Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." P Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 42 
Arany János: ŐSSZEL
  2018-09-01 09:27:16, szombat
 
 



ARANY JÁNOS:
ŐSSZEL

Híves, borongó őszi nap:
Beült hozzám az unalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat. komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nékem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bíbor habot...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb:
Itt zölden a nyájas sziget:
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhnak s tulkok sereggel -
Minő kép ez?...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hívójelül:
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül:
Lantszóra lejt ifjú leány:
Kettős pohár, mézízű nedvvel,
Vígan forog...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs - boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal:
Nincs többé nagyszerű csoda,
Többé se napfény, se vihar:
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel:
Nincs délibáb...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhangúság, egyformaság:
A nappal egy világos éj:
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj:
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmú lanyha cseppel,
Míg szétolvad...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattas engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el ,
Remény nélkül...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj -
Ez, amit lelkem most kíván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Múltján borong...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd:"Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledónián
Nép, kit te felgyúts énekeddel."
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: Év utolján
  2017-12-30 21:01:18, szombat
 
  Arany János:
Év utolján

Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.

Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kívánok jó utat s jó egészséget. -

Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: "csütörtök, péntek",
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.

Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: A TÖLGYEK ALATT
  2017-07-23 18:49:43, vasárnap
 
  Arany János: A TÖLGYEK ALATT
Margitsziget.

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
,,Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom' ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
,,Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"

A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen, bár
Tölgy lenne a fejfám!

(1877. augusztus 5.)
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: Ősszel
  2016-10-18 09:25:56, kedd
 
 



Arany János:
Ősszel


Híves, borongó őszi nap:
Beült hozzám az unalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat. komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nékem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bíbor habot...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb:
Itt zölden a nyájas sziget:
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhnak s tulkok sereggel -
Minő kép ez?...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hívójelül:
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül:
Lantszóra lejt ifjú leány:
Kettős pohár, mézízű nedvvel,
Vígan forog...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs - boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal:
Nincs többé nagyszerű csoda,
Többé se napfény, se vihar:
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel:
Nincs délibáb...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhangúság, egyformaság:
A nappal egy világos éj:
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj:
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmú lanyha cseppel,
Míg szétolvad...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattas engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el ,
Remény nélkül...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj -
Ez, amit lelkem most kíván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Múltján borong...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd:"Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledónián
Nép, kit te felgyúts énekeddel."
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: NEM KELL DÉR...
  2014-11-07 19:30:31, péntek
 
 



Arany János: NEM KELL DÉR...


Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyúgalomra készűl.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!...

(1878 okt. 10)

 
 
1 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: HAJNALI KÜRT
  2013-12-27 10:39:54, péntek
 
  Arany János: HAJNALI KÜRT


A szőke reg, a barna éj
Kétes csatában küszködött:
Kétségesen borongtam én
Az ébrenlét s álom között.
Imetten-e? álomban-e?
Hallék üvöltő hangokat:
Honnét e hang? - kürtszó rivall.
Nyí a vadászeb és ugat.

Csodálatos, mélyenható,
Édes-fájós e kürtzene,
Keresztül búg csonton, velőn,
Mikéntha sírból zengene.
Rá az eb is, az oktalan,
Ösztönileg vonít, csahol:
S e hangzavar egynémi vad
Harmoniába összefoly.

Ez élesen, fennen kacag,
De hosszu jajban végezi;
Az tompa böffenésivel
Az alsó hangot képezi;
Közbűl a többi nyí, vakog,
Üvölt, huhol, búg a szava;
Közé a visszhang kerepel
És a vadásznép nyers zaja.

Vidám vadászok, menjetek!
Az ébredő pacsirta hí;
Tiétek a nap bimbaja,
Erdő- s mezőnek illati.
A szűzi lég, harmatkönyű,
Higgadt folyam, friss lengeteg;
A rózsakedv, acélerő...
Vidám vadászok, menjetek.

Én majd a reggelnek bizony
Csak már a tallóját szedem:
Nyűgözve tart egy bal szokás:
Vagy álnévvel természetem.
Jó szándokon nem mulna, de...
De mikor az ágy nem bocsát! -
Vidám vadászok, menjetek:
Jó mulatást... jó éjszakát.

