Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." P Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 85 
Kosztolányi Dezső: Augusztusi reggel
  2018-08-15 13:04:52, szerda
 
 

Kosztolányi Dezső:
Augusztusi reggel


Kékül az ég, az éjjel haldokol,
pihennek a házak még csendben alva,
de már lángol,vörös az égnek alja,
és égni kezd az óriás pokol.

Az ember ébred - a láng sustorog -
fájdalmasan liheg, kikél az ágyból,
beteg a fénytől, nincs nyugalma, lángol,
fejét paskolják a lángostorok.

És nő a fényár, zúg a virradat,
a tűzpokol harsog, dübörg, dagad,
az árva ember fetreng benne főve.

Véres sarokkal, bőszen ront előre,
és este elnyúlik az ugaron,
mint egy agyonhajszolt, véres barom.

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: Szerenád
  2018-02-25 11:46:34, vasárnap
 
  Kosztolányi Dezső:
Szerenád


A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!




 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat
  2017-09-04 09:07:39, hétfő
 
  Kosztolányi Dezső:
Szeptemberi áhítat


Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

1935




 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: Téli alkony
  2016-12-10 16:07:06, szombat
 
 



Kosztolányi Dezső:
Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső
  2016-05-02 18:27:44, hétfő
 
  Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső


Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta illatterhes égből
hull a napfényes, könnyű zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd lányok
titkos szerelmű, enyhe könnye.

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső
  2016-04-29 16:07:04, péntek
 
 



Kosztolányi Dezső:
Áprilisi ezüst eső

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta illatterhes égből
hull a napfényes, könnyű zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd lányok
titkos szerelmű, enyhe könnye.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: Paulina
  2016-01-15 10:30:01, péntek
 
  Kosztolányi Dezső: Paulina


Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt és kék szeme. Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott és fölugrott.

- Hol a pénzem? Megloptak! Tolvaj - rivallt - tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj - egy hajóslegény - kereket oldott.

- Ez volt - mondták többen s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség. Elővették a rabszolgalányt.

- Ide azzal a pénzzel.

- Nincs nálam.

- Akkor velünk jössz, babám.

- Nem - sikoltott Paulina -, nem. Én ártatlan vagyok - s meg se moccant.

- Indulj - vezényelte az egyik katona - az alacsony és kancsal - s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.

Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona - a magasabbik - a karjához ért.

- Ne nyúlj hozzám - ordította a lány. - Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett. De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska s végigkarmolta az orrát.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

- Disznók - sivalkodott s kibomlott vörös haja és izzott kék szeme -, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták s úgy vitték.

- Dögök - üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De én kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentimusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Mind a ketten fölálltak a márványpadról s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még ezután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

- Miért kiabál? - kérdezte a bölcs. - Mit akar?

- Igazságot - felelte a költő.

- Nevetséges - jegyezte meg a bölcs. - Minden indulat nevetséges.

- Minden indulat fönséges - szólt a költő. - Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

- Miért gondolod?

- Mert úgy haragudott.

- Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. - Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.

- Az mindegy - mondta a költő. - Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírtunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
  2015-01-09 10:02:03, péntek
 
  Kosztolányi Dezső
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: Az első ősz
  2014-10-30 11:49:47, csütörtök
 
  Kosztolányi Dezső: Az első ősz


Jaj, az de szomorú volt.
A híg eső sötéten csepegett,
és kézilámpással, rozoga pallón
ballagtak el a szótlan emberek.
Csak erre emékszem. Még néha arra,
hogy halt meg a kertünkben egy virág,
s a zöld gyepen sárgálló délutánon
cikáztak a virgonc, fehér cicák.
De estefelé fojtott már a füstszag,
csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
gyertyával jártak a pincék homályán
s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
a vén pohárba, esti lakomára.
Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,
és fájt a szépség és a csillogó bor,
és fájt az ősz és a zenés szüret,
a sár, a szél, a nyár bús nevetése,
a nagymamák, kik kéklő szemüket
rám csillogtatták pápaszemen által.
És fájt az est, mikor az emberek tárt
csűrükbe vitték a dús, szőke termést,
s rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.
A kerti székeket is mind behozták,
és gyertya mellett a szobában ettünk,
mint temetésre, kongott a harangszó,
és a tűnő vár settengett megettünk.
Kis nyári ruháim is eltemették
egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,
s nyomukba -- hűvös, józan, őszi tömjén --
halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba
az orvosságos-üvegek közé,
és néztem, hogy repül le néma gyásszal
az est a csapzott, tarlott táj fölé.

