Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
Kálnay Adél: Nem láthat senki sem
  2015-04-19 07:12:35, vasárnap
 
  Kálnay Adél:

Nem láthat senki sem


Engem már nem sokáig látnak,
átadom magam a fáknak,
elég volt élni, épp elég,
életem nem volt semmiség,
munka csak és fájdalom,
panaszkodtam is, rossz nagyon...
De emlékszem, voltak más idők,
a képzeletnek szárnya nőtt,
s repített engem felfelé,
az elérhetetlen ég felé.
És emlékszem, voltak emberek,
jóságosak és kedvesek,
szavuk, akár az égi szó,
fenséges volt és biztató.
Emlékszem szépre, jóra még,
könnyezni tudtak egy emberért...
De jaj, elmúlt, mint a pillanat,
s nem ülnek már a fák alatt
a kedves nők és férfiak.
Nem ülnek már a padokon
a tétova, gyönge nagypapák,
nem bóklásznak céltalan,
épp, csak úgy, a parkon át.
Az árnyas, büszke fák alatt,
most szél kergeti az ott maradt
papírzacskót meg poharat...
Az idő már mindent elsodort,
mindent, mi jó volt, megrabolt,
s most rám les éppen, gondolom,
elém áll majd egy alkonyon,
elém áll, és rám kiált,
azt kiáltja, hogy nincs tovább!
Ölébe kap és száll velem,
végigrepít az életen,
ennyi volt, mondja, ennyi csak,
s nem nézi síró arcomat.
Ott állok majd a végtelen,
iszonyatos, nagy semmiben,
s hiába tudom, hogy létezem,
többé nem láthat senki sem.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Régi kertben, tétován
  2013-11-27 15:06:39, szerda
 
  Kálnay Adél:

Régi kertben, tétován


Jártam nemrég egy régi kertben,
csikorgva nyílott ajtaja,
pókhálókat szaggatva mentem,
régvolt magamat kerestem,
bár tudtam, nem lelem meg soha.
Billegett alattam a járdakő,
nem fogadta el súlyomat,
hogy én vagyok, nem hihette,
nem így emlékezett lépteimre,
lelökni kívánta lábamat.
Aludni vágyott, megszűnni már,
fűben eltűnni észrevétlen,
földbe süppedni tán,
amelyből hajdan vétetett.
Hanem a fák, a jó emlékezők,
csak végigmértek szótlanul,
láttam, megismernek engem,
csodálkoztak is, mivé lettem,
s karolták volna vállamat.
Gyümölcsök helyett emlékektől
roskadoztak most az ágak,
fáradt, régi, töppedt képek,
s könnyű, hajdanvolt álmok
ringtak incselkedve, s kérdezték
volna, hogy vagyok, de jött
a szél és befogta szájuk, örök
csend legyen dohos világuk,
szólniuk hozzám már nem szabad.
A kert végében még állt a pince,
besüppedt tetővel haldokolt,
láttam, szememre hányja
a sok eltűnt évet és hónapot.
Csöndben álltam, várakoztam,
talán hallok valami fontosat,
olyat, ami csak nekem szól,
amit nekem őriztek itt a fák,
s jól gondoltam, szólt a kert,
fülembe súgott, így üzent:
az idő, ez a furcsa szerzet,
láthatatlanul körbefon, nem
érzed, úgy mozdít észrevétlen,
s mire feleszmélsz, megírja arcod,
akár te tetted ezt hajdan kerted
fáival, itt jártam, írja, és lesi kajánul,
mit szólsz, ha látod, csakugyan,
már megint jött és lelopta a fényt
hajadról, kicsalta a színt szemedből,
s most arra vár, hogyan görbítse hátad . . .
Lásd így vagyunk mi is, tétován
keressük egyszervolt magunk,
de hiába, nincsenek csodák,
nem jön elő, mi élő volt, a múlt.
Jól van így, gondoltam akkor,
hiszen itt minden én vagyok,
a járdakő, a kapu is, a pince és
a néma fák, bennem süppednek,
csikorgnak, nőnek, bennem
emlékeznek már örökké, így
hordják súlyos terheik -
s közben az idő csak röpít...
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Az idő már készül, hogy elrepítsen
  2012-10-02 10:09:53, kedd
 
  Kálnay Adél:

