Regisztráció  Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Antiszemitizmus hazánkban 4.
  2009-06-22 10:57:50, hétfő
 
 

Hogy ne legyen hazánkban antiszemitizmus 4.


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt

(A könyv megjelenésével egy időben kitették a rég meghaltak holt tengeri tekercses egykori fekete kalapos zsidóinak címerét magyar címerként, melyet a borsodi rendőrség is saját jelvényként kezel. Az István a király rock-opera szembesítése sohasem lehetett magyar címeres egykori történelem régen még nem létezett kutya népekkel, csótányoknak magukat nevezőkkel, bár ki tudja, ha ez a valós történelem, nagyobb baj van itt, mint bárki is képzelné, hiszen az ebeknek egykor Bibliában hullajtottak morzsákat az asztalról.

A könyvet a Borsod Online hozzászólóinak írásai szerint 2001-ben kezdték el ismételni, amiért Orbánnak kiabálták, hogy három gyerek a magyar családé. Orbán eredete szerint sohasem lehetett a holt tengeri tekercses egykor kihalt zsidó nép képviselője, lévén, a cigányság eredete sziklai még a magyar pusztai népnél is.A református egyház hívei pedig, mint alkoholisták, fatalisták mások elmondásai szerint az elmeosztályról valók. Ezért védik őket annyira az elmeosztály emelői. Ezért mutatta be Orbán társaival Pszichografológiai könyv-féle aláírását, hogy megmutassa, honnan valók. Ezt mutatja többek között Orbán Viktor árkázott homlok-ránca is. Az Anna felébredése című daljátékból - lehet, hogy véletlen - Orbán e sorok szerint: ..."Kívánj a tóra ezüsthajót" Ezüsthajó KFT-t is üzemeltetett, bár nem foglalkoztam a politikai elmeosztály furcsaságaival, későn fogtam fel, hogy a pusztai könyveket, köztük a jehova és többi bibliai apokalipszist ismételnek. A magyar összeférhetetlenségből minden igaz, még azt is irigyelték a magyarok, ha a városiak között szép, erényes, okos leányzó akadt, s boszorkányaival, pusztítóival, elmeosztályaival, akik karmikus bűnként viselik terhüket testükön, a magyar nép addig nem nyugodott, míg össze nem zúzta őket családjaikkal együtt.)


...Szinte lehetetlenségnek tűnik, de gondolataimba mélyedve el kell mondanom, hogy Várad a második világháború után is sok mindent fel tudott idézni korábbi életéből, hangulataiből, hol művészi, hol műkedvelői szinten, hol kávéházi életével, bájaival, tánciskoláival, a közeli fürdőivel, a kirándulások lehetőségeivel, s ki tudná hirtelenjében elmondani, miféle csábításaival még. Csakhogy a magyarság és a zsidóság együttélése mellett megmutatkoztak most már a román jelenvalóság kontúrjai is. Szép volt ez a hármas együttlét. Aztán kivált a zsidóság, elszíntelenedett a magyar részvétel is a korábban irigylésre méltó csodás harmóniában, aminek az lett a következménye, hogy sivárrá vált aromán jelenvalóság is.

Várad sötét, kihalt, halott várossá lett, csak a múltjában régi szívekben a nosztalgiákban él még.

Sokszor elmerengek a régi Váradon. Unalmas, bánatos napjaimban azért ébresztgetem, hogy vigasztalást merítsek sugallataiból. A képei rendezetlenül tódulnak elém, mint a szürrealisták vásznaira. Egy kísérletet teszek. Hopp! Rögzítem a pillanatot. Dr. Deutsch Elemér. Mottl Tabéry Géza bácsi, Gróf "Laci", Antal Ilona, Erich Bergel, Horváth Imre, Blajovici Traian, Tertan doktor. Lezárom a sort. Ezek az arcok jutottak eszembe az adott pillanatban, ezek jelentették most számomra a közelebbi Váradot. Magyarok, románok és zsidók. Ha holnap is elvégezném ezt a kísérletet, minden bizonnyal módosulna a kép, hiszen annyi meghatározó arc keresne még polgárjogot.

Dr. Deutsch Elemér. Széles, mosolygós arca hol a közkórházban, hol a Nagy Sándor utcai régi kerületi rendelőben, hol a saját rendelőjében jelenik meg előttem. Csak egyszer voltam a lakásában, hogy vizsgáljon meg. Nem tudtam rávenni, hogy kifizessem a vizsgálatot. Könyörgött, hogy ne fosszam meg őt az öröm lehetőségétől. Ismer engem az utcáról, hallott a tanári munkásságomról. olvasta néhány írásomat a helybeli napilapból, ő kimondhatatlanul szereti a tanárokat, ő boldog, hogy megvizsgálhatott és segíthet rajtam. Rájöttem otthon, hogy mivel magyarázható ez az úri gesztus. Az ő felesége is tanárnő, s úgy tudta mindenki, hogy nagyon szépen élnek.

Később egy iskolában tanítottam a feleségével és dr. Deutsch Elemér részt vett néhány iskolai bankettünkön is Nagyon kedves ember volt. Neki egyetlen beszélgetés elég volt ahhoz, hogy becsempésse magát a szívekbe, az emlékezetekbe.

A futbalmeccseket sem tudnám elképzelni nélküle. Ott ül a tribünön, vicces megjegyzéseivel fűszerezi a látottakat, az izgalmas támadásoknál mélyeket szív a szivarából, a váradi levegőt szennyezi.

De ez a szivarfüst is pótolhatatlanul hiányzik a váradi levegőből.

Mottl Pali bácsi a második igazgatóm. Egyik cigarettát a másik után szívta, ám ő volt a város legnyugodtabb embere. Ezt is csak Váradon lehetett megcsinálni.

Fülöpné Réz Gizella. Neki köszönhetem egy tüdőlebenyem elvesztését,mert takarékossági célokból nem engedélyezte, hogy begyújtsanak a könyvtárunkban. Ott fáztam meg. Nemcsak az igazgatóhelyettese voltam, hanem a könyvtárosa is. Nem tehetek róla, képtelen vagyok nélküle elképzelni a régi Váradot. Mégiscsak ő volt a legprecízebb, a legpedánsabb, a legnagyobb váradi iskolai igazgató.

Hogy Pali bácsi után "Gizus néni" jutott mindjárt az eszembe? Erről én nem tehetek, de ők igen. Mert állítólag ők fiatal korukban...De nagy pletykásak azok a váradiak is!

Mivelhogy az iskolai életre kapcsolt rá az emlékezetem, csak Árkosi Jóska következett. "Meünk a vadhavasba, Kun Jóska?" Igen, így kérdezte viccesen. De hányszor is! Soha semmi sem öli ki a fülemből ezt a mondatot. "Meünk, Árkosi Jóska!" - ez volt rá mindig a válaszom.

Senki sem szerette nála jobban a vadhavast.

Implom Babi, Várad egyik legszebb lánya volt. Ez a sorrend sem véletlen. Még kezdő tanár koromban elkéreztettük egyszer a mamájától egy révi kirándulásra. Én meg Árkosi. Meg kellett fogadnunk többször is, hogy idejében hazaszállítjuk. Olyan esőt fogtunk ki, hogy bőrig áztunk, s a vonatot is lekéstük. Nagyon későn adtuk át Babit, úgy éjfélkörül, kócosan, megtépetten. Azt hittem, hogy leég az arcomról a bőr.

Mondom: nagyon szép kislány volt. Vele csak egyszer kellett végigsétálni a váradi főutcán, hogy minden második lány megkérdezze: ki az a fiú Implom Babival? Persze nem azért sétáltunk vele, hanem a bennünk eluralkodott frász miatt. Egyszerűen nem lehetett a varázsától megszabadulni.

Implom Babi nemcsak magyar és francia szakos tanárnő volt, hanem kíváló újságíró is később, nem csoda, ha Tabéry Géza bácsit, Csinszka első gavallérját juttatja az eszembe, akiről olyan szép cikkeket írt, s most már csak a legnépszerűbb váradi színész, Gróf "Laci", a legkiválóbb zongoraművész, Antal Ilona, a legjobb karmesterünk, Erich Bergel és a legnagyobb költőink egyike, Horváth Imre következett.

A ráütésem a közismert nevekre csak Blajovici Traián lehet. Váradon nemcsak magyar és zsidó, hanem reprezentatív román személyiségek is voltak, s nem tartom véletlennek, hogy az én első helyem mindjárt az ő nevét említem meg. Fiatal tanárként egy épületben tanítottunk. Ő a Gojdu Gimnáziumban román nyelvet, én a "Szent Lászlóban" magyart. Tökéletesen megértettük egymást. Később együtt futballoztunk a pedagógusok szakszervezeti csapatában, s mikor kiszabadultam a börtönből, s néhány olt magyar kollégám elfordította tőlem a fejét (pedig tudhatták, hogy az ő becsületük védelmezőjeként szenvedtem el a kínokat és megaláztatásokat), neki volt bátorsága és embersége megölelni a Fő utcán. Bízott bennem. És szeretett.

Szükségképpen oda kell visszakanyarodnom, ami a tulajdonképpeni mondanivalóm. Akkor volt a legtartalmasabb az életem, mikor a románokkal és a zsidókkal együtt éltem, egy levegőt szívtam velük. Minden egyéb napom valami hiányérzetet is tartalmazott. A boldog gyermekkoromat el sem tudom képzelni nélkülük, mert minden játékomban, kacagásomban benne vannak. Én ma boldogan élek Magyarországon, mégis hiányzik számomra a román beszéd, mert hozzájárult minden korábbi napom fűszerezéséhez és hiányoznak nemcsak a román, hanem a zsidó barátok és ismerősök is. A teljességemből hiányoznak, ami azt jelenti, hogy kitörülhetetlenek az emlékeimből.

Mondanivalóm veleje - emlékezzünk - ez volt: mi, magyarok és zsidók sokat és nagyon vétkeztünk egymás ellen (a fasiszta söpredékünkkel, a gettónkkal, az ezeket követő gázkamrákkal, Kun Béláék kommunizmusának következményeivel, Rákosiék bosszújával, sok-sok egyébbel), de őszinte bocsánatkérésünkkel és megbocsátásunkkal példássá fejleszthettük együttélésünket. Csakis így, másképpen soha.

Engedjétek meg, zsidó testvéreim, hogy saját példámmal igazoljam, milyen mélyről kell jönnie ennek a megbocsátásnak, ahogy garantáltan bekövetkezik,ha becsületes szándékkal segítjük elő.

Íme az én példám:

Az édesapám piaci szabó volt Belényesen. A nagyapám, a nagybátyám (Pali bácsi) és Ankerék voltak még ilyen piaci szabók, korábban csak az én hozzátartozóim, mert Ankerék újabban jelentek meg. Valamennyien a váradi nagykereskedőktől, Guttman Emmánueltől és Lefkovics Leopoldtól vásárolták a szövet és bélésanyagokat, amiket aztán feldolgoztak. Az említett zsidó nagykereskedők zsidó segédjei egyszer elárulták édesapámnak, hogy a főnökeik olcsóbban adják az árut Ankeréknak, aminek az volt a következménye, hogy olcsóbban árulhattak, s az enyéimnek sokkal többet kellett termelniük, dolgozniuk, hogy lépést tarthassanak. Ankerék nagy hibát követtek el édesapám ellen: elcsalták tőlünk Ács János segédünket, hogy többet fizetnek neki (az olcsóbb vásárlásuk ezt is lehetővé tette), s az apám csak úgy tudta visszaszerezni a segédjét, ha ő is megadja azt a fizetést, amit Ankeréktől kapott. Ez újabb hajszát követelt meg a felszínen maradásért.

Apámék és Ankerék - ahogy ez ilyenkor lenni szokott - nem köszöntek többé egymásnak, s a szüleink azt mondták nekünk, hogy mi se köszönjünk az öreg Ankernek és ifjabbik fiának, Imrének. De hozzátették, hogy Anker Lajcsinak, az idősebbik fiúnak - aki nem dolgozott a szabóságban és népszerű ember volt -, továbbra is köszönhetünk. Világosabb a napnál is, hogy a családi haragunk jogos volt és nem az antiszemitizmus szülte. Lefkovics Leopold nem adott többé hitelt nekünk, mire Kain Lajos bácsi, fűszeres, akitől a legtöbbször vásároltunk, felkereste az édesapámat és közölte vele, hogy akármikor kész kamatmentes kölcsönt adni neki, hogy talpon maradhsson.

Két dolgot kell itt tisztán látnunk:

1. A szabadkereskedelem, a kunkorrencia nem ismer határokat, kíméletet. Magyar szabók között is bekövetkezett volna az a harag, ami apámék és Ankerék között létrejött. (Hány magyar ember tett már tönkre magyart, sőt meg is gyilkolt anyagi érdekek miatt.)

2. A szegény zsidó segédek, akik szerették és tisztelték az édesapámat, rendkívüli szorgalma miatt, képesek voltak elállni zsidó fajtestvéreiktől, hogy a becsületesség oldalára álljanak. Nagy dolog ez zsidók részéről, mert ők aztán igazán összetartanak. Még azt is meg kell említenem, hogy a segédek a multimilliomos Guttmanné kapzsiságát is leleplezték. Figyelmeztették édesapámat, hogy szédületes gazemberséggel veszi át a pénzt: eltereli gyors beszédével (vagy elterelheti) a fizető figyelmét és lecsúsztat egy ezrest (nagy pénz volt akkor) a lábaihoz, az asztal által jól eltakart földre. Kétszer is megcsinálta ezt édesapámmal a segédek emlékezete szerint, s másokkal is megcselekszi.

A második világháború idején a belényesi zsidóságot Gyantára, az anyám színmagyar falujába telepítették a román hatóságok, nyilván nemcsak anyagi, hanem politikai okokból is. (Ki tudja, mi várt volna az ottani zsidóságra is, ha másképp alakul a háború, vagy még jobban elhúzódik, hiszen a magyar nyilasok és a román vasgárdisták között semmi különbség nem volt, ismeretesek az ő progromjaik is.) Ankerék a nagyapámék és nagybátyámék házában találtak otthonra, ahol teljes egyetértésben, testvériségben éltek, ezt igazolhatják a Nagyváradon még mindig élő Anker lányok is.

A háború befejezése után Anker Imre szekuritás tiszt lett Nagyváradon és nem rég tudtam meg, hogy igen fontos szerepe volt a letartóztatásomban, a megkínzatásomban, a 25 évi kényszermunkára ítélésemben, a négyévi börtönévem letöltésében, egészségem tönkretételében. Már nem él.

Kedves zsidó testvéreim!

A zsidó Jézusom nevében mondom neked,hogy én a keresztyén hitem szerint minden lefekfés előtt imádkozom az ellenségeimért is, az Anker Imre lelkiüdvéért is. Mert mi nem a "szemet szemért, fogat fogért"e elv alapján élünk már kétezer év óta, hanem a szeretet és a mindenkori megbocsátás elve alapján. Zsidó tanítás szerint nekünk nemcsak hétszer, hanem hetvenhétszer, vagyis mindig meg kell bocsátanunk egymásnak, s az ellenségeinknek is. Mi nagyon sokan képesek vagyunk erre, akár hiszed, akár nem.

Rád bízom tehát, hogy higgyél, vagy ne higgyél nekem. Ha nem hiszel, az én hitem szerint nagy baj az neked. Ott túl és emitt, ezen a földön. Ha nem keresed azt a megértést és megbocsátást, ami már bennem megvan. Fogadd el a megalázkodásomat és te boldog lehetsz, ha megalázod magad. Az utolsókból lesznek az elsők- ezt is egy zsidó tanította nekünk. És mi hiszünk benne.

És az is baj, ha nem mérsékled magad, ha nem ismersz határt mindenben. Ha te is meggondolhatlanul firkálsz.

Csak egy dolgot "mesélek"még el neked. Tudod, a mesék a legtisztább dolgok, mert a bennünkmegmaradt gyermeki ártatlanságot tükrözik. És sokszor igazak is.

Én a Securiratén és szamosújvári fegyházban éreztem át először igazában a zsidó deportáltak fájdalmát. Nem tudja azt átérezni elég mélyen senki, csak az olyan ember, aki átesett már hasonló megpróbáltatásokon. Ott volt időm átgondolni sok mindent. Az egész életemet. Meg a másokét is. Egyszer két zsidó nő utazott velem a zsúfolt vonaton. Halkan beszélgettek, de én minden szavukat hallottam és megértettem. Többek között megemlékeztek egy sötét hajú, ötéves leánykáról, akit Mirjamnak hívtak, aki balettozni tanult, mindenféle terve volt és elpusztult a deportálásban. Nagyon meghatott a történet, mert a gyermekeket mindig szerettem (pedagógus vagyok)és nekem a börtönben gyakran eszembe jutott az a kis Léner Mirjám, aki az udvarunkban lakott.Igaz, hogy az kis szöszke volt. A két leányka valahogy összeolvadt a képzeletemben és nem hagyott békét többé. Arra kényszerített, hogy verset írjak róluk,meg a többi szerencsétlenről is, a börtön mélyén. Összeírtam én sok mindent akkor, mert a lélek a nehéz pillanatokban nagyon érzékeny, fájdalommal telített és mindenképpen megkönnyebbülni szeretne. A versnek titulált kisebb írások, szellemi izzadmányok nagyon alkalmasak voltak erre. Így foglaltam rímekbe, szakaszokba a sohasem látott, csak elképzelt Mirjámmal kapcsolatos sajnálatomat, fájdalmamat is. Ne tekintsd ezt versnek, hiszen én nem vagyok, nem voltam és nem leszek költő, csak a szándékomat nézd! Hát ezt izzadtam:

Mirjám
(A deportálásban elpusztult kisgyermekek emlékére)

Sötét hajú leányka volt, ötéves.
Csodás szemében ékkövek ragyogtak,
mint homlokán királyi asszonyoknak.
Mesélt, dalolt,balettezett az édes

és terve volt: színész szeretne lenni,
meg ez, meg az. Nagy zsarnokok a vágyak,
remények szárnyán, észrevétlen járnak,
s a gyermeket sem engedik pihenni.

Elült a vágy és Mirjám is csak emlék.
A sírkövére gyöngyvirágot tennék
és ráhajolnék sírva, megremegve.

Hogy mondjam el, hogy szép nekem a táncod?
Selyemcipőben, elbűvölten járod
magasra szökve: égbe, fellegekbe.

Szóval: írnom kellett verset. Akár költő vagyok, akár nem. Még nem tudtam akkor, hogy a zsidók nem virágot visznek a sírokra, hanem köveket, kavicsokat raknak le. Ma sem sejtem, miért, de én is mindig kis köveket viszek a Deutsch Elemérék sírjára. Már megszoktam, így esik jól nekem . Hogy miért épp a gyöngyvirágot építettem bele az úgynevezett "versembe"? Mert az volt édesanyám legkedvesebb virága.

Egyszer igen nosztalgiás hangulatban voltam. Nagyon fájlaltam az édesanyám halálát és gondolatban állandóan azon a régi udvaron jöttem-mentem, amely már nem is létezett, csak egy kis részét hagyták meg, ahol épp a mi lakásunk van - ma már takarítatlanul, elhagyottan. Mi sem természetesebb, az egykori szomszédok is ott sürögtek-forogtak abban a régi udvarunkban: Weiszék, Schwartzék, Kahánék, Lénerék.Vajon mekkora lehet már Weisz Gábor, Schwarzt Jutka, Léner Mirjám és Jutka, Kahán Robi és Ari - az anyám emléke mellett ez is foglalkoztatott.

Merész gondolatom támadt: én elküldöm a "Mirjám" című írásomat az izraeli rádiónak és megkérem az illetékeseket, hogy olvassák fel egyszer és mondják be, hogy a Kun család még élő tagjai szeretettel ölelik mindazokat, akikkel egyszer a Lakatos utca 8. szám alatt együtt laktak, na meg Weisz Iluskáékat, a szomszéd ház lakóit, akiket még Belényesről, gyermekkorukból ismernek, na meg minden váradi és nem váradi ismerősősünket.

A fantáziám annyira magával ragadott, hogy ott jártam már azon a két nevezetes jeruzsálemi helyen, ahová évtizedek óta vágyakoztam: "annál" a szent sírnál, majd annál a szent falnál, amelyet Csontváry Kosztka Tivadar annyi átéléssel és fájdalommal festett meg - és a szemeimet is megtöröltem.

Sohasem kaptam visszajelzést a "versikémre".

Most már gondolhatsz, amit akarsz rólam. Csak azt kívánom, hogy magadról is legyen egy-egy mélyebb gondolatod.

Közírói tevékenységemhez hozzátartozik, hogy szeretem összegezni azt, amit már elmondtam.

Hát jól jegyezd meg, te firkász a "büdös" zsidó és a te firkász "szarházi" mgyar (a jelzők fordított sorrendben is helytállóak), akikre korábban hivatkoztam! Ha így folytatod, csak szar lesz itt mindig és sohasem lesz egy igazi demokrácia, amire nagyon sokan áhítozunk, s amire a világ kötelez bennünket. A viselkedésedhez megfelelő stílust alkalmaztam. Még Sík Sándortól tanultam, hogy a tartalom-forma-egység fontos kívánalom. Attól a Sík Sándortól, aki zsidónak született, de akinél alig volt keresztényebb magyar. Akit úgy szerettünk, mint az apánkat - a hallgatói, a tanítványai.

Most aztán megkaptad tőlem. Először kaptad meg. Kuss meg a coki is! Ezt is egy zsidóbarát magyar zseni mondta. De nem dobom feléd "feledésemnek" gazdag úr-palástját, mert én a zsidóságot már régóta tisztelem és szeretem a fajtámat: pedig imádom. Köztük téged is, te szerencsétlen zsidó, te szerencsétlen magyar.

Az Észak-Magyarország 1989. december 16-i számában olvasom: "A Szarvasról elhurcolt zsidó orvosházaspár fi, Keszt Péter Ervin ma tanár Jáoz-Keszt néven ismert izraeli író, költő, műfordító. Ő fordította le héber nyelvre Balassi Bálinttól kezdve napjainkig a magyar líra gyöngyszemeit.

Ez szép dolog. De őméltósága író és nem méltatlankodó firkász.

Előkelő izraeli személyiség járt nemrég hazánkban, a nevét nem tudtam megjegyezni. Interjúja alkalmával arra is figyelmeztetett bennünket, hogy mi vagyunk a világ két legszétszórtabb népe.

Hát mi sem becsüljük meg egymást?

Egyszer, s mindenkorra írásba adom: fitoszemita vagyok, vagyis zsidóbarát, mert keresztyén vagyok, tehát emberbarát. Nekem minden nép fiát isteni parancsra szeretnem kell.



Szeretném, ha írásom elolvasása után semmi kétség, semmi "balladai homályosság" nem maradna olvasóim tudatában, ezért egy végső magyarázatot hozzáillesztek még. Lényegében a következőket mondtam:

A legfontosabb tömegkommunikációs eszközök (főleg a rádió és a televízió) magyar szellemű irányítása történelmi szükségesség mindaddig, amíg hazánkat "Magyar" országnak nevezhetjük, amíg nemzeti államok léteznek. Ez valamennyi országban így van, az identitással mindenütt törődnek. (Példák: Bulgária, Románia, Lengyelország, Franciaország, Németország, Izrael, a feltörekvő szovjetúnió-i és jugoszláviai népek stb.) A kiszolgáltatott és elnyomott népek kivétel nélkül eljutottak ehhez a felismeréshez, csak identitásuk helyes "mélységét" nem sikerült még felfogniuk. Igen fontos, hogy ne ugorjanak át a ló másik oldalára, hogy egy egészségtelen, nacionalizmushoz (Isten ments:sovinizmushoz) jussanak.

Tömegkommunikációs eszközeink legfőbb nevelői feladata az, hogy kialakítsák népünkben azt az egészséges nemzettudatot, amitől a Rákosi-Kádár rendszer miránk, magyarokra vár.

Egyre inkább beigazolódik, hogy a magyar nép széles tömegei a keresztyén (keresztény) jelzőt is oda kívánják illeszteni legfőbb nemzeti sajátosságaink közé, de nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy egyistenhitünket és Krisztusunkat épp a zsidó néptől, bibliai tanításunk szerint választott népétől kaptuk, amelyet nekünk szeretnünk kell.

Magyarország az egyetemes zsidóság egy részének a hazája is, az volt évszázadokon át és az is marad.
Olyan életkörülményeket kell teremtenünk, hogy az itteni zsidóság saját hazájában érezhesse magát. Ez elérhető az egyházak összefogásával, az életpályák szabad megválasztásával, a zsidó műveltség és kultúra ápolásával.

Az antiszemitizmus elterjedése hazánkban súlyos következményekkel járna, hiszen eléggé megbélyegzettek lettünk második világháborús kiszolgáltatottságunk folytán, s nekünk különösen igazolnunk kell, hogy normális körülmények között méltók tudunk lenni arra, hogy európaiaknak nevezzenek minket.

Az antiszemitizmus elkerülése csak bölcs belátással, egy igazságos kompromisszum útján lehetséges. Nem elég óhajtani, hogy ne legyen antiszemitizmus hazánkban, hanem tenni is kell érte valamit, mégpedig a magyar és zsidó részről egyaránt. A bölcs belátás áldásossága véleményem szerint a zsidóság irányából hamarabb meghozhatja a kívánatos gyümölcseit, mert amilyen mértékben háttérbe szorulnak a Rákosi-korszaktól örökölt "törtetések" (ez még mindig szelíd kifejezés), akkora mértékben rakjuk le igazi barátságunk valóban stabilnak nevezhető köveit. A zsidóság műveltebb és széles magyar néptömegeknél "bölcs belátás többet ér minden más adománynál" szophoklészi elvet épp a rádió és a televízió iránti magatartásforma-váltásban kamatoztathatja.

Nem vagyok tagja egyetlen pártnak sem, de nem mulaszthatom el megjegyezni: az SZDSZ és a Fidesz kíméletlen kormányellenes kirohanásai mély aggodalommal töltik el szelídebb magyar lelkemet és néhány tévériporter kérdezési módszere sem nélkülözi a mértékfölötti rámenőséget.

Adja Isten, hogy a krisztusi szeretet irányítsa minden lépésünket!


Miskolc, 1990. március 17. szombat



 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Antiszemitizmus hazánkban 3.
  2009-06-21 13:05:29, vasárnap
 
 

Hogy ne legyen hazánkban antiszemitizmus 3.


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt

(A könyv megjelenésével egy időben kitették a rég meghaltak holt tengeri tekercses egykori fekete kalapos zsidóinak címerét magyar címerként, melyet a borsodi rendőrség is saját jelvényként kezel. Az István a király rock-opera szembesítése sohasem lehetett magyar címeres egykori történelem régen még nem létezett kutya népekkel, csótányoknak magukat nevezőkkel, bár ki tudja, ha ez a valós történelem, nagyobb baj van itt, mint bárki is képzelné, hiszen az ebeknek egykor Bibliában hullajtottak morzsákat az asztalról.

