Regisztráció  Belépés
rochlitzne.blog.xfree.hu
Szeressük egymást, gyerekek... Rochlitz Szilveszterné
1943.09.27
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/16 oldal   Bejegyzések száma: 150 
Örkény: Egy pocsolya emlékirat
  2010-08-16 15:31:07, hétfő
 
  EGY POCSOLYA EMLÉKIRATAI

1972. március 22-én egész nap esett az eső, s én összegyűltem egy nagyon kellemes helyen. Meg is nevezem: Budapesten (Magyarország fővárosa), a XIII. kerületi Dráva utca 7. számú ház előtt, ahol horpadt a járda.

Ott éltem, éldegéltem. Sokan belém léptek, aztán visszanézve szidtak, ócsároltak, kemény szavakkal illettek, amelyeket nem írok le. Két napig voltam pocsolya, zokszó nélkül tűrve a sértéseket. Mint ismeretes, 24-én kisütött a nap. Ó, mily paradox a lét! Fölszáradtam, amikor szép lett az idő!

Mit írjak még? Jól szerepeltem? Dőrén viselkedtem? Mást vártak tőlem a Dráva utca 7-ben? Most ugyan már mindegy, de azért jó volna tudni, mert utánam is gyűlnek majd oda pocsolyák. Mi gyorsan élünk, napjaink ki vannak számolva, és mialatt odalent időztem, felnőtt egy tettre kész nemzedék, csupa álmodozó, nagyravágyó, potenciális pocsolya, és mind engem vallatnak, macerálnak, hogy mire számíthatnak abban a sokat ígérő horpadásban.

Én azonban mindössze két napig tócsáskodtam, és ennek alapján csak ennyit mondhatok: tény és való, hogy a hangnem drasztikus, hogy a Dráva utca szeles, és minduntalan, amikor nem kéne, kisüt a nap, de legalább nem kell a csatornán lefolyni... Hej, micsoda lyukak, horpadások! Csőtörések! Beroppant úttestek! Nagy szó ez manapság! Fiatalok, ha rám hallgattok, előre! Irány a Dráva utca!
 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: Ügylet
  2010-08-16 15:29:32, hétfő
 
  ÜGYLET

1. ELISMERVÉNY

Alulírott Hallada Jutka ezennel tanúsítom, hogy édesanyám, dr. Hallada Ernőné budapesti lakos melléből a mai napon nyolc deciliter tejet leszoptam. Minthogy a tej jó minőségű és elegendő mennyiségű volt, ezennel kijelentem, hogy dr. Hallada Ernőné budapesti lakossal szemben semmiféle további igényt nem támaszthatok.

Hallada Jutka
s. k. csecsemő


2. NYILATKOZAT

Alulírott dr. Hallada Ernőné budapesti lakos ezennel kijelentem, hogy a Hallada Jutka budapesti lakosnak juttatott nyolc deciliter anyatej átadása nekem nem megterhelést, hanem épp ellenkezőleg, megkönnyebbülést szerzett. Ennélfogva Hallada Jutkától se hálát, sem anyai ellenszolgáltatást, sem a jelenben, sem pedig a jövőben, nem igényelhetek.

dr. Hallada Ernőné
anya

 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: Bevégezetlen ragozás
  2010-08-16 15:27:49, hétfő
 
  BEVÉGEZETLEN RAGOZÁS
Sokszor csak úgy magam elé nézek
Sokszor csak úgy magad elé nézel
Sokszor csak úgy maga elé néz


Sokszor csak úgy magunk elé nézünk - - -
 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: Budapest
  2010-08-16 15:26:04, hétfő
 
  BUDAPEST

A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.

Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz.

Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes bőrdíszműárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet.

Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviata került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.

De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula:

"Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné."
 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: Visszhang
  2010-08-16 15:24:23, hétfő
 
  VISSZHANG

Szép hazánk visszhangok dolgában sem áll az utolsó helyen. A természetjárók több tucatot tartanak számon. Leghíresebb a tihanyi: róla legendák és költői művek is szólnak. De még nála is érdekesebb a csalános-fülephegyi.

Az utóbbiról szóló legkorábbi följegyzés 1827-ből ered, amikor valaki - talán egy vadásztársaság megtréfált tagja - a csalánosi erdészlakból átkiabált a Fülep-hegy sziklafala felé:

- Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?

A tihanyi visszhang még fénykorában is csak tíz szótagot vert vissza. És ez tizennégy!

Azóta közel másfél évszázad múlt el. Sokan megfordultak a csalánosi erdészlak körül; boldog szerelmesek, kóbor katonaszökevények, gombaszedő lányok, a törvény elől menekülő bűnösök, üdülővendégek. És mindenfélét odakiabáltak a Fülep-hegynek. Példának okáért:

- Itt vagyunk ketten, Ferenc és Katalin!