(1851 máj.)
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: LEÁNYOMHOZ
  2013-12-27 10:35:16, péntek
 
  LEÁNYOMHOZ


Kórágyon ott, nagybetegen,
Halálhoz is már tán közel,
Virágom édes gyermekem,
Mily messze föld különöz el!

Röpülnék, mint az érc-fonál
Villáma, mely hírt hoz, viszen:
De akaratom láncon áll,
Erős békón lábam, kezem.

Mit ér szünetlen, mint a rab,
Futkosni pányvám szűk körét!
Ha egy lépés sem hamarabb,
Egy lépés sem közelb feléd!

Mit ér e zúgó, rossz fejet
Széttörnöm a kalit vasán:
Ha gyötrő, távol fekhelyed
Nem enyhül e meddő tusán!

Szenvedsz: mióta? mennyi kínt?...
Régen! sokat! Óh Istenem!...
Röpűlök: látlak-é megint?
Vagy a pohár csurdulva vár,
S fenékig kell ürítenem!...

(1865. dec. 13-19)
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: RÓZSA ÉS IBOLYA
  2013-12-27 10:31:22, péntek
 
  RÓZSA ÉS IBOLYA


Népmese

1847

I.

Egyszer hol volt, hol nem - régecskén lehetett,
S az óperenciás tengeren túl esett, -
Volt egy öreg király a tündér világba',
S egy vén felesége, a vasorru bába.

Házoknál temérdek kincs hevert rakáson,
Csűrben, kamarában, pincében, padláson:
Sok darab gyémántba, mint egy száraz lófej,
Szolga és szolgáló csakugy bukdosott fel.

De ami legdrágább gyémánt vala nálok
Az nem volt egyéb, mint szép eladó lányok:
Apjának édes, de anyjának mostoha
Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.

Mint a kis ibolya, mely nő bokor alján,
Szemérmetes arcát fű közé takarván;
Úgy virult rejtekben, - nem jártak a lányhoz,
Fúvó szél is alig fért az ablakához.

De mint ibolyácska, hiába nem látni,
Messze birja kedves illatát bocsátni:
Úgy futott szép híre tündér Ibolyának:
Kezére királyok, hercegek vágyának.

Megirígylé tőle álnok mostohája;
Bémene urához, s így beszélt hozzája:
"Apjok! úgy-e bizony, hogy már ide s tova
Eladó leány lesz ez a kis Ibolya?"

Dümmögött, s fejével vágott a vén ember:
"Hej biz' - úgymond - felnő a leány, mint kender!
Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek:
Tudj' a szösz, melyiket is fogadjam vőnek."

Erre szólt az asszony: Hátha, lelkem, hátha
Még ma minden kérőt szépen elbocsátna:
Hogy a mi leányunk nem olyan kivető;
Maga jőjön érte az igaz szerető.

"Maga jőjön érte, s nagyra vesse fejét,
Ha Ibolyát kéri, a fiatal cseléd:
Három nehéz munka lesz nyakába mérve,
Ha kidűl belőle, halál az ő bére!"

Ráhagyá az apjok, mert úgy volt kapatva,
Mivel a vasorru őtet ugy kapatta, -
Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok:
De fogukat mind ott hagyá ő nagyságok.

Végre egy királyfi, kinek neve Rózsa,
Eltekinte arra, csak látogatóba;
Ismerős volt apja az öreg királlyal,
Mert egy arany erdőn makkoltak a nyájjal.

Hm! ha tudta volna a vasorru bába,
Mi forog Rózsának az esze ágába'...
De jó hogy most egyszer rövidebb az esze,
Nem lett volna máskép belőle szép mese.


II.

Rózsa nem úgy kezde hozzá, mint a többi.
"Minek ezt, gondolta, az orrukra kötni?
Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem,
Nem kívánja őket semminémü részem."

Alig győzte várni, hogy jőjön az este;
Jött az egyszer aztán, mert az éj kergette;
A király, mint tegnap, jót öblinte torkán,
Szengellér' hegyén járt a másik boszorkány.

Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül;
Leold egy nagy létrát a ház tetejérül,
A lány ablakához odatámasztotta,
Ablak-karikáját halkan kopogtatta.

Hej, megrettent volna most a kis Ibolya,
De a tündérek nem ijednek meg soha;
Odament, kinyitá ablaka fiókját,
S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.

Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott,
Attól félt kiugrik, noha csak múlatott,
Táncolt, örömében verte a bordáit,
Mint betyár a csárda folyó-gerendáit.

Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna
Szóhoz jutni! - Végre megszólamlott Rózsa:
"Ibolyám, gyer hozzánk; bizony meg nem bánod;
Szedek a kertünkben neked szép virágot."

Mond Ibolya: "Minek olyan messze menni?
Van a mi kertünkben: ott is lehet szedni. "
Akkor hallgatott, még ezt a szót is bánta:
Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.

Felelt neki Rózsa: "No, megnyugszom ebben:
Van egy szép virágszál a ti kertetekben,
- Otthon a miénkben csak annak nincs párja -:
A kerek világnak legszebb Ibolyája!"

Azzal kis kacsóját balkezébe fogta,
Sokszor a jobbikkal végig símitotta,
S nézett a szemébe, soká, mintha benne
Bitangul behajtott szíveket keresne.

És a nagy kék szemek, mintha orgazdának
Éreznék magokat, el-elfordulának.
Rózsa faggatódzott: "Ugye, haragszol rám?"
Ibolya susogta: "Miért haragunnám!"

"No hát adj egy csókot, kérlek barátsággal!"
"Igen - mond a lyány - de csak üvegen által..."
Ugy ám! egyet-kettőt ablakon keresztül,
De majd száz- meg százat amúgy mindenestül.


III.

Telt az éj azonban, és feljött a kis hold,[*]
Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt:
"Ibolyám, szerelmem, szívem legelője!
Egyet mondanék én, kettő lesz belőle.

"Embertől soha én még meg nem ijedtem:
De tátossal víni nincs egy szikra kedvem.
Azt mondják, a nyílnak tenyerét kitartja,
Hozzá vág az ember, s elolvad a kardja.

"Tudom, ha megkérlek, oly nehéz dolgot ád
Az a sütni való boszorkány mostohád!
Így veszének el sok hercegek, királyok,
Intésemre szolgál szomorú példájok."

"Jöszte hát, virágom, ibolya, tulipán!
Arany zabot eszik Szellő jó paripám,
De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek,
Apád birodalmán reggelig túlteszlek."

Válaszolt Ibolya: "Szívem szép szerelme!
Szöknöm éjnek éjén válna szégyenemre.
Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni?,
Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!"

"Igaz szerelemnek nincs lehetlen semmi!"
Monda Rózsa bátran - "eb fog elcsüggedni:
Holnapi nap, mely már neveztetik mának,
Megkérlek apádtól, életem párjának."

Így felelt, és nézte milyen az ég alja:
Látta, hogy már szépen szőkéllik hajnalra;
Ada egy csókot a lyánynak, elmenőre,
Hogy akár huszonnégy telt volna belőle.


IV.

A király megértvén mibe' fárad Rózsa,
Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla:
"Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le;
Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!"

Rózsa nem felelt rá, csak megrázta fejét,
Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd.
Kapott a vasorru ezen, a rossz pára,
S kiszabá a munkát jövő éjszakára:

"Látod azt az erdőt? fáját mind levágod,
Eke-taligának, szekérnek csinálod,
Felszántod, beveted földjét gabonával:
S tisztelkedel holnap búza-kalácsával."

Rózsa csak nevette gondolá, kötődnek;
Később tudta meg, hogy hej dehogy kötődtek!
Éjfélig a dolgot mindenkép fontolta:
Akkor Ibolyához ment, s elpanaszolta.

Csak mosolygott a lyány: "Hát egyéb baj nincsen?
Fekügy' le, alugyál, Rózsa édes kincsem;
Sose búsulj: mire feltetszik a hajnal,
Kisül a kalács is, gyúrva tejjel, vajjal."

Azonképen történt. Rózsa, mihelyt látott,
Vitte cintányéron a fejér kalácsot.
Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének:
Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.

Parancsolá mostan: "Azt a nagy hegyet, ni!
Sziklástul, kövestül el kell egyengetni,
Szőllővel berakni, sőt borából reggel
Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel."

Akkor éjjel Rózsa - azaz hogy helyette
A tündér leányzó - ezt is elkövette. -
No, ez eddig jól van; de van egy még hátra:
S már ott maga kell ám a legény a gátra.

"Három vad paripa lángot fú, tüzet hány:
Ha megűli Rózsa, úgy övé lesz a lyány;
De ha meg nem birja űlni és nyargalni,
Kegyetlen halállal kell neki meghalni!"

