Regisztráció  Belépés
szaboolgi.blog.xfree.hu
4 unokás nagyi aki szeret internetezni Vigh Miklósné
1948.03.27
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
Hamvas:A madarak énekkara
  2010-05-09 13:21:52, vasárnap
 
 
A madarak énekkara



Hamvas Béla: A madarak énekkara.

A fecske minden évben, mikor végre hazatért jól megérdemelt vakációjáról, ami nem kevés fáradtságába kerül, első útját az állatkertbe teszi, hogy elmesélje úti élményeit itthon maradt társainak.

Most is így tett, ám szeme megakadt egy óriásplakáton melyen nagy betűkkel ez állt: 2010 a FECSKÉK éve.

Nagy öröm járta át aprócska szívét, mert a jó emberekre eddig is számított, de erre még álmában sem gondolt, hogy törékeny életük ilyen fontos lehet.
Elhatározta szervez egy énekes kórust és csodálatos hangjukkal megörvendeztetik az erdő látogatóit.

Toborozni kezdett.

Titokban figyelte társait ki mikor, és hogyan használja isteni képességét. Rátalált a pacsirtára. Mély, és fájdalmas éneke annyira elvarázsolta, hogy kezdte sajnálni falusi létét, úgy érezte ezért a hangért érdemes az erdőben élni. Eszébe jutott az is, hogy az ember szeret néha sírni, és érezte ez a hang arra a legtökéletesebb.

Voltak önként jelentkezők is.
A fecske mindenkit meghallgatott, még egy bizottságot is létre hozott, akik segítettek neki a válogatásban.

Így találtak rá a cinegére, a kakukkra, a szajkóra, még varjút is felvették az énekkarba.
Jelentkezett a fülemüle is, akiről köztudott, hogy igazán az idős lélek érti meg éneke titkát,
rájuk is gondolni kell, mert a már sok mindent megélt, megcsendesült embernek is szüksége
van a szépségre.

A kis feketerigó csak ült némán és gondolkodott. Olyan bús, olyan szomorú volt, és csak egyre csak azon töprengett, hogyan lehetne ő is tagja a kórusnak.
Kis fekete semmi voltát nem igazán fedezték fel, főleg így, hogy bánatában hangot sem adott ki a torkán.
Elhatározta, befesti magát sárgára, akkor az élénk színével felhívhatja magára figyelmet. Úgy is tett, megfürdött az egyik erdei iskola udvarán kint felejtett festékes dobozban.
Tollai rikítóak lettek, - na most, igen!
Most jött el az én időm! - gondolta és repült volna, de az összeragadt tollai sehogyan sem akarták segíteni. Kétségbeesve könnyezni kezdett, és melléről oldódni kezdett a festék. De a hátáról sajnos nem.

- Most még csúnyább lettem - gondolta, és aggódott. Elkezdte lecsipegetni magáról a festéket. Közben egyre gyakrabban énekelte a világba bánatát. Mert a madár, is, mint az ember, örömében, bánatában énekel. Panaszosan, olyan átszellemülten énekelt, ahogyan csak talán a kristálylelkű angyalok tudnak.

A fecske felkapta fejét!
- Ezt a hangot keresem hetek óta!
Már repült is az édeni szép ének felé. Mikor meglátta a feketerigót, először elmosolyogta magát, majd miután megtudta a történteket segített megszabadulni a ragacsos rabságtól.

Végre összeállt az énekkar.

Minden tavaszi éjszaka gyakorolnak, készülnek az előadásra. Meghívót senkinek nem küldenek, de szeretettel várják a tiszta lelkű, kedves, segítő, gyönyörre vágyó embereket.
A koncert ideje, május 23.
Legyetek Ti is a vendégeik!
 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
A süni és a pillangó
  2010-05-09 12:51:33, vasárnap
 
 




A süni és a pillangó


A süni szívébe akkor kezdte belopni magát a szomorúság, amikor az ősz beálltával nem talált már több lehullott piros almát a fák árnyékában. A puha avar sem tompította bánatát, amelyben reggelente a forrás vizéig gurult. Most nem is volt hozzá kedve, csak bandukolt lefelé a keskeny ösvényen, s közben azon morfondírozott, miért is van olyan egyedül. Bár kedves kis sün volt, mégsem kereste a többi erdei állatka társaságát. Amolyan magányos életet élt, bár jóban volt mindenkivel, mégsem mondhatta el, hogy igazi barátja volna. Megmosakodott a lassan csörgedező vízben, megrázta magát, és elindult vissza az úton. Úgy érezte a szíve egyszerre üres és nehéz.
Egy öreg, kiszáradt tölgy alatt lakott takaros kis kuckójában. Ahogy nyitná az ajtót, egyszer csak egy apró, színes szárnyú pillangó röppent a kilincsre.
- Hogy hívnak? - kérdezte a süni.
- A pillangó nem válaszolt, csak megrebbentette szárnyait, és könnyedén, kecsesen a süni vállára repült.
És a süni szíve megtelt valamivel, amitől hirtelen olyan könnyűnek, és jókedvűnek érezte magát, hogy legszívesebben nagyot ugrott volna. De ehelyett óvatosan kinyitotta az ajtót, és besétált a kuckójába. A pillangó körberöppent a kis szobán, majd megpihent az egyik cserepes virágon. A süni óvatosan leült elé, és csak nézte-nézte az apró, törékeny pillangót, a csepp fekete csápokat, bársony szárnyacskákat, amelyen oly gyönyörű színek alkottak leírhatatlanul szép mintákat, hogy a süninek még a szeme is könnybe lábadt. Csak mikor már kezdett beesteledni, akkor kapott észbe, gyorsan összecsapott valami vacsorát, meglocsolta a virágokat és kiseperte a konyhát. Közben oda-oda pislantott a pillangóra, félve, nehogy eltűnjön, de az nem mozdult. Aztán boldogan bújt ágyba, úgy helyezkedett, hogy fekve is láthassa a kis jövevényt. A pillangó hangtalanul felröppent, és megpihent a kiságy végében. A süni sokáig feküdt még nyitott szemmel. Azon az éjjelen mosolyogva merült álomba.
Másnap reggel vidáman ébredt. Úgy tűnt, a csodálatos pillangónak esze ágában sincs továbbállni. A süni kicsit félve nyitotta ki az ablakokat, hogy kiszellőztessen, de a pillangó csak könnyedén leírt egy-két kört a tisztáson, megpihent néhány színes virágon pár röpke pillanatig, aztán újra belibbent az ablakon. A süni ugrándozva indult a forráshoz, a pillangó pedig mindvégig ott röpködött körülötte.
- Olyan gyönyörű vagy! - mondta neki a süni. - Amióta velem vagy, minden olyan szép lett. Vigyázni fogok rád, és szeretni foglak, amíg csak élek.
A napok ugyanúgy teltek, a pillangó mindenhová elkísérte a sünit, úgy tűnt, végleg mellette marad már. A süni szíve csordultig telt boldogsággal, mindenkit nevetve üdvözölt, egész nap vidáman ugrándozott, a kertje megszépült, s kis lakása ragyogott a tisztaságtól.
Az egyik reggelen kis mókuscsapat játszadozott a tisztáson. A pillangó kiröppent, és könnyed tánccal köszöntötte az apró sereget. Azok kacagva kergetőztek vele, ugráltak az ágakon és cigánykereket hánytak örömükben. A süni összeszorított szájjal figyelte az ablakból. Két órába is beletelt, mire megjött a kis mókusok mamája, és továbbindultak. A pillangó megpihent az ablakpárkányon. A süni szíve haraggal telt meg.
- Hogy lehetsz ilyen? Csak játszol, és rólam teljesen megfeledkezel! Én közben takarítok, teát főzök, virágot locsolok. Te pedig csak repkedsz ott kint. Hogyan tehetsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen önző?
A pillangó összedörzsölte apró csápjait, s a süni orrára repült. Onnan tovább, leírt egy kis kört, megcsiklandozta a süni fülét, majd a magasba emelkedett, és eltűnt a fák között. A süni szeme kerekre nyílt. Aztán kirohant a tisztásra, de a pillangónak már nyoma sem volt. A kétségbeesés összeszorította a torkát. Rohanni kezdett az erdőben. Minden levél alá bekukkantott, minden apró ágat megnézett, de hiába. Egyedül maradt. Sírva rogyott le egy kőre, a fejét arcába temette, és keserves zokogásban tört ki.
Egy öreg harkály ült a fán mellette. Sok telet megért már, az erdőben mindenki tisztelte bölcsessége és jósága miatt.
- Ejnye, no, mi bánthat egy ilyen takaros kis sündisznót?
A süni könnyeit nyeldesve mesélte el, hogyan talált rá a csodálatos pillangóra, hogyan éltek boldogan, és hogyan hagyta őt most magára végtelen keserűségben.
A harkály egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte:
- Mondd csak gyermekem, milyen is volt ez a pillangó?
A süni letörölte könnyeit, és megpróbálta szavakba önteni azokat a csodálatos színeket, mintákat és alakzatokat, amiket a pillangó szárnyán látott.
A harkály bólintott.
- Értem már. Ne búslakodj, kis barátom! A boldogság pillangója ritka vendég nálunk. Váratlanul érkezik, de sosem tudhatod, meddig marad nálad. Ne sírj, visszatérhet még hozzád. De nem várhatod el, hogy egész életedben csak melletted legyen! Ha jön, örülj neki, csodáld, szeresd, de soha ne tegyél neki szemrehányást, mert akkor azonnal tovább áll.
A süni letörölte könnyeit.
- Akkor most mihez kezdjek?
- Ideje tűzifát gyűjtened. Nyakunkon az ősz..
Aznap éjjel a süni a pillangóról álmodott.
 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
R.Revesa: Miért sirsz?
  2010-04-13 09:30:38, kedd
 