Vagy:

- Megdögleni se hagyják már az embert!

Vagy pedig:

- Richter Elemér, három kutya, hat egér!

Voltak, akik káromkodtak; megint mások irgalomért fohászkodtak, vagy csak artikulálatlanul fölkukorékoltak, mert a nagy erdőségekben az embernek kukorékolhatnékja lesz.

A tihanyi visszhangot elrontották az építkezések, de a csalános-fülephegyi ma is kifogástalanul működik. Csak az a furcsa, hogy bárki jön, és bármit kiabál, mindig ezt válaszolja:

- Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?

Mást nem tud mondani.
 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: Az élet értelme
  2010-08-16 15:23:12, hétfő
 
  AZ ÉLET ÉRTELME

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény:Tanuljunk idegen
  2010-08-16 15:21:00, hétfő
 
  TANULJUNK IDEGEN NYELVEKET!

Nem tudok németül.

Budgyonnij és Alexajevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni, és leléptem.

Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.

A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.

- Was sucht er hier? - kérdezte.

- Mit keres itt? - fordította a szakaszvezető.

Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.

- Er hat seine Einheit verloren - mondta a szakaszvezető.

- Warum ohne Waffe?

- Hol a puskája? - kérdezte a szakaszvezető.

Mondtam, hogy munkaszolgálatos vagyok.

- Jude - mondta a szakaszvezető.

Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.

- Was? - kérdezte a német.

- Jude - mondta a szakaszvezető.

A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.

- Ich werde ihn erschiessen - mondta.
- Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni - fordította a szakaszvezető.

Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos tubusra a kupakot, és elővette puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.

- Er soll zehn Schritte weiter gehen.

- Menjen tíz lépéssel tovább - mondta a szakaszvezető.

Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.

- Gut.

- Jól van.

Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.

- Was ist sein letzter Wunsch? - kérdezte.

- Mi az utolsó kívánsága? - kérdezte a szakaszvezető.

Mondtam, nagydolgozni szeretnék.

- Er will scheissen - fordította a szakaszvezető.

- Gut.

- Jó.

Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.

- Fertig? - kérdezte.

- Kész?

Mondtam, kész.
- Fertig - jelentette a szakaszvezető.

A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:

- Er soll hupfen.

- Békaugrás - fordította a szakaszvezető.

A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.

Hátraarcot csináltam.

- Stechschritt!

- Díszlépés! - tolmácsolta a szakaszvezető.

- Marsch! - mondta a Feldwebel.

- Menet, indulj! - fordította a szakaszvezető.

Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem felett. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.

Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos Ibusz-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:

- Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!

A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki sem magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.

 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: Nászutasok a légypapír
  2010-08-16 15:06:35, hétfő
 
  NÁSZUTASOK A LÉGYPAPÍRON

Nem mentek sehová. Minek is? Itt ez a szép Budapest, mondta az ifjú férj, van itt színház, mozi, hangverseny, látnivaló elég.

Otthon maradtak. Szépen, szerelmesen teltek mézesheteik.

Egy délután azonban, úgy fél hét felé, fölakadtak a lámpáról lelógó légypapíron.

- Buta egy véletlen!

*

A FÉRJ: Szeretsz, angyalom?

AZ ASSZONYKA: Nagyon.

A FÉRJ: Hát akkor gyere.

AZ ASSZONYKA: Már megint?

A FÉRJ: Gyeregyere.

AZ ASSZONYKA: Jaj, hogy te milyen vad vagy.

A FÉRJ: Gyeregyeregyere. Gyere!

AZ ASSZONYKA: Mindjárt, csak valamibe bele van ragadva a sarkam.

A FÉRJ: Rúgd le a cipőcskédet, de siess!

AZ ASSZONYKA: Akkor ma megint itthon maradunk. Pedig Csajkovszkij-est van a Zeneakadémián.

A FÉRJ: Fütyülök Csajkovszkijra.

AZ ASSZONYKA: Inkább mennél színházba?

A FÉRJ: Á, ezek a szájbarágós magyar rendezők... Mondd, te nem úgy érzed, mintha lengenénk?

AZ ASSZONYKA: Talán csak bebeszéled magadnak.

A FÉRJ: Egészen határozottan úgy érzem, mintha madzagon lógnék, és a levegőben himbálóznék ide-oda.

AZ ASSZONYKA: Ne törődj vele. Nézd meg, mi megy az Operában.
A FÉRJ: Hol az újság?

AZ ASSZONYKA: A konyhaasztalon.

A FÉRJ: Nem tudok kimenni, mert már nekem is bele van ragadva a lábam valamibe.

AZ ASSZONYKA: Furcsa... Nekem úgy rémlik, hogy az Álarcosbál.