A fiú e dolgon újra elbusúla:
Nincs Istentől a ló, ki a lángot fúja,
Most Ibolya sem tud segitségül lenni.
Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni.

Biztatá a kedves: "Ne légy olyan gyarló,
Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló;
Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra,
S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra.

"Édes apám lészen az első paripa:
Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba;
De a mostohámat, ki középső lészen,
Sarkantyuzd, zabolázd, ugrasd meg keményen.

"Harmadik paripát könnyü eltalálnod:
Jó lelkedre bízom, hogy' kell vele bánnod".
Végezte mosolygva; Rózsa elértette,
A leány tanácsát pontosan követte.

Vagy hármat került az első paripával,
Mint törött tojással, bánt öreg ipával;
De a másodikat bezzeg jól elnyúzta:
Ugratta, ütötte, vérig sarkantyúzta.

Hogy leszállott róla, üstökébe ragadt,
S úgy megráncigálta, hogy kezébe szakadt.
Akkor a fejéhez vágta vas kantárát:
Így fizette vissza jó'karatja árát.

Végre szép-kimélve űlt a harmadikra,
És annyit se bántá, mint egy morzsa-szikra;
Nem soká, leszállott, szolgálni körűlte;
Selyem kendőjével szépen megtörűlte.


V.

Reggel a banyának feldagadt a képe
S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke:
Jaj, ha szegény Rózsát új veszélybe ejti!
Farka vágását a kígyó sem felejti.

Rózsa eljött, kérni a menyasszony-ágyat;
"Nos, tiéd Ibolya; ennyi volt a vágyad" -
Szólt a vén boszorkány - "de egy fél tapot se'
Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!"

Rózsa fejét falba így sem igen verte,
De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe:
"Jaj, szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól:
Sohasem maradsz meg álnok mostohámtól!"

Felelt a legény: "De hogy-mikép szökhessünk:
Ha kiált nevünkről, ki felel helyettünk?"
(Mert, hogy ne felejtsem, mindig kiáltoza
A mellékszobából, hogy: Rózsa! Ibolya!)

"Aztán meg, ha én most paripámér' mennék
Nappal, a cselédek könnyen észrevennék."
"Kell is az - mond a lyány - itt ez a szűr, vedd rád:
Ha apám anyám nem - benne más meg nem lát."

Monda, és tűt vont ki piros kendőjéből,
Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből,
Három csöppet ejtett asztal szögletére;
Rózsa is; sötétebb volt a Rózsa vére.

Akkor elillantak. Benn meg a mostoha
Csak kiált: "Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?"
És a három-három csepp vér az asztalon:
"Itt vagyunk!" felelte vékonyan, vastagon.

Végre, hogy felszáradt, a vér elhallgatott,
Látja is a vén tűz a nyitott ablakot:
Nosza mindjárt tudja, s küldi az öreget:
Hozza, föld alól is, a szökevényeket.

Ezalatt jól elment Rózsa Ibolyával,
Nem sokat törődtek már a vén banyával,
Egyszer mond Ibolya: "Nézz hátra, ugy tartom,
Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom."

Rózsa hátratekint, de nem lát egyebet,
Csak egy sárkányforma fekete fölleget.
"Jaj, apám, apám az," a leányka mondá,
"Majd elér; megállj csak: hogy' tegyük bolonddá?

"Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok,
Belőled meg egy vén aratót csinálok,
Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem sejtetted?
Igen, még mikor ezt a vetést vetetted."

Elsűlt a hazugság, a király' elhitte,
Asszonyának a hirt azonképen vitte.
Felcsattan a sátán: "Jaj, világ bolondja!
Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az" mondja.

Szidta mint a bokrot. A királyi száj, szem
Elmeredt, s mentségül ennyit monda: "Há'jszen!..."
Visszaküldék nyomon, és hogy szabadúlhat,
Ugy örül szegény, hogy elfogná a nyúlat.

És mint szénahordó a szénás szekérre,
Felhasalt egy felleg puha tetejére;
Nézett jobbra-balra; de vetést nem látott,
Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot.

Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála,
Őszöreg molnárja a zsilípen álla,
Sohajtott a vízre, hogy elhagyta árkát,
S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát.

Kérdi a molnártól: "Hallja-e kend, földi:
Egy legényt s leányt nem látott erre jőni?"
"Ühűm! mikor ezt a rossz malmot csináltam",
- Felel a vén molnár - "azóta se' láttam."

