Regisztráció  Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
Weöres Sándor: Psyshé
  2009-06-16 19:03:05, kedd
 
 
Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Egy hajdani költőnő írásai

(RÉSZLETEK)

SZÓZAT KATITZÁHOZ
A FÉRFIAK ÜGYIBEN

Kátai Kata
Menta illata,
Levendula harmata!

Halld kérésemet,
Hogy kedvesemet
Ki engem híven szeret,

Te ne izgassad,
Ne háborgassad
És kedvemre hagyhassad.

Keressed párod,
Meg is találod,
Ha szereted, imádod,

És ő is téged,
Tulipán szépet,
Rubintos ékességet.

Ha legény vólnék,
Reád omolnék,
Várj, szemedbe-karmolok.

Mádon, 1811. tavaszán



KATITZÁHOZ KESERŰSÉGEMBEN


Én szép szeretőmet patak partra vitted,
Engem irégyelvén, lábárúl le-vetted,
Jókora répáját levesedbe tetted,
S rám haragszol, ki ezt ellenem vétetted.

Nékem kéne sirnom, hát te se bánkodgyál,
Hogy vele két-fejű tzímer-állat vóltál,
Szívességed mián eggy kis vért áldoztál,
Azt hiszem meg-érte, igen szórakoztál.

Erkölts tisztességed mit sem fogyatkoza,
A mélységes erdő esküvőd temploma,
Mennyekző chorusod kis madarak zaja,
Két gála ruhás őz nászodnak tanuja.

Esküdtető papos stolás harkály mester,
Sok fekete rockor prötsök a miniszter,
Organáló cantor a szarvas magister,
Szép hired nem kerül ngey dobra az eggyszer.

Kérlek, ne vádaskodgy ama jó fiura,
Ő hozzád igazi kis cavallier vala,
Ő téged tisztele, ujjal sem únszola,
Fontold míg nem késő, csak ezt kéri vala.

Én rám se gyűlölködgy, ki magára vessen,
Mert barátném s párom sétára engettem,
Féltő kellemetlen banya nem lehettem,
Ajándékos kedved ugyan nem sejtettem.

Bocsájts-meg, mint én is meg-bocsájtok néked,
Mostantúl fogva ha meg-tsókollak, érzed,
Tsókom ortzátskádon kétszeresen éget,
Fele ő felé száll, fele illet téged.

Mád, 0811. nyár-utó hava.
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Illyés Gyula: Katica néném
  2009-06-16 18:51:43, kedd
 
 
Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.



Katica néném, hogy babusgatott,
mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok.
- Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban
felkapott volna, mint pólyáskoromban.
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Dienes Kató
  2009-06-16 18:48:45, kedd
 
 
Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Szabó Lőrinc: Tücsökzene

(Részletek)


Kató

Nagy fejem volt, búsúltam, mint a ló -
hogy mást szeretett Dienes Kató,
azzal eleve számoltam, hiszen
menyasszony volt, mikor az életem
az övéhez kanyarodott. Komoly,
feketehajú, bubis nő, mikor
ötödikben, már rendes tanuló,
beült közénk a padba, ámuló
szemmel néztük, nem is őt, csak a lányt,
a modern lányt (én a szoknyás talányt),
aki fiúk közé merészkedik.
Szintén jeles diák volt, egy kicsit
már ez is összehozott, az esze,
s ha mulasztott, úgy rémlik, többnyire
engem kért, hogy referáljak neki.
Így náluk is jártam, a fasori
sarok-villában...Köbgyök! Ciceró!...
Lógott a fejem... búsult, mint a ló.


Vasárnapi meghívás

Sebekkel már tele voltam, de még
nem tudtam, kié fáj úgy. Voltaképp
mind jólesett: jajgatni lehetett
ezeket az édes-bús sebeket,
csodálni - mint verseken - rajtuk át,
mily izgalmas a jövő, a világ,
még akkor is, ha miként énnekem,
csak a csalódás, természetesen
csak az jut osztályrészemül: partra száll
a szív, vitorla s tündérszél megáll,
s mi lemondunk... Ekkortájt a szívem
legsűrűbben már mégis, azt hiszem,
a Dienes-lányról mondott le, a
diák-pajtásról... Ősz volt, még kora
délután, vasárnapi... S hirtelen
nyílt az ajtónk: Laci a küszöbön,
Béber. Megnézett. S: "Gyere", szólt, "de - végy
más nyakkendőt!" "HivaM" . "Dienesék."


Katóék háza


Ettől kezdve Katóék háza lett
a sugárzó központ. A képzelet
megtalálta misztikus otthonát,
s Debrecen elsüllyedt. Hat napon át
csak azt vártam, csak a hetediket,
hogy megint ott, megint nála legyek,
megint édes igézetében a
jövőnek, ott, ahol vers, muzsika,
modernség várt, összhang és ami csak
volt valaha szivárvány gondolat
s szépség, időtlen és nemzetközi.
Oly keveset tudtam még! ... És aki
vendégül látott: lehetett a lány,
aki szép volt, komoly és Pestre járt
(s ismerte Adyt s tegezte "Mihályt",
Babitsot), ő, ki fény volt s révület:
lehetett-e istennél kevesebb?


Dienes Kató visszaemlékezéseiből


Nálunk a Dienes-házban is kialakult valami kör-féle. Nem volt neve, de mégis kis szellemi központtá vált akkor Debrecenben. Alapját még idősebb bátyáim rakták le, utánuk pedig legkisebb bátyám, Barna osztálytársai folytatták, akik közül szintén az olyan fiúk jártak hozzánk, akik szellemi dolgokra törekedtek, írónak, tudósnak készültek, verseket, novellákat írtak, filozófáltak. Vasárnap délutánonként zongoraszó, ének, szavalás, Schumann, Grieg-dalok verték fel a Simonyi úti csendes házat. Ágnes énekelt. Lőrinccel eleinte csak az iskolában barátkoztunk, de már a háború utolsó éveiben Lőrinc és Béber László voltak a Dienes-ház legállandóbb vasárnapi vendégei, mivel az idősebb fiúk, mint Juhász Géza, Czellár Ferenc, Beczkóy József részben a harctéren voltak, részben a pesti egyetemről csak néha tudtak hazajönni Debrecenbe. A vasárnapi vendégből azután lassankint állandó pajtás lett, hetedik-nyolcadikos korunkban már nagyon sokat tanultunk, fordítottunk együtt, az iskolai feladatokon túlmenően is, főleg görögből és franciából. Ekkor már nemcsak vasárnap járt a Dienes-házba, hanem szinte naponta. Nagyon szerette azt is, ha zongoráztam neki. Beethovan Treuer marscha volt a kedvence, ezt mindig kérte többször egymás után. Igen, mert tele volt halálfélelemmel, nagyon sokszor ijesztgetett engem azzal, hogy ő nemsokára meg fog halni. Persze, általában nem hittem neki. Egymás után írta nekem a szerelmes verseket. Egyszer az egyik végére odaírta, hogy ő már nem bírja tovább, hogy én őt nem szeretem, meg fog halni. Ekkor egészen kétségbeestem, hogy én valakinek a halálát okozzam, pláne, aki ilyen "tehetséges fiú", ahogy a naplómba írtam. Másnap persze megjelent újra. Nem halt meg. Ekkor nagyon összeszidtam és megígértettem vele, hogy nem lesz többé szerelmes, hanem csak jóbarátok leszünk. Meg is fogadta s vagy két hétig olyan hidegen és tartózkodással viselkedett, hogy kezdtem azt hinni, hogy tényleg rendbe jött minden. De az után persze visszaesett újra. Ez a halálos hangulat szinte állandóan tartott nála, akkori verseiben is újra meg újra visszatért.