Kis ujjaimmal csendesen doboltam
a lágyan összeizzadt üvegajtón,
a konyhában daloltak a cselédek,
a szél valamit keresett sóhajtón.

És amikor már mindenütt sötét lett,
az ágyba megöleltem kisöcsémet.
Aztán pihegve sírtam egymagamban,
a fákra néztem, lombjuk úgy zugott,
Titokzatosan bámultak szemembe,
mint rongyba burkolt, ázott koldusok.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső: MÁRIA
  2014-03-23 16:27:58, vasárnap
 
  MÁRIA

A szerkesztő felesége, büszkén, mint egy páva, végigsétált a szobán. Uszályos vörösselyem ruhát viselt, és fehér nyakát leányosan fekete szalaggal kötötte át. Már reggel ebben a toalettben lehetett látni. Korán kelt, és délig azzal töltötte az idejét, hogy parfümöket öntögetett össze, nézegette magát a tükrökben, és egy pár akkordot ütött le a zongorán, amire még a képzői zongoraleckékből emlékezett. Olykor azután benézett a férje szobájába.

- A posta - mondotta most, és egy nagy csomó levelet tett a szerkesztő asztalára.

A férj, erős, hatalmas fiatalember, aki egy irodalmi szemlét szerkesztett, kidugta a fejét a szobrokkal, könyvekkel, újságokkal, kéziratokkal túlzsúfolt íróasztalból, és tisztességtudóan fölállott. Azután kezet csókolt az asszonynak. Ez a bikadöntő, vaskarú dalia komikusan szerette a feleségét. Szertartásosan csókolta. Ha nem látta, ábrándozott róla. Gyámoltalan, diákos szenvedéllyel becézte. Naiv szeme valahányszor őreá nézett, könnybe lábadt és esdekelve szomorúan tágult ki.

- Mária... Mária... - sóhajtotta fuvolázó hangon. Ez a szó úgy hangzott szájából, mint valami nagyon ijedt, nagyon fájó és nagyon illedelmes segélysikoltás.

Az asszony leült a pamlagra, és várt, míg férje fölbontja a leveleket.

A szerkesztő egymás után referált neki:

- Novella... Vers... Újra vers... Egy cikk... Csupa silányság. Nem lehet elolvasni...

- Dobd be a papírkosárba.

A vékony asszonyka mohón kapott a papírcsomagok után. Mindig kacagva és boldogan teljesítette a szerkesztőségi hóhérmunkát. Öröme telt abban, ha télen a szépen teleírt, sokszorosan letisztázott kéziratokat, amikhez a vidéki novellaíró láthatóan még sorvezetőt is használt, egyszerűen belódította a cserépkályhába. Fázós gyönyörrel nézte, hogy birkózik a papiros a lángokkal. Arcára kitüremkedtek ilyenkor azok a rosszakaratú, vidékies ráncok, amiket a főváros pár év alatt sikeresen elsimított a társas érintkezés és konvenció gyakorlatával. Órákig sütkérezett a tűznél, mint egy kis gonosz, tűzimádó macska.

A szerkesztő egy új levelet adott át az asszonynak.

- Gách verset küldött.

- Ér valamit?

- Olvasd el.