Az idő már készül, hogy elrepítsen


Engem már nem sokáig látnak,
átadom magam a fáknak,
elég volt élni, épp elég,
életem nem volt semmiség,
munka csak és fájdalom,
panaszkodtam is, rossz nagyon...
De emlékszem, voltak más idők,
a képzeletnek szárnya nőtt,
s repített engem felfelé,
az elérhetetlen ég felé.
És emlékszem, voltak emberek,
jóságosak és kedvesek,
szavuk, akár az égi szó,
fenséges volt és biztató.
Emlékszem szépre, jóra még,
könnyezni tudtak egy emberért...
De jaj, elmúlt, mint a pillanat,
s nem ülnek már a fák alatt
a kedves nők és férfiak.
Nem ülnek már a padokon
a tétova, gyönge nagypapák,
nem bóklásznak céltalan,
épp, csak úgy, a parkon át.
Az árnyas, büszke fák alatt,
most szél kergeti az ott maradt
papírzacskót meg poharat...
Az idő már mindent elsodort,
mindent, mi jó volt, megrabolt,
s most rám les éppen, gondolom,
elém áll majd egy alkonyon,
elém áll, és rám kiált,
azt kiáltja, hogy nincs tovább!
Ölébe kap és száll velem,
végigrepít az életen,
ennyi volt, mondja, ennyi csak,
s nem nézi síró arcomat.
Ott állok majd a végtelen,
iszonyatos, nagy semmiben,
s hiába tudom, hogy létezem,
többé nem láthat senki sem.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Kérlelő
  2012-05-03 19:45:41, csütörtök
 
  Kálnay Adél:

Kérlelő


Őrizd meg a hóolvadást,
a pincét a kert végében,
rozsdásodó hullámlemezzel a tetején,
a jégcsap pattanó törését,
poros, semmilyen ízét a szádban,
a hólé csörgedezését az elvékonyodó jég alatt,
a tavasszal előbukkanó föld szagát,
a bokáig érő agyagos sarat,
a hegyre nyílként felfutó vadnyulat,
a virágcsokor fákat,
a hajadba hulló szirmokat,
a fű selymes érintését talpad alatt,
a tavaszi levegő furcsa mámorát,
az arcodon könnycseppként lefutó záport,
a messzi kék eget,
kedves madaraid cikázását a magasban,
a folyó egykedvű loccsanását,
összezárt két kezed közt a szöcske moccanását,
a viharfelhők iramlását,
lábaid futó zaját,
a kiégett tarló szurkálásait,
az esti harangkondulást,
mely messze terül szét a tájon,
a hazafelé tartó, jóllakott tehenek bőgését,
a kútba csobbanó vödör merülését,
a befőzésszagú udvarokat,
a napon duzzadó párnák illatát,
a tágra nyílt szemedben tükröződő összes hunyorgó csillagot,
ami a nyárvégi égboltról rád tekint,
az érett körték puffanását,
a fák rozsdás búcsúját,
az égő avar mardosó füstjét,
a messzi hegyek sürgető hívogatását,
a nyúlós, lappangó ködöt,
a hideg borzongató esőket,
a kályhában felizzó hasábokat,
a temetők gyertya- és krizantémszagát,
a csikorgó havat a csizmád alatt,
a téli estéken völgybe húzódó füst ízét,
madarak lábnyomait a frissen hullott hóban,
hideg, holdas éjszakán ágak fagyos reccsenését,
s kutyád panaszát a teliholdnak,
a fagy csipkelődő babrálását arcodon,
a szakadó hó némaságát,
a bágyadt, délutáni napot,
amikor sapkád merészen leveszed,
a fenyő illatát,
a karácsonyi utcát,
minden fénylő ablakával,
a kalács meleg lehelletét,
a lovasszán csengő suhanását,
a hegyről legördülő sikongatást,
mely hamarabb ér el hozzád, mint a szánkó,
a támadó naptól megroggyanó hó zúdulását a tetőről,
talpad azonnal vizesedő nyomát,
őrizd meg a hóolvadást!
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Mi volna jó?
  2010-10-18 20:47:24, hétfő
 
  Kálnay Adél:

Mi volna jó?


Most repülni volna jó,
suhanni szelíd táj fölött,
vörös, barna, sárga az a táj . . .

Most rohanni volna jó,
megelőzni a kék ködöt,
óriás tölgyfa, az legyen a vár . . .

Most gurulni volna jó,
heverni rőt avar között,
orrodban érzed fanyar illatát . . .

Most ugorni volna jó,
átugrani néhány vén rögöt,
lomha békát a patak oldalán . . .

Most keresni volna jó,
elbújni sombokor mögött,
mókus ül álmosan ágán . . .

Most látni volna jó,
kémény messze hogy füstölög,
szűk völgyecske tucatnyi házán . . .

Most érezni volna jó,
csöndet, békét és örömöt,
hallani őszi eső koppanását
vonuló madarak szárnyán.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Kérdés
  2010-04-30 20:03:46, péntek
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Fohász
  2010-02-23 14:44:10, kedd
 
  Kálnay Adél:

Fohász


Ó fényes Hold!
Te látod éjszakáimat,
Ágyam szélén sápadtan ülök,
udvarod közepén ül így
az égi királylány.

Csak hallgatom,
milyen neszeket küld felém
bársonyos hangján az éj,
ez a jóságos gazda,
tied, s enyém.