1917 szeptemberében ezt írtam a naplómba: "Lőrincnek felolvastam a naplómból, őrülten el volt ragadtatva. Ő is ideadta a naplóját, ami tulajdonképpen nem is napló, hanem Tagore-versek regénynek összeszedve. Érdekes, hogy Lőrinc fiú és mégis az ő naplója egész lírai, csak szerelem van benne és lányos alázat, én meg lány vagyok és több gondolkozás van a naplómban, mint érzelem."


Dienes Kató: Levelek Szabó Lőrincnek

1.
Budapest, 1918 szept. 19.

Bocsánatot kell tőled kérnem, kedves kis barátom. Bocsánatot azért, mivel nem hittem, hogy őszinte leszel. És ezt egészen a leveled utolsó oldaláig hittem. Aztán olyan jólesett, hogy megírtál mindent. Az őszinteség sohasem vész kárba, hidd el. Talán vége lett volna azzal a barátságunknak, ha ugyanazt akarod végigcsinálni, amibe már egyszer Czellár beleveszett. De így is jól van. Vagyis, dehogy van jól! Úgy lett volna jól, ha te csakugyan beleszeretsz Klárikába. Természetesen ez csak az én önző kívánságom, neked egyforma rossz lett volna az is. De hadd beszéljek világosan. Nekem Klárika leírt mindent, ami történt. Persze ő egész más világításból nézi a dolgokat, mint ahogy te nekem leírtad. És meg van ijedve, hoegy szegény gyerek. Kérlek rá, hogy írj meg neki mindent őszintén, hogy te nem vagy bele szerelmes és csak hirtelen fellángolás volt az és ő biztosan megbocsát neked és jó barátod lesz. Természetesen vigyázva írj,mert Klárika még azt se tudta, hogy te belém szerelmes voltál, semmit se tud a mi köztünk levő dolgokról. Most már azt megírtam neki, hogy belém voltál szerelmes, csak ennyit tud. - Kimondhatatlanul sajnállak téged, édes kis barátom. Mert szenvedni rossz és ez a rövid élet nem érdemli, hogy szenvedéssel töltsük. Mit tegyek érted? Szerelmes levelet nem írhatok, először, mert nem vagyok szerelmes, másodszor, mert ez inkább még kétségbeesetté tenne, minthogy megvigasztaljon. És látod, néha szinte irigyellek téged, hogy van valakid, akit szeretsz, akit kívánsz, akinek a képét nézegeted, aki betölti magános szobádat. Én olyan egyedül vagyok édes kicsi barátom. A kis asztali zöld lámpa felett benéz a hold és ő se mosolyog rám. Olyan rossz az este egyedül! És már hat órakor sötét van. Alig dolgozom valamit, folyton szaladgálok a városban. Olvasom az Iliászt, aztán angol meséket Chaucertől, mást alig is csinálok. Sokat vagyok Palival és Ferivel. Az egyetem még soká kezdődik, még be sem iratkoztam. Néha elfog a vágy, hogy otthon legyek. Ősszel olyan szép szokott lenni a Nagyerdő... Most eloltottam egy percre a lámpát, s egész fényével ragyogott be a hold. Szemben ülök vele éppen. Olyan, mint egy szép fényesre csiszolt ezüst forintos. Mennyien nézik most különböző helyekről, különböző érzésekkel, boldogan és boldogtalanul! Szegény öreg Barnus, annyiszor eszembe jut mostanában. Ő is bizonyára gyönyörködik a holdban, az éj ezüstös hajú ifjú hercegében. Szépek a verseid, Lőrincem. Milyen jó neked, hogy írni tudsz! Nekem semmi, semmi vigasztalásom sincs egyedüliségemben. Pesten csak az a jó, hogy az ember sok érdekes embert megismer és a legfőbb jó pedig a zene. Az Operában vagy hangversenyen elfelejt az ember minden rosszat. Tegnapelőtt voltam az Operában: Bánk bánt adták. Mit beszéljek róla? Élveztem. - Voltam Laciékkal kiállításon. Láttam Kassákot. Mondhatom neked, hogy gyönyörű volt. Ha írni nem is, de festeni tudnak ezek az ifjú, új emberek. - Különben Laciék nagyon érdeklődnek irántad és igen sajnálták, hogy mikor átutaztál, nem mentél fel hozzájuk. Írjál nekik, hidd el, ők fognak veled későbbiekben is törődni, szeretik a törekvő fiatalokat, különösen, ha valami újat ígérnek. A fordításaid közül most a harmadik tetszik a legjobban. ("Óh, mily tüzet..."), a versek nagyon szépek. Hisz ezt már írtam! Egy lapot már régen küldtem neked, nem kaptad meg?

Szervusz, édes kis barátom, ne légy szomorú, írj meg nekem mindig mindent, én úgy hallgatlak meg, mintha harmadik volnék. Hiszen tudom, hogy neked épp ez fáj, de mit tegyek?


2.
Budapest, 1918. november 3.

Drága kis barátom, épp most kaptam a leveledet, s annyira örültem neki, hogy bár tanulnom kellene, de ott hagyom és neked írok, olyan jólesik most beszélgetnem veled. Furcsa dolgok történtek a te kis barátoddal, ha tudnád! Nem, ezeket nem tudnám elmagyarázni, hogy miképp történhetett.Először is, félig igazad van, félig nincs. Ti. azt írod, hogy nincs szerelem. Mi az hát mégis, ami ahhoz a másikhoz húz, amiért jobban szeretem őt látni, mint másokat, amiért megremegtem, ha a szemedbe nézett (hogy miért van múlt idő, mindjárt megtudod), de mégse kívántam semmi többet. Most már vége mindennek - egy időre. Mindjárt leírom. Azt kérded, hogy milyen a fiú? Nos, hát: magas, karcsú, egyszerű, de hogy "úri fiú", de azért nem elegánsoskodó (nagyon szegény különben, mert elszakadt a családjától és maga tartja fenn magát tanítással). Az arca nagyon szép. Talán egy kicsit hasonlít Lojzihoz, ha még emlékszel rá, de finomabb arcú. A szeme zöldesbarna, meleg, nagy hosszú fekete pillákkal, a szeme a legszebb, a legvonzóbb. Nem tudom, jól tudok-e leírni, hogy látod-e eléggé. Hétfőn, 28-án együtt voltunk este a tüntetésen, együtt szaladtunk és akkor nagyon szerelmes voltam, mert akkor láttam valami lángot a szemében, az érdeklődés, a harag lángját, ami olyan széppé tesz egy férfit. Vagy az ördög tudja. S aztán másnap éj, ezt majd elmesélem neked, mi történt, nem írom le. Hogy menekültem ki abból a csávából, azt magam se tudom. Igazán hinnem kell az "isteni gondviselésben". Most már ötödik napja, hogy nem láttam, talán elutazott, vagy beteg, mert ennyire nem tudna kerülni. Te Lőrincke, ha én visszagondolok, hogy oly őreült buta voltam! Nem azért, mert szerettem, az ördög tudja, hiszen még aztán is szerettem, ha utáltam is (miket gondolhatsz te most, édes kis barátom! Mindenre gondolhatsz, de a "legrosszabb"-nál állj meg! Igen, az olyan furcsa volt, de most már csak azért szeretném látni, hogy miképp nézne rám. Most már nevetek az egészen, pedig ez a múlt hét igen keserves volt. És éppen az a baj, hogy a testem nem vágyik semmire. Elhiheted nekem, drága kis barátom, miért hazudnék? Vagy, hogy dehoegy is baj, nagyon jó. Igazán nem tudom, miféle szerelemre vágyom hát? A csókot nem tartom egyáltalán jónak, ami meg azután ön, éppen hogy utálom, ismeretlenül is. A testemnek jó egyedül, a lelkem fázik. Látod, most is csalódtam, óriásit csalódtam és mégis keresek tovább, keresek mást, hogy hátha szebb, igazabb lenne. És látod, hiába nevetnek ki, hogy a szerelem csak érzelem, s ahhoz nem kell, hogy valaki tanult, okos, vagy tehetséges legyen, nem igaz. Én mondhatom tapasztalatból. Ez a fiú egyik se volt a három közül. Legföljebb okos, de nem volt kihasználva az esze, se a szíve. Ezért tudtam előre, hogy nem fogom soká szeretni, még ha a jelleme olyan is lett volna, ahogy külsőleg látszott. Ha tehetséges lett volna, akármiben, vagy legalább tanult és tanulni vágyó és törekvő és lettek volna álmai, ha nem is hasonlóak az enyémhez, igen, akkor tudtam volna szeretni, még ha a jellemére nézve ennyire csalódtam is (mert csakis ebben csalódtam, mert a többit tudtam előre, hogy nincs neki). "Külső, belső szépség!" Mennyire megférhetetlen együtt ez a kettő! Miét? Pedig ez volna az ideál, amit az ember keres és ami felé törekszik.

