. Minden fontos szövetséges konferencián részt vett, de Churchill szerint (és a történészek zöme szerint is) túl naívnak mutatkozott Sztálinnal szemben, a szovjet diktátor könnyen rá tudta venni terveinek támogatására. 1945. április 12-i halálát követően alelnöke, Harry S. Truman lépett a helyére.

Az 1930-as években a gazdasági világválság idején New Deal elnevezésű programjával segítette a munkanélkülieket valamint a gazdaság talpraállítását, illetve megvalósította a gazdasági és bankrendszer reformját. Jóllehet a gazdaság talpraállása nem fejeződött be 1940-ig, a Roosevelt-adminisztráció idején megkezdődött programok nagy része az USA kereskedelmét a mai napig is meghatározza. Agresszív szövetségi kormányzati módszerével új lendületet adott a Demokrata Pártnak, amely az 1960-as évek végéig domináns szerepet töltött be.

1938 után elérte az USA újrafegyverzését, és kivezette országát az izolacionizmusból, miközben a világ a háborúra készült. Széles körű támogatást nyújtott Winston Churchillnek, és segítette az Egyesült Királyság háborús erőfeszítéseit, mielőtt a Pearl Harbour-i támadás a harcbalépésre késztette volna az USA-t. A II. világháború alatt Roosevelt (tanácsadója, Harry Hopkins segítségével) határozottan vezette országát a nemzetiszocialista Németországgal szemben, és az Egyesült Államokat a szövetségesek első számú fegyverszállítójává és finanszírozójává tette. Az USA Roosevelt vezetésével vált a ,,demokrácia fegyvertárává" (Great Arsenal of Democracy), és 16 millió amerikai öltött egyenruhát.

Elnöksége idején az ipar óriási növekedésnek indult, megvalósult a teljes foglalkoztatottság, helyreállt a jólét és új lehetőségek nyíltak meg a nők, illetve az afro-amerikaiak előtt. Ugyanakkor minden bevételi csoportra kiható új adókat vezettek be, árszabályozás és fejadagrendszer valósult meg, 120 000 japán és amerikai japán, amerikai olaszok és németek ezrei kerültek gyűjtőtáborokba. A szövetségesek győzelméhez közeledve Roosevelt komoly szerepet játszott a háború utáni világ megformálásában, elsősorban a jaltai konferencián való részvétellel, illetve az Egyesült Nemzetek létrehozásával. A roosevelti adminisztráció újradefiniálta a liberalizmus fogalmát a következő generációk számára, és megteremtette a Demokrata Párt új irányvonalát, mely a New Deal kapcsán a szakszervezetek, farmerek, etnikai és vallási kisebbségek, az értelmiség, a Dél, a nagyvárosi civil szervezetek és a munkások között létrejövő koalíción alapult.
 
 
0 komment , kategória:  A II. Világháború története  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 44 db bejegyzés
Összes: 1806 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 129
  • e Hét: 2281
  • e Hónap: 7433
  • e Év: 197938
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.