A könyvet a Borsod Online hozzászólóinak írásai szerint 2001-ben kezdték el ismételni, amiért Orbánnak kiabálták, hogy három gyerek a magyar családé. Orbán eredete szerint sohasem lehetett a holt tengeri tekercses egykor kihalt zsidó nép képviselője, lévén, a cigányság eredete sziklai még a magyar pusztai népnél is.A református egyház hívei pedig, mint alkoholisták, fatalisták mások elmondásai szerint az elmeosztályról valók. Ezért védik őket annyira az elmeosztály emelői. Ezért mutatta be Orbán társaival Pszichografológiai könyv-féle aláírását, hogy megmutassa, honnan valók. Ezt mutatja többek között Orbán Viktor árkázott homlok-ránca is. Az Anna felébredése című daljátékból - lehet, hogy véletlen - Orbán e sorok szerint: ..."Kívánj a tóra ezüsthajót" Ezüsthajó KFT-t is üzemeltetett, bár nem foglalkoztam a politikai elmeosztály furcsaságaival, későn fogtam fel, hogy a pusztai könyveket, köztük a jehova és többi bibliai apokalipszist ismételnek. A magyar összeférhetetlenségből minden igaz, még azt is irigyelték a magyarok, ha a városiak között szép, erényes, okos leányzó akadt, s boszorkányaival, pusztítóival, elmeosztályaival, akik karmikus bűnként viselik terhüket testükön, a magyar nép addig nem nyugodott, míg össze nem zúzta őket családjaikkal együtt.)


Drága zsidó testvéreim! Megtörténhet, hogy soraim egyszeri elolvasása után felháborodsz és így kiáltasz fel: "Ekkora gazemberséget!" A soraimat akkor is vállalom. "Ekkora kétszínűséget!" Vállalom. "Ekkora disznó antiszemitizmust!" Ezt már sokkal több fájdalommal, de vállalom. Minden átkozódást, szembeköpést, kitaszítottságot vállalok. Tudod, miért? Mert van egy követendő példám: a már említett nagy Radnóti. Ő is mindent vállalt. Neki is lehetett - tudatosan, vagy tudattalanul - egy értékes eszményképe, talán: Kölcsey. Ha az eszményképek jók, mi sem lehetünk alávalók.

Dühöngj csak napokig! Minél tovább dühöngsz, annál biztosabb vagyok a kijózanodásodban, a gyógyulásodban. Nekem mindig a saját lelkiismeretem volt a legfontosabb értékmérőm, bírálóm, ostorozóm, de gyógyítóm is. Én már meggyógyultam, de úgy, hogy megtisztulásom útján nem egyszer, hanem nagyon sokszor kellett indulnom. Az én ajkamon elhangzott már a "büdös zsidó" (Igaz: a szarházi magyar is). Lehet, hogy olykor jogosan. De most nem ez a fontos. Hanem az: leköphetsz, megüthetsz, te már nem tehetsz ellenem soha semmit, hogy még egyszer elhangozzék. Én már erre a magaslatra jutottam. Nem érdekel, hogy mit mondasz, s hogy mások is esetleg hogyan vélekednek. Az egyik lator a szempillantás alatt tért meg és üdvözült. Az én tusám sokkal több időt igényelt, de annál biztosabb megoldáshoz jutott. Én bízom benne, hogy soraim többszöri elolvasása és átgondolása után igazat adsz nekem.

Amíg töprengsz és átkozódsz, én már tudom: vannak nálad okosabb és bölcsebb zsidók is. Remélem, hogy nagyon sokan. Akik egyszeri olvasás után is megértették, esetleg megsejtették, hogy amit mondtam, az igaz és csak teljes önmegalázásunk útján juthatunk el az emberi magaslatokig. Mert ugye az Írásban is ez van: legyetek alázatosak! Nagyon nehéz dolog! Valakinek ki kellett egyszer mondania az igazságot, a nagy szót, mert enélkül minden csak tapogatódzás, mentegetőzés, kibúváskeresés, hazugság - tehát becstelenség. Megéri mindkettőnknek, hogy egyszer kíméletlenül (önmagunkhoz is) őszinték legyünk. Mert ez a kulcskérdés a közös problémánk megoldásához.

Kimondtam a nagy szót és egyszeriből megkönnyebbültem. Ady két évig hordta magában a Krónikás ének 1918-ból című művét, a világirodalom egyik legcsodálatosabb háborúellenes versét, csak aztán tárta a nagy nyilvánosság elé, mikor már meggyőződött róla,hogy kifogástalan. Én is sokáig rágódtam ezen a témán és sokkal szelídebbnek képzeltem el. Aztán hallottam a horogkeresztes rajzokról, meg a televízió falára kiírt fájdalmas mondatról, s mindjárt megérlelődött bennem az elhatározás: máris papírra kell vetnem a gondolataimat és sokkal élesebb formában, mint képzeltem. Még nem lehet késő, még cselekedhetünk. Ebben a kérdésben dekázni már nem lehet. Csak a velőkig hatolás hozhat eredményeket.

Amíg nem dühöngsz és átkozódsz,én megragadok minden lehetőséget, hogy magamhoz öleljelek. Többnyire aprócska történetek, könnyű dolog foglalkoztatnak, de igen értékesek és tanulságosak.

Nagyon kicsi lehettem még, mikor az utcabeliek, a nagyobbacskák megtanítottak egy versikére:

Egy zsidó vett két libát,
Egy fehéret, egy tarkát.
Hogy a fene egye meg a zsidóját,
Miért nem vett már egyformát?

Szó szerint idéztem, a "fenét" sem hagytam ki belőle. Nagyon emlékszem, jót kacagtunk a furcsa versikén, viccnek fogtuk fel. De később, felnőtt koromban sokat gondolkoztam rajta: a fene a bőrünket, nincs emögött egy kis disznóság is? Ma már biztos vagyok benne: sokszor belekötöttünk ártatlan zsidókba is. (A "Belényes, te drága" című gyermekkori visszaemlékezéseimben jó példa rá a rabbi fiával kapcsolatos történetünk)

Meg hogy a zsidók összefognak ellenünk, egymást juttatják a legjobb pozíciókba. Ez részben igaz, de várjunk csak egy kicsit!

Tanári visszaemlékezéseimet tartalmazó "Szép volt" című könyvem 103. lapjáról idézek, hogy megválaszoljam ezt a kérdést: "A váradi radikalizmusnak két forrása volt: a zsidóság és a szabadköművesség. A Galíciából beözönlő zsidók földönfutó koldusok voltak. A tiszaeszlári vérvád, a cári oroszországi és romániai zsidóüldözések és pogilomok összefogásra nevelték a zsidóságot, amely egymást segítve, kereskedelmi érzékét kihasználva gyorsan haladt előre az érvényesülés, a meggazdagodás létráin. Azt tették, amit mások is megtettek volna, ha rendelkeznek hasonló pozitív vonásokkal. Példát mutattak tulajdonképpen. Nekünk, akik a legjobban rá voltunk szorulva a példára. Megtanulhattuk volna tőlük, hogy feltétlen és lehető leggyorsabban meg kell szabadulnunk legnagyobb nemzeti hibáinktól, az összeférhetetlenségtől."

Most látom csak, hogy mi követi könyvemben az előbbi sorokat: "1900-ban Nagyváradon 47 018 ember élt, ebből 12 111 volt zsidó. Lakos Lajos főlevéltáros számítása szerint ez 26,23 százalékot jelent, szemben a pesti lakosság 21 százalékával. A zsidóság nemcsak a kereskedelemben hódított, hanem az értelmiségi pályákon is. 1912-ben például 68 orvosból 48 zsidó volt, 16 nyomdatulajdonosból 10, 13 hírlapíróból 8. A magyar nemesek és ivadékaik lenézték a kereskedelmi életet, megalázónak tartották, s a dzsentrik munka nélkül szerettek volna meggazdagodni. Csak az evés-ivásban és felelőtlen udvarlásban voltak ambícióik. Megtanulhattak volna kereskedni a zsidóktól. Meg sokkal többet tanulni az egyetemenen."

- Egyik gondolat a másikat szüli. Nem csodálkoznék, ha egyszer a zsidók egy számlát nyújtanának át nekünk, mondván:felbecsülhetetlen értékű tanításokat adtunk át nektek, jó, jó: nem használjátok fel, de mi a garancia rá, hogy a jövőben fel nem használjátok, ezért a gubát ide nekünk!

Hogy annyi zsidó orvos volt Nagyváradon? Miért nem több magyar is? Mi akadályozott meg bennünket? Őrültség volna azt mondani - önmagunkon kívül keresve a hibát -, hogy a zsidók.

S ha már az orvosoknál tartunk?

Az édesanyám - jóval a hatvanon túl - nagyon beteg volt. Látta egy magyar és egy román orvos is. Felírtak valami gyógyszereket, fizettünk és már mentek is. Eltelt egy fél nap és semmivel sem lett jobban. Elhívtuk a szintén közel lakó zsidó orvost is, Kardos doktort. Azonnal megállapította a diagnózist és ezt mondta:
"Megparancsolom, hogy a kedves mamát azonnal kórházba szállítsuk!" Kihívta a mentőket és én sohasem felejtem el az édesanyám készülődését. Miközben öltöztettük, tüzetesen szemügyre vett a szobájában mindent és mindenkit:a falakat, a függönyöket, a bútordarabokat egyenként és bennünket is. Vagyis: az élettől búcsúzott. Sohasem láttuk őt ilyennek. Másnap a kórházban szó szerint ezt mondta nekem: "Beteg vagyok, fiam, nagyon beteg". Alig tudta ezt kinyögni. Ő soha az életben nem mondta ki azt a szót, hogy ő beteg, ha moccanni tudott.

Már nem emlékszem, mennyi idő múlva engedték ki a kórházból, de ránk kötötték, hogy nagyon vigyázzunk rá, mert a halál szájából hozták vissza. Hetek kellettek hozzá, hogy megtanítsuk ismét járni, de felépült és körülbelül húsz évet élt még. Egy zsidó orvos mentette meg nekünk.

Minden könyvemben szó van róla, hogy 30 éves koromban tüdőbajban betegedtem meg. Egy nagyon rendes román főorvos betege lettem, hálából mindig megemlítem a nevét: dre. Tiberiu Cipau. Mindent elkövetett a megmentésem érdekében, s nem az ő, hanem az én mulasztásom miatt, mégis egy radikális műtétre került sor, kidobták a beteg tüdőlebenyemet Pesten, a II. számú Sebészeti Kinikán. Néhány nap múlva ezekkel a szavakkal állított be hozzám a műtétemet végző dr. Kerényi Imre tanársegéd úr, az akkori legjobb magyar tüdősebész: "Na tanár úr,kit hozzunk be önnek? Egy nagyon kedves ismerősét! "Úgy mondta ezt, mintha egy kisgyermekhez szólna, rendkívüli gyöngédséggel. És belépett a kórterembe végtelenül kedves mosollyal dr. Mózes Kornélia nagyváradi főorvosnő, egy kiváló tüdőgyógyász, akinek sosem voltam a betege, de egyszer-kétszer megnézett ő is röntgenen, ismerte az esetemet. Kitudódott, hogy már részletesen informálódott kerényi doktor úrtól a műtétemről, a kilátásaimról. A maximális örömet szerezte nekem, amikor azzal biztatott, hogy jó néhány hónap múlva ismét taníthatok. Roppant érdekesnek (és értékesnek) tartom, hogy a váradi szanatóriumban is dr. Mózes Kornélia mondta nekem először - két évvel korábban -, hogy rövidesen ismét taníthatok. És tanítottam is egy ideig. Nekem a tanítási lehetőség volt a legnagyobb öröm mindenkor - az egészségi állapotom helyreállítása mellett.

Ez1956. májusában volt.

Gondolkozzunk csak egy kicsit! Dr. Mózes Kornélia szabadságának csak egy részét töltötte Budapesten, ahová minden bizonnyal rengeteg szórakozási, kikapcsolódási lehetőség csábítgatta őt. Mennyire megérdemelte, hogy nehéz munkáját megszakítva minden szabad percét valóban szórakozással tölthesse el. És rászánta fél napját egy olyan betegre, aki nem is az ő betege volt, akitől soha egy lejt nem kapott.

Nagyon vigyáztam magamra. gyorsan történt a felépülésem. Október elején már úgy éreztem, hogy kutya bajom, de egy reggeli órában a sportújság nyugodt elolvasása után - mindmáig érthetetlen okból - olyan szívrohammal léptem le az ágyamról, hogy azt hittem, azonnal meghalok. Borzalmas érzés volt. Csak az tudhatja, aki már átesett rajta. A velünk szemben lakó dr. Tertan Ignác orvos azt mondta az udvarunkban, hogy egy félórán belül minden eldőlhet - így, vagy amúgy. Aztán kihívta a mentőket. Honnan tudhatták meg, ma sem tudom: berohant hozzám a közkórházba dr. Tiberiu Cipau és dr. Mózes Kornélia a helybeli szanatórium két orvosa. Munkaidőben rohantak ide egy kocsival. Egy román és egy zsidó főorvos. Szinte nem is hiszem. Hát ehhez vétek kommentárt hozzáfűzni, mert a legszebb szó is csak dolog. Ehhez csak könnyezni lehet. Minden egyes visszaemlékezéskor. A halálos ágyamon is.

Hát lehetek én elfogult nacionalista, soviniszta, antiszemita?

De hálátlan az ember, igen. 1973. óta Magyarországon élek és rengetegszer elhatároztam, hogy az említett főorvosokat egyszer felkeresem sok-sok tokaji borral - hogy maradjon is -, hogy koccintsak az egészségükre. Nem is a borral - mit beszélek! , hiszen az oly csekélység, hanem a szívem melegével: azzal a szívvel, amely egyszer akkora rémületbe hozta őket.

Csak nemrég tudtam meg, hogy dr. Mózes Kornélia főorvosnő már nem él. Ki fogja a mulasztásból eredő bánatomat, szívfájdalmamat meggyógyítani? Senki.

1980-ban, néhány héttel az esküvőm előtt elvittek a menyasszonyomtól a szekusok. Hogy csak egy nyilatkozatot kell írnom valakiről, aztán visszajöhetek. Heteken át kegyetlenül vertek, tönkretettek, 25 évi kényszermunkára ítéltek ártatlanul, amiből közel négy évet leültem. A teljes vagyonelkobzást a hozzátartozóim csak annyiban játszhatták ki, hogy a legjobb két öltönyömet kicserélték silány minőségűekkel, ócska dolgokkal, így aztán a kiszabadulásom után nem kellett egy ideig ruháról gondoskodnom.

Az értékeim megmentésében a fölöttünk lakó Léner Dezső segédkezett, aki minden alkalmat megragadott, hogy vigasztaló szavakkal enyhítsen édesanyám határtalan bánatán: "Kun néni, ne tessék mindig sírni, majd meg tetszik látni, hogy kiszabadul a tanár úr! Sokkal hamarabb mint gondolnánk-" A húgaim mondják, hogy százszor is elmondta ezeket a szavakat, meg másokat is távollétem idején.

Az anyám egyfolytában négy évig sírt. Aztán csakugyan rendbejöttek a dolgok. Ahogy ilyenkor szokott: az újabb együttlét feledtette a sírást, bánatot, a sok-sok egyéb csapás már nem is számított. De Léner Dezsőt sohasem láttam többé, mert közbe Izraelbe vándoroltak, s ott elütötte egy autó. Az ebből eredő kétsezres fájdalmam másik oldala ez volt - és maradt: miért nem tegeződtem én össze Léner Dezsővel, mikor körülbelül egyidősek voltunk és milyen régóta egy udvarban laktunk? Csak sejtem, hogy azért, mert én tanár voltam (pfuj!), ő pedig "egyszerű" szabó - mint az apám is. Pedig a legtöbb barátom ilyen egyszerű ember volt, s akárhogy is veszem, én is az vagyok. Az is voltam mindig. Azóta is furdal a lelkiismeret: vajon nem volt ennek a figyelmetlenségnek egy másik oka? Mondjuk az, hogy Léner Dezső zsidó volt? Nehezen tudom elképzelni magamról, de egy dolog biztos: sohasem fog megnyugtatni ez a labilis dolog.

Olyan szeretettel emlékezünk Lénerékre közel harminc év múltán is, mintha családtagot vesztettünk volna el.

Három zsidó lakott még az udvarunkban: Schwartzék, Weiszék és Kahánék.Weisz Jutkának privát tanára voltam. Apropó: Kahán Ári. Gyönyörű kis kék szemű göndör hajú fiúcska volt. Igazi zsidó szépség. Még nem volt hároméves, úgy gondolom, mikor elcsavargott hazulról és szülei sehol sem találták, kétségbeesetten tértek haza. Augusztus 23-a volt, Románia nemzeti ünnepe, rengeteg ember tolongott a tőlünk 80-100 méterre kezdődő Bunyitay-ligetben, ilyen távolságra volt a Sebes-Kőrös is a lakásunktól. Rászántam magam és én is a keresésére indultam, noha a műtétem miatt még elég gyenge voltam, a hosszas járkálást, idegeskedést, s főleg a nagy port nemigen bírtam. Kitartó keresés után megtaláltam az Árit folyó partjainál, egy eldugott helyen fűszálakkal, virágokkal játszadozva. Olyan diadalittasan vittem haza, mintha én dobtam volna le azt a törököt a nándorfehérvári harcban, nem Dugovics Titusz. Szülei azóta is mindig hálálkodtak, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.

Semmiség volt az egész, mégis egy jelentős dolog.

Ha összejövünk nagy ritkán a húgaimmal (ők Nagyváradon maradtak), még mindig elsóhajtja magát valamelyikünk nosztalgikusan: mit nem adnánk érte, ha a régi udvarbeliek csak egyszer is, legalább egy szűk órára,félórára kiülhetnének lefetyelni immár nem létező udvarunkban. Kevés olyan család van, amely ekkora mértékben tudna táplálkozni a múltjából, mint a miénk.

Más:

Aki ismerte a századforduló után Nagyváradot, mondjuk a második világháborút megelőző zsidóüldözésig, az tudja, hogy ennél kevesebb, bűbájosabb, bohémabb város nem volt talán egész Közép-Európában. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy zsidó város volt, de mégis minden leheletében magyar. Még pontosabban így határozhatnám meg: Várad addig volt magyar város, ameddig zsidó város is volt. Zene szólt mindenütt. Viszonylag szűk területen annyi kedves kisvendéglő húzódott meg a központjában, s olyan kitűnő konyhával, hogy a hangulatteremtés minden igényét maximálisan kielégítette. A csattanós viccek és az ötletességükben fölülmúlhatatlan trükkök a szem legmélyéről is kicsalták az örömkönnyeket, hahotázást itt nem csiklandozással kellett kiprovokálni az emberekből. A váradi kórzózás fogalomnak számított. Itt semmit sem kellett csinálni, csak kiülni a Brémer térre, hogy az ember máris remekül szórakozzék. Három teraszon is szólt a zene. A nyári forróságot a Sebes-Kőrös hűvössége enyhítette. A Bémer tér estje és éjszakája, a bor, a sör és a pezsgő, a cukrászdák és virágillatok, a finom parfümök és bőrillatok szédületes kavalkádja volt, amely egy speciálisan váradias hangulatba ringatta, szinte kényszerítette az embereket. Nem győztük kivárni a vasárnapokat, hogy újból szemtanúi lehessünk a nagy sportösszecsapásoknak. S hogy micsoda kulturális múlt állott e mögött a város mögött! Alig volt olyan opera, amit ne adtak volna elő a falai között már a múlt század közepe tájától beleértve egy-két Wagner-operát is. A Rhédey-kert arénájában 3000 ember nézte végig Szophoklész Elektráját Jászai Mari főszereplésével.

Ez a város valóban a peceparti Párizs volt.



 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Antiszemitizmus hazánkban 2.
  2009-06-21 10:25:16, vasárnap
 
 

Hogy ne legyen hazánkban antiszemitizmus 2.


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


...Hát így alakul a továbbiakban az említett "stabilizálódás":

Egy január 6-i keltezésű román jegyzék így ír a romániai helyzetről: "...az ország nyomorúsága akkora, hogy egyedül a nemzeti elégtétel az, amit jelenleg neki adni lehet és ugyanakkor ez az egyetlen mód arra, hogy a bolsevizmust elkerüljük." (I.m.170.)

- Február 5-én och marsall három dolgot kíván a konferenciától: tegye lehetővé a Haller-hadsereg hazaszállítását, fegyverezze fel a román erőket, s elvileg szentesítse a kisállamok bolsevikellenes barikádjaninak offenzív szerepét.... Ilyenformán a vonal északi szakaszának korrekciója amerikai számítások szerint 300 000 lakóval többet adott Romániának. (I. m. 181.)

- Február 19-én Alby vezérkari tábornok követelte, hogy a sokat vitatott városok - (Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, Arad) Romániához kerüljenek, mivelhogy a városok fontos vasúti csomópontok. Lehetetlen tehát el nem foglalni e helységeket egy olyan övezetben, ahol bolsevik intrikák működnek. (I. m. 187.)

Március 26-án Benes levelet intéz Clemenceau-hoz: "Csehszlovákiai sziget a bolsevik áradatban...Csehszlovákia csak úgy tud védekezni a bolsevizmus ellen, ha elfoglalhatja a kért vonalat (az Ipoly-vidéket, továbbá Losonc-Miskolc vasútvonalat), valamint Kárpát-Ukrajnát...így megszüntethetnék a magyarok és az oroszok között a kapcsolattartás lehetőségét. (I. m. 201.)

Kun Béla Leninhez intézett táviratait a franciák fogták. Az elsőben például kérte Lenin támogatását az imperialista tolvajok ellen. A párizsi politikai és katonai vezetők erre felordítottak: "A bolsevizmus Közép-Európa szívében jelent meg, hogy közvetlenül magával sodorhassa a szomszédos és az antant szemében máris túlságosan vörös Ausztriát, innen már talán csak egy lépés odáig, hogy a németországi és a szovjet-oroszországi forradalmárok kezet foghassanak. (I. m. 210.)

Most már Vix és Fontenay belgrádi követ is azt javasolta, hogy "legyen az antant kevésbé könyörtelen ezzel az országgal szemben" - mármint Magyarországgal szemben.


A Magyarországnak szánt és már útban lévő élelmiszer-szállítmányt Zágrádban feltartóztatják, szerb csapatok bevonulását rendelik el Bajára és Szabadkára, Pruneau tábornok pedig azt ajánlja az angoloknak, hogy semmi szín alatt ne álljanak szóba a bolsevikokkal. (I.m. 212-213.)

A Tanácsköztársaság kikiáltása óriási hatással volt Párizsra. Úgy vélték, hogy a Vörös Hadsereg most már Lengyelországot és Romániát veszélyezteti, s elsősorban Romániára és Jugoszláviára lehet támaszkodni. A románok abban a reményben, hogy újabb területeket foglalhatnak el, s fel vannak készülve, hogy Budapestet is elfoglallják.

Masaryk is arra gondol, hogy Pozsonynál, a Dunántúl délre is kaphatnának egy kis területet.

- Odessza kiürítése tengeren (elvilek) és vasúton - (hadsereg) április 3-án kezdődött és 6-án 7 órakor befejeződött. Ezzel a vereséggel a francia vezérkar, más vonatkozásban, megteremtette az egyik fontos alapot a Magyarország elleni támadásra: felszabadította és fedezte a román hadsereget. A konferencia március 25-i döntése, amely a forradalmi mozgalmak elleni súlypontát átmenetileg Szovjet-Oroszországról Magyarországra helyezte, április 3-6-ig konkretizálódott. (I. m. 231.)

A magyar bolsevizmus ürügyén Jugoszlávia Pécset és a pécsi szénmedencét követelte, Csehszlovákia egy korridort a Földközi-tengerre, Románia pedig a Debrecen-Szeged vasútvonalat.

A politikai szemtelenség és zsarolás maximális megnyilvánulása az az ajánlat, amelyet a román kormány ügynöke, Erdélyi János tett Csáky Imrének, majd Bethlen István megbízottjainak: "Ha a román hadsereg megdönti a bolsevik rendszert, a leendő magyar kormány hálából adja át Romániának Békéscsabát és Makót, valamint engedjen beleszólást a kormány összetételének meghatározásába. (I. m. 332.)

Szükséges még dokumentálni Kun Béláék ártalmas politikáját a magyar nép ellen?

1920. március 1-e, Horthy kormányzóvá választása volna az a dátum, amikor Mohács után először kormányozzák Magyarországot magyarok? Ugyan meddig? És mennyiben érvényesül a magyar nép akarata (és nem a német) ebben az időszakban is!

Azt tanítottuk negyven éven át, felsőbb parancsra, hogy elhibázott volt az a külpolitika, amely elsősorban az elszakított területek visszaszerzésére irányult. Én is azt mondom, hogy a Trianon előtti Magyarország teljes egészében történő visszaszerzése nemcsak álom, hanem jogtalan elképzelés is. Zágráb központjában néhány évvel ezelőtt nem találtam egyetlen sem, aki meg tudta volna mondani magyarul, hogy hol van az az utca, amelyet keresek. (Biztosan volt ilyen ember, nem is egy, csakhogy nem volt hajlandó magyarul beszélni). Ugyan mit várhatunk a jövőnktől, ha még mindig nem tudjuk: azért következett be Trianon, mert már II. József idején kisebbségre kerültünk saját hazánban és senki sem tömte naponként a fülünket azzal, hogy magyar gyermek nélkül nincs magyar jövő. És ma sincs egyetlen politikusunk sem, aki ezt a legégetőbb kérdésünket naponként belénk rágná és legfontosabb politikai programjának tekintené. És kimondaná: ahol nem biztosítják számunkra a teljes jogegyenlőséget, ott területi igényeink vannak, mert a jogegyenlőség hiányára hivatkoztak azok is, akik elszakították tőlünk hazánk kétharmad részét (meg arra , hogy számbelileg alulmaradtunk).


Trianon következménye az, hogy ma minden harmadik magyar testvérünk határainkon kívül él.

És amit még hangsúlyozni kívánok:

Nincs a világon egyetlen nép sem, amely ekkora területet és népességet elveszítve, ne az elszakított részek visszaszerzését tűzte volna ki legfontosabb külpolitikai céljának - ha nem is egészében

A történelem nagyon sok példával igazolja állításomat. De nem remélhette népünk ezt azoktól, akik szétdarabolták hazánk területét, ezért nem maradt számukra más út, mint a kárvallottak felé való közeledés. De ki tudhatta pontosan, hogy mi következik azután, hiszen a történelem hihetetlen meglepetéseket okozott minden politikai feszültség idején. (Gondoljunk Hitler és Sztálin paktálására, amely a Balti államok és Besszarábia elszakítását eredményezte, vagy Románia átállásaira az első és második világháború idején.)

Amikor megtettük az első lépést Németország és Olaszország felé, akkor minden magyarul gondolkodó és érző ember leghőbb vágya az volt, hogy elszakított területeinket visszakapjuk, s ott élő testvéreinket ismét magunkhoz ölelhessük - nem az, hogy fasiszták legyünk. Ki merné ma azt állítani, hogy "akkor" nem volt ez jogos követelés? Már kérdeztem egyszer: van rá példa a történelemben, hogy hasonló tragédia után egyetlen nép is ne így érzett volna? (Ma más a politikai helyzet: ma össze kell fogniuk a népeknek - Gorbacsov szerint is -, hogy megmentsük az életet a Földön. Ma a határokat másként kell értelmezni, de a kisebbségek teljes egyenjogúságáról semmilyen körülmények között nem lehet lemondani.)