Hát látod, édes kis barátom, így állnak az ügyek. Most majd megint elkezdek tanulni és vigyázok, hogy szerelmes ne legyek. Azért sokat tanultam ebből az ügyből. Kis barátom, jövőre egész biztosan együtt fogunk már tanulni, esetleg már a jövő félévben is. Hisz olvasol újságot, tudod, hogy állnak az ügyek. Barnus hazajön! Képzeld el azt az örömöt, ha hazajön! Csak ne lenne már soká! - Laci a könyvtárban akar neked állást szerezni, úgy, hogy emellett járhass az egyetemre. Ebből megélhetsz, igaz, hogy egy kicsit el fog foglalni, de azt majd kicsinálja Laci, hogy legyen szabad időd elég a dolgozásra. Hogy gondolhattál olyat, hogy én akárkinek, még Lacinak is elmondjak ebből valamit? Remélem, hallgatni fogsz, mint a sír! Czellárral elég jóban vagyunk, de semmi különösebb. - Légy üdvöz! Maradj, amilyen most vagy!

Éljen a köztársaság!

Kató
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Kassák Lajos:Katalin négy éves
  2009-06-16 17:28:14, kedd
 
 
Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Vörös hajában égszínkék gyöngyök ragyognak
s ha váratlan fölnevet előttem
egy elszökött ladikra gondolok s a fákra
amiknek fürtjei között madarak tanyáznak.

A mi nyomorult külvárosunk virága ő
vicénk kilencedik gyereke
ó te salakos föld sebesre kínzott házak
honnan e lángoló haj s méla nagy szemek?

Ma szeretjük egymást de ki int felé holnap
emlékezzetek rá sokat
ha unva már vén szülőit és rossz otthonát
összezárt fogakkal útrakél közülünk.

Lehet máris üzennek érte szebb világok
s akár egy csöppnyi táncosnő
szökken föl egyre följebb a fény fokain
vörös hajában égszínkén gyöngyök ragyognak.
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Károlyi Mihályné Andrássy Kata
  2009-06-16 17:23:25, kedd
 
 
Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Azt a férfit...

(Részlet az "Együtt a forradalomban című önéletírásból)


Károlyi Mihályt, azt a férfit, akit nekem rendelt a sors, Margit rakparti házunk kapujában láttam először. Alighanem a lóversenyről jött, mert cilinderben volt, egy nagyon félelmetes külsejű bulldogot vezetett pórázon. Én talán tizenkét éves lehettem. Éppen a mindennapi unalmas sétára indultam a rakparton nevelőnőm felügyelete alatt. Károlyi anyámhoz jött látogatóba. Később hallottam, hogy gratulált neki, milyen csinos vagyok. (...)

Körülbelül hat évvel az első találkozásunk után láttam megint, ezúttal a Parlamentben. (...) Valami rendkívüli romantikus glóriát láttam a feje körül lebegni és egészen lenyűgözött. Bámultam a beszédeit, a cikkeit, a cselekedeteit, a bátorságát. Újabban az általános választójog mellett foglalt állást, holott ez az elképzelhető legellenszenvesebb dolog volt baráti köre és Klubja szemében - a klub pedig nagyhatalom, mégpedig zsarnoki nagyhatalom volt abban az időben Magyarországon. Az ember kihívhatta maga ellen a császár és a király haragját, szembehelyezkedhetett a kormánnyal, a hadsereggel, az egyházzal - de olyan meggondolatlanságot senki sem követett el, hogy a klubja véleményét semmibe se vegye.

Justus Pál fordítása


Károlyi Mihály

Házasságom

(Részlet a "Hit, illúziók nélkül" című önéletírásból)

Több voltál feleségnél. Örömben,de
bánatban, harcban és munkában,
szenvedésben és reménykedésben
társam és igazi elvtársam voltál.

Néhány évvel a háború előtt súlyos autóbaleset ért. Akkoriban nálunk csak a szerencsés keveseknek volt autójuk, s nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy az ember ne 60-80 kilométeres teljes sebességgel futtassa ezt az új játékszert.

Egy nyári délután belehajtottam az árokba. Mercedesem megfordult a levegőben és maga alá temetett. Néhány jólelkű sváb paraszt ki akart húzni a kocsi alól, de közben az autót ráejtették a mellkasomra. Három bordám eltörött. Elájultam. Amikor visszanyertem eszméletemet, a sváb parasztok házában találtam magam, s ágyam mellett mostohaanyám és nővéreim imádkoztak.

A lapok halálhíremet közölték. Andrássy Katalin, aki abban az időben még kislány volt, azt mondja anyjának: "Milyen kár, hogy Károlyi meghalt, ő lett volna a férjem!" Alig találkoztunk addig. Nagyon homályosan emlékszem rá. A budai Andrássy-palota előcsarnokában láttam a kislányt hátára hulló gesztenyebarna hajjal és nagy zöld szemekkel.

Életben maradtam és ez a lány a feleségem lett.

Az Andrássy és Károlyi család között régi és mély ellentét volt. Az Andrássyak liberálisoknak számítottak, mert szemben az ultraklerikális arisztokráciával, s így az én családommal is, ők helyeselték az egyház és az állam szétválását, a polgári házasság intézményének bevezetését. Feleségem olyan légkörben nőtt fel, amely teljesen át volt itatva politikával, s ő maga is gyermekkorától szenvedélyesen érdeklődött a politika iránt. Az Andrássyak nacionalisták voltak, de egyben a német kultúra tisztelői, antiklerálisok és nagy pártfogói a művészeteknek, különösen a festészetnek.
Apósom jól ismerte és gyűjtötte a olasz reneszánsz mesterműveit. A dunai rakpartra néző szalonja telve volt a quattrocento és cinquecento festményeivel és más korszakokból származó művekkel is: szobrokkal, fafaragású Madonnákkal, régi mesterek és francia impresszionisták képeivel, dombosműves bronzajtókkal. A falakat keleti szőnyegek borították, a palota múzeumhoz hasonlított. Gyűjteményében ott volt Rembrandt ifjúkori önarcképe, egy nagyméretű Sebastiano del Piombo, egy gyönyörű Miller, egy Coreot, egy Turnerféle naplemente, egy Daubigny, egy Lawrence és egy Canaletto.

Szeretett ott ülni a félhomályban, ahol csak a képek fölé helyezett rúdlámpák világítottak és hosszú, vékony lábait törökösen maga alá húzva megosztott figyelemmel hallgatta a körülötte folyó beszélgetést, s csendben szemlélte műkincseit. Néha körbesétált a teremben, közelről is elnézte kedvenc tárgyait, sőt gyengéden egy-egy szóval, mondattal helyreigazított valamilyen helytelen, pontatlan kijelentést, elnéző mosollyal fogadta családja nőtagjainak szenvedélyes kitöréseit. Az ő véleménye megfellebbezhetetlen volt, akár politikai, akár etikai vagy művészeti kérdésekről folyt a vita. A családból soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ellentmondjon neki. Nem félelemből, mert szelíd és finom ember volt, hanem csodálatból és szeretetből. Ő képviselte és folytatta az idősebb Andrássy Gyula, a tévedhetetlen pátriárka hagyományait.