Soha jobban nem utált senkit, mint ezt a gőgös írót. Vadul ragadta meg a papirost, és olvasni kezdett. Szűk homlokára ráncok futottak. A szíve dobogott. Gyűlölt minden írót. De a borzas szörnyek között ez volt a legpöffeszkedőbb és a legveszedelmesebb. Mintha nem tudná, hogy belőlük él, gőgösen hordja fönn az orrát, és szemérmetlenül vágja zsebre a fejedelmi tiszteletdíjat. Az arcátlan. De most végre a kezei között volt.

- Nos? - kérdezte a szerkesztő.

Az asszony kacagott.

- Hülyeség. Alkonyi vers. Lapos és otromba. Ízléstelen.

A szerkesztő félénken mondta:

- Nekem pedig tetszik.

- Már bocsáss meg, csupa közhely. Siralmas. Csak nem fogod kiadni? Dobd el.

A szerkesztő habozott:

- De mit teszek Gáchcsal?

Az asszony kis ideig gondolkozott, azután fölemelte a fejét.

- Kidobod őt is.

A szerkesztő feleségére nézett, barna, becsületes szemei elérzékenyültek, és újra kibuggyant szájából az a furcsa kérő és sopánkodó fölkiáltás:

- Mária... Mária...

Mária ellenben nem engedett. Keményen állott a sarkán, csókra nyújtotta a száját, s ezzel az alku meg volt pecsételve.

Két évvel ezelőtt ugyanez a Mária Marika volt még, és vidéken, egy csendes, szürke és szomorú magyar városkában írt. Írásait áhítatosan másolgatta a sorvezető gondos használatával, és küldte-küldözgette a szerkesztőségnek. Marikát rendesen két sorban intézték el. Kíméletesen vagy kíméletlenül tudatták vele, hogy nem született írónak. Pedig reggeltől estig írt: regényt, elbeszélést, verset, humoreszket, detektívtörténetet s karcolatokat, régi és új formában, ósdi nyelvezettel, majd modernül zilált mondatokban, sok ponttal, és még több gondolatjellel. Mindhiába. Marika ellen ott fönn összeesküdtek az írók. És szegény Marika szinte belesápadt a gyűlölködésbe. Szótalan, epés lett, mintha ecetet ivott volna. Álmaiban gyakran kapaszkodott bele egy fővárosi poéta bozontos sörényébe, és pofozta szemtelen-sápadt arcát, míg piros és véres nem lett. Ez egy kicsit könnyített rajta. Munkakedve azonban sohasem hagyta cserben. Dolgozott szívósan, lángoló ambícióval, ahogy csak a tehetségtelen nők tudnak, mert áhítatosan vérezve és könnyezve szerette a művészetet, mint csúnya, vén színésznők fiatal kedvesüket. Legutóbb készen lett három hosszabb regénnyel, két elbeszéléssel, és drámát írt II. Ulászlóról.

Az Ulászló-drámának a férje vetett véget. Egy ipari kongresszusra kellett leutaznia a vidéki városba, hogy lapjainak tudósítást küldjön. Akkor ismerkedett meg Marikával. A szerkesztő megfeledkezett mindenről, a fiatalságáról, arról, hogy a lap lemaradt tudósításával, megbocsátotta a leány regényeit, drámáit, verseit, és tüzesen udvarolni kezdett neki. Őrülten megszerette, és egy szép estén a városi erdőben először fuvolázta fülébe:

- Mária... Mária...

Két hónap múlva felesége lett.

Ulászló tehát nem halt meg, hanem a második felvonás közepén bekerült a fiókba Mária leányemlékeivel és összes kiadatlan műveivel együtt. Nem is írt többet. De hideglelősen, összeszorított fogakkal nézte az írókat, akik egymásnak adogatták a kilincset. Tehát ezek a vércsearcú, sovány, alázatos emberek az írók. Ezek üzentek neki annyi gorombaságot, akik most egy szerény papírcsomóval künn várakoznak az előszobában, hogy a szolga férje elé bocsássa őket? Ezek tudnak írni? Ha átment néha az előszobán, olyan megaláztatást érzett, mint egyszer, amikor cselédszerzőben járt, és unatkozó, cselédbérre leső leányok fogták körül. Éhes családapák várakoztak. Rongyos és igen hiányosan mosakodó lángeszek. Szégyellte magát. Undorodott. Férje gyakran megkérdezte:

- Miért nem jössz be hozzánk, mikor együtt vagyunk?