A kisemmizettek, ha csak álmodtak is egy szebb jövőt, valamelyik nagy szomszédjuk áldozatává váltak. A magyar nép nem tehet róla, hogy álmodott, s végül is nem ő határozta meg, hogy politikailag és katonailag hová álljunk. Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy egyetlen magyar katona sem kívánta, hogy Voronyezsnél hagyja a fogait. Őt oda küldték. És kívülük is hány százezret küldtek a halálba. És hányan jutottak fogságba. És hányan emigráltak. Akik sohasem gondoltak a háború előtt arra, hogy valaha is elhagyják hazánkat.

Miért bűnös akkor az egész magyar nép? Győzzön meg róla valaki, én nem vagyok konok ember, hogy meg ne hajoljak a világos érvek előtt.

Sohasem tagadhatjuk le, hogy a Darányi-kormány létrehozta az első zsidótörvényt, hogy Imrédy Béla előkészítette a másodikat, amelyet Teleki Pál fogadtatott el az országgyűléssel. (At a Teleki, aki olyasmit érezhetett később, hogy már betelt a pohár. Aki végül is nem tudta elviselni becsületének elvesztését és önkezével vetett véget életének. Mint irodalomtanár, meg vagyok győződve, hogy megírják majd róla a hozzá méltó nagy nemzeti tragédiát, hogy helyes magyarságtudatunkat életszgessék vele a színpadokon is.)

5. Gondoljuk át ezután a Rákosi-korszakot is! Csak úgy lehet értelme ennek a gondolkodásnak, ha képesek vagyunk végre a magyarság szemszögéből mérlegelni az akkori helyzetet, hiszen ezt tűztük ki vizsgálódásunk tárgyának. Hanem ezt tesszük, akkor százszázalékosan tévútra tereljük vizsgálódásunkat.

Emlékezzünk csak vissza az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésre!

Azt mondtuk, hogy voltak bizonyos "közös" ügyek: a hadügy, a külügy és ezek fedezésére szolgáló pénzügy. Mivelhogy a kiegyezés megerősítette a Habsburg-birodalom gazdasági egységét, Magyarország gazdaságilag sem válhatott teljesen függetlenné. Azt is mondtuk, hogy Ferenc József mindig megtalálta a módját annak, hogy a fontos kérdésekben az osztrák érdekek érvényesüljenek. Végeredményben a német és az osztrák presszióra következett be az is, hogy beugorjunk az első világháborúba. Hát az fájt nekünk, hogy agyonlőtték a Habsburg trónörököst? Nem szeretett bennünket.

Azt a következtetést vonjuk le, hogy a Habsburg-uralom idején sohasem a magyarok irányították a magyar nép ügyeit. A második világháború után Rákosi, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József vezette az országot. Az 1945 őszén megtartott országos választásokon a kommunista párt a szavaztoknak csak 17 százalékát kapta, a Kisgazdapárt pedig 57százalékos többséget szerzett. De 1947 nyarán a kommunisták nagy fölénnyel győztek, az ellenzék pedig kiszorult a kormányhatalomból. Ma már pontosan tudjuk, hogy miért és hogyan. Nem azért, mert a dolgozó parasztság óriási vágyat érzett a kolhozításra. Azért sem, mert a munkásság epekedett érte, hogy három műszakban dolgozzék, s a feleségek is és vasárnapjuk se legyen. Az értelmiség sem a kommunizmustól várta legszebb álmainak valóra váltását.

Kérdezem most már:

Rákosiék uralma idején milyen "ügy" volt a magyar nép kezében? A külügy? A pénzügy? A belügy? A gazdasági élet irányítása? A kulturális ügyek? A vallásügy? Az egészségügy a pártkórházakkal? Semmi. Volt egyáltalán "közös" ügyünk? A magyar nép semmilyen ügyét nem irányította a saját hazájában. Azt sem merte bátran kimondani, hogy ő magyar mert sovinisztának, fajgyűlölőnek bélyegezték és számolni kellett azzal, hogy éjszaka elviszi őket a dzsip. Az Andrássy út 60. alá Recskre, a Hortobágyra - tudom is én, hová!

Rákosiék felszámolták Magyarországon a magyarságtudatot is.

Én Romániában éltem akkor, de ezer és ezer helyről hallottam és hallom, hogy ez így volt, ez volt.

Ki merné tiszta szívvel, becsületes, nyugodt lelkiismerettel kimondani, hogy a magyar nép, a magyarul gondolkodó ember Rákosiék korában nem teljes kiszolgáltatottságban élt! Csak a török hódoltság idején voltunk ennyire megfosztva politikai és egyéb jogainktól.

6. Felesleges volna letagadni, hogy a II. világháború után a zsidóság Magyarországon - és azt mondjuk Romániában, ahol éltem - vezető szerephez jutott, hiszen ezt mindenki tudja, s hogy a legtöbb zsidó kommunistának vallotta magát, aztán pedig hátat fordított a kommunizmusnak és elég jelentős részük (Romániáról nem is beszélve) valamelyik kapitalista országba kivándorolt. Felesleges volna kutatni, hogy ott hányan vallották magukat kommunistáknak (csak azokra gondolok most, akik bennünket is a kommunizmus jelszavával, de meghajszoltak, de megkínoztak).

Ezt a magyatartást a magyarok elítélik.

Akik bosszúállásból igazságos, törvényes ítélet nélkül börtönbe vetettek ártatlan magyarokat, azokat én is elítélem. De nem tudom szabadulni attól a kérdéstől: ha történetesen mi jövünk vissza Auschwitzből, vajon nem ugyanúgy viselkedünk? A törvénytelen eljárások azonban senkit sem mentesítenek a bűnösség vádja alól.

Egy dolog biztos: a zsidóság alaposan visszavágott nekünk is, akik semmit sem vétettünk.

Az igazsághoz tartozik az is, nem becsületes, nem az intelligens, nem az istenfélő, nem a bölcs magyarok deportálják el a zsidókat (sokkal többen voltak ilyenek, mint ahogy gondolják), hanem a söpredékünk. Akik képesek lettek volna arra is, hogy a saját apjukat, testvérüket és élettársukat is meggyilkolják. Hányan voltak vannak és lesznek ilyenek, hiszen nagyon sok részeges, gyilkos (öngyilkos) fajtestvérünk van és mostoha történelmünk miatt mi vagyunk a világ legösszeférhetetlenebb népe, mivelhogy sohasem volt egy nyugodt évszázadunk, sőt fél évszázadunk sem, hogy egy kicsit összeszedjük, kiműveljük, megneveljük magunkat. Félműveltek vagyunk: legfeljebb, tehát a legveszélyesebb, a legkezelhetetlenebb nép.

És a bosszúálló zsidók sem tartoztak a legokosabb, a legbölcsebb, a széplelkű zsidók közé. Köztük is vannak, voltak és lesznek megfontolatlan emberek , söpredékek és gyilkosok.

Kádár János idején is tovább rombolták magyarságtudatunkat. Egyszer megjelent Miskolcon, sajnos egy zsidó ember Pestről, a párttól, vagy valamelyik minisztériumból, aki kijelentette a megyei könyvtárba összehívott történelemtanároknak, hogy a történelem tanítása elveszítette jelentőségét, a legtöbb országban alig tanítják már, nem is érettségi tárgy, indítványozzuk, hogy ne időrendi sorrendben, hanem fogalomkörök szerint tanítsuk ezután. Tudjuk, milyenek lettek volna ezek a fogalomkörök, mondjuk: a marxizmus alapelvei, a neikolanilizmus stb.

Sokan felszólaltunk ellene, mellette senki. Én megkérdeztem, hogy mi lesz, ha lemondunk erről az intelligenciatantárgyról is, hiszen mindenki tudja, hogy fiataljaink zöme mennyire nem intelligens, sokan még olvasni sem tudnak rendesen a szakközépiskolákban, a helyesírásukról nem is beszélek. Egyetlen olvasmányuk a sportújság.

Vártam a választ, amit később meg is kaptam. Mindössze ennyi volt: tulajdonképpen nem is tudjuk, mi is az intelligencia, mindenki másképpen határozza meg.

Azt hittem, felrobbanok, mert nem volt visszaszólási jogom, s a kartársaim is morogtak. Hát ez volt a kérdés? Ez az ember hülyének nézett valamennyiünket.

A történelem eltűnt néhány évig az érettségi színpadáról. Aztán megjelent egy magyar ember is Pestről, aki a szánkba rágta, hogy nagy viták folynak Pesten, két párt van, s tudják a történelemtanárok, hogyan kell és lehet tanítani ezt a szép tantárgyat. Tudtuk: hogy egy kis magyarságtudat is kijöjjön belőle - Magyarországon.

A történelemtanítás pedig visszakapta és egyre jobban vissza fogja kapni nemzetépítő feladatát. Ezért mi nacionalisták, soviniszták és antiszemiták volnánk? Aki ezt mondja, az nekünk ellenségünk.

7. Elég gyakori az a vélemény, hogy ma ugyanazt csinálják a zsidók a megszállt területeken, amit velük csináltak annak idején.

Őszintén mondom: sohasem jártam ott, ezért nem tudom pontosan, hogy mit csinálnak az arabokkal, s hogy azok is mi mindent követnek el ott és a világon mindenütt a zsidókkal. (A müncheni progrom jutott hirtelen eszembe, amit mélységesen elítélek és az egész világ is. Vagyunk még sportkedvelők rengetegen, s az mondjuk: utolsó dolo volt.) Nem hallottam róla, hogy a zsidók gázkamrába hurcoltak volna embereket, s hogy túszokat fognának össze. Sokszor hangoztattam már, hogy nekem minden embert parancszerűen szeretnem kell: arabot, zsidót, egyaránt. De úgy tudom, hogy a zsidóságnak volt egy igen fejlett, igen művelt - hogy úgy mondjam - őshazája, amelyben gyönyörű dolgokat művelt: tudományban, költészetben, erkölcsben, istenfélelemben, kereskedelemben, minek soroljam tovább! Lehet, hogy tévedek, de úgy sejtem, hogy az arabok oda később jöttek, s hogy rengeteg arab terület vana. Izrael pedig igen pici ország. Azt viszont tudom, hogy az araboknak van egy nagyon szent városuk, ahová a világ minden részéről sereglenek, a zsidóknak is volt egy szent városuk, Jeruzsálem (valamikor csak az övék volt) és nekem most nagyon zavaros valami, ezért nem is folytatom tovább.

Adja Isten, hogy az arabok és zsidók találjanak rá minél hamarabb megbékélés útjára és aztán örök békességben éljenek egymás mellett. Ezt különben minden népnek egyformán kívánom.
Mindamellett nem példamutató, s nem innen másolják majd le a későbbi erkölcsi normákat.

8. Roppant nehéz kérdés következik, talán a leglényegesebb, s véleményem szerint a legaktuálisbb is ugyanakkor, ezért nem szabad megkerülni. Ezt a poharat már akárhogyan is, ki kell üríteni, bármennyire keserű, mert enélkül nem oldhatunk meg semmit. Ez a nagy kulcskérdés ma. Én biztos vagyok benne: ha ezt megoldjuk, sohasem lesz antiszemitizmus Magyarországon.

Tehát kérdés: a zsidók kezükben tartják a tömegkommunikációs eszközöket Magyarországon (a sajtót, a rádiót és a televíziót) és sok tekintetben kulturális életünk irányítását. Ezen a téren is egy úgynevezett fordított numerus clausus létezik a zsidók javára.

Hogy valóban létezik, ez fordított numerus clausus, ezt én nem tudom megállapítani, mert az volna szükséges hozzá, hogy számokkal mérjük fel a helyzetet és pontozással ilyeténképpen: egy állás - mondjuk a Magyar Televíziónál - 1 pont, egy vezetői állás 3, esetleg több pont. És ezt viszonyítani kellene a hazai létszámunkhoz. Persze gyakorlatilag ez elég nehéz és főleg kenyér dolog, de mégis elgondolkozási alap, mert sejtetni enged bizonyos dolgokat.

Egyszer azt mondta nekem valaki: ha minden nemzetközileg olyan százalékban volna képviselve a Magyar Televíziónál (tehát a német, a szlovák, a szerb, a horvát, a bunyevác, a szlvovén, román, a cigány stb.), akkor valószínű, hogy már egyetlen jelentősebb állás sem jutna a magyaroknak.

Nem tudom. De a kérdés nem haladja meg a képzeletemet.

Először a villamos végében hallottam egyszer, aztán máshol is, hogy valaki kiírta a Televízió falára (vagy valahova), hogy a keresztények takarodjanak ki a Magyar Televízióból. Ilyet még nem mondtak, tudomásom szerint nekünk, bár sok mindent hallottunk már mi is. Ha nem igaz ez a hír, akkor nagy magyar gazember találta ki és az uszítás szándékával tette. Ha az volt a véleménye, hogy televíziónk helyzetét vizsgáljuk fölül, ki kellett volna állnia őszintén, becsületesen. Ahogy én kiállok most számtalan kérdésben, minden esetleges kockázatot, támadást válllalva.

De tegyük fel azt is - miért ne tehetnénk, mondaná Mikszáth -, hogy a hír esetleg nem igaz. Akkor pedig nem egy okos és bölcs zsidó írta oda, hanem egy olyan, aki a tömeglélektani kérdésekben abszolút járatlan. Egy hasonló tömeglélektani kérdéssel magyarázom ezt meg. 10-15 éve történt? Húsz éve? Ez egyáltalán nem fontos. Valaki felírta a királyhágói vendéglő vécéjének falára, hogy erdélyi területek átadásáról folynak tárgyalások. Valószínű, hogy a hír kacsa volt. De bejárta egész Romániát rövid pillanat alatt és népünk magyarságtudatának felébresztéséhez akkora mértékben járult hozzá, mint semmi más azokban az időkben.

Gondolkozzunk csak egy kicsit: egy vécéfelirat.

Ha Kádár János ért a tömeglélektanhoz, sohasem jelenti ki Erdélyben, hogy Magyarországnak nincs területi követelése, még akkor sem, ha valóban nincs. Ma azt mondjuk, hogy nincs, mert nagyot fordult a történelem, ma az emberi jogok maradéktalan biztosítása a cél mindenütt, mert enélkül nem léphetünk be az egységes Európába sem, s ha belépnénk, semmire sem jutnánk a közös házban, mert szétmarcangolnánk ott egymást és megbuknék a legszentebb gondolat. Kádár kijelentése teljesen összezúzta az akkor már elég gyengén és reménytelenül pislákoló magyarságtudatot, hiszen csak a vegyesházasságok terén szédületes veszteségeink voltak (és vannak még mindig).

A Magyar Televízió falára firkáló jobban teszi, ha szintén a vécé falára ír, mert az ilyen és hasonló tartalmú szöveg mindig is odavaló, ellentétben azzal a másik szöveggel, amelynek építő jellege volt. A Magyar Televízió nekünk mindenkor és mindenképpen az egyik kegyeletes nemzeti intézményünk. Izraelnek is az az övé. A románoknak és szlovákoknak is a maguké. Most aztán sok mindent előlről kezdhetünk. Az a felirat - ha valóban létezett - sokkal többet ártott a hazai zsidóságnak és a zsidó-magyar ügynek, mint ahogyan a felelőtlen firkácz azt elképzeli.

A Magyar Televízióban, a Magyar Rádióban, a magyar hírlapokban rengeteg dolgot lehet és szabad közölni, még magyarellenes bírálatot is (minél találóbbak, annál értékesebbek), de kommunikációs eszközeinknek miképpen példátlanul kisemmizett és megcsonkított hazánknak is, meg kell őrizni a magyar identitását. Ehhez a csöpp országhoz és becsületének megőrzéséhez a körmünk szakadtáig ragaszkodunk.

Legyen akármennyi zsidó orvos, ügyvéd, mérnök, kereskedő Magyarországon (a polgári libaralizmus ezt lehetővé teszi), teremtsenek egy numerus clausust a maguk javára a legjövedelmezőbb munkaterületeken (ha becsületesen végzik a munkájukat), mi ebbe is belemegyünk és fajtestvéreink nevelését bízzák ránk, miképpen a "magyar" televízió irányítását is. Írásba adjuk, hogy soha, semmilyen nevelésünkkel a magyarság nem fog ártani a zsidóságnak, sőt: kedvezni fog. Írásba adjuk: eme feltételek mellett antiszemitizmus soha nem lesz Magyarországon. Mi majd elbánunk azokkal, akik uszítanak.

Másrészt: ha a zsidóság nem fogadja el Magyarországon azt az egészséges háttért, mértéket, kompromisszumot, amire célzok: máshol sem lesz képes elfogadni azt, akkor pedig újból kialakul egy széles antiszemita tábor, ami nemcsak sajnálatos, hanem tragikus állapot is lenne. Máris sok országban felütötte a fejét: Angliában, Franciaországbn, a Szovjetúnióba, az NDK-ban, az NSZK-ban, Lengyelországban, Romániában, Dél-Afrikában, szinte az egész világon. A zsidóságra feni a fogát az egész arab világ. Szükség van erre? Ma már mindenki tudja és látja - aki kettőig is tud számolni -,, hogy az Egyesült Államok politikáját kik irányítják, s hogy Izrael az ameriakai nép pénzén folytat háborút az arab világ ellen. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy belelássunk a naponként tanulmányt kínálgató lelkekbe, hogy kiolvassuk onnan: "h azt mondanám: adja Isten, hogy mindig így legyen! De így lesz-e vajon? És mivel véd meg? Az atombombájával? A szuperfegyvereivel? A világ csőcseléke ellen? Hiszen a csőcselék - naponként cselekszik. A szovjet hatalom is szédületes fegyverekkel rendelkezik és tehetetlen a "csőcselékkel", illetve a néppel szemben. Ma néhány túsz ejtésével meg lehet fékezni egy óriási birodalmat. Zsidó barátaim, ma nem lehet azt csinálni, mit a húszas, harmincas években.

A szándékomat nem szabad félremagyarázni. Amit itt elmondok, az nem fenyegetőzés, nem lázítás, hanem aggodalom a népemért, a népekért, köztük a zsidóságért is. Ahol van valami baj, az mindig valamiből lesz. Isten legyen irgalmas mindnyájunkhoz! Ma a legsúlyosabb probléma Földünk megmentése. Ha még megmenthető. Minden más kérdés eltörpül mellette. Így akarjuk megmenteni? Mindenütt széthúzással? A törtetéssel? A korlátot nem ismerő ambíciókkal?

Ady egész munkássága igazolja, hogy nem volt elfogult nacionalista, igen sok zsidó és román barát vette körül. De amikor Románia királynéja, Erzsébet állítólag magyarellenes regényt írt, így védte meg a magyarság érdekeit: "Carmen Sylva, Románia királynéja és termékeny írónő, regényt írt volna a magyarok ellen. Erzsébet őfelsége nem merte a Carmen Sylva nevet jegyezni a könyvre, ami nem vall nagy bátorságra. Duruca (Bucura?) Dumbravának címezi a könyvet a Magyarország-ellenes regény tiltakozó írója.

A befejezésben Ady nagyon durva hangon írt: "Se kuss, sőt coki annak...", aki bennünket igazságtalanul bírál. "Még akkor is, ha a bíráló a királyné és Carmen Sylva. Örüljön Carmen Sylva, hogy nem kénytelen az írásaiból élni". (Az újságcikk a Budapesti Napló 1907. december 21-i számában jelent meg.)

Hát kuss meg coki annak a firkász nőnek, de annak a magyar gazembernek is, aki antiszemitizmusát horogkeresztek falra festésével érzékelteti. Az utóbbitól azt kérdezem: látta a Simon Wisesenthal élettöredékéről szóló amerikai-magyar filmet? A meztelenre vetkőztetett és az árok szélén agyonlőtt zsidók tragédiája nem dobbantotta meg az ő szívét sem? Sem a vonat után futkosás, mikor az édesanyját vitték halálba a főszereplőnek? Sem a hitvestársi szeretet oly csodálatos megnyilatkozása a legnehezebb életkörülmények között is, mikor minden percben a halállal kell szembenézniük a házastársaknak? Ne felejtse el, hogy a mi fajtestvéreink fél évszázaddal a háború befejezése után is világrekordot döntenek meg a válások terén! Hát akkor kinek kell tanulni kitől?

9. Lazább életvitelünkkel, szabadabb felfogásunkkal negatív hatással vannak a hagyományos magyar erkölcsiségre.

Roppant érdekes és bonyolult kérdésnek tartom ezt. Ha összehasonlítjuk a zsidóság és a magyarság családi életét, óriási minőségi különbséget találunk a zsidók javára. Bár mi tudnánk akkora békét és egyetértést teremteni hajlékainkban akár évtizedek múlva is! A zsidóság sokkal bölcsebb és megfontoltabb annál (persze műveltebb is), semhogy átlagos családi életünkből recepteket, példákat átvegyen.

Mivelhogy felmérések meg nem történtek, csak feltevésekben gondolkozhatom. El tudom képzelni, hogy mi vagyunk a világ egyik legkáromkodósabb, legcsúnyább szájú népe.Ha nem az elsők. Amikor Mezzofanti bíboros, minden idők legnagyobb nyelvtehetsége a magyar nyelv fejlődési lehetőségeit az olasz és görög után mindjárt a harmadik helyen jelölte meg, főpapi minőségében sem gondolt ekkora lehetőségekre. Hacsak a háború idején keletkezett egyik apácaviccre gondolunk, amelynek egy őrmester szereplője is van, aki a rendreutasítás szándékával szólal meg a vonaton, azt kell mondanom, hogy fantasztikus, minden más helyen és nyelvterületen elképzelhetetlen jelenséggel állok szemben. A magyar paraszt és félparaszt és a mindenféle többi paraszt rendszerint így kezdi a káromkodást: "Hogy az a ...", és úgy folytatja akár egy hétig is, hogy - mondjuk - a románnak és a németnek elcsordul a nyála tőle, annyira megirigyli, ha káromkodni szeretne, de csak egy pillanatra, dühének legmagasabb fokán, hogy aztán mindjárt köpjön is egyet tőle és bibliai idézettel így imádkozzék:uram, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi, például ez a magyar is.

Hihetetlennek tűnő dolog: ez a legcsúnyább szájú magyar nem tűri el, hogy a felesége és a lánya körében disznó vicceket mondjanak. S akár paraszt, akár városi ember a magyar, a legtöbb esetben undorodik mindentől, ami pornó, és nem tudja elviselni, hogy manapság minden filmen az ágyba fekszenek és disznólkodnak, mert úgy érzi, hogy a szerelem, de még a szeretkezés is nagyobb dolog ennél, nem tudja végignézni családja körében, családjával együtt a disznóságokat, mivelhogy tudtán kívül megmaradt benne valami abból a túlon túl is régi magyar érzésből, amit Vörösmarty korában úgy hívtak, hogy ősi szemérem.És ne beszélje rá senki - se magyar, se nem magyar - a mi lányainkat szabad szeretkezésre, mert akkor végképp megszünik majd a magyar család, amit szándékosan lezüllesztettek már és magyar gyermek sem lesz végül, csak magzatelhajtás, húsz év alatt újabb négymillió.

Hát erről van itt szó.

10. "Szeretném látni az első zsidó traktorost, kohászt, bányászt!"

Ha azt mondanánk a csonka hazánkban nagy többségben élő magyarok valamennyien, hogy a legnehezebb munkánkból mindenki vegye ki a részét (tehát minden nemzetiségünk adjon a hazának traktorosokat, kohászokat, bányászokat is), senki sem mondhatná azt, hogy egy ilyen követelés igazságtalan. Erre nem lehetne azt felelni: mi pedig az ilyen munkákban sohasem veszünk részt, niná, de a mások által megtermelt gabonára feltétlen igényt tartunk, s a belőle készült kenyeret megesszük, mégha hófehér is. Ugyanakkor tudtuk, hogy mivel kell a paraszti munkát viszonoznunk: elkészítjük a munka elvégzéséhez szükséges dirktívákat (bocsánat: utasításokat), megállapíthatjuk, a tervelőirányzatokat, muzsikálunk a rádióban és a televízióban, mert már La Fontanie is rámutatott, hogy nemcsak dolgozni lehet, hanem muzsikálni is.

Nem vitatható, hogy a munka könnyebbik oldala dukál az egyik oldalon.

A másik oldal számára pedig a következőket mondom:

Szíved jóságára nem panaszkodom, de lehet, hogy helytelenül gondolkozol. Az ország ésszerű adminisztrálásában mindenkor a már jól kitapasztalt elvnek kell uralkodnia: mindenkit a megfelelő helyre, hogy képességeit a legjobban kamatoztassa. Jól jegyezd meg: nem kell szükségképpen az igazságosság mellé állnunk, ha az ésszerűség mást diktál nekünk. Ezt még senkitől sem hallottad, csak most tőlem. Én így hiszem ezt, azért írom le neked. A zsidó ember jobb kereskedő, lehet, hogy általában jobb közgazdász, orvos és ügyvéd is, s valószínű, hogy több nyelven is beszél. Hogy szorgalmas és összetartó, ezt te is tudod. Ezt mindenki tudja. Vedd fel vele a versenyt, s meglátjuk, mire viszed! Ő több hasznot hajt a hazának (s magának is), ha képességeinek megfelelő helyen foglalkoztatjuk. Mert a kereskedés és a gyógyítás is munka. Jelenleg ott tartunk, hogy a traktoros munkához mi jobban értünk.

A zsidóságnak pedig meg kell értenie: ha mi vállaljuk a traktoros, a kohász, a bányász munkáját helyettük, akkor ez a mi részünkről mindenképpen egy gesztus is. Mert lám, két héttel ezelőtt történt a borzalmas ózdi eset. Az eredmény: nulla zsidó és tizenkét magyar halott. S maradtak árvák és özvegyek is.

A gesztusra gesztussal kell válaszolni.

S ez még csak a munka egyik oldaláról történő megközelítés volt, eléggé egyoldalú vizsgálódás, ám mindenképpen elengedhetetlen. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyarországi zsidó kultúra a magyar kultúra szerves része már régóta, ami onnan nem téphető ki. Sőt: ezzel a közös kultúrával mi a világ minden sarkában is ott vagyunk. Példákkal igazolom:

Hogy ma Bartók nagysága előtt az egész világ meghajol, azt a zsidóságnak is köszönhetjük: a világhírű karmestereiknek, előadóművészeiknek, zenetudósaiknak. Ha jól emlékszem, 1960-ban történt: Az ENSZ valamennyi tagállamában a népek barátságát ünnepelték, a szokásnak megfelelően. New Yorkban és Genfben gyönyörű hangversenyt rendeztek, s a világ legtöbb országában meglágyultak a szívek. Egy Bartók - és egy Kodály-mű is elhangzott ezúttal, s az egyik zenekart a magyar-zsidó Doráti Antal vezényelte, aki akkor a Stockholmi Filmharmonikusok karmestere volt. Hármas magyar siker az egész világ előtt! Kultúravédő múltunkat és áldozatainkat tekintve talán meg is érdemeltük. De sohasem juthattunk volna el erre a szédítő magaslatra a zsidóság támogatása és aktív részvétele nélkül. Ezeréves múltunk már van. De ha lesz ezeréves jövőnk is, az velünk együtt lesz, ezt sohasem szabad elfelednünk.