  Miért sírsz?
"A kisfiú megkérdezte az Anyját"Miért sírsz?"
Azért mert asszony vagyok, mondta neki.
Nem értem mondja a fiú.
Az anya csak átölelte és mondta neki, nem is fogod soha megérteni.

Később a fiú az apját kérdezte meg,
Miért tűnik úgy, hogy anyu ok nélkül sír?
Minden asszony ok nélkül sír annyi volt az egész, amit az apja mondhatott.
A kisfiú felnőtt és férfivá vált.
És folyton nem értette miért sírnak az asszonyok.
Végül felhívta az Istent és mikor végre kapcsolatba lépett vele, megkérdezte
Uram miért sírnak olyan könnyen az asszonyok?
Az Isten így felelt:
Mikor az asszonyt teremtettem különlegesnek kellett lennie.
Teremtettem neki vállat elég erőset ahhoz, hogy elbírja a világ terhét.
De oly gyöngédet, hogy nyugalmat biztosítsanak.
Adtam neki belső erőt, hogy bírja ki a gyermek szülést, és elutasítást, melyet sokszor kap a gyermekeitől.
Adtam neki keménységet, amely segít neki folytatni ott ahol már mindenki feladja.
Gondoskodni családjáról betegség és fáradtság ellenére panasz nélkül.
Adtam neki érzést szeretni gyermekeit minden körülmény közt.
Annak ellenére is mikor a gyermeke mélyen megsérti.
Adtam neki erőt elfogadni férjét hibái ellenére.
Bordájából formáltam őt, hogy őrizze az ő szívét.
Adtam neki bölcsességet, hogy tudja,hogy a jó férj soha nem sérti meg a feleségét.
De olykor próbára teszi az erejét és döntő képességét, kitartani mellette minden viszontagságban.
És a végére adtam neki a könnyet mely kicsordul és kizárólag csak az övé.
Hogy feltudja használni bármikor mikor szüksége van rá.
Hogy mindent eltudjon viselni.
Ahhoz a könnyhöz joga van.
Senki nem bír ki szó nélkül annyit mint az asszony.
Az asszony szépsége nem a ruhában van melyet hord.
Nem az alakjában nem is abban hogyan fésüli a haját.
Az asszony szépsége a szemeiben kell hogy legyen mert azok a kapu az ő szívéhez és a helynek melyben a szeretet lakik.

R.Revesa

 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
Hemingway:Indián tábor
  2010-04-13 08:28:11, kedd
 
  Ernest Hemingway: Indián tábor (1924.)