Az Andrássy család megszokta, hogy aki oda beházasodik, Andrássy lesz, s hogy a nők, akik más családba mennek férjhez, ott is Andrássyak maradnak.

Feleségem, Katus volt az első, aki szakított ezzel a hagyománnyal. Amint tevékenységeim és szokványos pártpolitikai rutin szintje fölé emelkedett és általános emberi tartalommal telítődött feleségem szenvedélyes érdeklődést tanúsított iránta.

Egyesek szerint feleségem erős befolyást gyakorolt rám. És ez annyiban igaz is, hogy emberek, akik együtt élnek és szeretik egymást, kölcsönös hatással vannak egymásra. Én tettem őt szocialistává, de ő volt az is, aki a aki a háború alatt figyelmemet a szegények szenvedései felé irányította, s aki meggyökereztette bennem azt az érzést, hogy nem lehet tovább tűrni az alsóbb osztályokkal szemben elkövetett igazságtalanságokat. Ő segített megtalálni egyéniségemet, hogy merjek önmagam lenni, ő éreztette meg velem legerősebben, hogy nem élhet egy ember két életet, az atavisztikus életörömökét és ugyanakkor a szocialista elvekét.

Az Andrássy családéval merőben ellentétes szellemet képviselt a Szentkirályi utcai kör, amelyben mostohaanyám, Geraldine is élt, s amely szoros szálakkal kapcsolódott a bécsi udvarhoz, államot alkotván az államban. E kör minden tagjának megvolt a maga kedvenc főhercege, főhercegnője és püspöke és - természetesen - a maga kedvenc antiszemita zsidója. Prohászka, a modern püspök, az ő szemükben szabadgondolkodónak számított.

Geraldine néni XVIII.századi, XVI.Lajos stíllű bútorokkal berendezett kék szalonjában franciául suttogtak a zsidó szövetség és az Orient Nagypáholy világot átszövő összeesküvéséről. Itt meg voltak győződve arról, hogy minden baj, minden háború és forradalom zsidók és szabadköművesek műve, ezek pedig nem egyebek, mint a világ fölötti uralomra törő "Sötét hatalom" elszánt ügynökei. Különféle módon ez a fantasztikus nézeteket valló kör igen művelt volt, tagjai járatosak voltak a szépirodalomban, kivált pedig a forradalom előtti idők francia memoárirodalmában. A parlamentáris rendszert és politikát gyanakvással vegyes mély megvetéssel kezelték. A képviselőházat kereskedők gyülekezetének, a tőzsdéhez hasonló alantas helynek tekintették, s ha valamelyik védencük parlamenti képviselőnek jelöltette magát, azt suttogták: "Nous sommes tombés si bas!". Fénykoruk a magyar "Kulturkampf" időszaka volt, amikor lelkes hadjáratot indítottak a vallásszabadság ellen és még sok évvel később is gyűlölettel emlegették és kezelték azokat, akik megszavazták a polgári házasságot vagy a zsidók ellen irányuló törvények eltörlését. Gyűlölték gróf Tiszát, mivel kálvinista volt, így hivatali méltósága szerintük sértette a római katolikus egyház tekintélyét. A háború megzavarta őket, felborította szimplifikáló logikájukat és szemléletüket. Féltek a győzelemtől, mert ez a protestáns Hohenzollernek tekintélyét és hatalmát növelte volna, de féltek a vereségtől is, mert ez meg a zsidók forradalmát és a dinasztia elleni lázadást segítette volna elő. Mostohatestvérem, Károlyi József, jellegzetes képviselője volt ennek a körnek. Anyjával és nővéreivel együtt ideje legnagyobb részét Párizsban s a francia Riviérán töltötte, s a család magatartás, szokások, sőt külső megjelenés tekintetében is inkább a XVIII. századi Franciaországhoz tartozott, mint Magyarországhoz.

Házasságunk ezt a két ellentétes szellemű kört kapcsolta össze. A magam részéről egyik hagyományt sem vállaltam. Feleségemmel együtt mindkettőtől függetlenítettük magunkat és új úton indultunk el. Családom meg volt botránkozva, de továbbra is ragaszkodott hozzám, s elfogadta "bolondériámat". Mivel közülük való voltam, egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy komolyan hiszem is azt, mit hirdetek. Katus egyszer azt mondta nekik: "Ti csak azért tudjátok szeretni Mihályt, mert azt hiszitek, hogy csalárd, kettős játékot játszik. Ha majd egyszer bebizonyítja, hogy becsületes és ennek megfelelően cselekszik is, akkor ellene fogtok fordulni." Később kiderült, mennyire igaza volt.

Esküvőnk napján különös, jövőnkbe mutató incidens történt velünk. a budai Mátyás-templomban lezajlott szertartás után parádi birtokomra hajtottunk. Akkoriban ez ötórás út volt. Át kellett mennünk a Mátrán, s éppen felértünk az út legmagasabb pontjára, amikor autónk hirtelen leállt. Elfolyt a benzinünk, mert lyukas volt a tartály. A sofőrt a kocsiban hagytuk a csomagokkal, mi pedig, Katus szobalányával és Tevrey nevű buldogommal együtt, eljutottunk az egyik erdészem kunyhójához (Az erdő már az én birtokomhoz tartozott.) Nem fedtük fel kilétünket, sőt a tornácon üldögélve, megkérdeztük, kié a birtok. "Károlyi grófé", felelte az erdész, miközben szivarját szívta és gyanakodva méregetett bennünket.
"Milyen ember a gróf" - érdeklődött Katus.
"Soha nem látjuk - válaszolta az kedvetlenül - de azt hallottuk, Pesten feleségül vett valami nagyon gazdag öreg nőt (Katus összerándult). Ritkán jár errefelé, jobban szereti az az idegen országokat."

Végül megérkezett az értünk küldött hintó, az erdész fejében világosság kezdett derengeni, s zavarában gyorsan eltűnt a konyhában. Éjfél lett, mire a kastély udvarába értünk, ahol a vihar már rég letépte a bennünket üdvözlő feliratokat, eloltotta a lámpákat, széttépte a girlandokat, megsemmisítette személyzetünk gondos munkáját. A cselédeket virrasztás közben elnyomta az álom, a komornyik már feladta a reményt, hogy valaha is megérkezünk. Közös életünknek ez az indulása nem volt valami jó előjel. És azóta is valami végzet üldöz minket, megakadályozza, hogy bárhol is letelepedjünk, országról országra hajszol, sehol sem tudunk tartós otthonra lelni.

Litván György fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Katia Mann:Megíratlan emlékeim
  2009-06-15 20:41:47, hétfő
 
 
Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


(Részletek)

Fiatalkoromban, azt hiszem, nagyon szép voltam. A szomorú az, hogy ezt én magam egyáltalán nem tudtam. Tulajdonképpen soha nem akadt senki a családomban, aki megmondta volna. Minthogy anyám híres szépasszony volt és az egyik nagyanyám, az apai, valahányszor csak látott, mindig azt mondta: - Á, az anyádat sohasem éred el!- beletörődtem. Egyáltalán nem volt valami jó véleményem a külső adottságaimról, nem tudtam róluk. Tulajdonképpen kár. Else Lasker-Schüler egyszer azt mondta valakinek, hogy napkeleti hercegnő vagyok, de ez szerintem erős túlzás volt.