De ne csak magyarként, hanem emberként is gondolkozzunk! Ha nincs David Ojsztrah, Yehudi Menuhin, Jasa Heifetz, Isaac Annie, Itzhak Perlmann, Nathan Milstein, Szigeti József, Fischer Annie, Serly Tibor, Sándor György, Sebők György, Maurice André, Doráti Antal, Ormándy Jenő, Solti György, Leonard Bernstein, Neumann Jenő, Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő (nem elég a papírkészletem, hogy valamennyit felsoroljam, s hánynak a nevét ismerem akiről tudom, hogy "az"), hol állna m a zenei élet és az emberi tudomány!

Én félek kimondani, de úgy érzem, hogy vannak már felsőbbrendűbb fajok, vagy legalábbis felsőbb szintre eljutott népek, amelyek valamilyen sikeres keveredés folytán nagyon előre ugrottak és rendkívüli dolgok produkálására képesek. Mint ahogy vannak bizonyos értelemben felsőbbrendűbb állatok és növények.

A nagyon tehetséges emberekkel szemben csak egy dolgot tehetünk: feladva gerincünk merevségét, meghajlunk.
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Antiszemitizmus hazánkban
  2009-06-20 09:13:50, szombat
 
 

Hogy ne legyen hazánkban antiszemitizmus


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


(Utasítás írásom tanulmányozásához: Előbb olvasd el végig figyelmesen, csak azután átkozz! Utána elmehetsz a barátaidhoz és ismerőseidhez, hogy megbeszéljétek, hogyan lehetne elpusztítani engem. "Eredj, ha tudsz!").

Nagy fába vágom a fejszét, tudom. Olyan kérdés tárgyalásához fogok, amelyhez senki se mert hozzáfogni. Csipkedték már ezt a témát, innen is, onnan is, magyar és zsidó részről egyaránt, az őszinte becsületességgel, teljes nyíltsággal, a kockázat maradéktalan vállalásával még senki sem nyúlt hozzá. Pedig az antiszemitizmus elterjedésének csak így lehet gátat vetni. Ha teljesen nyíltak, őszinték vagyunk és óvakodunk a valóság elkendőzésétől.

Ha felvetődött akárhol is, akármilyen formában a magyar-zsidó viszony, az mindig a sértés, vagy a sértődöttség kinyilatkozása volt és a takargatás nyíltabb vagy visszafoghatóbb formájában jelentkezett, de rendkívüli tudatosság húzódott meg a hátterében, s egy érdek is.

A magyar ember tudja, hogy ehhez a kérdéshez nem szabad, nem lehet teljes nyíltsággal hozzányúlni, mert a részigazságok megközelítése is kiszámíthatatlan veszélyekkel jár, a zsidóság makulátlanságát is tudatossá jegeccsedett az a tévhit, hogy olyan néppel - és nem népréteggel - áll szemben, amely több százezer ártatlan zsidó meghurcolásáért és elpusztításáért megbocsáthatatlanul felelős és figyelmen kívül hagyta, hogy egy ugyanolyan szerencsétlen nép a maga tehetetlenségében és kiszolgáltatottságában a krisztusi ártatlanság mellé önmagát is - lehet, hogy latorként, lehet, hogy zsiványként - szintén keresztre feszítette.

Ami megtörtént, azon már változtatni nem lehet. De mi történt azóta az emberi lelkekben? Az az érzésem, hogy mi magyarok még nem törtünk pálcát magunk felett, nem fogadtuk el kollektív bűnként azt, amit véreink a zsidóság ellen elkövettek. Nem tettük azt, amit Kölcsey a HImnuszban, mikor papírra vetette ezeket a sorokat:

"Haj, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben:"

Kölcsey nem volt bűnös, mert ő nem azonosítható a "kígyókkal, kányákkal, férgekkel", az összeférhetetlen, az egymást marcangoló magyarokkal, de úgy gondolom, hogy hamarabb kiengeszteli Istent, ha kollektív bűnként kéri a bocsánatot.

A behelyettesítést elvégezve tehát így festene az aktuális mondanivalóm: egész népünk bűnbánatát gyakorolva kellene bocsánatot kérniük a zsidóságtól. Nem azért, mert mi mindannyian bűnösök vagyunk, hanem azért, mert ez jólesne nekik és nagyobb biztosítékot nyújtana arra, hogy hasonló vétség ne ismétlődjön meg.

Hiába is tusakodnék önmagammal, képtelen volnék szívszorongás és meghatódottság nélkül idézni azokat a Radnóti-sorokat, amelyekben Kölcseyhez hasonlóan alázza meg magát a legnagyobb magyar-zsidó költő, mikor magára vállalja bűntelenül - ő aztán igazi krisztusi ártatlansággal - a mgyar kollektív bűnt.

"Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp"

Ma már senki sem vonhatja kétségbe, hogy Radnóti költészete világszinten képviseli modern magyar líránkat, de ha csak egy verset ír, a "Nem tudhatom" címűt, azzal is nagy hazafias költőink közé emelkedik, mert lehetetlenség szebben összefonódva a szülőfölddel, a magyar tájjal, az egész magyar hazával, mint ahogyan ő teszi:

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt a lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága,
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábaimhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom..."

Azegész verset idézhetném, oly csodálatosan szép, s mindvégig azonosulás mindennel, ami magyar: Vörösmartyval, a temetőben sírdogáló anyókával, a bakterrel, a gyermekeinkkel, a magyar komondorral, a balsorstól szenvedő egész magyar néppel, ahogy ő mondja:

"a házfalaról csorgó vöröslő fájdalom"-mal.

Kölcsey és Radnóti! Egyrészt a legszentebb imáinkat kifejező, másrészt (ne takargassuk most már)a legnagyobb disznóságunkat engesztelő költői név egymásmelletisége, legyen a biztosítéka annak, s egyben a bátorítás is hozzá, hogy egyszer majd szemet hunyunk, hogy egyszer majd megbocsátunk kölcsönösen. Minél hamarabb tesszük ezt, annál jobb lesz. Mindkettőnk számára.

Szándékom őszinteségét és komolyságát úgy pecsétlem meg, hogy visszatérek ahhoz a bibliai történethez, ami számomra a legtöbbetmondóbb, a legszentebb: Krisztus megfeszítéséhez. Csak akkor juthatunk el kölcsönös és teljes megbocsátáshoz, kedves zsidó testvérem, ha mi magyarok úgy nézünk fel rd, mint a gogotai keresztre, ami tulajdonképpen a te megdicsőülésed szimbóluma is (a mi hitünk szerint) és nekünk kijáró lator szavával, de szó szerinti bibliai idézettel kérünk bocsánatot tőled: "emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te királyságodba" és te is szó szerint idézed nekünk biztatásként azt, akit megfeszítettél velünk együtt, s aki nekünk a legdrágább: "Bizony mondom neked, ma velem leszel paradicsomban."

Keresztyén létemre én ennél nagyobb bűnbánatot a magam és a népem nevében nem tehetek. Számunkra ez a maximum. Mi jól tudjuk, hogy a krisztusi szavak kijátszása mit jelentene nekünk: az üdvösségünk feladását.

Bevallom neked őszintén: nagyon tökéletlen embernek érzem magam. Évtizedek óta töröm a fejemet, hogy rájöjjek végre: tulajdonképpen mit kellett volna tennem, mikor a pribékjeink téged elvittek? Hogyan segíthettem volna rajtad? Ha lelövöm azt, aki téged elragadott szeretteid köréből? De akkor engem is lelőnek, vagy melléd dognak a marhaszállító vagonba. Esetleg egy embert megmentek. De mi lesz a többivel? Igen, ezt kellett volna tennem. S a példámat követnie kellett volna 600 ezer magyarnak. De akkor esetleg elpusztul a 600 ezer magyar meg 600 ezer zsidó. És akkor a fasiszta magyarok és nem magyarok együtt röhögtek volna.

A kérdés logikai továbbfejtése újabb kérdés felszínre hozását feltételezi: fordított esetben te képes lettél volna rá, hogy meghozd ugyanezt az áldozatot?

Látod, mennyire bonyolult ez a kérdés?

Nehogy azt feltételezd, az Istenért, hogy én játszom a szavakkal, netalántán gúnyolódom, vagy félre akarlak vezetni téged. Ismerve az emberi gyöngeségeket és gyarlóságokat, én el tudok képzelni egy ilyen magatartásformát mindkét oldalról. De úgy segéljen engem az Isten: őszinte vagyok, becsületes a szándékom. Én nem akarom fehérre mosni magam, mert biztosan hiszem: ebben a disznóságnak nevezett ügyben bűnös vagyok. Csak azt nem tudom, hogy pontosan mégis miben és mekkora mértékben vagyok az. Adja az Isten, hogy egyszer megvilágosodjék az elmém, hogy lássam is azt, aminek a feloldására nem tartom eléggé méltónak magam. Mert biztos vagyok benne, hogy van ilyen dolog:cselekvés, mulasztás - nem is sejtem, hogy mi lehet, de van és van. Olyasmi amit irántad és egész néped ellen követtem el.

A magam oldaláról nem is feszegetem tovább a kérdést. Ez már végérvényesen így van, lezárt lelkiismereti ügy.

Ne haragudj, ha a te oldaladról is mérlegelek most már, éspedig úgy, hogy szintén népem szájából teszem fel a kérdéseket. Mindegy, hogy igaz, vagy nem igaz kérdések ezek, vagy csak részben igazak. De kérdések, meret nagyon sok magyart foglalkoztatnak.

Megkérdeztem száz fajtámbelit, megfigyeltem titokban talán ezret is, ők hogyan vélekednek rólatok. A véleményem sok kérdésben eltér az övékétől, de vannak esetek, hogy megegyezik. Most érkeztem el oda, hogy mi az, ami a magyarságnak fáj, amiben sérelmezettnek véli magát. Veled szemben. Akárhányszor meggyőződhetsz róla, hogy ezek a problémái, ezek a helyes vagy helytelen meglátásai. Hogy könnyebben tárgyalhatók legyenek, pontokba szedem őket.

Íme, amiket mondanak:

1. Zsidókérdéstnem ismerem Magyarországon, mert a zsidók átlagkeresete sokkal jobb, mint a magyaroké, különb lakásokban laknak és van pénzük arra, hogy beutazzák a világot.

2. Nem lehet bírálni őket, mert azonnal nacionalizmussal, sovinizmussal, antiszemitizmussal vádolnak mindenkit.

3.Gyűlölnek bennünket a vélt antiszemitizmusunk miatt, de nem törődnek azzal, hogy mi történt és történik például Romániában, mert ott a II. világháború idején a zsidóságot megmenekítették.

4. Kun Béláék nemzetközisége és forradalma sokat ártott népünknek, a nyugati nagyhatalmak kegyetlenül megtorolták a magyar kommunizmust. Kun Béláék nélkül kisebb területi veszteséggel is megúsztuk volna Trianont.

5. Rákosi Mátyásékat sohasem választotta meg a magyar nép, erőszakkal, külső támogatással ragadták magukhoz a hatalmat, aztán ávósaik bosszút forraltak a magyarság ellen.

6. A kommunizmus propagálásával a zsidók más országokban is vezető pozíciókba jutottak, a legnagyobb kommunistáknak vallották magukat, sok embert megkínoztak, bebörtönöztek, elhurcoltak, kényszermunkára fogtak be, meggyilkoltak, aztán hátat fordítva a kommunizmusnak, a kapitalista országokba távoztak.

7. Ma ugyanazt csinálják a megszállt arab területeken, amit velünk csináltak annak idején.

8. Kezükben tartják a tömegkommunikációs eszközöket: a televíziót, rádiót és a sajtót, sok tekintetben kulturáilis életünk irányítását. Fordított numerus clausust hoztak létre - a maguk javára.

9. Lazább életvitelükkel, szabadabb felfogásukkal negatív hatással vannak a hagyományos magyar erkölcsiségre.

10. Sok fajtestvéremtől hallottam: szeretném látni az első zsidó traktorost, kohászt, bányászt, aztán újabbakat.

Megismétlem, amit korábban mondtam: a felvetett kérdések létezéséről (sőt gyakoriságáról) akárki meggyőződhet. A helyességükről, vagy a rosszhiszeműségükről alkosson ki-ki egyéni véleményt, ma joga van hozzá minden állampolgárunknak, mindenki úgy politizál, ahogy akar. Én is elmondom az egyéni véleményemet - ezzek párhuzamosan és a későbbiekben a saját fajtámról alkotott véleményemet is.

1. Osztom azt az elképzelést, hogy zsidókérdés tulajdonképpen nincs Magyarországon - a mai napig. Mert ez azt jelentené, hogy a zsidóságot jelentősen háttérbe szorítják, állampolgári jogaitól megfosztják, lehetetlenné teszik anyagi, szellemi, kulturális érvényesülését. Ilyesmiről szó sem lehet, mert akkor a hazai zsidóságnak pontosan olyan körülmények között kellene élnie minden vonatkozásban, ahogy a romániai magyarság élt és él - természetesen a többi kisebbségi is. A napnál is világosabb, hogy a kétféle életmód között felmérhetetlen különbség van.

Nem tagadhatjuk azonban felbukkanását bizonyos fokú antiszemitizmusnak,ami ellen határozottan és sokoldalúan azonnal fel kell lépnünk: magyaroknak és zsidóknak egyaránt, mégpedig összefogva és nem külön.

Ami az utazásokat illeti:

A zsidóság - számarányát tekintve - sokkal többet utazik távolabbi országokba is és ez mindenképpen jobb anyagi szituáltságát tükrözi. De el kell ismerni, hogy nagyobb a kulturális igénye (mivelhogy műveltebb), szívesebben áldoz utazásokra. És magyarázatként kell elfogadnunk azt is, hogy nem issza el a pénzét. Ők nem olimpikinok töményital-fogyasztásban, mi pedig igen. (Az ilyen pénzekből rengetegeget lehetne utazni.) Lehet, hogy kevesebbet dohányoznak.

2. A zsidóság nagy hiába esett, mikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem engedi bírálni magát, mert figyelmen kívül hagy egy igen fontos lélektani kérdést: az elfojtott vélemény nem csendesedik el, hanem az intenzitása napról napra nő, kamatozza magát és idővel szükségképpen robban, mégpedig kiszámíthatatlanul, beláthatatlan következményekkel. Ha hagyják, hogy még gyengébb formáiban a felszínre kerüljön, akkor kiszámítható, kezelhető, leszerelhető. Politikai szempontból ez igen fontos taktikai kérdés.

A hibákat nem védeni kell,hanem mindenekelőtt el kell kerülni. A feketére nem szabad azt mondani, hogy fehér. Eltakarni sem szabad a hibát, mert mindig akadnak olyanok, akik a takarókat felemelik. Úgy is mondhatnám: ez a takarók sorsa.

Hogy a zsidóság hibáit bírálókat milyen könnyen nacionalistáknak és fajgyűlölőknek bélyegzik, azt sem én találtam ki, a Magyar Írók Szövetsége 1986. november 29-én és 30-n tartott közgyűlésén igen jelentős író ajkáról hangzott el ez a megjegyzés. Minden bizonnyal ő is napi megfigyelései alapján nyilatkozott így.

Furcsának tartom: a zsidóság nem hagyja bírálni magát, de ugyanakkor bennünket akárhányszor bírál.

3. Nem állítom, hogy túlságosan így van, de ha felüti a fejét az antiszemitizmus, ott szemitizmus is van, érdemes a helyzet kivizsgálásával, mérlegelésével foglalkozni. Nem hiszem azonban, hogy Ceausescu Romáiájában komolyabb hibát követett volna el az ott élő zsidóság - a korábbi tapasztalatokból is okulva -, mégis nagy elnyomásnak és megaláztatásnak volt kitéve a diktátor halála pillanatáig. Ceausescu nemcsak a magyarokat és a németeket gyűlölte, hanem valamennyi nemzetiségét és hírhedt antiszemita volt, amiről Ion Mihai Pacepa "Vörös horizontok" könyve hitelesen tudósít. Amikor New York polgármestere, a zsidó Edward Koch meglátogtta Ceausescut embereivel a szállásán, a Waldorf Astoria szállodájában távozásuk után így kiáltott fel a diktátor: "Alkoholt!... Olyan bűz van itt, mint egy disznóolban. Egy zsidó disznó, egy New York-i zsaru és egy koszos néger." (I.m II. 353.)

Az első kötet 159. lapján szó szerint ez olvasható: "Nem Király az, aki aggaszt engem. Eltaposhatom,mint egy poloskát, amikor csak akarom. Hanem Kádár. Tudom, hogy a zsidó disznó van a dolog mögött. A nyakamon érzem a lihegését. Vissza akarja csatolni Erdélyt Magyarországhoz. De akkor háború lesz. Az első és a második világháborúban a románok elfoglalták Budapestet, el fogjuk foglalni újra.

A kötetből megismerhető Ceausesecu hírhedt "emberkereskedelme" is, a Jesahanu-Marcu által létrehozott úgynevezett "úriemberi egyezmény", melynek értelmében Ceausescu minden egyes kivándorolt zsidóért jelentős pénzösszeget kapott. Ez az összeg függött a kortól, az iskolázottságtól, a szakmától, az alkalmazástól, a családi állapottól és fejenként 2000 és 50 000 dollár között mozgott. Néhány kivételes esetben Jesahanutól 250 000 dollárt kértek. Így látott hozzá Ceausescu a közel 1 millió német kiárusításához is.

Ceausescuné is megrögzött antiszemita volt. Azért haragudott Gheorghe Pana munkaügyi miniszterre, az Általános Szakszervezet vezetőjére, mert zsidó felesége volt.

Pecapa megjegyzi, hogy már Gheorghe Gheorghiu-Dej is szédületes összegeket keresette a zsidók kivándorlásánakengedélyezésével.

Meglepőnek tartom, hogy a magyarországi zsidóság hosszú évekenát semmit sem foglalkozott a romániai zsidóság helyzetével és most, Ceausescu halála után sem foglalkozik kelőképpen.

Köztudomású, hogy Auschwitz egyik túlélője, dr. Nyiszli Miklós nagyváradi orvos (a lányát, Zsizsit tanítottam) a "Mengele boncolóorvosa voltam" című könyv szerzője tervezte a romániai zsidóság tragédiájának megírását is, de erről a hatóságok tudomást szereztek és az öngyilkosságba kergették. Meglepő, hogy akadtak zsidó emberek, akik mindent elkövettek, hogy írásaikkal a romániai progromok minden nyomát eltüntessék. Oliver Lustig például az "Excepcie? Da, a fost o exceptie!" ("Kivétel? Igen, kivétel!") című írásában azt bizonygatta, hogy a magyarok csökkenteni akarták a románok számát Észak-Erdélyben, azért írtották ki a zsidókat, akik Romániában úgy éltek, mint a Paradicsomban. Hasonló szellemben írt Buarst is, azt állítva, hogy Románia az egyetlen kelet-európai ország, amely nem engedte eldeportálni a zsidókat, hanem ellenkezőleg: megvédte őket.

Amikor a Zsidó Világszövetség felszólította a zsidóközösségeket, hogy kutatások és egyéni megpróbáltatások, szenvedések alapján írjanak meg minden zsidóüldözést, M. Carp egy háromkötetes könyvben dolgozta fel a romániai zsidóság szenvedéseit és pusztulását. Címe: Cartea neagrá depre suferintele evvreiler din Románia. (Fekete könyv a romániai zsidóság szenvedéseiről.) Munkájához felhasználtl minden rendőrségi végzést és belügyminiszteri rendeletet, másolatokat készített róluk. Carp 450 ezer zsidó szenvedéséről számol be, akik közül 350 ezret meggyilkoltak, nem is német kényszerre, hanem a belső antiszemitizmus kegyetlensége folytán. Megemlíti, hogy már jóval a Vasgárda megalakulása előtt is voltak súlyos atrocitások Romániában és Curtio Malaparte "Kaput" című dokumentum-regényére hivatkozva közli azt is, hogy iasi-i tömegmészárlásban igen nagy mértékben vettek részt civilek is.

A román hatóságok az egész világra kiható akciót indítottak, hogy minden könyvtárból tűnjenek el Carp könyvei és ez az akció olyannyira eredményes volt, hogy a világhírű Harvard, Sorbonne és a jeruzsálemi egyetemen sem található meg a könyv mindhárom kötete. Figyelemre méltó, hogy a zsidóság egy kelet-európai államból sem menekült annyira, mint Romániából. A harmincas években majdnem egymillió zsidó élt Romániában, de ma már húszezren sem merik zsidónak vallani magukat a sokáig makulátlannak minősített hazában."

A zsidóellenes uszítással hazánkban is találkoztunk már a II. világháború előtt is, például ilyen őrültségeket olvashatunk: "A műveletlen parasztság nálunk kezdettől fogva gyanúval nézte a hatóságok víztisztító működését, s főként Kassa körül terjedt el köztük a hit, hogy az urak és a zsidók mérgezik a kutakat és céljuk a parasztság kiírtása." (Trócsányi Zoltán: Kirándulás a magyar múltba 1937. 235. l.)

A tiszaeszlári vérvádat említem még meg.

Szóval a II. világháború előtt sem volt tiszta a lelkiismeretünk.

Hogy a zsidóság gyűlölne bennünket feltételezett antiszemitizmusunk miatt? Ebben én nem hiszek. Akkor legkiválóbb fiai -mondjuk világhírű karmesterei és tudósai - nem nyilatkoznának úgy rólunk, ahogy teszik. Nem terjesztenék a magyar kultrát az egész világon. Hogy példát is mondjak: Doráti Antal jóságos arcában én sohasem tudtam volna kételkedni. Teller Ede sem mond rólunk semmi rosszat. Úgy érzem, szeret minket, vagyis megbocsátott.

4. Ahhoz, hogy teljes mértékben átérezzük a zsidó nép tragédiáját (merem állítani: sokan és sokszor átérezzük), szükségesnek tartom,, hogy zsidó testvéreim is gondolják át a mi történelmünket és így próbáljanak néha-néha megközelíteni bennünket. Nagy bátorítást adna ez nekünk újabb lépéseink megtételéhez. Felvetek egy kérdést: gondolkoztak-e már azon, hogy a mohácsi vész óta hány évig kormányozták Magyarországot szabadon a magyar emberek? Vegyük csak sorra:

150 évig törökök uralkodtak fölöttünk, utána pedig a Habsburgok, az 1848-as forradalomig. A szabadságharc idején a magyar nép kísérletet tett a Habsburg-iga lerázására, de ez nem sikerült és a 67-es kiegyezés sem hozott radiikális változást, merte az osztrák uralkodó továbbra is magyar király maradt, a közös hadügy, külügy és pénzügy pedig csak papíron volt közös, mert Ferenc József továbbra is úgy uralkodott, ahogy akart, mindig meg tudta találni a módját annak, hogy az osztrákok felé billentse ki közös mérlegünket. Gazdaságilag sem vállhattunk teljesen függetlenné 1867 után.

Eljutottunk tehát az első világháborúig anélkül, hogy évszázadokon át kezünkbe vehettük volna saját hazánk irányítását. Ahogy Kölcsey írta népünkről a Himnuszban:

"Szerte nézett, s nem lelé
honját e hazában!"

Egy nép tragédiája akkor válik igazán teljessé, ha szabadságát elvesztve ki sem nyithatja a száját, vagy ha igen, akkor azt kell hazudnia, hogy szabad. Németország belekényszerített bennünket az első világháborúba.. Milliónyi halottunk volt, megszámlálhatatlan bénánk, betegünk és kivándorlónk. Nem volt elég tehát a századforduló táján kivándorolt másfél-kétmillió szegényparasztunk elvesztése, egy olyan érvágás, amit sohasem pihenhetünk ki.

Nem volt szabad beszélni róla mindmáig, hogy milyen következményekkel járt hazánkban Kun Béla kommunizmusa. Ma már világosabb a napnál is: ha nincs ez a kommunizmus, akkor Magyarország 282 ezer négyzetkilométernyi területéből nem 93 ezer négyzetkilométernyi marad, 18 millió lakosunkból pedig nem 7,6 millió, hanem lényegesen kisebb veszteséggel úsztuk volna meg Trianont, hiszen Wilson amerikai elnök állandóan Magyarországgal és megvan ez a felismerés az angol politikusokban is. Trianoni katasztrófánkat az utódállamok politikusai által lepénzelt francia tábornokok idézték elő és legbiztosabb ütőkártyájuk a már említett bolsevizmusra történő hivatkozás volt, - Kun (Kohn) Béla kommunizmusára. Keressünk csak rá néhány meggyőző bizonyítékot:

- A francia kormány 1919. januárjától, attól az időponttól tehát, amikor újból elejtette a katonai fellépés gondolatát Közép-Európában, s közelebbről Magyarországon, láthatóan szerette volna elérni, hogy stabilizálódjék a rendezetlen körülmények között fokozatosan kialakult új rend (Ormos Mária: Pádovátóll Trianonig, Kossuth Könyvkiadó 1983. 160. l.).

 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Magyarságtudatunkról
  2009-06-19 18:47:19, péntek
 
 

Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


Nem hiszem, hogy az utóbbi évtizedekben sokan írtak volna erről a kérdésről. Magyarországon legalábbis. Fennmaradt bizonyos szorongás az emberekben a 40-es és az 50-es évekből: hogy aki a magyarságát hangoztatja, az téves utakon jár, mindenképpen maradi ember, a reakció késő hirnöke. Az ellene felhozható vád az, hogy nacionalista, sőt soviniszta. Széles körökben fennállt az a sajnálatos tévedés, hogy a magyarságtudat vállalása, összeférhetetlen azzal az elkötelezettséggel, amit a magyar állam a szocialista tábor tagjaként vállalt a "béke és az egyetemes emberi haladás" érdekében.

Én ezt a nézetet nemcsak tévedésnek, hanem nevetségesnek tartom.

Képzeljünk el egy magyar-szovjet labdarugó-mérkőzést! Az intelligens szurkoló nem háborúnak fogja föl ezt az összecsapást, hanem sportvetélkedésnek. Számára az a legfontosabb, hogy nemes és szép küzdelmet lásson, s győzzön az erősebbik, a jobbik csapat. A magyar ember egy fokkal közelebb áll saját csapatához: lehet, hogy kettővel is, de megtapsolja az "ellenfél" akcióit, s ha nem mi győzünk, akkor gratulál a diadalmaskodónak, mert a sportszerűség így kívánja. És sportszerűség nélkül nincs igazi sport. Ugyanígy viselkedik a művelt szovjet néző is. Természetes dolog, hogy mi a magyar csapatnak szurkolunk, mert magyarok vagyunk, a szülő is a saját gyerekéhez húz elsősorban, de ha van egy jó és egy rossz, egy jó és egy kevésbé jó, az igazság nem szenvedhet csorbát, a jónak kalapot emelünk.

Én úgy látom a mai helyzetünket, hogy az orosz ember orosz, a szlovák szlovák, a román is román a nemzetközisége mellett - s minek soroljam tovább -, csak a magyar nem az, ami lehetne, s aminek lennie kellene: önmagát mindenekfölött magyarnak valló, ugyanakkor becsületes békepárti és nemzetközi ember.