A tóparton még egy kihúzott csónak feküdt. A két indián várakozva állt.
Nick és apja a farülésre került, az indiánok eltolták a csónakot, s az egyik beugrott evezni. George bácsi a tábori csónak farába ült.
A fiatal indián eltolta a tábori csónakot, s beszállt, hogy George bácsit átvigye.
A két csónak sötétben indult el. Nick jóval maguk előtt hallotta a ködben a másik csónak evezővilláit. Az indiánok gyors, kurta csapásokkal eveztek. Nick hátradűlt, apja átfogta a karjával. Hideg volt a vízen. Az indián, aki velük evezett, nagyon keményen dolgozott, de a másik csónak mindjobban megelőzte őket a ködben.
- Hova megyünk, papa? - kérdezte Nick.
- Át az indián táborba. Egy indián nő nagyon beteg.
- Ó - mondta Nick.
Az öböl túlfelén partra futott a másik csónak, mire odaértek, George bácsi már szivarozott a sötétben. A fiatal indián felhúzta a csónakot a partra.
George bácsi mindkét indiánnak szivart adott.
A fiatal indián lámpát vitt, felmentek mögötte a partról, s átvágtak egy réten, amely harmatban fürdött. Aztán erdőbe értek, s egy ösvényen haladtak, azon eljutottak a fahordó úthoz, amely felvezetett a hegyekbe. A fahordó úton sokkal világosabb volt, mert kétoldalt kivágták a szálfákat. A fiatal indián megállt, elfújta a lámpáját, s mentek tovább az úton.
Kanyarban fordultak be, ekkor egy kutya jött elő ugatva. Szemben fény világított a kunyhókból, itt laktak az indián kéreghántók. Újabb kutyák rontottak nekik. A két indián visszaküldte őket a kunyhókhoz. Az úthoz legközelebb eső kunyhó ablaka világos volt. Egy öregasszony állt a kunyhóbejáratnál, kezében lámpa.
Benn faágyon fiatal indián asszony feküdt. Két napja próbálja már a gyerekét megszülni. A tábor valamennyi öregasszonya segédkezett neki. A férfiak kivonultak az útra, ott ültek a sötétben, s dohányoztak, távol az asszony lármájától.
Éppen felsikoltott, mikor Nick és a két indián belépett a kunyhóba, apja és George bácsi után. Az alsó ágyon feküdt, nagy dagadt teste felnyomta a takarót. Fejét oldalra fordította. A felső ágyon hevert a férje. Három nappal ezelőtt igen csúnyán megvágta baltával a lábát. Pipázott. A szobában nagyon rossz szag volt.
Nick apja megparancsolta, hogy tegyenek vizet a kályhára, s amíg a víz melegedett, ú Nickkel beszélgetett.
- Ennek az asszonynak gyereke lesz, Nick - mondta.
- Tudom - mondta Nick.
- Nem tudod - mondta az apja. - Ide figyelj. Most van abban, amit vajúdásnak hívnak. A kisbaba meg akar születni, s az asszony is meg akarja szülni. Minden izma azon igyekszik, hogy a baba megszülessen. Ez történik olyankor, amikor jajgat.
- Értem - mondta Nick.
Éppen akkor felkiáltott az asszony.
- Ó, papa, nem tudsz neki adni valamit, amitől abbahagyja a jajgatást? - kérdezte Nick.
- Nem. Nincs semmi érzéstelenítőm - mondta az apja. - De a jajgatás nem érdekes. Én nem is hallom, mert nem érdekes.
A férj a felső ágyon a fal felé fordult.
A konyhán dolgozó asszony intett az orvosnak, hogy forró a víz. Nick apja kiment a konyhából, s úgy a fele vizet átöntötte a nagy üstből a mosdótálba. Zsebkendőből kibugyolált különböző dolgokat, s beletette őket a vízbe, amit az üstben hagyott.
- Ennek forrni kell - mondta, s dörzsölni kezdte kezét a mosdótál forró vizében egy darab szappannal, amelyet a táborból hozott magával. Nick nézte az apja két kezét, amint egymást dörzsölik a szappannal. Apja nagyon alaposan és gondosan megmosta a kezét, s közben beszélt.
- Tudod, Nick, a kisbabáknak fejjel előre kell születniük, de néha nem így születnek. Ha nem, olyankor egy csomó bajt csinálnak mindenkinek. Lehet, hogy ezt az asszonyt meg kell operálnom. Nemsokára megtudjuk.
Mikor megfelelőnek találta már a kezét, bement és munkához látott.
- Hajtsd föl azt a takarót, légy szíves, George - mondta. - Nem akarok hozzányúlni.
Később, mikor operálni kezdett, George bácsi és három indián fogta le az asszonyt. Az megharapta George bácsi kezét, és George bácsi azt mondta: - Átkozott indián szuka! - és a fiatal indián, aki csónakon áthozta George bácsit, nevetett rajta. Nich tartotta a mosdótálat apjának. Hosszú ideig tartott a dolog.
Apja felemelte az újszülöttet, és megütögette az arcát, hogy megindítsa a lélegzést, aztán átadta az öregasszonynak.
- Fiú, látod Nick - mondta. - Tetszik az asszisztensmesterség?
- Tetszik - mondta Nick. Félrenézett, hogy ne lássa, mit csinál az apja.
- Ez az. Most már jó lesz - mondta az apja, és valamit a mostótálba tett.
Nick nem nézett oda.
- Most még néhány öltés kell - mondta az apja. - Ha akarod, megnézhetek, Nick, ha nem, nem. Összevarrom a vágást, amit csináltam.
Nick nem nézte. Kíváncsisága hosszú időre lelohadt.
Apja befejezte és felállt. George bácsi és a három indián férfi is felállt. Nick kivitte a mosdótálat a konyhába.
George bácsi a karját nézegette. A fiatal indián visszaemlékezően mosolygott.
- Teszek rá egy kis hiperoxidot, George - mondta az orvos.
Az indián asszony fölé hajolt. Az már nyugodt volt és nagyon sápadt. Szemét lecsukta. Nem tudott sem arról, mi lett az újszülöttel, sem másról.
- Reggel visszajövök - mondta az orvos, és felegyenesedett. - Délre itt kell lennie az ápolónőnek St. Ignace-ból, ő majd hoz mindent, amire szükségünk van.
Izgatott és beszédes volt, mint a labdarúgók mérkőzés után az öltözőben.
- Ez az orvosi lapba való, George - mondta. - Császármetszés zsebkéssel, és a varrás viaszolt horgászelőkével.
George bácsi a falnak támaszkodott, karját nézte.
- Hát te nagy ember vagy, az ám - mondta.
- Kellett volna egy pillantást vetni a büszke apára. Azok állják legrosszabbul ezeket a kis ügyeket - mondta az orvos. - Meg kell mondanom, ez elég csendesen viselkedett.
Leemelte a takarót az indián fejéről. Kezét nedvesen húzta vissza. Egyik kezében lámpával fellépett az alsó ágy peremére, és bevilágított. Az indián arccal a falnak fordult. Torka egyik fülétől a másikig át volt vágva. Vére tócsában folyt össze oda, ahol teste besüppesztette az ágyat. Feje a bal karján nyugodott. A nyitott borotva, élével felfelé, a pokrócon feküdt.
- Vidd ki Nicket a kunyhóból, George - mondta az orvos.
Nem volt rá szükség. Nick a konyhaajtóban állt, s jól látta a felső ágyat, mikor apja egyik kezében a lámpával visszabillentette az indián fejét.
Éppen hajnalodni kezdett, mikor a fahordó úton visszafelé ballagtak a tóhoz.
- Nagyon sajnálom, hogy elhoztalak, Nickie - mondta az apa, akiből teljesen eltűnt az operáció utáni vidámság -, kár volt ilyen szörnyű heccen keresztülmenned.
- Az asszonyoknak mindig ilyen nehéz a szülés? - kérdezte Nick.
- Nem, ez nagyon-nagyon kivételes eset volt.
- Miért ölte meg magát, papa?
- Nem tudom, Nick. Nem bírta a dolgot, azt hiszem.
- Sokan megölik magukat, papa?
- Nem nagyon sokan, Nick.
- Sok asszony?
- Asszonyok nem nagyon.
- Sohase?
- De igen. Néha megölik magukat.
- Papa.
- Tessék.
- Hova ment George bácsi?
- Hamarosan előkerül.
- Nehéz meghalni, papa?
- Nem, azt hiszem, elég könnyű, Nick. Minden attól függ.
A csónakban ültek. Nick a farában, apja evezett. A nap éppen jött fel a hegyek mögül. Feketesügér ugrott, körözött után a víz. Nick húzta a vízben a kezét. Melegnek érezte a reggel metsző hűvösségében.
Kora reggel a tavon, a csónak farában, míg apja evezett, biztosan érezte, hogy ő sose fog meghalni.
(Ford.: Szász Imre)

 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
Mikszáth:Szegény Gélyi J lovai
  2010-04-13 08:26:33, kedd
 
  Mikszáth Kálmán: Szegény Gélyi János lovai

Előbb a »Bokros« aranyszőrû nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a »Tündér« éjfekete sörényét fonja be, azután sorban a többiét.