- Nem bírom ki őket - válaszolt az asszony. - Megvetem, érted, megvetem mind.

A Gách-affér békésen intéződött el. A szerkesztő udvariasan tudtára adta, hogy bármennyire sajnálja, nem adhatja ki a verset. Gáchcsal együtt azonban a régi írógárda egy tekintélyes része is otthagyta a szerkesztőt. A lap szánalmasan lezüllött. Ismeretlen ifjak jöttek alkonytájt, ábrándos lila színű nyakkendőkkel, s verseket hoztak egyenesen a szerkesztő feleségének. A bankhivatalnokok asztaltársasága éjjeli zenét adott neki, aminek az lett a következménye, hogy pár hét múlva egész új tehetségek tűntek fel az irodalomban. Végre egy új nőíró is jelentkezett, valami unalmas és hosszadalmas vidéki néni, kinek már puszta nevétől is futottak az olvasók. A szerkesztő a sok küzdéstől belebutulva, tehetetlenül várta a történendőket.

Most már napokig távol maradt. Semmit sem törődött a lapjával. A szép, erős és eszes ember megrokkant.

Egy délután kéziratot hozott a posta. Bér Gyula küldte, a nagy és híres Bér, kinek nevével telve voltak az összes lapok. Az asszony bontotta föl a levelet, mert ura Bécsben volt, és az ő nevében nyomban meg is üzente, hogy a kéziratát nem közlik. Ez volt az a bámult és körülrajongott író, akit annyit olvasott a vidéken minden lapban, minden szemlében, minden folyóiratban. Reszketett az örömtől, hogy évek elfojtott, magába harapott keserűségeit egyszerre bosszulhatja meg a legnagyobbon, akit mindenki bámul és dicsér. Úgy érezte, hogy ezzel az egyetlen tettel teljes lesz a munkája, hisz egyszerre végez minden éhenkórásszal, ha fejedelmük fejét üti le.

Másnap Bér maga jött el. Öregedő, magas férfi volt. Halántéka körül ezüsthajszálak bujdostak. Mereven állott meg az ajtóban, és alig tudott szólni a fölháborodástól és a szégyentől.

- Nem használhatjuk - mondta az asszony. - Úgy látszik, kiírta magát... Ez igazán gyenge...

Az író, aki kissé talán kételkedett magában, mosolygott, nem értette a helyzetet, és egy pillanatra visszadöbbent. Este vihar tört ki az irodalmi körökben. A nyomda fölmondott, az írók pedig kimondották az általános bojkottot. Mire a szerkesztő hazaért a bécsi gyorsvonattal, a lapot teljesen lehetetlenné tették.

A szerkesztő kétségbeesetten járt-kelt a szobában.

- A lap elsején megszűnik. Koldusok vagyunk...

Az asszony arcán újra megjelentek az irigy, kárörvendő ráncocskák, de boldognak, jóllakottnak, elégedettnek látszott.

A férj pedig tanácstalanul ült le egy nagy karosszékbe. Síró, gyermekesen eltorzult arccal nézett a feleségére. Szeretett volna neki keserű, maró szemrehányásokat tenni, ajtót mutatni, reá kiáltani, meghurcolni, arcul ütni, kiverni, de gyönge volt, s csak ennyit tudott kinyögni:

- Mária... Mária...

Ez a bús, rikácsoló szó most is úgy hangzott, mint egy fáradt, hitetlen, kétségbeesett segélysikoltás.

1908
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 85 
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 2185 db bejegyzés
Összes: 54935 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 823
  • e Hét: 2990
  • e Hónap: 49699
  • e Év: 1008184
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.