Természetesesen sokan udvaroltak nekem. Sok fiatalember járt a házunkhoz, ezek többé-kevésbé mind udvaroltak és egyik-másik bizonyára feleségül is vett volna. De én nem gondoltam férjhez menésre, még akkor sem, amikor Thomas Mannt megismertem és ő nagyon érdeklődött irántam. Én nem vettem ezt olyan komolyan és eszembe se jutott volna, hogy a felesége legyek. Ő volt a kezdeményező.

Igazán különös módon ismerkedtünk meg. Thomas Mann egy gyerekportréról ismert engem, de nem tudta, hogy a festmény a jövendőbeli feleségét ábrázolja.

Nagyon mulatságos volt. Amikor a bátyáim meg én még gyerekek voltunk - nagyon kevés volt köztünk a korkülönbség,mindössze négy esztendő -, egyszer Münchenben ötösben elmentünk álarcosbálba: a négy fiú Pieerrot-nak én meg Pierette-nek öltözve. Fehér jelmezt viseltünk fekete pomponokkal, hosszú, fekete harisnyát és hegyes, fehér sapkát. A fiúk buggyos nadrágban voltak, én meg rövid szoknyácskában. Ezen abálon Fritz August Kaulbach is megjelent, aki akkoriban Münchenben és egész Németországban rendkívül en vogue volt. Udvari portréfestő volt és Lenbach mellett a kor festőfejedelme. Kaulbachot baráti kapcsolat fűzte a családhoz, amely a bált rendezte, az én szüleimet is ismerte és amikor megpillantott ötünket azon az estén, egészen belebolondult az öt Pierrot-ba. Utána meglátogatta a szüleimet, elmondta nekik, hogy látott bennünket a bálon és ez olyan kedves látvány volt, hogy feltétlenül le kell festeni bennünket a jelmezünkben. Nos hát le is festett bennünket és a kép fantasztikus sikert aratott, mint a zsánerképek oly gyakran abban az időben. Ki is állították Németország több városában és különböző képes újságokban közölték a reprodukcióját. Pétervárról érkező barátaink még olyan papírszalvétákat is hoztak magukkal, amelyeknek a sarkában a kép másolata volt a dekoráció. Thomas, aki tizennégy éves volt, amikor én hatéves voltam, akkoriban Lübeckben élt és mint sokan mások, ő is látta a reprodukciót egy képes újságban. Annyira megtetszett neki, hogy kivágta és rajzszöggel a polcához erősítette. Így azután mindig a szeme előtt volt, de nem is sejtette, hogy kik azok a gyerekek, mert a család neve természetesen nem volt aláírva: a képnek egyszerűen "Gyermekek karneválja" volt a címe. Thommy később elmesélte nekem ezt a történetet. A kép ott függött a nappalink falán és amikor Thomas Mann bejáratos lett a szüleim házába, természetesen meglátta és azt is észrevette, hogy én vagyok az egyik gyerek. De hoegy mikor ismerte fel az azonosságot, azt már nem tudnám megmondani. Hogy az irántam tanúsított érdeklődése összefüggött-e azzal, hogy kamaszkorában látta a képet, nem tudom. Sohasem kérdeztem tőle. Azt hiszem, az érdeklődése inkább annak a személynek szólt, amilyen akkor voltam húszéves koromban, amilyennek Münchenben látott. Thomas Mann már jó ideje figyelt engem messziről és "felülről, mielőtt még személyesen is megismerkedtünk volna.

Thomas Mann-nal való megismerkedésemre csak a villamos-kaland után került sor. Ha nem kerékpáron mentem, délelőtt és délután is villamoson jártam az egytemre és Thomas Mann is gyakran utazott ugyanazon a vonalon. Egy bizonyos helyen, a Scheiling -és a Türkenstrasse sarkán le kellett szállnom, onnan aztán, aktatáskámmal a hónom alatt, gyalog folytattam az utat. Egyszer, amikor le akartam szállni, megjelent az ellenőr és azt mondta: - A jegyet kérem!
Erre én azt mondtam: -Leszállok.
-Előbb mutassa megy a jegyét.
Mire én:- De hát mondom, hogy leszállok. Éppen az előbb dobtam el, mivel itt leszállok.
- De én látni akarom a jegyét...A jegyet kérem, azt mondtam.
- Ugyan, hagyjon békén! - mondtam és dühösen leugrottam.
Erre az ellenőr utánam szólt: - Tűnj el innen, te fúria!
Ez a jelenet annyira elbűvölte a férjemet, hogy azt mondta magában: úgyis régóta akart velem megismerkedni, de most aztán muszáj.

Igen, de kinél? Ugyanis több közös barátunk és ismerősünk volt Münchenben és akadt köztük olyan, akihez bízvást fordulhatott volna Thomas Mann azzal a kéréssel, hogy kérjen meg mindkettőnket és ültessen egymás mellé bennünket. Stuckéknál például igen jól megismerkedhettünk volna. Frank Stuck, a parasztszármazású festő, aki nagy sikert aratott szimbolikus képeivel -később nemesi rangra emelték -, saját tervei szerint gyönyörű római stílusú házat építtetett, a Stuck-villát. Még a berendezését is ő maga tervezte.

Stuck felesége nagyon szép asszony volt. Gyakran hívtak meg nagy társaságot a villájukba és mert rendkívül különös felfogásuk volt az ülésrendről, Thomas Mann könnyűszerrel megismerkedhetett volna velem. Automatikusan egy asztalhoz kerültünk volna, talán egymás mellé is. Stuckék ugyanis a következőképpen helyezték el a vendégeket: az egyik asztalhoz kerültek az összes arisztokraták, egy másikhoz a jobb emberek, a szüleim és én is - Thomas Mann is ott ült volna, illetve ott ült, ha meghívták - a harmadikhoz a maradék, azok, akikről úgy vélték, hogy senkivel sem lehet őket összeültetni. Tulajdonképpen nem volt valami jó elrendezés. Egyszer meghívtak egy egyetemi tanárt a feleségével. A Stuck-villában ezek a maradékhoz számítottak. Mind a ketten zsidók voltak és az asszony szinte riasztóan csúnya. No igen, de akkor inkább ne hívták volna meg őket. De hát Strukéknál így volt.

Thomas Mann töprengett, hogyan lehetne a legjobban elintézni a dolgot és végül a Berstein házaspárhoz fordult a kérésével. Berstein igazságügyi tanácsos ismert ügyvéd volt Münchenben. Maximilian Hardert is ő képviselte az Ealenburg-perben, az asszony pedig író volt, Ernst Rosmer néven ő irta Humperdinck Királyi gyermekek című operájának a szövegkönyvét. Thomas Mann jól ismeri Pringsheinéket. Nem hívhatna meg egyszer Katia Pringheimmel együtt, hogy végre megismerkedhessen velem?

Berstainné erre azt mondta: - Mi sem egyszerűbb ennél! Meghívom mindkettőjüket vacsorára.

Ezután a szüleimhez fordult Elsa Berstein: annyira szeretné egyszer meghívni Katiát - minden hátsó gondolat nélkül. Csakhogy Beersteinék Thomas Mannt is meghívták és ügyesen egymás mellé ültettek bennünket. Ez nagyon kedves volt tőlük.

Bernsteinné, aki buzgón helyeselte a megismerkedésünket és nyilvánvalóan szeretett ifjú párokat összeboronálni - nem akarom az erősebb kifejezést használni -, utána is szorgalmasan meghívott bennünket együtt és most már jól ismertük egymást és a dolog ment a maga útján. Thomas Mann a villamoskaland után elhatározta, vagy őt, vagy senkit - én magam eleinte egyáltalán nem vettem ilyen komolyan. De aztán mégiscsak megtörtént.

Egy idő múlva nálunk is levizitelt. Anyám elég hamar észrevette, miféle játék folyik itt, de nem volt ellenére. Neki nagyon tetszett Thomas Mann. Ő mindjárt igen jó véleménnyel volt róla, irodalmi érdemeit is kellőképpen tudta értékelni.