Megérti a négy okos állat a parádét... a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják... éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a vicispány hátaslova volna valamennyi...

De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék rózsa levelével, ezüst vályúból itatnák a gózoni szent kút vizével, mégsem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.

Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörûségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od'adta, kiszedte a szénából, sarjúból, ami nem jóízû, takargatta őket télen meleg pokróccal, nyáron megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.

Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, mégpedig az a bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer - kétszer lett édessé... Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.

Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind a morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovaik szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörû nyakukat.

Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor... legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló.

...Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigrepülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől.

...Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot, úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a farkával ide-oda.

Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép pirospozsgás menyecske jelent meg benne - de nem vette észre Gélyi Jánost: a Ráró nyaka és a szénatartó eltakarta.

János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn... szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajon kivel beszélget?

»Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán... nem tudom még mi lesz...«

Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.

»Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott... legyen a kenderáztatóknál.«

János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika, meg a zabla, de nem hallotta... nem azt hallgatta.

»Ha a piros rózsát ejtem ki kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jöjjön.«

Gélyi János alig bírta felszerszámolni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!

Eh, bolondság! A szavak is megijesszék? Aminek teste nincs, annak is árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?

Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kísért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.

- Ki volt az az ördög nagyanyja? - kérdé a fiatal gazda féltréfásan.

- Vőnekiné, a templomsorról.

- Mit keres nálad az a boszorkány?

- Egy kis élesztőt kért szegény.

- Hüm! Hát kenyeret dagaszt őkigyelme? ...No, de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.

A könnyû szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek.

János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok prüszkölve, ziháló orrlyukakkal, aprózó táncban indultak ki az udvarból.

Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat és az acélpatkó amint meg akarja lábaik alatt gyújtani az anyaföldet, szíve megdagadt örömében.

De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd vesszen magva a különb fajnak!

De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra, fehérre.

Megmondta... így mondta.

Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült.

- Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, nem szívesen teszed... mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg...

Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek, s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.

- Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.

Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jöjjön még közelebb az az asszony a töviseivel.

- Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restell. Hogy lesz hát, hadd hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?

- Ott hagylak - mondá kelletlenül. - Úgyis három napig tart a lagzi.

A kenderáztatókhoz értek. A dûlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipános szûrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, - pedig azt még a föld is messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.

De mit most a lovak!... A felesége arcát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.

...S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa.

Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban... mint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyû sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül... röpül... Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!

- Irgalom, segítség! Oh, tartsd azt a gyeplőt! - sikolt fel Vér Klára. - Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!...

- Verjen meg az Isten; de meg is fog verni!

- Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!

Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s egy lóriasztó szisszenést hallatott:

- Gyí, Tündér! Ráró!

Aztán odahajította a két kibontott gyeplőszárat a Bokros és a Villám nyaka közé...
(Forrás: http://mek.oszk.hu/
 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
Tarbay Ede:Alagútban
  2010-04-13 08:20:57, kedd
 
  Tarbay Ede: Alagútban

Hosszú, kopár, kanyargós út után váratlanul futott be a vonat a szemben álló hegyek egyikébe. Váratlanul futott be, és hirtelen lett sötét, olyan sötét, mint régen a tanyán, Apu gyerekkorában,amikor az eget felhő takarta be, s még a csillagok is eltűntek mögötte.

- Sötét van - mondta a gyerek, és közelebb húzódott apjához.
- Alagútban vagyunk - hallotta Apu hangját, és mégis érezte: még közelebb kell bújnia, mert a sötétben hirtelen egyedül maradt.
- Akkor is világosságot szeretnék - mondta, és Apu karja alá dugta a fejét.
- Azt nem lehet, kislányom - szólalt meg a szemközti mogorva bácsi, aki eddig egyetlen szót sem szólt, csak az állát fogta, mintha a foga fájna.
"Bár ne szólt volna most se" - gondolta a gyerek, aki fiú volt, csak a haja hosszabb.
- Azt nem lehet -folytatta a Mogorva -, mert, ahogy mondták: alagútban vagyunk.
2Ha ennyire makacskodik - gondolta a gyerek -, megmondom neki, hogy tévedett."
És meg is mondta. Azt, hogy ú fiú. És azután azt:
- Világosságot szeretnék!
- Jól van - mondta Apu. - Legyen úgy, fiam.
És abban a pillanatban a sötét vasúti fülkében kisütött a nap, pedig a vonat még mindig benn volt az alagútban.
A szemközti mogorva utas hirtelen elmosolyodott, levette a kezét az arcáról és azt mondta:
- Úgy látszik, ebben is tévedtem. Hiába no, az ember gyakran téved.
- Igen - bólintott az, aki mellette ült, és az utazás kezdetétől újságba temetkezett. - Mindnyájan tévedünk. Én például abban, hogy elbújhatok az újság mögé. senkit se akartam látni, nem akartam, hogy zavarjanak, és most tessék, ebben a ragyogó fényben szertefoszlott a papír!

Az újságpapír valóban semmivé lett, és annak, aki eddig mögéje bújt, még a szeme is mosolygott.
- Az semmi, hogy a papír - vette át a szót az ajtó melletti utas -, de az a szép és bozontos szakállam is eltűnt.
A szakálla valóban nem volt már az arcán, és nem volt ott még a basjusza sem, csupán a haja, és most végre láthatták: egészen fiatal, s már ő maga sem tudta, miért bújt szakállba.
- Nem akarsz sakkozni? - fordult a gyerk felé, s a zsebéből kiss sakktáblát húzott elő. Ahogy kinyitotta, apró, fekete és fehér figurák bukkantak elő: lovak és bástyák, királyok és királynők, futárok, apró kis parasztok. Mind éppen elfértek a tenyerében, és úgy moccantak ott, mint az elevenek.
- Nem tudok sakkozni - ráuta meg a fejét a gyerek, de ez a sarokban ülő fiatalembert nem zavarta.
- Ha akarod, megtanítlak.
- Ugyan, egy gyerket - vágott közbe az a nni, aki vele szemben zöld fügét evett. Egész úton hol ez, hol az került elő a csomagjából: mogyoró, mandula, cukorka, s utoljára éppen zöld füge, amit a gyerk sohasem látott még.

Már félórája nézte, azóta, hogy az alagút előtt jártak, a kopár hegyoldalban.
És most, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a néni eléje tette a kicsi, levelekkel kibélelt kosárkát.
- Tessék, vegyél - mondta. - Ilyet úgysem ettél. Ez a zöld füge. Jó. Érett. Eheted. Csak ezt a csomós végét hagy meg - és rámutatott egy kicsi, sötét göbre.
A gyerek hálásan nézett rá, mert a füge jó volt, és még jobb attól, ahogyan kínálták.
- Én semmit se tudok adni neked - mondta az a bácsi, aki szemközt az ablak mellett trónolt. Valóban trónolt, mert olyan hatalmas volt, akár egy király vagy valami óriás vagy éppen óriáskirály, és örökké a szivarján rágódott. - Nem tudok adni semmit - ismételte -, csak virágokat.