A király e hírrel megint visszatére.
Most szállt még az áldás csőstül a fejére!
Minek el nem mondta a vasorru bába!
Megraká s belökte a kályha zugába.

Akkor maga úti készülethez látott,
Szénvonót kerese, pemetét, lapátot;
Farkat és két szárnyat kötözött belőle:
Még a vén király is visszaborzadt tőle.


VI.

Már nem messze volt a Tündérföld határa,
Látszott, hol fehérlik egy kopasz határfa:
Hát megint elkezdi a lyány lassu hanggal:
"Jaj! most vén anyám jő: ég a fülem, a bal.

"Most nekem itt legjobb kerek tóvá lennem,
Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem;
Majd lerakja szárnyát és begázol érted:
Akkor csald a mélyre, s bukjál vízbe, érted?

"Víz alatt kiúszol az innenső szélre,
Ülj fel a lapátra, meg a pemetére,
Mondjad aztán: »hipp! hopp!« vagy: »egy, kettő, három!
Most mindjár' legyek túl a tündér határon.«

Alig mondhatá el, ott terem a sátán,
A kacsát meglátja szép kerek tó hátán.
"Ismerlek" motyogta "jómadár! de várj csak!
Beh ragyog a tollad! mindjárt megcibállak."

Azzal övig gázolt érte a kis tóba.
Lebukott fenékre, s partra úszott Rózsa;
S míg napa motozkál, kézzel úgy, mint lábbal,
Már el is repült a pemete- s lapáttal

Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig
Arany karimájú felhő kerekedik,
S eltűn kedveséhez játszi szellőn úszván;
Utána vén anyja átka zúg a pusztán:

"Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom:
Felejtsen el Rózsád! ez a kivánságom;
Ha elválik tőled bármi kis távolra,
Felejtsen el, mintha sose látott volna!"

Mennyi ocsmány szitkot, átkot monda rája,
Még ezen felűl is, álnok mostohája!.
Istent is káromló, ördöngős szavakat, -
Vétek volna könyvbe leirni azokat.

S amint átkozódva szágulda előre,
Hát csak egy jégfelhő gombolyul belőle!
Elpaskolta kilenc helységnek határát;
A szegény paraszt nép sirathatta kárát.

Akkor a szélvészek összevesztek rajta,
Egy foszlányt belőle mindenik szakajta,
Hogy megosztozkodtak, szerteszét futának
Így lett csúnya vége a gaz mostohának.


VII.

Ezalatt az ifju s tündér Ibolyája
Olyan messze járt, hogy!... Szép idő lett rája.
Egyszer Rózsa fölnéz: "Lelkem, arra jég van,
Hallga hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban.

Ráhagyá Ibolya, nem tudván az árva,
Hogy anyjának zúg ott iszonyatos átka.
Mostohának ugyan átka kicsit tenne:
Jaj de az apjának is van része benne!

Végre eljutottak Rózsa városához;
Kert alatt Ibolya így szólt galambjához:
"Szívem szép szerelme! hát itthon vagyunk már?
Mondanék egyet, ha meg nem haragunnál:

"Hogy menjek apádhoz, jó leány létemre,
Mint csavargó személy, csúfra, szégyenszemre?
Bizony megmondaná: nincs ennek orcája;
Máskülönb lyány lesz az én fiam mátkája!

"Jobb, ha itt maradok, s ahogy illik, várok.
Azalatt én ködből palotát csinálok;
Te siess apádhoz és kövesd meg szépen:
Azután; ha kellek, jöjj násznéppel értem."

"Jó, maradj - mond Rózsa, - érted jövök estig,
Palotát vagy várat, építs ami tetszik;
Nem erőltetlek, mert bölcsen megismérem,
Hogy leányban nincs szebb, mint a szűz szemérem."

Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta,
Hogy majd visszanéz, de nem tekinte hátra,
Hanem elment; és mint a tavalyi hórul,
Úgy elfeledkezett szegény leányzórul.


VIII.

Kapu előtt űle az apja Rózsának,
Mellette a lócán urak is valának:
Törvényt tettek ottan, mert a város népe
Szabadon járt ki s be a király elébe.

Hogy meglátta Rózsát, monda: "Holnap jertek
Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek;
Este is lesz mindjárt, dolgom is van mára:
Vagy béküljetek ki, jobb lesz, éjszakára."