A FÉRJ: Mondd, kérlek, amibe a cipőd beleragadt, az valami fényes és ragadós máz?

AZ ASSZONYKA: Olyasmi.

A FÉRJ: Én már a kezemet se tudom belőle kihúzni.

AZ ASSZONYKA: Hogy te hogy szeretsz panaszkodni! Az lesz a vége, hogy megint itthon ülhetünk.

A FÉRJ: Mi ez a rángatózás?

AZ ASSZONYKA: Megpróbálok kimászni ebből a ragacsból.

A FÉRJ: Ne vacakolj, mert még leszakadunk.

AZ ASSZONYKA: Hát te már mindenbe beletörődsz? Pedig azért szerettem beléd, mert olyan vállalkozó kedvű voltál, mindig megnevettettél, és azt mondtad, imádod a zenét...

A FÉRJ: Hiába imádom a zenét, ha nem tudom a végtagjaimat megmozdítani.

AZ ASSZONYKA: Mintha te volnál az első, aki beleragadt valamibe! Vannak rokkantak, láb nélkül. De ők is élnek, dolgoznak, még szórakoznak is.

A FÉRJ: Most mintha forognánk.

AZ ASSZONYKA: Ez is zavar?

A FÉRJ: Ilyet még nem is hallottam.

AZ ASSZONYKA: Akkor megmagyarázom. Befúj a szél a lépcsőházból, az forgatja ezt a ragadós micsodát. Megnyugodtál?

A FÉRJ: Hogy nyugodnék meg, amikor már hasig vagyok ebben a ragacsban!

AZ ASSZONYKA: Te csak fújod a magadét! Húsz perc múlva hét. Már csak taxival érünk az Operába.
A FÉRJ: Semmibe veszed az élet realitásait?

AZ ASSZONYKA: Azt mondtuk, hogy ez a házasság nem olyan lesz, mint a többi. Mi nem fogunk kifogyni a szóból, elfásulni, veszekedni, elválni. Én még nagyokat akarok nevetni, és három gyereket akarok, és zenei iskolába akarom őket íratni.

A FÉRJ: Már a szájamig ér.

AZ ASSZONYKA: Légy szíves, telefonálj taxiért.

 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: A nagy menetelés
  2010-08-16 15:02:58, hétfő
 
  A NAGY MENETELÉS

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tojás. Ez a tojás fogta magát, és elindult világgá. Ment, ment, s szembetalálkozott Berengár királlyal. Megkérdezte a király a tojástól:

- Hová, hová, tojás koma?

- Megyek világgá.

- Várj egy kicsit, veled tartok.

Gurult a tojás, baktatott Berengár király. Arra karikázott egy fél bicikli. Azt kérdezte Berengár királytól:

- Hová, hová, Berengár koma?

- Megyek világgá.

- Várj egy kicsit, veled tartok.

Görgött a tojás, ballagott Berengár király, karikázott a fél bicikli. Arra jött Jézus Mária Szent József.

- Hová, hová, fél bicikli koma? - kérdezte a fél biciklit.

- Megyek világgá.

Ő is velük tartott. Ahogy mentek, mendegéltek, szembejött velük Bertolt Brecht. Megállt, érdeklődött.

- Hová, hová, Jézus Mária Szent József koma?

- Megyek világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Beállt a sor végére Brecht. Jó darab utat megtettek, mikor szembejött velük Takariko Kiriwi japán asztalitenisz-világbajnok.

- Hová, hová, Bertolt Brecht koma? - kérdezte a szemüveges Kiriwi.

- Megyek világgá.
Várj egy kicsit, én is megyek.

Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok. Mennek, mennek, mendegélnek. Mennek, mennek, egy szót se szólnak. Még ma is mennek, ha meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  novella  
Örkény: Az utolsó meggymag
  2010-08-16 15:00:10, hétfő
 
  AZ UTOLSÓ MEGGYMAG

Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban.

A négyből is az egyik nagyothallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták:

- Én rendőri felügyelet alatt állok.

Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos:

- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.

- Mi a csodának? - kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.

- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.

- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? - kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.

Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek.

- Mi az? - szóltak rá. - Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.

- Miért? - kérdezte ő. - Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?

Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal - magyarázta Sipos - bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.

- Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ - javasolta az egyik rendőri felügyeletes.

- Te buta. Hiszen az leesik.

Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.

- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. - Mi van valami, ami megmarad?

Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem.

Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.

Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony hasú, vékonydongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.

Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.

 
 
0 komment , kategória:  novella  
     1/16 oldal   Bejegyzések száma: 150 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 6 db bejegyzés
Összes: 20829 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 426
  • e Hét: 3800
  • e Hónap: 25855
  • e Év: 221168
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.