És ahogy fújta a füstöt, ah virággá változott. Rózsák, szegfűk röpködtek a levegőben, illatuk betöltötte a fülkét, és olyan erős volt, hogy szinte tüsszenteni kellett.
- Igazán érdekes - mondta a mogorva bácsi, de ezt a kisfiú csöppet sem értette. Neki mindez természetsnek tűnt, hiszen Apu nem tett mást, mint teljesítette azt, amit ő kért: Világosságot hozott a hosszú alagútba, sötétség helyett fényességet.

Az a csontos, fekete ruhás asszony is, aki eddig az ablak és ő közöttük ült, felállt, és helyet cserélt Apuval és vele.
- Ülj ide. Nézz ki. Mindjárt itt lesz a tenger.
A sakktábla akkor még a gyerek kezében volt, szájában a füge, a levegőben fehér, piros, kék virágok. És mindenki mosolygott.
Észre sem vették, mikor értek ki az alagútból, és azt sem, hogy mindannyian más nyelven beszélnek. Erre csak akkor döbbentek rá, amikor meglátták a tengert, és egyszerre kiáltottak, mind-mind a maga nyelvén:
- Itt a tenger!
- A tenger!
Ebben az ámulatban mindannyian megfeledkeztek arról, ami nemrég az alagútban történt. Elfelejtették, pedig emlékezniük kellett volna arra, hogy a sötétben fény vette körül őket.
Fény, mert egy apuka teljesítette kisfia kívánságát.

 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
Szurcsics Mária:A dervis
  2010-04-13 08:19:09, kedd
 
  Szurcsich Mária: A dervis

Volt egyszer Afrikában egy ember, aki nem szeretett dolgozni. Körülötte a városban nagyon sok piros vagy zöld lobogós dervis lakott, akik mint különösképpen tisztelték Mohamedet, de azért szorgalmasok is voltak. Bútorokat, házrészeket és lábbeliket csináltak. Ezt a lusta dervist Szakkarának hívták. Azt mondta egy nap a feleségének:

- Oh, kedves Fatime, én kiválasztott vagyok az emberek közül. Nem is valók nekem az ostoba és könnyű munkák, keresek inkább a tengerben egy sziklát, ráállok arra és úgy tisztelem Mohamedet.

- Jaj - mondta Fatime - mit fogok én csinálni a sok házimunka mellett, neveletlen kölykeimmel és miből fogom eltartani őket?

- Nohát avval én nem törődhetem, mert én szent ember vagyok - mondta Szakkara.

Kiállt egy sziklára, reggeltől estig, este pedig hazatért. Első dolga volt, hogy elverte a feleségét s kiáltozott vele:

- Olyan könnyű az életed, mint senkinek. Akkor varrsz, amikor akarsz, akkor költöd a pénzt, amikor akarod, szóval azt teszed, ami neked jólesik. Hát akkor miért nem dolgozol eleget?

Sírt-jajgatott az asszony, egyszer aztán, mikor az ura megint megverte, így kiáltott:

- Ha a te Mohamedednek egy csepp esze volna, asszonnyá változtatna.

Alighogy kimondta szavait, az ura asszonnyá vált. Az arca felvette az ő arca formáját, szakasztott olyan lett, mint amilyen ő.

Fatime pedig elváltozott egészen olyanra, mint amilyen az ura volt. A zöld turbán a fejére repült, a zöld lobogó a kezébe, de még az ura ruhája is a testére. Reggel aztán Fatime kiment a tengerhez és ráállt a sziklára.

szakkara meg otthon maradt, bement a házba, ahonnan irtózatos kiáltás és visítozás hallatszott, mert a szobában gyerekek ugráltak, széttépték a szép párnákat, összetörték két remekbe faragott asztalkának a lábait.

- Jaj, - jaj, mit fog szólni az én lusta uram, ha hazajön és meglátja, hogy tönkrement minden, amit oly keservesen magam varrtam és magam faragtam, - sírt az asszonnyá vált Szakkara. Elverte a gyerekeket, azok csendesen sírdogáltak egy sarokban. Ő pedig kiment a konyhába, hogy ebédet főzzön. De sem a kamrában, sem a konyhában nem talált egy csepp lisztet, vagy olajat, amiből főzhetett volna. Előkereste a fiókokat. Azokban bizony nem volt egyetlen pénzdarab sem.

- Az az én lusta uram - gondolta, - világon semmit sem dolgozik, csak ideadta nekem ezeket a gyerekeket és nem akar hozzásegíteni, hogy felnevelhessem őket.

De hát mit tehetett, pénzt kellett szerezni, hogy ebédet főzhessen és így átment a szomszédba.

A szomszédasszony férje nagyon szorgalmas asztalosmester volt. Sokat keresett és így a felesége a háztartási munkából másoknak is átadhatott. Így aztán egész estig az asztaloséknál moshatott az asszonnyá vált Szakkara. Estefelé megkapta a pénzét, szaladt hamar bevásárolni, aztán hazafutott, hogy valami ételt készíthessen férjének és gyermekeinek.

Otthon borzasztó nagy sírás-rívás fogadta. A gyerekek éhesek voltak s mert senki sem ügyelt föl rájuk, az egész házat felforgatták. Mire mindent rendbe tett, úgy érezte, ketté tört a dereka, a lábát meg alig tudta emelni a fáradságtól. Fáradtan főzte a vacsorát. Akkor aztán hazaérkezett az ura. Bement a szobába, meglátta a széttépett párnákat, az eltörött asztalt, elkezdett kiabálni:

- Ejnye, te haszontalan asszony, hát azért tartalak én téged, hogy így ügyelj föl a háztartásra? Nem elég, hogy olyan jómódban tartalak, hogy egész nap azt teheted, amit akarsz?

Elkezdte verni a gyerekeket, csakúgy az asszonyt is.

- Hej - gondolta az asszonnyá vált Szakkara - hogy micsoda átok egy ilyen istenfélő ember, mint az én uram, azt sohasem is képzeltem.

Fölszolgálta a vacsorát, de akkor azt mondja neki a Szakkarává változott Fatime.

- Hallod-e! - Miféle vacsorával vársz te engem? Akkor adod ki a pénzt, amikor akarod, akkor varrsz, amikor akarsz, akkor sétálsz, amikor akarsz, én meg egész nap állok a sziklán, süt a nap, ver az eső és te ilyen étellel várod az embert.

Fogta nagy mérgesen a tálat és Szakkara fejére borította. Sírt keservesen az asszonnyá változott Szakkara.

Lefektette gyermekeit. Ő maga is fáradtan ment a fekhelyére.

De akkor nyögést hallott, odament a legkisebb leánya ágyához. A kisgyermek sírt és azt mondotta:

- Bárcsak szárnyaim nőnének és elmehetnék tőletek, mert látom, énrám sem vár különb sors, mint az anyámra.

A kisgyermeknek egyszeriben szárnya nőtt és kirepült az ablakon.

Akkor sírást hall megint a másik két kisleány ágyából. Odamegy hozzájuk. A két kislány elkezdte:

- Bárcsak vízzé válhatnánk és elfolyhatnánk messzire, mert látjuk, hogy mireánk is olyan sors vár, mint az anyánkra.

Vízzé váltak menten és kihömpölyögtek az ajtón, egyenesen a tengerbe.