Egy napon azután megjelent Thomas Mann a reggeli órákban,mondván, hogy én mondtam volna, menjünk el együtt kerékpártúrára. Én nem mondtam semmi ilyesmit. Minthogy azonban szép idő volt, így szóltam: - Hiszen elmehetünk. - Elmentünk hát kerékpártúrára. Nekem egy kitűnő gyors amerikai Cleveland-kerékpárom volt és még meg is előztem őt. A kirándulásunkat egy kicsit bele is dolgozta a Királyi fenség-be, csakhogy ott a közönséges kerékpárt átraszpronálta lóra. Imma Spolcmann lóháton előzi meg Heinrich herceget.

Egy szó, mint száz: gyakran találkoztunk és közelebbi ismeretség és barátság alakult ki köztünk.

Volt egy inasunk, aki Ausztria valamelyik keleti tartományából származott, akkor még voltak ilyenek. Ez az Ignatz mindig Katju kisasszonynak hívott. Nem tudom, miért. És valahányszor Thomas Mann megjelent, Ignátz a fülébe súgta:- Katju kisasszony kint van a kertben. - Tehát Ignatz is helyeselte a dolgot és Buchholznak, a mi derék családi könyvkereskedőnknek a véleménye is egészen megnyugtató volt a szüleim, különösen apám számára, aki nem sokat foglalkozott a szépirodalommal, hanem elsősorban tudományos könyveket olvasott. Még azt se tudom, hogy a Buddendbrook ház-at olvasta-e, valami jól semmi esetre sem ismerte és a schopenhaueri filozófiát sem becsülte valami nagyon. Ami közelebb hozta egymáshoz apát és a vőt, az Richard Wagner iránt érzett szenvedélyes tisztelet volt.

Apám erős kritikával fordult Schopenhauer felé, mert ez ismételten becsmérlően nyilatkozott a matematikáról. Mint a Bajor Tudományos Akadémia tagja, apám egyszer előadást tartott az egyik ülésszakon Shopenhauer és a matematika címmel és bebizonyította, hogy Schopenhauer voltaképpen nem is értett a matemetikához és nyilatkozatai tévesek. A férjem nem ismerte az előadást és én sohasem beszéltem neki róla. Amikor apám az előadást tartotta, meg nem is ismertük egymást.

Nos hát, amikor anyám egyszer elment a Bushholz-féle könyvkereskedésbe és Thomas Mann könyvei felől érdeklődött, mondván, bizonyára van belőlük elég raktáron, Buchholz azt mondta: - Thomas Mann? - Igen, az. - Hát az legalább olyan magasra fog emelkedni, mint Gottfried Keller. Ezt én mondom Önnek.

Ez igazán nagyon biztató volt a szüleim számára, nem?

Hanem, ahogy mondtam, apám nem volt túlságosan lelkes és én magam sem voltam, noha más okokból, túlságosan elragadtatva és eleinte nem hittem a dologban. Volt bennem kezdetben némi ellenállás, nem is gondoltam rá, hogy ilyen fiatalon férjhez menjek és azt mondtam: - Hiszen még nem is ismerjük egymást eléggé.

Húszéves voltam, nagyon jól és vidáman éreztem magam a bőrömben, a tanulmányaimmal,a fivéreimmel, a teniszklubbal és mindennel rendkívül elégedett voltam és tulajdonképpen nem is tudtam, miért kellene ilyen hamar elkerülnöm hazulról.

De Thomas Mann-nak sürgető vágya volt,hogy feleségül vegyen. Nyilvánvalóan nagyon akarta, valósággal rámenősen viselkedett. Nem volt benne semmi nehézkesség - és a levelei, amelyeket 1904. nyarán kaptam tőle, amikor apám betegsége és egy kelet-tengeri nyári utazás hónapokra elválasztott bennünket, egyszóval ezek a levelek ugyancsak szenvedélyesek voltak. Anyám meg én Kissingenbe kísértük apámat, aki komolyan beteg volt, utána a Keleti-tengerhez utaztam az ikertestvéremmel. Mindig oda küldtek bennünket, ha a szüleim a három nagyobb gyerekkel kiadós kerékpártúrára mentek. Autóval akkoriban még nem lehetett utazni. Végigkerekeztek egész Európán, Münchenből Oslóba, amit akkoriban még Krisztiáninak hívtak, vagy le Dél-Itáliába. Klaus meg én ezalatt békésen éldegéltünk a Keleti-tenger partján és Thomas Mann gyönyörű leveleket íret nekem oda - hiszen tudott írni -, ezek a levelek természetesen mély benyomást keltettek bennem, de én magam nem tudtam olyan szépen válaszolni.

Amikor aztán visszamentünk Münchenbe, úgy szeptember táján, mégiscsak igen hamar úgy fordult, hogy eljegyeztük egymást. Az esküvőnk a következő év február tizenegyedikén volt. Akkor már betöltöttem a huszonegyedik évemet.

Gergely Erzsébet fordítása


Thomas Mann: Levelek Katia Mannhoz

A "gyönyörű levelek", melyeket Katia Mann (sz. Pringsheim) említ visszaemlékezéseiben, elpusztultak. 1933-ban Hitler hatalomra jutásakor Thomas Mannék nem tértek vissza külföldről. Müncheni házukban maradt irataikat, leveleiket kérésükre, egy ügyvéd barátjuk vette magához, mielőtt a nácik lefoglalták volna. Ügyvéd barátjuk háza München bombázásakor romba dőlt, s benne égett el a sok levél is, melyet közel három évtized alatt írt feleségéhez Thomas Mann. A koraiak közül néhánynak fönnmaradtak némely részei, a Királyi fenség írásakor ugyanis Thomas Mann azt tervezte, hogy majd felhasználja, s ezért kimásolta őket.

I.
1904. május vége

...Legutóbb a következő följegyzést olvastam Hebbel naplójában: "Az embernek a belső tökéletes fölszabadulásához mindig a külsőre van szüksége, amit csupán csak elképzelünk (legyen akár egy ember), a önmagunk egy része, nincsenek határai, már csak alig különbözik a fantázia valamely szüleményétől és nem hat szabadon és határozottan. Egy kép viszont önálló életet él, néma beszédével beleszól minden lelkiállapotba és szellemi élménybe, annyiban szolgál pótlékul, amennyiben a mindenképpen pótolhatatlannak pótléka lehet." Aláhúztam és szokás szerint Kegyedet gondoltam. Az az érzésem azonban a saját tapasztalatomat szemtelenül a nagy Hebbelével szembeállítva, hogy voltaképpen ez nem egészen áll. Van ugyanis olyan fantázia, amely annyira intenzív, elképzelés, amely annyira forró, hogy tökéletesen életre kel és a hallucináció független önállóságra tesz szert. Hebbel mégiscsak fölöttébb vaskos volt ahhoz, hogy ezt tudhassa, mert szeretni, gondolom, ő is csak szeretett. Néha teljes csöndnek és teljes sötétségnek kell lennie hozzá, olyan világosan, olyan látnoki részletességű elevenséggel látom magam előtt Kegyedet, Katja, amilyennel a legkitűnőbb kép sem ábrázolhatná: egészen megrémülök az örömtől. Furcsa módon úgyszólván mindig a Kaimsaalban látom - ami onnan ered, hogy régebben ott figyeltem Kegyedet gyakran a színházi látcsővel, mielőtt még megismerkedtünk volna. Látom, ahogy édesanyjával és a fivéreivel baloldalt elől bemegy, látom, ahogy valamelyik első széksorban a helyére megy, látom vállán az ezüst sálat, fekete haját, gyöngyház-sápadtságú arcát alatta, arckifejezését, amellel rejteni akarja, hogy magán érzi az emberek tekintetét - el nem tudom mondani, milyen tökéletesen és csodálatos aprólékossággal látom Kegyedet!...