A békepártisággal talán nincs baj, mert ki az az őrült, aki egy újabb, s mindennél borzalmasabb háborúra vágyódna, aki szívszaggató fájdalom nélkül látná elpusztulni gyermekét a keleti vagy a nyugati fronton. A nemzetköziséggel azonban baj van: mert hogyan tud lelkesedni valaki más nemzetekért, ha a maga nemzetét sem szereti, vagy közömbös iránta. Hogyan lehet valaki jó nemzetközi, ha nem jó nemzeti! Hogyan tisztelheti valaki a más szüleit, ha a sajátjait sem tiszteli! Az ilyen ember tévelygő lelkű,de lehet karrierista, sőt jellemtelen is. Lenin rajongott az orosz népzenéért, az orosz zeneszerzőkért, például Csajkovszkijért, de azon csodálkozott: hogyan képes az ember olyan szépet alkotni, mint Beethoven Sonata appasionatája!

Azt valljuk minduntalan, hogy a népek és nemzetek egy-egy színfoltot jelentenek az emberiség óriási virágoskertjében, együttesen adják meg annak pompáját, s akkor gondoljuk el: milyen sokat veszítene varázsából a virágoskert, ha színpompáját egyetlen virágfajtára korlátoznánk!

Aki jogtalannak tartaná helyesen értelmezett magyarázkodásunkat, s annak elhagyására, vagy elhanyagolására ösztökélnek bennünket, nem lehetne sem testvérünk, sem barátunk többé, szükségképpen ellenségünket kellene látnunk benne.

Amikor 1973-ban Magyarországra kerültem, bevallom, hogy meglepett magyarságtudatunk hajszálvékonyra méretezett zsinórszála. Nem tartottam elégségesnek ahhoz, hogy összetartson, testvérré fűzzön össze bennünket. Megkívánták mindenkitől, hogy tudja, mi történik Libanonban, Izraelben, Iránban, Angolában, s a Fülöp-szigeteken, mert másként nem tartották intelligens, művelt embernek, de belenyugodtak abba, hogy tanítványaink nem tudják megmutatni a térképen Nagyszalontát, holott csak néhány kilométerre van a magyar határtól, s ott született Arany János, a legnagyobb maegyar epikai költő, nyelvünk legnagyobb művésze mindmáig, aki egyben a világirodalom legnagyobb balladaköltője is. Hihetetlennek tűnő dolog! Hova vezethet egy ilyen önismeret nélküli magyarságtudat? Lehet-e tudatnak nevezni többé?

Beletemetkeztem akkor elődeink és nagy klasszikusaink olvasásába, hogy erőt merítsek belőlük és hazafias ihletet, én a Mócvidék szomszédságából elszármazó, aki úgy féltettem a magyarságtudatomat, mint önnön szívemet és mindig azt vallottam: ha megszünik az egyik, szünjön meg amásik is,mert olyan két dolog ez, ami elválaszthatatlan egymástól.

Nézzük hát,mit üzennek sírjukból is nagy elődeink a magyarságtudatunkról, akik már rég porrá, anyafölddé váltak, s ha felszántjuk őket, búzát teremnek nekünk!

Bornemissza Péter áldottnak, Balassi édesnek nevezi hazánkat: "Legyön Isten hozád, áldott Magyarország" - mondja az első. "Ó, én édes hazám, te jó Magyarország" - sóhajtja a másik, mikor idegen országba kell elbujdosnia.

Mikes Kelemen úgy gyötrődik hazájáért, Erdélyországért, mintha nem is több száz kilométerre volna tőle: azon töri a fejét, hogyan lehetne otthon jövedelmező módon dohányt termeszteni, selyemhernyót tenyészteni. Onnan látja meg, Európa végéről, hogy nemesifjainkat haszontalanságokra nevelik, lányainkat pedig szinte semmibe sem veszik. Ezzel a fájó gondolattal fekszik le este, ezzel ébred fel másnap reggel.

Besenyei - drága tapintatos magyar -, ahelyett, hogy lehurrogna bennünket, így finomkodik: "Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk."

Csokonai Dorottyáját nemhogy nem tanítjuk, de meg sem említjük a szakközépiskolákban, pedig mekkora magyrságtudatot tükröznek a sorai. Mikor arra gondol Csokonai, hogy táncolnak nálunk galoppétát, stájert, straszburgert, anglus kontratáncot, hanákot, minétet, valcerest - meg mi az ördögöt -, így vádaskodik felháborodásában:

"Miért nem tánczol magyart az anglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módia?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánczczal, nyelvvel, szokással, ruhával!"

Nem tudom, mit szólnék ehhez azok a fiataljaink, akik akkora borzas hajat növesztenek, hogy inkább kinéznek oroszlánivadékoknak, meg pulikutyának, mint magyar leszármazottaknak! A táncukról már nem is beszélek, legfeljebb saját szavukkal jellemzem azt: "állatlian" szép. Figyeljék meg, mire oktatja őket Csokonai:

"Nemes magyar tánczom! ki ősi nyelvünkkel
A ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonynyá téged:
Im a külső népek bámulják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsül tégedet!"

Ha népi táncegyütteseink külföldi sikereiről olvasok, vagy hallok a rádióban, nekem mindig az alábbi Csokonai-sorok jutnak eszembe, arra gondolva, hogyan lelkesedne láttukon jó Csokonaink:

"Csak a magyar táncz az, mely soha nem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket."

Csak azt tenném hozzá a saját meglátásomból: én kecsesebb táncot a magyar palotásnál álmomban sem tudnék elképzelni.

Nem unommeg a példák felsorolását,dehogy unom. Beszéljenek csak őseink, ne én szóljak a fiataljainkhoz! Az ő szavuknak minden bizonnyal nagyobb hitelük lesz -, ha egyáltalán lesz!

Nagy Petőfink így nyilatkozik a Magyar vagyok című versében magyarságáról, hazaszeretetéről:

"De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet"!

A magyar disszidenseket pedig így átkozta meg:

"A miként ti e szegény hazából
Magatok száműzitek:
Vesse úgy ki csontosokat a sír
S a mennyország lelketeket!"

Ady az allkotó, a munkás magyarságával hozakodik elő, mikor ezt írja a rá jellemző hetykeséggel: "Jobb a magyar vagyok minden honhazafinál. A magyar Géniusz igájába fogtam magam, amit csinálok, arra büszke vagyok."

Más helyen: "A féle magyarnak látom magam, akit Katona József kifelejtett az összesküvés nagyjelenetéből."

Ismét másutt: "Nem tehetek róla, hogy érdekel, izgat, foglalkoztat a saját magyarságom, s a magyarság együttes kínja, problémája, sorsa."

1916-ban írta: "Arra pedig figyelmeztetek minden gonoszérzésű embert, hogy talán szükség lesz még a magyarság védelmére, s akkor én halálos ágyamról is föl tudok kelni, mert - sajnos - többet érzek és sejtek,mint a mai szerencsés vagy szerencsétlen hősök."

Nem hiszem, hogy nagyobb mélységgel és több fájdalommal szólalhatna meg akárkinek a magyarságtudata, mint Adynak, mikor így jellemzi hazáját (amelyért különben meg is tudna halni: "Terhelt ország, összevissza-ország, koldus ország, beteg ország, gennyes ország, úri ország, függő ország, rossz helyzetű ország és persze: kulturálatlan ország.

A magyar Adyít, az igazi Adyt sohasem taníthattuk, csak a nemzetközi forradalmárt hangsúlyoztuk óráinkon.

József Attila 1937-ben öngyilkosságra kényszerül, de még ugyanebben az évben azért fohászkodik a sorshoz, hogy egyszer a szépről és a jóról írhasson népének, a magyarságnak forrása még így buzog:

"édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!"

A magyarzsidó Radnóti de nagy ember, de nagy költő volt, amikor tíz hónappal halála előtt meghurcoltatásában és megkínoztatásában is így fejezte ki hazaszeretetét:

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángokból ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága,
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom."

Bizony, magyar fiaim és lányaim, azt érezni, hogy van magyarságtudatunk, felér a mindennapi kenyérrel, mert betennivaló nélkül nincs élet, ugyanúgy őszinte és áldozatos kiállásunk nélkül nincs: becsületes élet. Becstelenül élni pedig nem érdemes. Legnagyobb és leghaladóbb költőink egy részével igazoltam ezt. Nekik csak elhihetitek.

Volt olyan elsős tanítványom a szakközépiskolában, aki nem tudta elmondani a Himnusz első szakaszát, s még eléneklésére sem vállalkozott. De ennél szomorúbb esetről is beszámolhatok:

Köztudomású, hogy nálunk az iskolai év tanulmányi kirándulásokkal kezdődik, amelyeknek az a céljuk, hogy megismerjük és megszeressük hazánkat. Nos, egy ilyen kirándulás alkalmával Csekére is ellátogattunk egy leányosztállyal, amelyet én tanítottam, kísérőként cseperedtem bele ebbe a társaságba. A délutáni órákban érkeztünk meg és itt szállásoltuk el magunkat éjszakára. F.I. osztályfőnöknő elengedte a lányokat egy kis csavargásra, fagylaltozásra), de kikötötte, hogy egy óra múlva a templom előtt találkozunk és kimegyünk Kölcsey sírjához. Nem hiszem, hogy távolabb lett volna tőlünk 200 méternél. Beosztottuk a lányokat a szobákba, papíron elrendeztünk mindent, a csomagok még egy szobában hevertek halomban. Aztán elindultunk a kartársnővel a lányok keresésére. Ott üldögéltek a templom előtt, ki a fűben, ki a padon. Az osztályfőnökük megkérdezte:
- Na lányok, kimenjünk a temetőbe, vagy fáradtak vagytok?
Kórusban adták meg a választ.

- Ó tanárnő, fáradtak vagyunk. Maradjunk már itt a padon!

Összenéztünk a tanárnővel. Nem akartunk hinni a szemünknek és a fülünknek. Ilyen leforrázást nem kaptunk több évtizedes pályafutásunk alatt. Mintha késsel szúrtak volna belénk. Anékül, hogy összebeszéltünk volna, elindultunk ketten a temetőkert felé.
Két-három lány utánunk szegődött, a többi maradt. Felkerestük a sírt, elénekeltük vigyázzállásban a Himnuszt, elgyönyörködtünk a temetőkert kopjafáiban. Megkönnyeztük Kölcseyt és siralmas szituációnkat. Engem már a sírás környékezett. Az erdélyi magyarok vigyázzba vágják magukat, ha egy labdarugó-mérkőzés előtt megszólal a rádióban, vagy a tévében a magyarok himnusza. Ezek pedig... ezek nem gyalogolnak 200 métert, hogy megnézzék Kölcsey sírját. Nem normálisak. Hát azért jöttünk Csekére, azért szállásoltuk el magunkat egy éjszakára, azért fizettük ki az ellátás költségeit, hogy lerójuk kegyeletünket Kölcseynek. Ez hihetetlen!

A kartársnőm megszólalt végül bánatosan:
-Ne menjünk vissza értük? Ne kényszerítsük őket, hogy eljöjjenek?

A szívem majd megszakadt a fájdalomtól, mire én is összeszedelőzködtem, hogy megadjam a választ:

- A világért se tegye! Kölcseynek nincs szüksége ilyen látogatókra. Mi pedig törjük csak össze magunkat testileg-lelkileg, mert tagjai vagyunk egy országos pedagógiai testületnek, amely hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak.

Reszkettem az idegességtől. Inkább a fájdalomból. A szívembe markolt egy Kölcsey-monat: "Szánd meg, Isetn, a magyart!" Szánd meg tudtán és akaratán kívül, mert nincs még egy ilyen szánalomra méltó nép sehol. Ennek nem volt elég a tatár, meg a török. Nem volt elég két vesztes világháború. Egy olyan nagyméretű kivándorlás, amely szétszórtabbá tett bennünket a világ bármelyik népénél. Így lettünkmi "kányák, kígyók, férgek" (Kölcsey szerint), "cigány-népek, lang szívű sihederje" (Ady szerint). Nekem már ne szóljon senki, mert szembe röhögöm! Egy őrült röhögésével. Aki már maga sem tudja, mit cselekszik. Egy dolog biztos, hogy soha roma diákokkal ilyesmi nem történhetne meg. Nekik van románságtudatuk.
Sokra is vitték vele. Egy gyönyörű országot kovácsoltak össze. Hegyeket és völgyeket. Erdőket és termőföldeket. Európa egyik legszebb országát.
- Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell - írta Kölcsey a Parainesisben.

Ó, drága Kölcseynk, de jó már neked!

Nem szabad azonban ennyire elcsüggednünk. A pedagógusok nem lehetnek pesszimisták. Legfeljebb ideig-óráig. Mert lám, azt olvasom a mai újságban, hogy már három éve folyik a "Magyarország az én hazám" című országos verseny is - amióta nyugdíjas vagyok. - Eddig csak a "Mit tudok Szovjetúnióról?" című verseny létezett. Valami dereng. Kezdenek nemzetivé válni, hogy jó nemzetköziek is legyünk. Öntudatos magyarok és öntudatos európaiak. Már hallom is a nagy Berzsenyi-vers Kodály feldolgozásában, valamikor 120-an énekeltük Kolozsvárt válogatott diák-énekkarában:

"Ébreszd fel alvó, nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek, A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont, s Budavárt híressé."

Adja a magyarok Istene, hogy így legyen! S akkor mi is olyan büszkén fogjuk hordani a piros-fehér-zöld kokárdát március 15-én, ahogyan a franciák hordják a maguk trikolórját, a "gloire" fiai. Nemcsak a diákjaink, hanem - még hihetetlennek tűnik - a pedagógusaink, sőt az orvosaink is.

Miskolc, 1986.
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
A magyar összeférhetetlenség
  2009-06-19 13:22:25, péntek
 
 
Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


Egyszer felvetettem egy kisebb baráti társaságban a magyar összeférhetetlenség kérdését. Úgy került rá sor, hogy ketten összeszólalkoztak. Az egyik fél rám támadt és kijelentette, hogy felesleges ezt a kérdést ilyen formában felvetni, mert minden nép összeférhetetlen, nemcsak a magyar és nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy szidalmazzuk a fajtánkat.

Nyilvánvaló, hogy nem ilyen egyszerű a dolog a magyar összeférhetetlenség kérdése, az pedig valótlanság, hogy minden nép ennyire összeférhetetlen. Azt szoktuk mondani: "Egyesülésben az erő.". Ezt minden nép tudja, szólásként él szerte a világon. A román nyelvben például így hangzik: "Unica face puteres." A román fejedelemségek egyesítését ez a mondat késztette elő, szájról szájra terjedve a Havasalföldön és Moldvában.

Ahol összeférhetetlenség van, ott nincs összetartás, nincs ott semmi, egy ilyen közösséggel semmit sem lehet kezdeni.

Felteszem tehát a kérdést: létezik a magyar összeférhetetlenség? Erre minden józanul gondolkodó magyar csak azt felelheti: létezik. Akkor meg foglalkozni kell vele mindaddig, amíg olyan neveltségi szinthez jutunk, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: nem is tudjuk, hogyan lehettek elődeink olyan összeférhetetlenek. De addig még sok víz folyik le a legmagyarabb folyón, a Tiszán és sok magyar vér folyik el imitt, meg amott éppen összeférhetetlenségünk miatt.

Én ötvenéves koromig Romániában éltem. Senkit sem akarok megbántani azzal, ha ki merem mondani: az összmagyarság sorskérdéseivel mi egy kicsit átéltebben foglalkoztunk, ami nem véletlenség, meret ami hátunkon talán valamivel több fát aprítottak, s nyugtalan éjszakáink száma is meghaladta az ittenieket. Tudom, hogy itt is voltak igen nehéz időszakok, hiszen nacionalistáknak, sovinisztáknak bélyegezték azt, aki ki merte mondani, hogy ő magyar, még akkor is, ha tiszteletben tartott minden más nemzetet.

Az erdélyi származású Ady ezt a sorsot kívánta mindannyiunknak:

"Ha van Isten, földtől fényes égig
Hallgasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk."

Isten meghallgatta Adyt, s bennünket, érdélyieket, kétszeresen is végigrángatott, hosszabb ideje tartott a rángattatásunk. És tart ma is. De éppen a rángatások következtében nyílt ki a szemünk és kezdetet kialalkulni a nemzettudatunk. (Sajnos, nem mindenkiben ott sem, mert a terror megfélemlítette a magyarság egy részét.) Így aztán elég gyakran felvetődött bennünk a kérdés: mik vagyunk? milyenek vagyunk? És: mivé kellene lennünk?

1939-ben gyönyörű könyv jelent meg. a Magyar Szemle Társaság kiadásában. A címe: Mi a magyar? A szerkesztője Szekfű Gyula volt. Többek között Ravasz László, Babits Mihály, Keresztury Dezső, Zsirai Miklós, Zolnai Béla, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula is írt bele egy-egy tanulmányt. Ennek az 558 oldalas könyvnek az utolsó szava az "önismeret" szó, amely Szekfű Gyula mondatában jelenik meg:"A szellem legelső kötelessége mindig az önismeret." Ez a kötet kulcsszava, minden e körül forog benne. Olyan jelentősége van itt ennek a szónak, mint a Szózatban a "rendületlenül" szónak, mikor rendületlen hazafiságra int nagy nemzeti költőnk. (Arany János nem tudott szabadulni a hatása alól, ezéret 24 év múlva egyik legszebb hazafias versének ezt a címet adt:Rendületlenül.

A nemzeti önismeret szükségessége talán sohasem vetődik fel felelősségteljesebb formában, mint ebben a roppant bonyolult XX. században. Amely nemzet nem jut el önmaga helyzete felismeréséhez, annak pusztulnia kell. A magyarságra ez különösen vonatkozik, mert - meg merem reszkírozni - : történelmünk legnagyobb tragédiája előtt állunk, ha nem szállunk önmagunkba. A következőkkel igazolom (a kérdések mind ismertek, de naponként elrepülnek a fülünk mellett):

1. Szemtanúi vagyunk a 3 milliós romániai magyarság felszámolásának. Nagyobb csapás ez Mohácsnál is, mert ez már kegyelemdöfés.

2. Számarányunkat tekintve az elhalálozás nálunk a legnagyobb a világon, de a születések száma a legkevesebb. Elöregedett ország vagyunk, nincs fiatalságunk. Évek óta gyűlés gyűlést követ mindenféle tömegszervezetünkben, de a legfontosabb kérdésünkről, demográfiai kérdés megoldásáról még csak meg sem emlékeznek. A legfontosabb kérdés az lett, hogy mit eszünk, pedig nemzeti tragédiánk egyik komoly oka az, hogy túl sokat eszünk, szívinfarktusban halnak el legértékesebbkorú embereink.

Kinek építjük ezt az országot? Ha csak magunknak, akkor minden nemzedéknél hitványabbak vagyunk. Gondolkozzunk egy kicsit!

Arról mi már lekéstünk, hogy elsősorban önmagunknak építsünk . A mi nemzedékünk fiatalon kezdte el az építést és óriási áldozatokat vállalva beleöregedett. Majdnem ott vagyunk, ahol fél évszázaddal ezelőtt voltunk. Szépen haladtunk, elég jól éltünk, aztán sok mindent elrontottunk. Ha minden jól megy, akkor 15-20 év múlva leszünk ismét ott, ahol 15 évvel ezelőtt voltunk. Hol lesz már akkor a mi nemzedékünk? A temetőben. A fiaink is megöregednek, vagy mindenképpen túl lesznek életük delén. A sorrend világos: mi már elsősorban az unokáinknak, másodsorban a gyermekeinknek és csak harmadsorban magunknak építjük a jövőt. De ha nem lesznek unokáink? Akkor kár törnünk magunkat, Mire meglesz a 30 millió román, nem lesz csak 8 millió magyar. Ez nem magyar jövő.

3. A töményital-fogyasztásban, a dohányzásban, a családi erkölcs felrúgásában (vagyis a válásban), az öngyilkosságban szintén az elsők között vagyunk világviszonylatban. Én azt hiszem: az összeférhetetlenség terén is. Erről szeretnék részletesen beszélni.

Még megvoltak az iskoláink Romániában, amikor körülbelül 30 évvel ezelőtt azt mondtam a tanítványimnak egy osztályfőnöki órán: "Gondoljátok át a történelmünket és mondjátok meg, mi volt a legnagyobb erényünk és mi volt a legnagyobb gyöngeségünk!" Legnagyobb erényünknek a katonai vitézséget tartották, legnagyobb gyöngeségünknek az összeférhetetlenséget, a széthúzást. Megdöbbendő az éleslátásuk. Azóta is rengeteget gondolkoztam ezen az összeférhetetlenségen. A megnyilatkozási formáin és az okan. Nézzük meg mot is közelebbről!

Egyszer az édesanyám falujában, a színmagyar Gyantán (Nagyváradtól körülbelül 40 km-re délre, a Mócvidék irányában fekszik ez a település) egy leányka irhabundát kapott a szüleitől. Erre sok édesanya nem tudott megnyugodni addig, amíg el nem látta a leányát egy hasonló bundával. Hallottam már ilyen esetet a zongorával is. Állítólag ott hevernek ezek a zongorák egy-egy sarokban, soha senki nem játszik rajtuk. Ezek a magyar édesanyák tulajdonképpen valamennyien összeférhetetlenek: azzal a gondolatta, hogy bizonyos magyar lányoknak irhabundájuk van, vagy zongorájuk legyen. Ebben az esetben az irigység szülte bennük az összeférhetetlenséget.

Ilyen ok lehet az áskálódás is, mikor nyíltan rágalmazunk valakit, vagy titokban ártunk neki: Ezekből kerülnek ki minden időben a nagy besúgók.

Az összeférhetetlenség bizonyos esetekben arra a magatartásra vezethető vissza, amit a legszívesebben irgalmatlanságnak neveznénk. Nem tudunk felejteni, megbocsátani és ezért irgalmatlanul haragszunk, bosszút forralunk. Ilyenkor a "szemet szemért, fogat fogért" el lebeg előttünk, nem az újszövetségi szeretet és megbocsátás elve. (Megjegyezni kívánom, hogy ez a magatartás nem jellemző például a román népre. Ha ma összevész két román ember, könnyen elképzelhető, hogy holnap, holnapután már a legjobb barátok lesznek.)

Capri szigetén jártam egy társas kirándulás alkalmával. Nápolytól kezdve egy Márta nevű vérrokonunk kalauzolt minket, egy egészen kedves, behízelgő modorúnak látszó nő. Kint élt már hosszabb idő óta Olaszországban. Nyilvánvaló, hogy nem elégedtünk meg a kikötő, a tengerpart megtekintésével, hanem a tetőre is vágytunk, a függőkert és az Axel Munthe Múzeum megnézésére. Márta busszal vitte fel a társaságot és ez az út személyenként 9000 lírámba került. Én véletlenül lemaradtam a buszról és elhatároztam, hogy egyedül is felmegyek mindenképpen. Rájöttem, hogy létezik ott egy sikló, amely meglehetősen magasra szállítja az utasokat és onnan gyalog vagy autóbusszal lehet a tetőre eljutni. Körülbelül 3000 lírámba került az út, tehát nyertem 6000 lírát. Márta tudta, hogy mennyire szegények vagyunk, hiszen senki sem vállalkozott közülünk a Kék barlang megtekintésére a pénzhiány miatt. (kéthetes utazás volt ez, még jó néhány város állt előttünk, minden pénzünket be kellett osztanunk.) Kezdetben az volt az érzésünk, hogy Mártában egy nagyon rendes magyar testvérünkre találtunk, aki boldog, hogy kiszolgálhat bennünket és egy kis hazai levegővel telítődhet. Elhidegültünk egymástól, összeférhetetlenné váltunk egymás számára, mert Márta önző volt, pénzéhes, összejátszott a busz vezetőjével: százalékot kapott minden ilyen útjáért, 40-50 ember után ez már elég szép összegnek számított. Mártától elváltunk, ő még két-három napig a Capri szigetén sütkérezett. Abból a pénzből, amit kapott.

Moldvában sok tízezer csángó testvérünk él még mindig. A második világháború idején mintegy tízezret Magyarországra telepítettek közülük. A telepítések előkészítéséhez hozzájárult Domokos Pál Péter egykori kolozsvári igazgatóm felvilágosító munkássága is. Sok helyen be sem fogadták ezeket a csángókat, hanem lenézték őket, mert nem úgy beszéltek, mint ők, meg hát sok gyermekük van, mint a disznóknak. Ezt mondták róluk. Olyan emberekkel tették ezt, akiket évszázadok óta kegyetlenül elnyomtak. Akik nem énekelhették magyarul a templomaikban, akiknek a Groza Péter idején több, mint száz néptanítójukat egytől egyik elzavarták, magyar iskoláikat felszámolták. Tehát? mi itt az összeférhetetlenség alapja? Az, hogy lenézte az itteni magyarok egy része azokat a magyarokat, akik különbek náluk a legfontosabb kérdésben: a magyarságtudatukban, a magyar szerepvállalásukban. A magyarságot évezredes történelme alatt a hazafisága és istenfélelme tartotta meg. Ez a két érzés fűtötte Szent István királyunkat, a végvári harcosokat, Tinódit, Balassit, az erdélyi fejedelmeket és katonáikat, a kurucokat, Zrinyit, Kölcseyt, Aranyt, Adyt és rengeteg más magyart. A csángó anyák 10-12-13 gyermeket is vállaltak hazafiságból és attól a hittől áthatva, hogy ez Istennek tetsző magatartás. Szabó Dezső kedvelt dorgáló szavával üzenem mindenfelé azoknak, akik a menekült testvéreinket nem fogadták és nem fogadják be: hékások, ezek sokkal különbek nálatok, mert jobb magyarok, értékesebb hazafiak.

Anyai ágon szegényparaszt, apai ágon munkás származású vagyok, de tulajdonképpen ezen az ágon is szegényparaszt. Én voltam az első tanult embere családunknak, azt hiszemaz Árpád-korig visszamenőleg. Édesapám mindig arra figyelmeztetett: "Fiam, sohase felejtsd el, hogy honnan származol!" És elmesélt nekem többször is egy történetet, amely egy román püspökről és a bocskoros apjáról szólt. Belényesen történt, a szülővároskámban. A püspök szónoki beszédet mondott Románia nemzeti ünnepe alkalmából. Az ünnepség végén valaki közölte vele, hogy itt van az édesapja is a nagytiszteletű püspök úrnak. A válasz ez volt: "Láttam egy hasonló embert a tömegben, de az nem lehetett az én apám, mert ő szumányban (darócban) és bocskorban jár:" És át kellett öltöznie az apjának, hogy keblére ölelje őt.

Köztük éltem, nagyon jól tudom: a tanult román sohasem nézte le a paraszt rokonait, sőt: a származására mindig büszke volt.