Akkor azt mondta Szakkara négy fia:

- Jaj, de soká tart, míg felnövekedünk. Bárcsak nagyra nőnénk és asszonyt vehetnénk magunknak, akivel úgy bánhatnánk, mint az apánk az anyánkkal, mi meg nem dolgoznánk.

Nagyra nőttek menten és elköltöztek hazulról, hogy maguknak asszonyt válasszanak.

Alig maradtak egyedül, Szakkara újra átváltozott férfivá, felesége meg asszonnyá.

- No - azt mondja az asszony - most, hogy így egyedül maradtunk, én bizony elmegyek tőled. Csak azért maradtam eddig is melletted, mert én asszony vagyok és amikor megszületik a gyermekem, parancsot is hoz magával, amelyik azt mondja: tarts ki mellettem, anyám! Most már hát állhatsz a sziklán napestig, estétől reggelig. Nem kell hazajönnöd.

Szakkara nagyon makacs ember volt. Belül a lelkében igazat adott ugyan a feleségének, de csak azért is, mert hogy ő volt a férfi a háznál, azt mondta az asszonynak:

- Hát, ha el akarsz hagyni, eredj csak.

- Igen ám, - sírt az asszony - de hol találom meg a gyermekeimet?

- Eredj a pokolba - kiáltotta Szakkara. - Keresd ott őket.

Elindult a nagy homoksivatagon keresztül és kereste, merre van a pokol. A legforróbb napokon, amikor izzadt, szédült és szúrásokat kapott a fejébe, azt hitte, hogy a sivatag a pokol. De ám ott is talált egy oázist, ahol datolyapálmák virítottak és víz csörgedezett.

- No, - mondta - nem lehet itt a pokol a sivatagban, mert lám, itt is akad ilyen gyönyörű szép hely, mint ez az oázis.

Felment egy roppant magas hegyre, amely terméketlen volt, oldalait keserű só lepte be. Azt hitte, itt van valamerre a pokol. De akkor talált egy hűs és kedves barlangot és akkor azt mondta:

- Nem lehet itt a pokol, ahol ilyen kedves kis barlang képződhetett.

Tovább ment. Elérkezett egy nagyon öreg dervishez, aki már sok mindent látott, sok mindent próbált. Fatime beszédbe elegyedett vele.

- Ugyan, mondd meg nekem, te sokat próbált ember, hol találom a poklot? - Kerestem a sivatagban, kerestem a kopár hegyeken, de nem találtam.

- Mit keresek a pokolban, jó asszony? - kérdezte a dervis.

Fatime elmondja, hogy mi történt vele és a gyermekeivel s hogy az ura mondotta, keresse gyermekeit a pokolban.

A dervis mondja az asszonynak:

- Eredj csak haza és mondd meg az uradnak: minden rossz ember lelkében szanaszét osztva ott van a pokol. Saját maga az ördög, aki a tüzet piszkálja. Ha egyszer így áll a dolog, mint ahogy elmondtad, ha a te urad olyan lusta és rossz ember, az ő lelkében van a pokol.

- Akkor hát ott meg is találom a gyermekeimet - örvendezett Fatime.

A dervis haragosan intette az asszonyt:

- Tanuld meg, hogy a pokolban nincsenek gyermekek! A pokolban csak az urad kényelmes önzése van. Eredj vissza és ha az urad poklát át tudod változtatni, akkor megkapod a gyermekeidet is.

A szegény asszony visszamegy hosszú utakon az urához. Keresi a tengerben a sziklán, de nem látja. Hazamegy a házukhoz, hát egy szolgáló fogadja. A házból meg nagy kalapálás hallatszott. Bemegy az asszony a házba, ott találja az urát, szorgalmas munkával elfoglaltan. Megkérdezi Szakkara az asszonytól:

- Visszahoztad-e a gyermekeimet Fatime?

Fatime azt feleli rá:

- Jaj, édes uram, kerestem én a poklot a sivatagban, kerestem terméketlen hegyek oldalán, de csak nem találtam. Akkor elértem egy öreg mindent tudó dervishez, az meg azt mondja nekem:

- Eredj csak haza, az urad önző gonosz lelkében van a pokol. Változtasd meg ezt a poklot, akkor visszakapod a gyermekeidet. Jaj nekem, hogy élhetek én most veled, ha egyszer a lelkedben van a pokol és te vagy az ördög, aki ebben a pokolban a tüzet szítja? Jaj Istenem, hogyan is változtassalak jóra.

Az ember nagyon elszomorodott. Azt mondja az asszonynak:

- Igaza volt a dervisnek, Fatime. Amíg távol voltál, én is sokat gondolkoztam a dolgon és sokszor visszaidézgettem magamban azt az időt, amikor én asszonnyá változtam. Nagyon bánom sok bolondságomat, mert lám, okosabb is, hasznosabb is, ha Allaht így dicsőítem a munkámmal. Meg azóta azt is megtanultam, hogy kisebb dolog ezer napig egyfolytában a sziklán állani, mint asszonynak lenni.

Megcsókolta Fatimet.

Arra nagy zsivajgás hallatszott, a gyerekek mind ahányan voltak, visszatértek a szüleikhez.

(Forrás: Cimbora, 1922.)

←
 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
Dobai István:A bagoly ember
  2010-04-13 08:17:18, kedd
 
  Dobai István: A bagoly ember

Tamás igen szegény volt, de szíve mélyén az erény: jóság és szeretet, mint drága kincs ékeskedett. Éppen e gazdag szíve miatt érezte magát igen árvának. Nem talált senkit, akinek olyan gazdag szíve lett volna, mint neki. Nem volt barátja, nem volt körülötte olyan lány, akit ő szíve jóságáért igazán szeretni tudott volna. Árván bolyongott az országban, senkihez sem beszélt a saját jószántából, ha valaki megszólította röviden felelt.

Egyszer az ország fővárosába ért. Csodálkozásba ejtette az a nagy fény és pompa, mely ezt a várost elárasztotta, de még nagyobb lett a csodálkozása, amikor a királyi palotához ért és látta az aranykupolájú tróntermet, mely előtt délceg csatlósok állottak éjjel-nappal őrt és katonásan tisztelegtek, ha egy-egy finom ruhájú herceg, vagy hercegasszony ment a királyhoz. Itt álldogált egész nap Tamás és nem tudott betelni ezzel a csodálatos földi gazdagsággal, amely minden oldalról feléje mosolygott. Már távozni készült, amikor egy egészen egyszerűen öltözött leány jött ki a palotából. Csodálkozott egyszerű ruháján, de még nagyobbra nőtt csodálkozása, amikor azt látta, hogy a lánynak még a főhercegeknek kijáró tiszteletadásnál is feszesebben tisztelegtek. Rögtön rájött a különös dolog nyitjára: ez a király leánya.

A királykisasszony gyorsan lépegetett az utcákon, Tamás követte. Utána ment egy kis házba, ahol egy igen szegény asszony betegen feküdt, két kicsi gyermekének nem is tudott kenyeret keresni. A királylány megbecézte a gyermekeket, megmosdatta őket, rendbe szedte a szobát és végül egy csillogó aranyat adott az asszonynak. Tamás mindezt egy ablakon át figyelte kívülről, és amikor a királylány a szobát kezdte rendezni, akkor akarata ellenére is sírni kezdett és sírt mindaddig, amíg a királylány elment.