II.

1904. augusztus vége

...a minden irányú harmonikus műveltség kis csodáját láttam, a magvalósult kulturideált, a teremtés ritka módon szerencsés tüneményét, művészi és fegyelmezett, szabad és nemes. De mi volt e látvány öröme annak a fölismerésnek gyönyöréhez képest, amelyre később fokozatosan jutottam, mert az első pillanatban nem lehetett osztályrészem. Kegyed jó volt, jóságos volt! Ha fölfoghatná, mit jelentett ez nekem! A Kegyed iránti érzelmeim, amelyek addig csak habozva és bizonytalanul mocorogtak bennem, hirtelen fölszabadultak , bátorságot gyűjtöttek és csodálatos reménységeket pillantottam meg. Eddig, ha szerettem, az mindig megvetéssel járt együtt. A vágyakozás és a megvetés keveréke, az ironikus szerelem volt az én igazi érzelmi területem. T(onio) K(röger) az "életet" szerette, a kék szemű köznapiságot, bánatosan, gunyorosan és reménytelenül. És most? Egy lény, édes, mint a világ - és jó és rendkívüli és képes arra (ha talán akarata ellenére is), hogy szellemmel és jósággal közeledjen felém: valami tökéletesen és hihetetlenül új ez! Ez a szerelem - ebben a tekintetben a legerősebb -, bármi történjék is, az első és egyetlen boldog szerelmem...


III.

1904. szeptember közepe

Tudja, miért illünk mi olyan jól egymáshoz? Mert Kegyed nem tartozik sem a polgárok, sem a junkerek világához, mert a maga módján Kegyed valami rendkívüli - mert, abban az értelemben, ahogy a szót én használom, hercegnő. Én pedig, aki - most nevethet, de meg kell értenie engem! -én, aki mindig is afféle hercegnek tartottam magam, minden bizonnyal megtaláltam Kegyedben előre elrendelt menyasszonyomat és élettársamat.

Doromby Károly fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Ady Endre: Kató a misén
  2009-06-15 19:09:33, hétfő
 
 
Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Pompás, fehér karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.

Aztán Kató, a kis cseléd-jány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent vidám misére.

Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
"Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett ez a gyermek.

Az a gyermek, ott Betlehemben."
Kató fölsír a papi szóra,
S az a gyermek, a betlehemi
Könnyezve tekint le Katóra.
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Heltai Jenő: Mert dalaimnak...
  2009-06-14 18:18:38, vasárnap
 
 

(A verset kb. két évvel ezelőtt Pogány Judit egyik asztali összejövetelnél szavalta el Kupa Mihály, a Korall együttes énekese, Balázs Fecó és Papadimitru jelenlétében. Ekkor már negyedszer ismételték az összes kiadott könyvét a pusztai magyar népnek a megírott helyszíneken)



Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
- Minek tagadjam gyöngeségem -
Kegyedhez írtam kis Kató.

És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.

Igaz, hogy Önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
vagy kegyedeznem, kis Kató.

De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.

Hogy ön hideg maradt, s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.

Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Arany János: Katalin (részlet)
  2009-06-14 18:11:27, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Sokáig, néma élvezettel
Ölelte Forgács Katalint:
Multnak, jövőnek kínja mind
A percek árjában veszett el,
Ki fesse azt a kéjt, mikor
Györtelmes távollét után
Ily két rokon mell egybeforr?
Midőn szót nem talál az ajk,
De a kebel feszül, sóhajt,
A szívek összeverrnek
És - mint őszinte gyermek,
Vagy két találkozó leány,
Kik, ami történt évekig,
Egy perc alatt elcsevegik. -
Egyszerre, hévvel, szaporán,
Szünet nélkül felelve, kérdve,
Egymást előre is megértve
Dobogják el mind a panaszt,
A szenvedést, mi őket érte:
Ki fogja, óh! leírni azt?
S midőn az így könnyült kebel
Erőtlenebb ütésivel
ritkábban kérdez és felel,
Midőn cseppenkint száll a vér
S medrébe lassan visszatér,
Midőn bizalmas sziv sziven,
Eggyéforrott érzelmiben,
Bágyadt elomlással pihen:
Hol a szavak, e nyugalom
Édes báját kimondanom?!
Egy álom ez: könnyű,mikép
Az illat és a napsugár,
Egy új világ, tündéri szép,
Hogy a lélek mosolygva jár,
Nem élvez ilyet az alélt
Vándor, ki hűs ligethez ért,
Hol fürtös árnyék, lenge szellő
S fehér gyöngyökben felszökellő
Hideg forrás, mely szomjat olt.
Alámerülten a puha
Fünek sötétzöld bársonya,
Fenn, lomb között a tiszta bolt,
Mely távolabb változatos
Festői táj föl hajolt, -
Madárének és illatos
Virág és kellemes színek
Enyhítni őt versenyezzenek.
Ilet nem adhat semmi más,
Csak a boldog tapasztalás,
Melynek, ha egyszer vége lett,
Nem fogja felvarázslani
Soha többé a szolgai
Másolgató ... a képzelet.

 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
Búcsú Katharinától
  2009-06-14 17:59:40, vasárnap
 
 

Zirkuli Péter válogatása: Katalin

Mohazöld bársonyborítású könyvecske

Helikon Kiadó 1986.


Theodor Storn: Búcsú Katharinától

Mint a humusi író legtöbb műve, keretes elbeszélés az Aquis submersus is: véletlenül bukkant rá narrátora egy XVII. századi festő följegyzéseire, melyekből föltárul előtte egy tragikus szerelmi történet, megvilágítva a régi templom egyik gyermek-arcképének, s a rajta olvasható betűknek jelentését - C.P.A.S., culpa patris aquis submersus, apja bűne miatt víz alá merült. Katharina apja, anemes Gerhardus úr pártfogolta a közrendű származású festőt, az ő kastélyából indult németalföldi tanulóútra, s ott, hajdani vakációk színterén talált később először egymásra Katharina és Johannes.

Kevéssel kedves apámuram halála után történt, hogy először töltöttem itt az egész vakanciát, ő akkor kilencéves lányka lehetett, két barna hajfonata csak úgy röpködött a feje körül, én néhány esztendővel előtte jártam. Egy reggel kiléptem a kapuházból, Dieterich, az öreg intéző, aki a bejárat felett lakik és akinek bizodalmas szomszédságában az én kis hálókamrámat berendezték, kőrisfaágból íjat készített nekem, a nyílvessző fejét is megtöltöttem rendes, jó ólomból, én pedig készültem a rablómaradakra, melyek épp elegen sikongtak az udvarház körül, egyszerre csak ugrándozva felém rohan a kislány.
- Hallod-e Johannes, mutatok egy madárfészket, ott az odvas körtefában, csakhogy vörösbegy lakik benne, azokat nem szabad lelőnöd!
Ezzel már előre is viharzott, de húsz lépésnyire se közelítette volt meg a fát, láttam, hogy nagy hirtelen megáll.
- A huhu! A huhu! - kiáltotta és két kis kezét láthatóan iszonyodva döntötte a levegőbe. A madár pedig egy nagy erdei bagoly volt, az öreg fa odva felett ült és leste, nem kaphatná-e el valamelyik madárkát, amikor kiröppen. - A huhu, a huhu! - kiáltotta megint a leányka. - Lőj, Johannes, lőj! - a bagoly azonban úgy belesüketült a mohó étvágyába, hogy továbbra is ott ült és mereven bámult az oduba. Én meg felvontam az íjamat és lőttem, hogy a rablómadár hánykolódva a földre esett, a fából egy csivogó madárka ropült a magasba.