Mikor eloszlottak a bajos emberek,
Kérdi a fiától: "Hol jártál te gyerek?"
"Hol jártam?... hát..." De most elpirult a képe,
Mert, ahol járt, igazán nem jutott eszébe.

Mond az apja: "No, majd ha meghallod amit
Mondani akarok, nem csavarogsz annyit:
Elvettük neked a cseh király leányát,
Hét falut kapsz vele, s három arany-bányát."

Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga:
"Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga,"
S a Maros kutyával játszott, mely azalatt
Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.

"Jól van, mond az apja, úgy dologhoz látunk,
Már kiadták a lányt, még ma jegyet váltunk."
Jegyet is váltottak, s azután egy héttel
Mentek is a lyányért szép uras násznéppel.

Sí-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya,
Hajtja halvány képét az anyja vállára;
Sürgetik erősen; csak zokog, hogy: "Nem még!
Oh, bár nyugodalmas koporsómba mennék!"

Így sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért
Elszakaszták tőle régi szeretőjét.
Most az öreg vőfély monda: "Húgom asszony!
Nincs halott a háznál, akit úgy sirasson."

Megfogá a karját, s kivezette csínján.
Künt pajkos legények tréfáltak a kínján;
Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett,
Minden örült, csak a menyasszony kesergett.


IX.

Másfelől Ibolya kesereg búvában,
Maga lett az árnyék a fényes szobában,
Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,
Mint hulló falevél, sápad szép orcája.

Tudta, hogy mi történt: híre futott annak;
Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak;
Tudta, hogy a szíve megreped ha látja,
Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.

Már jőnek. Kicsődült egész város népe,
Apraja örege, a násznép elébe.
Ibolya egy koldúst ablakához intett:
"Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;

"Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák,
Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:
»Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,
Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«"

A vén magyar koldús még jobban levonta
Süvegét fülére, s félre nézve, monda:
"Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni."

Hallá e beszédet három cigány gyermek:
"Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,
Hogy a szó se' hallik; hanem aztán mit ád?"
Felelt Ibolya: "No, ezt a szép palotát."

Mint bukfencező nyúl hentereg futtában,
Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:
Ment a három fickó cigánykerekezve
A násznép elé, mert nem vala már messze.

Szintugy a nép előtt visszakarikáztak,
S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak:
"Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,
Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!"

Rózsa feltekintett, és visszaeszméle
Tündér Ibolyának szép virág nevére,
Feltekintett s látta nyitott ablakában,
Megismerte kincsét a gyászos ruhában.

Se kérdett, se hallott - a szobába terme:
"Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!"
Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,
Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

Elbámult a násznép: "Hogy lesz már, a kőbe!
Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?"
Hát csak elővágtat egyik lovas legény:
"No hisz' az egyiknek gazdája leszek én!"

S felkapá nyeregbe a cseh király lányát,
Aki megösmerte benne hű mátkáját;
Elvivé a pej ló a leányt s királyfit,
Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza.
A kastély a három rajkónak marada:
Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,
Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.

***

[*] Nagy fényes csillagot nevez így a földmíves. Lucifer, a
hajnalcsillag lesz. A. J.
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: AZ ÖZVEGY EMBER ÁRVÁI
  2013-12-27 10:27:52, péntek
 
 

Arany János: AZ ÖZVEGY EMBER ÁRVÁI
(Elbeszélő költemény )


Este van már, csóka, varju feketén kovályog:
Gyertek elő, szép regém van, gyermekek, leányok!
Egy királyról, a királynak árva kis fiáról,
Fehérképű, aranyhajú szépséges leányról.

Estike volt a leányzó, Liliom a bátyja,
Messze lát a fényes nap, de párjokat nem látja:
Olyan édes, olyan ékes, a leány, a gyermek!
Nézni rájok a lelke is repdes az embernek.

Nincsen immár édes anyjok, elmaradtak árván;
Ki-kimennek játszadozni a temető árkán:
Gondolatlan játék közbe' az időt repítik
Édes anyjok barna sirját virággal behintik.

Özvegyen az édes apjok, hejh! busúl magában;
Látja, hogy nem boldogulhat semmi ő dolgában:
Mert ahol jó háziasszony nem ügyel a rendre,
Isten átka van a házon, nincs is előmente.