Tamás úgy érezte, hogy ez az a lány, akinek olyan gazdag a szíve, mint az övé és ez az a lány, akivel ő boldogan tudna élni. De rögtön belátta, hogy ez hiú ábránd, mert egy királyleány sohasem lehet egy szegény fiú felesége. Belátta az esze a lehetetlenséget, de még nem hagyta nyugodni a szíve. Éjjel nem tudott aludni, nappal pedig valóságos álmosságban élt. Egyszer aztán elhatározta, hogy dolgozni fog, dúsgazdag lesz és akkor majd megkéri a királylányt. A gondolat szép volt, de nem volt ilyen egyszerű a megvalósítás, mert hiába dolgozott még a rendes mértéken is felül, sohasem tudott annyi pénzt gyűjteni, hogy gazdaggá lett volna. Ez aztán igen elkeserítette, és nagy fájdalmakat érzett szívében. Hazament és keservesen sírt. Nagy bánatában és elkeseredésében azt mondta, hogyha már emberi erejével nem tudott meggazdagodni, akkor a lelkét is odaadná a gazdagságért. A lelki izgalmak igen elfárasztották és nemsokára elaludt. Álmában egy ember jelent meg előtte, akinek nagy szúrós szemei voltak, az orra kampósan hajlott szája fölé, melyet tollbajusz fedett, kezein a körmök karmokká nőttek és mind a két keze a melle felé görbült. Ez a rút ember a bagoly-ember volt. Halk lépésekkel Tamáshoz ment és azt mondta neki:

- Tamás, én igen gazdaggá teszlek, de add nekem a lelkedet. Nézd a jobb kezemben levő drága gyémántokat, mind neked adom, de tedd lelkedet a balkezembe, amely üres.

Tamás ráállott a cserére, de ahogy a gyémántok után nyúlt, úgy érezte, mintha a bagoly-ember pedig harsányan kacagott.

Tamás nemsokára nyugodtan érezte magát és gyönyörködni kezdett kincseiben, de alig tartott egy-két percig e gyönyörűsége, a bagoly-ember huhogva parancsolta:

- Tamás, az úton egy koldus megy, csak egy falat kenyere van, eredj, vedd el tőle.

- Nem megyek - felelte felháborodva Tamás - én nem bántom meg a szegényt, hanem inkább gyámolítom.

- Haha-huhuhu! Szép, szép ez így, Tamás, de most én parancsolok neked, mert eladtad a lelkedet.

Tamás olyan fájdalmat érzett a szívében, mintha éles kést ütöttek volna belé. De a parancsnak engednie kellett. Kiment az utcára, a koldus mögé lopta magát és amikor a koldus falatka kenyerét a szájához emelte, egy ügyes mozdulattal elkapta kezéből. A koldus jajgatott, sírt:

- Add vissza, kenyeremet, hisz olyan éhes vagyok, hogy alig tudok a lábamon állni! Add vissza, mert éhen halok, ha nem eszem!

Tamásnak fájt a szíve, de mégsem adta vissza a koldus kenyerét, hanem bevitte a bagoly-embernek. Ez boldog kacagással falta fel a szegényes zsákmányt. A jutalmazásban sem volt most már fukar, karmos ujjaival megveregette Tamás vállát, amire Tamás fájdalmasan feljajdult.

- Nana, fiacskám,hát miért jajgatsz?

- Mert megkarmoltál.

- Nos, ez nem baj, legalább megérzed az én dicséretemet. De, fiam, új munka vár reád. Nézd, a másik úton egy anya vezeti kisleánykáját. Nekünk nincs gazdasszonyunk, eredj rabold el anyjától, hogy aztán a mi cselédünk legyen.

- Nem, nem teszem meg, te gonosz ember! Megszakadna az anya szíve, ha egyetlen gyermekét elrabolnám é s a lányka is árva lenne. Nem teljesítem aljas parancsodat, rossz ember!

- De megteszed, meg kell tenned, mert parancsolom.

Tamás erre úgy érezte, mintha vasszegekkel kirakott övet kötöttek volna derekára, melynél fogva láthatatlan kéz vonszolja a lányka felé. Kiment az utcára. Folyton a lányka mögött haladt s amikor a lányka egy sarkon lehajolt egy elejtett virágért, addig az anyja befordult a másik utcába. Tamás pedig ölbe kapta a gyermeket és elfutott vele. Már a bagoly-ember házánál volt, amikor meghallotta síró anya kiáltását:

- Te átkozott ember, add vissza gyermekemet!

De Tamás nem hallgatott a megtört szívű anyára, hanem bement a házba és bezárta az ajtót. A bagolyember kaján mosollyal fogadta őket és mindjárt dolgot is adott a lánykának:

- Kicsi cselédem, csak az lesz a dolgod, hogy minden nap súrold fel mind a tíz szobámat. Azután ásni fogsz a kertben és 50 nagy kanna vizet öntözöl virágaimra. Ha ezt elvégezted, akkor fonni fogsz hajnalig, hogy ne und magad. Aztán lefeküdhetsz, de csak egy órát szabad aludnod, mert a sok alvás megárt. Reggel kezded, ahol elhagytad. Érted?

A lányka sírni kezdett, de a bagolyember rá sem hederített, hanem rákiáltott:

- Eredj súrolni, ne lopd a napot!

Erősen fájt Tamásnak ez a kegyetlenség, de nem tehetett róla, hiszen ő is éppen olyan rabja volt a bagolyembernek, mint a szerencsétlen kicsi lány. A kislány nyomorúsága mégis jobban fájt neki, mint a magáé, mert érezte, hogy minden felelősség őt terheli, mert hiszen ő rabolta el az anyai szívtől.

Alig telt néhány óra, megint parancsot osztott Tamásnak a bagolyember:

- Nézd, az erdőben gazdag kereskedő igyekszik hazafelé aranyaival. Eredj utána, öld meg és vedd el kincseit.

- Nem, most már igazán nem megyek. Én nem vagyok gyilkos!

- De mész, mert parancsolom.

- Ölj meg, ölj meg! Nem megyek!

A bagolyember éles karmaival Tamás kebelébe tépett és így cipelte az erdő felé. Tamás jajgatott s fájdalmában végre elájult.

Szörnyű álmából arra ébredt, hogy a jóságos királylány simogatta forró fejét. Nem akart hinni szemének, azt hitte, hogy álmodik, pedig nem álmodott, hanem éppen most volt ébren. Élet volt ez az ébrenlét, boldogságos, éjszakánkint vágyakból álmodott élet megvalósulása. Szólni akart, de nem tudott.

- Fiatalember, te igen szenvedsz, borzalmas álmok nehezedtek lelkedre, mondd el, mi bajod van.

- Király leány, én igen szerencsétlen vagyok, mert nemes szívem van és nem találok a magamfajta szegény lányok közt hasonló lelket, hogy egy ilyen szegény lánnyal éljek örök szeretetben boldogan. Vagyont akartam szerezni, hogy a gazdagok ne vessenek meg, s reméltem, hogy köztük rátalálok az igazi nemes lélekre. De tervem nem sikerült. Ekkor már a lelkemet akartam eladni, de nehéz álomba merültem, melyben rettenetesen meglakoltam ezért a rossz szándékomért. S most már elhagyottan, egyedül fogom barangolni a világot, nemes szívem társ nélkül fog elhervadni!