Az úri magyar politika és a dzsentriéletmód hozta létre azt a magatartást, hogy egymást lenézzük, hogy szégyelljük a származásunkat. A városba bekerült mai parasztlány azt sem tudja, hogy rázza a rongyot - stílszerű kifejezéssel, Beatrixnek, Henriettnek, Mónikának, Alexandrának, Norbertnek nevezi el a gyermekét - a hagyományos, vagy magyaros nevek helyett - , mert szégyelli a parasztszármazását

Hékás magyarok! Horatius, az ókori világ legnagyobb lírikus költője Maecenas barátjaként sem tagadta meg soha a rabszolga származását! Ehhez mit szóltok?

Tévedés ne essék: én azt a magyar testvéremet is szeretem, akit szidok, tulajdonképpen: megleckéztetek. Pedagógus vagyok. Az a feladatom, hogy az iskolán kívül is népnevelő legyek. Hogy egyszerre otorozzak és szeressek is. Aki csak a katedra mellett pedagógus, annak más pályát kellett volna választania. Ady kegyetlenül ostorozta népét, de senki sem szerette nála jobban a magyar népet (s az emberséget). Petőfire is vonatkozik ez.

Összegzem az eddig elhangzottakat:

A magyar összeférhetetlenség legfőbb lélektani okai tehát: az irigység, az áskálódás, az önzés, az irgalmatlanság és az, hogy lenézzük egymást. Mindez egy közös okra vezethető vissza: nem vagyunk elég intelligensek, félműveltek vagyunk.

A félművelt ember a legveszélyesebb réteg. A művelt ember tudja, hogy mikor kell beszélnie és hogyan. A műveletlen nem tudja, mert nincs mit mondania, vagy vakon megbízik valakiben, aki helyette is beszél. A félművelt ember akkor is beszél, amikor nem kell és sohasem tudja, hogy mit beszél. Veszélyes, mert ártani akar, mivelhogy igazából használni nem tud. Sokszor: érdekember. Szintén besúgótipus.

A magyar összeférhetetlenség lélektani okát a történelmünkre vezethetők vissza. Babits szerint "szép hazánk rossz helyen van, a népek keresztútján",a török és Habsburg elnyomatása után nem tudta pótolni több évszázad mulasztásait.

Én így látom történelmi múltunk helyzetét, következményeit.

A mi népünk nyugodt életet sohasem élt. Csak harcolt a külső és belső ellenséggel, meg önmaga ellen. Már a tatárok megtizedeltek bennünket, aztán idegeneket telepítettek ránk. Következett a 150 éves török pusztítás, a falvak és városok összeomlása, a lakosság elhurcolása, újabb telepítések, felmérhetetlen beszivárgás elsősorban a románság részéről, Habsburg elnyomatás véget nem érő betelepítések.

Lopások, kifosztások, hadisarcok, gyilkosságok, árvizek, tűzvészek, járványok, kivándorlások tizedelték, pusztították népünket. Itt mindig éheztek óriási tömegek, amelyek csak úgy tudtak megmaradni, ha mások dolgába belekontárkodtak, irigykedtek, áskálódtak, loptak,. Létezett egy rettenetes földéhség, amilyen nem volt talán az egész világon. Jogász nemzet lettünk, sehol sem pereskednek annyit, mint nálunk. Megölte a fiú az apját, az anyját, a testvérét a föld miatt. Hogyne vesztek volna össze szegényparasztjaink egy tyúkon is, ha cak a nagy ünnepnapokon jutott nekik egy-egy darabka hús. Lebbencsleveshez szokott gyomruk nem kereshette a megbékélést, mert az csak háborogni tud, ...nem is az ellen, aki megérdemelné, hanem aki a legközelebb áll hozzá. Az éhező ember csak civakodni, összeférhetetlenkedni tud. Ezt a népet mindig csak egymás ellen ingerelték: idegen hódítók, magyar és nem magyar földesurak, korteskedők. Nem kapott legalább száz nyugodt évet a történelemtől, hogy egy kicsit barátkozzék, összemelegedjék, rendbehozza magát. Ez a nép dolgozott látástól vakulásig és pálinkával itatták, hogy dolgozzék még. Egyre csak termelt, termelt, létrehozta a javakat, hogy mások meg kereskedjenek velük. A magyar nemesek szégyelltek iparral és kereskedelemmel foglalkozni, még azt is, hogy ilyesmibe befektessék a pénzüket - az angol újnemesség nem szégyellte. Sokat gondolkoztam rajta: Észak-Erdély négy évig volt a miénk. Miért nem lehetett 20-30 évig, hogy magyarságtudatunkat jobban kialakíthassuk?

Érdemes volna egyszer számba venni, hogy Mohács óta mikor intézték magyar emberek Magyarország kül- és belügyeit, gazdasági, társadalmi, kulturális ügyeit.

Az úri politika, s az urak közt a sok idegen tette összeférhetetlenné ezt a népet. A németpárti Pálffy grófoktól meg a zsellérfalvakat és - tanyákat szétverő Pallavicini családtól mit várhatott volna? Ilyen körülmények között a magyarság sohasem fejthette ki igazi képességeit. Jól látta ezt Voltaire is, mikor ezt írta rólunk: "Valamennyi nép között ...egy sem volt olyan szerencsétlen, mint a magyar, hiába alkotott benne a természet erős, szép, szellemes embereket."

Nép- és nemzetnevelő íróink mindig figyelemmel és aggodalommal kísérték a magyar összeférhetetlenséget.

Tinódi Lantos Sebestyén így oktat a "Prinl Péternek, Mallát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról" című munkájában:

"Tudjátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok.
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban im mind pusztulátok."


Tinódi nagyon is jóságosan viselkedik. Úgy állítja be a kérdést, mintha előtte összetartás lett volna őseink között mindig, tehát szemet huny olyan gazembereknek, mint a Csák Máték, a Sámsonok, meg a Káldorok. Összeveszett két földesúr és a jobbágynépét egymás ellen harcoltatta. Beoltották a népbe a gyűlöletet. Mindamellett sok szép példáját láthatta Tinódi a magyar összefogásnak is.

Pázmány Péter ilyen aranyosan ír a vele együttértő Rákóczi Györgynek: "Akarnám, hogy ezt a kevés magyarságot jobb időkre tartanók és egymást ne fogyasztanánk."

Zrínyi Miklós így ostoroz: "Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak...a részegségért, a tunyaságért, az egymás gyűlölésért és ezer ilyen vétkünkért."

Kölcsey így kesereg a Himnuszban:

"Hányszor támadt teniad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre?"

Kölcsey úgy értelmezte történelmi sorsunkat, hogy Isten bűneink miatt büntet bennünket, s a legnagyobb bűnünk a belső viszálykodás: a magyar pusztítja a magyart. Kányának, kígyónak, féregnek nevezi a széthulló magyarokat, elsősorban a nemességet.

Berzsenyi így veti szemünkre széthúzásunkat A Magyarokhoz című hatalmas ódájában:

"Nyolc századoknak vérzivatarjai közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad."

Talán senki sem mutatta be szebben, mélyebben a magyar összeférhetetlenséget, mint Móricz a Birkaitató válú című novellájában. Meghal a falu legszegényebb zsellérje, nem hagy maga után csak néhány szegényes tárgyat és limlomot: egy szőrtarisznyát, egy vedlett rossz csizmát, egy kopott gombos lajbit, meg egy veres pipát.A nyomorult szőrtarisznyára hárman is szemet vetnek: az öregasszony meg a két fia. Képesek kígyónak, bitangnak lehordani egymást a jelentéktelen holmikért. Az egyik testvér arra gondol, "soha az életben, még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli." Nem marad más hátra, csak egy rettenetes rossz birkaitató válú. Az idősebbik testvér így kalkulál: ha kettévágnák, akkor ő a levágott végire deszkát szegezne, jó lenne még válúnak. De a kisebbik nem tudna mit csinálni a másik végével, mert a városba megy. Végül: hogy egyiké se legyen, hosszában fűrészelik ketté a válút.

Érdemes megfigyelni ma is, hogy egy-egy temetés után a családban összevesznek, elidegenednek egymástól a rokonok, családtagok is.Pedig a közös veszteség össze kellene fogja őket.

Itt vagyunk tehát a jelenünkben. Ne nézzünk most már hátra, hanem törjük a fejünket a megoldásban.

A magyar nép egységére mindig szükség volt, s ma különösen. Építsük egységünket, úgy,hogy mindenkori hozzáállásunkkal igyekezzünk előrelendíteni közös ügyünket: a gazdasági élet helyreállítását, műveltségünk, intelligenciánk fejlesztését, s legalább akkora súllyal magyarságtudatunk helyreállítását, amit az utóbbi időkben elhanyagoltunk, amiről vezetőink szinte teljesen megfeledkeztek: sőt volt egy olyan időszak is, amikor tudatosan feledkeztek meg. Egységesek csak akkor lehetünk, ha kiírtjuk magunkból az összeférhetetlenséget, elsősorban önneveléssel, de iskoláinkra is igen nagy feladat vár.

Hol van egy olyan olvasmány az iskoláskönyvekben, amely a magyar összeférhetetlenséggel foglalkozik? Móricz kitűnően használható novellája?

Mivel foglalkozunk mi az osztályfőnöki órákon? Sokszor elcsépelt dolgokkal, demagógiával, merev ideológiával. Miért nem foglalkozunk legalább az óra felében népnevelési kérdésekkel? (A demográfiai helyzetünkkel, az összeférhetetlenséggel, a magyarságtudatunkkal stb.). Középiskolás koromban Domokos Pál Péter igazgatóm minden hónapban tartott egy ilyen jellegű órát a végzős osztályokban Kolozsvárt. Ilyen témáink voltak: Mi a magyar?, Népzenénk nemzetnevelő szerepe, Csángó testvéreink.

Mit tesz a rádió és a tévé az összeférhetetlenség leküzdéséért? Semmit. Az újságokban még lehet találkozni ezzel a kérdéssel, vagy hasonlókkal.

Miért nem tanulunk mi semmit azoktól a szomszéd népektől és nemzetiségektől, amelyek összetartanak? (A szlovákoktól, a románoktól és a zsidóktól.) Nem Ceausescu neveltjeire gondolok, hanem azokra, akiket nem tudott sovinisztává átnevelni. Nem hiszem, hogy van olyan román a világon, akinek ne volna nemzettudata. Zsidó honpolgáraink sokkal műveltebbek, okosabbak, összetartóbbak nálunk. Tanuljunk tőlük! Szeretni kell az ilyen embereket.

A horvát származású Zrínyi minden idők egyik legnaegyobb magyarja ezt a mottót adta a Török áfium ellen való orvosság című röpiratában: "Ne bántsd a magyart!" A mi generációnknak is ezt üzeni: Ne bántsd te se, soha! Hanem állj mellé, ha bántják! Add oda neki kenyered nagyobbik felét és gyönyörködj a jó étvágyában! Oszd meg vele a ruhádat és koccints az egészségére! Állítsd meg az utcán és hallgasd meg a panaszát, mondj egy-két vigasztaló szót neki! Nincs a te fajtád pusztulásra ítélve, csak megváltókra vár, hogy kihúzzák a bajból.

Az egyik iszik és embereket gázol el kocsijával. A másik családja nyugalmát dúlja fel. Mértéktelen az evésben, a harmadik: szívinfarktus leselkedik rá. Van köztük munkakerülő, meg hetvenkedő, virtuskodó stb., stb. Íme, mennyi feladat vár a pedagógusokra, az államférfiakra, minden becsületes honpolgárra! Itt volna az ideje, hogy a sok pufogtatás és meddő vita helyett nemzetmentő munkához lássunk.

Zrínyi szelleme erre is figyelmeztet:

Az iszákosság Mohács. A mértéktelen evés Mohács. A rengeteg elválás Mohács.

Ne sújtsd te is a fajtádat az összeférhetetlenség, a gyűlölet Mohácsával!
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Mit tettem én...?
  2009-06-18 12:45:01, csütörtök
 
 


Mit tettem én a "magyar gyermek: a magyar jövő" érdekében?


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


Csodálkoznék, ha nem vetnék fel a kérdést kedves olvasóim: honnan van bátorságom ennek a szürke embernek százezreket bírálni, ostorozni? A válaszom rövid: pedagógus vagyok, öntudatos magyar vagyok, emberbarát vagyok. Ez mindent megmagyaráz, mégis igyekszem részletesebben megfogalmazni a válaszomat.

Említettem már, hogy három gyermekem van, de szükségesnek tartom annak elmondását, hogy miért csak három, s főleg azt: milyen körülmények között jutottam el a három gyermek vállalásához. Talán tanulságul szolgál azoknak, akik haboznak a gyermek vállalásában, vagy a kettes számig valahogy eljutnak, de a harmadik vállalásához már nincs bátorságuk.

Széles lélektani és társadalmi háttérrel fejtem ki gondolataimat.

Az apaság vágya nagyon koránt jelentkezett bennem, úgy 17 - 18 éves koromban. Nehéz elhinni, de így van. Nagyenyedi tanítóképzős voltam, hospitálni jártunk a gyakorló iskolánkba, ami nemcsak abból állt, hogy megfigyeltük a mintatanítók óráit, hanem megfigyelést is kellett készítenünk egy-egy gyerekről, testi és lelki fejlődését egy éven át állandóan tanulmányozva. Rájöttünk, hogy roppant érdekes és tanulságos dolog ez, s hogy minden gyermek egy-egy egyéniség. Nagyon sok szép kisgyermekünk volt, ahogy mondani szokás: meg tudtuk volna enni őket. Kiváló mintatanítóink úgy játszottak a gyermeki lélekkel, mint egy-egy nagy művész a hangszerén. Ezek a finoman fegyelmezett gyerekek igen magabiztosan mozogtak, sok kedves és bájos megnyilatkozásuknak lehettünk szemtanúi. Tanítóink felhívták a figyelmünket, hogy ne ragadtassuk el magunkat a legszebb gyerekekkel, mert mindegyik nagyon érdekes, s hogy mennyire hálás egy-egy gyereknek a megfigyelése, azt sohasem a szépsége határozza meg.

Semmi értelme sem volna a félrevezetésnek: engem elsősorban a kislányok kedvessége is finomsága ragadott meg és azt mondtam a legjobb barátomnak, hogy a diplomaszerzés után én is mindjárt megnősülök, pedagógusnőt veszek el és ilyen kislányokat akarok, mégpedig kettőt.

Minden másképpen, fordítva sikerült. De mennyire fordítva egészségi és politikai okokból csak 46 éves koromban nősülhettem meg, a feleségem nem pedagógusnő és mind a három gyermekem fiú.

Vagy van helyes életfilozófiája az embernek, vagy nincs- ezen múlik a boldogsága, sikere, helyes vagy helytelen életvitele. Most azzal vígasztalom magam, hogy jobb három fiú, mint három leány, szóval: úgy van jól, ahogy van, gyerekek nélkül nem tudnám elképzelni az életemet.

De kezdjem talán elülről, a házastárs keresésével. Az élet megtévesztő. Igen sok esetben az Életem nagy szerelme elismerten szép diáklány volt, két évvel fiatalabb nálam, s úgy éreztem, vagy ő, vagy senki, el sem tudtam volna képzelni nélküle az életemet.
Reformátusok voltunk mindketten, ez is kedvezett az elképzeléseinknek. De a háború elszakított egymástól bennünket, ők más irányba menekültek a bombázások és a szovjet csapatok elől, meghúzták köztünk a határokat. Ő Magyarországra került, ahonnan elszármazott, én Romániában maradtam, szintén közel a szülőföldemhez. Nem tudtunk egymásról, s én öt évig hallani sem hallottam a nősülésről.

Később visszatértem egy korábbi, kolozsvári diákszerelemhez, de nem tudtam rászánni magam a házasságra, mert még mindig "sebzett" voltam és az is visszatartott, hogy ez a leány római katolikus. Néhány napig a húgaim vendége volt, nem kapott határozott igent tőlem. Csak az elutazása után vettem észére, hogy az asztalunkon hagyott egy rózsafűzért. Nem tudtam, mi az, a hozzátartozóim világosítottak fel. Közöltem otthon, hogy nem házasodom meg. A szüleim sírtak, a húgaim is, az apám kijelentette: úgy érzi, mot rontottam el az életemet. Ennek már majdnem 45 éve.

Édesapámnak igaza volt: elrontottam az életemet. Cila(Ilona) rendes, szép lelkű, egészséges, jóravaló leány volt, méghozzá tanítónő, tehát pedagógus házaspár lettünk volna, még a szakmánk is összekötne bennünket. Biztos vagyok benne, hogy jó háziasszony volt és 2-3 gyermek vállalásától sem riadt volna vissza. Ha elveszem, a gondomat viseli, nem betegedtem volna meg 32 éves koromban, hogy egy tüdőlebenyemet áldozzam fel életem megmentéséért. Talán azt is elkerülhettem volna, hogy alaptalan politikai börtönbe zárjanak.

Ma már úgy látom, hogy az elrontott életen is lehet javítani, ha az ember összeszedi magát, mindent elkövet, hogy vélt sorsa fölé emelkedjék. De ez z út sok megpróbáltatással járhat.

Eegy végzett tanítványomat szerettem volna elvenni közvetlenül az érettségije után, de kitudódott, hogy megbetegedtem a tüdőmmel. Lemondtam róla. Az állapotom rosszabbodott, most már az orvosok mondtak le rólam. Olyan hadakozásba kezdtem Istennel, mintha pogány lettem volna. Nem akarok meghalni! Érted? Nem akarok meghalni addig, amíg meg nem tudom, mit jelent házaséletet élni, mert mindig is erre vágytam! És tudnom kell azt is, mit jelent apának lenni! Ne úgy legyen, ahogy Te akarod, hanem ahogy én!

Én nem azért mondom el mindezt, hogy vallásos propagandával éljek, de ha nem beszélnék teljesen nyíltan és őszintén, semmi értelme sem volna annak, hogy nemzetépítő céllal könyveket írjak. Ez pontosan így zajlott le, tehát így kell elmondanom, függetlenül attól, hogy istenhívők, hitükben ingadozók, vagy ateisták olvassák könyveimet. Mert ez a három kategória létezik, s nekem a gyermekvállalás érdekében mindenkinél kopogtatnom kell.

Isten megszánt vergődésemben, de a pogány lázadásomat még nem bocsátotta meg. Meggyógyított egy súlyos műtétútján,de irtózatosan nehéz próba elé állított. Egy szép szőke menyasszonyt adott, s amikor már az esküvőnkre készültünk, elszakított tőle. A Securitate emberei elhurcoltak, megkínoztak. 25 évi kényszermunkára ítéltek. Már nem lázongtam, erőm sem lett volna hozzá. Megadtam magam a halálnak a börtönben. Egy nagyon beteg, 70 éves rabtársam úgy támadt rám, mint Babits híres versében Jónás próféta a bűnösökre, a pusztulásomat jósolva: "Vedd tudomásul, hogy van Isten az égben és ki fogunk innan szabadulni mindnyájan. Ha te nem bízol benne, megérdemled, hogy itt pusztulj el!"

A következő évben kiszabadultunk és a nagyon beteg Kornél bácsi rendbejött. Évek múltán is dolgozott még abban az érmihályfalvi gyógyszertárban, amelyet a negyvenes években tőle raboltak el. Egykori munkatársai nem tudták nélkülözni a kitűnő szakembert, felkérték, hogy segítse ki őket munkájukban.

Hogy mikor halt meg Mán Kornél bácsi, nem tudom, mert a kapcsolatunk megszakadt, mi 1973-ban Magyarországra költöztünk (1964-ben szabadultunk ki a szamosújvári fegyházból, s mikor e sorokat írom - többszöri megszakítás után , már 1990-et írunk.)

Egy fél évig nem tudtam elhelyezkedni Romániában, tanári pályám folytatásáról szó sem lehetett. A Securitátén nyíltan megmondták korábban vallatásom idején, hogy céljuk a fizikai megsemmisítésünk. Hogy tudták volna megbocsátani a nyugati presszió folytán bekövetkezett kiszabadulásunkat?

Nagy nehezen kaptam egy tiszviselői állást az Államosított Házak Gondnokságánál. Lemértem 2000-nél több lakást Nagyváradon és Biharpüspökiben, minden helyiséget és udvarát is, kiszámítottam a lakbérüket és írásban közöltem, hogy a lakóknak miyen összeget kell fizetniük kamatostól három é vre visszamenőleg saját hibájukon kívül. A lakbérek ellenőrzésekor ez volt a gyakoribb eset. Ha fordított helyzet adódott (hogy az államnak kell visszatérítenie kisebb-nagyobb összegeket), azt el kellett hallgatnunk, a kiszámítás dátumától a lakó kisebb lakbért fizetett. Önmegalázó munka volt ez, de csinálnom kellett, különben éhen haltam volna. Annyi volt a havi jövedelmem, mint egy iskolaszolgáé és erre a jövedelemre nősültem meg 46 éves koromban. Meg a feleségem kistisztviselői fizetésére, ő gyógyszertechnikus volt.

Mindketten azt vallottuk, hogy Isten áldása a gyermek és népünknek is tartozunk vele, hogy több gyermeket vállaljunk. Négy év alatt három fiúnk született. Amire sohasem gondoltam: önként ajánlottam fel a reverzálist. Ennek több oka is volt. Mindenekelőtt: sokkal több garanciát láttam arra, hogy a gyermekeim nem lesznek istentagadók, ha a feleségemre bízom őket, mert az ő családjuk vallásosabb volt. E később be is igazolódott. Aztán: korábban két református leány kikosarazott, mert politikailag megbélyegzett voltam: nem merték hozzám kötni az életüket.

Rendkívüli nehéz idők voltak azok. Egykori kollégáim közül néhányan nem fogadták köszönésemet, aminek több ok is lehetett, illetve volt, a visszajelzésekből tudom ezt. Egy-kettő azt mondta az ismerőseimnek, hogy nagy pedagógiai hibát követtem el , rávettem a tanítványaimat, hogy összeesküvést szőjenek, próbálják meg Magyarországhoz csatolni Erdélyt. Óriási butaságot takar ez az érvelés. Én mindig elismert tanár voltam Nagyváradon, mindenekelőtt érettségiző tanítványaim igazolták ezt. Az én tanítványaim minden évben a legnagyobb általánossal végeztek az érettségin, minden tantárgyat beleértve. Ettől a munkától betegedtem meg Két hivatalos román nyelvű írás is van a birtokomban arról, hogy még betegen is lelkiismeretesen dolgoztam, akármikor felmutathatom. Eszembe sem jutott volna, hogy összehasonlítsam az eredményeimet más tanárok eredményeivel, hiszen nagyon sok kiváló kollégám volt, egy korábbi könyvemben név szerint meg is említettem jó néhányukat. De 1950 körül Ciurdariu Alaxanru, Závodszky Gusztáv és András Gusztáv kollégáim azt mondták nekem, hogy azon a bizonyos érettségin egy tantárgyból produkálják magukat igazán a tanítványaink, magyar nyelvből és irodalomból - tehát az én tantárgyamból. Hogy emlékeznek erre a még élő kollégák, vagy nem, az az ő dolguk. De én azóta is, a nyugdíjaztatásomig figyeltem és összehasonlítottam az eredményeimet, erről nem tehetek. Nem hiúságból tettem ezt, de mindig azt vallottam - az édes anyanyelvünk a legfontosabb tantárgyunk és ebből kell produkálnunk a legtöbbet. Még akkor is, ha tanárként belebetegszünk.

Tehát:nagyon rossz emberismerők azok a kartársaim, akik nagy hibával vádolnak, s következésképpen gyenge pedagógusok is. Hosszú évek óta jól ismertek.El tudják képzelni, hogy egy önmagát mindig és mindenben igazoló pedagógus négy évvel a nagy műtétje után, teljesen meggyógyultan, néhány héttel az esküvője előtt, egy szép fiatal lány várományosaként, négy évvel a magyarországi forradalom leverése után - képes ekkora politikai kalandba belevágni? (Megjegyzem: nem is lehetett az a diákelégedetlenség összeesküvés, ami egy koncepciós perhez vezetett, hiszen ma már mindenki tudja, hogy milyen indítékok szülték ezeket a pereket.)

Most pedig visszavágok: az említett kollégák magyarságát először tette próbára az élet - sokkal kisebb próbára, mint az enyémet - és vegyék tudomásul, megbukott a magyarságuk. S hogy az emberségük is megbukott, ezúttal csak két példával igazolom: egy öntudatos román kollégám, Blajovici Traian a kiszabadulásom után átölelt és bíztatott, egy öntudatos zsidó kollégám, Ney András (azóta mindenkori Bandikám) "Józsikám"-nak szólított meg első találkozásunk alkalmával, pedig korábban nem is tegeztük egymást. Íme: ezek az egyéniségek, ezek a nagy pedagógusok, akik ilyen emberismerettel rendelkeznek.

Rég nem haragszom azokra a kollégákra, akik alaptalanul megvádoltak. Még hamarabb megbocsátottam azoknak, akik félelemből nem köszöntek nekem. Istenem, a nadrágjára mindenki ügyel. Jobb ma egy tiszta nadrág, mint holnap egy slamasztika. Meg aztán hogyan haragudnék: mikor keresztyén vagyok. Nekem ezt nem szabad.. Nem, ezt nem lehet.

Senki se gondolja, hogy én most elkalandoztam. Ezt alaposabb körültekintéssel észre lehet venni. Bonyolult és nehéz gondolatokat kissé nehezebb szerkesztéssel elmondani, mert így alaposabb.

Tehát ott hagytam abba, hogy két református leány is kikosarazott a rendkívüli nehéz időszakban. Hazudnék, ha elhallgatnám, hogy nem fáj nekem időnként ez a reverzális, különösen három fiú esetében. (Több református barátom és ismerősöm is szememre vetette.) Pedig semmi okom sincs sem a bánatra, sem a szégyenre. Nem meghunyászkodásból tettem, amit tettem, hanem önként ajánlottam fel -már mondtam - a reverzálist, a feleségem nem is kérte. Ha az ő szempontjából és helyzetéből mérlegelem, a helyzetet, meg is érdemelte. Aztán 11 és fél évvel idősebb is vagyok, börtönben megviselt ember, normális körülmények között nekem kell elpatkolnom előbb, reá maradnak az immár nagy gyerekek. Azóta 21 év telt el és őszintén mondom, én nem hittem akkor, hogy tíz évig élni fogok még.

Szándékosan kanyarintottam a vegyes házasság felé is gondolataimat. Egy igazi magyar ember számára nem lehet akadály a vegyes házasság. A reformáció és az ellenreformáció korában még az volt, de századfordulónk és ezredfordulónk táján már lehet az. Tudja is ezt minden elfogulatlanul gondolkodni tudó református, nem református magyar pap.Én azt ajánlanám: a fiúgyermekek apjukat, a leánygyermekek az anyjuk vallását kövessék. Ha igazán szeretik egymást a házasulandók, nem vitatkoznak ezen a döntésen. Tiszteletadásként, megbecsülésképpen menjenek el időnként egymás templomába is.

Négy évtizedes tanári pályafutásom idején én állandó propagandatevékenységet fejtettem ki a gyermekvállalás érdekében, elsősorban a folklórgyűjtésem területén, továbbá ismerőseim, kollégáim és rokonaim körében, Körülbelül 40 magyar gyermek ennek az agitációnak köszönheti a születését. Ezek a gyermekek mind református vallásúak, tehát a reverzálissal és nem károsítottam meg az egyházamat, sőt: több szolgálatot tettem, mint akármelyik pedagógus. Ha minden magyar nyelvű tanár ekkora eredményt tudna felmutatni, akkor nem is volna Magyarországon demográfiai kérdés, bővelkednénk fiatalokban.