Minden úgy van, mintha mindjárt eredne futásnak;
Szeri-száma, sorja nincsen sütésnek mosásnak;
Szita, rosta, csupor, fazék, vagyon mind veszőbe,
A szomszédból kéregetnek másokat helyébe.

Szomszédjában a királynak vén leány lakozott,
Oda küldi fiát hozzá, a kis Liliomot:
"Azt izeni édesapám" így beszélt a gyermek,
"A dagasztó tekenőjét adja ide kelmed."

"Bizony fiam nem adom én" így felelt a vén lyány
"Házasodjék meg az apád, lesz tekenő aztán,
Házasodjék meg az apád, és vegyen el engem;
De bizony a tekenőmet nem bitolja ingyen."

Máskor megint odaküldi: "adjon egy lapátot."
"Nem adhatom édes fiam, kell nekem is, látod;
Házasodjék meg az apád, legyünk egy kenyéren,
Sütök aztán neki cipót lágyon és fehéren."

Oda küldi harmadízben: "adjon egy pemetét."
"Dehogy adnám a körmömről ezt a kis feketét!
Házasodjék meg az apád, és ha engem elvesz,
Úgy lapátja, tekenője, pemetéje is lesz."

Megkéreti az öreg lyányt balgatag eszével,
Hozzá is ment az öreg lyány mind a két kezével.
Illett neki a fejkötő szürke haja mellé,
Mintha már az isten tudja mióta viselné.

Első napon szava se volt az új menyecskének,
Feleletje nem, vagy igen, ha valamit kérdnek.
Engedelmes mint a bárány, mindig urát bújja,
Az urának a leülő helyét is megfújja.

Mondogatja mostoháit édes gyermekének,
Símogatja aranyhaját a szép Estikének,
Aranyhaját megfüsűli vert arany füsűvel,
Ki se győzném mondani, hogy milyen nagy becsűvel.

Este reggel tejbe vajba megfereszti őket,
Fujó szélre, szellőcskére sem ereszti őket;
Liliom-nak, Estiké-nek szíve csak azt vallja,
Hogy bizony jobb a mostoha, mint az édes anyja.

Második nap az asszonynak ezer a bibéje;
Neki ez kell, neki az kell: vegye meg a férje;
Vigye őtet vásárokra, búcsura, bányába;
Nem szakad el lova farka, nem kopik el lába.

Megfüsűli a leányt is, - hanem már ezúttal
Nem az arany füsűjével, csak ezüst fogúval:
Tejbe vajba sem füröszté, csupán hideg vizbe; -
Megszapulta erős lugban a harmadik izbe.

Harmadnapon egy gerebent fogván a kezébe,
A leányzó aranyhaját összevissza tépte,
Nyomain a gerebennek piros vér serkedez,
Fehér nyaka patyolatján lefelé csergedez.

Hajtja őket az erdőre; szedegetni gallyat,
Elindulnak sirva, ríva; nem próbáltak ollyat.
Azt sem tudják hol az erdő, merre kéne menni,
Elbúnak az ablak alá, hol nem látja senki.
-------------------------------------------

(1850 körül)
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
Arany János: NÉVNAPI GONDOLATOK
  2013-12-27 10:20:00, péntek
 
  Arany János: NÉVNAPI GONDOLATOK


Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa:
És nincs földi lélek, aki erre térvén,
Jó estét kivánni benyisson szobámba.

Nem tevék talán szert soha jó emberre?
Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:
S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.

Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
És gazdája sorsát követi a konyha:
De egy-két barátot mégis befogadhat
S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.

Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van:
Szívemet legalább, ha egyéb nem volna...?
Oh, - mivel nyugosznak néma süket sirban!

S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
S a feltámadásra magukat kiforrják?

Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?

Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
Jöttek el - nem lévén emberekben részvét -
Temetés helyett a messzeségbe szórni
Szegény boldogoknak rothadékony részét?

De hová juték? hisz örömünnep van ma...
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én - zárkozván magamba -
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
Örök éjjelében csak rémeket látok:
Hadd gyujtsak ma benne - kiket úgy szerettem,
Azok emlékéül egy-egy kis világot!

Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? -
Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!

Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok
Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!

(1849 dec.)
 
 
0 komment , kategória:  Arany János (1817-1882)  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 42 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 2185 db bejegyzés
Összes: 54935 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1419
  • e Hét: 6151
  • e Hónap: 36227
  • e Év: 994712
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.