- Jó fiú, ne hidd, hogy a gazdagoknak nemes a lelkük. Ládd, én is nemes embert kerestem eddig, de nem találtam. Isten áldjon, szegény fiú.

Tamás alig tudott felocsúdni nehéz álmából. Még mindig maga előtt látta a bagolyembert irtózatos karmaival. Úgy érezte, hogy még az is bűn volt, hogy a lelke eladására gondolt s hogy jóvá tegye bűnét, valami nagy jót kellene tennie. Felkutatta a zsebeit és talált még bennük néhány fillért. Rögtön az utcára ment, kenyeret és vajat vásárolt, meg egy piros bélű narancsot. Jó elemózsiáit a szegény asszonynak és gyermekeinek vitte, akiket a királyleány látott el tegnap. A két kicsi gyermeknek vajas kenyeret adott, az anyjuknak pedig jó üdítő narancsot, hogy csillapodjék szomja. Majd megmosdatta a gyermekeket és rendbe szedte a szobácskát. Amikor éppen távozni készült, megnyílt az ajtó s a királylány lépett be rajta. Sok jó étellel kínálta a gyermekeket, de hiába, mert nem voltak éhesek. Szemébe ötlött a nagy rend is és kérdezte:

- Ki rendezett itt?

- Aki ennünk adott, - felelték a gyermekek.

- De ki adott ennetek?

- Az a jó ember, aki az ajtónál áll.

A királyleány meglepődött, amikor meglátta Tamást. Arca az örömtől rózsás lett, odament Tamáshoz, megfogta kezét és azt mondta neki:

- Most már látom, hogy igazán nemeslelkű ember vagy. Tied leszek, te is az enyém és meglásd, mi leszünk a legboldogabb emberek.

- Nem álmodom? Életem álma valóvá lett volna?

- Igen, valóvá lett. Jöjj velem, kérjük királyi atyám áldását.

- De én nem hiszem, hogy ő megáldjon minket, hisz én szegény fiú vagyok.

- Ne félj, szíved gazdag, kell-e ennél nagyobb földi kincs?

A király valóban vonakodott áldását leányára adni, de amikor annak kérő arcára nézett, meglágyult szíve és boldogokká tette az egymásra talált nemes szíveket.

(Forrás: Cimbora, 1923.jún.27.)

 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
F.Vadnai Hermin:Csodaóra
  2010-04-13 08:15:30, kedd
 
  F.Vadnai Hermin: Csodaóra
Egy régi nagy kereskedőcsalád egyetlen fia letette az érettségit. Szülei minden széppel, jóval elhalmozták, megengedték neki, hogy a szünidőben hazája fürdőhelyeit és bányavárosait látogassa. Ősszel a nagyapa szőlőjében gyűlt össze a család. A fiút búcsúztatták, aki tanulmányai folytatására a fővárosba készült.

Minden rokonnak volt egy jótanácsa, intése, kívánsága, csak nagyapa ült hallgatagon az asztalfőn. Szeme elmerengett a múlton; bizonyára saját ifjúságára gondolt, arra az időre, amikor ő indult idegenbe tanulni, hogy azután átvegye a nagy kereskedelmi házat, mely Bécstől a Levanteig hozta-vitte az értéket árut.

A társaság fölkelt. Nagyapa magához intette unokáját, félrehívta s ünnepélyes arccal így szólt hozzá:

,,Pali fiam, te most először hagyod el a szülői házat, először mész idegenbe. Minden egyes ember, akivel találkozol, minden fia, aki barátod lesz, minden ház, amelyben megfordulsz, nyomot hagy lelkedben. Adná Isten, hogy a jó befolyás legyen túlsúlyban. Nekem a magam részéről csak az a kívánságom, hogy ezt az órát itt, amit most átadok neked, becsüld meg. Csodaóra ez, Pali. A családunk szerencséje függ tőle. Akinek tulajdonában van, az boldog és szerencsés lesz, de - és ezt különösen hangsúlyozom - az órának nagyon figyelmes gondozás és ápolás kell. Este 10 órakor vízszintes helyzetben kell lenni s mozdulatlanul kell hagyni. Egyszer egy héten 12 óráig is kibírja a függő helyzetet, de csakis egyszer. Reggel 6-kor azonban már függőlegesen tartsd, közel a szívedhez, hogy annak dobbanása és melegségétől csodaereje állandó, friss legyen. Tehát vedd, fiam, őrizd meg jól s egy percig se feledd, egy egész család jólétét, boldogságát tartsd a kezedben. Áldjon meg a jó Isten!"

A fiú meghatottan csókolt kezet nagyapjának, megköszönte az értékes ajándékot s útnak indult.

A fővárosban az első napok a lakás, beiratkozás, könyvbeszerzés, ismerkedéssel teltek. Ezután jöttek csendesebb napok is. A vidéki fiúk kezdtek esténkint el-elmaradozni. Egy ideig Pali is velük tartott, de fél 10 órakor már búcsúzott barátaitól. Hiába volt minden marasztalás. Eszébe jutott nagyapa intése s 10 órakor a csodaóra már vízszintesen feküdt az éjjeli szekrény márvány lapján. Reggel is pontosan fél 6-kor fölkelt s mire a mutató elérte a hatot, már ott ketyegett a régi mű a szíve fölött. Sokszor szeretett volna még lustálkodni, sokszor szeretett volna még egy kicsit ágyban maradni, nyújtózkodni, de az a gondolat, hogy nemcsak az ő egyéni jóléte, hanem, az egész család boldogsága függ az órától, idejében kiugrasztotta az ágyból. Friss volt, kipihent, a tanulás mindig jól ment; az egészségét nem rongálta meg az éjszakázás, sem kávéházi füst. Nagyapja meg megérte, hogy fiatalon lépett be az üzletbe s annak jó hírnevét csak fokozta.

Idővel Paliból Pál lett.

Egy téli estén megcsúszott a jeges úton, elvágódott, az óra kiesett a mellényzsebből, s bizony megrongálódott. Pál maga vitte az óráshoz s kérte, hogy jelenlétében bontsák szét a régi családi ereklyét. Az órás teljesítette kívánságát s amikor a belső fedelet lefeszítette, abban a következő vésést látták:

,,Korán fölkelni, korán lefeküdni, józanul élni ez minden család jólétének, boldogságának titka."

 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
MolnárMelinda:Hajlott hátú öre
  2010-04-13 08:02:10, kedd
 
  Molnár Melinda
A hajlott hátú néni

Egy motoros küldte ezt a levelet. Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár.
Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős,
hajlott hátú néni.
Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor
válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

Majd folytatta:

- "Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit.
A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács.
Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és
elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!

Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem,
ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros
imidzsébe. Sírtam...

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldalinak nevező
megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és
hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN
Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad
vadidegen embereknek.
Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol
vannak, és hogy mi dolguk a világban.

 
 
0 komment , kategória:  Megható történetek  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 307 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2
  • e Hét: 67
  • e Hónap: 186
  • e Év: 4600
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.