Ablakomból látom,
fényedben fürdenek a fák,
hosszúra nőtt árnyékuk
ráborul a rétre,
s a folyóig ér.

Reszket lent a víz
és reszket tétova lelkem,
mennék, de maradnék is
ebben a romló világban,
én, nyugtalan vándor.

Eressz el Hold,
vagy emelj magadhoz végleg,
legyek inkább szellő vagy
pára, a táj felett suhanó árny.
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Ima
  2010-02-20 15:40:51, szombat
 
  Kálnay Adél:

Ima


Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem

a hajnalokat, pára száll olyankor

a tájra, s a fák térdig állnak a könnyű

fehérségben



Kérlek téged, hagyd meg nekem

az esőtől ázott föld szagát, hadd

szívjam magamba a fák friss

lélegzetét




Kérlek, engedd látnom, hogyan

nyugszik le a nap, ott felejtve

vörösségét a lassan sötétülő

égbolton



Kérlek, Uram, segíts meghallani,

amikor tiszta énekükkel egymást

keresik a könnyű röptű, szabad

madarak



Add meg, Uram, azt a nyugalmat,

amit csupán a fenyőktől ölelt

csendes tisztáson érezhet meg

az utazó



Engedd megérintenem a patak

kristályvizében a sima kavicsok

zöld mohával benőtt hátának

bársonyát



Ó, Uram, vegyél észre engem,

tétován járok minden úton,

fejem konokul földre szegem,

s elhagy erőm



Engedd, hogy meghalljam a

sírók panaszát, mert könnyüktől

áradnak a folyók és sósak az

óceánok



Vedd el tőlem az aggodalmat,

amitől árnyék borul napjaimra,

s éjszakánként színüket vesztik

álmaim



Kérlek, add, hogy soha ne érezzek

gyűlöletet azok iránt, akik nem

tudják, miért cselekszik

a rosszat



Engedd, hogy mindig tudjak

gyönyörködni a gyerekek

világra csodálkozó ártatlan

szemében



Kérlek, add meg nekem, hogy

rá tudjak hajolni a gyönge

öregek ráncokkal megírt

kezére



Ó, Uram, segíts felismernem

a zajban az öröktől fogva szóló

zenét, s a mindenekben fölzengő

harmóniát
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay A: Még mindig álmaimról
  2009-06-16 19:02:00, kedd
 
  Kálnay Adél:

Még mindig álmaimról


Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem...
Mi lesz most, gondoltam,
elérek-e én is a sarokig,
meglátom-e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló kérgét
mókusok hordták szét izgatottan?
Ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást...
Az egész életünk benne van
ebben az utcában, gondoltam,
a platánok méltóságában,
a mókusok játékában, a vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be-behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim...
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok észrevétlenül
eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák küldenek
mindig elém fanyar illatukkal...
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség, a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet, mondtam,
ez nem lehet,nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.


 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
Kálnay Adél: Levél Anyához!
  2009-06-09 20:13:26, kedd
 
  Kálnay Adél:

Levél Anyához!


Anya, én magam sem tudom, mi történt velem,
Hirtelen nagy lett a szám és hosszú a kezem,
Még a hangom is megváltozott,
Pofákat vágok és ugrándozok
Még akkor is, amikor tudom,
Nem volna szabad,
S néha az elfojtott nevetéstől
Rázkódik velem a pad...
Anya én sem tudom, mi lett énvelem,
De már nem tudok megülni csendesen,
Mindenről eszembe jut valami más,
Nehezebben megy a tanulás,
Időnként csak úgy ábrándozom a könyv fölött,
Máskor meg mindenkit fellökök,
Idétlenkedem, mondják, akik látnak,
És én is inkább látom magam valaki másnak
Mint kedves, jó gyereknek,
Aki régen annyira örült minden apróságnak,
Cukornak, perecnek...
Most mindig valami más kell,
Divatos ruhák, pénztárca sok pénzzel,
tudom, jobb lenne lenni jónak, megint kedves
szófogadónak,
Nem értem, miért nem jön ez össze,
Ó, jöjjön már valaki, s újra töltse
Fejembe azt a sok-sok illemszabályt
És tanácsot, amit tőled kaptam,
Mióta csak vagyok neked...
Mert ez mind valahogy most elveszett,
S félek nagyon, hogy mit szólsz ehhez...
Anya én sem tudom, meddig tart ez, mi lesz,
De azt éreznem kell, hogy szeretsz,
Szeretsz, szeretsz, nagyon, nagyon,
Még jobban talán, mint egykoron,
S éreznem kell, hogy türelmed végtelen...
Anya, köszönöm, hogy segítesz nekem!
 
 
0 komment , kategória:  Kálnay Adél  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 2 db bejegyzés
e hónap: 171 db bejegyzés
e év: 3028 db bejegyzés
Összes: 29457 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2222
  • e Hét: 41977
  • e Hónap: 112285
  • e Év: 1688110
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.