Nem mulaszthatom el, hogy be ne számoljak legutóbbi sikeres agitációmról. Illyés Gyula korábban közölt versét, a "Szekszárd felé" címűt tanítottam a felnőtt tagozaton. Minden képességemet összeszedtem, hogy hatással legyek a leányainkra, fiatal asszonyainkra. Aztán teltek a napok. Végzős osztályom már megírta az érettségi dolgozatát, amikor berendeltem egy-két alkalommal őket, hogy megadjam az utolsó segítséget a szóbelire történő felkészülésre. A szünetben egy 30 éves, igen szép asszony tanítványom hozzám jött és átszellemülten mondta nekem:
- Tanár úr, egy örömhírt közlök önnel. Tudom, hogy örülni fog neki.
- Mondja, drága!
- Terhes vagyok és nagyon boldognak érzem magam.
- Az Isten is megáldja magát! El sem tudja képzelni, mekkora örömet szerzett nekem.

Ez a szép asszony elsőnek végzett az érettségin, minden tantárgyból szépen felelt. Volt már egy hatéves fia és sohasem gondolt rá, hogy még egy gyereket vállaljon. Nagy hatással volt rá Illyés Gyula költeménye és az a figyelmeztetésem, hogy vétkes az olyan édesanya, aki egykeségre kárhoztatja gyermekét, megfosztja őt a "testvér" fogalmának megismerésétől, a legigazibb játszótárstól. Megszületett a második kisfia is egészséges, szép gyerek. Hogy a nagyobbik teljesen átszellemülten öleli magához a kis öccsét, boldoggá tette magánosságának, társtalanságának megszűnése.

Az édesanya beigazoltnak látja, amit megjósoltam: sokkal gazdagabbnak, boldogabbnak érzi magát.

Már megvolt a két nagyobbik fiam, mikor kidobtak az első kistisztviselői állásomból. A Köztisztasági Vállalthoz kerültem, szintén írnoknak. Olyan állásba, amit senki sem vállalt el. Illetve: sokan elvállalták, de néhány hét múlva kivétel nélkül ott is hagyták. Nem lehetett elvégezni azt a rengeteg összeadást, kivonást, osztást, szorzást, meg minden egyéb kulimunkát. (Számológépet nem is láttunk akkor Romániában, nem is hallottunk róla.) A vécére is úgy rohantam, mint egy őrült, hogy ne hátráltassam magam a munkámban. Politikai fogoly voltam egykor, kockáztatnom semmit sem szabad. Lesz, ami lesz, nekem a munkámat a végkimerülésig csinálnom kell. Aki egyszer politikai fogoly volt Romániában (akár ártatlanul is), annak számolnia kellett vele, hogy akármikor visszakerülhet a börtönbe (ismét ártatlanul). Sok rabot ez tudat kergetett öngyilkosságba. Kiszabadult rabot is, nem egyszer.

Ali kezei hosszúak, de a párt kezei még hosszabbak voltak. Talán egy évig nem dolgoztam. Az igazgatás behívott és bizalmasan közölte, hogy a párttól kapott utasítás alapján ki kell dobnia állásomból. Egy pillanat alatt elvesztettem az önuralmamat, talán gyilkolni is tudtam volna akkor. Elkezdtem verni az igazgatóm íróasztalát és ordítottam:
- Igazgató elvtárs, a feleségem állapotos, a harmadik gyermekünket várjuk. Maga (nem Ön!) képes volna rá, hogy hasonló helyzetben azt mondja a feleségének: Fiacskám, holnapból kezdve te dolgozol, én pedig csak eszem? Hát vegye tudomásul, én vagy öngyilkos leszek, vagy annak kell meghalnia valószínűleg, velem, aki ezt a rendeletet kiadta. Nézze! Adjon nekem egy sintéri állást, ők is ehhez a vállalathoz tartoznak és én máris írásba adom, hogy holnaptól kezdve úgy futok a kutyák után Nagyvárad utcáin, hogy lepipálom a sintéreket!

Esküszöm, hogy szó szerint ezt mondtam. Sőt arra is, hogy így imádkoztam magamban: Istenem, add, hogy megkapjam azt az állást! Az egyik zsebembe Eminescu összes versét, a másikba Goethe Faustját teszem, úgy futok a kutyák után. Hadd lássa a világ, mennyit ér Romániában a művészet, az irodalom, a tudomány, a civilizáció, az emberség, a becsület és így tovább! Minden, ami szép és nemes.

Az is eszembe jutott, hogy Tabéry Géza bácsi, az író, Csinszka egykori udvarlója, Ady barátja, fát vágott Nagyváradon 1944. után, nem hunyászkodott meg a sorsa előtt, pedig városunk egyik legértékesebb szellemisége volt. (20 m választja el egymástól Géza bácsi és édesapám sírját - pontosan lemértem.)

Az igazgatóm (most már Bohus mérnök úr) megsajnált. Lehet, hogy észre sem vette, de én világosan láttam, elfátyolosodott a tekintete. (Jól figyeljetek, hékások, egykori kollégák, akik észre sem vettetek az utcán!)
- Nézze! - szólalt meg torkát köszörülve - Én vállalok minden kockázatot, kinevezem tiszviselőnek az állatkertbe. Holnap már ott fog dolgozni. Nem lesz nehéz állás.

És ez a román ember behívta egy román ügyvéd feleségét egy sokkal nehezebb állásba, hogy egy szerencsétlen magyar ember, magyar család megélhetéséről gondoskodjék.

Nagyon szerettem ezt az állást, mert az állatkert az egykori Rhédey parkban volt, megviselt agyamnak jót tett a rengeteg bokor és fa, a szakadatlan madárfütty, a korlátlanul igénybe vehető napsugár, az embereknél több barátságot kimutató állatsereglet, s mindenekfölött a kegyeletes hely: egy erősen megrongált, de Románia legtisztább klasszicista épülete, egy icipici kápolna, a Rhédey család temetkezőhelye, amelyben annyi vandalizmus után még mindig található volt egy gyönyörű márványkoporsó. Itt olvasta fel hatalmas költeményét Csokonai, "A lélek halhatatlansága" címűt gróf Rhédey Lajosné temetésén, hogy aztán elkezdhesse búcsúját saját életétől is: a nyirkos időben szerzett megfázást nem bírta ki gyenge tüdeje.

Cojocaeru főnököm rendelkezett az állatkert vezetéséhez szükséges zoológiai ismeretekkel, igyekeztem is mindent ellesni tőle, de amikor megjátszotta a beteget és hosszú hónapokon át be sem tette a lábát a kertbe, fél lábbal ismét a börtönben éreztem magam. A fogságban élő állatok a legnagyobb gondozás mellett is döglenek, s beszerzésük sok pénzbe kerül, a Seruritate akármikor belém köthetett volna, hogy ismét börtönbe vessen. Többszöri próbálkozásukat előbb-utóbb észrevettem. Egy zárvatartási napon megjelent egy férfi a kisfiával és 50 lejt ajánlott fel, ha beengedem őket, mert nagyon messziről jöttek, s a kisfiát nem tudná megvigasztalni, ha innen kellene visszafordulniuk, sírt is a gyerek. Nem tudtam ellenállni a gyerek fájdalmának, elhatároztam, hogy beengedem őket. De hangosan közöltem, hogy a munkásaim is hallják, lássák: pénzt nem fogadhatok el tőle. Túlzott pressziójára nem hátráltam meg. Másnap kitudódott, hogy a civil ruhát férfi valóban szekus volt és provikálás céljából küldték ide.

Egy munkásom arra kért, hogy ne legyek annyira félős, vigyek haza én is vizimadarak táplálkozására hozott halakból meg a szárnyasok tojásaiból, ő majd hazaviszi titokban nekem. Ez is ugratás volt, azonnal jelentettem.

A főnököm betegszabadsága lejárt, s annak ellenére, hogy vezetőim nagyon meg voltak elégedve a munkámmal - többször is kinyilvánították ezt - Securitte, ismét közbeszólt: mennem kellett.

Az utolsó romániai állásom nagyon elkeserítő volt. Utcai felügyelőként azt kellett figyelnem, hogy ki köp a járdára, ki dob el egy csikket, elhasznált villamosjegyet, hogy megbüntessem. Normára kellett dolgoznom, meghatározták, hogy havonként mekkora összeget kell kihoznom a büntetésekből. Nagyvárad főutcáját osztották ki nekem, hogy minél blamásabb helyzetbe hozzanak. Egykori tanítványaim meghökkenve figyelték a ténykedésemet, néhány volt kollégám szemtelenül elfordította a fejét, de legtöbben tüntetőleg álltak mellém, hogy megvigasztaljanak, együttérzésüket fejezzék ki. Závodszky Gusztáv, András Vince és Balla (?) kollágáim már a kiszabadulásom után is a legexponáltabb helyen, épp itt, a főutcán öleltek át a legnagyobb tömegben, az esti korzózás idején. Úri embernek születni kell, s becsületesnek lenni nagyon nehéz.

Anyagilag teljesen tönkrementem, csak a legsilányabb ruhaféléket vásárolhattam, egy-egy ruhadarabot magamnak. Micsoda ingekben, nadrágokban jártam. Istenem! A zakóm két számmal kisebb volt, alig tudtam begombolni, s azt is csak súlyveszteségem árán, kilógott belőle az alsókarom fele. Mindamellett nem győzöm eléggé hangsúlyozni: az én gyermekeim soha egy fél napig nem éheztek. Volt lelkierőm mindennap sorbaállni az élelmiszerüzletek előtt.

Úgy tűnik, hogy ismét elkalandoztam, képtelen vagyok fegyelmezni magam. Nem, testvéreim. Minden bekezdésemet, minden mondatomat tudatosan kiszámítottam. Ennyit tartottam szükségesnek, hogy a gyáváknak, a habozóknak, a magyarkodó magyaroknak egyszer, s mindenkorra bebizonyítsam: nem kell a több gyermek vállalásához sok dolog. Nem kell ahhoz semmi vagyon. Tulajdonképpen csak egy dolog kell: stabil alapokon nyugvó magyarságtudat.

Talán sohasem éreztem magam annyira tanárnak, mint akkor a legnagyobb megaláztatásomban. Mondhatnám azt is: megdicsőülésemben. Mert én a világra semmit sem adtam. A spiclikre. A magyarkodó magyarokra. A megalkuvókra. A karrieristákra. A sunyikra és számítókra.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy naponként nem féltem, mert többen is figyeltek állandóan. De ha a munkám után átléptem ócska küszöbünket, én máris mindenkinél boldogabb voltam, mert az egyik kisfiam rohanva, a másik togyogva jött az üdvözlésemre, a harmadikhoz pedig én rohantam oda. S akkor még ott volt a feleségem.

A külvilág már nem is számított, nem is létezett. Egy silány kivonási művelet eredménye volt csupán. Az összeadás: az számított.

És Isten megtette a magáét: háromévi rohangálás és lepénzelés után lehetővé tette, hogy Ceausescu halála után - két hazánk is lesz: ez, meg a régi.

Mi nagyon gazdagok vagyunk.

Hogy miért van csak három gyermekem? Erre még nem válaszoltam. Mert 52 évesen - olyan körülmények között már lelkiismeretlenség lett volna vállalni újabb gyerekeket. A feleségem sem volt már fiatal.


Miskolc, 1990. február 31-én, Zoltán fiam 18-ik születésnapján

 
 
2 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
("Az ám" Stb.)
  2009-06-18 10:20:37, csütörtök
 
 


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


Így aztán nem jutott pénz a lakásépítésre, a demográfiai kérdés megoldására.

Nem vagyok én elfogult és igazságtalan ember, dehogyis vagyok. Akkor nem lehetnék tanár, mégpedig az vagyok. Amikor 1973-ban áttelepültünk Magyarországra, stabil élet volt itt ,bőségben éltünk, azt ehettünk, amit szemünk és szánk megkívánt, pedig akkor sem szórták a tanárok után a pénzt. Egy kis túlórzásra szükség volt, nem mondom, de megérte. Semmit sem csináltunk ingyen, mindent megfizettek. Én senkit sem szidok azért, mert kommunista volt, még a kommunizmust sem szidom, csak bírálok állampolgári jogomból kifolyólag. De azt szükségesnek tartom, hogy akik ilyen nyomorúságos helyzetbe sodorták az országot, legalább elismerjék: igen, tévedtünk, nézzétek el nekünk és mi veletek haladunk. A nemzeti megbékélés, az igazi demokrácia útján.

A magyar ember arról híres (hírhedt!), hogy minden politikai s társadalmi változás után gyilkolta egymást. Először a pogányság alatt, legutóbb azért, mert kommunista volt, vagy nem volt kommunista a vélt ellenség. (Tnulhatnánk tőlük: a románok Ceuausescu kivégzése után azonnal eltörölték a halálbűntetést, hogy ne gyilkolják egymást.) Szeretném hinni, hogy a magyar nép 1989-ben, a nagy változások évében evégre (először) nagykorúvá vált. Akkor is, ha sokat veszekszünk még mindig.

Fogjunk tehát össze valamennyien és ne szégyelljük bevallani magunknak, hogy magyarok vagyunk. A franciák sokkal műveltebbek nálunk és nagyon büszkék rá, hogy franciák. Pedig mi védtük évszázadokon át az európai műveltséget a pogány török ellen, nem ők, a Nyugat sohasem hálálta meg nekünk.

Mélyítsük el a magyarságtudatunkat, s akkor nagy dolgok megoldására is képesek leszünk. Lám itt van ez a kérdés: a gyermekvállalás igenlése. Semmi sem kell hozzá, csak egy kis magyarságtudat. Én meg megpróbáltam. Sikerült. Próbáljátok meg ti is!

Borsódzott a hátam a nagy prémiumosztályok idején, feszengtem a tévénk előtt. Mindig azok kapták a pénzt, akiknek jó,vagy nagyon jó fizetésük volt: a pártemberek, az újságírók - az ördög tudná felsorolni mind. Még mindig osztják a pénzeket: mikor annyi az éhező, nélkülöző. Azt a munkát jutalmazzák, amit kötelességszerűen kell elvégezni?

A nagy pénzeket hozó szerencsejátékokat ma is elítélem. Hát az a feladata a magyar televíziónak, hogy szórja a pénzt? Egy-két perc leforgása alatt annyit nyerhetnek az ügyeskedők, amennyit egy becsületes dolgozó egy hónap alatt sem kaparint össze. A magyar gyermekek szájából vesznek ki minden kidobott pénzt. Ki találta ki az ilyen őrült szerencsejátékokat a tévében, a nagy nyilvánosság előtt? Nem érdekel bennünket, hogy más országokban is vannak ilyen szerencsejátékok!

Nem fenyegetőzöm,én szelíd ember vagyok. De ismerem a tömeget, ezért tanácsadásképpen mondom: az államvezetők pedig vigyázzanak, mert még felelősségre vonhatják őket a sok millió magzat elhajtásáért, népünk pusztulásáért. Mert - ugye - József Attila mondta:

"Mit bánja sok törvényhozó,
Hogy mint pusztul el szép fajunk!"

Nagyon súlyos vád ez és megérdemli, hogy gondolkozzanak el az illetékesek.

A technikai fejlődés természetes velejárója a munkanélküliség növekedése. Elbocsájtják az embereket.Melyik politikusnak jutott már eszébe, hogy az asszonyainkat engedjék haza? De úgy, hogy a férj keresete elég legyen a család eltartásához is! Ki állott elő ilyen távlati tervvel? Hát arra születtek az asszonyok, hogy három műszakban is dolgozzanak? S ha hazakerülnek holtfáradtan, legyenek még anyák és szeretők is? Sohasem zsákmányolták ki ennyire a nőket és azt hazudták nekik, hogy most szabadok.

Illyés Gyula tárta fel legmélyebben a kiszolgáltatottságot, mikor kimutatta, hogy az asszonyainknak egyetlen szabad perce sincs, mert mindig dolgozniuk kell, hogy családjukban helytálljanak. Követelte az igazi felszabadításukat.

"Oh, fölszabadító női kezek,
kibúvok végre a nyállal sodort
fonál rabszijaiból, s kötődök
az írógépek vitustánc dühéből,
simogatásra homoruló tenyerek,
rángó szájsarkat, szemhéj-ideget,
csecsemő-ajkat
csitító ujjbögyek,
kezek, szemnyitók, szem-lezárók,
mennyi vár tennivaló még reátok."

("Az orsók ürügyén "- 1963.)

Hát igen: a simogatás, a szemnyitás é s szemlezárás a nők igazi feladata, elhivatottsága, nem az esztelen melózás. Csak ők állíthatják vissza a családi élet szentségét.

Higgyünk legújabb nagy nemzeti költőnknak!
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Van megoldás
  2009-06-17 17:55:36, szerda
 
 


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


Valószínűnek tartom, hogy az egészséges magyar népszaporulat sohasem fog megindulni magától, az útját igen alaposan és sokoldalúan kell előkészíteni. Noha a körülmények gyökeresen megváltoztak azóta és napjainkban is állandóan változnak - ma igazán forradalmi gyorsasággal -, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül azok elképzeléseit, akik évszázadunk első felében szinte egész életüket rászánták a kérdés tanulmányozására.

Voltak olyanok, akik elsősorban a földkérdés rendezésétől várták a helyzet jobbra fordulását, mások a lélektani okokat kutatták inkább és a mindenféle ráhatásnak tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. Egyben mindannyian megegyeztek: a kérdés sürgősségében. Vörösmarty vészkiáltása óta megkondultak a vészharangok, az utóbbi 50-70 évben is állandóan megkondultak a vészharangok, mégsem történt semmi érdemleges. Most olyan radikális változásokon megy át hazánk, hogy z elképesztő nehézségek ellenére is meg lehet vetni az alapjait egy egészséges népesedési politikának. Csak igen sokoldalú ráhatás hozhatna megbízható eredményeket. A falu és a város adottságai homlokegyenest mások, szükségessé válik a legtaktikusabb módszerek megtalálása mind a két irányban.

Ha abból indulok ki, amit már korábban is említettem, hogy Belgiumnak és Hollandiának körülbelül akkora a területe, mint a Dunántúlnak és képesek 10-14 millió lakos eltartására, Dániának pedig 43 068 négyzetkilométeren 5 millió lakosa van, akkor olyasféle berendezkedést kellene létrehoznunk, amely hasonlít valamelyest az ottani állapotokhoz, figyelembe véve egyéni adottságainkat, sajátosságainkat. A dánai példára népi íróink is hivatkoztak, például Móricz Zsigmond is.

Távolabbi célunk mindenképpen az lehetne, hogy megduplázzuk lakosságunk számát, érjük el a 20-25 milliót. Ez annál is kívánalmasabb volna, mert Románia mindenképpen eléri majd a 20 milliós létszámot - még Ceauescu kényszerítő hatásának megszünése után is - és több ezer más szomszédunk lakossága a kétszerese a miénknek.

Szétdarabolt hazánkban a cigányság rendkívüli szaporodása is igen komoly problémát okoz - akár bevalljuk, akár nem: identitásunk megőrzésért körmünk szakadtáig harcolnunk kell. Adjuk meg a teljes egyenlőséget a nemzetiségeknek, de legyen vége egyszer, s mindenkorra annak az esztelen politikának, ami a magyarság elszintelenedéséhez vezet saját hazánkban. Hajlamosak vagyunk rá, hogy átugorjunk a ló másik oldalára. Mi most rákényszerítjük azokat a magyarokat, akiknek németes, szlovákos vagy romános nevük van arra, hogy másmilyennek vallják magukat, még akkor is, ha magyar anya szülte őket Magyarországon, magyar az anyanyelvük és mindig magyarnak is vallották magukat. Ennél ostobább politikát el sem tudok képzelni. Romániában rengeteg román ember hallgat a Kiss (Chis), Nagy (Naghi), Fürtös, Veres, Kovács (Covasi), Csonka (Cionca), Kővári (Chivari), Kőrözsi (Chereji), Szilágyi (Silaghi), Barna, Szabó (Szabau), Lakatos (Lachatis), Fazeks, Cseterki (Cetherchi), Dobos, Boros, Kardos (Cardos), Mészáros (Mesaros), Juhász (Iuhas), Vajda (Vaida) - nincs értelme, hogy tovább soroljam, milyen magyar nevekre és ezek már sohasem lesznek magyarok. De még a Báthoriak, a Vörösmartyk, a Rákócziak sem.

Az egyke kérdés egyik legnagyobb szakértője Kodolányi János volt. Lássuk, milyen tanácsot kaphatunk tőle. Ezt írja többek között:
Így ridegen, tisztán, gazdasági okokat és összefüggéseket vizsgálva, be kell látnunk, hogy az egyke terjedését és így az egész nemzet anyagi és erkölcsi züllését megakadályozni csak olyan földbirtok-politikával lehet, amely egyesíti magában a hajdani jobbágyság összes előnyeit, tehát az egymásrautaltságot kifejleszteni az emberekben, a családiasság, együttélés szépségét beláttatja velük, s több gyermek előnyeit saját életében minden paraszt tapasztalhatja azáltal, hogy a munkáskéz szaporodásával növekszik a jólét, továbbá megnyesgeti az egyéni önzés túltengését, s lehetetlenné teszi, hogy a paraszt, látván a meglevő és jó életet biztosító földterület megnövelhetőségét, inkább kipusztítsa utódait. Ennek az új földbirtok-politikának egyesítenie kell magában nem csupán az egyének, vagy osztályok rideg érdekeit, hanem a nagy nemzeti és faji érdekeket is. Magyarország a földkérdés megoldásával áll, vagy pusztul.

Nagyon világos és jó ez a tanács. Falusi viszonylatban csakis a földkérdés helyes megoldása adhat lendületet a népszaporodásnak. A régi rendszer, a kommunizmus megbukott minden államban kivétel nélkül, felesleges volna a visszaerőltetése. De volt annak egy lendületes időszaka is, amikor a régi házak helyére újak kerültek. Különösen a városokhoz közel eső és az utak mentén elterülő falvakban annyi új házat építettek, hogy szemet gyönyörködtető látvány végignézni rajtuk. És az a legszomorúbb, hogy ezeket a házakat igen sok esetben csak az öregek lakják, nincs fiatalság, nincs gyermek bennük. Ezeket a házakat feltétlen be kell népesíteni, s ezáltal a városokban is sok lakás felszabadulna. A kommunizmus legnagyobb hibája és nemzetellenes politikája az volt, hogy lehetetlenné tette a megélhetést falvakban, szétzüllesztette a falut: a városokba tömörítette, kényszerítette az embereket, hogy ott aztán nyomorogjanak, betonkockákban sínylődjenek. A földnélküli paraszt lelke ugyanakkor minden eredeti szépségét és értékét elvesztette: elvagányosodott.

A parasztot vissza kell vezetni falujába, ahol és amennyire ez lehetséges. Ha a nagy termelőszövetkezetek jól működnek és a parasztság vállalja bennük a munkát, ott, egyelőre ne bolygassák meg a régi rendet. De ahol baj van, ott térjenek át az egyéni, vagy a kisebb közösségi érdekeltségre. Hozzanak létre a parasztok kisebb vagy közepes nagyságú termelőszövetkezeteket, amelyekben fejlett mezőgazdasági gépekkel dolgozhatnak, s ha van hozzá kedvük és munkaerejük (családtagjaikat is beleértve) forgassák magukat háztáji földjükön is. Feltétlen meg kell művelni a parlagon hagyott területeket. Hazánkban rengeteg ilyen föld van. (Ausztriában például nincs, de máshol sincs a művelt nyugati államokban.)

Legalább ennyire fontos, mind a parasztság, mind az ország szempontjából, hogy legyenek értékesítő szövetkezeteik is, mert ezek lehetővé teszik, hogy termelvényeik közvetlenül jussanak el a fogyasztókhoz, ne az árdrágító és haszonleső viszonteladók közreműködésével. Az anyagi jólétet élvező magyar paraszt ismét kedvet kapna a többgyermek-vállaláshoz, s a mai kötetlenebb, demokratikusabb életformák nem kényszerítenék őt arra, hogy minden gyermekét a mezőgazdaságban foglalkoztassa: nem kellene félnie földjének felaprózódásától.

A kisebb szövetkezésben dolgozó parasztnak megvolna a lehetősége ahhoz, hogy az idejével viszonylag szabadabban rendelkezzék, több időt tölthetne családtagjai körében, s nem kényszerülne a vasárnapi munkára sem. Templomba járhatna.

Csak a családi élet normalizálásával lehetne visszaállítani a falu normális életét, amihoz hozzátartoznék most már a szomszédokhoz, rokonokhoz, barátokhoz fűződő szorosabb kapcsolat is. Régi hangulatát kapná vissza a magyar falu és megszűnnék itt századunk egyik legnagyobb átka, az elidegenedés. (Talán a magyar összeférhetetlenség is.)

A már korábban is említett Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkipásztor épp azzal vált országos hírűvé, hogy a "hányak vagyunk, hányak leszünk" fontosságát is felvetette, vagyis: a régi erkölcsök visszaállítása nélkül elképzelhetetlennek tartotta a helyzet megváltoztatását. Ebből világosan látható, hogy milyen bonyolult kérdéssel állunk szemben.

A 20-as és 30-as években az elnéptelenedés elsősorban az Ormánság vidékét fenyegette, aztán futótűzként terjedt tovább a falvainkban, számos megyénket megfertőzte. Ma már ott tartunk, hogy valamennyi társadalmi osztályunk és néprétegünk pestise lett, pusztítja városaink lakosságát is. Nem győzöm eléggé vádolni vezető politikusainkat, nincs is hozzá érdemleges szavunk: halálos bűnt követnek el nemzetünk ellen, ha nem juttatják lakáshoz fiataljainkat. Honnan formálnak jogot ekkora felelőtlenséghez? Találják meg lehetőségét annak, hogy mindenféle lakások épüljenek, akárhonnan is veszik el a pénzt! Vizsgáljanak meg minden lakást a városainkban és ellenőrizzék a lakhatási körülményeket. Ahol egy-két személy birtokol többszobás lakást, kényszerítsék őket lakáscserére, vagy költöztessenek melléjük fiatal házasokat!

Ma hallottam a rádióban (1990. január 19-én), hogy Czinege Lajos még mindig kilencszobás lakásban lakik, mikor emberek százai alszanak éjszaka a kapukban és az aluljárókban, Déli pályaudvaron és ki tudja még, milyen más lehetetlen helyzetben. Anatole France híres mondása jut eszembe, aki így jellemezte a nagy francia forradalom utáni állapotokat: az egyenlőség elve úgy valósul meg a gyakorlatban, hogy mindenkinek jobában van a híd alatt aludni, de a gazdag nem bolond a híd alá menni, a szegény pedig oda kényszerül.

A gyakorlat így fest nálunk is: nem bolondok a kisebb és nagyobb politikusok, hogy egy ilyen lakásrevíziót végezzenek el, mert akkor nekik is be kellene fogadniuk a fiatalokat.