Ettől kezdve Katharina meg én jó barátok lettünk, erdőben, kertben, ahol a kislány volt, ott voltam én is. Emiatt aztán hamarosan ellenségemnek kellett támadnia, ez pedig Kurt von der Risch volt, akinek atyjaura onnan egy órányira lakott gazdag udvarában. Nagy tudományú udvarmestere kíséretében, akivel Gerhardus úr szívesen eltársalgott, gyakorta eljött látogatóba, s fiatalabb lévén Wulf úrfinál, Katharina társaságára meg az enyémre szorult, s a barna úrilányka különösképpen és láthatóan tetszett neki. De ezzel ugyan kevésre ment, Katharina csak nevetett az ifjú horgas madárorrán, amely, mint csaknem valamennyi pereputtyának, neki is bozontos üstök alatt két, majdnem kerek szem között ült az arcában. Sőt, ha csak messziről meglátta, már előre nyújtotta a fejecskéjét és azt kiáltotta, hogy: "Johannes, a huhu, a huhu! Aztán elbújtunk a fészerek mögé, vagy pedig egyenest az erdőbe szaladtunk, amely nagy ívben a szántó és utána megint a kertfalak mentén húzódik.

Hogy a kis Risch báró ezt észrevette, gyakorta egymás hajának estünk, aminél azonban - mivelhogy ő hevesebb volt, mint amilyen erős - többnyire én kerekedtem felül.

Mikoron, hogy Gerhardus úrtól elbúcsúzzam, külföldi utazásom előtt utoljára, de csak rövid napokra, itt időztem, Katharina már csaknem érett lány volt: barna haját aranyhálóba szorítva viselte, szemében, ha pilláit felvetette, sokszor olyan fény játszott, hogy szinte elállt tőle a lélegzetem. Egy törékeny vénkisasszonyt is rendeltek a védelmére, kit a házban csak "Urzula néni"-nek hívtak, ki nem eresztette szeme ügyéből a gyermeket és hosszú kötéssel a kezében, mindenütt mellette maradt.

Mikor pedig egy októberi délutánon a kerti árnyas bokorsorban kettejükkel fel, s alá sétáltam, egy hosszú, nyurga legény jött felénk, csipkés ujjasban és la mode tollas kalapban a fasoron át, Kurt fiatalúr volt, régi vetélytársam. Rögtön láttam, hogy még mindig teszi a szépet a szép szomszéd kisasszonynak és hogy az öreg kisasszonynak ez láthatóan nagyon tetszik. Minden kérdésnél és feleletnél csak úgy röpködött a "báró úr", amellett a tisztes dáma ellenszenvesen finomkodó hangon, rendkívül obligeant nevetgélt é s őrülten feltolta az orrát a levegőbe, engem viszont, ha közbevetettem egy szót, állandóan "magá"-nak vagy röviden "János"-nak szólított, mire a fiatal báró összehúzta kerek szemeit és úgy tett, mintha lenézne rám, holott fél fejjel magasabb voltam nála.

Katharinára néztem, ő azonban nem törődött velem, hanem finoman társalogva, illedelmesen ment a fiatalúr oldalán, néha viszont gúnyosan büszke mosoly húzta el a kis piros száját, úgy, hogy azt gondoltam magamban: "Vígasztalódj, Johannes, magasba vágja most a mérlegedet az úrfi!" Dacosan hátramaradtam és előre engedtem mindhármukat. Mikor azonban bementek a házba és én még kint Gerdhardus úr virágágyainál álldogáltam, azon töprengve, hogy hogyan eshetnék neki, mint valaha, megint és alaposan ennek a rischi uraságnak, egyszerre csak visszaszaladt Katharina, szakított mellettem egy gerebcsint a virágágyból és ezt súgta: - Johannes, mondok valamit. A huhu olyan, mint egy sasfiók, Urzula néni mondta! - Észre sem vettem, máris eltűnt. Belőlem azonban minden dacot és haragot mintha elfújtak volna. Mit törődtem tovább a báró úrral! Jókedvűen nagyot nevettem az arany napba, mert a vakmerő szavakat megint a szemeknek az az édes játéka kísérte. Csakhogy most egyenesen a szívembe ragyogott.

Kevésre rá Gerhárdus úr a szobájába hivatott. Térképen még egyszer megmutatta, hogyan kell megtennem a nagy utat Amszterdamba, leveleket adott ottani barátaihoz, s aztán sokáig beszélt még velem, mint boldogult atyámuram barátja. Mert még azon az estén a városba kellett mennem, s úgy volt, hogy onnan majd egy polgár visz magával Hamburgba a kocsiján. Mikor esteledni kezdett, elbúcsúztam. Katharina a lenti szobában a himzőrámánál ült, a görög Helénára kellett gondolnom, akit a minap láttam rézkarcon, olyan szépnek tűnt fel a fiatal nyak ívelése, mellyel a lány a munkája fölé hajolt. De nem egyedül volt, vele szemközt Urzula néni lt és történeteket olvasott egy francia könyvből. Hogy hozzáléptem, felém emelte az orrát. - Nos, Johannes - mondta -, el akar köszönni tőlem? Akkor hát egyúttal tiszteletét jelentheti a kisasszonynak is! - Katharina ekkor már felkelt a munkája mellől, miközben a kezét nyújtotta, nagy robajjal Wulf és Kurt úrfiak léptek a szobába és Katharina csak ennyit mondott: - Isten áldjon, Johannes! Én pedig mentem.

A kapuházban kezet szorítottam az öreg Dietrichhel, ki is botot és tarisznyát már készen tartott számomra, aztán a tölgek közt az erdei út felé indultam. De úgy éreztem, hogy még nem mehetek, hogy egy búcsú még jár nekem és gyakran megálltam és hátranéztem. Nem is az egyenes útnak vágtam, a fenyőkön át, hanem szinte öntudatlanul az országút felé, amely nagyot kerül. De előttem a erdő fölött már felpislogott az alkony és sietnem kellett, hogy itt ne lepjen az éjszaka. - Isten veled, Jatharina. Isten veled! - suttogtam és derekasan kiléptem a botommal.

Ekkor, azon helyt, holott a gyalogösvény az országútba torkoll - a viharos örömtől majdhogy meg nem állott a szívem - a fenyők sötétjéből egyszerre csak előrelépett ő maga, arca egészen belepirult a szaladásba, átugrott a kiszáradt útmenti árkon, úgyhogy selyembarna haja ziláltan kibomlott az aranyos hálóból, a karjaimban fogtam fel. Ragyogó szemmel, már alig pillogva nézett rám. - Utána...utána szaladtam magának! - mondta végül akadozvaés aztán két csomagot nyomva kezembe, halkan hozzátette: - Én adom, Johannes! Nem szabad visszautasítanod! - Arcocskája hirtelen elszomorodott, a duzzadó kis száj még mondani akart valamit, ekkor azonban könnyek öntötték el a szemét és ő, fejét fájdalmasan megrázva, gyorsan kiszakította magát. Láttam,hogy ruhája eltűnik a fenyves sötét ösvényén, aztán a messzeségben hallottam még az ágak zúgását és aztán egyedül maradtam. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a tűlevelek esését. Mikor a kis csomagot kibontottam, bár Katharinának a keresztelésekor kapott aranya volt benne, melyet annyiszor mutogatott volt nekem, mellette egy cédula feküdt, elolvastam a tűnő alkonyi fényben: "Hogy bajba ne juss!" , s ez állt ráírva. - Karjaimat az üres levegőbe nyújtottam . - Isten veled, Katharina. Isten veled, Isten veled! - százszor is bekiáltottam búcsúszavaimat a néma erdőbe - és már beállt az éjszaka, mire a városba értem.

Szabó Lőrinc fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Zirkuli Péter: Katalin  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 2 db bejegyzés
e év: 95 db bejegyzés
Összes: 6282 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 344
  • e Hét: 6384
  • e Hónap: 41533
  • e Év: 213447
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.