A mögöttünk álló évtizedek tapasztalatai folytán most már elmondhatjuk: aki az emberek közötti egyenlőség elvét hirdetve igyekszik majd politikai szimpátiát keresni, gazember. Egyenlőség nincs, nem is volt és nem is lesz soha - kivéve talán az ősközösség emberét és a barlangokban meghúzódó szerzeteseket, akik csupán a létminimumot igényelték, szétosztották egymás között a koldulással, vagy munkával szerzett élelmiszereket.

Csak az "egyke" és az "egyse" törvény bevezetésével oldható meg radikálisan és igazságosan a népszaporulati kérdés.

Induljunk ki a valóságos helyzetből! Az államnak ma nincs pénze ahhoz, hogy lakással lássa el fiataljainkat, s hogy mindenféle segélyben részesítse a sokgyermekeseket. (Nem is segélyről, hanem biztos megélhetésről kellene gondoskodnia). Hát honnan vesszük azt, hogy ez kizárólag az állam kötelessége? Vegyük le ezt a kizárólagos terhet az állam válláról egyelőre! Akinek nincs gyermeke, vaegy csak egy gyermeke van, jövedelme arányában járuljon hozzá a sokgyermekesek támogatásához és lakásépítéshez! Marad még neki - sok esetben - bőven.

Felvetődik a kérdés: nem önkényes eljárás az állam részéről egy ilyen törvény? De igen! Viszont más esetekben is folyamodik az állam (a káderiskolából tudjuk: mint állandó elnyomó szerv) önkényes rendeletek és törvények meghozatalához. Ilyen például a diákok és katonák dolgoztatása is a mezőgazdaságban és az építkezéseknél - el tudom képzelni, hogy más helyeken is. Hogy fizet valamit a diákoknak érte? Hát igen: körülbelül annyit, amennyi a ruhakoptatást fedezi. De akkor még mindig ingyen dolgoztak.

Egy másik példa. Bajban van az ország? Az állam katonáskodásra kényszerít és nem kérdezi meg, ki hajlandó a frontra menni. Ezt a helyzetet mindenki természetesnek tartja, minden országban így van, a hazát meg kell védeni.

Végezzük el a behelyettesítést!

Nagy bajban van az ország, kipusztul a fajunk, mert nincs fiatalságunk, s aki van, nem jut lakáshoz, nem tud családot alapítani. Elvesszük a pénzt azoktól, akik gyönyörűen keresnek és nagyon kényelmesen laknak másokhoz viszonyítva - és lakást, megélhetést biztosítunk a fiataljainknak, a magyar jövőnek. Na nem a zsebükből vesszük ki, hanem egy progresszív "egyke"-törvénnyel.

Ne kötelezzünk senkit a gyermekvállalásra! De aki helyettük is vállalja a gyermeket, azt támogatniuk kell, mégpedig progresszív módon, jövedelmük arányában. Aki ez ellen tiltakozik, az nem jó magyar állampolgár, azt nem is kell sajnálni. Csak a becsületes nincstelenek érdemelnek sajnálatot.


Igen sok nőnek gyávaságból nincs gyereke, fél a vele járó sok munkától, az anyagi nehézségektől. Nem gondol arra, hogy Édesanya lesz, akinek édes gyermeke van, mindennél többet ér a kincse. Egészen új tartalmat kapott az élete. Olyasmit, amire nem is gondolt, amit csak sejtett talán. Fogalma sincs róla, menyire gazdagabb lesz egyetlen gyermek anyjaként is. Két gyermek esetében kétszer gazdagabb. És így tovább.

Betöltöttem a 67. életévemet. Egy 17, egy 18 és egy 20 éves fiam van. Mintha csak tegnap lettek volna kisgyermekek. Még mindig érzem a kis súlyukat a karomban (Ugyanúgy, mint a cigarettát a két ujjamban, pedig 37 éve nem dohányzom már.) Érezni fogom mindhalálig. Hiányzik az a kis súly. Csak az unokák pótolhatják majd. Ha megérem. A hosszú agglegénységem után gyökeresen megváltozott az életem. Az első gyermekem megszületése óta életem legfontosabb kérdése lett (a hazám szolgálata mellett) a családom eltartása. Azóta mindent ehhez a kérdéshez viszonyítok.

Népszerűsítenünk kellene azt a gondolatot, hogy azoknak a nőknek is lehessen gyermekük, akiknek nem sikerült férjhez menniük. Igen sok helyes és komoly nő van köztük, akik kiváló édesanyák lehetnének. A legtöbb esetben azért nem mentek férjhez,mert komolyan és becsületesen fogták föl az életet, nem a felületes kalandokra alapoztak. Hja, a szabad szerelem nem a magyar ember életmódja! Ne is erőszakolja rá senki! Teljes meggyőződéssel állítom, hogy a magyar nők igen nagy százalékában még mindig él az úgynevezett ősi szemérem, ami távol tartja őket a házasságon kívüli szeretkezéstől. Privát joguk van hozzá. Senkinek semmi köze, hogy ebbe az életvitelbe beleavatkozzék.Magával törődjék mindenki, ne a mások felfogásával! Ki tilthatja meg, hogy akárki is szerzetes, vagy apáca legyen például.

A tudomány nagyon sokat fejlődött, ma már szeretkezés nélkül is hozzájuthat akárki anyasághoz. Egészségügyi okokból is fontos lenne. Miért ne vállaljátok ezt a megoldást, magános nőtestvéreink?
Persze ki kellene találni azt a gyönyörű szót, amely feltüntethetné az ilymódon vállalt anyaságot. Hogy ne legyen lenézett és megbélyegzett az ilyen anya és az ilyen gyermek. Ellenkezőleg: kétszeres tiszteletet érdemeljen. Én azt hiszem, hogy az "önkéntes" anyák könnyebben férjhez mennének, mert vannak egygyermekes komoly apák is, akik szívesen elvállalnák második feleségük gyermekét, ha értékes hitvestárshoz jutnának.

A gyermeket vállaló magános nőket segélyben kellene részesíteni gyermekük nagykorúvá vállásáig.

Ha tőlem függne, az egészséges agglegények jövedelméből levonnék egy jelentős százalékot a sokgyermekesek számára. Legyen az agglegénység továbbra is privát ügy, senkit se kényszeríthessenek a nősülésre (legfeljebb hazafias felvilágosítással hassanak rá), de a gyermekekről való gondoskodás a haza. Legszentebb ügye, s az agglegényeknek ezt meg kellene érteniük.

Az állatokat szeretem és védelmezem. Gyakran megtörténik, hogy egy-egy eső után a telkemhez vezető úton igen sok csigát látok. Mindegyikért lehajolok és biztonságos helyre dobom, hogy a járművek el en tapossák őket. A Bihari-havasokban eltörött egy lónak a lába, lelketlen gazdája magára hagyta, hadd pusztuljon el. Két napig kijártam hozzá, felemeltem a fejét, fűvel etettem, itatni próbáltam, sokáig simogattam. A lónak lelke van, akár az embernek. Lehet, hogy olykor több is. Leolvastam ezt a szerencsétlenül járt ló tekintetéből. Megkönnyítettem a halálát és ez boldoggá tett engemet.

Volt egy kiskutyánk, nemrég megjelent könyvemben külön fejezetet szántam a bemutatására. Egy autó elütötte. Olyan hatással volt rám, hogy el kellett halasztanom az egyetemi beszámolóimat. Megértem azokat az embereket, akik kutyát tartanak, joguk van hozzá. De ahhoz már nincs joguk, hogy telepiszkítsák a játszóterünket, a közeli füves teret, ahová az emberek évekkel ezelőtt még kiterítették plédjüket, hogy a kellemes napsütésben sütkérezzenek. Akkor még nem volt ennyi kutya (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy nekem a lakásomban sem kutya, sem macska nem lesz, csak kint tudom elképzelni az állatot.)

Manapság majdnem minden házban van kutya, az udvar nélküli bérházakban is. Mánia lett a kutyatartás. Ha arra gondolok, hogy mennyi húsfélét és egyéb élelmet fogyaszt el naponként az a sok százezer kutya az országban, s hogy hány gyermeket lehetne ezzel a költséggel és fáradtsággal felnevelni, mégiscsak elszorul a szívem. Sok házban a kutya a gyermeket pótolja, pedig mennyivel kedvesebb egy kisgyermek a kutyánál - akárhogy is vesszük.

És nagyobb adót vetnék ki a kutyákra és lakásépítésre fordítanám az így begyűlt szép összeget.

Egy helybeli újságban olvastam, hogy a vezérigazgatók átlagkeresete 1987-ben majdnem 39 000 forint volt, de a maximális fizetések meghaldták az 55 000 forintot is. Ez körülbelül tíz tanár fizetése volt. Akkortájt mondta el a tévében egy orvos, hogy ő hét éve szakorvos már és az alapfizetése alig haladja meg a hétezer forintot.

("Az ám,
Hazám!")

Képzeljük el, hogy a vezérigazgató úrnak (elvtársról szó sem lehet, ne játsszunk már a szóval!) a felesége is állásban volt. Miért ne képzelhetnők el! Ha ez így van, akkor legalább 10 000 forint állt még a házhoz - a legszerényebben számítva -, mert a vezérigazgató felesége nem akármennyi pénzért dolgozik ám. Adjuk még hozzá a "családi" pénzhez azokat a kemény ezreseket, melyeket prémiumként és "egyéb" juttatásokból és lehetőségekből "családiasodott" a tisztelt vezérigazgató. Olyasmiről is hallottam már, hogy részesedésként még egymillió forintnál is nagyobb összegeket vágtak zsebre a feltétlen tisztelt vezérigazgatók.

A kérdés magától adódik:
Hány gyermekkel (munkáskézzel és katonával) ajándékozta meg a vezérigazgató úr a hazáját?
Továbbá:
Hányszobás lakásban lakik a vezérigazgató úr? (Hogy járt-e Szingapurban, s hogy hányszor járt már hasonló távoli utakon,miközben mások a híd alatt aludtak -, az egészen más dolog. Legalábbis neki.

S most gondoljunk a vezérigazgató-helyettesek mindenféle jövedelmére, elvégezvén szintén a feleség által hozott összegek "családiasítását".

Az újság szerint a vállalati igazgatók havi jövedelme elérte akkor a 34 000 körüli összeget is. Elvégzendő itt is - és a vállalati igazgatóhelyettesek esetében is - a már említett jövedelmek "családiatosítása".

Most már csak azt kellene összeadni, hogy hány vezérigazgató és vezérigazgató-helyettes, vállalati igazgató és vállalati igazgató-helyettes van az országban, továbbá azt , hogy hány feleségük van, akkor ez még mindig csak egy kategória a nagyfizetésűek megkülönböztetett családjában. Hol vannak a nagy pártemberek, közepesek, a kisebb preivilegizáltak és a számtalan egyéb kivételes kategória!

Hát ezért ment tönkre az ország!

Atyuskák! (Helyesbítek: apusok! - mert az "atyuska" szó már kezd kiveszni a használatból, a jogosan elmarasztalt cári "atyuskákra" gondolok, akiket a párttötténetből jól ismerünk.) Ti mindannyian meggyőződéses kommunistáknak vallottátok magatokat. Van nektek fogalmatok róla, hogy milyen szép dolgot jelent a "kommunista" szó abban a megfogalmazásban, ahogy kezdetben papírra vetették? Ezt én mondom nektek, aki nem vagyok kommunista. Ismerve Lenin szerényégét, a nyakamat teszem rá, hogy mekkora klassziskülönbség van köztetek! Az ő javára.

És most fogózzatok meg: a párizsi kommün vezetői nem fogadtak el nagyobb fizetést az átlagmunkások jövedelménél. Ha nem hiszitek, olvassátok el a hivatalos tankönyvekből! Ezek valóban kommunisták voltak.
Ha ezen az úton haladt volna a kommunizmus (és nem követeli meg az ateizmust), valószínű, hogy én lennék ma a legmeggyőződésesebb kommunista.

Csakhogy a történelem mindenkinek egy lehetőséget ad. Tudni kell élni vele. Az egyszer lejáratott úton visszatérni sohasem lehet.

Vezérigazgató urak, ma felvettétek a hatalmas fizetéseket, prémiumokat, részesedéseket és holnap, holnapután szanáltak benneteket.
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Három gyermek az ideális
  2009-06-17 14:49:21, szerda
 
 

Hogyan viszonylunk mi a gyermekkérdéshez?


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt

Elvégeztem egy felmérést a gyermekvállalást illetően: a családunkban a testvéreim, az unokatestvéreim és azok gyermekei, továbbá a közeli barátaim körében. A neveket félig rejtve, de mégis feltüntetem, hogy ne légüres térben járjak, hogy a számok nekem az olvasóimnak is megfoghatóbbak, meggyőzőbbek legyenek. Ha egy-egy szám után egy minusszal jelzett számot is feltüntetek, az a meghalt gyermekek száma és ismertetem az elválásokat, a magyarságukat megtagadó, vagy elvesztő eseteket is. A feltüntetett személyek szinte kivétel nélkül Romániában, Nagyváradon és környékén élnek.

Gyermekeim száma: 3.
Három húgom van (illetve volt), gyermekük nincs.
Az unokatestvéreim:
Erzsébet 2, Ilona 1, Etus 1, Rozi 3-1, Pál 3, Ilona 2, József 3, Gyula: -, József 2 (elrománosodtak), Géza: -, Etus: ?, Irénke: ?, Magda: ? (nem tudom).

Unokatestvéreim gyermekei:
József 1 (papíron talán román), Attila: 1 (előbb vegyesházasság folytán román, majd emigrálás folytán német az egész család), Katalin: 1., Levente: 3-1, Ilona: 1 (emigráció folytán német az egész család), Éva: 2 (emigráció folytán német az egész család), Péter: nőtlen, agglegény, István: 1, László: 1.

Közelinek mondható barátaim:

O. Imre: nőtlen, M. István: nőtlen, M.L. (emigrálás folytán 2 német), B. Imre : 2, B. László: 1 (elvált), T. Zoltán: 1, Z. Gyula: -, B. István: 1, B. Béla: 1, B.János:-, B. Ferenc: nőtlen, B. Sándor: 1, Gy. István: 1 (elvált), Gy. Zoltán: nőtlen, F. Kálmán: nőtlen, Cs. Péter: -, B. Zoltán: nőtlen. F. Pál: - (elvált), D. Árpád: -, Cs. Péter: -, B. Zoltán: nőtlen, F. Pál: - (elvált), D. Árpád: -.

Katasztrófiás helyzet.

Anyámék 4-1, apámék 7-1, S. Irénke nagynéném: 6, Eta nagynéném: -, Mária nagynéném: -, K. Béla nagybátyám: 1, K.Pál nagybátyám: 3, B. Lajos nagybátyám: 1, B. Erzsébet nagynéném: 2.

Szélsőséges számok ezek, kétségkívül, de lényegesen jobb helyzetet tükröznek.

Arra kérem kedves olvasóimat, végezzenek el egy ilyen számadást saját családjukban, rokonaik, legjobb barátaik, esetleg szomszédjaik körében, valószínűnek tartom, hogy szomorú eredményhez jutnak.

Mivelhogy pedagógus vagyok, nem lehet közömbös számomra, hogyan viszonyulnak népszaporalatunkhoz a népnevelők: a tanítók, a tanárok, az óvónők, a főiskolai és egyetemi professzorok. Nem okozhat gondot senki számára, hogy kiknek kell propagálniuk elsősorban a gyermekvállalást. Hát azoknak, akik egész életükben a gyermekekkel foglalkoztak. Nem csak azért, mert egzisztenciájuk pusztán a gyerekek lététől függ, ( ha nem volnának gyermekeink, mehetnének akár utcaseprőnek) hanem: hogy viszonyul tanítványaihoz az a pedagógus, akinek egyetlen gyermeke nincs, vagy legfeljebb egy van! Kategórikusan nem ítélkezhetünk. Megtörténhet, hogy nagyon jól, sőt: jól, márcsak azért is, mert tanítványai pótolják azt a gyermeket, akivel rendelkeznie kellene, illetve azokat a gyermekeket. Én mégis meg mernék esküdni rá: a családos pedagógus nagy általánosságban sokkal mélyebben és sokoldalúbban kapcsolódik a tanítványaihoz, mint a gyermektelen. Ez természetes is, hiszen neki sokkal több ideje van a gyermeki lélek megismerésére, hatványozottabban több alkalma is a különféle gyermeki megnyilvánulások az iskolai megnyilatkozásoktól, ahol a gyermek mindenkori viselkedését az iskolai élet törvényei is igazgatják. A tanuló otthon sokkal természetesebben viselkedik, jobban kitárulkozik. Aki maga is anya, könnyebben megközelítheti "anyagilag" a tanítványait. Vonatkozik ez a gazdagabb tapasztalati lehetőség a férfi pedagógusokra is. Megismétlem: ez a megítélés nem kizárólagos, mert az ötgyermekes anya lehet rossz pedagógus, a gyermektelen pedig kiváló, de az esetek többségében feltétlen érvényes a fentebbi megállapítás.

Az édesanya nemcsak szemtanúja otthon a gyermek minden örömének, bánatának, fájdalmának, hanem részese is és ezt az összetartozást naponként gyakorolja, amiből következik, hogy könnyebben kialakíthatja osztályaiban is (osztályfőnöki minőségében különösen) az ilyesféle együvé tartozást. Tanítványai öröme neki nagyobb örömet, bánata nagyobb bánatot okoz, mert lehet, hogy így gondolkozik: ilyen boldognak szeretném látni az én kislányomat is, Isten ments, hogy az én gyermekem is hasonló bajba kerüljön, mentsük meg mindenáron ezt a kis bajba jutottat.

A példa, amelyre hivatkozom, nem tökéletesen egyazon helyzetre vonatkozik, de bizonyos hasonlóság mégiscsak van köztük. Madách Tragédiájának egyiptomi színében a veréstől összeroggyant rabszolga így kiált fel: "Uram, segíts!" Mire Éva, a rabszolga nője, kibontakozva a munkások közül, férjére borul és így nyilatkozik:

"Hiába kéred azt,
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért."...

A gyermek-felnőtt viszonylatokban a családos pedagógusnak sokkal több közös élménye, több tapasztalata van. Például megsérül a kiránduláson egy gyermek.A családos tanárnő valószínűleg jobban tudja, mit kell tennie ilyenkor, mert hasonló helyzete már volt, az orvos kioktatta.

Amikor Magyarországon letelepedtem a családommal, 1973-ban elég nagy tantestületbe kerültem, lehettünk 45-50-en. Nagyon elkeserített - kezdetben el sem akartam hinni -, hogy én vagyok köztük az egyetlen háromgyermekes, aki csak 46 éves koromban nősülhettem Romániában, mikor annyi jövedelmem volt, mint egy iskolaszolgának és lakással sem rendelkeztem, házasságunk első két évében anyósomnál kaptunk egy szobát. Se egy szép bútorunk, se egy szép szőnyegünk, se autónk, se vikendházunk nem volt, idő-és pénzhiány miatta saját hazánkat sem ismertük eléggé, nemhogy külföldi utazásokról álmodhattunk volna. Pedig nem voltunk igénytelenek, igazoltuk ezt később magyarországi életünkkel. (Csakis többletmunkai jövedelemből én láttam 20 olasz várost, jártam Svájcban, Párizsban, a Peloponnészoszi félszigeten, lenéztem Trója romjairól - minek sorolnám fel összes külföldi utamat!) A kollégákat szeretem, tisztelem, soha senkivel nem volt összetűzésem, komolyabb nézeteltérésem, de kimondom (s éppen a jó kapcsolat bátorít): sokan megfeledkeztek egyik legfontosabb hazafias, egyben pedagógusi kötelességükről: a gyermekvállalásról. Akik már lekéstek róla, ezt a hibájukat soha ( és talán semmivel) nem pótolhatják.Három gyermeket kellett volna adniuk a hazának. Nem is sejtik, mennyivel gazdagabbak, boldogabbak volnának. milyen karácsonyestje van a magára maradt pedagógusnak? - ahhoz képest, hogy a több kisgyermekes ilyenkor nem is a földön, hanem a mennyországban jár, látva gyermekei örvendezését.

Ma 1990. január 18-a van, a tegnap esti tévé-műsorban Tőkés László szüleinek életéből láttunk egy kis ízelítőt. Minden bizonnyal sokan látták ezt a műsort. Elég, ha csak az édesanyjára hivatkozom. Szokásos konyhai tevékenysége közben láttuk "Őt", amiből megállapíthattuk, hogy kitűnő háziasszony. Nyolc gyermeket szült, úgy vettem ki, hogy férje "lelkészi, tanári jövedelméből nevelték fel a gyermekeiket, akik közül három pedagógus és egy főorvost is láttunk. (Kisebbségi sorsban nevelték fel gyermekeiket). Felvillantotta egy kép a szép számú unokákat is, lehet, hogy csak egy részüket. Tőkés mama (fia kiállásához méltóan) kerek-perec kijelentette az egész ország (Románia), sőt a nagyvilág nyilvánossága előtt: azért vállalt nyolc gyermeket, mert a magyarságtudata diktálta így. (A Jóisten áldja meg Őt!) Azt már mondania sem kellett, hogy mennyire szereti a gyermekeket. Nemcsak a két keze érdemli meg a tiszteletteljes csókot, hanem mind a tíz ujja is, mert részt vett valamennyi a gyermekgondozással együttjáró fáradalmakban. Az eszményi magyar asszonyt láthattuk tegnap este, a mindenkori eszményi édesanyát, akit már a rómaiak is felbecsülhetetlen értékűnek tartottak és határtalan tisztelettel vettek körül.

Most már megértjük, hogy Tőkés László temesvári tiszteletes úr miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett, miért tette kockázatra a híveiért, a magyar népért - (a román népért is) az életét. (Persze: sohasem fogom megérteni, hogy a szintén többgyermekes Papp László nagyváradi püspök, akinek az egyik gyermekét én tanítottam éveken át magyar nyelv és irodalomból, miért viselkedett épp ellentétesen, elárulva híveit és nemzetét. Emlékszem egy 1968-69 telén felolvasott pásztori körlevélre, amelyben azt hangoztatta, hogy most van igazán a vallásszabadság, mármint Caeusescu idejében, mert most senkit sem kényszerítenek hittanórákra, de aki el akar járni oda, az eljárhat. Pirulás nélkül írta le ezt olyan időben, amikor üldözték a templomba járókat. Amiből aztán kikövetkezik: azért nem érdemes megszületni senkinek, hogy Papp László-féle püspök legyen.

Sokszor gondolkoztam már rajta: minden nő sok-sok millió emberélet hordozója. Hát nem csodálatos dolog a sorsra bízni, hogy ebből a megszámlálhatatlan bőségből mivel ajándékozza meg őket az élet: kisfiúval? kislánnyal? Van ennél becsesebb kiváncsiság? Nagyon sajnálom azokat a nőket, akik nem lehetnek édesanyák, mert "Isten" után a legszebb szavunk az "édesanya" szó. Akusztikailag is csodálatosan szép. Ha egy sokgyermekes családban megbetegednék valaki és veseátültetésre volna szüksége, minden bizonnyal az édesanya volna az, aki a roppant nagy áldozatvállalásra jelentkeznék. Az ilyen édesanyák a kívánatos szóhasználat szerint már nem is emberek, hanem félistenek.

Madách római jelenetében Ádám és Éva a földi élvezetekben látja az élet értelmét. Éva az első, aki felébred a züllöttségből és kiragadja onnan Ádámot. Így jellemzi önmagát (hányszor idéztem már az előadásaimban, írásaimban, mindennapi beszédeimben):

"Kivált ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűk korlátú szót,
De a hang árja ringat, mint a hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdnék.
A rezge hangom messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hivatása."

Az volt a paradicsomi elhivatottsága, hogy az emberiség anyja legyen. Szédületes nagyság minden nő, ha bátran és nemesen teljesíti elhivatottságát. Mi, férfiak, sohasem lehetünk ilyan nagyok. Nem a Napóleonok az igazi hősök, hanem azok a csángó anyák és anyaságot. Napóleon után mi maradt?Háború és nyomor, árvák, özvegyek és bénák sokaság. Mi keresnivalója volt Moszkvában? Jogi és becsületbeli szempontból semmi, de semmi. Jogot formált ahhoz, hogy magáévá tegyen minden nőt, aki megtetszett neki. Hát ezek az igazi hősök?

Mária Teréziának 16, Johann Sebastian Bachnak két házasságából 20 gyermeke volt. Vörösmarty Mihály édesanyja 9, Arany János édesanyja 10 gyermeket szült. Nem naivságból, mert akkor tudták, mitől döglik a légy. Hazafias és vallási indítékból vállalták asszonyaink a sok gyermeket. Mert a családi élet akkor még szentség volt.

Ma már nem szentség. Sem a család, sem a haza, sem az emberélet, sem a magántulajdon, sem az adott szó. Soha ekkora feladat előtt nem állt a pedagógia: a semmiből kell megteremteni egy új világot. Ha egyáltalán lehetséges még. De józan pillanataink mégis azt mondják: van még remény.

Magyar anyák, magyar nők! Ti vagytok megoldás kulcsai mindenütt, mindenben. Ti vagytok a legszebb érzelmek hordozói, s ami a legjobban hiányzik a mai emberekből, az épp az érzelem. Ne akarjátok, hogy nagy nemzeti költőnk, Vörösmarty átka sújtson benneteket! Legyetek áldott anyák!Talán egy nyelv sem tudja ilyen szépen mondani: édesanyák.

Ha nincs elég magyar gyermek, nincs magyar jövő. Csak a pusztulás van. Nem akarhatjátok Ti ezt!

Pali unokaöcsém kisfiúcska volt még. Az édesanyja megmosdatta, lefektette, eloltotta a villanyt, hogy szépen elaludjék. De ő csak izgett-mozgott, forgolódott, s megszólalt egyszer:
- Anyu, gyújtsd meg a villanyt, nem látok elaludni!

Zoli fiam kétéves lehetett, még nem látott havat. Kivittem az előttünk lévő játszótérre, a hatalmas hóba. Nem tudta elképzelni, mi történt kint. Mi ez a rengeteg fehérség? Rúgta, tépte, a magasba dobta és úgy ujjongott, hogy szinte magánkívüli állapotban volt. Majd hanyatt feküdt a hóban és kezdte befedni magát, még mindig ujjongva. Azt hittem, megeszem, annyira aranyos volt és végtelenül sajnáltam, hogy a feleségem nem láthatja.

Ugye, milyen semmiségnek tűnő dolgok ezek? És mégis az élet nagy ajándékai, felejthetetlen pillanatai, amelyek évtizedek múlva is mosolyra késztetik az embert, s talán a halálos ágyon is.

Eszembe jut egy életbölcseleti kérdés. Sajnálom, hogy nem tudom már, ki mondta, idézni is nagyon pontatlanul tudom. Valahogy így hangzik: lehet, hogy az életben nincsenek csak évek, lehet, hogy nincsenek csak napok, órák, talán csak boldog percek - de ezekért a percekért érdemes élni.

A kisgyermekeinktől nagyon sok boldog percet kapunk.
 
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 55 db bejegyzés
e év: 205 db bejegyzés
Összes: 6392 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 125
  • e Hét: 7113
  • e Hónap: 26300
  • e Év: 330192
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.